Egyenes beszé d1 20

Egyenes beszĂŠd

Egyenes beszĂŠd Dr. James Dobson

A mű eredeti címe: Dr. James C. Dobson: Straight Talk What Men Need to Know What Women Should Understand © 1995 by James C. Dobson All rights reserved.

Magyarországon kiadja a Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány A Member of BEE International 1135 Budapest, Béke utca 35/A Tel.: 350–7201 Felelős kiadó: Monty Taylor Fordította: Greizer Miklós Borító: Boltos Péter A fordítás és a kiadás a kiadó engedélyével történt.

Minden jog fenntartva.

A könyv bármely részének felhasználásához vagy sokszorosításához a kiadó előzetes írott engedélye szükséges, kivéve rövid idézeteket folyóiratokban, elemző cikkekben.

ISBN 963 9390 12 7 Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány Budapest, 2002

Tartalomjegyzék Bevezetés 1. Visszapillantás 2. A férfi és nemi identitása

11 33

Mi is a férfi?

3. Édesapám 4. A kijelentés 5. Az örökség

51 59 65

A férfi és gyermekei 6. A férfi és gyermekei 7. A férfi és életében a legfontosabb dolog 8. A férfi és tekintélye 9. Gyerekekkel kapcsolatos kérdések

73 91 101 117

A férfi és felesége 10. A férfi és felesége 11. A férfi és az egyenes élet

139 161

A férfi és munkája 12. A férfi és munkája 13. A férfi és pénze

177 191

A férfi és férfiassága 14. A férfi, a nő és biológiai különbségeik 15. Mi történt a nőmozgalommal?

203 213

A férfi és érzelmei 16. A középkorú férfi 17. A férfi és érzelmei 18. A férfi és állatai

221 233 243

A férfi és Istene 19. A férfi és Istene 20. A férfi és halála

251 261

A könyvet szeretettel ajánlom édesapám, id. James Dobson emlékének – ennek oka a könyv olvasása közben ki fog derülni.

id. James Dobson – 1911–1977 Megvan ez a bizodalmunk: Akik Istenhez tartoznak, újból életre kelnek. A testük feltámad! Akik a porban lakoznak, felkelnek és örömmel énekelnek! Mivel Isten életet adó fénye úgy hullik rájuk, mint a harmat! – Az Ézs 26,19 alapján

BevezetĂŠs

1.

Visszapillantás könyv első kiadását közel tíz évvel ezelőtt írtam meg.

Jelen Megjelenése óta több mint egy millió példányban fogyott

el, és továbbra is azt tartalmazza, amit megértettem, hogy mit jelent férfinak – Isten szerinti férfinak – lenni korunk feje tetejére állított világában. Az utóbbi hónapokban azonban úgy éreztem, hogy újból hozzá kell nyúlnom a témához, át kell dolgoznom a könyv tartalmát, és ki kell bővítenem azokkal a nézőpontokkal, melyeket életem elmúlt évtize­dében szereztem.

A könyv első kiadásakor negyvennégy éves voltam, és személyes életemből számos dolog befolyásolta a könyv tartalmát. Édesapám akkoriban halt meg (ahogy a 3. fejezetben olvashatjuk), és ezen esemény miatt szembe kellett néznem saját halandóságommal is. Saját váratlan szívinfarktusom csak tovább hangsúlyozta ezt a tényt. Gyermekeink akkor még otthon laktak, és házunk szinte zsongott a nyüzsgéstől. De a legfontosabb, hogy amikor nekifogtam megírni a köny­vet, nyakig benne voltam a középkorú férfiak klasszikus vál­ságában.

Akkoriban még nem mentem át azon, amit általánosságban a klasszikus középkorú krízis néven ismernek (l. 16. fejezet), ettől függetlenül engem is jelentősen érintett a korra jellemző, mindent átértékelő gondolkodás. Ellentétben velem, számtalan barátom és kollégám negyvenes éveiben tény­leg válságos életszakaszon ment át. Néhányan szinte belebolondultak, amikor ráébredtek, hogy elmúlt az ifjúságuk, és az élet fénysebességgel múlik. Bár átéreztem helyzetüket, kicsit szórakoztató is volt

11

Egyenes beszéd nézni, ahogy ezek a férfiak kétség­beesetten próbáltak kapaszkodni abba, ami már réges-régen nem volt az övék.

Tíz évvel ezelőtt, és bizonyos tekintetben ma is, a középkori válságban levő férfiak nagy többsége bizonytalanságát reklámplakátként viselte, hogy az egész világ lássa. A zakót és a nyakkendőt felváltotta a rikító selyeming – köldökig kigombolva: lássák csak őszülő mellkasi szőrzetüket (melyet mindig gondosan hajszárítóval „lőttek be”). A szőrcsomó ékessége egy láncon lógó aranymedál volt, ami feltehetően a fiatalos erő jelképe. Ezek a férfiak furcsa dolgokat tettek a hajukkal is: a kevésből akartak sokat varázsolni. (Az öregedésben az a kétségbeejtő, hogy a szőr már nem a fej tetején nő, hanem az orrban és a fülben, de ott aztán kiadósan.) Ha valakinél a kopaszság súlyosabb esete állt fenn, az oldalszakállt felfelé fésülte és aztán ezt valamiféle ragasztóval a helyére illesztette. Hegyes orrú olasz westerncsizma tette tökéletessé az összhatást, melyet Rolex óra (valószínűleg hamisítvány) és mindkét csuklón vastag arany karkötő egészített ki. Ennyit az ízléses öltözetről.

A középkorú krízisben szenvedő férfiak megjelenésüket gyors sportkocsikkal próbálták feltuningolni. Autójuknak áram­vonalasnak, fürgének és gyönyörűnek kellett lennie. Egy Porsche vagy egy Ferrari erre a legtökéletesebb, de egy anyagi gondokkal küszködő férfinak meg kellett elégednie egy speciális dísztárcsákkal felszerelt Volkswagennel. Az így felfegyverkezett idősödő úriember és gyöngélkedő énje aztán készen állt arra, hogy ismeretlen világokat hódítson meg.

A szexuális hódítás a túl a csúcson levő csapattagok számára mindig is a férfiasság végső bizonyítéka volt és lesz. Ezek a férfiak gyakran próbálnak szerencsét fiatalabb – jó esetben gyönyörű – hölgyekkel. A titkárnőikkel flörtölnek, és minden elhaladó szoknyával ki akarnak kezdeni. Feleségük életkora is bántja őket, mivel saját éveik számára emlékezteti az urakat.

Hallottam egy férfiról, aki egy este bement a hálószobába és megkérdezte a feleségét, hogy mit ken az arcára.

12

1. Visszapillantás – Hidegpakolást – válaszolta a felesége.

– Miért? – kérdezte naivan a férfi.

– A ráncok miatt – jött a válasz.

A férj elgondolkozott egy pillanatig, majd így szólt: – Úgy néz ki, működik. Már jó sok van.

Az egyik helyi újságban olvastam egy cikket egy hasonló hozzáállású férfiról, aki elhagyta a feleségét egy másik nő kedvéért.

Ez állt benne: Egy fiatalember látott egy eladó Mercedest egy újságban.

Felhívta a számot, hogy rákérdezzen, mivel azt hitte, elírták az árat. Egy asszony vette fel a telefont, és azt mondta, hogy valóban ez az ára. A fiatalember megkérdezte, hogy sérült-e az autó. „Nem, tökéletes állapotban van” – válaszolta az asszony. „Akkor viszont miért árulják ilyen nevetségesen olcsón?” „A férjem felhívott Las Vegasból. Ott van a titkárnőjével. Azt mondta, hogy el akar hagyni, és mindenét elvesztette a szerencsejátékokon. Megkért, hogy adjam el a Mercedest és küldjem el neki a felét annak, amit kapok érte. Pontosan ezt fogom tenni.”

Ez a szerencsevadász még csak most fog rájönni, hogy mibe is kerül neki, hogy jól érezze magát és játsszon. A hűtlenség következményei általában egész életen át tartanak, és a család minden tagjára hatnak. Hálás vagyok, ahogy már fent jeleztem, hogy nekem nem voltak olyan kény­szereim, melyek néhány barátom életét tönkretették. Shir­ley-vel már harmincegy éve házasok vagyunk, és ennél boldogabb nem is lehetnék. Nincsenek selyemingeim, az autónk egy négyajtós kombi.

Ettől függetlenül a negyvenes éveimben valóban megkörnyékeztek olyan nyugtalanító gondolatok, amelyek más középkorú férfiak lelkét is gyötrik.

Szinte lehetetlen áthidalni a harmincas és ötvenes évek között tátongó szakadékot anélkül, hogy egy ideig ne bolyong-

13

Egyenes beszéd junk valamilyen sötét völgyben. Az én vándorlásom is hasonló.

Legalább hét évig tartott az a korszakom, melyet legfinomabban „elmélkedő újraértékelés idejének” lehetne nevezni. Ebben az évtizedemben sokat küzdöttem azokkal a zavaró gondolatokkal, melyek egy olyan férfi agyában keringenek, aki hirtelen ráébred, hogy nem fog örökké élni. Akár keresztyén, akár ateista, akár agnosztikus vagy New Age-hívő, választ kell találnia ezekre a kérdésekre: Ki vagyok én valójában? Mit csinálok itt a földön? Mi fontos igazán a számomra? Ki tett ide? Mit akart velem?

Valaki feljegyzi-e az életem eseményeit? Van-e élet a halál után? és Milyen lesz meghalni? Ezek és más hasonló kérdések gyors egymásutánban ost­romolják a középkorú férfiakat. Én, mint Jézus Krisztusnak mélyen odaszánt életű hívő ember, már választ adtam a hitemmel és Alkotómmal kapcsolatos kérdésekre. Ettől függetlenül át kellett alakítanom hitvallásomat a fiatalkor elvontságából a személyes valóság szintjére, valamint körülményeimet és céljaimat új nézőpontból kellett néznem. Te már elértél életedben erre a pontra? Érezted-e már úgy, hogy túl gyorsan futsz és túlságosan el vagy foglalva az élet feladataival, hogy a körülötted történő dolgoknak kb. 90 százalékát észre sem veszed? Ez futott át az agyamon. Mire kifizettem az adósságomat, megjavítottam a tetőt, kicseréltem az autóm kerekét, felneveltem a gyerekeimet, elvégeztem a munkámat és mindazt, amit elvártak tőlem, egy teljes évtized telt el, és az egész összemosódott az emlékezetemben.

Mindannyiunk életében vannak ilyen pillanatok, amikor egy lépést hátra kell lépnünk, és azt kell mondanunk: „Egy pillanat, hadd gondolkozzam. Ne kiabálj velem, világ, amíg össze nem szedem magam!”

Az újraértelmezésnek ez az időszaka kb. hét évig tartott. Úgy kerültem ki belőle, hogy még erősebben ragaszkodtam ahhoz, amire tanítottak – és még inkább elhatároztam, hogy „megfutom a pályát”. Különösen két dolog volt, melyek nagy hatással voltak rám, és melyek most az értékrendemben központi szerepet töltenek be. Egyik sem új vagy rendkívüli, de talán olva-

14

1. Visszapillantás sóim hasznosnak tartják, ha megnézzük, hogy a családi és lelki stabilitás milyen alapokon nyugszik.

Az első eseményt, amely megváltoztatta a viszonyomat mindenhez, már említettem. Szemtől szembe kerültem az élet lélegzetelállító rövidségével. Az idő múlása olyannak tűnt, mint egy megzsírozott kötél, amely lassan, de biztosan csúszott ki a görcsösen markoló ujjaim közül. Én csak egy rövid időre idelátogató ember voltam ezen a bolygón. Hihetetlenül megrázó, amikor először jössz rá, hogy „csak átuta­zóban vagy”.

Emlékszem, egy nap ültem a templomban: negyvennyolc éves voltam, és azon gondolkoztam, hogy milyen lehet ötvennek lenni. Aztán eszembe jutott, hogy édesapám hatvan­hat évesen meghalt. „Hűha – mondtam magamnak –, lehet, hogy már csak tizennyolc évem van hátra!” Aztán elkezdtem számolgatni, hogy mit is jelentenek ezek a számok. (Azon a reggelen az igehirdetés valószínűleg nem ihletett meg.) Ha­mar rájöttem, hogy ha negyvennyolc éves vagyok, és már csak tizennyolc évem van hátra, akkor a számomra rendelt időnek már a 72 százalékát „elégettem”. Kicsit összeszorul a gyomra az embernek, aki még Fiatal Jánosnak képzeli magát! Kilenc évvel ezelőtt még a harmincas éveimben jártam, még fiatalnak számítottam, de két év múlva már az ötvenes éveimben leszek, és az életemből már csak 24 százalék lesz hátra. Arról nem is beszélve, hogy semmi garancia nincs arra, hogy a következő órát is megérem. Újból végiggondoltam a „középkorú” kifejezés értelmét. Ez legtöbbünknek nem más, mint megtévesztő hazugság: a harmincas évek közepe a valódi középkorúság; a negyvenes évek már a „kétharmad” évek. Az esetemben negyvennyolc éves koromban már életem háromnegyedénél tartottam. Talán viccesen hangzik, de villámcsapásként éri azt a férfit, aki még fiatalnak tartotta magát.

Voltak más sértések is. Egy alkalommal elmentem kosarazni a YMCA-be.1 Nem abba a városba való voltam, és nem 1 Young Men’s Christian Association – Keresztyén Fiatalok Szövetsége

15

Egyenes beszéd ismertem azokat a fiatalokat, akik rendszeresen ott játszottak Dallasban. Legalább nyolcvanévesnek tűnhettem a pályán levő tizenévesek számára. Valószínűleg nem értették, hogy gondolhatja egy ilyen rozoga alak, hogy beszállhat a játékba. De mit tehettek? Ott voltam, és be kellett venniük a csapatba.

Aznap négy-négyes felállásba osztottuk a csapatokat, és nekem az a feladat jutott, hogy egy tizenhét éves néger srácot fogjak. A fiú született kosaras volt, és ezt tudta is. Úgy siklott a pályán, mint kés a vajban. A nyilvánvalóan téves párosítás ellenére igyekeztem megfelelni a kihívásnak. Visszanyúltam kb. húsz évet, és elővettem néhány régen elfelejtett mozdulatot. Éreztem, ahogy a küzdőhormonok működésbe lépnek, és ismét a régi kosaras borzongás tölt el. Némi szerencsével egymás után három gyors kosarat is szórtam ezzel a villámkezűvel szemben.

Ezt látva hátralépett, csípőre tette a kezét és ezt mondta: „Ez igen! Fénykorodban tudhattál valamit!”

Szavai egyenesen a szívemig hatoltak. „Fénykoromban?!

Már nem is emlékszem a fénykoromra!” Hamarosan felvettem a melegítő felsőmet, és visszamentem a szállodába.

Magamról alkotott képem azonban néhány napig meglehetősen ingadozott.

Sok író megpróbálta már leírni, hogy milyen érzelmi hatása van annak, amikor valaki először fogja fel az élet rövidségét. Az egyik kedvencem egy Erma Bombeck nevű hölgy. Egyszer láttam a Phil Donahue showban, amikor megkérdezték tőle, hogy érzékeny-e az életkorával kapcsolatos kér­désekre.

– Egyáltalán nem – mondta.

– Tehát hány éves? – kérdezte Phil.

– Valahol az ösztrogén és a halál között vagyok – válaszolta.

Erma ebben a beszélgetésben mesélt arról is, hogy közvetlen szomszédjának pacemakerje van, és amikor tüsszent, mindig kinyílik a garázsajtaja.

Erma Bombeck kijelentéseit azonban nem viccnek szánja.

Sőt, rendkívüli megfigyeléseket tartalmaznak az élettel kapcsolatban. Az egyik ilyen öregedéssel kapcsolatos állítás az „If Life

16

1. Visszapillantás is a Bowl of Cherries, What Am I Doing in the Pits?” (Ha az élet egy cseresznyés tál, mit keresek a magok között?)

Ebben a gyűjteményben szerepel egy rövid történet is, a When Does the Mother Become the Daughter and the Da­ughter Become the Mother? (Mikor lesz az anyából a lány és a lányból az anya?)

Ez az írás az írónő és saját édesanyja közötti kapcsolatról szólt, amely az idő múlásával radikális változáson ment át. Az édesanyja mindig erős, független és szilárd volt. Erma mindig csodálta őt, és megpróbálta magát is az őt a világra ho­zó modellhez igazítani. De az utolsó években az édesanya egyre inkább olyan lett, mint egy gyermek.

Erma először akkor vette észre a változást, amikor egy nap az autóban utaztak. Erma vezetett, az édesanyja pedig a jobb első ülésen ült. Hirtelen veszélyes helyzetbe kerültek, és Erma beletaposott a fékbe. Ösztönösen kinyújtotta a karját, hogy megvédje édesanyját, hogy be ne üsse a fejét a szél­védőbe. Amikor elmúlt a veszély, a két nő egymásra nézett. Mindketten rájöttek, hogy valami megváltozott a kapcsolatukban – korábban a mama próbálta volna megvédeni Er­mát.

Aztán eljött a következő Hálaadás napja, amikor Erma sütötte a pulykát, az asztalt pedig az édesanyja terítette meg.

Egyértelmű, az édesanyából lett a lány, és a lány lett az édes­ anya. Ahogy múlt az idő, a szerepcsere egyre nyilvánvalóbb lett. Amikor a két nő vásárolni ment, Erma volt az, aki így szólt: „Ez a ruha nagyon jól áll neked!” és „Ne felejtsd el fel­ venni a pulóveredet, hogy meg ne fázz a bevásárlóközpontban!” Emlékeiben ott visszhangoztak gondos édesanyja szavai: „Gombold be a kabátodat, Erma! Vedd fel a csizmádat, öltözz melegen, vigyázz magadra!”

Erma megértette a ráruházott új szerepet, de élénken tiltakozott ellene. Nem akarta látni, hogy ez az erős, nemes asszony segítségre szoruló, gyermeteg, bizonytalan matrónává válik.

Azonban a könyörtelen idő múlását nem lehetett visszafogni.

Fel kellett segítenie édesanyját éjszaka, hogy kikísérje a vécére, és gondoskodnia kellett a legtöbb fizikai szükségéről. Mennyire

17

Egyenes beszéd megváltozott a kapcsolatuk! Amikor Erma óvodás volt, csinált egy „kezet” gipszből, amely éveken át díszítette a konyha falát.

Negyven évvel később az édesanyja elment az idősek klubjába, ahol a kézműves foglalkozáson makraméztak. Végül a makramé az otthonuk hálószobájába került.

Ahogy édesanyja egyre tehetetlenebbé vált, Erma egyre jobban kétségbeesett. Egyszer kénytelen volt rákiabálni: „Anya! Kérlek, ne beszélj már többet arról, hogy tegnap este láttad Aput! Tudod, hogy már tíz éve meghalt!” De édes­anyja nem tehetett róla, mert már szellemileg nem volt be­számítható. Ezzel tökéletessé vált az átváltozás. Az anyából lány lett, és a lány lett az édesanya.

Aztán nem sokkal később Erma és a saját lánya együtt mentek valahová kocsival. Hirtelen dugóba kerültek, és felvillantak a féklámpák. A lánya ösztönösen kinyúlt, hogy megóvja Ermát, nehogy beverje a fejét a szélvédőbe. Egy pillanatig egymásra néztek, aztán Erma így szólt: „Istenem! Ilyen hamar!?”

Bizony, milyen hamar! Negyvenes éveim egyik legszív­ szorítóbb eseménye volt végignézni, ahogy az édesanyám saját lányommá vált, és úgy kezdett rám nézni, mint saját apjára. Édesapám volt a legjobb barátja, így férje elvesztése megsemmisítő erejű volt számára. Sohasem tudta teljesen feldolgozni a hirtelen halálát. Olyan volt, mintha letaglózták volna.

Emlékszem, egyszer apai módon meglátogattam édesanyámat a kis lakásában. Miután elmentem, leírtam a beszél­ getésünkből egy részletet, hogy emlékezzek az életének erre a szakaszára. Szó szerint idézem a beszélgetésünket: – Hogy vagy ma, anya?

– Megvagyok.

– Ma is hiányzik apa?

– (szünet) Mindennap hiányzik.

– Tudom. Mit gondolsz, mit csinálhat most?

– Bár tudnám! Valószínűleg valahol a Marson vagy a Jupiteren járhat, talán azt tanulja, hogy hogyan teremtette őket Isten.

18

1. Visszapillantás – Szeretted őt, ugye, anya?

– Szerettem, Jim. – Anyu, aggódom miattad, hogy túl sokat vagy ebben a lakásban egyedül. Ki kellene mozdulnod és társaságot keresned – valamiben részt kellene venned!

– Á, nem, jó nekem így. Nincs már kedvem kimozdulni.

– Szeretlek, anya.

– Én is szeretlek, Jim. A fiúból apa lett, az anya pedig egyre inkább olyan lett, mint egy kislány. Édesanyám emlékezőtehetsége romlani kezdett, és Erma Bombeck tapasztalatai közül jó néhány velem is megesett.

Anyu nem sokkal később Parkinson-kóros lett, és folyamatosan leépült, egészen az 1988-ban bekövetkezett haláláig. Egy másik beszélgetésünk huszonegy hónappal a halála előtt játszódott le, és ez különleges jelentőségű volt. A következőkben olvasható megjegyzéseimet diktafonra vettem közvetlenül ezután a rendkívüli találkozásunk után.

Shirley és én meglátogattuk édesanyámat az idősek otthonában. Az elmúlt hetekben szenilitása fokozódott, nem értette, amit mondtunk neki, és ő maga sem tudta közölni velünk a gondolatait. De ma az Úr egy rövid haladékot ajándékozott nekünk. Anyu aludt, amikor megérkeztünk. Finoman leültünk az ágya szélére és felébresztettük. Azonnal megismert minket, és hetek óta először ki tudta fejezni a gondolatait, és meg­érezte a szeretetünket. Kihasználtam az alkalmat, mivel nem tudtam, hogy lesz-e még ilyen, és megsimogattam a homlokát, szeretettel megveregettem a kezét, és megköszöntem, hogy ilyen jó édesanyám volt. Meg­köszöntem neki, hogy ilyen jó segítőtársa volt édesapámnak – jó lelkipásztor-feleség volt, bár édesapám volt az, akit elhívott az Úr a szolgálatra. Azt is megköszöntem neki, hogy a keresztyénség elvei szerint élt, és hű maradt Krisztushoz, akit húszéves korában befogadott az életébe.

Megsimogattam az arcát, és megköszöntem neki az áldozatokat, melyeket hozott azért, hogy befejezzem az egyetemet,

19

Egyenes beszéd sokszor nélkülözve dolgokat. Azt is megköszöntem neki, hogy eljött a házunkba, amikor nászúton voltunk a feleségemmel, és húsz dollár értékű élelmiszerrel és konzervvel töltötte fel a konyhaszekrényünket, pedig tudtam, hogy neki magának sincs elég otthon. Elmondtam neki, hogy nemcsak mi szeretjük, hanem az Úr is nagyon szereti. Elmosolyodott – megértette, amit mondtam neki. Megfogta a kezemet, és ezt mondta: „Tudod, gondolkoztam.” Megkérdeztem tőle: „Miről gondolkoztál?” „Arról, hogy nemsokára vége. Már majdnem végigcsináltam. Majdnem ott vagyok” – mondta. Ezt kérdeztem: „Anya, amikor elmész, tudod, hogy apa vár téged a másik oldalon?”

Elmosolyodott, megértette. Aztán ezt mondtam: „Jézus is várni fog téged. És azt fogja mondani: Jól van, jó és hű szolgám!”

Aztán imád­koztam érte, és megköszöntem Istennek, hogy életembe egy ilyen jó asszonyt tett, aki így szeretett engem. Ő viszonozta a szeretetünket, és elbúcsúztunk. Az életnek ebben a stádiumában sosem tudjuk, hogy az adott helyzet volt-e az utolsó alkalmunk arra, hogy lélektől lélekig beszélgessünk. Ha ez volt az utolsó lehetőség, akkor hálás vagyok Istennek, hogy velünk volt ma.

Később kiderült, hogy valóban ez volt az utolsó értelmes beszélgetésünk édesanyámmal. Mindig hálás leszek ezekért a földi életét lezáró utolsó pillanatokért.

Láthattuk, milyen gyorsan múlik az idő. Ez azonban nem­ csak a középkorú emberek életében van így, bár tény, hogy minél idősebbek leszünk, annál láthatóbbá válik. Akik fiatalabbak, azoknak hadd mondjam, hogy kezdjék el maguk a vizsgálatot.

Nézd meg a családodat, különösen is azt, hogy hogyan változik a gyerekeiddel a kapcsolatod. Ennek a fényében látszik igazán, hogy milyen gyorsan telik az idő. Ha vonaton ülnénk, és meg kéne becsülnünk, hogy milyen gyor­san halad, a távoli hegyek ebben nem segítenének. Viszont ha a sín melletti földet nézzük, akkor látszik a sebesség. Hasonlóképpen a hozzánk legközelebb álló szeretteink adják a legjobb képet a drámai változásokról. A gyerekek csak egy múló pillanatig maradnak gyerekek, és alig

20