Kovács Géza: Mesélek az életemről

Kovács Géza Mesélek az életemről

3

Copyright © 2017 Kovács Géza Minden jog fenntartva Magyarországi felelős kiadó: Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány A Member of Entrust 1135 Budapest, Béke utca 35/A Tel.: (1) 350-7201 www.kiakonyvek.hu Lektorálta: Ácsné Tolner Márta Szerkesztette: Mikes-Kovács Sára Grafikai munka: Mikes-Kovács Sára Nyomda: Kreatív Fókusz Kft. Felelős: Sztasák Árpád Felelős kiadó: Monty Taylor

Minden jog fenntartva.

A könyv bármely részének felhasználásához vagy sokszorosításához a kiadó előzetes írott engedélye szükséges, kivéve rövid idézeteket folyóiratokban vagy elemző cikkekben.

ISBN 978-615-5446-32-0 Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány Budapest, 2017

Tartalomjegyzék Bevezetés............................................................................................................. 7 I. Család, rokonság............................................................................................ 9 II. Ahogyan a tanyán éltünk...........................................................................24 III. Önálló életvitelem kialakulása................................................................35 IV. Elhívásom, háborús front, leánykérés, és a fivéreim.............................45 V. Változások, új kezdések a háború után....................................................55 VI. Helyettes pásztorként Újpesten...............................................................74 VII. Avatásom társlelkipásztorként...............................................................82 VIII. Események Újpesten 1952 és 1961 között..........................................88 IX. Családom az ötvenes években...............................................................100 X. Közegyházi szolgálataim 1952 és 1961 között......................................109 XI. Első eltávolításom Újpestről..................................................................113 XII. Második, „végleges” eltávolításom az egyházi szolgálatból..............124 XIII. 23 év Budafokon...................................................................................134 XIV. Családunk a budafoki évek alatt.........................................................153 XV. Üdülések, utazások a budafoki évek alatt............................................161 XVI. Debreceni évek (1989–1995)..............................................................179 XVII. Utazásaim és családom a debreceni évek alatt................................186 XVIII. A Misszióiskola szolgálatában.........................................................200 XIX. Kecskemét (1995–2004)......................................................................204 XX. Nyugdíjas korom eseményei (2005–2016).........................................216 Búcsúzom.......................................................................................................240 Képek az életemből .......................................................................................241

Bevezetés Gyermekeim, főként az egyetlen leányom írásban is kérte, hogy meséljek a múltról. Az elődeinkről, a gyermekkoromról, az akkori életmódról, hétköznapokról, a tanyáról, a tanyasi életről, a családról, a rokonokról, szóval mindenről, ami eszembe jut, ami a múltamhoz, a család múltjához tartozik. Meséljek úgy, mint nagyapa az unokáknak, dédunokáknak, hozzam vissza, jelenítsem meg a régi világot, az akkori eseményeket, rokoni, szomszédi és egyéb kapcsolatokat. Szóval mindazt, ahogyan Isten vezette, áldotta, megpróbálta és megtartotta az életemet, az életünket.

Meséljek azokról az évtizedekről, amelyet Krisztus igájában, az Isten szolgálatában töltöttem – az egész életemről. Tizenöt évvel ezelőtt, 2002-ben megírtam az Életutam című, több mint hatszáz oldalas könyvemet. Ez az életem története, történelmi hitelességgel. Legfőbb célom akkor az volt, hogy saját életutam történetének leírásán túl dokumentumokkal igazolva mutassam be a kommunista idők engem is érintő eseményeit, és hogy mi történt az egyházban akkoriban. Most egészen más igény késztet az emlékezésre. Célom most, kilencvenedik életévemen túl, egy letűnt világ, a régi életmód bemutatása, és Isten nagy tetteinek elbeszélése személyes élményeken keresztül. Célom Isten nagyságának dicsőítése mellett az is, hogy az élő hitet, a Jézus Krisztus által kegyelemből nyert örök életet és üdvösséget, valamint az evangéliumi misszióban való buzgó szolgálatot kívánatossá tegyem. Egy hívő ember szellemi harcait, küzdelmeit és boldog életét tárom fel őszintén, meseszerűen, igaz történetekben.

Gyakori, hogy az Életutam-ban leírt eseményeket ismétlem meg (hiszen ugyanarról az életútról van szó), mégis egészen más megfogalmazásban, a személyes indítékok, az események hatásainak és következményeinek a feltárásával. Az Életutam két kiadása is elfogyott. Most arra kaptam késztetést, hogy ne az eredeti könyvet adjuk ki újra, hanem új szempontok szerint tárjam fel, hogyan kísérte Isten áldása az életemet. Mesémben sokkal több az új, eddig fel nem tárt és le nem írt esemény, de főként az események háttere. Bár mesélek, de csak igazat, és lehetőleg olyanokat, amelyeknek tanulsága van, sőt titkon azt remélem, hogy Istentől való 7

üzenete is. Mesémet elsősorban a gyermekeimnek, unokáimnak, dédunokáimnak, a rokonoknak, a volt gyülekezeteim tagjainak, szóval a hozzám közelállóknak szánom. Ha mégis elolvassa valaki más is, és számára örömöt, vagy talán még annál is többet – Istentől való üzenetet – jelent, azért a Mindenható Istent magasztalom.

Köszönetet mondok gyermekeimnek, akik arra bátorítottak, hogy a ne a régi megfogalmazásban jelenjen meg az Életutam új kiadása, hanem kissé rövidebben, és könnyedebb, mesélő stílusban. Sőt arra is készek voltak, hogy a kéziratot elolvassák, és javaslatukra kiigazításokat végezhettem.

Köszönöm Huszárné Erzsinek, hogy – amint a korábbi könyveimnél is tette – a korrektúrát elvégezte, és hasznos változtatásokra is tett javaslatokat. A legkiemelkedőbb segítséget unokámnak, Mikes-Kovács Sárának köszönöm, aki a könyv szerkesztését, a címlap tervezését, a fényképek beillesztését és a kézirat kiadásra és nyomtatásra való előkészítését végezte. Köszönöm! Azért imádkozom, hogy a könyvben megörökített „mesék” ne csak tanulságos és igaz történetek legyenek, hanem sokak számára Istentől való üzenetté is váljanak!

8

I. Család, rokonság

Nagyszüleimről, szüleimről, rokonokról Nagyszüleim közül csak az apai nagyapámat, Hagyó Kovács Pétert ismertem. Ő 1849-ben született és 1945-ben, kilencvenhat évesen, az én húszéves koromban halt meg. Őt még „Hagyó” bácsinak hívták, az apám és mi már csak H Kovácsok lettünk. Egy unokatestvérem kutatása szerint a 17. században egy Kovács nevű jobbágyfiú „vőként” vette feleségül egy Hagyó nevű birtokos család egyetlen leányát. A birtokot továbbra is Hagyó birtoknak nevezték, de a hivatalos anyakönyv Hagyó Kovácsnak, majd H Kovácsnak nevezte az utódokat. A későbbiek során az én nevem tovább rövidült. A „fordulat évében”, 1949-ben, amikor a kommunisták átvették országunkban a hatalmat, egyetemista voltam. Az új rend és ideológia képviselői kifogásolták a H (Hagyó) előnevet és határozottan 9

tanácsolták annak elhagyását. Nem csináltam ebből problémát, lettem egyszerűen Kovács Géza. Aztán jött a rendszerváltás (1989), s azóta az anyakönyv szerint, azaz hitelesen kell mindenkinek használnia a nevét.

Anyakönyv szerint (és minden hivatalos névmegjelölés esetén) H Kovács János Géza vagyok. Azonban mivel serdülőkorom óta csak a Géza nevet használom, ha nem hivatalosan kell megnevezni magamat, maradok egyszerűen Kovács Géza.

1905. június 12-én forradalmi változás történt a szüleim és a családjuk életében. Ezt a változást akkor Isten és az evangélium munkálta. Az történt, hogy ezen a napon a szüleimet és apai nagyanyámat, H Kovács Péternét Békés városában a Kettős-Körös vizében bemerítették, és a gyorsan növekvő baptista gyülekezet tagjaivá lettek. A családban átütő erejű változás történt. Hamarosan megtért a nagyapám, édesapám két testvére, Gábor és Mária, s később a családjaik is. Ezt a nagy változást Isten egy tragikus és drámai eseménnyel készítette elő. Elmesélem.

Szüleim 1902-ben házasodtak össze. Apám huszonkettő, anyám tizen�nyolc éves volt akkor. Amint elmondták, az ismerkedés és a választás Békésen, a főtéren történt, ahol – szokás szerint – vasárnap délutánonként egy nagy körben sétáltak a „korzón” egymást követve az eladó lányok és a nősülendő fiúk. Apámnak – mint elmondta – nagyon megtetszett az ott sétáló Balog Juliska. Azt is elárulta, hogy elég erősnek látta őt a marokszedéshez is. Leánykérése gyors eredménnyel járt. Hamarosan református szertartás szerinti házasság lett az ismerkedésből. Hamar jöttek a gyerekek is. 1904-ben a kisfiú, Imre után már a kislány, Julianna is megszületett. Ekkor történt a tragédia. Egy járványos betegség szinte napok alatt végzett a két pici gyerekkel. Nagy gyász borult a szülőkre első két gyermekük ilyen hirtelen elvesztése miatt. Megkeseredtek, gyötrődtek, vergődtek. Ekkor egy Polgár János nevű közeli hívő szomszéd – hallva a gyászesetről – felkereste, vigasztalta őket, és meghívta őket a hívők összejövetelére. Bibliát is hagyott nekik ajándékba. Édesanyám azonnal ment volna, de apám megharagudott Istenre, és anyámnak is megtiltotta, hogy a hívőkhöz menjen. Néhány hét múlva apám megbetegedett. Lázas betegen ágyba kényszerült. Akkor mégis elővette a Bibliát, és a kapott tanács szerint a János evangéliumát kezdte olvasni. Naponként egyre nagyobb szomjúsággal olvasta, és szólalt meg számára az Ige. Amikor a János evangéliuma 14. fejezetét olvasta – amint később elmondta –, különleges 10

világosság támadt a szívében. „Jézus elment helyet készíteni számunkra a mennybe, és ő az út, amelyen a mennybe lehet jutni” – értette meg az Igét. Lelkében felfénylett egy gondolat. „Akkor ez a két ártatlan gyermek a mennybe ment. Jézus által én is oda akarok jutni!” Ott és akkor eldőlt a szívében, hogy feleségével együtt döntenek Krisztus mellett, és csatlakoznak a hívők gyülekezetéhez. Több mint 100 évvel az események után látjuk, hogy milyen nagy jelentőségű döntést hoztak.

Szüleim életében olyan látványos változást, felszabadult örömöt munkált Isten, hogy a H Kovács család tagjai, a szülők és a gyermekeik (a legidősebb fiú, Péter kivételével): Gábor, Julianna és Mária (apám testvérei) sorra megtérésre jutottak és beépültek a gyülekezetbe családjaikkal együtt.

Gábor és Julianna a családjaikkal később az adventistákhoz tértek át, és utódaik a mai napig is az adventista közösségbe tartoznak. Apám Mária nevű testvére meglehetősen hányatott életet élt. Első férjétől, Balogh Lászlótól két lánya született: Mari és Julianna. (Ők később – különösen Mari – sokat dolgoztak alkalmazottként apám gazdaságában.) Mária férje, Balogh László meghalt az orosz fronton a háborúban. Mesélték, hogy ez a Balogh László (aki csak névrokona édesanyámnak) rajongóan buzgó hívő ember volt. Az orosz fronton is folytonos bizonyságtevéssel buzgólkodott. Katonatársai állítólag ugratták, hogy ha olyan biztos az Istene védelmében, álljon ki a lövészárok tetejére. Ő ráállt erre az Istent kísértő provokációra, de amint kiállt, halálos lövést kapott. Közben feleségének, Máriának fia született egy Békésen raboskodó orosz hadifogolytól. Ezt a fiút édesanyjáról H Kovács Lászlónak nevezték el, az én Gábor bátyámmal volt egykorú, és komoly hívő ember lett. Az ő fia H Kovács István, az Újpesti Gyülekezet énekkarának jelenlegi vezetője. Mária, az apám húga, újra férjhez ment Tőke Ambrushoz, akitől két leánya született: Eszter és Erzsébet. Eszter egy péceli hívő férfihoz, Egri Bénihez ment feleségül. Az ő fiuk Egri Béla, aki jelenleg (2016-ban) baptista lelkipásztor Siófokon.

Két unokatestvér: Péter és Gábor Szüleim és a H Kovács család megtérése számomra is történelmi emlékezést jelentenek, hiszen mindez a születésem előtt mintegy húsz évvel történt. Sőt, apai nagyanyám, édesapám fitestvérei (Péter és Gábor) is már 11

születésem előtt távoztak az élők sorából. Péter, nagyapám elsőszülöttje (az egyedüli, aki nem tért meg a családból) és Gábor az I. világháborúban haltak meg. Péternek, apám bátyjának két fiát (Pétert és Gábort) az én szüleim fogadták gyámként gondozásukba. Huszonnégy év alattiak, vagyis az akkori törvény szerint kiskorúak, de már felnőtt fiatalok voltak.

Sok keserűséget okoztak a szüleimnek. Nem ismertem az édesanyjukat, és hogy miért nem vele maradtak a fiai, azt sem tudom. A két fiú függetlenül és egyedül élt, nem voltak hajlandók a családunk közösségébe beépülni. Talán a hívőségünk miatt? Apám 1935 körül – nagyapámmal egyetértésben – nagyapám mellé, az ő házába költöztette őket. Gábor, a fiatalabbik akkor költözött el onnan, amikor megnősült a harmincas évek végén. Péter élete végéig agglegény maradt. Juhokat tartott, az utcákon legeltette őket. Egész további életében a nagyapám házában lakott.

Mi úgy mentünk abba a házba, mint akik hazamennek. Péter unokatestvérem nagyapám halála után is szívesen látott bennünket. Barátságos, de különc ember volt. Egyszer volt vele egy közös üzleti vállalkozásunk 1942-ben, amikor a téli cicabőr-üzletben nagyapám házában ő fogadta az eladásra hozott cicákat. Aránylag fiatalon meghalt. Gábor, az öccse teljesen eltűnt a látókörünkből. Tudatosan távol tartotta magát tőlünk. Örömmel hallottam, hogy egy fia református lelkésznek készült. Nem sikerült kapcsolatot létesítenem vele. Aztán mégsem lett lelkész, hogy miért, nem tudom. Hiányérzettel gondolok erre a két unokatestvéremre és Gábor családjára. Talán több érdeklődéssel és törődéssel kellett volna viszonyulnunk feléjük? Hiszen unokatestvéreim, sőt gyámtestvéreim voltak.

A Balog rokonság Édesanyám apja első házasságából származott harmadik gyermekként.

Apja második házasságából három fiatalabb féltestvére volt: Lajos, Mihály és Manci. Anyám nagyon aktív evangéliumi missziót folytatott feléjük, mint fiatalabb testvérei felé. Balog nagyapám nyakas kálvinistaként olykor ellátogatott a református templomba, értékelte leánya élő hitét, de nem mutatott érdeklődést az evangélium iránt. Mihály bátyám néha meglátogatott minket, de szintén elutasító maradt. Manci mindig szívesen fogadott, de a hit dolgában ő is elutasító volt. Lajos nagybátyám meg12

tért, be is merítkezett, de nem maradt hűséges. Anyám sokat bánkódott miatta. Lopás miatt rendőrségi ügye is volt. Nagy szégyenként éltük meg, ki kellett közösíteni a gyülekezetből. Lajos bátyámnak volt egy velem egykorú fia, Lacinak hívták. Szerettem őt, misszióterületemnek tekintettem, sokat foglalkoztam vele – eredménytelenül. Laci édesanyja (apja első felesége) korán meghalt. Apja újranősült, de nem hitben élő leányt vett feleségül. Szüleim a második feleség magatartásával magyarázták Lajos bátyám Istentől való elfordulását. Így Lacit mostohaanya nevelte fel. A lopás után Budapestre költöztek, eltűntek előlünk. Újpesten voltam lelkipásztor, amikor a szószékről felismertem Lacit az imaházunkban, ahogy beül a padba. Nagyon megörültem, alig vártam, hogy magamhoz öleljem. Nagyot csalódtam: nem várta meg az istentisztelet végét, távozott. Soha többé nem láttam sem őt, sem az apját. Nagy hiányérzettel gondolok rájuk. Balog nagyapám első házasságából édesanyámnak két édestestvérét ismertem. Az egyik, János, kiemelkedően különleges volt.

Két méter magas délceg férfiként Horthy Miklós díszőrségének a tagja volt. Díszes egyenruhát hordott karddal az oldalán. Többször meglátogatott minket, bámulattal vettük körül. Szívesen beszélgettek a szüleimmel. Én leginkább azon mulattam, hogy vékony, csinos felesége bőven elfért férjének a hóna alatt. A másik Balog fiú, Gábor, kakastollas csendőrként szolgálta a hazát. Ő Békésen lakott és néha meglátogatott bennünket. Birkózási és elfogási fogásokra oktatott minket. Lelki, szellemi érdeklődést egyikük sem mutatott, de értékelték a hitünket. Foglalkozásuk következményeként a háború végén családjukkal együtt mindketten Nyugatra menekültek. Később sem kerestek velünk kapcsolatot, végleg eltűntek az életünkből.

Különleges emlékem még Balog nagyapám halála. Nem voltam még 10 éves, amikor szüleim magukkal vittek a „virrasztásra”. Akkoriban házaknál ravatalozták fel a halottat egy éjszakára. A következő napon általában eltemették. Azon az egy éjszakán illett virrasztani a halott koporsója mellett. A koporsó mellett ülve a rokonok elsiratták a halottat. Általában megtelt a ház siratókkal, és egymást váltották a koporsó mellett. A legközelebbi hozzátartozók maradtak állandóan a koporsó mellett. A baptista hívők átformálták a virrasztás alkalmát: bizonyságtevések, megemlékezések, evangéliumi üzenetek hangzottak el a koporsó mellett, és közben énekeltek is. Missziós alkalmat formáltak a virrasztásból.

13

Szüleim és családom az én születésem előtt Amikor nyolcadik gyermekként megszülettem, szüleim huszonhárom éves házasok, apám negyvenöt, anyám negyvenegy éves volt. A meghalt két gyermek után hatodik élő gyermeke voltam szüleimnek. (Ha édesanyámtól megkérdezték, hogy hány gyermeke van, tréfásan ezt szokta felelni: „Hat van, nyolc volt.”) Az első Imre és Julianna halála után újabb Imre és Julianna (1907 és 1909), majd még a háború előtt Eszter (1911) született. Apámnak a háborúból való visszatérése után pedig még három fiú érkezett a családba: Gábor (1919), László (1923) és Géza (1925). Ennek a hosszú időszaknak az eseményeiről hézagosak az információim, de amiről értesültem, elmesélem.

Szüleim a házasságkötésük után egy kis nádfedeles házat béreltek Békésen a Kis (ma Teleki) utca végén. A törpebirtokos parasztok életét élték.

Néhány hold földet örököltek nagyapámtól. Ehhez mások földjét művelték részesedésért, részaratást vállaltak, s a napszámos munkától sem riadtak vissza. Közismert volt a családban, hogy 1910-1912 körül látványos csoda történt édesapámmal. Erős lázzal és mellhártyagyulladással került a nagyváradi kórházba. Állapota annyira súlyossá vált, hogy egyik napon függönnyel vették körül az ágyát. A reménytelen eseteknél, a beteg életének végső fázisában gyakorolták ezt. Édesapám felfogta a helyzetét és buzgó könyörgésben ajánlotta fel életét Istennek. Aztán elaludt. Arra ébredt, hogy hatalmas daganat keletkezett a jobb állán és arcán. Ekkor erős köhögés vett erőt rajta. Ennek hatására jobb arcának a közepén meghasadt az arcbőre és hatalmas mennyiségben kiömlött a melléről felszívódott gennyes folyadék. Percek alatt elmúlt a láza, jobban lett. Néhány nap múlva gyógyultan jött haza. Jobb arcának közepén élete végéig látható volt egy kis forradás, a genny kiömlésének helye. Isten meggyógyította, mert még terve volt az életével, a gyógyulás jele pedig emlékeztetőül ott maradt az arcán.

Aztán jött a kegyetlen nagy háború: 1914. Apám a háború idejének jelentős részét a szerb fronton töltötte. Sebesülése után a nagykanizsai kórházban ápolták. Édesanyám ebből az időből mesélte el, hogy egy kórházi 14

látogatásáról hazafelé utazva a háborús viszonyok miatt vasárnapra is átnyúlt az utazása. A hívők gyülekezetének szigorú rendje szerint ezért fenyítést kapott. Az akkor élő hívők nagyon komolyan vették a vasárnap megszentelését, mert ez látványosan megkülönböztette őket az Isten nélkül élő emberektől. Emlékszem, hogy a tanyánkon mi sem gyűjtöttük össze vasárnap a rendjén megszáradt szénát, noha láttuk a zápor közeledését. Nem lettünk vele szegényebbek, és az emberek előtt nyilvánvaló volt a hitbeli elkötelezettségünk. Ez az emberek felé Istenhez való hívogatást jelentett.

Ma már nincs kitől megkérdeznem, hogy szüleim mikor vágtak bele abba a jelentős vállalkozásba, hogy Békés Maró nevű határában – a várostól mindössze három kilométerre – száz hold földet béreltek egy aránylag nagy, és sok gazdasági épülettel rendelkező tanyával. A fő kérdés, hogy 1914, a világháború kitörése előtt, vagy a háború után történt-e? Azt tartom valószínűnek, hogy a háború után történt. Merész vállalkozás volt, hiszen ekkora terület jövedelmet hozó megműveléséhez megfelelő tőke, munkáskezek és állatállomány volt szükséges. Apámra jellemző volt a meggondolt, de merész vállalkozás. Sikeresen irányította az akkor középbirtoknak számító gazdaságot. Az 1920-as években serdülő fia, Imre, és két leánya, Julianna és Eszter is már munkára foghatók voltak. Amint ők elmondták: be is fogta őket.​ Számomra különösen jelentős a marói tanya, mert ebben láttam meg a napvilágot 1925. február 14-én. Sokszor emlegette édesanyám, hogy olyan meleg napsugaras hetek voltak akkor februárban, hogy tizennegyedikén a szomszédban „rakták” (vetették a földbe) a burgonyát. Felnőttkoromban mesélte el édesanyám, hogy én nagyon nem várt gyerek voltam, nagyon nem akartak már a szüleim több gyereket. A már menyasszonyjelölt Julianna nővérem valósággal dühöngött, hogy mégis jöttem. (Tizenhét évesen eljegyzett menyasszony volt.) Annyira dühös volt, hogy a bölcsőmben olyan erősen megrángatott, hogy egyik karom vállnál kijött a helyéről. Emlegették, hogy a baptista gyülekezetbe tartozó „kenőasszony” (Csüllög Zsuzsa néni) tette a helyére a karomat. Később emiatt olyan bűnbánat terhelte Julianna nővéremet, hogy egész életében adósnak érezte magát felém. Ez abban nyilvánult meg, hogy kiemelkedőn szeretett engem. Amikor tehát mégis jöttem, édesanyám új módon kezdett könyörögni értem. Amint elmondta, azért imádkozott, hogy 15

legyek egész életemre az Úrnak szentelve, válasszon ki Isten engem az ő szolgálatára. Mélyen meghatott édesanyámnak ez a vallomása. Lelkipásztorként szolgáltam már, amikor elmondta.

Néhány emlékem Maróból, a szülőhelyemről Hároméves lehettem, amikor a kilencéves Gábor és az ötéves Laci mellett engem is elküldtek, hogy legeltessünk a tarlón egy körülbelül százfőnyi libasereget, és velük mintegy tíz-tizenkét aranyos kis malacot is. A tarló a Békés felé vezető köves útra nyúlt, amelyen túl a Fehér-Körös vize folyt.

Túl közel kerülhettünk a tarló végéhez, mert a libák megérezték a Körös vizének illatát, és kedvük támadt a fürdéshez. Egyszer csak azt láttuk, hogy gúnárjaik vezetésével nagy hangon gágogni kezdtek, elrohantak, majd átrepültek a kövezett műúton, egyenesen a Körös vizébe. Csak arra emlékszem, hogy erős felelősségtudattal a lelkemben nagy sírásra fakadtam a libák elvesztése miatt. Az még erősen megragadt az emlékemben, hogy a mellettem lévő kismalacok a fenekükre ülve velem együtt néztek csodálkozva és rémülten a Körös felé repülő libák után. Méltányoltam az együttérzésüket. Sajnos többre nem emlékszem, csak remélem, hogy a libák – egy jó fürdés után – visszatértek, és a libapásztorok sem részesültek nagyobb büntetésben.

Egy másik emlékem Kapitány nevű farkaskutyánkhoz fűződik. Nagyon szerettük. Ő is szeretett minket és kiváló védelmezője volt a tanyának.

Nekem – a legkisebbnek – különösen nagy barátja volt. Tűrte, hogy meglovagoljam. Egy napon szörnyű tragédia érte őt – hogy ne mondjam, minket, és az egész családot is. Valaki megmérgezte és szörnyű kínok között kimúlt. Nagy gyász szakadt ránk, igazi könnyeket hullattunk érte.

Mi hárman, fiúk – Gábor, Laci és én – szertartásosan, nagy siratással temettük el. Sírt ástunk neki a tanya mögötti erdőben. Gyászbeszédeket mondtunk, elbúcsúztattuk, majd fejfát készítettünk a számára, amelyre szép szöveget írtunk. Még most, 90-ik életévemen túl is emlékezem Kapitányra. Nem volt több hozzá hasonló kedves kutya az életemben.

A következő emlékem egy felfedezéshez kapcsolódik. Felfedeztem, hogy a kedves ház és a még kedvesebb környezete, ahol éltem, nem a miénk, 16

hanem egy „idegen” emberé. A negyedik életévem felé közeledtem már, amikor 1928 őszén egy számomra idegen ember jelent meg a tanyasi házunk előtt lévő terjedelmes méretű kertben, és fákat ültetett oda. Megbotránkozva a fölfedezésen édesanyámhoz húzódtam, és megkérdeztem, mit csinál itt ez az ember. Édesanyám megmagyarázta, hogy ez a ház, a kert és a hozzá tartozó földterület az ő tulajdona, és azért ültet fákat a tanyához tartozó kertben. Később anyám többször emlegette, hogy én akkor magamból kikelve, az akkori nyelvjárásomra jellemzően kifakadtam és azt kérdeztem: „Akkor mér nem ű lak itt?” Ez a spontán gyermeki háborgó megnyilatkozás azt mutatja, hogy egyrészt nagyon szerettem a szülőhelyemet, másrészt azt tartottam természetesnek, hogy a ház és a környezet, ahol valaki él, az a saját tulajdona legyen.

A Maróhoz fűződő utolsó emlékem az elköltözésünk napjához fűződik.

1928 nyarának végén történt. Átéreztem a költözés felelősségét. Ma is magam előtt látom a toronymagasra felpakolt szekeret. Ott forgolódtam a kocsi körül. Egyszer csak felfedeztem, hogy a tanya előtt lévő kertben egy érett sütőtök ott maradt az indáján. A felfedezés és a felelősség tudatában odarohantam az édesapámhoz és határozott hangon felhívtam a figyelmét az ottfelejtett sütőtökre. Édesapám kedvesen megsimogatta a fejemet, de nem vette komolyan az én fontos értékmentő felfedezésemet, és végezte tovább a munkáját, mit sem törődve az én jelentésemmel. Valami olyasmit gondoltam akkor (még most is emlékszem rá), hogy szeretnek ugyan, de nem jó gyereknek lenni, mert nem vesznek komolyan.

Amikor az 1990-es évek végén unokáimmal Békésre látogattunk, a szülőházamat is meglátogattuk. Meglepetéssel láttam, hogy a tanya udvarán épült kukoricagóré a régi formájában, teljes épségben állt. Tizenöt-húsz méter hosszú, körülbelül másfél méter széles, és mintegy három-négy méter magas, keményfából és az oldalán lécből készült építmény ez, amelyben csöves kukoricát tárolnak. Nyár elejére elfogyott a kukorica, és ez az üres góré volt a mi játszóházunk, gyermekmegőrzőnk. Sok emlékem fűződik hozzá.

Itt említem meg, hogy a marói tanya, az én szülőházam valamikor az 1930-as években Julianna nővérem és férje tulajdonába került. Férje szülei vásárolták meg a részükre. Így a későbbi évtizedekben gyakran megfordultam ebben a házban. Kiemelkedik az emlékemben, hogy gyakran 17

nagyon finom házikolbásszal, dinnyeszezonban pedig csodásan jóízű görögdinnyével vendégeltek meg. Aztán idős korukban eladták, s beköltöztek a városba.

A nagyapám: Hagyó Kovács Péter Mielőtt tovább mesélnék saját magamról és a családom életéről, szeretettel emlékezem meg Hagyó Kovács Nagyapámról, akit egyedül ismertem közelebbről a nagyszüleim közül, és akinek házába költöztünk Maróból.

A Nagy utca (később Horthy Miklós, majd Petőfi Sándor utca) 91. számú ház volt az övé. Két nagyszoba között középen a szabad kéményű konyhába léptünk, amely színes cseréptányérokkal volt díszítve. Nagy kamra, szín, és két, a főépülethez tartozó istálló következett a hosszú épületben.

A kamra előtt az udvarban volt egy óriási eperfa, amelyen nagy szemű finom fehér eper termett. Alsó szín, disznóólak is voltak a nagyméretű udvarban, és elkerítve jelentős méretű konyhakert is tartozott a házhoz.

A ház kertje a Kis (később Teleki) utcáig nyúlt, noha a legtöbb szomszéd esetében a Kis utcára néző telekrész külön házzal más tulajdonosé volt.

Nagyapám kukorica-eladással és disznóhizlalással foglalkozott. Ezzel biztosította a megélhetését. Ősszel gyermekeitől meghatározott mennyiségű csöves kukoricát kapott komencióba (eltartása fejében). Ehhez ő is még további jelentős mennyiséget vásárolt, és térdmagasságig megtöltötte a ház padlását csöves kukoricával. Télen és tavasszal feljárt a padlásra kukoricát morzsolni. A szemes kukoricát pedig részben megetette az általa eladásra is hizlalt disznókkal, másrészt egész évben kilónként árulta, leginkább baromfit tartó szegény embereknek. Valószínűnek tartom, hogy vágott disznót is árusított „hasítva”. Emlékszem olyanra, hogy öt disznó került egy napon kés alá az udvarán. Ilyenkor összehívta a családját és nagy disznótoros ünnepség keretében dolgozták fel a húsárut. Összekötötték a kellemest a hasznossal. A rokonok „kóstolót” kaptak, és segítettek is nagyapának. Aztán ő is kapott kóstolókat a gyermekeitől. Disznótor napján hajnalban történt a disznók megölése, majd szalmával leszórva kezdődött a perzselés. Emlékezetes számomra, hogy egyik alkalommal, amikor a disznókon a lángok (általában egyszerre) fellobbantak, az egyik disznó felugrott és a lángot magán hurcolva vadul 18

rohanni kezdett. Komoly riadalom után sikerült elfogni és végezni vele.

Nagy mulatságot is gerjesztett ez az eset. (Az ölésnél nem érte el a disznó szívét a késszúrás.) Érdekes emlékem még, hogy ilyenkor „felújították” a szoba agyagpadlóját. Kora hajnalban forró vízzel bőven meglocsolták az agyagpadlót, majd finom pelyvával sűrűn teleszórták. Mivel ezen a napon sok ember járkált a hentesműhelyként használt szobában, a polyva beletaposásával kiváló padozat készült. Ennek a műveletnek az előkészítése természetesen az asszonyokra tartozott.

Nagyapámhoz költözésünk után néha előfordult, hogy rövid időre csak a három fiú, Gábor, Laci és én voltunk vele. A család minden tagja Gerlán, a tanyán tartózkodott. Leginkább Eszter nővérem volt velünk. Mi nagyapám házából jártunk iskolába, illetve óvodába. Türelmesen hordozta a hancúrozásunkat, de olykor túlfeszítettük a húrt. Egy este – amikor nagyapám már éjjeli pihenőre tért, mi hárman az ágya melletti bevetetlen ágyról (mi „kiságynak” hívtuk) papírrepülővel céloztuk a mestergerenda és a plafon közötti rést: ki tudja többször átrepíteni a résen a repülőjét?

Persze a nagy visongások és hahoták sem hiányoztak. Előbb szelíden, majd egyre hangosabban kért: „Hé, hagyjátok már abba! Nyughassatok már meg”! Mi azonban az ugrálásunkkal az ő ágyát is tovább lökdöstük.

Egyszer csak kezébe kapta a borotva fenőszíját, kiugrott az ágyából és haragosan ránk rontott. Én húztam a rövidebbet. Két bátyám elszaladt, csak engem, a kicsit tudott elkapni. Alaposan elnáspángolt. Egyébként szeretett minket, nem emlékszem, hogy bármikor máskor megütött volna.

1935-ben (tízéves koromban) végleg elköltöztünk nagyapám házából.

Ekkor épült fel a nagy tanyánk és teljesen kiköltözött a család. Nagyapám utána is szívesen látott minket, én gyakran meg is látogattam. Egyedül látta el magát. Két unokája (Péter fiának fiai: Péter és Gábor) a másik szobában laktak, de teljesen önállóan és függetlenül.

Nagyapám önállóan gazdálkodva vásárolt, főzött, mosott, takarított, morzsolta a kukoricát, gondozta a disznóit. Nem szenvedett szükségben, sőt sokaknak adott kölcsönt. Kis cédulákra írta fel a tartozásokat.

Megadták? Nem adták? Nem tudom. Igényelte a függetlenséget. Felesége halála után (még az én születésem előtt) újranősült. Egy hívő özvegyasszonyt vett feleségül. De aztán különváltak. A gyülekezetben élt magányosan az új felesége. Szeretett minket, elvárta, hogy nagy19

mamának szólítsuk, és hogy néha meglátogassuk. Soha nem tudtam meg, hogy – bár békében éltek egymással, mégis – miért váltak külön.

Nagyapám ragaszkodott a régi viseletéhez: pitykés mellény és bő gatya, ünnepi változatban is. 90 éves kora körül már nagyon ritkán jelent meg az imaházban. Leginkább azért, mert nagyon nagyot hallott. A lakásában rendszeresen megtartotta magányosan az istentiszteletet. Olvasott a Bibliából, imádkozott és énekelt is. Előfordult, hogy ilyenkor rányitottam.

Mosolyogtam az elferdített hangon szóló éneklésén, hiszen a saját hangját sem hallotta. Kiemelkedő emlékem, hogy köszöntöttem őt a kilencvenhatodik születésnapján, 1945-ben. Fülébe ordítva őszinte szeretettel kívántam, hogy érje meg a száz esztendőt. Nagy meglepetés ért. Őszinte keserűséggel mondta: „Ne kívánj nekem, fiam ilyen rosszat – mondta. – Idegen vagyok én már itt a Földön. Szeretnék hazamenni!” Hamarosan megtörtént az elköltözése. Utolsó napján is elkészítette és elfogyasztotta a vacsoráját, megetette a disznóit, elvégezte a házi istentiszteletét és lefeküdt. Másnap, amikor kilenc óra körül sem jött elő a szobájából, unokái benyitottak hozzá. Halva találták. Azon éjjel álmában hazaérkezett az örök hazájába. 1945 nyarán – a második világháború utáni első békeévben – volt a temetése. Húszéves voltam akkor. Rendezői feladatot töltöttem be a temetésén. Különösen a temetést követő halotti tor rendezésében, amelyet házának udvarán, szép napsütéses napon rendeztünk. Egy terítékkel az asztalfőre helyeztük üresen azt a kis gyékényszéket, amelyen utolsó éveiben sokszor üldögélt és elmélkedett, a süketsége miatt is magába zárt világában. Minden utódja ott ült a hosszú asztal mellett. Sajnos nem jegyeztem meg, hogy hányan voltunk. Emlékezések hangzottak el nagyapáról. Édesapám volt az alkalom gazdája és szellemi vezetője. 65 éves volt akkor. Nincs rá magyarázatom, de tény, hogy nagy tiszteletet és szeretetet tápláltam nagyapám iránt. Ezt ő is viszonozta. Gyakran meglátogattam akkor is, amikor a nagyothallása miatt nem tudtunk társalogni.

A család kétlaki élete 1927 és 1935 között Az 1920-as évek második felében az akkori magyar (Bethlen) kormány „Kert-Magyarország” programot hirdetett. Ennek keretében arra biztatták a vállalkozó kedvű magyarokat, hogy létesítsenek öntözéses gazdálkodás keretében zöldségtermelő gazdaságokat. Megfelelő támo20