A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Christelle Dabos: La Passe-miroir. 1. Les Fiancés de l’hiver Text copyright and front cover design © Gallimard Jeunesse, 2013 Magyar fordítás © Molnár Zsófia, 2017 Szerzőfotó © Catherine Helier, Gallimard Jeunesse
A szoba
O
phélie ziláltan, leragadó szemmel kémlelte maga körül a sötétséget. Felriadt, csak egyelőre azt nem tudta, miért. Felült az ágyban, és kábán méregette a halványan derengő szobát. Az ágykeret oszlopairól lelógó brokátfüggöny majdnem egészen eltakarta előle az osztott ablakot. A párás üvegtáblák mögött az éjszaka lassan kezdett felszakadozni; a hajnal már nem járt messze. Előző este Ophélie-nak nehezen jött álom a szemére. Eddig még sohasem aludt külön, az öccse vagy valamelyik nővére mindig ott szuszogott a közelében, elég furcsán érezte hát magát egyedül ebben a számára ismeretlen szobában, egy idegen házban. És a vacsoránál folytatott beszélgetés is meglehetősen felzaklatta. Hegyezte a fülét, de nem hallott mást, csupán a kandallópárkányra állított óra szabályos ketyegését. Vajon mi ébresztette fel? Valaki fi noman megkocogtatta az ajtót. Ezek szerint tényleg nem álmodott. Alig bújt ki a paplan alól, a hideg máris bekúszott a bőre alá. Gyorsan a hálóingére kapott egy meleg gyapjúpulóvert; az ajtó felé menet megbotlott a szőnyeg közepén hagyott
lábtartóban. Amint elfordította a kilincs gombját, a magasból érdes hang dörrent rá. – Igazán nem mondhatja, hogy nem szóltam előre! Széles, fekete köpeny állt vele szemben a folyosó félhomályában, mintha a halál jött volna el érte. Ophélie szemüveg nélkül inkább csak sejtette, hogy Thorn lehet az. Sajátos társalgási stílusáról felismerte… Az ajtón betóduló fagyos levegőtől megborzongott, még nem tért egészen magához. – Innen már nincs visszaút – nyögte ki nagy nehezen. – Ami azt illeti, most már valóban késő. Mindketten kénytelenek leszünk megalkudni a helyzettel. Ophélie megdörzsölte a szemét, mintha azt remélte volna, hogy attól elmúlik a rövidlátása, de Thorn alakjából a nagy, fekete köpenynél többet továbbra sem tudott kivenni. De ez tulajdonképpen nem is volt fontos. A férfi hanghordozásából elég egyértelműen kiderült, hogy a jövőbeli kilátásoktól nem kifejezetten boldog, ami Ophélie-t valamelyest megvigasztalta. Thorn kezében mintha egy bőröndöt látott volna himbálózni. – Máris továbbmegyünk? – Csak én megyek – szólalt meg a köpeny. – Ön itt marad, a nagynénémmel. A távollétem már így is túl sokáig elhúzódott, muszáj munkába állnom. Ophélie csak akkor eszmélt rá, hogy fogalma sincs, mivel foglalkozik a vőlegénye. Mivel addig csak a vadászt látta benne, eszébe sem jutott, hogy rákérdezzen. – És mi a munkája?
– A kincstári hivatalban dolgozom – felelt türelmetlenül. – De nem azért jöttem, hogy jelentéktelen dolgokról fecsegjek önnel, sietek. Ophélie szeme félig-meddig kinyílt a hírre. Valahogy nehezen tudta elképzelni Thornt egy irodában. – Hallgatom. Thorn megragadta az ajtót, és figyelmetlenül rátolta Ophélie nagylábujjára. Háromszor is kipróbálta üresben a zárat, hogy megmutassa neki a működését. Kétségtelenül nem bízott Ophélie szellemi képességeiben. – Mától fogva minden éjjel gondosan bezárkózik. Megértette? Nem eszik mást, csak amit az asztalnál ön elé tesznek. És lesz szíves odafigyelni, hogy a cserfes gardedámja visszafogja magát. Nem túl okos dolog Berenilde-et a saját házában sértegetni. Illetlenség ide vagy oda, Ophélie elásította magát. – Ezt most jó tanácsnak vagy inkább fenyegetésnek vegyem? A fekete köpeny kivárt a válasszal; az idő ólomlábakon járt. – A nagynénémnél jobb szövetségest nem talál – érkezett végül a felelet. – Soha ne bújjon ki a védelme alól, ne menjen sehova a beleegyezése nélkül, rajta kívül ne bízzon meg senkiben! – Önt is beleértve? Thorn fújt egyet, és Ophélie orrára csapta az ajtót. Nem volt semmi humorérzéke. Ophélie a szemüvege keresésére indult, amelyet a párnája alatt meg is talált, majd az ablakhoz lépett. Hogy kilásson,
a pulóvere ujjával letörölt egy üvegtáblát. A mályvavörös égen úszó felhők szélén már megjelentek a hajnal első rózsaszín ecsetvonásai. Az őszi fák rozsdás koronái egyelőre egyenletes szürkeségbe burkolóztak. A köd még nem kezdett oszladozni, ahhoz még túl korán volt, de a napnak nemsokára elő kellett bújnia a horizont mögül, hogy aranyló sugaraival lángba borítsa a parkot. Minél tovább figyelte Ophélie a mesebeli tájat, annál szilárdabban hitte, hogy ez az egész csupán díszlet, szemfényvesztés, a természet tökéletes másolata; a kivitelezés remekül sikerült, de attól még semmi sem volt igazi benne. Ophélie az emeletről lenézett a ház előtti részre. Lobogó fekete köpenyében, kezében a bőrönddel Thorn két ibolyaágyás között már rá is kanyarodott a fasorra. Az a fránya fickó kiverte a szeméből az álmot. Mivel hangosan vacogott a foga, Ophélie a kihűlt kandalló felé pislantott. A hamu láttán olyan érzés fogta el, mintha egy kriptában lenne. Levette az éjszakai kesztyűjét, amelyet azért viselt, nehogy álmában, forgolódás közben összevissza olvasson mindenfélét, majd a kancsóból vizet töltött a fésülködőasztal elé állított díszes porcelánlavórba. „És most mihez kezdjek?”, morfondírozott, miközben hideg vizet fröcskölt az arcába. Semmi kedve sem volt a szobájában maradni. Thorn óvintézkedései inkább kíváncsivá tették, mintsem megrémítették. Különös, hogy egy férfi ennyi energiát fektessen abba, hogy megvédjen egy nőt, akit egyáltalán nem szível… És hát ott volt az a finom, megfejthetetlen szempilla-rebegtetés, amellyel Berenilde előző este a vacsoránál elárulta
magát. Talán nem jelentett semmit, Ophélie-t mégis izgatta, mi lehet mögötte. A fésülködőasztal tükrében kidörzsölt orrát és vízcseppektől gyöngyöző szemöldökét bámulta. Most akkor vegye úgy, hogy folyamatos megfigyelés alatt van? „A tükrök! – pattant ki hirtelen a fejéből az ötlet. – Ha szabadon akarok mozogni, fel kell térképeznem az összes tükröt a közelben.” A szekrényben talált egy bársonyköntöst, de papucsot vagy bármi olyasmit, amit a lábára húzhatott volna, nem. Fanyalogva belebújt hát az utazás során magába szívott nedvességtől megkeményedett csizmájába. Kisurrant az ajtón, és nekivágott a folyosónak. A két vendéget a Berenilde lakosztályát egyik és másik oldalról közrefogó szobákban szállásolták el, ezeken a helyiségeken felül még hat kisebb szoba volt az emeleten, amelyeket Ophélie sorra végigjárt. Minden ajtón benyitott, köztük egy ágyneműs szekrényén és két illemhelyén, majd elindult lefelé a lépcsőn. A földszinten a korai óra ellenére már nagy volt a sürgés-forgás. Szalonkabátos urak és fehér köténykés hölgyek fényesítették a lépcsőkorlátot, törölgették a port a vázákról, szították a tüzet a kandallókban, nyomukban viasz, fa és kávé illatának keveréke lebegett. A kisebb szalonokban, az ebédlőben, a biliárdteremben és a zeneszobában, mindenhol, ahová Ophélie csak benézett, udvariasan köszöntötték, de amikor meghallották, hogy a konyhába, a mosókonyhába és a hátsó traktusba is szeretne bekukkantani, érezhetően zavarba jöttek. Ophélie ügyelt, hogy a képmása minden egyes fali, álló, szögletes vagy kerek tükörben megjelenjen. A tükörjárás alapvetően nem sokban különbözött az olvasástól, még
ha a bácsikája nem így gondolta is, technikai szempontból ugyanakkor jóval fortélyosabban működött. A tükrök megjegyeztek minden arcot, amely akár csak egyszer kirajzolódott a felszínükön. Bizonyos olvasók pedig felismerték, hogy ennek és egy egyelőre megfejtetlen műveletnek köszönhetően képesek járatot kialakítani két olyan tükör között, amelyekben már látták magukat, kivéve, ha sima ablaküveggel, csiszolt felületekkel vagy nagy távolságokkal próbálkoztak. Bár nem igazán hitt benne, hogy sikerülhet, Ophélie a folyosó egyik tükrével tett egy kísérletet, hátha azon keresztül hazajuthat Animára, a gyerekkori szobájába. De a csillogó felszín ahelyett, hogy cseppfolyóssá vált és átengedte volna, hidegen és keményen ellenállt az ujja nyomásának, mint egy rendes, hétköznapi tükör. A célállomás túl messze volt; Ophélie ezt persze előre tudta, mégis csalódott volt. A cselédlépcső tetején az épület egy elhagyatott szárnyára bukkant. A folyosón és a beugrókban álló bútorokat fehér lepellel takarták le, olyanok voltak, mintha szellemek szunnyadoztak volna bennük. Ophélie nagyokat tüsszentett a portól. Kié lehetett ez a rész? Itt szállásolták el a rokonságot, amikor egyik-másik tagja látogatóba jött Berenilde-hez? Egy hosszú csarnokszerűség végén Ophélie benyitott egy kétszárnyú ajtón. Az állott levegőjű előtér után sok mindenre fel volt készülve, de arra nem, ami odabent elé tárult. Finom, áttört mintázatú damaszthuzatok, hatalmas, faragott ágy, freskókkal telepingált mennyezet – ilyen pompás hálószobát még életében nem látott. És érthetetlen módon hideg sem volt, noha a kandallóban nem égett
tűz, a szomszéd helyiségben pedig még majd megfagyott. Amikor a szőnyegen megpillantott egy hintalovat és egy seregnyi ólomkatonát, a meglepetése tovább fokozódott. Egy gyerekszobában volt. Kíváncsiságtól hajtva odalépett a falon keretben lógó megbarnult fényképekhez. Mindegyik egy párt ábrázolt, karján csecsemővel. – Látom, korai kelő. Ophélie Berenilde felé fordult, aki az ajtónyílásból mosolygott felé. Az asszony a reggelhez illő lenge szaténruhát viselt, haját hátul, a tarkója fölött lazán összefogta. Kezében két hímzőrámát szorongatott. – Kerestem a szobájában, kedvesem. Merre kóborolt? – Kik ezek, asszonyom? Ők is a családjukhoz tartoznak? Berenilde elővillantotta szabályos, hófehér fogsorát, majd csatlakozott Ophélie-hoz a fényképnézegetésben. Ahogy ott álltak egymás mellett, jól látszott, mennyire más termetűek. Bár Berenilde nem nőtt olyan nagyra, mint az unokaöccse, Ophélie-nál még így is egy fejjel magasabb volt. – Még csak az kellene! – felelte bájos kiejtésével, és szívből felkacagott. – Ők a ház egykori tulajdonosai. Jó pár éve már annak, hogy meghaltak. Ophélie kicsit furcsállta, hogy a birtokot Berenilde örökölte, holott nem is volt velük rokonságban. Tovább vizsgálgatta a fényképekről visszanéző szigorú tekinteteket. Mindegyik arcon valami különös, a szemhéjtól a szemöldökig húzódó árnyat fedezett fel. Direkt így festették volna ki magukat? A felvételek nem voltak elég élesek hozzá, hogy egyértelműen megállapítsa.
– A csecsemő is? – érdeklődött. Berenilde mosolya visszafogottabbá, szinte szomorkássá vált. – Amíg ő él, ez a szoba nem változik. Hiába is takarnám le a bútorokat, hiába hordatnám ki őket, hiába sötétíteném el az ablakokat, nem mennék vele semmire, a szoba híven őrzi eredeti állapotát, azt, amilyennek most látja. És ez talán így a legjobb. Ez is csak érzéki csalódás lett volna? Ophélie tulajdonképpen annyira el sem csodálkozott a dolgon. Végső soron az Animisták is egészen sajátos viszonyban voltak a házukkal. Lett volna még néhány kérdése, például hogy miféle adottság az, amely hasonló illúziók előállítására teszi képessé az embert, meg hogy mi lett a fényképeken szereplő gyerekkel, de Berenilde nem hagyta szóhoz jutni, leült egy fotelbe, és Ophélie-t is hellyel kínálta maga mellett, egy rózsaszín állólámpa fénykörében. – Szeret hímezni, Ophélie? – Túlságosan ügyetlen vagyok hozzá, asszonyom. Berenilde a térdén megtámasztotta az egyik hímzőrámát, és finom, tetovált ujjaival serényen öltögetni kezdett. Könnyed, légies jelenség volt, darabos unokaöccse szöges ellentéte. – Tegnap jelentéktelennek titulálta magát, ma ügyetlennek – csicseregte lágy, dallamos hangján. – És mindehhez olyan halkan beszél, hogy szinte alig tudom kivenni a szavait. Még a végén azt fogom hinni, kedvesem, hogy nem igazán szeretné, ha felismerném az értékeit. Ön vagy túl szerény, vagy titkolózik előttem.
www.kolibrikiado.hu www.facebook.com/kolibrikiado Felelős kiadó a Kolibri Kiadó ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Horváth Annamária Szerkesztő Jeney Zoltán Olvasószerkesztő Török Tünde A borítót az eredeti felhasználásával tervezte Tillai Tamás Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Nyomdai előkészítés Kaposvári Franciska Készült 2017-ben a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.-ben Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató ISBN 978-615-5450-36-5
Franciaország legjobb ifjúsági regénye 2016-ban A holdvilág Anima lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. 279 A kulcs 298 nyoUjjaik Róka alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük A lovaga tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban 319 nem mán feltárul A könyvtár 336 A látogatás 354 resztül. A kincstári hivatal 367 Békés hétköznapjainak a Matrónák döntése vet véget: el kell hagyA narancs 388 nia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról A tömlöc 402 származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják.413 De vajon A Nihilista Bizalom 426 miért éppen őt? A fenyegetés 442 sem Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi Az opera 463hatalmi az, aminek látszik. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei A vasútállomás 481 harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt… Tévképzetek 497 A szobalány 518 A dobókockák 532 Az angyal 552 A Tükörjáró 573 Töredék, Utóhang 581
csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön ke-
kolibrikiado.hu
3499 Ft