2 Fogságban
A
z apródok utat engedtek a Szürke Lovagoknak, akik kíváncsian
léptek közelebb Tiurihoz, hogy megnézzék a zsinóron függő, tenyerében tartott gyűrűt. – A gyűrű! – kiáltott fel egyikük. – Ő az… – suttogta egy másik. A harmadik kitépte a kezéből az ékszert, olyan durván, hogy a zsineg is elszakadt. – Ez az enyém! – tiltakozott Tiuri. – Add vissza! – Még hogy a tiéd! – felelte a lovag gúnyos, megvető hangon. – Szégyelld magad, hogy mersz ilyen ruhát magadra húzni?! – Ő az, akit keresünk – fordult az első lovag a várúrhoz. – Úgy fogunk bánni vele, ahogy megérdemli. Mostantól a mi foglyunk. Tiuri a várúrra nézett. – Engedj utamra! – mondta. – Nem ismerem ezeket a lovagokat, és nem tettem semmit, amiért le kellene fogniuk! A várúr még mindig az ajtót támasztotta. Végigmérte Tiurit, de nem válaszolt. – A vendéged vagyok! – kiáltott fel Tiuri. – Uram, miért hagyod, hogy sértegessenek, és foglyul ejtsenek ezek a lovagok, akik még a nevüket sem árulják el, és a sisakrostélyukat sem húzzák fel? Ez a vendégszeretet szent törvényének megsértése! Azt akarom, hogy azonnal adják vissza a gyűrűt, és engedjenek utamra! A várúr elfordította róla a tekintetét, és hallgatott.
100
– Fogjátok le! – adta ki a parancsot az egyik Szürke Lovag. – Legalább azt mondjátok meg, miért ejtetek foglyul! – kiabált Tiuri, miközben minden irányból kezek ragadták meg. Ám a Szürke Lovagok nem válaszoltak. A várúr félreállt, és kinyitotta az ajtót. Tiurit két lovag és az apródjaik kísérték ki a szobából: végigmentek egy folyosón, aztán felmásztak egy magas lépcsőn. Egész idő alatt egy szót sem szóltak, ahogyan Tiuri sem, mert tudta, hogy úgysem érne vele semmit. Végül elértek egy ajtóhoz, amely mögül kis szoba nyílt. Belökték a helyiségbe, aztán rácsapták az ajtót. Mistrinaut várának foglya volt. Nyolcszögletes szoba volt egyetlen, nyitott ablakkal. Tiuri odalépett, és kinézett rajta. Rájött, hogy toronyszobában van: sok méterrel alatta elhagyatott várudvar feküdt. Az ablakával szemben egy másik torony és egy tűzfal magasodott. Nagyot sóhajtva lépett el az ablaktól: innen lehetetlen elmenekülni. Körbenézett a szobában. Néhány nehéz, súlyos bútor állt benne, egy nagy és egy kisebb asztal és két párnázott szék. A padlót szőnyeg, a nagy asztalt terítő borította, a falakon kárpitok függtek, a plafonról szépen megmunkált rézlámpa lógott. Tetszetősen berendezett börtön volt, de akkor is: börtön! Tiuri leült az egyik székre, és gondolkodni próbált. Volt valami, ami meglepte. Vajon miért keresték rajta a Szürke Lovagok a gyűrűt, miközben a levélről egy szót sem ejtettek? Talán nem akarták, hogy a várúr tudomást szerezzen róla? És csakhamar idejönnek, hogy elvegyék tőle a levelet is? Talpra ugrott, és nyugtalanul járkálni kezdett a szűk helyiségben. De hamarosan megállt. Izgatottan fülelt. Kívülről hangokat hallott, aztán fémes koppanást, mintha letettek volna a földre egy lándzsát. Valaki őrködik az ajtaja előtt? Vagy be akar jönni? Mormolást hallott, több emberét, de nem értette, mit beszélnek. Fülét a kulcslyukra szorította. Így már elkapott néhány szót. – Jól be van zárva. – …ahogy ő bánt vele, úgy bánunk majd mi is ővele… – De hát olyan fiatal! Nem tehette… – …nincs igazad… a gonosz nem… menekült… De majd mi…
101
Ennek így se füle, se farka!, gondolta. Kulcs csikordult a zárban. Tiuri hátraugrott. Kinyílt az ajtó, és belépett rajta az egyik Szürke Lovag, leeresztett sisakrostéllyal. Nem szólt semmit, és máris távozott; az ajtót bezárta maga mögött. Tiuri ismét lépéseket és fojtott hangokat hallott. Reszkető ujjal elővette a levelet, és arra gondolt, eljött az ideje, hogy elolvassa, aztán megsemmisítse, még mielőtt illetéktelenek kezébe kerül! Mi másért zárták volna be ide? Feltörte a három pecsét közül az egyiket, ám ekkor újra összerezzent, mert megint megcsikordult a kulcs a zárban. Gyorsan felemelte az asztalt borító terítőt, és becsúsztatta alá a levelet. Amikor a következő lovag benézett a szobába, nyugodtan ült az egyik széken. Ez most nem ugyanaz volt, mint az előző, hanem az a durva hangú, heves lovag. Talán ez kérdezősködött utána a kolostorban is. Belépett a szobába, és sebesen átvizsgálta a helyiséget, anélkül, hogy a foglyot akár csak pillantásra is méltatta volna. Tiuri hangosan dobogó szívvel ült a helyén. Vajon a lovag csak azt ellenőrzi, elég biztonságos-e a börtöne, vagy keres valamit? Nem, elment. Óvatosabbnak kell lennem!, gondolta Tiuri. Nem szabad, hogy meglássák a levelet, amikor, mint az imént, váratlanul rám törnek. Az ajtón belülről sajnos nem volt retesz. Vajon mind a négyen bejönnek hozzám?, töprengett Tiuri. Felváltva? Akárhogy is, tényleg azt hiszem, ideje, hogy eltüntessem a levelet… Továbbra is hangok szűrődtek be a folyosóról a börtönébe. Tán az egész szürke kompánia itt gyülekezik az ajtaja előtt? Előhúzta a levelet a terítő alól, és lázasan törte a fejét. Rendben, elolvasom, aztán megsemmisítem. De hogyan? Hiszen nem ég itt tűz. Nem baj! Ha kell, ezer darabra tépem, és végső esetben megeszem… De előbb el kell olvasnom! Sietve! Feltörte a második pecsétet is. Ismernem kell az üzenetet, gondolta. És ha közben bejön valaki? Akkor vége mindennek… De csitt, megint hallok valamit! Csak nem a harmadik lovag? De a harmadik lovag nem jött. Tiuri végignézett a bútorokon. Mi lenne, ha az egyik súlyos széket odatolná az ajtó elé? Akkor nem tudnának váratlanul betoppanni, és lenne ideje, hogy eltüntesse a levelet. Azonnal neki is látott terve megvalósításának. Nem ment könnyen: a szék szörnyen nehéz volt, és nem volt szabad nagy zajt csapnia. Újra meg újra megállt, hogy hallgatózzék: kintről
102
továbbra is hallotta a duruzsolást, de senki sem lépett be a szobába. Végül sikerült odavonszolnia a széket az ajtó elé. Rátette a tetejére a kisebbik asztalt, és kipróbálta, mennyire nehéz elmozdítani. Tartott tőle, hogy a rögtönzött torlasz nem sokáig tartóztatja majd fel azt, aki be akar jönni. De most már nem volt vesztegetni való ideje. Leült a földre, hátát a széknek támasztotta, és már épp fel akarta törni a harmadik pecsétet, amikor újra megfordult a kulcs a zárban. Megmozdult a kilincs, aztán valaki meglepetten felkiáltott: – Nem nyílik! Túl késő!, gondolta Tiuri. – Hé! – kiabálta az iménti hang –, nyisd ki! Aztán valamelyik társához intézte szavait: – Nem akar beereszteni! Dörömbölni kezdtek az ajtón, tolták, taszigálták befelé. A szék remegett. Bármelyik pillanatban bejuthatnak! Ennyi idő alatt lehetetlenség volt elolvasni, fejből megtanulni, és megsemmisíteni az írást. Tiuri ezúttal a szőnyeg alá dugta be, és fohászkodott, hogy ott ne keressék. Aztán felállt, lábát épp a levél fölött tartotta a szőnyegen, és várta, mi következik. Kicsapódott az ajtó. A kisasztal nagy robajjal zuhant le a székről. Egy lovag és két apród rontott be a szobába. – Mit jelen… – kiáltott fel a lovag, de mindjárt el is némult, mintha bánná, hogy megszólalt. A nyers hangú volt az. (Tiuri két Szürke Lovagot ismert fel: gondolatban úgy hívta őket, hogy a Nyershangú Lovag, illetve az Ezüstkürtös Lovag.) A lovag sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. A két apród ott maradt, kezüket kardjuk markolatán nyugtatták. – Ó, ne féljetek, nem szaladok el! – mondta nekik Tiuri. – Tudom, hogy úgysincs esélyem. Azt azonban már ugyancsak szívesen megtudnám, miért tartotok itt! Az apródok hallgattak. Kisvártatva visszatért a lovag; kötelet hozott magával, odadobta az apródoknak. Aztán visszatolta a széket a nagy asztal mellé, megragadta Tiurit, és leültette. Intett a fejével az apródoknak, hogy lépjenek közelebb. Hárman a székhez kötözték, miközben egyikük sem szólt egyetlen árva szót sem. Tiuri nem ellenkezett: tudta, hogy hasztalan tenné. Ezekkel a néma, szürke ellenségekkel nem harcolhatott – de még csak nem is beszélhetett.
103
Nemsokára újra egyedül maradt a szobában, tehetetlenül, megkötözve. A levelet nem érte el. Igaz, a lovagok sem kérdezősködtek utána, nem is keresték. Minél többet gondolkozott ezen, Tiuri annál kevésbé értette. Próbált megmozdulni, de képtelen volt. Ellenségei fölöttébb alapos munkát végeztek. Ült hát, magatehetetlenül, az idő pedig telt… „Nincs vesztegetni való idő!”, mondta a tisztáson a Fehérpajzsos Lovag. És most ott ült, foglyul ejtve egy ismeretlen várban, bámulta a szőnyeget, amely alatt ott feküdt a levél, és nem tudta, milyen sors vár rá… Tiuri soha nem felejti azt a toronyszobában töltött napot, s ha eszébe jut, mindig borzongással tölti majd el az emlék, ahogyan ott ült, egyedül, cselekvésre képtelenül, tépelődve, magát marcangolva… Az ablaknak háttal ült, és csak a szobába eső fény sűrűsödésén látta, hogy múlnak az órák. Odakint el-eleredt az eső, hallotta az esőcseppek kopogását. Nem lépett be senki, és az ajtó elől sem szűrődtek már be hangok. Az ő fejében pedig egyre csak ugyanaz a gondolat zakatolt, hogy mi lesz a levéllel, a fontos levéllel… Közben sajogni kezdtek a tagjai: teste elgémberedett az egy helyben üléstől, csuklójába és bokájába belevágtak a durva csomók. Örökkévalóságnak tűnt a várakozás. Tiuri végül elvesztette az időérzékét. Csak a szoba egyik sarkát látta – ez a részlet örökre beleégett az emlékezetébe. Például a falikárpitok képe. Ahogy telt az idő, a fény tompa lett, és halvány, a kárpitok pedig mintha titokzatos módon életre keltek volna. Hasonlítottak a lovagteremben függő faliképre, ezen is lovagok és szörnyetegek voltak, de még különösebbek, még kegyetlenebbek. Amikor fáradtan lehunyta a szemét, feszült képzelete a falon vad táncot járó lovagokat és szörnyeket vetített elé. Amikor újra felpillantott, a fenyegető figurák mintha épp abban a pillanatban fejezték volna be őrült tombolásukat. És hallgatta az esőt, amely mintha végtelen szomorúságról és kimondhatatlan elhagyatottságról mondott volna bánatos regét…
104
3 A várúr és a l ánya
M
ár igen késre járhatott, amikor Tiuri újra hangokat hallott
az ajtó túloldaláról. Kinyílt az ajtó, és egy férfi lépett be a szobába. Nem Szürke Lovag volt, nem is valamelyik apród, hanem a várúr egyik kék ruhába öltözött szolgálója. Étellel megrakott tálcát hozott, és letette az asztalra. Aztán fejcsóválva pillantott Tiurira, és megszólalt: – Most eloldozom a kezed, különben hiába kapaszkodtam fel a lépcsőn. Nem boldogult egykönnyen a csomókkal, ám végül sikerrel járt. Tiuri a csuklóját dörzsölte: a kezében és a karjában most meglódult a vér, amitől még jobban fájtak elgyötört tagjai – könny szökött a szemébe a kíntól. De nem akarta, hogy látogatója észrevegye szenvedését, ezért lehajtotta a fejét, és az ajkába harapott. A szolgáló visszalépett az ajtóhoz. Nyilván arra utasították, hogy várja meg, amíg Tiuri végez az evéssel. Emez egy idő után úgy érezte, végre képes nekilátni a vacsorának. Kenyeret kapott, és vizet, de nem kevesellte, mert igencsak megéhezett. Némán evett. Úgy döntött, nem mond semmit, nem kérdezősködik, hanem látszólag büszkén és közömbösen viseli fogságát. Miután végzett, a szolgáló szinte mentegetőzve közölte: – Most ismét meg kell kötözzelek. Tiuri szó nélkül hagyta, hadd tegye a kötelességét, ám feltűnt neki, hogy a szolgáló jóval lazábbra húzza a kötelet, mint a lovag és az apródok. Amikor egyedül maradt, kipróbálta, nem tudna-e kiszabadulni. Okkal bízhatott benne, hogy sikerrel jár. Ha pedig a kezét ki tudja szabadítani, a többi már gyerekjáték.
105
Végül azonban jó időbe telt, mire – csuklója fáradságos forgatásával és rángatásával – elérte, amit akart. De sikerült! Eloldozta magát, de még nem volt szabad. Mégis jobban érezte így magát: higgadt lett, és bizakodó. Most legalább elolvashatja a levelet még sötétedés előtt. Ám úgy tűnt, a sors nem akarja, hogy így tegyen! Hirtelen lépteket és hangokat hallott az ajtó felől, úgyhogy gyorsan visszaült a székbe, és magára tekerte a kötelet, hogy úgy tűnjék, meg van kötözve. A várúr lépett be. Összevont szemöldökkel nézte, és így szólt: – Szóval meg kellett kötözniük. Tiuri felszegte a fejét, de nem válaszolt. Közben remélte, hogy látogatója nem vizsgálja meg kötelékeit. A várúr közelebb lépett, csípőre tette a kezét, és nyers hangon megkérdezte: – Hogy hívnak? Tiuri állta a tekintetét, de nem felelt. – Á, szóval hallgatsz! – mondta a várúr dühösen. – Épp ezt vártam tőled! Tiuri tétovázott, de végül kibökte: – Ők sem mondtak semmit! Ők és te foglyul ejtettetek anélkül, hogy bármiféle kézzelfogható vádat fogalmaztatok volna meg velem szemben! – Te nyilván tudod, miért vagy itt – felelte a várúr némi habozás után. – Hiszen nálad volt az a gyűrű, nem? – A gyűrű! – kiáltotta Tiuri önkéntelenül is előrelendülve, de időben visszafogta magát. – Mit tudsz, uram, te a gyűrűről! – Kié volt az a gyűrű? – hangzott az újabb kérdés. Tiuri megint késlekedett a válasszal. Meg szabad mondania? Miért is ne?, gondolta. Hiszen valószínűleg úgyis tudja. Már csak azt nem értem, miért beszélnek folyton a gyűrűről, ahelyett, hogy a levéllel jönnének elő… – A Fehérpajzsos Fekete Lovagé! – felelte végül. – A Fehérpajzsos Fekete Lovagé – ismételte lassan a várúr. – Tehát nem a tiéd. Miért viseled mégis? – Miért viselem? – A gyűrű, hiszen magad mondtad, a Fehérpajzsos Fekete Lovagé. Akkor mit keres nálad?
106
– De hiszen a Fehérpajzsos Fekete Lovag halott! – kiáltotta Tiuri. A várúr úgy fürkészte, mintha olvasni akarna a gondolataiban. – Ismerted őt, uram? – kérdezte Tiuri. A várúr közelebb lépett, és fölé hajolt. Ujjával megbökte Tiuri mellkasát. – Igen, a Fehérpajzsos Fekete Lovag halott. Azt is tudod, hogyan halt meg? – Igen – felelte Tiuri. – Meggyilkolták! – Úgy van – bólintott Tiuri. – Tudom. A várúr szavai és viselkedése meglepte: nem tudta, mit gondoljon róla. – Szóval tudod! Tudod! A várúr felegyenesedett, vetett rá még egy pillantást, sarkon fordult, és kiviharzott a helyiségből. Tiuri még sokáig bámulta az ajtót az után is, hogy a várúr eltűnt. Vajon mire vélje az iménti kifakadást? Különös érzés kerítette hatalmába: mintha valamiképpen félreértették volna egymást a vár urával. És miért ez a sok hűhó a gyűrű körül? Mi van vele? Nem akarják, hogy eljusson Menaureshez? Azért tartják fogva, hogy ne tudja teljesíteni a küldetését? De hát akkor egyszerűbb lenne, ha elvennék tőle a levelet! Talán azt hiszik, már tudja, mi áll benne – ez esetben viszont észszerűbb volna, ha megölnék. Hiszen a Fehérpajzsos Fekete Lovagot is megölték… Hirtelen eszébe jutott valami: a várúrnak látnia kellett, hogy el vannak oldozva a kötelékei. Biztos, hogy látta! Mégsem tett semmit… Közben letérdelt, hogy elővegye a szőnyeg alól a levelet. Ekkor furcsa nesz ütötte meg a fülét. Léptek zaja, csörrenés, ruha suhogása, egy halk kattanás. Nem az ajtó mögül jött, nem is az ablak felől. Visszafojtott lélegzettel figyelt. Aztán mintha a falikárpit, amelyet megkötözve oly sokáig bámult, most valóban életre kelt volna! Hamar rájött, hogy a falikárpit nem elevenedett meg – épp csak mozog. Felugrott, és közelebb lépett. Újabb súrlódás, zörgés következett, a kárpit még jobban mozogni kezdett, aztán elhúzta valaki. A falban sötét nyílás tátongott, a nyílásban pedig, mutatóujját az ajkára szorítva, egy nemes kisasszony állt.
107
www.kolibrikiado.hu www.facebook.com/kolibrikiado Felelős kiadó a Kolibri Kiadó ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Vereckei Andrea Szerkesztő Rácz I. Péter Olvasószerkesztő Györke Mária A borítót Jeffrey Alan Love terve alapján készítette Oláh Gábor A térképet magyarította Baksa Gáspár Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Nyomdai előkészítés Kaposvári Franciska Készült 2017-ben a Gyomai Kner Nyomda Zrt.-ben Felelős vezető Fazekas Péter vezérigazgató ISBN 978-615-5501-65-4
437