CHRIS MOULD illusztrรกciรณival
Topó apó és Bohóka
ikolas a sötéten át hangokat hallott. – Kabeecha loska! Kabeecha tikki! – mondta valaki, akinek elég fura, magas hangja volt, és nagyon gyorsan beszélt. Talán egy lány. – Ta huuure. Ahtauma loska es nuoska, Bohóka. – Ez a második hang mélyebb volt, de a gazdája ugyanolyan furán beszélt, mintha énekelne, csak vala mivel lassabban tagolta a szavakat. Lehet, hogy már halott? Nem, még nem. Legalábbis nem teljesen. De már csak hálni jár belé a lélek, és ha csak egy perccel is ké sőbb bukkannak rájuk, már csak két halottat találtak volna. A fiú először a meleget érzékelte. Olyan érzés volt, mintha valami meleg folyadékot töltöttek volna belé. Az apró kezecskét a szíve fölött még nem érezte, de továbbra is hallotta a hangokat, bár mintha ezer mérföldről jöttek volna. 93
– Mi ez, nagyapa? – kérdezte a vékony hangocska, és fura módon Nikolas most értette, mit beszél. Mintha csak a saját nyelvén szóltak volna. – Egy fiú, Bohóka – felelte a másik hang. – Egy fiú? De hát magasabb, mint te! – Mert ő különleges fiú. – Különleges? Miért? – Ő ember – mondta óvatosan az első hang. A vékonyabb hangú lénynek erre elakadt a szava. – Ember? Akkor meg fog minket enni? – Dehogyis. – Nem kellene elmenekülnünk? – Biztos vagyok benne, hogy nem árthat nekünk. De még ha úgy is lenne, akkor sem hagyhatjuk, hogy a félelem vezérelje a cselekedeteinket. – Nézd, milyen fura füle van! – Igen. Az embereknek nagyon furcsa a fülük, bele telik kis időbe, mire hozzászokunk. – De mi lenne, ha egyszerűen… – Ezt meg se hallottam, Bohóka! Erre gondolni sem szabad. A bajban lévőket segíteni kell. Akkor is, ha em berek. – De olyan szörnyen néz ki! – Igen. Azért is kell a lehető leggyorsabban tennünk valamit. 94
– És használni fog? – Igen. – A nagyapa hangjában némi aggodalom buj kált. – Azt hiszem, igen. És a rénszarvasnak is. Villám felébredt, és lassan az oldalára fordult, így Nikolas végre megszabadult a súlytól, és most már a szemét is kinyitotta. Fellélegzett. Egy pillanatig nem tudta, hol van, aztán meglátta a két kis lényt, és újra levegő után kapott, ezúttal a meglepetéstől. Így tesz mindenki, amikor először lát koboldot. A koboldok elég aprók voltak, már ahogyan az náluk lenni szokott, bár az egyik azért magasabb volt, mint a másik. Nikolas látta, hogy a kisebbik tényleg lány. Ében fekete haja, és hófehér bőre volt, hegyes álla, hegyes füle, hatalmas szemei, melyek kissé távol ültek egymástól. Zöldesbarna tunika volt rajta, az anyaga elég vékonynak tűnt, a lány mégsem fázott. Az idősebbik kobold hason ló színű tunikát viselt, derekán vörös övvel. Hosszú, ősz bajusza és ősz haja volt, az arca szigorú, de kedves. A szeme úgy csillogott, akár a reggeli zúzmara, ha rásüt a napsugár. – Kik vagytok? – kérdezte Niko las. Bár inkább úgy akarta kérdezni, mik vagytok. – Bohóka – mutatkozott be a lány. – És téged hogy hívnak? 95
– Nikolas. – Én pedig Topó apó vagyok, Bohóka nagyapja – felelte az idősebbik kobold, és szétnézett, nem hallja-e őket valaki. – Vagyis, igazából az ük-ük-ük-ük-üknagyapja, ha pontosak akarunk lenni. Mi ugyanis koboldok vagyunk. Koboldok! – Meghaltam? – kérdezte Nikolas, ami elég buta kér désnek tűnt, tekintve, hogy hetek óta először érezte, hogy vér kering az ereiben, és jóleső izgalom lesz úrrá rajta. – Nem. Nem haltál meg – felelte Topó apó. – Pedig szavamra mondom, nagyon igyekeztél! De szerencsére élsz, ami arra utal, hogy rengeteg jóság lakozhat benned. Nikolas nem értette a dolgot. – De hát… nem is fázom. És már gyengének sem érzem magam! – Nagyapa tett egy kis csodát! – kotyogott Bohóka. – Csodát? – Igen. Óhajtósóhajtással. – Mi az az óhajtósóhajtás? Bohóka erre értetlenül Niko lasra nézett, majd a nagyapjára, majd újra Nikolasra. – Te nem tudod, mi az az óhajtósóhajtás? 96
– Ő a hegy túloldaláról jött! – válaszolta neki a nagy apja. – Arrafelé, az emberek világában nem sok csoda akad… Nos, az óhajtósóhajtás egyfajta varázslat. Becsu kod a szemed, sóhajtasz egyet, és nagyon erősen óhajtasz valamit. Ha jól csinálod, akkor a dolog megtörténik. Ez az egyik legrégebbről eredeztethető varázslatunk, már a koboldok varázskönyvében, a Csodák és remények könyvének első kiadásában is említést tesznek róla. Úgyhogy rád meg a szarvas barátodra helyeztem a tenyerem, só hajtottam, aztán azt óhajtottam, hogy melegedjetek fel, költözzön belétek erő, és legyetek örökre biztonságban. – Örökre biztonságban? – kérdezte Nikolas kissé ös� szezavarodva. Közben Villám a fülét nyalogatta. – De hát az képtelenség! Bohókának döbbenetében még a lélegzete is elakadt, Topó apó pedig villámgyorsan befogta a fülét. – Mi, ko boldok ezt a szót nem mondjuk ki! – rázta meg a fejét. – A képtelenség nem más, mint az elképzelhető, amit egy előre még elképzelhetetlennek találsz. Most azonban el kell menned Koboldfalváról, amilyen gyorsan csak tudsz. – Koboldfalváról? De hát még oda sem értem! – ér tetlenkedett Nikolas. Bohóka erre elnevette magát, amúgy koboldosan (ami sokkal hosszabb, mint az emberi nevetés). Topó apó megrovóan nézett rá. 97
– Ezen mi olyan vicces? – kérdezte Nikolas, és azt gondolta, elég udvariatlan dolog így kinevetni valakit, még akkor is, ha előtte az illető megmentette az életedet. – Hát az, hogy éppen a Hétkanyar utcában állunk – kuncogta Bohóka. Hogy mi? De hiszen ez itt nem egy utca! Itt csak hó van. És legfeljebb mindenféle színek, amelyek a levegő ben villódznak. Bohóka a nagyapjára nézett. – Nagyapa, mondd el neki! Topó apó körülkémlelt, hogy meggyőződjön róla, senki sem hallgatja ki őket, aztán mesélni kezdett: – Ez Koboldfalva leghosszabb utcája. A falu délkeleti csücskében vagyunk. Ez az út az Erdei Dombok felé visz, a falu szélén túlra. – Erdei Dombok? – csodálkozott Nikolas. – Én sem mit sem látok! Csak színek villódznak a levegőben. – Amott meg az Ezüst-tó van, és a Rénszarvasok mezeje, a Rénszarvasok utcája pedig tele van bolttal – mutogatott lelkesen Bohóka, és közben fel-alá ugrált. – Tó? De hát hol van itt tó? – Az pedig a községháza! – folytatta a koboldlány, és most a másik irányba mutatott, a nagy semmibe. Nikolas egy kukkot sem értett az egészből. Feltápász kodott. 98
– De hát miről beszélsz? – Hát talán vak? – kérdezte Bohóka a nagyapját. Topó apó rájuk nézett. – Hogy láss – kezdte halkan –, ahhoz előbb hinned kell. Igazán hinned. Ez a koboldok első szabálya. Nem láthatsz olyasvalamit, amiben nem hiszel. Most pedig gyerünk, próbáld ki! Lássuk, képes vagy-e meglátni azt, amit olyan soká kerestél, és most itt van az orrod előtt!
www.kolibrikiado.hu www.facebook.com/kolibrikiado Felelős kiadó a Kolibri Kiadó ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Vereckei Andrea Szerkesztő Rácz I. Péter Olvasószerkesztő Bardi Betty A borítót az eredeti felhasználásával Váradi Zsolt tervezte Illusztrációk magyarítása Baksa Gáspár Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Nyomdai előkészítés Kaposvári Franciska Készült 2016-ban a Gyomai Kner Nyomda Zrt.-ben Felelős vezető Fazekas Péter vezérigazgató ISBN 978-615-5591-55-6