Nyolcadik fejezet Az első űrséta
– Gratulálok, bolygóvadászok, sikeresen elhagyták a Föld légkörét! – recsegett a hangszóróból Doktor Fájsz hangja. A Dollárcsillag legénysége ujjongani kezdett. Szájtátva bámultak kifelé a pilótafülke ablakain. Felragyogott előttük a Föld: felhőörvényeket láttak, zöld és barna kontinenseket, kék tengereket, a távolban pedig a fekete űrben fénylő Holdat. – Sokkal szebb, mint amilyennek képzeltem – ámult Palka. – Mindenki megérdemel egy tejkaramellát – szólt vidáman Miló parancsnok. – Khm – köhentett ekkor a mikrofonba Doktor Fájsz. – Várjatok, mindenki üljön vissza a helyére! – helyesbített gyorsan Miló. – Ismertetem a próbaküldetést. Ha sikerrel járnak, mehetnek bolygót vadászni – mondta a csillagvagyon-kutató. – Ne már, még egy próba? – méltatlankodott Alex, de Miló olyan szigorúan nézett rá, hogy azonnal elhallgatott.
42
– Egy űrszonda tart a Plútó felé – folytatta Doktor Fájsz –, de az elmúlt napokban nem küld jeleket a Földre. Valószínűleg meghibásodott. Keressék meg és javítsák ki! – Megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Tenyereket az indítóképernyőre! – adta ki a parancsot Miló. Mind a négy bolygóvadász előtt volt egy zöldfényű képernyő a műszerfalon. Rá kellett helyezniük a tenyerüket, és egyszerre ugyanarra gondolniuk. Már a kiképzésen megegyeztek, hogy arra a szivárványszín gyűrűs, háromholdas bolygóra fognak gondolni, amivel először sikerült beindítaniuk a hajtóművet. Delfin beprogramozta a földi irányítástól kapott koordinátákat az űrszonda utolsó ismert helyéről. A kvadrátelme-hajtómű felpörgött, fényes csíkká változott az ablakban a csillagok fénye, aztán egy halk pukkanás, és már ott is voltak a megadott helyen. Alex a radart figyelte. A kijelzőn hamarosan megjelent egy halvány pont. – Ez lesz az! – kiáltotta, és irányba állították az űrhajót. Becserkészték az űrszondát, aztán két szerelőkar segítségével az űrhajóhoz vontatták. – Delfin, mi ketten kimegyünk és megvizsgáljuk a szondát. Alex, addig te vagy a felelős tiszt az űrhajón. Miló és Delfin űrruhát öltöttek. Miután elhagyták az űrhajó dokkolóegységét, és kinyílt az utolsó ajtó is, hirtelen rájuk borult az űr. A Dollárcsillag picike, fényes pötty volt a semmiben, és még nála is kisebb pötty volt a sérült űrszonda.
43
Bár Miló gyakran nézett a szülei távcsövébe, ez volt az első alkalom, hogy közvetlen közelről tapasztalta meg, mit jelent porszemnek lenni a végtelenben. Belekapaszkodott az ajtónyílásba, és moccanni sem mert, hiába kötötte össze egy vastag kábel az űrhajóval. Keze, lába remegett. – Hé, parancsnok, elállod az utat! – kiáltotta Delfin, és átfurakodott Miló mellett. Egy kicsit még meg is lökte, éppen csak annyira, hogy a fiú elveszítette egyensúlyát, és a lába csúszni kezdett az űrhajó fényes felületén a feneketlen űr felé. Milót jeges rémület fogta el. Kétségbeesve kapott az ajtó pereme felé, visszahúzta magát, és egészen rásimult. Közben Delfin elrugaszkodott a nyílástól és nevetve lubickolt a semmiben, mintha csak a kiképzőmedencében pancsolna. A kábel úgy repkedett körülötte, mint egy táncoló kígyó. – Gyerünk, parancsnok, nézzük meg, mi baja a kicsikének! – mondta, és az űrszondához úszott. Miló erőt vett magán, és óvatos mozdulatokkal ő is a szondához evickélt. Jól megkapaszkodott egy kiálló antennában. Átvizsgálták a szondát, és rátaláltak a meglazult alkatrészre. Delfin visszapattintotta a helyére. – Hát ez nem volt valami nagy ügy, de legalább kipróbáltuk az űrsétát. A legeslegjobb dolog a világoooooon! – kiáltotta. – Delfin, hagyd abba, mert megsüketülök! A küldetés teljesítve, induljunk vissza – morogta Miló. Visszafelé azon morfondírozott, hogyan lehet az, hogy Delfin olyan természetesen mozog az űrben, mintha min44
den szombaton uszoda helyett a Holdra ruccant volna ki. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Amikor újra a pilótafülke biztonságában voltak, Miló Delfin arcát vizslatta. Valami megváltozott a lányon. Az is igaz, hogy az űrruha sokkal jobban állt neki, mint a saját, idétlen göncei, de ezen kívül is volt valami változás. Csak éppen Miló nem tudott rájönni, micsoda. Aztán elhessegette a gondolatot, mert sokkal fontosabb dolguk volt. Útjára engedték a megjavított szondát, és végre megkapták az engedélyt a Földről, hogy megkezdjék a bolygóvadászatot. Felizzott a kvadrátelme-hajtómű, és egy szempillantás múlva már a naprendszer utolsó kisbolygóin túl pásztázták az űrt.
46
Szöveg © Majoros Nóra, 2016 Illusztráció © Rátkai Kornél, 2016
www.kolibrikiado.hu www.facebook.com/kolibrikiado
Felelős kiadó a Kolibri Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő Sz. Molnár Szilvia Szerkesztő Rácz I. Péter Olvasószerkesztő Bardi Betty Borítótervező Rátkai Kornél Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi Készült 2016-ban a Generál Nyomdában Felelős vezető Hunya Ágnes ISBN 978-615-5591-63-1
„(…) ti, ki minden időt és helyet bejártok, kiknek az Androméda csupán pár sarok, tudjátok, hideg az űr és végtelen, mazsolák kuglófban, nyeszlett galaxisok, soha nem találtok jobbat a téridőben ócskavas vagy zsír új, a hajó várni fog.” (Mészöly Ágnes: Ballada a legmenőbb hajókhoz)