19. Szögi a Játékok sztyeppén

Játékok JÁTÉKOKDolce vita Aprajafalván

(XI. Nyári Ifjúsági Játékok – 2010)

...Még csodálkozva pislogok az öreg Simeon felé, mért lesz tényleg „jó kör”, ha én is sodrok egyet a nom Drumból, amikor a mellettem ülő druszám oldalba taszajt a könyökével, orrával meg az asztal alatti térség felé bök biztatón. A Még élünk sátrában zeppelin nagyságúra duzzadnak a beavatottak, majd lassan egyenként elhajóznak a szelíd éj bársonyán, ahányan, annyifele. ...épp csak körbeszagolunk – 0. nap, indul a esta! – a faluban, nem igazán nőtt meg tavaly óta, aztán becsüccsenünk a Még élünkbe, várjuk a tíz nullanullát. Várjuk igencsak. Jobb start egyébként nem is lehetett volna, alig estem be a passommal a hátsó bejáraton (hála érte, idén nem kellett sorba állni a karszalagért, presspassért!), máris ott táncikáltak az ösvényen Betti és a Mamácska, máris meg-

babonáztak nehány legínt, a drága kicsi boszorkák... huhu, a srácoknál meg egy nagy ásványvizes pillepalack, telve vélhetően nem ásványvízzel... No, ezt azonmód le is ellenőrzöm szigorúan, hiszen száguldó riporter-szerkesztőként az a dolgom, hogy ízt, illatot, színt, hangot és érintést, minden kósza csusszanást és pillantást feljegyezzek éteri noteszomba. Utána tündérrajzás van, emelkedett hangulatban, de igencsak lassú tempóban halad a terep felderítése. Nem baj, fő, ha minden kiderül – és mindenki derül!...

A Quimby ezúttal nem mutat túl sokat, főleg nem újat, nem hat most rájuk a hely varázsa, úgy látszik, no, de szeretjük őket!, számomra meg amúgy is – hogyan is lehetne másképp?! – új ajtók nyílnak, új dimenziókban, ahogy a két, különböző ritmusban és eksztázisfokban lejtő lánykával táncolok, kézenfogva, egyidőben, a jobb és bal féltekém egymástól fél hüvelyknyit elcsúszik a vertikális tengelyem mentén... hhh, menten felröppenek, ők emelnek vagy én vonom őket magam után?, a háztetőkön sétál a Hold, a vesetájon érintő térdek és öklök szinte alig zavarnak meg mindeközben. Aztán egyszerre mégis átváltozom, enyhén feminin mozgású sámáninasból dühöngő punkká, megmutatom az orcátlan ünneprontóknak, mi is az a tékvandó. Majd lejtek tovább a drágáimmal. A páratartalom 120 százalék a dühöngőben, még szerencse, hogy miközben odafenn jártunk, mindig jól teleszívtam a tüdőmet az édes levegővel. A Quimby után sebesen átcsusszanok a Kisszínpadhoz, még jó néhány dübörgő nótát elkapok i . Szlobodáék bulijából. A The Southern Society (mindig Specialt akarok írni, beidegződés: az egy whisky neve) megint csak a topon van, egyébként mindegyik koncerten ez volt, amin csak megfordultam (szóval vélhetően mindig). Komolyan kell őket venni, nincs mellébeszélés és -pengetés, szigorúan teszik a dolgukat. A kisszámú, de annál tevékenyebb közönség érzi is ezt, perzsel a „homokozó” környéke, kigyulladnak a még nem túlságosan letaposott fűcsomók. No, ettől se lettem kevésbé verejtékes. Hasítok vissza a Még élünkbe, és Csongor tesóm performansza annyira passzol most a hangulatomhoz, meg a hely hangulatához is: odajön, körbeszaglász, megölel, kéri, írjak neki egy regényt arról, miért szeretnek engem annyira a lányok, közli, hogy büdös vagyok, vesz nekem egy korsó sört, majd letottyan egy padra, néhányszor köröz a felsőtestével, majd mosolyogva dob egy hátast a pázsitra és édesdeden elalszik. Pompás.

Beülök a ponyva alá, megjönnek a druszámék, megkóstoljuk a Drumot, mire visszaröppenek a Nagyszínpadhoz, belekukkantok a Pokolgépbe – s ott is ragadok a végéig. Nos, változatlanul várom vissza a Kalapács Jóskát a bandába, mindazonáltal azonnal megbánom, hogy nem voltam ott az elejétől. Tud valamit ez az új arc. Nagyon korrektül szólnak a régi nóták! Táncolok, vigyorgok, kaparom a pázsitot, F.A.S.Z.A.

Vissza a bázisra, még egy-két-három... söröcske, bájos elrablóm belém kapaszkodik, aminek részint örülök, részint kicsit zavar, hogy az édes Mamácskámhoz se enged oda, no, de sebaj, kellemes hangulatban várom ki a hajnalt.

Szerdán korán le, kíváncsi vagyok a Csillagtérre élőben nagyon. Hat körül kezdenek, egy jól elrejtett arénában – az éjszakai szettekhez ez remek dolog, no, de a délutáni koncertekhez...? –, feltüntetve az időpont persze sehol, a weboldalon se, vagyunk is összvissz vagy tízen, ródokkal, gruppikkal, rkász kollégával együttesen. No, de remekül szólnak, a frontsrác veszi a lapot, elviccelődik a „tömeges” megjelenéssel kapcsolatban, s utána még kellemesen elcsevegünk, meg is ígérem, hogy valami klubos bulit azért leszervezek még nekik Zentán, s ha lehet, szerte a poros Vajdaságban is.

Utána meg? Csak a sodródás, a Mamácskáék is odaérnek a Csillagtér végére, aztán befut Atosz is, úgyszólván egyenest Londinumból, megindulunk keményen, rendesen megizzasztjuk a csaposokat, az hóttziher.

Hanem, sodródás ide, csapoltatás oda, az egyetlen és igazi bázis a Még élünk marad

körbeért, csak kicsit spirálban

Pololgép

JÁTÉKOKmindvégig, olyannyira, hogy egy idő után már épp csak odadugjuk a tokmányunkat egy-egy helyszínre, de csak rövid időre. ISSSZONYAT jó itt a buli, dübörög a rakenrol, s mindenki itt van, aki számít (nekem, persze), lerúgom a csillagokat, sejjlahopp! Napról napra ugyanott, ugyanúgy, s mégis mindig másképpen... Bizony-bizony, mondom néktek, keserves lesz az nagyon jó néhányunk számára, ha jövőre Bimbó tényleg nem hozza tető alá ezt a sakáltanyát. (Pedig most azt mondja. S persze megértem: ha nem tudja többé jókedvűen és felhőtlenül élvezni, csinálni, ha naphosszat kell izgulnia önhibáján kívüli nehézségek miatt, akkor tényleg, mért is folytatná?... De én akkor is picsogni fogok, mert hol máshol tudnának összegyűlni esténként a haramiák és a babáik, ha nem itt?... A többi hely túl zajos, túl lökdösődős ahhoz, hogy egy igazán tuti aftert össze lehessen hozni a ponyvájuk alatt. Mi lesz vélünk, cimborák?) A következő napokban elnézünk az Eddára – muris, meg persze a nosztalgia varázsol, csak, hehe, nem szabad a színpad felé néznem! –, a Csapdára – sose lesz már az, no, de jó társaságban minden élvezetes, ugye, Mami?, aztán szombat estig kb. ennyi a nagyszínpados élményanyagom, nem is hiányzik több. El-elkukkantunk a rejtett arénába is, főképp a skát vadászom, olykor el is csípem, meg persze csütörtök este szigorúan ott vagyunk időben a Kisszínpadnál, ahol a Narco Polo vadiúj felállása fog mindjárt regölni egy jó nagyot. Hm, gitár, bass, dob, kézidob, ének, lant, didzsi... (persze Laró még építi a zenekart, tervez beléje sípot, kürtöt, nádihegedűt), a kezdődal varázsa ismerős... na ja, amikor a Börzsönyben a szerdai koncerjüket nyomták nem teljes felállásban, akkor még Topival, Micával, Bolival... szerettem, mert több teret kapott a pszichedélia és az impró, mint általában. Aztán ettől a hangulattól egyre inkább távolodtak – félreértés ne essék, élveztem azt is, szeretem, ahogy ők értelmezték a magyar népzenét –, most viszont a Narco Polo viszszatért – körbeért, csak kicsit spirálban, amitől még izgalmasabb az egész, újra varázsolva simogat a muzsika. Többen meglepődve tekingetnek a nézőtéren, ez most nem annyira magyar, bár szerintem még csak ez az igazán, érezni a sztyeppi szelek duruzsolását a jurta falán és a kürtőben. De aztán ráharapnak az ízére, úgy látom. Egyre szaporásabb a talpalávaló, s mi mozdulunk is rá röndösen. Sztyepptánc után persze Laró is velünk tart a megfelelő helyre, s ekkor kerekedik a legotthagyhatatlanabb after a Játékok történetében – elég baj ez nekem: Az est elején megfogadom, legkésőbb kettőkor ágyban a helyem – mindegy, kinél –, mert holnap, uh, another perfect day, kemény napom lesz... Ma délután sem volt semmi lenyomni a South Park-bábjátékot a negyven fok árnyékban, holnap viszont ugyanez, pepitában, minikoncert a ponyva alatt, viszont kilenckor tten és útra készen kell állnom, hogy Mózessel próbáljunk még egy utolsót a fellépés előtt, aztán, ahogy azt lezavartuk, alig lesz időm egy-két forró fe-

lesre, tűznöm kell a szerkbe, különben nem lesz hétfőn Üveggolyó. (Szerencsére a Játékos fesztlapban idén csak „csendestárs” vagyok...) Nos, igen. Hatra sikerül hazaérnem. Kilenckor felkelek. (Nem sírok, csak nevetek.)

Nos, igen. A pénteki Napon éppen úgy érzem magam, ahogy elképzelitek...

A szerkesztés kb. kilencre megvan – Lackóval, aki a másnapi Játékost rakja össze épp, már félrebeszélünk a fáradtságtól, éhségtől, kánikulától –, most vagy lemegyek így, szutykosan,

félájultan, bez veze, vagy hazamegyek, megpróbálok legyűrni egy vajas kenyeret, aztán zuhany, ágy, ilyesmi. B-terv.

Ebből kifolyólag pedig, sejjlahopp, szombaton ismét ott vagyok a topon, no panic (panicpanic), rittyentünk egy reprízt a Parkból, immár sörözgetve, extra lezseren, aztán csapolj, babám, majd irány az Aurora! Jajj, de örülök mindig a Cirkálónak – még akkor is, ha a galád Vígi és tsai., ígéretük ellenére, nem jöttek utánunk a Még élünkbe karaokezni, hehe –, s most még ez a hűsítő záporsorozat is dob a jókedvemen! Huhu, meg az a sok-sok régi nóta a demókról, az Ivánról és a Kurvákról, megy hátul végig a csikidam, aztán, ha valami extra kedvenc kerül sorra, rohanok be a gigászi Gyomorba középütt, persze a zúz(d)a a végén teljesedik ki, mint mindig, a Bella csaónál... már az elején észrevettem azt a nyolc-tíz kopaszt, akik az elsők között sorakoztak fel a hadszíntéren, provokatívan tekintgettek balra s (főképp)jobbra, hehe, no, egy életem, egy halálom, a partizánnótára őket veszem célba, van is bakancsmasszázs a vesémen, én meg a jó öreg Adidas pillecsukámban (szegény, utána túlélt még két HC-fesztivált, mielőtt elkezdte volna megadni magát), a végére nem látszom ki a rám fröcskölődött sárból, de sebaj, Kori tesót lecsapták a csontfejek, én kibírtam talpon (ő is túlélte, veterán punk, nem fog rajta az aknavető se...). Lehet, Vígi rám sem ismert, azért nem jött el utánam... vagy éppen azért, mert igen, rámismert, hehe... Sebajse, karaokezünk akkó néküle, biztos amúgy se szereti a Rebublikot (hát, én se nagyon, mit mondjak...). Ez az est is pompásan telik, sajnos a tervezett hajnalhasadást nem sikerül kivárnom mégsem, átesek a saját árnyékomon, kapok egy kosarat, hogy a hét együttlét sweet little emlékeit legyen miben hazacipelnem, elfüstölgünk Atosszal, teszünk még egy utolsó kört a faluban, mielőtt elbontják a jurtákat s tovaterelik a nyájat, a Kisszínpadon VJ-szett megy, megnézem az esti mesét, aztán bilire, oszt ágyba.

Ex medias res a felhőim felé távozom sebtiben.

Fotók: Diósi Árpád, Gergely József

Szögi Csaba