13. Délvidéki bringázás

Bicajos

Élményportya az Őrségben

A IX. Tour de Délvidék idei, nemzetközivé vált útvonala: Szerbia – Magyarország – Ausztria – Szlovénia kistelepülései mentén rajzolódott ki

Nem lehet pontosan tudni, mikor is kezdődött. A túra nem kezdődhetett a bicajozás előtt, viszont a bicajozás elkezdődött már a túra előtt, de a túra kezdete után egy nappal kezdődött csak az igazi bicajozás. Vagy már tavaly elkezdődött, amikor nagyjából megtudtuk, merre megyünk?

Ami egészen biztos volt: nem megyünk nagyvárosokba, mert ott a sehonnai bitang bicajosok nem tudnak beilleszkedni. Kisodródnak az urbáncentrifugából. (A körforgalom egy tipikus formája ennek a veszélynek.) A városban nincs helyi kiskocsma, nincsenek naprakész bölcsek, akik állandó fogadóbizottságai lennének a messziről, vagy akár a szomszédból jötteknek is. Őszinte bánásmódjuk tesz igazán emlékezetessé egy helyet. Tudtuk, ilyenekből akarunk sokat. Tudtuk, vagyunk olyan vagányak, hogy nem kell nekünk kemping, jó lesz a vízparton is. Tudtuk, kell majd egy év, százleveles üzenetváltás, mi-

re mindez valósággá válik, és sejtettük, hogy a valóság nem az lesz, amit mi még tavaly sejtettünk.

TÚRANAPLÓM UTÁN SZABADON: 2010. 08. 06., péntek: Hajnalban Topolya felé bicajozva, mialatt Tudósok-számokból kölcsönzött tanácsokkal ébresztettem az útszéli kukoricásokat, nekem már biztos elkezdődött az idei Tour de Délvidék. Nagy izgalommal ébredtem jóval idő előtt, amit csak egy idő után tudtam valamelyest csillapítani. Pedig akkor már megvolt a bizonyíték, hogy része vagyok ismét ennek az eseménynek, hiszen tegnap este fél tízkor végleg befejeződtek az előkészületek: a bicajok, a csomagok, a túrázók útra készek. Legalábbis, akikkel tegnap este fél tízkor találkoztam, befejezték előkészületeiket: a bicajaik, a csomagjaik, a túratársaik útra készek voltak. Legalábbis akikkel tegnap este fél tízkor találkoztak. Most meg már a buszban ülünk a túratársakkal. Ez a naplóírás is annyira határtalanul, vagyis inkább határolhatatlanul indult, hogy a lényegi valóság kimaradt, mert túlságosan ráillett az (agyon)képzelt valóság, ezért nem lehetett papírra szelídíteni, és kitört a ceruzából. Elveszett az egész szöveg. Így az új emlékek új szövegével elkezdődött az első nap, amit mi leginkább buszon, a bicajok pedig kamionon töltöttek. Ezt előre tudva (és más megoldást nem látva a csapathoz való csatlakozásra) hárman beiktattunk egy tisztelettávot Kishegyes és Topolya közt. A mai a tíz nap alatt megtett leghosszabb táv, amit alvással foltozott észtúráztatással töltünk. A magyarországi oldalon a bicajokat szállító kamionra várva egy nemi alapú römi-parti indul kb. akkor, amikor megérkezik a magyarországi oldalon a bicajokat szállító kamion, így hát marad az egyenjogúság.

Késő délután megérkezünk Sopronba, ahol városnézés, ameddig akarjuk, egyetlen megadott koordináta, hogy a szállásunk kb. 10 kmre, Fertőrákoson van. Észrevétlenül néhány ismerősöm idegenvezetője leszek, merthogy én már jártam itt, bár legerősebben a borospincés emlékek törnek elő. A többiek elégedettek a programmal, menni kell viszont a táborhelyre (az odavezető út/busz felderítése, sátor felállítása...). A többség neki is vág gyalog. Hárman maradunk, de hamar elég lesz Sopronból. Hiába, itt nincs az a bizonyos helyi kiskocsma. Megyünk a buszra, de a busz már megy. Sebaj, megjön a következő, megtépázva érkezünk esőben, szélben, sötétben a táborba. A mai közös est elmarad, de van, aki erősen belekóstolt a pinceízbe és gyengén viseli a korai jó éjszakát. Bár én szagát sem érzem az időnek, úgyhogy nem tudom, korán van-e, ahogy azt sem, mikor lesz, amikor megtudom majd, hogy mikor van éppen mikor. 2010. 08. 07., szombat: Reggel egyik sátortársamat vártam vissza a soproni kórházból, aki előző este annyit nevetett, hogy feltehetőleg elrepedt a bordája. Miután a várakozásban annyi ideig nem nevetett, hogy elmúltak a fájdalmai, visszatért, és utolsóként elindultunk. A kijelölt lehetséges útvonalak közül a vagányaknak ajánlott Fertő-tó körüli túra tűnt a leg-

Fotók: sokan

vagyunk olyan vagányak

értelmesebbnek, ha nem akartunk oda-vissza ugyanazon az úton bicajozni. Zsoldos Ferenc, a túra szervezője ezt 100 km-re becsülte, így ezen a távon (147 km) végigtekerve kiderült, idén is el kell végezni a túra speciális matematikai műveletét, a “zsoldást” (előjegyzett táv × 1,5 = a valós reláció).

Egész nap, legalábbis amíg úton voltunk, esett az eső, de nagyon jó volt így is, vagyis egyáltalán nem volt rossz így sem. A fényképeket nézve derült ki, hogy a nyugat-európai kerékpárutak annyira elkápráztattak minket, hogy egy csomó fényképet készítettünk róluk. Aztán a nyugat-európai utakról készült fényképeket nézve derült ki, hogy mennyi (és milyen nagy) meztelencsiga nyálkájától csillogott hősi utunk. Egy osztrák utcai fesztiváltól eltekintve sikerült akadálymentesen végigtekernünk ezt a napot, amit ismét sátorátázás zárt tábortűz helyett. 2010. 08. 08., vasárnap: Ezen a napon tapasztaltuk meg először igazán a hegyvidéki utakat. Ma ismét oda jutottunk, hogy lmeztük a lejtőket, annyira lenyűgöztek.

Ezt a napot távolabbi emlékből idézem, ezért a bicajozás jegyében való bicajozás és az e köré emelkedő domborzat jegyében dombos táj jut eszembe először. De ma volt az is, hogy: begyűjtöttük a Fertő-tóban fürdés trófeát; a célállomás, Felsőpulya temploma előtt egy ingyen szörp és pogácsa buliba csöppentünk. És az is ma volt, amikor megint eláztunk, aztán meg beáztunk, pedig mindenféle dologgal továbbfejlesztettük a sátrat. 2010. 08. 09., hétfő: A szokásos utolsónak indulás ma egy, a többiektől külön útvonalat eredményezett, amely nekem a legszebb volt az egész túrán, amit valaha a saját szememmel láttam (bár az egész túra a legszebb táj volt, amit valaha a saját szememmel láttam): tiszta, érintetlen természet, ezerszínű rétek, hatalmas fenyvesek, melyeket kis patakok szelnek át, s az egészet diszkréten végigkíséri hegyen-völgyön egy csinos bicajút. Ez az út belefut a Lékai-tóba, de ha balra fordulunk, megkerüljük a lékai várat, akkor kb. 10 km emelkedő (7 km/h átlagsebesség) után felvisz Írottkőre, ahonnan több mint 800 m tengerszint feletti magasságból szemlélhetjük az eddig bejárt és a még következő vidéket. Ez a tájkép meghozta az étvágyunkat, úgyhogy éttermi napnak jelöltük a mait, és meg sem álltunk (73 km/h csúcssebesség a hegyről lefelé) Cákig, a polgármesteri hivatalig, onnan meg a csárdáig, onnan meg az ajánlott kocsmáig. 2010. 08. 10, kedd: Elérkezett az a nap, mikor a mi karavánunk volt majdnem az első, amelyik befutott a Rába folyó partján levő Csákánydoroszlóra. Ez ebben az esetben azt jelenti, hogy legkevésbé jártuk körbe a jáki templomot vagy a körmendi fegyvermúzeumot... Mi inkább a folyóra voltunk kíváncsiak. Sietségünk legfőbb eredménye, hogy idejében megtudtuk, nincs ivóvíz a kempingben, nekünk meg csak sörünk van…

A Rábában értettem meg igazán az “árral úszás” jelentését és a szembeúszás lehetetlenségét. 2010. 08. 11., szerda: Szokásos hármas csapatunk kimérte a legrövidebb és leggyorsabb utat, hogy ma megérhessünk egy esteledést a kocsmában Felsőszölnökön. Ehhez képest én előfutárként este 11 körül, erdőben rekedt társaim hajnali 4 körül érkeztek. Recept: három marék fürdés a nem útba eső Hársas-tóban, egy kávéskanál rossz irányba fordulás, fölöntve egy liter előmelegített “rövidítő” erdei barangolással. 2010. 08. 12., csütörtök: Sikerült még egy eltévedés, bár ezúttal egyedül, saját szlovéniai körutam alkalmával. Annyi volt csak a baj, hogy a STOP és a hegyek emelkedési szintjét jelző táblákon kívül nem volt semmilyen utalás arra, hogy hol vagyok. Ehhez társult még egy gyomorrontás is, de ezek ellenére ez a nap volt a legcsaládiasabb: mindenféle sport, éjszakai kártyaparti, bográcsos… Ráadásul ágyban aludtam. Így otthon érezhettem magam egy éjszakára Szalafőn. 2010. 08. 13., péntek: A napló első szavai erről a napról: a legegyszerűbb nap. De azért az is oda van írva, hogy: megkezdődött az őrségi fesztivál, csomó kézműves udvar nyílt napokat tartott. Látványosságnak Magyarország leghosszabb vasúti hídja, ami nem látványos, de végigbicajozni rajta 45 m magasságban 1,4 km hosszúságban, az már hangulatos meg látványos is. Aztán Hegyhátszentjakabon, a kempingben a turisztikai szakember bácsi előadása az Őrségről, ami abban a környezetben időutazászerűen hatott, meg aztán a néhány méterre levő Vadása-tó, ahol a Hársas-tóhoz hasonlóan kacsákkal kellett megosztani a strandot. Befejezésül még rámondhatnám, hogy unalmas este = unalmas nap, de ez sem igaz, mert a hatalmas vihart várva (plusz külön volt sátorhelybérlet), sokan nem állítottunk sátrat, úgyhogy a zuhogó esőben tíznél többen a kamion csomagterében rendezkedtünk be. 2010. 08. 14., szombat: Az utolsó bicajozós nap. Az volt a terv, hogy meg sem állunk a szállásig, kicsit lehangolt minket a nedves idő, úgy éreztük, elég volt a vándoréletből. Persze ma is osztott az Őrség emelkedőből eleget. Szájhúzva, de fölnyögtük magunkat a dombokra. Időközben kisütött a nap, és ezzel együtt jött a (téves) hír, hogy egy szlovéniai magyarlakta faluban búcsú. Persze, hogy elmentünk, de időközben jött a (helyes) hír, hogy a magyarországi Bajánsenyén falunap. Ott a helyiek tejben-vajban, vagyis borban-pörköltben fürösztöttek, úgyhogy néhányan az éjszakát is ott töltöttük, lemondva ezzel az utolsó közös túraéjszakáról. 2010. 08. 15., vasárnap: Hajnalban újra egyesültünk a többiekkel, nemsokára (egy esőt még azért megvárt) megjött a busz, amiről tudtuk, hogy hazavisz minket, s ezzel képzeletben el is kezdődött a következő, a X. Tour de Délvidék, mert már tudjuk, hogy jövőre itthon fogunk bicajozni, s tudjuk, hogy jó lesz, s tudunk előre néhány kiskocsmát, s benne néhány bölcset.  Ifj. Rácz József