BALÁZS János | Műcsarnok Kunsthalle 2019 by Műcsarnok Kunsthalle

2 0 1 9 . 01.12 -02.10.

FESTMÉNYEI A HORN GYŰJTEMÉNYBŐL

PAINTINGS FROM THE HORN COLLECTION

Balázs János tárlatával párhuzamosan látogatható FÖLDI Péter festőművész kiállítása, aki gyermekkorától ismert „földijére”, későbbi művésztársára ezekkel a gondolatokkal emlékezik:

In parallel with the exhibition of the art of János Balázs, visitors can view a show displaying paintings by Péter FÖLDI, who knew Balázs since his childhood, later became a fellow artist, and remembers him with the following thoughts:

Hogy miből merítettünk életerőt, hitet a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején? Lemaradtam a somosi buszról, és a főutcán kóvályogva az Állami Áruház üvegablakai mögött – zseniális kirakatrendezői ötlet nyomán – Balázs János képeket találtam. Van Dyck barna-citromsárgával, figurák egy mitikus térben az eleven lélek lüktető jelenlétével, úgyhogy a következő buszt is lekéstem…

After a certain age, people are sustained by their memories and nostalgic resources. So what did we draw life, strength and faith from in the late 1960s and early 70s?

A valódi művészet üzenetét éltem át, szemben a szocreál kor formalistán brutális mechanizmusával. Láthatóvá lett a sérülékenység valósága. Megszólaltatta, megszólította az igazságot.

I missed the bus to Somoskőújfalu and wandering along the main street, I stopped at the glass panes of the State Department Store, displayed behind which – thanks to a creative window-dressing idea – were some paintings by János Balázs with Van Dyck’s brown and yellow ochre and figures in a mythical space throbbing with the presence of the living soul… so I missed the next bus too… I experienced the message of real art, direly opposed to the brutally formalist mechanism of the social realist era. Balázs made vulnerability visible. He addressed the truth and gave it a voice.

Nem volt naiv, bölcs remeteként élt a cigánydombon, a provinciális helyiérdekűség nem érdekelte. Beszélt a gombákkal, festette a fákat, favágókat, lovakat, akik vonszolták a rönköket, benne élt a világ teljességében, belülről, annak szerves részeként, együtt mozdult vele, fölismerései, látomásai ebből eredtek.

He was not a naive person but lived a withdrawn life, like a wise hermit, in the Gypsy colony, away from provincialism and petty interests. He talked with the mushrooms, painted the trees, the woodcutters and the horses hauling the logs; he lived inside the wholeness of creation and moved within it, as its intrinsic part, drawing his realisations and visions from this world.

Volt egy barátom, aki ismerte, és felvitt a cigánydombra, ajtókon kiloccsantott mosogatólevek fröccsenésében vezetett Balázs János lakhelyéhez. Az alacsony plafon alatt, kisszékén ülve festett. A tubust végsőkig kipréselve egy lapos végű ecsettel szedte le a festéket, amit rusztikus faktúraként rakott fel, figyelembe véve a képi egység hangsúlyait. Szóval igazi festő, nem amatőr festegető, akit a helyi szakma nem igazán fogadott el. Tiszta fogalmakat tiszta formai nyelven, pontos gondolati összefüggésrendszerekben tett láthatóvá. Nem spekulatívan, hanem ösztönösen, a spontán intuíciók mámorában, látomásosan, olvasható képi nyelven, a motívumok egymást szülő szervességében.

I had a friend who knew Balázs and he took me to the colony, the so-called

Életvitele igazolta azt a megváltó erőt, amit képei közvetítenek.

’Gypsy hill’, guiding me through splattering washing-up water hurled out through doors, until we reached János Balázs’s abode. He was painting, sitting on his stool under the low ceiling. He squeezed the last drop out of a tube, and using a flat-ended brush removed some paint, which he had applied like a rustic facture, while observing the emphases within the picture. He was a genuine painter, not an amateur, who was not really accepted by the local circle of painters. He was able to make pure notions visible using a pure language of form and accurate conceptual systems, built not on calculation but conceived through instinct, a visionary’s enraptured, spontaneous intuitions, a pictorial idiom that is easy to read and the organic self-generation of motifs. His way of living lent credibility to the power of redemption radiating from his pictures.

©Dornyay Béla Múzeum | Béla Dornyay Museum, Salgótarján

Műcsarnok Kamaraterem | Chamber Hall

Az ember egy életkor után az emlékeiből és nosztalgikus erőforrásaiból él.

De ki is hát Balázs János, s miért is érdekes számunkra? Esszenciálisan az alábbi választ adhatjuk: Balázs János azért érdekes, mert a hétköznapi, számunkra is szeretett világról való lemondás által teremtett magának általunk is csodált, s talán irigyelt világot. Kicsit kifejtve: Balázs János a társadalmon, s ilyenformán (hivatalos) művészeten kívüli magányos ember, nőtlen, agglegény, család nélküli és közösségen kívüli remete. Gyermek- és fiatalkorában az öreg emberekkel, öregember korában a fiatalokkal „barátkozott”: tanult, majd tanított. Különc volt mindig is; nem zavarta, ha kigúnyolják, ha félnek tőle, ezeket mindig arra használta fel, hogy „szétlásson a világban”. A természettel élt szoros kapcsolatban (s a természet alatt értette a gombászást, a csipkézést, de a széngyűjtést is), s nem a cigány telep lakóival, akik pedig a szomszédjai voltak. Két osztályt végzett, s mégis az irodalom klasszikusait és filozófusokat olvasta. Világot teremtett magának, előbb az írásaiban – verseiben, filozofikus elmélkedéseiben –, majd a véletlennek (és fiatal barátainak) köszönhetően a festészetben is. Közvetlen környezetének megfigyelésétől (a realisztikus ujjgyakorlattól) a nagy példaképek ihlette kreatív másolatokon át hamar eljutott világteremtő és-keletkeztető mitológiájáig és a világot elpusztuló vízió félelméig. Balázs János életét kortársai és kiváltképp tanítványai három szakaszra osztják. Az első szakasz születésétől 1968-ig tartott. Néhány éves volt, amikor muzsikus édesapja meghalt, ekkor hazaköltöztek Tarjánba. Az első világháború megszakította iskoláit, a második besorozta, majd hadifogságba ejtette. Innen visszatérve lényegében nem hagyta el a várost, egyedül a közeli erdőkbe gyűjtögetni, a haldára szenet szedni járt, de még a könyvtárba sem ment el, jóllehet „falta” a könyveket: történelmi és művészettörténeti képes könyveket és rengeteg szépirodalmat olvasott. Ezeket a műveket kezdetben barátja, majd 1968-tól (s innen kezdődik a második korszak) annak fia, Botos Zoltán és fiatal rajongói hozták neki. Előbb csak könyveket, majd ecsetet, festéket és vásznat – és az idős ember újra elkezdett alkotni. Jóllehet az első képek „modellje” a Pécskődomb (a cigány telep) mint táj, és mint az emberi interakciók helye, és az erdő, de ezt követően Balázs János a festői világát nem a közvetlen valóság megtapasztalásából, hanem a könyvtár közvetítette virtuális és vizuális világból építette fel. Mindent olvasott, a Képes Történelemtől a klasszikusokon át a képzőművészeti zsebkönyvtár darabjaiig. S közben ontotta magából a festményeket; Moldován Domonkos, majd Kernács Gabriella filmfelvételeket, később Tóth István még a telepi korszakból fényképeket készített, ahol a mester „putrija” kívül-belül a képeivel van teleaggatva. 1971-ben már a Magyar Nemzeti Galéria festészeti osztálya vásárolt tőle képeket. Gyűjtője és méltatója, F. Mihály Ida így írt róla: „Balázs legigazabban a festészetben talált önmagára. Elzárt életmódjának tulajdonítható, hogy képteremtő erejét nem befolyásolta a mások által megfogalmazott vizuális információk áradata, sem a film, sem a televízió. Visszatarthatatlan folyamként áradó ...he lived for five and képteremtő fantáziája bizarr tárgyi, ornamentális és absztrakt formákat sodor magával. Balázst a lét rejtélyein töprengő hajlama, fantasztikumok iránti vonzalma inspirálta víziói megfestésére. Képeinek gondolatisága bonyolult, sejtelmes, homályos jelképekkel tűzdelt. Ábrázolásmódjára az esetek többségében az aszimmetria jellemző. Kompozícióin ritkán alkalmaz perspektívát. A teret egymás mellé, egymás fölé helyezett motívumokkal – szinte keleti módon – érzékelteti. Ritkán hagy üres felületet, a reális motívumok közé néha amorf, néha pedig biológiai formákra emlékeztető alakzatokat komponál.” A harmadik korszak előzményei korábbra nyúlnak vissza, de lényegében 1975-tel kezdődik, amikor a telepet felszámolják, s az idős festőnek a szomszéd telepen házat kínálnak, vezetékes vízzel, villannyal, gondozóval, étellel-itallal. Az élet megváltozik: vége a remeteségnek. Erről a folyamatról az egyik fiatal barát, Szepesi József író-költő így írt: „ő maga tűrte el legkevésbé a személye köré mesterségesen tákolt mítoszkorlátokat. Egyedül élt, módja volt rá, hogy megismerhesse önmagát. Félt a sikertől, mert sejtette benne sorsa tragikumát. A hírnév elleni küzdelemben azonban menthetetlenül alul maradt. A sejtett, de sohasem tapasztalt életélmények nagyszerűségét hatvanhat éves korára ismerte meg. Ez újjászületését s egyszersmind vesztét is jelentette. Az emlékezet síremlékén azóta ez a felirat áll: itt nyugszik a hetvenkét éves korában elhunyt Balázs János festőművész: élt öt és fél esztendőt…” Cigány festő volt-e Balázs János, vagy csak egy – nem akármilyen – festő, aki a cigány telepen élt? „Én itt élek 63 éve a cigányság között, de én mondhatom azt, hogy én nem voltam barátja itt jóformán senkinek se, csak azoknak az öregeknek, amikor én még 12 éves voltam […] De utána következő évtizedekben én bizony elzártam magamat tőlük. És hogy ne hazudjak, hát nem is tudom kifejezni, valahogy nekem nem tetszett az ő életmódjuk. Nem azért, hogy én valakinek éreztem magamat! Igen, valakinek voltam érezve ön lényemben, mert tartogatott bennem valami Gondviselés mindig olyan anyagot, ami engemet el is különített tőlük.” S hogy megérdemelnénk-e a közel háromszáz ránk maradt valóságos festményből és a csak dián ismert reprodukcióból egy életmű-kiállítást, arra Balázs János adja meg a filozofikus választ: „Egyik oldalon szemben áll egymással a szellemiség nagysága a fizikai óriással, amott az erkölcs megtépázott Istene a minden üdvösségre vészt jelentő ördöggel. Győzelem se itt, se ott nem keletkezik: nem ám! Mert győzelem nem volt, most sincs: nem is lesz soha! De hogy a művészet remekei ebből keletkeznek, születnek, az megdönthetetlen igazság!”

But who is János Balázs, and why does he interest us? In essence, we can give the following answer: János Balázs is interesting because, by foregoing the everyday world that we know and love, he created another that we marvel at, and perhaps envy. Let me explain: János Balázs was a solitary man, unmarried, a bachelor, with no family, a hermit who lived apart from society and, to all intents and purposes, outside the (official) art scene. He “made friends” with old people during his childhood and youth, and with the young during his old age: he learned, then he taught. He was always eccentric, and it never bothered him if people made fun of him or were afraid of him. He always took these as opportunities to “look around in the world”. He lived in close harmony with nature (which for him meant mushroom hunting and picking rose hips, but also gathering coal), but not with his neighbours in the Roma settlement. He only completed two years of primary school, but read the classic works of literature and philosophy. He created a special world for himself, first in his writings – his poems and philosophical ruminations – and then, by chance (and thanks to his young friends) in his paintings. He soon progressed from observing his immediate environment (exercises in realism) through creative reproductions inspired by the great role models, to a mythology creating and spawning worlds, and the fear of a cataclysmic vision. János Balázs’s contemporaries, and especially his students, divide his life into three stages. The first lasted from his birth until 1968. He was only a few years old when his musician father died, and they moved back to Salgótarján. The First World War brought an end to his schooling, then in the Second World War he was conscripted and later interned as a prisoner of war. After returning, he never really left the town again. He would forage in the nearby woods and gather coal from the slag heap, but didn’t even venture as far as the library, although he was already “devouring” books, reading illustrated history and art history books, and loads of classic literature. At first he got these works from a friend, and later, from 1968 (and this is when the second era begins), from his friend’s son Zoltán Botos, as well as from his young fans. First they just brought books, then a brush, paint and a canvas – and the elderly man started painting again. The “model” for the first pictures was Pécskődomb (the Roma settlement), which served the landscape and as half years the place of human interactions, and the forest; but after this János Balázs no longer built up the world of his paintings from his direct experience of reality, but from the virtual and visual world imparted by the library. He read everything, from Illustrated History, through the classics, to the volumes of the fine art pocket library series. And meanwhile he painted prolifically. Domonkos Moldován and then Gabriella Kernács filmed him, and later István took photographs during the slum era, when the master’s “hovel” was adorned both outside and in with his pictures. As early as 1971, the Hungarian National Gallery’s painting department bought pictures from him. An admirer and collector of his works, Ida F. Mihály, wrote the following about him: “It was in painting that Balázs truly found himself. His solitary lifestyle was the reason that his power to create pictures was affected neither by the torrent of visual information expressed by others, nor by film or television. The unstoppable stream of his visual imagination carries away bizarre objective, ornamental and abstract forms in its current. Balázs’s inspiration to pain stemmed from his tendency to meditate on the mysteries of existence, and his attraction to the fantastic. The thoughts expressed in his pictures are interspersed with complex, enigmatic and indistinct symbols. In most cases, his mode of depiction is typified by asymmetry. He rarely used perspective in his compositions, but gave a sense of space with motifs placed – in almost “eastern” style – above each other. He rarely left any blank surfaces, composing patterns, sometimes amorphous and sometimes reminiscent of biological forms, between the realistic motifs.” Although the antecedents of the third era stretch back further, it essentially started in 1975, when the slums were liquidated and the elderly painter was offered a house in the neighbouring settlement, with mains water, electricity, a carer, food and drink. Life changed: this was the end of his solitary lifestyle. One of his young friends, the writer and poet József Szepesi, wrote the following about this process: “he was less tolerant than anyone of the myths that were thrown up around him like fences. He’d lived alone, and had the chance to get to know himself. He was afraid of success, because he suspected it would ultimately be his undoing. In his struggle to resist fame, however, he was fighting a losing battle. It was only at the age of sixty-six that he would experience the great pleasures of life that he had suspected, but never known. This led to both his rebirth and his downfall. Since then, the grave marker dedicated to his memory has borne the following inscription: “here lies the painter János Balázs who died aged seventy-two: he lived for five and a half years...” Was János Balázs a Gypsy painter, or just a painter – and a remarkable one at that – who happened to live in a Roma settlement? “I’ve lived here for 63 years among the Gypsies, but I can’t say that I was ever really a friend to anyone here, only to those old ones, when I was still 12 years old [...] But in the decades that followed this, I did indeed shut myself away from them. And, to tell the truth; well, I don’t really know how to put this, but somehow their lifestyle never appealed to me. Not because I felt that I was somebody! Yes, I was felt to be somebody in myself, because some kind of Providence always kept something within me that set me apart from them.” And as to whether we deserve an exhibition of his whole oeuvre, with almost three hundred real paintings and reproductions only known from slides, the philosophical answer is provided by János Balázs himself: “On one side, the greatness of the spirit opposes the physical giant; and over there, the tattered God of morality faces the devil that represents a threat to all salvation. There is no victory, neither here nor there: no! Because there was, and is, no victory: there never will be! But the fact that great works of art are created, born from this, is an unassailable truth!”

… élt öt és fél esztendőt

(részlet SZUHAY Péter megnyitóbeszédéből – Kálmán Makláry Fine Arts Galéria, 2017. május 25; megjelent az Új Művészet 2017/7. számában)

(Excerpt from the opening speech by Péter SZUHAY – Kálmán Makláry Fine Arts Gallery, 25 May 2017; published in Új Művészet issue 2017/7.)

„Én cigány vagyok. Az ítéletet én magam felett is kimondtam, mert én se tudtam mozdulni innen sehova. No de nekem volt olyan világom, hogy a többi cigánynak arról sejtelme sem volt. Pedig nekem iskolám nincs. De én annyit olvastam életemben, hogy hát ha ezt a gulibát, amibe lakok teliraknánk, az udvart is teleszórnánk, még akkor is rengeteg maradna, amit nem tudnánk hova tenni.” ’I am a gipsy. So I have judged myself, too, because I have not managed to move anywhere out of here, either. But I have had a world of my own that the other gypsies know nothing about. Even though I never did any studying. But I have read so much in my life that if you filled this hut that I am living in with all those books and even scattered some in the garden, you would still have a load that you couldn’t put anywhere.

©Dornyay Béla Múzeum | Béla Dornyay Museum, Salgótarján

Kultúrmisszió, kincskeresés, befektetés….

A labour of love, a treasure hunt, an investment...

(HORN Péter vall Balázs János képeihez fűződő

(Péter HORN on his relationship with the pictures of János Balázs, in

kapcsolatáról KŐSZEGI Edit: Gyűjtőszenvedély c. filmjében)

Gyűjtőszenvedély [ A Passion for Collecting], a film by Edit KŐSZEGI)

A rokonságban volt egy család, akik klasszikus képeket gyűjtöttek, ez a példa már gyerekként is megérintett. Amikor náluk jártunk, mindenhol képeket láttam. Meséltek a BÁV aukciókról, amelyeket rendszeresen látogattak, a kapcsolataik révén mindig szóltak nekik, ha jó „áru” érkezett. Ez az emlék elraktározódott bennem, és felnőve egyszer csak előtört. Közel 20 éve kezdtem el gyűjtögetni, az első félévben mindent, ami szembejött velem: Orbán Dezső, Scheiber, Kádár, Rippl-Rónai…. Aztán viszonylag hamar, nagyjából egy év alatt letisztult, hogy mik az irányok, és rátaláltam azokra a művészekre, akiket megszerettem.

There was a family among our relatives who collected classic paintings, and this made an impression on me, even as a child. Whenever we visited them, I saw pictures everywhere. They talked about the auctions that they visited regularly. Their connections always tipped them off when some promising “goods” had arrived. These memories must have lain dormant in me, and then as an adult they suddenly burst out. It was almost 20 years ago that I started collecting. In the first six months I bought everything I came across: Dezső Orbán, Scheiber, Kádár, Rippl-Rónai… Then, relatively soon, within about a year, the various tendencies had crystallised in my mind, and I discovered the artists that I was really passionate about.

A műgyűjtés, a képekkel való foglalkozás többféle belső igényt elégít ki, amelyek különböző intenzitással vannak jelen az éltemben. Olykor azon van a hangsúly, hogy ezek szép tárgyak, szép képek. Nézem a képeket, és ez örömöt ad nekem. Hasonlóan fontos, hogy a Balázs János-i történetben van egy külön szál, ami engem nagyon foglalkoztat: a roma integráció. Ennek a társadalmi kérdésnek a megoldása, és így Balázs János kapcsán az fogalmazódott meg bennem, hogy az egyik legfontosabb út felmutatni az értékeket a roma kultúrában, és az élet minden területén, ahol nehéz sorsú emberek sikeressé válhatnak. Az ő története példaértékű e téren: egy salgótarjáni putriból, egy telepről hogyan juthat el valaki a világhírnévig. És persze mindig úgy gondoltam, hogy ha egyszer lesz egy roma múzeum, akkor ezt a képanyagot kölcsönadnám ennek a múzeumnak. Mert az övé egy olyan életút, amivel példát lehet állítania fiatalok elé. Egy másik belső igényem: az ösztönös kincskeresés. Amikor Balázs Jánosra ráakadtam, éreztem, hogy itt van valami egészen elképesztő érték, és biztos voltam benne, hogy ez nincs a helyén kezelve sem ismertségben, sem erkölcsi, sem anyagi vonatkozásban, az egész életmű nincs ott, ahova tartozik, és ahol lennie kéne. Úgy éreztem, találtam egy rendkívüli kincset, ami még kitűnő befektetés is. 2005-től volt durván 10 év, amikor az összes Balázs János képet én vásároltam meg, legalábbis tudta mindenki, hogy van egy Horn Péter, aki ebben megszállottan hisz és aki mindet megveszi. Volt egy szobám, egy „Balázs János szoba”. Hatvan képpel volt kitapétázva. Körbe a falon, mint annak idején Kieselbach Tamásnál. Nagyon sűrűn egymás mellett, gyakorlatilag képekkel volt beborítva ez a szoba és ott gyönyörködtem bennük. Egy szék a közepén, és körben a festmények. Egy 16 négyzetméteres tér, amit úgy kell elképzelni, hogy a padlótól 30 centire kezdődtek és 3 méterig mentek fel a képek. Szerettem ott olvasgatni, gyönyörködni, ez nekem a „csendes szoba” volt. Nagyon fontos, és tudatos törekvés volt az egész életművet bemutatni, tehát a korai művektől, a grafikáktól az életmű végéig. Még 1976-ból is van képem, amikor Balázs János már nem igazán festett, tehát próbáltam minden korszakából gyűjteni. A lelkemhez legközelebb a későbbi festményei állnak, ezek jellemzően a ’73 utániak, de azt nem tudnám megmondani, hogy melyik a kedvencem. Tudnék egy jó párat, de a kedvencek is változnak, ez elég képlékeny dolog, ahogy ma is a gyűjteményt rendszeresen átrendezem. Ha két festményt rakhatnék ki, akkor az egyik a Rombolás, amely Balázs Jánosnak is az egyik kedvenc képe volt. Ez arról szól, hogy az ember hogyan pusztítja el a világot. A másik a Szerelmespár, amely a férfi, a nő és a természet viszonyát mutatja be nagyon gazdag szimbolikával, ám míg a Rombolás erős feszültséget, ez utóbbi végtelen harmóniát áraszt.

In 2005, there was a big János Balázs exhibition in the Kieselbach Gallery. I wandered in by chance, but this was the start of our relationship. I went in totally unprepared; I didn’t even know who he was. The name of János Balázs meant nothing to me in the world, but the next day it was still going round in my head, and the day after that. I felt that this strange, colourful world of images had an intense effect on me, but I couldn’t articulate or even know where to place the whole thing. Back then, I was still learning about art history. It didn’t fit into any kind of ism; you could call it naive art, but at the same time it wasn’t naive art. Then I went home and started reading; and that was when I became well and truly hooked. I got to know his whole life story; how a man with only two years of schooling became this incredibly wise, Renaissance man. This further strengthened the attraction. That was more or less how it started. Later, this “relationship” branched off in many directions. Collecting art, concerning oneself with pictures, satisfies various internal needs, which are present in my life with differing degrees of intensity. Sometimes I simply focus on the fact that these are beautiful objects, beautiful pictures. I look at the pictures, and they are source of joy. Just as importantly, there is a special aspect to the story of János Balázs, which concerns me a great deal: Roma integration. With regard to solving this important issue, and also in relation to János Balázs, it occurred to me that one of the most important things is to show what is valuable in Roma culture, and in every area of life where people can overcome adversity to become a success. His story is exemplary in this respect: it shows how someone can go from a slum in Salgotarján to global fame. And of course I always thought that if there is ever a Roma museum, then I would loan these pictures to that museum, because he had a life that could be held up to the young as an example. And there’s another internal need of mine: I’m an instinctive treasure hunter. When I first came across János Balázs, I could sense that here was something of incredible value, and I was convinced that it was not getting the recognition it deserves, either morally or financially; his whole oeuvre is not where it belongs, not in the place where it should be. I felt that I had found some amazing treasure, which was also an excellent investment. There was a roughly ten-year period from around 2005 when I was the one buying all the János Balázs pictures; at least, everyone knew that there was this guy, Péter Horn, who believed in him fanatically, and was buying everything. I had a room, a “János Balázs room”. It was covered with sixty pictures. They were hung wall-to-wall, like at Tamás Kieselbach’s all that time ago. They were very close together, so the room was effectively clad in pictures, and I would go in and marvel at them. Just a chair in the middle, and the paintings all around. Picture a 16-square-metre space, where the pictures started 30 centimetres from the ground and reached to a height of three metres. I liked to read there, and admire the pictures; this was my “quiet room”. It was a very important, and I made a deliberate effort, to represent the entire oeuvre, from his early works through the graphics to the very end. I even have pictures from 1976, when he didn’t really paint much at all; so I tried to collect works from every period. The closest to my heart are his later paintings; these are typically from after ‘73, but I couldn’t pick an absolute favourite. I could certainly name a good few contenders, but the favourites are always changing; it’s pretty variable, just as I regularly rearrange the collection to this day.

If I could put two pictures on display, one would be Destruction, Ami Balázs János életében a legjobban megfogott, hogy van valaki, which was also one of János Balázs’s favourite pictures. It’s about aki két általánost végezve, gyakorlatilag a magyar- és a világirodalmat how humans are destroying the world. The other is Lovers, which végigolvasva, elképesztő bölcs reneszánsz ember lett. Végtelen presents the relationship been man, woman and nature with very nyugalomban, harmóniában a környezetével, a természettel, és így ontotta ©Dornyay Béla Múzeum | Béla Dornyay Museum rich symbolism; but while Destruction exudes high tension, the latter szét a világba az igazságot magából. Amikor a képeit lerakta, akkor az úgy Salgótarján radiates infinite harmony. volt kész, ahogy az lett. És ha a kutya belenyaldosott, a farkával belehúzott valamit, akkor ő csak annyit mondott, hogy az a kép „úgy van jól”. The thing that grabbed me most in János Balázs’s life is that there’s a person who only had two years of schooling, then effectively read through all Hungarian and world A festői világához szorosan kacsolódik írói munkássága, amely önmagában is egy hatalmas literature and became this incredibly wise Renaissance man. He lived in infinite peace kincsestár. Amikor először olvastam a verseit, azt gondoltam magamban: olyan, mint József and harmony with his surroundings, and in this way he poured truth from within Attila. Ezt sokáig nem mertem kimondani, mert féltem, ha kimondom, valami nagy cunami himself, out into the world. When he put down his pictures, they were finished. And zúdul rám, de érdekes módon később sok helyről hallottam, hogy igen, ez az érzés másokban if the dog licked one or smudged something with its tail, then he’d just say that the is megfogalmazódott. Amikor a pécskődombi vályogházban sötét volt, és nem tudott se írni, se picture’s “fine like that”. festeni, akkor zenélt. Abszolút hallása volt, ő hangolt fel minden hangszert a telepen. Ha zenész lett volna, abból is egészen különlegeset hozott volna létre. The world of his paintings is closely linked to his work as a writer, which is a huge treasure trove in itself. When I first read his poems, I thought to myself: this is like Balázs Jánost leginkább az ember és a természet viszonya foglalkoztatta. Az, hogy az ember Attila József. I didn’t dare say this out loud for a long time, as I was scared that if I said elpusztítja a természetet azáltal, hogy, beavatkozik annak rendjébe, és ha az ember és a it some great tidal wave would come crashing down on me; but interestingly, later I természet közötti harmónia megbomlik, akkor az ember elpusztíthatja a Földet. heard many times that, yes, the same thought had occurred to others too. When it was dark in the mud-brick hut in Pécskődomb, and he could neither write nor paint, he played music. He had perfect pitch, and it was he who tuned every instrument in the settlement. If he’d been a musician, he would surely have created something really special out of that, too. János Balázs was mainly interested in people and nature; specifically, the way that people are destroying nature by interfering with the natural order of things. And if the harmony between mankind and nature breaks down, mankind could destroy the Earth.

Szerelmespár | lovers

2005-ben a Kieselbach Galériában volt egy nagy Balázs János kiállítás. Akkor véletlen tévedtem be oda, de innen indult a kapcsolatunk. Teljesen felkészületlenül mentem be, azt sem tudtam, hogy ki ő, Balázs János neve a világon semmit nem mondott nekem. Ám amikor eljöttem, másnap is a fejemben volt, harmadnap is, és azt éreztem, hogy nagyon intenzíven hat rám ez a színes, különleges képi világ, de nem tudtam megfogalmazni, hova tenni ezt az egészet. Akkor még tanulgattam a művészettörténetet. Semmilyen izmusba nem illett bele, nevezhetnénk naiv művészetnek, de mégsem naiv művészet. Aztán hazamentem, elkezdtem olvasgatni, és akkor jött a nagy beleszeretés. Megismertem az egész élettörténetet, hogy ez a két általánost végzett ember hogyan vált egy nagyon bölcs, reneszánsz emberré – ez tovább erősítette a vonzalmat. Valahogy így indult. Utána ez „kapcsolat” nagyon sokfelé ágazott el.

A pécskődombi mágus – Balázs János (1905–1977) művészete

Rombolás | Destruction

Salgótarjánban a Pécskő út, a Csurgó patak és a környező völgyes vidék mentén kialakult egy különleges mikrovilágot teremtő roma közösség, amelybe Balázs János kalauzol el minket festészetével és költészetével. Ezt a különös viskóvárost, amely 1890-től a Pécskődomb elnevezést kapta, az 1970-es években lebontották; lakóit sem kímélték az erőszakos kilakoltatástól, ugyanakkor méltóbb körülményeket biztosítottak számukra. A művészet mindenhol életképes, ahogyan Pécskődomb történetéből is kiderül. Balázs Jánost roma, autodidakta naiv művészként említi a szakirodalom. Önéletírásaiban érzékelteti ennek kettősségét: ellenérzésekkel és sértettséggel tölti el, hogy naiv művészként tartják számon. Minderre a magyar nyelv gazdagsága, a szavak sokrétű jelentése adhat magyarázatot: a hiszékeny, jámbor, együgyű embert nevezzük naivnak, ugyanakkor a művészettörténetben használatos fogalom az ártatlanságra, a művészeti stílusoktól való érintetlenségre utal. A művészettörténeti párbeszédben további problémákat vet fel az etnikai (vagy vallási) hovatartozás szerinti kanonizálás. A kollektív tudatban még ma is számos negatív tényezőt, érzést és sztereotípiát megmozgató „cigány művész” vagy „cigány művészet” kifejezések – de ugyanez áll a „zsidó művészet” fogalomra is – újragondolása megkésettségében is éppen időszerű lehetne. A művészeti színteret csak gazdagítja a kulturális sokszínűség, s mindez a tévhitek lerombolásában is jótékony hatással bírhat. A 19–20. századi francia, és különösen a párizsi művészeti közeg a gyarmatokról beáramló afrikai, ázsiai exportcikkek (maszkok és fafaragások, japán fametszet, kínai kerámia) formavilágán keresztül, a világkiállítások révén felfedezte a primitív művészet és az ösztönös alkotás gesztusát. Az európai plasztika az afrikai fafaragás nyomán újult meg, ennek tárgyait előszeretettel gyűjtötték a kor művészei. A párizsi Musée du Quai Branly-ban, a Musée National Picasso-ban és a Musée Guimet-ben képet kaphatunk azokról a tárgycsoportokról, melyek új utat nyitottak a modernista törekvésekben. A tanulással elsajátított, intézményesült művészeti tevékenység képes volt így felfrissülni, az újonnan felfedezett formakincs pedig intenzív hatást gyakorolt az ekkor kibontakozó impresszionista, expresszionista és kubista irányzatokra. Balázs János művészete is ősi forrásból merít: belső univerzumából és az őt körülvevő, számára elevenen érzékelhető szellemvilágból, a természeti elemekből, de legfőképp tehetségéből nyeri erejét. Festményei szinte mágikus körforgásban ontják magukból a fényt, az árnyalakokat és a sötétséget. A tűz és a föld mélységének ereje az, amely a képeit leginkább áthatja. Ősrobbanásként érzékelhetjük ezeket a lávafolyam sűrűségű festményeket; ugyanakkor Balázs János nem csupán a festő, hanem a misztikumot előhívó mágus szerepét is betölti. Valamely tűzzel kapcsolatos ősi rítust képzelünk el, talán egy zoroasztriánus pap mozdulatait, aki a tűztánc extázisában megálmodja képeit, és ezek vad életörömtől duzzadó, egyben vészjósló színvilágát beleégeti az anyagba. Rontás, szerencse, bajelhárítás árad majd a képekből, kire-kire a maga sorsa szerint jó vagy rossz. S talán egy titkos, csak a beavatottak számára ismerhető varázsigét is mormol magában, ez vezeti a kezeit és az elméjét alkotás közben. Világunk sebeit, a történelem folyamát, születést, halált, mesevárakat, maszkszerű fejeket és a pécskődombi viskóvárost idézi meg. A pécskődombi közegből így születik meg a műveire oly jellemző formakincs, stílus és fantáziavilág, amely Balázs János különös magánmitológiáját

The magician of Pécskődomb – The art of János Balázs (1905-1977)

The Roma community that formed alongside Pécskő Road in Salgótarján, on the banks of Csurgó Brook and in the surrounding valley country, created a fascinating microcosm through which János Balázs guides us with his painting and poetry. This peculiar shanty town, which received the name of Pécskődomb in 1890, was finally demolished in the 1970s. Its inhabitants, too, were forcibly removed; although they were subsequently rehoused with better living conditions. Art, however, can thrive anywhere; and the story of Pécskődomb bears witness to this tenacity. János Balázs is described in the literature as a Roma, self-taught, naive artist. His autobiographical writings give a sense of the double meaning of this: he is appalled and full of indignation at being referred to as a naive artist. This might be attributable to the richness of the Hungarian language, the many layers of meaning that can be ascribed to given word, as gullible, meek, simple people might be called naive; but the same term, used in the context of art history, refers to the integrity of innocence, a state of being untouched by existing styles. In art history discourse, additional problems are thrown up by canonisation on the basis of a person’s ethnic (or religious) identity. It is certainly high time for rethinking the expressions “Gypsy artist” or “Gypsy art” – and indeed similar concepts, such as “Jewish Art” – which, even today, can give rise to a great many negative connotations, feelings and stereotypes in the collective consciousness. The art scene is only enriched by cultural diversity, and this can be a force for good through the breaking down of prejudices. The French, and in particular the Parisian artistic community of the 19th and 20th centuries discovered “primitive” art through the African and Asian goods imported from the colonies (masks and wood carvings, Japanese wood cuts, Chinese ceramics), and observed at world fairs. European sculpture was revitalised by African wood carving, and artists of that era collected such items enthusiastically. Exhibitions at the Parisian Musée du Quai Branly, the Musée National Picasso and the Musée Guimet, give an insight into the objects that opened up new pathways in the modernist endeavours of that period. Artistic techniques that had been learned and institutionalised through formal study were thus revitalised, and this newly discovered vocabulary of form had a profound impact on the nascent impressionist, expressionist and cubist schools.

Sárkányölő | Dragon Killer

János Balázs’s art also draws on ancient sources of inspiration. He gains his powers from his own, internal universe, from the spirit world surrounding him, which to him is tangible and alive, and from the elements of nature, but above all from his talent. His paintings exude light, shadow figures and darkness, in an almost magical cycle. His paintings are predominantly infused with the power of the depths of fire and earth. These paintings, with the viscosity of a lava flow, can be sensed as a pri mordial explosion, but János Balázs is not just a painter; he also fulfils the role of a magician, invoking the mystical. One is put in mind of some ancient ritual of fire, perhaps the gestures of a Zoroastrian priest, who dreams up his pictures in the ecstasy of a fire dance, burning the irrepressibly zestful, yet sinister colours into the substrate. The pictures radiate curses, fortune, protective spells, good or bad, depending on the fate of the individual concerned. And perhaps he also mumbles to himself a secret magic word, knowable only to the initiated, which guides his hands and mind as he creates. They invoke the wounds of our world, the tide of history, births, deaths, enchanted castles, mask-like heads and the shanties of Pécskődomb. Thus, from the medium of Pécskődomb is born the vocabulary of form, the style and fantasy world that personify his works and bring János Balázs’s strange, personal mythology to life. It might be interesting, as an area of further study, to compare certain of his works with classical Persian or Islamic art (primarily miniatures and ceramic objects), with the aim of looking for parallels and exploring the cultural roots.

élteti. További vizsgálódás tárgya lehetne egyes alkotásait összevetni a klasszikus perzsa vagy iszlám művészettel (elsősorban miniatúrákkal és kerámiatárgyakkal) a párhuzamkeresés és a kulturális gyökerek felderítése érdekében. Balázs János nem festőnek készült, bár szívesen tette volna, ha a körülményei engedik. Egy alsókubini muzsikus családból származott, öt éves volt, amikor elszegényedtek. Fiatalkori műveit, próbálkozásait dühből megsemmisítette, s csupán élete vége felé, 63 esztendősen, barátai biztatására kezdett alkotni. Ők vittek neki festészeti albumokat a salgótarjáni könyvtárból. Alkotói tevékenysége az életút utolsó 8 évére tehető. Műveit jellemzően önmaga köré rendezte, egyfajta szellemi védőburokként ragyogtak a tetőn, kunyhója külső és belső falain. Ma számos köz- és magángyűjteményben találkozhatunk a képeivel, melyek közül a Műcsarnok tárlatának anyagát Horn Péter kollekciójából válogattuk.

Markovits Éva a kiállítás társkurátora

János Balázs did not study to be a painter, although he would have been happy to do so, had his circumstances permitted it. He came from a family of musicians from Alsókubin (today: Dolný Kubín, Slovakia), and was five when they fell into poverty. He destroyed the early attempts of his youth in anger, and it was only towards the end of his life, aged 63, that he took up art again upon the encouragement of his friends. It was they who took him albums of paintings, borrowed from Salgotarján public library. His creative period encompassed the last 8 years of his life. He typically arranged his works around himself, and they shone on the roof and exterior and interior walls of his hut as a kind of spiritual shell. Today his pictures can be found in numerous public and private collections. The works in this exhibition at Műcsarnok-Kunsthalle Budapest have been selected from the collection of Péter Horn.

Éva Markovits co-curator

4-5. oldal illusztrációi illustrations of the page 4th, 5th

FESTMÉNYEI A HORN GYŰJTEMÉNYBŐL PAINTINGS FROM THE HORN COLLECTION

Műcsarnok | Kunsthalle Budapest

2019. január 12. – február 10. 12 January – 10 February 2019

Kompozíció | Composition Mesés táj | Fabulous Landscape Ókori pillanatok | Ancient Moments Fészekrablók | Bird’s-nesters

Kurátorok | Curators: MARKOVITS Éva, MAYER Marianna Grafikai terv | Graphic design: PLAVECZ Sára Fotók | Photos: DARABOS György, Kerék Eszter, Dornyai Béla Múzeum Szöveggondozás | Proofreading: GÖTZ Eszter Angol fordítás | English translation: FRANK Orsolya, Daniel NASHAAT, SARKADY-HART Krisztina Nyomdai kivitelezés | Printing: Pátria Nyomda Zrt. Nyomdai koordinátor | Print production co-ordination: SZERDAHELYI Júlia Kiadó | Publisher: Műcsarnok Nonprofit Kft., 2018 Felelős kiadó | Publisher responsible: SZEGŐ György művészeti igazgató | artistic director

Pécskődomb II. A bibliai pásztor | The Biblical Shepherd Teremtés | Creation