SzabadTánc «» FreeDance A tánc az embertest beszéde. (…) Nyersanyaga a mozdulat, melyben részt vesz az embertest minden szerve, minden porcikája.
Dance is the language of the human body. (…) Its raw material is movement, in which every organ and particle of the human body participates.
Drozdik Orsolya: Individuális mitológia – Ugrás, piros Individual Mythology – Jump, red 1977, ofszet/offset print
Drozdik Orsolya
Dienes Valéria , 1977 [1] Orsolya Drozdik’s exhibition FreeDance is linked along many lines to Valéria Dienes’s [2] idea expressed in the motto. During her years at the academy, the artist visited the then elderly philosopher-dancer, whose feminist views and philosophical, semiotic and Orchestic works consolidated her artistic ambitions based on the female perspective. In her writing, from which the above motto is taken, Dienes distinguishes ballroom dance from dance art, defining the latter as communication through movement.[3] It is at this point that Drozdik’s art is the most closely associated with Dienes, not only because in one way or another all her works displayed at this exhibition are connected to dance, movement and dynamic transformation but also because they are statements about the artist and the image of the woman – the way Drozdik sees herself and lets others see her –, about the female perspective in the fine arts through dance and movements. Drozdik recognised Dienes as the Hungarian forerunner of her own version of feminism: “…the eye of contemporary society is a male eye and contemporary public opinion is a male opinion despite women also looking with the same eye and holding the same opinions. In fact, men have trained women to see with a male eye and value herself from the male perspective.” [4] Drozdik Orsolya SzabadTánc című kiállítása sok szállal fűződik Dienes Valéria[2] mottóul választott gondolatához. Főiskolai évei alatt többször is felkereste az ekkor már idős filozófus-táncművésznőt, akinek feminista nézetei és filozófiai, szemiotikai, orkesztikai művei megerősítették őt nőnézőpontú művészetének kibontakoztatásában. Dienes fent idézett írásában a társastáncot megkülönböztette a művészi tánctól, ez utóbbit mozdulatokba öntött kommunikációként[3] határozta meg. Drozdik itt kapcsolódik leginkább Dieneshez; nem csupán azért, mert a kiállításon bemutatott műveinek mindegyike valamilyen módon a tánchoz, a mozgáshoz és a dinamikus átváltozáshoz kapcsolódik, hanem azért is, mert Drozdik művei állítások a művészről és arról a nőképről, ahogyan a művész önmagát látja és láttatja, a női nézőpontról a képzőművészetben, a táncon és a mozdulatokon keresztül. Drozdik felismerte Dienes 1914-es hitvallásában saját feminizmus-változatának hazai elődjét: „…a mai társadalom szeme férfiszem s a mai közvélemény férfivélemény. Hiába néznek azzal a szemmel és hiába vélik azokat a véleményeket nők is. Mert a férfi rászoktatta a nőt, hogy férfiszemmel nézze és férfiszempontból értékelje önmagát.”[4] Drozdik Orsolya a Műcsarnokban rendezett egytermes tárlatával – a Rejtett történetek című életreform-kiállításhoz kapcsolódva egy korábbi projektje, az Individuális mitológia (1975–1977) néhány elemét értelmezi újra.[5] A sorozat több szempontból is meghatározó az életművön belül. Már maga a cím is egyfajta ars poeticára utal, amelyet művészete definíciójaként Drozdik az azóta eltelt négy évtizeden keresztül folyamatosan gondolkodásának fókuszában tartott. A sorozat darabjai egymást kiegészítve, egymásra rétegződve új jelentésrétegeket tárnak fel. A nőnézőpontú műegyüttest eredetileg egy 1975-ben bemutatott Isadora Duncanről készült film és egy Dienes Valériával készített tévéinterjú inspirálta: „Lenyűgözött a szabadtánc. A szenvedély és érzelem koordinátái között elképzelt szabadtánc nemcsak a nőiség tradíciójával, de a művészeti tradícióval való szembeszegülésemet is megalapozta. Mivel már hosszú ideje foglalkoztatott a nőiség gondolata, Isadora Duncan munkája és élete saját elképzeléseimhez közel álló modellt szolgáltatott.”[6] A művek elkészítéséhez különböző médiumokat használt, a fotó, a rajz és a szöveg mellett a korban újnak számító performanszot és az azt dokumentáló fotót, valamint az ofszetnyomatot. Ezek az innovatív gesztusok a szabadság érzetét kínálták számára, amit a médiumok közötti átjárás lehetősége még inkább megerősített. A mű megértéséhez fontos a munkamódszer pontos megismerése. Az 1975-ben készített, Individuális mitológia I. címet viselő munkákban Drozdik a szabadtáncosok talált fotóit „ready made”-ként használta, appropriálta.
Linked to the Műcsarnok’s exhibition about lifestyle reform, titled Hidden Stories, Orsolya Drozdik’s show, mounted in one hall of the museum, revisits some of the elements of her earlier project, Individual Mythology (1975–1977),[5] a crucially important series in Drozdik’s oeuvre in several ways. The title itself – Individual Mythology – is already an allusion to it being an ars poetica and indeed, regarding it as the definition of her art, Drozdik has been reinterpreting it over the four decades that have passed since its debut. Complementing and layered over one another, the individual pieces of her series reveal new meanings. The ensemble of works conveying the female perspective was inspired by a film about Isadora Duncan, launched in 1975, and a televised interview with Valéria Dienes: “I was fascinated by free dance. Moving within the domain of passion and emotion, it laid the foundation not only for my strong reaction to the old tradition of femininity but also that of art. As the idea of femininity had occupied my mind for a long time, Isadora Duncan’s art and life provided me with a model close to my own views.”[6] Drozdik worked in a variety of mediums, including photography, drawing and text as well as the then novel performance art, along with photos documenting it, and offset prints. These innovative gestures brought her a sense of freedom, further enhanced by the potential movement between the different media. Key to understanding her work is the exact knowledge of Drozdik’s methodology. In Individual Mythology No. 1 (1975), she used found objects – in this case photographs of free dancers – as ready-mades.