Frida országa | Frida's country | Műcsarnok Kunsthalle 2019

2019 . 06. 21. – 09. 22.

MĹącsarnok | Kunsthalle Budapest Kamaraterem | Chamber Hall

Guillermo Kahlo , Mexikó foto gr á fusa

Frida Kahlo: Apám portréja / Portrait of my Father, 1951

Magyarországon szinte ismeretlen a fotótörténetben nagyra becsült mexikói fotográfus, Guillermo Kahlo, a világhírű Frida Kahlo festőművésznő apja, aki Wilhelm néven 1890-ben, a Karlsruhe melletti Pforzheimből kereskedőként vándorolt ki Mexikóba. „Apám, aki 1871-ben Baden-Badenben egy magyar fiaként született, miután 1888-ban Nürnbergben tanult, 18 éves korában meghalt az édesanyja – és a mostoháját nem szerette –, aranyműves nagyapám pénzt adott neki amerikai utazásához” – idézi Frida Kahlót biográfusa, Raquel Tibol.

A fotográfus veje, Diego Rivera, a 20. század jelentős festője, így beszél apósáról: német analitikus konstruktőr/destruktőr és szkeptikus álomtáncos.

Alejandro Gomez – Frida ifjúkori udvarlója – szerint: „keserű emlékekkel teli túlélő. Fáradhatatlan a munkában, bravúros technikus, aki a század elején keresztül-kasul utazta Mexikónkat – templomokat, archeológiai emlékeket fotózott, csakúgy, mint a gyarmati korból származó és modern középületeket. Egy gazdag, üveglemezekkel teli archívumra valót…”

A kevés írásos dokumentum apa és lánya között bensőséges kapcsolatot mutat, aminek megfelel a Rivera által 1955-ben Moszkvából küldött levélben szentesített kegyeleti utasítás is: a Frida hamvait tartalmazó, prekolumbiánus korból származó urnát a mexikóvárosi lakásmúzeumukban, a „Kék Házban” Guillermo Kahlo portréja mellé függesszék.

Ez a portré, amit Frida apja halálának 10. évfordulóján, 1951-ben festett, a Kahlo család származása körüli találgatások forrása is egyben. Amint a festőnő több képén, itt is ecsettel írt szignó-szöveg olvasható a kép alatti széles mezőben: „Apámat festettem, Wilhelm Kahlót, aki magyar-német származású fotóművész, nagy formátumú, intelligens és nemes lény, aki hatvan éven át bátran küzdött az epilepsziával, soha nem adta fel hogy dolgozzon, és harcolt Hitler ellen. Tiszteletére lánya Frida Kahlo” A németországi Schirmer/Mosel Verlag által 2005-ben közreadott Fridas Vater – Der Fotograf Guillermo Kahlo című könyv és fotóalbum szerzői, Gaby Franger és Rainer Huhle egy egész fejezetet szentelnek a „Frida származása körüli legendáknak”. Az apát ábrázoló festmény ajánlása vörös betűkkel áll világos mezőben, figyelmeztet a német szerzőpáros, és kutatásaik alapján legendaképzésnek tekintik annak a család származására vonatkozó „kalandos spekulációként” értékelt állítását: az apai ág magyarországi, illetve zsidó eredetét. Hozzáteszik: annak sincs nyoma, hogy Guillermo fellépett volna Hitler ellen. A kötet két részletes családfát közöl az ősökről és a leszármazottakról.

A szerzők hangsúlyozzák, hogy a felmenők mindannyian németek voltak, és – egyetlen katolikus kivételével – evangélikusok. Szerintük a 17. századig visszamenően mindkét ágon kereskedők és mézeskalácsosok találhatók, de a 19. századi nagyszülők már ékszerészek voltak. A magyarországi eredet felmerülésének okai között említik Frida Muray (Mandl) Miklós (Nickolas Muray) magyar származású fotográfushoz fűződő szerelmét. A zsidó származásra vonatkozó állítást pedig amerikai barátnőkhöz kötik: Ernst Bloch lányához és Bernice Kolko fotográfusnőhöz.

Nehéz nem szembeállítani a szerzők állításainak elfogultságát Frida Kahlo saját identitásképével: a 20. század egyik ikonjává lett vásznon az idézett szöveg tisztán olvasható…

Guillermo 1893-ban házasodott, ’94-ben mexikói állampolgárságot kapott. ’97-ben felesége a harmadik kislány születésekor meghalt. 1898-ban vette feleségül Matilde Calderón y Gonzalest, Antonio Calderón fotográfus lányát. Négy lányuk született, harmadikként, 1907-ben a majdani világhírű festőnő, Frida. A kedvenc Frida 1925-ben szenvedte el a műveiben magánmitológiává emelt, egész életét átformáló buszbalesetet; 1929-ben feleségül ment Diego Riverához. Az apa 1932-ben másodszor is megözvegyült.

1936 után Guillermótól már nem maradt fenn ismert fotó. 1941-ben hunyt el, a második családba született legidősebb lánya házában.

1899-ben – feltehetően apósa elvárásainak engedve – Oaxacában nyitott fotóműtermet. Első, meghatározó megbízása a Casa Boker vasáruház építését és megnyitását megörökítő fotósorozatra szólt. A ház valóságos palota volt, melyet a Vesztfáliából 1865-ben Mexikóba vándorolt Böker család építtetett. A képsorozat olyan sikeres lett, hogy megalapozta Kahlo majd 40 évig tartó építészeti fotós pályáját. Magát a palota roppant acélszerkezetét a modernség szimbólumaként ünnepelték.

A befejezéskor a váz eltűnt, kővel burkolták. Számos korabeli középület a mexikói nehéziparnak volt köszönhető; többek között a parlament, a képviselőház, a főposta, a Nemzeti Színház (a ma Szépművészetek Palotájaként ismert épülethez még visszatérünk), a Banco Mexico, az Állami Gyermekotthon, a Tabacalera Mexicana dohánygyár, a Hotel Geneve, a Veracruzba épített Metlac acélhíd szerkezet mögött az alapanyagot gyártó La Fundidora Monterrey kohászat üzemei álltak. A kohászat hosszú távú megbízása alapján Kahlo 1909-től fényképezte a gyártást, a különféle épületek szerelését, köztük 1934-ben – egyik utolsó munkájaként – a már internacionális modern épületként megvalósuló mexikóvárosi Gyermekkórház építését. Ez a sorozat egyszerre dokumentáció és képi absztrakció, s jól követhető rajta az a törekvés, hogy Kahlo elhagyja a korábban standfotószerűen képbe komponált építőmunkásokat, de a tónusokat is – és minden olyan „zavaró részletet”, ami a fotográfiát mint elvont, „bűvös rajzot”, a „modern tudás” enigmatikus képét eltérítené a lényegétől. Kivétel az épülő (soha be nem fejezett) parlament, ahol az acélkonstrukción ott vannak ugyan munkások, ám a ház léptéke szinte hangyává teszi őket.

A másik hosszabb megbízatás (1904–1908) José Limantour belügyminisztertől jött, aki a mexikói templomépítészet és a prekolumbiánus nemzeti emlékek megörökítésére kérte fel. Az európányi ország százas nagyságrendben beutazott-megfotózott katolikus erődtemplomai, missziós kolostorai először ekkor váltak a nyugati civilizáció kulturális kincsévé. A Kahlo-

fotók által ábrázolt külsők mint a táj része jelennek meg. Szinte Kahlo találmányának tűnik ez az új keletű műfaj, olyan érzékenyen komponálja a természetbe az épületeket. Például a cholulai Capilla Real, vagy az egykori jezsuita kollégium Tepotzotban olyan fotográfiai leletek, amelyeket ma már nem láthatunk úgy, mint az 1500-as évektől addig. 1910 óta ugyanis a különféle forradalmak győzelmeinek ünnepeként celebrált fejlesztések során felismerhetetlenül átépült a környezetük. A Mexikó templomai című, egyedülálló munkát végül Dr. Atl hat vaskos kötetben tette közzé 1924–1927 között. A Kahlo-fotók láttán pontosan érthető, miért tekintették a szürrealisták Mexikót az ígéret földjének: látni vélték a lehetetlent, s ennek éppen megfelel Guillermo Kahlo beceneve, a Verne titokzatos kapitánya után kapott Nemo: illik egy fényképészhez, aki láthatóvá teszi a láthatatlant.

Végül szólni kell Mexikóvárosnak arról a – Budapest századfordulós világvárossá alakulásához hasonlítható – ugrásáról, amit Kahlo 40 éven át fényképezett. S itt elsősorban a számunkra Maróti Géza építészeti-képzőművészeti részvétele miatt is kulcsfontosságú Nemzeti Színházról (Teatro Nacional). Az olasz származású építész, Adamo Boari a világsikert arató milánói magyar pavilon (1906) tervezőjeként ismerte meg Marótit, és felkérte őt a színház egyedülálló üvegfüggönyének, illetve üvegmennyezetének megtervezésére. Maróti Róth Miksát is bevonta a munkába, és 1907-ben kilenc ládányi tervvel New Yorkon át Mexikóvárosba érkezett. A mennyezeti kompozíció és az üvegfüggöny teljes tervanyagának egy része – és Marótiék – az első világháború tengeri zárlata miatt kiszorultak a megvalósításból, és végül mindkettőt Tiffany cége gyártotta le. De ettől még Maróti a világhírű üvegfüggöny és a nézőtér fölötti színpompás üvegmennyezet tervezője.

Kutatandó kérdés lenne, hogy Maróti Géza, a hét nyelven beszélő, szuggesztív személyiség mexikói tartózkodásakor hogyan kerülte el Kahlo figyelmét. Vajon miért nem fényképezte le a világon egyedülálló, roppant üvegképet is? Vagy a fotó még lappang valahol?

Kiállításunkon, a Teatro Nacional magyar vonatkozásairól szóló összefoglalóban illusztrációként használt Kahlo-felvételnek mégis van egy főszereplője, aki ugyanúgy szalmakalapot visel, mint egykori fotóin Maróti Géza.

A Leonardo Bistolfi által faragott Harmónia homlokzati szoborcsoport diadalív ormán, a táncoló márványfigurák közül kilépő, Botticelli Vénuszát idéző istennő felett apró, sombrerós alak sötétlik. Talán a „szobrászat követe”, aki inkább a régi művészetek és a még burkolat nélküli, roppant acélkupola határai felett őrködik: az idők változásának filozofikus, passzív megfigyelője. Fentről pillant le Guillermo Kahlóra és fényképezőgépére – közvetve ránk, a száz év távolságából visszatekintő voyeurökre. Figyeli, mint feledi el a világ a klasszikus műfajokat, és azt, hogy maguk a művészek újabban hogyan küzdenek – úgy tűnik, néha eredménytelenül – a valóban hiteles identitásért, munkájuk egyidejű és történeti elismeréséért, a személyiségüket szimbolikusan megörökítő alkotói-szerzői jogokért, a műveikhez kötődő nevükért.

Szegő György

The photographer’s son-in-law Diego Rivera, an important twentieth-century painter, describes his father-in-law thus: “a German analytical constructor/destructor and sceptical dream dancer”. According to Alejandro Gomez – a suitor of Frida’s during her youth – he was a “survivor full of bitter memories. Tireless in his work, a brilliant technician who travelled the length and breadth of Mexico at the beginning of the century – he photographed churches and architectural relics as well as colonial and modern public buildings. Enough for a rich archive full of glass slides …”

The limited available written documentation bears witness to a close relationship between father and daughter, which is also evidenced by the funeral instructions enshrined in a letter sent from Moscow by Rivera in 1955: “Hang a pre-Columbian urn containing Frida’s ashes in the “Blue House” museum in Mexico City, alongside the portrait of Guillermo Kahlo”.

The portrait in question, painted in 1951 on the 10th anniversary of Frida’s father’s death, is also the source of speculation regarding the ethnicity of the Kahlo family. Here too, as on many of the painter’s pictures, a signature text written in brushstrokes is displayed in a wide strip below the picture: “I have painted my father, Wilhelm Kahlo, an artist and photographer of Hungarian and German descent, a larger-than-life, noble creature who courageously battled epilepsy for sixty years, never gave up working, and fought against Hitler. In adoration his daughter Frida Kahlo” Gaby Franger and Rainer Huhle, the authors of the book and photo album entitled Fridas Vater – Der Fotograf Guillermo Kahlo, published by the Schirmer/Mosel Verlag in 2005, devote a whole chapter to the “legends surrounding Frida’s ethnicity”. The dedication on the painting of the father is in a red script, the German authors point out, and based on their research they regard this claim, judged to be a “wild speculation”, of Hungarian and Jewish origin on the paternal side, as being the propagation of a legend. They add that there are no signs of Guillermo having taken any action against Hitler. The volume contains two detailed family trees showing ancestors and descendants. The authors emphasise that all ancestors were German, and all – with the exception of one Catholic – were evangelists. According to them, on both sides of the family merchants and gingerbread makers can be found going back to the 17th century, but her 19th-century grandparents were jewellers. Among the possible causes underlying the suggestions of Hungarian origin, they mention Frida’s love for the Hungarian-born photographer Nickolas Muray (Miklós Mandl). The claim regarding Jewish ethnicity, meanwhile, is attributed to American girlfriends: namely the daughter of Ernst Bloch, and the photographer Bernice Kolko.

It is hard not to confront the bias of the authors’ claims with Frida Kahlo’s own sense of identity: the quoted text is clearly legible on the canvas, which has become an icon of the 20th century…

Guillermo married in 1893 and received Mexican citizenship in 1894.

In 1897, his wife died giving birth to the third daughter. In 1898 he married Matilde Calderón y Gonzalest, daughter of the photographer Antonio Calderón. They had four daughters, the third being the future world-famous painter Frida, in 1907. It was in 1925 that the favourite daughter, Frida, suffered the bus accident that transformed her life, and which she elevated to the level of personal mythology in her works. In 1929 she married Diego Rivera. The father was widowed for the second time in 1932. There are no known surviving photographs of Guillermo from after 1936. He died in 1941, in the house of the eldest daughter from his second marriage.

In 1899 – presumably complying with his father-in-law’s expectations – he opened a photographic studio in Oaxaca. His first, defining assignment was a series of photos documenting the construction and opening of the Casa Boker department store. The building was a veritable palace, commissioned by the Böker family who had emigrated from Westphalia to Mexico in 1865.

The photo series was so successful that it laid the foundation for Kahlo’s almost 40-year career as an architectural photographer. The massive steel structure of the palace itself was celebrated as a symbol of modernity. Upon completion, the metal frame disappeared under a cladding of stone. Many public buildings of the time were the product of Mexican heavy industry.

The raw materials for the parliament building, the house of representatives, the main post office, the National Theatre (more about this building, today known the Palace of Fine Arts, later), Banca Mexico, the State Children’s Home, Tabacalera Mexicana tobacco factory, the Hotel Geneve and the steel Metlac bridge in Veracruz, among others, came from the factories of the La Fundidora Monterrey smelting works. Under a long-term contract with the smelting works, starting from 1909 Kahlo photographed the manufacturing process and the assembly of the various buildings, including in 1934 – as one of his last works – the construction of the Mexico City Children’s Hospital, a modern building built to international standards. This series is both documentation and visual abstraction at the same time, and it’s easy to trace the efforts by Kahlo to move away from the earlier shots of building workers composed like stills from a film scene, and even from the use of tone – and all other “confusing details” that could subvert photography, as an abstract “magic drawing”, the enigmatic picture of “modern knowledge”, from its essence. An exception was the (never finished) parliament building under construction, where there are workers on the steel structure; but the scale of the building almost turns them into ants.

The other longer assignment (1904–1908) came from minister of internal affairs José Limantour, who commissioned him to document Mexican church architecture and pre-Columbian national monuments. This was when the hundreds of visited and photographed fortified Catholic churches and monasteries of this country the size of Europe became cultural treasures of western civilisation. The exteriors depicted in Kahlo’s photos appear as part of the landscape. This new genre also appears to be Kahlo’s invention, so sensitively does he compose the buildings into the natural surroundings.

For example, the Capilla Real in Cholula, or the former Jesuit college in Tepotzot are photographic artefacts of views that no longer exist as they had done since the 1500s when the shots were taken, as their surroundings have been changed beyond recognition by the development projects undertaken to celebrate victories in the various revolutions that have taken place since 1910. The matchless work entitled Churches of Mexico was finally published

by Dr Atl in six hefty volumes between 1924 and 1927. Seeing the Kahlo photos makes it immediately obvious why the surrealists saw Mexico as the promised land: they thought that they could see the impossible, and this what makes Guillermo Kahlo’s nickname Nemo, after Verne’s mysterious captain, so apt – it suits a photographer who makes the invisible visible.

Finally, we should also mention Mexico City’s surge in development – similar to the transformation of Budapest into a world city at the turn of the 19th and 20th centuries – which Kahlo photographed over a period of 40 years.

In this regard, the National Theatre (Teatro Nacional) is of particular importance to us, primarily due to the participation of the Hungarian architect and artist Géza Maróti. The Italian architect Adamo Boari got to know Maróti as the designer of the globally acclaimed Hungarian Pavilion in Milan (1906); and invited him to design the theatre’s unique glass curtain and glass ceiling.

Maróti also got Miksa Róth involved in the work, and in 1907 travelled via New York to Mexico City with nine cases full of plans. A part of the overall design for the ceiling composition – and Maróti et al themselves – were left out of the construction due to the sea blockade imposed during the First World War, and eventually both of these elements were manufactured

by Tiffany. Nevertheless, Maróti remains the designer of the world-famous glass curtain and the colourful glass ceiling over the auditorium.

One topic for further research is how Géza Maróti, an intriguing personality who spoke seven languages, managed to escape Kahlo’s attention during his time in Mexico. And why didn’t Kahlo photograph the massive glass picture, the only one of its kind in the world? Or is the photo lying forgotten somewhere?

Nevertheless, the Kahlo photograph used as an illustration in the summary of the Teatro Nacional’s Hungarian connections at our exhibition does have a main character, who wears a straw hat like Géza Maróti in photographs from the past. On the brow of the triumphal arch of the Harmony group of façade statues carved by Leonardo Bistolfi, a tiny, sombrero-wearing figure is darkly visible stepping out from among the dancing marble figures, above the goddess evoking Botticelli’s Venus. Perhaps this is the “envoy of sculpture”, who stands guard over the boundaries between the old arts and the still unclad, massive steel cupola: a philosophical, passive observer of the changing times. He glances down from above at Guillermo Kahlo and his camera – and indirectly at us, the voyeurs looking back from a distance of one hundred years. He watches as the world forgets the classic genres, and sees how the artists themselves are struggling once more – sometimes seemingly in vain – for a truly credible identity, for contemporary and historic recognition of their work, for the creative-intellectual property rights that symbolically immortalise their personalities, for the name associated with their works.

György Szegő

Guillermo Kahlo, Mexico’s Photo grapher

Very few people in Hungary are familiar with the renowned Mexican photographer Guillermo Kahlo, the father of the world-famous painter Frida Kahlo, who emigrated to Mexico as a merchant, under the name of Wilhelm, from Pforzheim near Karlsruhe in 1890. “My father, who was born the son of a Hungarian in 1871 in Baden-Baden and, after studying in Nuremberg in 1888, lost his mother at the age of 18 – and didn’t get on with his stepmother – so my grandfather, a goldsmith, gave him money for the journey to America”, Frida Kahlo is quoted as saying by her biographer, Raquel Tibol.

Guillermo Kahlo: Frida Kahlo portrĂŠja / Portrait of Frida Kahlo, 1932

Guillermo Kahlo: A mexikóvárosi Nemzeti Színház építése / Construction of the National Theatre in Mexico City, 1911 Adamo Boari olasz építész 1906-ban, a milánói világkiállítás magyar pavilonjának megnyitását és sikerét követően felkérte annak tervezőjét, Maróti Gézát a mexikóvárosi Teatro Nacional belsőépítészeti és díszítőművészeti társtervezőjének. Maróti Róth Miksát is bevonta a munkába. Közös művük az a koncepció, mely a kor legnagyobb ólomüveg men�nyezetének és a színházi vasfüggöny tűzvédelmi funkcióját ellátó, hatalmas üvegfüggöny kidolgozásának tervét vázolta fel.

A színpad feletti diadalív portálmozaikjánál Zsolnay-féle arany eozinmázat használtak. A tervezésben részt vett a gödöllői művésztelep vezetője, Körösfői-Kriesch Aladár is. Az üvegfelületek tervezésével párhuzamosan Maróti a kupolát díszítő szoborcsoport megmintázására is megbízást kapott.

Jóval Maróti 1941-ben bekövetkezett halála után a reprezentatív közintézmény – amely végül a Szépművészetek Palotája nevet kapta – építészeti részlegének vezetője, Ruth Rivera – Diego Rivera lánya – megkereste Maróti lányát, Bródy-Maróti Dórát, és bizonyítékokat kért tőle arra vonatkozóan, hogy Maróti az üvegfüggöny tervezője. Bródy-Maróti Dóra a Budapesten őrzött eredeti rajzokkal igazolta apja szerzőségét.

Following the opening and success of the Hungarian pavilion at the 1906 World Fair in Milan, the Italian architect Adamo Boari invited the pavilion’s designer, Géza Maróti, to collaborate as co-designer, working on interior and ornamentation features, in the project to build the National Theatre (Teatro Nacional) in Mexico City. Maróti also got Miksa Róth involved in the work.

Together, they came up with a concept outlining plans to create the largest stained-glass ceiling of the day, and a massive glass curtain serving as the fire curtain for the theatre’s stage. For the portal mosaic of the triumphal arch over the theatre, they used Zsolnay gold eosin glaze. The head of the Gödöllő art colony, Aladár Körösfői-Kriesch also took part in the design work.

Besides designing the glass surfaces, Maróti was also commissioned to model the sculptures adorning the cupola.

Long after Maróti’s death in 1941, the head of the architectural department of this representative public institution later renamed as the Palace of Fine Arts, Ruth Rivera – Diego Rivera’ daughter – contacted Maróti’s daughter, Dóra Bródy-Maróti, seeking evidence that Maróti was indeed the designer of the glass curtain. Dóra Bródy-Maróti supplied proof of her father’s authorship in the form of the original drawings kept in Budapest.

Kurátor / Curator / MEDVE Mihály Szakértő / Adviser / SZEGŐ György Kiadványterv / Design / PLAVECZ Sára Szöveggondozás / Proofreading GÖTZ Eszter, TOMKA Eszter Angol fordítás / English translation / Daniel NASHAAT Nyomdai koordinátor / Print production coordination / SZERDAHELYI Júlia A kiállítás kivitelezése / Exhibition realization STEFFANITS István, SZABÓ Gergely; BÉKI István, BOROS István, DUPAJ Péter, SZABÓ Árpád, SZAKMÁRY Béla, VADÁSZ István Műtárgyvédelem / Artwork protection FARKAS Emese, KUROVSZKY Zsófia Kommunikáció és marketing / Communication and marketing TUZA Norbert; CSÓKA Edina, DETVAY Lili, KŐVÁRI György Márió Sajtókapcsolatok / Media relations NASZÁLY György Biztosítás / Insurance / UNIQA Biztosító Zrt. Kiadó / Publisher / Műcsarnok Nonprofit Kft., 2019 Felelős kiadó / Publisher responsible SZEGŐ György művészeti igazgató / Managing Artistic Director Nyomdai kivitelezés / Printing / Pauker Nyomda A Műcsarnok köszönetet mond a RICARDO B. SALINAS PLIEGO GYŰJTEMÉNYNEK, a SCHIRMER/MOSEL KIADÓNAK, CRISTINA KAHLO-nak a fotográfiák kölcsönzéséért, SERGIO VELA-nak, DAVID NÁJERA-nak, Mexikó Magyarországi Nagykövetének és munkatársainak, valamint GABY FRANGER-HUHLE-nak és SCHILD TAMÁSNAK a kiállítás megvalósításában nyújtott segítségéért / Kunsthalle Budapest would like to thank the RICARDO B. SALINAS PLIEGO COLLECTION, SCHIRMER/ MOSEL PUBLISHING HOUSE, CRISTINA KAHLO for lending the photographs, SERGIO VELA, DAVID NÁJERA, Mexico’s Ambassador to Hungary and his colleagues, as well as GABY FRANGER-HUHLE, TAMÁS SCHILD, for all their help in making the exhibition a reality PANTONE 626 C

PANTONE 194 C

Nyitva/ Opening hours: kedd–vasárnap 10.00–18.00 / 10 a.m. – 6 p.m. daily csütörtök 12.00–20.00 / 12 a.m. – 8 p.m. on Thursday hétfőn zárva / closed on Monday

PANTONE Cool Gray 6 C

PANTONE 424 C