HUSZÁRIK ZOLTÁN RAJZAI
ELEGY
20 18. 0 6. 2 2. – 0 9.30.
MŰCSARNOK#BOX
DRAWINGS BY ZOLTÁN HUSZÁRIK FILM DIRECTOR
Huszárik Zoltán verstöredéke Detail of a poem by Zoltán Huszárik
H U SZ ÁR I K ZO LTÁN
R A JZ AI
Aki Huszárik Zoltánra emlékezik, életművét értelmezi, vagy éppen csak érinti, meg kell említenie sokoldalúságát, a képzőművészi, írói tehetséget, mely a filmművészetben nyerte el végső kifejezési formáját. S nem hagyhatja említetlenül a próteuszi, alakváltoztató személyiséget, miként filmművész munkatársa és barátja, Tóth János mondta: „Az volt benne felemelő, hogy sohasem tűnt egyhangúnak, mert igen gazdag volt a változatokban.” Egy sokoldalú tehetség állt döntés előtt az érettségi után, mert éppúgy fölvehették volna a Képzőművészeti Főiskolára, mint ahogy a filmrendező szakra, ahová került. Ha a pálya alakulását folyamatában próbáljuk látni, mindig a rajzaival kezdjük, s ha filmjeit a személye felől szeretnénk megközelíteni, grafikáit vesszük a legelső bizonyítékul képességére. „Képzőművészeti tehetsége korán megmutatkozott – mondta Schéner Mihály festőművész a Petőfi Múzeum 1986-os kiállításán –, s én mint az aszódi gimnázium tanára, megfigyelhettem és támogathattam az akkor tizenhat éves, nagyon szenzibilis és kiemelkedően tehetséges diák képzőművészeti törekvéseit.” Természetes volt, hogy már halála első évfordulóján grafikai kiállítással emlékeztünk rá Gödöllőn. Legalább nyolcszáz rajzból kellett válogatni az irodalmi múzeum munkatársainak, s ez a bőség arra is utal, mintha folyamatos elfoglaltsága lett volna a rajzolás, s valóban a képi gondolkodás rögzítése volt, ha akadt valami felület, papírfecni, ceruzacsonk, vagy beszerezhetett finom olasz rajzlapokat, melyeken a vonalat arany Parker tollal húzta meg. Így lett a rajzolás alkalmanként kikapcsolódás, játék, baráti gesztus, a
rendezéshez szükséges fölkészülés, jelmezterv, díszletkereső kaland, pénzkereset a szegénységben, könyvillusztráció, borítóterv, újságrajz. S bár a modellhez való hasonlóság fontos, a művészet mégis ott kezdődik, amikor a saját létét viszi át a vonalba, egy görbülettel vagy hajlítással lelket lehel bele, a pont dimenziójából kiszabadul a síkba, miközben a tér illúzióját is kelti, így lesz a képzőművészeti alkotómunka alapja a világ vizuális birtokbavétele. Ha arra keresek választ, mi volt rajzainak jellemzője, akkor nem a stílust említeném először, mert éppúgy lehetett szecessziós, főleg a nőalakokban, mikor a szeretett nők ajándékba kapták tőle önmagukat, vagy súlyosan realista egy-egy annak tetsző figurában. Tűnhet ironikusnak is éppen a Korányi kórház megmentett öngyilkosairól készült tanulmányokban. A sokoldalú tehetség sokféle megjelenése gyakran inkább a megtervezett alkotómunka lehetetlenségére, állandó akadályoztatásra vallott. Nem tudom, kellett-e még művésznek, talán mert a zsenik sorsrontó útján járt, ennyi és ekkora falakba ütköznie? A féltékenységgel, az irigységgel, a deviancia vádjával, az egzisztenciális megsemmisítés fortélyaival kellett szembenéznie már a főiskolától kezdve haláláig, melynek másnapján kezdte volna el egy rákényszerített film forgatását. Nagyon fontos anyag Huszárik Zoltán személyének megértéséhez a grafikája, ahogy Csoóri Sándor gyászoló verse is ezt bizonyítja, a költő látomásának utolsó képében: „Azt mondják: vékony, szélcibálta férfi volt, / hóna alatt fekete mappa - /- - egyszerre csak megindult futva le-
felé - - - / s mappája lapjai szétszóródtak a bokros lejtőn, / s rajzokon nők, nők, egy szeces�sziós édenkert bentlakói, / combok és ernyedt kezek a délután lusta sugarában.” Summázta a vers a különben rengeteg témát és változatot. Míg az örökkévalóságnak készült filmek, mint a világ filmművészetének részei, fölszívódtak a köztudatban, színházi és rádiós rendezései is talán archiválva elérhetővé válhatnak, mintha csak a rajz maradt volna az egyetlen, mint költőnek a vers, a fekete mappa, széthullva, mégis megmaradva. És még a legenda, mely egyedül csak az övé lehet, s mások is a legenda titokzatos félhomályában szeretik látni, miként azt Csoóri Sándor versbe foglalja. Annyi legenda vette körül, mintha az lenne a való élete. Okot is adott rá, bár maga is kitalálta és hagyta terjeszteni. S hozzánk, barátaihoz, ismerőseihez is legendáival kötődik még, Huszárik Zoltán így a miénk. Világosan él emlékezetemben, de ahogy a vízbe dobott kő terjedő gyűrűje egyszercsak elhal, ahogy mi is eltávozunk, és már csak a följegyzésekben lesz jelen, majdnem személytelenül, miként Krúdy legendás párbaja a katonatiszttel. De az a nyom, amit hagyni akart az időben, a filmjei által bizonyosan megmarad.
Ágh István
DR AWI NGS
BY ZO LTÁN H U SZ ÁR I K
Anyone paying homage to Zoltán Huszárik, wishing to interpret or touch upon his oeuvre, must remember his diversity, his talent as a visual artist and writer, which found its ultimate expression in his films. Also remembered must be his elusively changing Protean personality, which his colleague and friend, filmmaker János Tóth described thus: “It was elevating that he was never monotonous as he had such a wealth of variations inherent in him.” As a young man with diverse talent, he had to make a choice after graduating from secondary school: he would have equally been accepted to the Academy of Fine Arts as the department of film directing, where he actually enrolled. When trying to understand his career, the best starting point is his drawings, and if we want to understand his film art through his personality, his graphic art serves as the best proof for his genius. “His talent in the fine arts was manifest early on,” said painter Mihály Schéner at the 1986 Huszárik memorial exhibition in the Petőfi Literary Museum, “and I, once his teacher at the secondary school, was able to follow the unfolding of the artistic ambitions of the then sixteen-year-old sensitive and exceptionally talented young man and help him along the way.” In light of this, it was natural that the Gödöllő exhibition commemorating the first anniversary of Huszárik’s death featured his graphic art. The staff members of the Petőfi Literary Museum had to select the material from among eight hundred or so drawings, this abundance of works suggesting that drawing had been a continuous pursuit of his. And indeed, Huszárik recorded his visual ideas whenever he could find a suitable medium, a scrap of paper or a pencil stump, and whenever he got hold of fine Italian art paper, on which
he drew lines with his gold Parker pen. Drawing thus became an occasional means of recreation, a game, a friendly gesture for him, but also a tool in preparing for his film projects – making costume designs and an adventure while looking for the right set – and a way of making money in hard times through book illustrations, cover designs and pieces for periodicals. Although resembling the sitter is important, real art begins when the artist draws his own being into the line, breathing spirit into it through a curve or a bend, breaking out from the restricted dimension of a point into the two-dimensional plane, creating the illusion of space. Taking visual possession of the world thus becomes the foundation of the creative process. When asking the question of what distinguished Huszárik’s drawings, style does not come first to mind: at times he turned to Secessionism, especially in his drawings of the women he loved, who received their own likeness from him as a gift, at other times he depicted his characters with profound realism, while his studies made of the patients of Korányi Hospital saved from suicide are imbued with some irony. When the many-faceted talent of an artist is manifest in numerous forms, it tends to indicate the impossibility of planed work and the constant presence of obstacles to the creative effort. I do not know if there was ever another artist who had to come up against so many and such solid walls as Huszárik; was it perhaps because he followed the tragic path of geniuses? He had to put up with others’ jealousy, envy, charges of being called deviant and even attempts aimed at destroying his career from his years at the academy all the way to his death, on the day after which he would have started to shoot a film forced onto him.
Huszárik’s graphic art is integral to capturing the essence of who he was. As Sándor Csoóri wrote in his obituary poem of him, drawing his last image, a brief summary of the many themes and variations of his art: “They say he was a thin, wind-blown man, / holding a black folder under his arm - /- - he suddenly started running down - - - / and his sheets scattered around the greeny slope, / drawings of women, women, denizens of a Secessionist Garden of Eden / thighs and languid arms in the rays of the lazy afternoon sun.” His films, holding eternal value, have dissolved into the collective consciousness as part of the world’s film art. His stage and radio projects might also become available in archives. Yet, it is as if his drawings, the black folder, sheets scattered around, were the only true remains of him, like the poems of a poet. And also the legends, that are his alone and through the mysteriously half-light of which others like to see him, as it is conveyed by Sándor Csoóri’s lines. He was surrounded by many legends, as if these were his real life. He also helped to make this happen, making up some of them, and allowing them to be spread around. Legends are a thread that still ties us, his friends and acquaintances, to him; this is how Zoltán Huszárik becomes our own. His memory is clear in my mind but, like the ripples a stone creates when thrown in the water, it will one day die away, like we will pass away, and it will only be preserved in notes, making his person virtually impersonal as in Krúdy’s legendary duel with an officer. What is certain is that the mark he wanted to leave for posterity will be indelible thanks to his films. István Ágh
„ Lehettem volna költő, képzőművész, zenész… ... – vallotta önmagáról a 20. századi magyar művészeti élet egyedi tehetségű alakja, a több művészeti ágban is jelentős alkotásokat létrehozó filmrendező, Huszárik Zoltán (1931–1981). Két játékfilm – a Szindbád (1971) és a Csontváry (1980) – és öt, nemzetközi díjakat is elnyerő rövidfilm – Elégia (1965), Amerigo Tot (1969), Capriccio (1969), Tisztelet az öregasszonyoknak (1971), A piacere (1976) – megrendezésével írta be a nevét az egyetemes filmtörténetbe. Pályatársai és a filmtörténészek a lírai filmnyelv hazai megteremtőjeként tisztelik. Írói tehetségét rövidfilmjeinek forgatókönyvei, filmtervek, versek és verstöredékek, levelek és a hagyatékában fennmaradt, Rianás című novella tanúsítják. Rövid, alig két évtizednyi alkotói pályája során a felsoroltak mellett rádiójátékokat, színdarabot és lemezfelvételeket rendezett, díszleteket és jelmezeket tervezett, és színészként is játszott barátai és kortársai filmjeiben.
„A képzőművészet műhelymunkám másik serkentője …” – fogalmazta meg a számára kiemelten fontos művészeti ág és sajátos, egyéni világszemlélete kapcsolatát. Négyéves korától haláláig szinte folyamatosan rajzolt. Őstehetség volt, képekben látta a világot, és képekkel igyekezett megérteni, megörökíteni azt. Sőt, a filmkészítések közötti kényszerű szünetekben rajztehetsége biztosította a mindennapi megélhetését. Rajzolt minden keze ügyébe kerülő szabad felületre, üres rajzlapra, forgatókönyvre, újságoldalra, levélre, papírfecnire. Grafikáit változatos eszközökkel – ceruzával, tussal-tollal, filctollal, rajzszénnel vagy éppen pasztellkrétával – készítette, mikor mit talált. A ránk maradt, közel ezer mű a kidolgozottság szempontjából két nagyobb csoportba sorolható. Többségük skicc, odavetett vázlat, töredékrajz vagy kroki, ezeknek részletes kidolgozására nem volt ideje és módja, ám ebben a formában is pontosan és maradandóan örökítenek meg egyegy emberi szituációt, mozdulatot, karaktert, jelenetet, pózt, hangulatot. Ezek a vonalakkal vagy foltokkal odavetett pillanatrajzok teszik ki képzőművészi hagyatékának törzsanyagát. A jóval kisebb számban fennmaradt befejezett, kiérlelt grafikák meggyőző módon igazolják alkotójuk művészi látásmódját és mesterségbeli tudását. Huszárik rendkívüli expresszivitással, a végsőkig kiaknázta a vonalak vastagsága, hajlékonysága vagy sűrűsége által felkínált lehetőségeket, vagy a fekete-fehér foltok, felületek közötti feszültséget. Egyéb technikákkal is kísérletezett: montázsokat, monotípiákat és linómetszeteket készített, de számos akvarell, tempera- és pasztellkép, sőt akrilfestmény is maradt a hagyatékában.
”
Az ifjúkori rajzok, az azokat követő csendéletek, enteriőrök, a különféle pózokban és helyszíneken megörökített férfifigurák, valamint a meztelen és félig vagy egészen felöltözött, álló, ülő vagy fekvő nőalakok, az utazásait megidéző táj- és életképek a magát képírónak tartó Huszárik naplójaként is értelmezhetők. Megfelelő sorrendbe állítva visszatükrözik alkotójuk pályaívét, életének, személyes kapcsolatainak egy-egy fordulópontját. Az életmű egészének szempontjából kivételes értéket képviselnek a filmjeihez köthető képek: a lóábrázolások az Elégia, a különféle pózokban és elegáns ruhákban megörökített lányok-asszonyok, egyes város- és tájképek a Szindbád, a hajlott hátú, megtört, botra támaszkodó kendős vénasszony a Tisztelet az öregasszonyoknak, a turbános figurák, a keleti tájak és a kifejezéstelen tekintetű bolondok a Csontváry film születését kísérték. Külön csoportot alkotnak szatirikus rajzai és karikatúrái, melyek az emberi gyengeségek ki-
hangsúlyozásával erőteljes társadalomkritikai tartalmat hordoznak. Az emberábrázolások közül kitűnnek a modell egyéniségét, belső tulajdonságait, olykor érzelmi világát is megmutató, jól karakterizáló portrék, gyakran az ábrázoltaknak szóló ajánlásokkal ellátva. Meg kell említeni, hogy Huszárik kitűnő könyvművész is volt. Az adott könyv hangulatával, mondanivalójával harmonizáló, azt erősítő illusztrációi, a tekintetet vonzó színes könyvborítói legtöbbször a szerzők elismerését is kivívták. Képzőművészeti alkotásainak pontos számbavétele, elemzése és értelmezése, az életmű egészében betöltött szerepük vizsgálata – az alaposan feltárt filmrendezői munkásságáéhoz hasonló igénnyel – egyelőre nem történt meg. Reményeink szerint ez a kiállítás is hozzásegít a képzőművész Huszárik Zoltán felfedezéséhez.
Lencsó László
„ I could have become a poet, a fine artist, a musician… ... – said one of the geniuses of twentieth-century Hungarian art, Zoltán Huszárik (1931–1981), a film director who created masterpieces in several branches of art. He joined the pantheon of the greats of film history with his two full feature films – Sindbad (1971) and Csontváry (1980) – and five international award-winning shorts – Elegy (1965), Amerigo Tot (1969), Capriccio (1969), Homage to Old Ladies (1971) and A Piacere (1976). His fellow film directors and art historians revere him as the father of the lyrical language of film in Hungary. His talent as a writer is manifest in the scripts he made for his shorts, his film plans, poems, poem fragments, letters and the short story titled Rift, which has survived in his legacy. During his short-lived career of two decades or so he also directed radio and stage plays and studio recordings, designed sceneries and costumes for theatre productions and even acted in the films of his friends and contemporaries.
“Fine art is the other source of inspiration for my work…”
fotó | photo : Markovics Ferenc
is the way he described the connection between film - the genre that occupied a prominent place in his heart - and his unique, individual worldview. He practically never stopped drawing from the age of forty until his death. He had a natural talent for drawing, and saw the world in images, trying to make sense of it and record it through pictures. Moreover, in the periods when he was stopped from making films it was this gift that helped him make ends meet. He drew on every free square inch he could find: blank sheets, film scripts, the pages of periodicals, letters and scraps of paper, and used the most varied drawing tools, from pencils, pens, ink, felt-tipped pens, charcoal and pastel chalk. The nearly one thousand pieces in his legacy can be divided into two groups in regard to their level of detail. Most of them are outlines, improvised drafts, fragments and rough sketches, which he had no time or chance to complete, yet they are faithful and lasting records of situations, movements, characters, scenes, postures and moods. These snapshot drawings composed with a few quick lines and patches produce the core of his graphic art legacy. The much fewer completed and more mature compositions he made are testament to his way of seeing as an artist and his excellent draughtsmanship. Huszárik exploited the thickness, density and malleability of the line and the tension created by black and white patches and fields with remarkable expressivity and passion. He also experimented with techniques, trying his hand at montages, monotypes and linocuts but quite
”
a few watercolours, tempera and pastel pictures and even acrylic paintings have survived in his legacy. The graphic art he made in his youth were later followed by still-lifes, interiors, male figures in different poses and settings as well as standing, sitting, reclining nude, semi- or fully clothed depictions of women, as well as landscapes and genre scenes of travels. All these can be seen as a diary of Huszárik, who described himself as a picture-writer. Arranged in the right order, they reflect the progression of their maker’s career and some of the turning points in his personal life and relationships. Viewed in the context of his entire oeuvre, outstandingly valuable are his drawings linked to his films: his horse depictions were conceived during making his Elegy; the girls and women in various poses and elegant clothes and some of his town- and landscapes accompanied the making of Sindbad; the old ladies with bent backs, broken by life’s hardships and hobbling on walking sticks were drawn during the making of Homage to Old Ladies; and the turbaned figures, Oriental landscapes and blank-faced clowns were inspired by Csontváry. His satirical pieces and caricatures emphasising human frailty and conveying harsh social criticism form a separate group of his graphic oeuvre. Standing out among his depictions of people are his expressive portraits allowing an insight into the personality, psychological traits and at times emotional state of their models and often inscribed with lines written to the ones they depict. Huszárik’s talent as a book illustrator must also be noted here. He had the ability to draw illustrations harmonising with and enhancing the atmosphere and message of the given book and to create colourful book covers that attracted the eye. These drawings almost always received praise from the authors. Unlike his thoroughly researched film oeuvre, Huszárik’s fine art has thus far not been accurately inventoried, analysed and interpreted, its role in his oeuvre on the whole has not yet been studied. I hope that the present exhibition will serve as an inspiration to truly explore Zoltán Huszárik, the fine artist.
László Lencsó
HUSZÁRIK ZOLTÁN a Galga menti Domonyban született 1931. május 14-én. Kétéves volt, amikor tragikus hirtelenséggel elvesztette az édesapját. Édesanyja nevelte, egyedüli gyermekként. Négyéves korától rajzolt minden keze ügyébe kerülő papírra. Általános iskolai tanulmányait kitűnő eredménnyel Domonyban végezte. 1942-ben került a nagy hírű aszódi Petőfi Gimnáziumba, ahol elhivatott, kitűnő felkészültségű tanárai – köztük Schéner Mihály – nagy hatással voltak rá. A gimnázium után 1950-ben három helyre felvételizett: a szegedi egyetem orvosi karára, a Képzőművészeti Főiskolára és a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára. Mindhárom helyre felvették; Huszárik a filmrendezői tanulmányok mellett döntött. 1952-ben családja kuláklistára került, ezért eltávolították a főiskoláról. 1959-ig járta tehetségéhez méltatlan, művészetét mégis érlelő, sajátos kálváriáját: volt földműves a szülőfalujában, szerte az országban olajbányász, dekoratőr, művészeti előadó és filmgyári világosító. 1959-
ZOLTÁN HUSZÁRIK
ben térhetett vissza a főiskolára, negyedéves hallgatóként
Galga River on 14 May 1931. He was two when he tragically
Máriássy Félix legendás osztályába került. 1961-ben szerzett
lost his father. He was raised by his mother, as an only child.
filmrendezői diplomát, a JÁTÉK című vizsgafilmje felkeltette a
From the age of four, he drew on every surface he could
római filmfőiskola Budapesten vendégeskedő igazgatójának,
find. He graduated from his primary school in Domony as
Leonardo Fioravantinak az érdeklődését.
an excellent pupil. In 1942, he enrolled in the highly reputed
Egyik alapítója volt a Balázs Béla Stúdiónak. Itt készítette ELÉGIA című rövidfilmjét, amely a kiugrást jelentette számára: 1965-ben a film elnyerte az Oberhauseni Filmfesztivál kiemelt fődíját. E filmjét további négy rövidfilm követte, melyeket a radikálisan új látásmód és a polifonikus filmnyelvi szerkesztés a magyar filmművészet remekművei közé sorol: 1969-ben az AMERIGO TOT és a CAPRICCIO, 1971-ben a TISZTELET AZ ÖREGASSZONYOKNAK és 1976-ban az A PIACERE (Tetszés szerint). Első játékfilmje, a Krúdy Gyula világát szuverén módon, mégis hitelesen megidéző SZINDBÁD (1971) a kortárs filmművészet halhatatlanjai közé emelte alkotóját. Utolsó művében, a CSONTVÁRY (1980) című filmben a különc festőzseni és saját művészi portréját, hitvallását ötvözte egybe, sajátosan ábrázolva a művészegyéniség és a kor viszonyát. 1981-ben hirtelen hunyt el Budapesten. Mindössze 50 éves volt.
was born in Domony by the
Petőfi Secondary School in Aszód, where his excellent, dedicated teachers – for example Mihály Schéner – had a great influence on him. After graduating from here, he applied to three institutions after 1950: the medical faculty of Szeged University, the Academy of Fine Arts, and the film direction programme of the Academy of Theatre and Film Arts. He was accepted in all three but he chose to begin his studies at the film department. In 1952, his family was officially put on the list of kulaks, which resulted in him being expelled from the academy. The next chapter of his life – his own personal Calvary unworthy of his genius yet building him as an artist – lasted until 1959: he worked as an agricultural labourer in his village, as well as an oil-man, decorator, arts officer and gaffer in various parts of Hungary. He was allowed to continue his studies in 1959, joining Félix Máriássy’s legendary class as a fourth-year student. He received his degree in film directing
Huszárik Zoltán filmekben érlelt egyedi képi kultúrája ölt for-
in 1961, and his degree project film titled GAME attracted the
mát a most bemutatott rajzokban és könyvillusztrációkban.
attention of the director of the Rome Film Academy, Leonardo Fioravanti, who was staying in Budapest as a guest at the time. Huszárik was one of the founders of the Béla Balázs Studio, where he made his short film titled ELEGY, bringing him unprecedented recognition in 1965: it won the special grand prix of the Oberhausen Film Festival. This short was followed by four others – AMERIGO TOT and CAPRICCIO in 1969, HOMAGE TO OLD LADIES in 1971 and A PIACERE (As You Like It) in 1976 – all regarded as masterpieces of Hungarian film art by virtue of their radically new visual approach and polyphonic film language. His first feature film, SINDBAD (1971), a sovereign yet authentic adaptation of Gyula Krúdy’s world, elevated him among the immortals of contemporary film art. In his last film, titled CSONTVÁRY, he merged the portrayal and ars poetica of the eccentric painter genius and those of his own art, delivering an individual depiction of the relationship between artists and their times. He unexpectedly passed away in 1981 in Budapest. He was only 50 years old. Zoltán Huszárik’s inimitable visual language, which gradually matured through his films, is manifest in the drawings and book illustrations displayed at this exhibition.
MŰCSARNOK#BOX 2018. 06. 22. – 09. 30. / 22 06 – 30 09 2018 Kurátor / Curator: MEDVE Mihály
HUSZÁRIK ZOLTÁN RAJZAI DRAWINGS BY ZOLTÁN HUSZÁRIK FILM DIRECTOR
Kiadványterv / Design: PLAVECZ Sára Fotó / Photographs: MARKOVICS Ferenc Szöveggondozás / Proofreading: GÖTZ Eszter, TOMKA Eszter Angol fordítás / English translation: SARKADY-HART Krisztina A kiállítás kivitelezése / Exhibition realization: STEFFANITS István, SZABÓ Gergely; BÉKI István, BOROS István, DUPAJ Péter, LIPÉCZ Tamás, SZABÓ Árpád, SZAKMÁRY Béla Műtárgyvédelem, restaurálás / Artwork protection and restoration: FARKAS Emese Kommunikáció és marketing / Communication and marketing: TUZA Norbert; CSÓKA Edina, DETVAY Lili, KŐVÁRI György Márió Sajtókapcsolatok / Media relations: NASZÁLY György Biztosítás / Insurance: UNIQA Biztosító Zrt.
ELEGY
Nyomdai kivitelezés / Printing: Pátria Nyomda Zrt. Nyomdai koordinátor / Print production coordination: SZERDAHELYI Júlia Művészeti foglalkozások / Art education: SCHOPP Ildikó Kiadó / Publisher: Műcsarnok Nonprofit Kft., 2018 Felelős kiadó / Publisher responsible: SZEGŐ György művészeti igazgató / Managing Art Director A Műcsarnok köszöni HUSZÁRIK Katának a kiállítás megvalósításában nyújtott segítségét Special thanks to Kata HUSZÁRIK for the help in the realization of the exhibition
Nyitva: kedd-vasárnap 10-18 óra, csütörtök 12-20 óra Opening hours: 10 a.m. - 6 p.m. daily, 12 a.m. - 8 p.m. on Thursday, closed on Monday www.facebook.com/Mucsarnok www.mucsarnok.hu | mucsarnok@mucsarnok.hu instagram/Mucsarnok www.mucsarnok.blog.hu