ARS NATURAE | DOROGI János plaksztikák | sculptures | Műcsarnok Kunsthalle 2021

MŰCSARNOK#BOX

2021. 04. 09. – 05. 16.

„

„A természet sohasem gondolkodik előre. Öntörvényű ritmusában egyszerűen csak visszatarthatatlanul halad.”

‘Nature never thinks ahead. In its self-contained rhythm it simply proceeds unstoppably.’

Ars Naturae, avagy imitáljuk-e a természetet

Susan Baker

„Bármerre tekintsünk, a természetből végtelenség fakad.”

‘Wherever we look, endlessness emanates from nature’ Johann Wolfgang von Goethe

Ars Naturae, or do we imitate nature?

Gondolatok Dorogi János tájkép-szobraihoz Thoughts on the sculptures of János Dorogi

A címben szereplő Ars Naturae kifejezés Seneca ismert gondolatából származik: Omnis ars naturae imitatio est, vagyis minden művészet a természet utánzása. Bizonyos szempontból Dorogi János kiállított munkái ennek cáfolatai, hiszen nem imitálják a természetet, hanem a formálás során létrejövő mintázat emlékeztethet minket az ismert organikus formákra. Ugyanakkor az alkotás során a művész teret hagy bizonyos látszólagos véletlennek is, amellyel olyan természetes alakzatokat enged létrejönni, amelyeknek párhuzamait megtaláljuk a természetben előforduló látványként. Egy darabig a művész végzi a teremtés aktusát, elindítja a formát az útján, de ez nem a művészi akarat rákényszerítése az anyagra, sokkal inkább a természet segítése alkotótársként, hiszen az élet erői végzik a saját időtlen tevékenységüket.

Fontos szempont a végeredmény felől nézve a szobrok anyaga is, vagyis azok saját természete. A gipsz tondók esetében a felület rajzosabb, grafikusabb, míg a bronz szobrok nagyon erős festői hatásról tanúskodnak. A gipsz munkákon a vonalak hozzák létre a tájképre utaló látványt, a bronz szobrokon viszont maguk a formák jelenítik meg az organikus, növényi alakzatokat. A gipsz szobrokon belül külön csoportot képeznek a nagyobb méretű körplasztikák, gömbök, kúpok, féltojások, amelyek mintázatukkal és formájukkal a galaktikus teremtésre utalnak. A viasz, mint anyag, könnyen formálható és alakítható, ugyanakkor a meleg hatására feloldódik, vagyis eltűnik, és átadja a helyét egy sokkal időtállóbb szubsztanciának. Egyfajta alkímiai aktus jön létre, aminek során a kiinduló anyag átalakul valami másba, véglegesbe. A műalkotás nemcsak a létrejött forma tökéletességét hordozza magán, hanem utal az átalakulás folyamataira is, akár úgy is, hogy magán viseli az átalakulás, átformálódás következtében kialakult sebeket.

Figyelemre méltó mozzanat a formák kialakulása esetében a hiba jelenléte. Azok a finom elemek, amelyek egy hagyományos relief esetében a hibát képeznék, és a művész a munka pereméről letördelné ezeket a formákat, a „repkényes”1 tájképeken a szobor fontos részei lesznek, egy növényi ornamentika alkotó elemeivé válnak a kompozíció egészében. Tehát ezeket az elemeket nem hibaként kezeljük, hanem a látvány eszközeként, a szép elemeként.

Műfajukat tekintve tájkép-szobroknak nevezem Dorogi János itt kiállított munkáit, mert egyrészt szobrok, hiszen kilépnek a kétdimenziós sík ábrázolásból – még akkor is, amia művész saját kifejezése

1

kor a művész szándékai szerint falra installáljuk a műveket, ahogyan a festményeket –, másrészt viszont éppen a megjelenítésük miatt mégis táj-képek, mert a látvány ábrázolása a képek műfaji sajátosságait követi. Alkotójuk hagyományos szobrászati technikákkal dolgozik, a végeredmény mégis egészen újszerű: határterületen mozog.

Nem csak a fent említett műfaji határokat lépi át, de a téma bemutatása szempontjából is messzebbre merészkedik a megszokottnál.

Csejtei Dezső és Juhász Anikó Ortega y Gasset tájfilozófiáját vizsgálva2 a következő értékes megjegyzést teszik az ember tájfelfogásával kapcsolatban: „Minden történeti kultúra egyedére, közösségére jellemző […], hogy az egységet először saját szűkebb természeti környezetében fedezi fel. Annak arculata határozza meg eredendően, hogy mit tart természetesnek, alapnak, követendőnek, tájnak, illetve hogy a környezetétől való elkülönülés egyre komplexebb fázisaiban hogyan éli meg saját hangulati beállítódásait az ember és a táj viszonyában.” Az idézetből jelen esetben leginkább a hangulati beállítódást és a szűk természeti környezethez való viszonyt emelném ki. Hiszen nem konkrét, felismerhető tájakról beszélünk Dorogi János tájkép-szobraival kapcsolatban, hanem olyan belső világ kivetüléséről, amelyről a közös kulturális tapasztalat és ismeret alapján tudjuk, érezzük, hogy tájat látunk.

Itt vissza is térünk a címben megfogalmazott kérdéshez, miszerint imitálja-e a természet a művészetet? És amen�nyiben elfogadjuk, hogy a látott formák, motívumok és alakzatok természeti, organikus és növényi formákat jelenítenek meg, anélkül, hogy a művész szándékosan munkálta volna ki azokat, el kell fogadnunk azt is, hogy minden önmagától alakuló természetes forma visszautal a természetben megtalálható formavilágra. Ez az a Goethe-idézetben is szereplő végtelenség, amellyel a természet újra és újra formát ad, sugall és alkotásra inspirál.

KONDOR-SZILÁGYI Mária a kiálítás kurátora Csejtei Dezső – Juhász Anikó: Filozófiai elmélkedések a tájról. Attraktor Kiadó, 2012. p.318.

2

DOROGI János

1980-ban született Debrecenben. A Nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola szobrász szakán érettségizett 1998-ban, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol 2004ben szobrász diplomát szerzett. Mesterei Jovánovics György, Orr Lajos és Karmó Zoltán voltak. Munkásságát számos díjjal ismerték el, többek között a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének díjával, Kótai József díjával, Herman Lipót-díjjal és Barcsay-díjjal. 2003 óta állít ki egyéni és csoportos kiállításokon.

Rendszeres részvevője a hazai és nemzetközi művésztelepeknek, szimpóziumoknak. Köztéri munkái megtalálhatók Móron, Nagykállón, Nyíregyházán és Tajvanon.

The expression Ars Naturae in the title comes from Seneca’s ‘Omnis ars naturae imitatio est’ or ‘All art is an imitation of nature’. In a way, János Dorogi’s works on show constitute an antithesis of this in that they do not imitate nature, but rather, the pattern created in the forming process is reminiscent of well-known organic forms. Yet in the course of creation, the artist allows for a certain amount of apparent chance, which results in natural formations that have counterparts in nature. Up to a certain point the artist performs the act of creation, sets the form on its course, but that is not about imposing artistic will on the material, but rather it is nature co-creating in that the forces of life just perform their timeless activities.

As regards the end result, the material of the sculptures – that is, their own nature – is an important consideration.

The plaster-of-Paris tondi have a more graphic surface, while the bronze sculptures convey a painterly feel. The lines on the plaster works create a landscape-like image; the bronze sculptures themselves stand for organic, vegetal shapes. The plaster works have a sub-group of large circular plastic works: spheres, cones, halved-egg shapes, whose patterns and forms bear reference to galactic creation. Wax is a pliable, easy-to-shape material, yet it melts under heat; in other words, it disappears and gives over to a considerably more lasting substance. It is an alchemical act in which the starting material transforms into something permanent. The work of art not only bears the perfection of the form created, but also bears reference to the processes of transformation, even by bearing the scars of transformation and re-formation.

The presence of ‘error’ in the development of these forms is truly remarkable. The subtle elements that constitute an error in a traditional relief, which the artist would normally remove, assume an important part in the ‘ivy’1 landscapes and are constituents of vegetal ornaments on the sculpture as a whole. Consequently, we do not consider these to be errors at all, but beautiful visual elements.

1

The artist’s own term.

Born in Debrecen in 1980, he graduated as a sculptor from Nyíregyháza Vocational Art School in in 1998. He obtained a degree in sculpture from the Hungarian University of Fine Arts in 2004. His tutors were György Jovánovics, Lajos Orr and Zoltán Karmó. His works have received numerous awards, including the prize of the Association of Hungarian Fine and Applied Artists, the József Kótai Award, the Lipót Herman Prize and the Barcsay Award. He has contributed to solo and group exhibitions since 2003. He regularly participates in Hungarian and international art workshops and symposia. He has works in public spaces in Mór, Nagykálló, Nyíregyháza and Taiwan.

As regards the genre, I would call János Dorogi’s exhibited works ‘landscape sculptures’, because on the one hand they are sculptures in that they emerge from two-dimensional portrayal (even if it is the artist’s intention to install them on the wall, like paintings), but on the other hand they are landscapes in that the portrayal has the characteristics of pictures. Their creator employs traditional sculptural techniques, yet the result is quite novel in that it is on the boundary. It not only transcends the boundaries of the above-mentioned genres, but ventures further also in terms of thematic presentation.

Exploring the landscape philosophy of Ortega y Gasset, Dezső Csejtei and Anikó Juhász make the following interesting remark on man’s concept of nature: ‘It is characteristic of the individual and the community of every historical culture [...] that it first discovers unity in its own local natural environment. It is the image of that environment that primarily determines what the individual will consider to be natural, fundamental, desirable, ‘landscape’ and how, in the increasingly complex phases of growing apart from his or her environment, he or she will experience predispositions of mood in the context of man and nature.’ I would highlight the words ‘predispositions of mood’ and ‘local natural environment’. We are not looking at specific, recognisable landscapes in János Dorogi’s landscape sculptures, but projections of an inner world, in which common cultural experience has taught us to see landscapes. I would return to the question in the title, whether art imitates nature? And if we accept the forms, motifs and shapes to constitute organic and vegetal forms without the artist deliberately making them, we also need to accept that all randomly developed natural forms refer back to forms found in nature. That is the ‘endlessness’ in Goethe’s words, by which nature gives form time and again, and inspires art.

KONDOR-SZILÁGYI Mária curator of the exhibition Dezső Csejtei – Anikó Juhász: Filozófiai elmélkedések a tájról [Philosophical contemplations on landscape], Attraktor Kiadó, 2012, p.318.

2

Kurátor / Curator: KONDOR-SZILÁGYI Mária Kiadványterv / Design: PLAVECZ Sára Fotó / Photo: SULYOK Miklós Szöveggondozás / Proofreading: GÖTZ Eszter Angol fordítás / English translation: BODÓCZKY Miklós A kiállítás kivitelezése / Exhibition realization: STEFFANITS István, SZABÓ Gergely; BÉKI István, BOROS István, DUPAJ Péter, LIPÉCZ Tamás, SZABÓ Árpád, SZABÓ László, SZAKMÁRY Béla, SZILÁGYI Gyula Műtárgyvédelem / Artwork protection: FARKAS Emese Kommunikáció és marketing / Communication and marketing: TUZA Norbert; CSANÁDI Árpád, CSÓKA Edina, DETVAY Lili, KŐVÁRI György Márió Sajtókapcsolatok / Media relations: NASZÁLY György Biztosítás / Insurance: UNIQA Biztosító Zrt. Nyomdai kivitelezés / Printing: Pauker Nyomda Nyomdai koordinátor / Print production coordination: SZERDAHELYI Júlia Kiadó / Publisher: Műcsarnok Nonprofit Kft., 2021 Felelős kiadó / Publisher responsible: SZEGŐ György DLA, művészeti igazgató / artistic director

Képek / Pictures: DOROGI János Ars Naturae (2017-2021)

2021. 04. 09. – 05. 16.