MŰCSARNOK#BOX 2021. AUGUSZTUS 27. – OKTÓBER 17.
S I M O N E N D R E K I Á L L Í TÁ S A C O LO U R - S PAC E , D R E A M - S PAC E
EXHIBITION OF ENDRE SIMON
Az
ötlet
nálam általában gyorsan megszületik Kollázs Simon Endre művészetéről
A művészettörténetben főként lineáris elbeszélésként olvassuk a gyakran töredékes, különféle epizódokból, életrajzi elemekből, korabeli kritikákból összeállított, az alkotásokat keletkezésük kronológiájába illesztő, lényegében logikai konstrukciókat, amelyben természetesen helyet kapnak a művész korabeli megnyilatkozásai és későbbi visszaemlékezései, magyarázatai egyaránt. Az életút időben zajlik, szeretjük ezt az időbeliséget földrajzi léptékkel mérni és folyamatos fejlődésként álcázni: honnan meddig jutunk. Az értékelés abból a természettudományos előfeltevésből indul ki, hogy az egyszerűtől a bonyolultabb felé haladunk, a későbbi művek mindig gazdagabbak, sokrétűbbek, felölelik mindazon tapasztalást, amit a művész élete során felhalmozott. Simon Endre művészetében azonban a különféle kísérletek, műfajokat tágító próbálkozások újra és újra előjönnek, s egy-egy megoldás másokkal keveredve ismerős, ám addig mégsem látott minőséget eredményez. Miközben szakadatlanul készülnek a konkrét tájképek, csendéletek és a képzeletbeli dimenziókat, mikro- és makrovilágokat megcélzó, vegyes technikával létrehozott elvontabb kompozíciók is. „Engem annyira magával ragad a természet varázsa, annyira a hatása alá kerülök a látványnak, hogy valósággal a motívum rabja leszek. De amit kint festek, abból kép itthon, a műteremben lesz. Szabédon például hét képet festettem egy délutánon. Ebből az első, a Szabédi hegyoldal még teljesen kötött, mert mindent bele akartam sűríteni abból, amit láttam. A negyedik-ötödiknél már leszűrt ötleteket adott a természet. A legtisztább az estéli változat. A természetben sokat markolok, s a feleslegest itthon kell kiválogatni, eldönteni: mi erősíti vagy gyengíti a hangulatot.” (Marosi Ildikó: Beszélgetés Simon Endrével. A Hét, Bukarest, 1987. március 26.) Simon Endre szívesen és láttató erővel idézi fel kollégáit, leginkább a marosvásárhelyi líceum tanárát, a minden kiállításon váratlan fogásokkal, szokatlan vizuális próbálkozásokkal előlépő Nagy Pált, valamint mesterei közül a kolozsvári főiskolán a hónapokig tartó azonos modellbeállítással tanítványai tűrő- és állóképességét tesztelő, máskor fél- és egyperces skiccekkel a lényeg megragadásának rutinjára rávezető Miklóssy Gábort emlegeti. A megszerzett mesterségbeli tudás bármely, váratlanul felvetődő téma vagy hosszabban érlelt elgondolás minél tökéletesebb megvalósításához segíti hozzá. „Az ötlet nálam általában gyorsan megszületik, az utcán meg a természetben ért hatások, megfigyelések összetorlódnak, felgyűlnek benn, és talán csodálkozni fog, ha azt mondom, élményeim rendszerint kora reggel, az álom és ébrenlét határán formálódnak képpé. Akkor tüneményes színekben, vonalakban látom magam előtt a megszületendő kompozíciót, felkelek, és azonnal papírra vetem a »látomást«, mert később talán elfelejteném. Rengeteg feljegyzésem, vázlatom van, mind arra vár, hogy megfessem. Némelyiket már fel is raktam vászonra, egyszerre több képet festek, gyorsan dolgozom, hogy úgy mondjam, ameddig az ihletből futja, erre az iramra egyébként a viaszfestés nevelt rá. Ám elérkezik egy adott pillanat, amikor már nem tudom a képet folytatni. Ülök előtte, sokszor délutánhosszat, két, három délutánt is,
és Miklóssy mester, volt tanárom megjegyzésére gondolok: – Erre a képre csak egy kicsi szín kell, és kész.” (Szépréti Lilla: Műteremlátogatás Simon Endrénél. Utunk, Kolozsvár, 1969. január 10.) Az ötvenes években tanuló, a következő évtizedben színre lépő generáció alapvető élménye a beléjük sulykolt szocialista realizmustól való burkolt vagy radikális eltávolodás, a művészet szabadságának a váltakozó politikai nyomás közepette is egyénenként kialakított megtapasztalása volt. A hasonló felfogású művészek laza csoportosulásai, az utóbb akár közös műhelyként – esetleg iskolaként – felfogott együttmunkálkodás a fiatalok támogatásának, illetve a nemzetiségi és nemzedéki szolidaritás megnyilvánulásainak egyik példája is lehetne. A kelet-európai elzártságban alkalmilag hozzáférhető, idegen nyelvű albumokban, vagy a szórványos nemzetközi kiállításokon jelentkező faláttörések ugyanúgy az önfejlesztést, az értékőrzést és a közösségi közvetítést szolgálták, mint a kulturális „mindenes” funkciók elfogadása – amely utóbbi sokaknak kényszerűséget jelentett, Simon Endre számára viszont az ismeretlen területek felfedezésének lehetőségét kínálta. Művészetszervező tevékenysége is jelentős: többek között az 1990 után újraéledő Barabás Miklós Céh létrehozásában, valamint a Marosvásárhelyi Képtár magyar anyagának kiállításában vállalt feladatot. „A művész mifelénk amolyan mindenes, maga készíti rámáját, festékét, szoborállványát, eszközeit, alapozza vásznát, különböző receptek szerint restaurál, ír kiállításokról, szakirodalmat teremt, szervez, monumentális munkát, mozaikot készít, freskót fest, és ha kell, egy személyben alkotó és inas, tipográfus, szerkesztő, tanár, díszlettervező vagy éppen műszaki rajzoló. És mivel igazi műkereskedelem sincs, így hát egyikünk sem a szakmájából élt vagy él meg. 1960-tól, amikor újdonsült végzettként visszaérkeztem Marosvásárhelyre, mindezt végigcsináltam. A Képzőművészeti Múzeumban a tárlatvezetéstől a képtárigazgatóságig minden munkakört végigjártam. Közben voltam kirakatrendező, utóbb tördelőszerkesztő és kultúrtanácsos is. Napi festői penzumomról azonban sohasem mondtam le.” (Simon Endre: Szín nélkül nem lenne világ a világ. Népújság, Marosvásárhely, 2006. szeptember 30.) A múzeumban dolgozó művészt áthatja a múlt megbecsülése és a kortársi tolerancia. Nyitottságával képes rá, hogy ne poros, meghaladott életművekként kezelje a régiek teljesítményét, s ne riválisokat, hanem csupán eltérő módon gondolkodó, az évi termésért ugyanúgy megszenvedő sorstársakat lásson maga körül. Ez a fajta oldottság tette képessé arra, hogy szeretettel és lelkiismeretesen rendezzen tárlatokat az elődöknek, például Nagy Istvánnak vagy Nagy Imrének, egykori tanárainak, Bordy Andrásnak, Incze Istvánnak, Piskolti Gábornak, valamint a román művészet nagyjainak, Corneliu Babának, Ion Vlasiunak és Ion Ţuculescunak. Közösségi művész: előszeretettel vesz részt a művésztelepek munkájában, legyen az Romániában a szárhegyi és a nagybányai, vagy Magyarországon a Hajdúsági Művésztelep.
Simon Endre máig megőrizte a művészi alkotás iránti alázatát és a rá különösen jellemző fegyelmezettségét. Nem múlhat el nap munkálkodás nélkül: a műteremben a kész akril- és olajképek, a paszpartura váró rajzok, sokszorosított grafikák mellett sorban állnak a levágott keretlécek, alapozott vásznak és kartonok. Az ablaknyílásban évszakonként változó köntösben megjelenő gyümölcsfák, a Maros mente távoli lankáira emlékeztető törökbálinti dombok közvetlenül ösztönzik arra, hogy kora reggel ecsetet ragadjon. S az első vonással megkezdődik egy újabb kép élete.
Táltos tánc | Shaman Dance | 2019
„A múzeumban eltöltött idő megtanított a másként alkotók tiszteletére, és megtanultam azt is, hogy az eredmények nem kényeztetik el az alkotókat. Csak a kezdő ember hiszi, hogy az első műve máris világra szóló eredmény és a következő még jobb. Én már tudom, hogy milyen nehéz egy folyamatot, a fejlődést töretlenül fenntartani. És, ha egy festő egy-két olyan művet alkot, amit csak vele tudnak azonosítani, az már biztosítékot ad, belépőt nyújt a művészettörténelem zárt világába.” (Simon Endre: Az alkotás folyamata. Látó, Marosvásárhely, 1997. 2. sz.)
„Rámába téve szeretem ellenőrizni a képet, keretbe foglalva látszik meg legjobban a hibája. Mert festés közben az ember úgy belefelejtkezik a képbe, valósággal belevakul, hogy nem veszi észre a disszonáns dolgokat, a ráma pedig ezt egyből kidobja. Sokszor valami egész kevés, néha csak egy parányi színtónus hiányzik, ami képpé teszi a képet. Hogy egy harmónia ne haljon el, egy ritmus végigvonuljon a képen, hol kell megmozdítani… Türelem kell ezt megtalálni, ezért aztán sokszor félreteszem egy időre a majdnem kész képet, máshoz kezdek, aztán újra előveszem. Új anyaghoz nyúlok, ami felfrissít s segít továbblépni az olajtechnikában is. Talán ezért a felfrissülésért foglalkozom reklámgrafikával, linómetszettel, rézkarccal, tus- és tollrajzzal, monotípiával, akvarellel, pasztellel – amiket általában nem állítok ki soha. De segítenek újralátni az elkezdett munkákat. Majd két év múlva, ha ötvenéves leszek, talán ezeket is bemutatom, talán, de egyelőre, a kiállításaimra inkább csak olajat viszek.” (Marosi Ildikó: Harmónia. A Hét, Bukarest, 1984. július 12.)
Kultúrpalota belső udvara | The Courtyard of the Palace of Culture | 1965
Főnix | Phoenix | 1992
Szücs György
ideas
usually come to me easily A collage on the art of Endre Simon
In literary history the often fragmentary, fundamentally logical constructions compiled from various episodes, biographical details, contemporary critiques and typically chronologically arranged artworks are mainly read as linear narratives, obviously including the given artist’s statements, reminiscences and explanations. The artist’s path is seen as a temporal course and we like measuring this temporality on a geographical scale, disguising it as continuous development: getting from one place to the next. Our evaluation starts out from the premise, adopted from the natural sciences, that we progress from the simple towards the complex, and thus later artworks are always richer and more multifaceted, encapsulating all the experiences the artist accumulated during his or her life. However, in the art of Endre Simon the experiments and attempts aimed at broadening genres appear again and again and a given solution combined with others produces familiar yet hitherto unprecedented qualities. In the meantime, he tirelessly makes concrete landscapes and stilllifes as well as more abstract compositions executed with mixed techniques that penetrate the dimensions of the imagination, micro- and macro-worlds. “I’m so captivated by the magic of nature, I’m so gripped by what I see that I practically become a slave to the motif. But what I paint out in the open will become a picture here, in the studio. For example, I painted seven pictures in an afternoon in Szabéd (Săbed, Romania). The first one of these, The Hillside in Szabéd, is completely tied to the visual experience, as I wanted to condense everything I saw into it. In the fourth and fifth nature gave me distilled ideas. The purest one is the evening version. I grab a lot when I’m in nature and I need to sift out what is redundant, decide what strengthens or weakens the atmosphere, here.” (Ildikó Marosi: Beszélgetés Simon Endrével [In Conversation with Endre Simon]. A Hét [The Week], Bucharest, 26 March 1987) It is with pleasure and commanding visual power that Endre Simon reminisces about his colleagues, among them mainly Pál Nagy, who was a teacher at the fine arts secondary school in Marosvásárhely (Târgu Mureș, Romania) and who came up with unexpected tricks and unusual visual attempts at every one of his exhibitions, while from among his masters he often mentions Gábor Miklóssy, who challenged the tolerance and stamina of his students at the Academy in Cluj by using the same posture during their model drawing class for months, and at other times teaching them the routine of capturing the essence by giving them half a minute or one-minute-long sketching tasks. The knowledge he thus mastered has helped him to implement any unexpected subject or develop any longer-term concept to the highest standards. “Ideas usually come to me easily. The impulses and my observations in the streets and in nature pile up and accumulate in me, and you might be surprised when I say that my experiences typically take shape early in the morning, on the borderline between sleep and being awake. At such times I see the compositions-to-be in my mind’s eye in fantastic colours and lines, then I wake up and immediately commit my »visions« to paper, lest they slip away. I have a great deal of notes and sketches, all waiting to be painted. I transferred some of them to canvas, as I paint several
pictures at one time, I work fast, until my inspiration runs out so to say. I mastered this pace during encaustic painting. But then the moment comes when I can no longer continue the picture. I sit before it, at times for whole afternoons, two or three afternoons, and I think of what my master, Miklóssy, once said: ‘This picture only needs a bit of colour and it’s ready’.” (Lilla Szépréti: Műteremlátogatás Simon Endrénél [Visiting Endre Simon in His Studio]. Utunk [Our Path], Kolozsvár (Cluj), 10 January 1969) The fundamental experience of artists who were trained in the fifties and entered the art scene in the decade that followed was one of a concealed shift or radical breaking away from socialist realism they were indoctrinated with: they sought to experience artistic freedom under the changing levels of political pressure. The achievement of the initially loose groupings of likeminded artists, and later their closer association in a workshop or even a school, as well as the support for young artists might even serve as an example of national and generational solidarity. Breaking through the wall of Eastern European isolation by occasional access to foreign-language albums and participation in sporadically held international exhibitions were means of selfdevelopment, value preservation and communal mediation in the same way as the acceptance of the functions of being a cultural do-all, which was perceived by most artists as being coercive but seen by Endre Simon as the opportunity to explore unknown areas. His activity as an arts organiser is significant: he took part, among other things, in the establishment of the Miklós Barabás Guild, which was revived after 1990, and in exhibiting the Hungarian material in the Marosvásárhely Gallery. “An artist in this part of the world is like a do-all, who makes his own frames, paints, tools, primes his canvases, does restoration using various recipes, writes about exhibitions, lays the foundations for scholarly literature, organises events, makes monumental works and mosaics, paints frescos, and if necessary, is an artist and apprentice, a typographer, editor, teacher, stage designer and draughtsman in one. And since we cannot speak of a real art dealing market, none of us made or is making a living from their profession. After 1960, when I was able to return to Marosvásárhely as a fresh graduate, I did all the above. I did all the jobs at the Museum of Fine Arts there from being an exhibition guide to being the director of the gallery. In the meantime, I worked as a window dresser and later a layout-editor and cultural councillor too. But never did I give up the daily portion of painting I assigned to myself.” (Endre Simon: Szín nélkül nem lenne világ a világ [The World Could Not Be without Colours]. Népújság [People’s Paper], Marosvásárhely, 30 September 2006) An artist who works at a museum is imbued with reverence for the past and tolerance for contemporaries. His openness enables him to assess the achievement of older artists not as dusty and outdated oeuvres and treat contemporaries not as rivals but as fellow artists with different ways of thinking struggling for the year’s harvest just like himself. It was this freedom that helped Simon to organise exhibitions with love and dedication to the
“I like checking my works by putting them in frames, because their fault only come out when framed. When you paint you abandon yourself to the picture, virtually blinded by it, so much that you cannot notice dissonances which appear immediately in a frame. At times only a tiny bit at other times a minuscule amount of colour is missing to make the picture a picture. To make a harmony not go dead, a rhythm to go through the whole picture, to add dynamism here or there… It requires patience to find all these, so I often put aside an almost ready picture for some time, start working on something else and then I return to it. I often turn to a new medium to freshen myself up and help me improve in my oil technique too. Maybe it is to experience this refreshing effect that I do commercial design, linocuts, Indian ink and pen and ink drawings, monotypes, watercolours and pastels. I usually don’t exhibit these but they help me see the works I started on from a fresh perspective. Perhaps I will exhibit them in two years’ time, when I’m fifty, perhaps I will, but for the time being I only take oil paintings to my exhibitions.” (Ildikó Marosi: Harmónia [Harmony]. A Hét [The Week], Bucharest, 12 July 1984)
György Szücs
Tusnádfürdő szürkületi fényben | Tusnádfürdő in Twilight | 1965
Up to this day Endre Simon has preserved his humility towards artistic creation along with the discipline that is especially characteristic of him. No day can pass without work: his studio is lined with ready acrylic and oil paintings, drawings awaiting to be matboarded and prints as well as laths cut for frames, primed canvases and cardboards. The fruit trees he sees through the open window as they change with the seasons and the hills of Törökbálint reminiscent of the distant hillsides along the river Maros directly inspire him to reach for his brush early in the morning. And with the first brushstroke begins the life of a new painting.
Mezei bogáncsok | Thistles | 2010
“The time I spent working in the museum taught me to respect artists pursuing art differently and I also learned that achievements do not come easy to artists. Only a beginner believes that his or her first work will be a world-renowned success and the next one will be even better. I already know how difficult it is to keep up a process and a course of development. And if a painter manages to make one or two works that bears only his signature, that itself is a guarantee, an entry to the closed world of art history.” (Endre Simon: Az alkotás folyamata [The Process of Artistic Creation]. Látó [Seer], Marosvásárhely, issue 2, 1997)
Friss hó | Fresh Snow | 2020
artists of the older generation, such as István Nagy and Imre Nagy, to his former teachers, András Bordy, István Incze and Gábor Piskolti, as well as to the greats of Romanian art, Corneliu Baba, Ion Vlasiu and Ion Ţuculescu. He is a socially involved artist: he is happy to participate in the work of artists’ colonies, be they in Szárhegy (Lăzarea) and Nagybánya (Baia Mare) in Romania or the Hajdúság Artists’ Colony in Hungary.
Az idő és én | Time and Me | 1962
Simon Endre Erdélyben, a Maros megyei Székesen (ma: Săcăreni, Románia) született 1936. október 19-én. A marosvásárhelyi Képzőművészeti Líceumban érettségizett 1954-ben, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán szerzett rajztanári oklevelet 1960-ban. Mesterei az idők folyamán Bordy András, Incze István, Piskolti Gábor, Theodor Harșia, Miklóssy Gábor, Petre Abrudan és Petru Feier voltak. 1960–1967, illetve 1972–1986 között a Marosvásárhelyi Képtár muzeológusaként és rövid ideig annak vezetőjeként dolgozott, Bordy Andrással, Sükösd Ferenccel és Olariu Györggyel (Gheorghe Olariu) együtt számos kiállítást szervezett és katalógust publikált. 1986–1990 között a marosvásárhelyi Új Élet folyóirat tördelőszerkesztője volt, emellett a lap képzőművészeti rovatát szerkesztette. 1973-ban az árkosi, 1974 és 1991 között a szárhegyi, 1991-ben a marcali és hajdúsági, 1992-ben a hortobágyi művésztelepen dolgozott. 1997-től 2002-ig a Barabás Miklós Céh alelnöki tisztét töltötte be. 2003-ban áttelepedett Magyarországra, azóta itt él és alkot a fiával, Simon Zsolt grafikusművésszel közös műtermükben.
Képzőművészeti alkotásai elsősorban tájképek, portrék és csendéletek, illetve a hatvanas évek második felétől absztrakt kompozíciók. Figuratív és nonfiguratív festményeit egyaránt szuggesztív koloritás jellemzi. Grafikusként plakátokat, reklámgrafikákat és illusztrációkat is készített. Egyéni kiállításai voltak egyebek mellett Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Debrecenben, Karcagon, Sárváron, Budapesten, de képei eljutottak Európa nagyvárosain túl az Egyesült Államokba, Kanadába, Kínába, Ausztráliába és Új-Zélandra is. Művei megtalálhatók romániai, magyarországi és egyéb külföldi köz- és magángyűjteményekben. (R. Z.)
He was born on 19 October in 1936 in Székes (today: Săcăreni, Romania) in Maros County in Transylvania. He graduated from the Fine Arts Secondary School in Marosvásárhely (Târgu Mureș, Romania) in 1954 and then received his art teaching degree from the Department of Painting at the Ion Andreescu Academy of Fine Arts in Kolozsvár (Cluj) in 1960. His masters were András Bordy, István Incze, Gábor Piskolti, Theodor Harșia, Gábor Miklóssy, Petre Abrudan and Petru Feier. In the periods of 1960–1967 and 1972–1986 he worked as a museologist at the Marosvásárhely Gallery and for a short time as its director. He organised numerous exhibitions and published catalogues here together with András Bordy, Ferenc Sükösd and György Olariu (Gheorghe Olariu). He was the layout-editor of the periodical Új Élet [New Life] in Marosvásárhely from 1986 to 1990, as well as the editor of its arts column. He worked at various artists’ colonies: in Árkos (Arcuș, 1973), Szárhegy (Lăzarea, 1974–1991), Marcali (1991), the Hajdúság (1991) and in the Hortobágy (1992). He held the title of vice-president of the Miklós Barabás Guild from 1997 to 2002. He resettled in Hungary in 2003. Since then he has lived and worked here with his son, the graphic artist Zsolt Simon, with whom he shares a studio.
Patak (részlet) | Creek (detail) | 2012
His works of fine art are primarily landscapes, portraits and still-lifes, as well as abstract compositions dating from the second half of the sixties and after. His figurative and non-figurative paintings are characterised by a suggestively colourful palette. He also worked as a graphic artist designing posters and commercials as well as making illustrations. He had solo exhibitions in Marosvásárhely, Csíkszereda, Debrecen, Karcag, Sárvár, Budapest and other places but his pictures were also exhibited not only in the big cities of Europe but also in the USA, Canada, China, Australia and New Zealand. His works can be found in private and public collections in Romania, Hungary and other countries. (Z. R.)
Konzulens | Consulant: SIMON Zsolt Szövegek | Text: SZÜCS György, ROCKENBAUER Zoltán Szöveggondozás | Proofreading: GÖTZ Eszter Angol fordítás | English translation: SARKADY-HART Krisztina Grafikai terv | Graphic design: PLAVECZ Sára Műtárgykezelés és installálás, - szállítás | Exhibition realization, shipping STEFFANITS István, SZABÓ Gergely; BÉKI István, BOROS István, DEÉSY László, DUPAJ Péter, KUROVSZKY Zsófia, FARKAS Emese, LIPÉCZ Tamás, SZABÓ Árpád, SZAKMÁRY Béla Kommunikáció és marketing | Communication and marketing TUZA Norbert; CSÓKA Edina, DETVAY Lili, KŐVÁRI György Márió Sajtókapcsolatok | Media relations: NASZÁLY György Nyomdai koordinátor | Print production co-ordination: SZERDAHELYI Júlia Nyomdai kivitelezés | Printing: Pauker Nyomda Fotók | Photos: SIMON Zsolt Kiadó | Publisher: Műcsarnok Nonprofit Kft., 2021 Felelős kiadó | Publisher responsible: SZEGŐ György DLA, a Műcsarnok művészeti igazgatója
MŰCSARNOK#BOX
©Műcsarnok, Simon Endre, Szücs György, Rockenbauer Zoltán
2021. AUGUSZTUS 27. – OKTÓBER
Önarckép egy öreg ház ablakából | Self-Portrait in the old House’s Window | 1961
Kurátorok | Curators: SZÜCS György, ROCKENBAUER Zoltán
S I M O N E N D R E K I Á L L Í TÁ S A C O LO U R - S PAC E , D R E A M - S PAC E
EXHIBITION OF ENDRE SIMON
Budapest XIV., Hősök tere | mucsarnok@mucsarnok.hu | www.mucsarnok.hu | facebook.com/Mucsarnok | +36 1 460 7000
Rejtekhely | Hiding Place | 2020