ERKÜT KEKÉLME EMLÉKEK TÜKRE SEIROMEM FO RORRIM EHT THE MIRROR OF MEMORIES A fotókat készítette | Photographs by: Lev GORNUNG, Vlagyimir MURASKO | Vladimir MURASHKO
11.08. 12.10.
CSEH Károly fordítása
Arszenyij TARKOVSZKIJ FEHÉR NAP Kő hever a jázmin mellett, Kincs a kő alatt. Apa áll az ösvényen. Fehér-fehér a nap. Virágzik az ezüstnyárfa. Százlevelű rózsák, s mögöttük Futórózsa körül A tejszínű fűben. Soha nem voltam én Oly boldog, mint akkor. Soha nem voltam én Oly boldog, mint akkor.
AZ IDŐ TÜKRÉBEN
IN THE MIRROR OF TIME
Egy napon, amikor a családi emlékeket rendezgettem, mélyen megérintett egy papírdoboz látványa, tele ódon,
One day as I was sorting through family papers, I was profoundly touched by the sight of a cardboard box
megsárgult borítékkal, bennük gondosan összekötött régi üveglemezek. Ismertem ugyan a történetüket, de
filled with old yellowed envelopes, with carefully bundled glass sheets inside. I had been familiar with
ezeket a negatívokat rendezgetve – az üveglapokon fod-
their history; however, arranging these negatives with
rozódik az emulzió, akár egy régi tükör kopott ezüstje, néhány tönkrement már az évek során – újra eltöltött az
ripples of emulsion on the glass sheets not unlike the frayed silvering of on old mirror – many of which
érzés, hogy elmerülök az időben, apám gyermekkorában, a fekete-fehér, sötét képeken megjelenő harmincas évek-
had become ruined over the years – once again I was overcome by the feeling of immersing in time, my
beli Oroszországban. Magukkal ragadtak az emlékek, melyek nem a valóságot tükrözik már, csak helyszíneket és embereket a távoli múltból. „Ezek Leva bácsi fényképei” – ismételgette apám, mialatt a bélyegképeket ragasztgatta egy kis fekete, műbőr
father’s childhood, the thirties’ Russia appearing in the black-and-white, dark pictures. I was gripped by memories which no longer reflected reality, but rather places and people from a distant past. “These are Uncle Leva’s pictures,” my father used to
határidőnaplóból készített albumba, és minden kép alá aprólékos megjegyzést írt, mint például: „A Mama, én és Marina a nyaralóban, 1933 nyarán”. Leva bácsit valójában Lev Gornungnak hívták (1902–1993), költő, műfordító és fotográfus volt. Neki köszönhetők az Anna Ahmatováról és Borisz Paszternakról – aki nagyszüleim
say, while sticking the contact prints in an album made from a small black, faux-leather engagement diary, writing detailed descriptions under each, such as “Mummy, I and Marina at the dacha, summer 1933”. Uncle Leva was in fact called Lev Gornung (1902–1993) and was a poet, literary translator and photographer.
barátja volt – készült legszebb felvételek. Nyaralásuk során követte nagyszüleimet, Arszenyijt és Marinát Zavrazsjébe és Malojaroszlavecbe, így örökítve meg a Tarkovszkij család történetét szovjet gyártmányú 9 × 12-es Fotokor gépével. Több mint százhatvan kép készült, és ahogy telt az idő, az album egyre vastagabbá, for-
We owe him the most beautiful photographs of Anna Ahmatova and Boris Pasternak (who was a friend of my grandparents). He accompanied my grandparents, Arseny and Marina to Zavrezhye and Maloyaroslavets, recording the Tarkovsky family history with a Sovietmade 9×12 Photocor camera. He took over a hundred
mátlanabbá vált tőlük, de apámat ez nem érdekelte, gyöngéden nézegette a fotókat, s ki tudja, merre járt a tekintete, talán édesanyja és kishúga mellett egy bűvös erdőben vagy a legendás nyaralóban. Ezeket a felvételeket apám felhasználta a Tükör című, önéletrajzi ihletésű filmjében. Meglepő, milyen pontosan sikerült a film kockáin megjelenítenie a képeken szereplő személyeket, helyszíneket, azok hangulatát, így elevenítve fel immár megfakult és látszólag elérhetetlen gyermekkora emlékeit. 1973-ban, alig háromévesen én is ott voltam a forgatáson, de a pajtatűzjelenetre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. A kamera alatt ültem, rémülten néztem, és hallgattam a lángok fülsiketítő robaját, ahogy felemésztették a heves tűz pusztító falánksága alatt jajveszékelő, ropogó és fütyülő pajtát. Az egészből csak egy óriási halom szén maradt. Vlagyimir Murasko standfotós rengeteg képet készített, az egyiken én is szerepelek sárga kezeslábasban, mérgesen nézek, ujjammal a kamerára mutatok, amely a fenyegető „Felvétel!” utasításra vár. Ekkor, a régi fényképek és emlékek közt keresgélve született meg bennem a kiállítás ötlete, hogy apám halálának huszadik évfordulóján, Leva bácsi fényképein keresztül meséljen a gyerekkoráról, emlékeinek helyszíneiről, a forgatáson készült képek segítségével pedig a Tükör elképzelt, ám ugyanúgy valóságos világáról. Kíséretül az időutazáshoz lefordítottam egy történetet, melyet apám a hatvanas években írt. Egy édesanyjánál tett látogatásáról szól, és egy doboznyi, épp Lev Gornung készítette régi fényképről, melyeket együtt nézegetnek, így térve vissza lélekben életük talán legboldogabb időszakába.
and sixty photographs, and as time went by, the album became thicker and bulkier. My father wasn’t bothered by this, and he’d leaf through them tenderly and who knows where his thoughts wandered, perhaps with his mother and little sister in a magical forest or in the legendary dacha. My father used these photographs in his autobiographical film Mirror. It is surprising how faithfully he succeeded in rendering on film the persons, places and atmospheres in the pictures, bringing to life the faded and seemingly inaccessible memories of his childhood. At the age of three in 1973 I had been present at the shooting of the film, but I remember the burning barn scene as if it were yesterday. I was sitting under the camera, terrified by the sight and deafening sounds of the blaze that devoured the screaming, crackling and whistling barn. All that was left of the entire thing was a big pile of charcoal. Still photographer Vladimir Murashko took scores of pictures, one of which features me in a yellow romper suit, looking angrily, pointing at the camera waiting for the ominous command: “Action!” It was sifting through these old photographs and papers that the idea of this exhibition came to my mind. So, on the twentieth anniversary of my father’s death, I set out to tell the story of his childhood and the places of his memories through Uncle Leva’s photographs, as well as the imaginary but equally real world of Mirror by means of the unit still photographs. To accompany this time travel I translated a story that my father had written in the sixties. It was about a trip to his mother and a box of old photographs taken by Lev Gornung himself, which they looked through together, returning to what was perhaps the happiest time of their lives.
S végül Arszenyij Tarkovszkij néhány, a jelent és az emlékeket láthatatlanul összekötő versét olvashatják e lapokon: dalokat, melyek megállítják az időt és eltüntetik a halált. Így vált a szomorú évfordulóból a halhatatlanság dicsérete.
Oda már nincsen visszaút, S mesélni sem szabad, Milyen volt az az édenkert, Csurig örömmel.
Finally, these pages include a few poems by Arseny Tarkovsky, which invisibly connect present and memories: songs that bring time to a halt and make death disappear. That is how the sad anniversary becomes a praise of immortality.
Andrej A. TARKOVSZKIJ | Andrey A. TARKOVSKY
Andrej TARKOVSZKIJ [„A fényképeddel élek...”] Andrey TARKOVSKY [“I live with your photograph...”]
Andrey TARKOVSKY
[“I live with your photograph...”] ‘I live with your photograph...‘ Boris Pasternak: A Substitute […] I’m on my way to Mother, whom I haven’t seen for a hundred years and who is ageing so fast that I fail to notice time, which one must notice and monitor if one doesn’t want life to go rushing unfairly and swiftly by. I go into the house, this house where I used to live and which I grew out of like a teenager growing out of his clothes, the house in the road next to Arsenev Road, and I am convinced that it’s called by that name in honour of my father who lives two blocks away from Arsenev Road. Anyhow there’s no other explanation for the name, and I’m sure that if it weren’t for my father the road would be nameless. Mother is not here, and I wait for her in the cramped rooms of my childhood, which will never be repeated and can only fade in my memory like embers in a dying fire. The house and its two rooms barely reach to my elbows and knees, the air is stuffy and there isn’t enough, there is very little left after those fifteen years of use. I wait for Mother and soon she arrives.
Andrej TARKOVSZKIJ
[„A fényképeddel élek...”] „ A fényképeddel élek…” Borisz Paszternak: A helyettes
[...] Úton vagyok Anyámhoz, akit már hosszú évek óta nem láttam, és aki olyan gyorsan öregszik, hogy az időt észre sem veszem, amit pedig illik számon tartani és nyomon követni, ha az ember nem szeretné, hogy az élete méltatlanul és gyorsan száguldjon tova. Belépek a házba, ahol valaha éltem, és amelyet úgy nőttem ki, mint kamasz a ruháit; a ház az Arszenyjev út mellékutcájában van; egyébként meggyőződésem, hogy az Arszenyjev utat a két sarokkal odébb élő apám tiszteletére nevezték el így. Akárhogyan is, a névre más magyarázat nincs, és meggyőződésem, hogy apám nélkül az útnak neve sem volna. Anya nincs itthon; megvárom őt a zsúfolt szobákban, melyek a gyerekkoromat jelentették, ami soha nem tér vissza, és ami úgy huny ki emlékezetemben, mint a parázs az elalvó tűzben. A ház és két szobája alig ér fel a könyökömig és a térdemig, áporodott a levegője: másfél évtizednyi használat után kevés levegő maradt már benne. Anyára várok, aki nemsokára megérkezik.
Arseny TARKOVSKY BRIGHT DAY Beneath the jasmine a stone marks a buried treasure. On the path, my father stands. A bright, bright day.
I have never been more happy than then. I have never been more happy than then. To return is impossible and to talk about it, forbidden— how it was filled with bliss, that heavenly garden.
Translated by Károly CSEH
The gray poplar blooms, centifola blooms, and milky grass, and behind it, roses climb.
Vlagyimir MURASKO | Vladimir MURASHKO Andrej TARKOVSZKIJ a Tükör forgatásán Andrey TARKOVSKY on the set of The Mirror Moszkva | Moscow, 1974
Se rágalom, se méreg nem talál Utat szívembe. Rossz előjelekkel Nem számolok. A földön nincs halál. Mindenki, minden halhatatlan. Nem kell Rettegni a haláltól, légy akár Ifjú, akár vén. Létünk fénysugár, Halál, sötétség nincs is e világon. A tengerparton állunk, emberek, S én társak közt, előkészítve hálóm, Várom közelgő öröklétemet.
BAKA István fordítása
Arszenyij TARKOVSZKIJ ÉLET, ÉLET
[...]
[...] Kinyitjuk a kartondobozt, amelyben valamikor konzerveket tároltak, és megdermedek felette, akár egy szakadék szélén: ami benne van, az az idő, a gyermekkorom, Anyám és Apám fiatalsága. A dobozban fényképek vannak. Ez itt Anyám sokszínű flanelotthonkában, amint a karjaiban tart engem. Anya leszegi a fejét, és szomorúan nézi rövid, abszurd módon kiálló ujjacskáimat. A fotó szürkés, az Anyám feje mögötti ablak homályos fényt áraszt, megvilágítja a haját. Ami engem illet, széles, komoly tekintettel bámulok egyenesen Lev bácsi lencséjébe: „riporteri” kamerájával nap mint nap az egész gyermekkoromat rögzítette. Ez itt Apám 1934-ben – legalábbis Anyám ezt mondta. A fényképen szomorú és jelentőségteljes a tekintete. A háttérben egy fa áll, szilfa, azt hiszem, de lehet, hogy fenyő, nem vagyok benne biztos, pedig valójában fontos nekem. Egyébként nem is annyira maga a fa, mint a felszíne, a repedt, halott kérge. Apám szemöldöke között ránc van, amit nem kívánt oda, de mintha az idő kövült volna az arcára, diadalmasan hirdetve gránitnyugalmát. [...] És itt van újra Anyám: fiatal, napbarnított, a feleségemre emlékeztet. Ez is szürkés, akár a többi felvétel. Halványszürke kötényruhát visel sötét háttér előtt, látszik a fekete vállpántja, az orra világít és piros, mintha sírni készülne, vagy most jött volna be a szabadból, ahol nem volt tükör, csak víz, csobogó és megbízhatatlan, hízeleg, és a tükröződése nem mond igazat, és csak az éghez hű, ami üres és nem szép. Anyám egy szobában ül, és érzem, hogy a szoba sötét és szűk, egyszerre érdekes és unalmas, és tudom, hogy soha nem leszek a kortársa. Szeretem őt. És megint Anyám. Sűrű, világos hajzuhatagával ül egy kerítésen. Mögötte a felszántott tavaszi földek, dohányzik, a kezét összekulcsolja, rövid kabátot és hosszú kockás szoknyát visel; ebben a pillanatban beleszív a cigarettájába, és az arca semmi mást nem fejez ki, és emiatt a valóságban és a képzeletben létezik, mint idő és mint elmúlt, de tényleges pillanat. Felette a fehér esti ég. Nyugodt és elbűvölő. És ez itt az apám és jómagam. Hároméves vagyok. Feszült vagyok és izgatott. Egy halvány gyapjúsál van a nyakam körül, a kabátgallérom felett. Apám megölel. Fiatal és vékony, téli sapkát visel és a lencsére mutat, szélesen mosolyog – egy rosszul táplált tisztességes ember mosolyával.
TARKOVSZKIJ TARKOVSKY EMLÉKEK TÜKRE | THE MIRROR OF MEMORIES
2017. november 8. – december 10. | 8 November – 10 December 2017
Kurátor | Curator: Andrej A. TARKOVSZKIJ Kurátorasszisztens | Assistant curator: MEDVE Mihály Kiállítási arculat és grafika | Exhibition visual identity and graphic design: VÍZVÁRDI András Grafikai kivitelezés | Graphic works: GÁRDONYI Kolos Szöveggondozás | Proofreading: GÖTZ Eszter, TOMKA Eszter Angol fordítás | English translation: BODÓCZKY Miklós Olasz fordítás | Italian translation: BENDIK Márta A verseket fordították | The poems were translated by: BAKA István, CSEH Károly, RAB Zsuzsa Nyomdai kivitelezés | Printing: PLOT Grafikai Laboratórium Kft. Nyomdai koordinátor | Print production coordination: SZERDAHELYI Júlia A kiállítás kivitelezése | Exhibition realization: BODNÁR János, STEFFANITS István; BÉKI István, BOROS István, DUPAJ Péter, LIPÉCZ Tamás, SZABÓ Árpád, SZAKMÁRY Béla Műtárgyvédelem, restaurálás | Atrwork protection and restoration: FARKAS Emese, KUROVSZKY Zsófia Kommunikáció és marketing | Communication and marketing: TUZA Norbert; CSÓKA Edina, FAZAKAS Réka, KŐVÁRI György Márió Sajtókapcsolatok | Media relations: NASZÁLY György Művészeti foglalkozások | Art education: SCHOPP Ildikó Biztosítás | Insurance: UNIQA Biztosító Zrt.
Andrej TARKOVSZKIJ [„A fényképeddel élek...”] Andrey TARKOVSKY [“I live with your photograph...”]
[…] We open a cardboard box that once held tins of food, and I freeze over it, as if on the edge of a precipice:
[...] Ez pedig a tanya, ahol réges-régen több évig éltünk. Az előtérben egy almafa ága látható, tavasz van, kevés rajta a levél, és az is csak félig hajtott ki. És ott a ház. Nyolc ablak. Több is van, de csak nyolc látható, és az egyik nyitva van. Akkor értünk le vidékre. A családunk bolondos és – nekem legalábbis akkor úgy tűnt – vidám volt. A tanya csak holnap reggel ébred fel, és ezen az estén még minden bizonytalan: nyolc ablak,
in it are time, my childhood, my Mother’s and Father’s youth. The box contains photographs. Here is my Mother in a multi-coloured flannelette house-coat with me in her arms. Mother’s head is lowered as she gazes down sadly at my hands with their short, absurdly protruding fingers. The photo is greyish, the window behind my Mother’s head is blurred and radiates light which pours into her
de csak egy van kitárva. Vajon mi zajlik a csukott ablakok mögött ebben a pillanatban?
hair. As for me, I am staring with wide, thoughtful eyes straight into Uncle Lev’s lens: day by day his ‘reporter’ camera recorded my entire childhood.
[...] A következő fotón Anyám a tanya zöldségeskertjében látható. Sűrű haját copfba fonja, és nem néz
Here is my Father in 1934 – that’s what she told me. His face in the photograph is sad and full of meaning. The background is a tree, I think an elm, though it may be a pine, I’m still not sure even though it is actually important for me. In fact it’s not the tree so much as its surface, the cracked, dead bark. He has a line between the eyebrows, as unwanted as a scar, as if time had fixed itself
senkire. A háttérben a ház áll, a gerendák között apró ablakkal, távolabb a kert kerítése, Lev bácsi árnyékot vet Anyám ruhájának szegélyére: az árnyék egyenes és sötét, és emiatt a fotó túlságosan valóságosnak és ijesztőnek tűnik. Az idő elfolyik, mint Anyám ujjai között aranyló hajzuhataga,
on his face like stone, triumphantly achieving its own granite calm.
mely árad és árad, mint a vízfolyás, visszaveri a napfényt és életre kelti az öreg fenyőket, melyek árnyékot vetnek gyermekkorom szúrós tűlevelekkel teli pázsitjára… [...]
Translated by István BAKA
Arseny TARKOVSKY LIFE, LIFE I don’t believe in presentiments, and signs Don’t frighten me. I run from neither slander Nor poison. In the world, there is no death: All are immortal. Everything is immortal. One should not be afraid of death at seventeen, Nor seventy. There is neither gloom nor death In this world, only clarity and light. We are all already on the shore of the sea, And I am one of those who pulls in nets, When immortality swims by like a school. [...]
[…] And here is my Mother: young, sunburned, looking like my Wife. This one is greyish too – all the photographs are; a pale grey pinafore dress, against a dark background, a black shoulder strap showing, her nose is shiny and red, as if she’s about to start crying, or has arrived from the wilds where there was no mirror, only water, rippling and untrustworthy, which flatters, and doesn’t tell the truth in its reflections, it is faithful only to the sky, which is empty and not beautiful. She is sitting in a room, and I can feel that the room is dark and cramped, interesting and boring at the same time, and I know that I shall never become her contemporary. I like her. And here she is again. With her heavy, fair hair she is sitting on the bar of a fence. Behind her lies a springtime ploughed field, she is smoking, her hands clasped, in a short coat and a long checked skirt; at this moment she is drawing on her cigarette and her face expresses nothing else, and because of that it exists in reality and in fantasy as time, and as a past but actual moment. Above her is the white evening sky. She is calm and enchanting. And this is my Father and myself. I am three. I’m tense and excited. There’s a pale woollen scarf tied around my neck above my coat collar. I am thoughtful as I gaze at Uncle Lev and his ‘reporter’. Father is hugging me. He is young and slim, in a winter hat, and is pointing at the lens and smiling broadly, the dystrophic smile of an honourable man. […] And this is the farm where a long time ago we lived for several years. In the foreground is the branch of an apple tree, it’s spring, there are few leaves and these are still not fully opened. And the house. Eight windows. There are more of them, but only eight can be seen, and one is open. We have only just arrived in the country. We – that is, our family: crazy and, and as it seemed to me in those days, cheerful. The farm will only wake up tomorrow morning, and this evening things are still uncertain: eight windows, and only one wide open. What is going on at the moment behind those windows? […] In the next photo my Mother is in the vegetable garden at the farm. She is plaiting her heavy braids and not looking at anyone. In the background is the house, a small window between the beams, the garden fence; there’s a shadow over the light hem of my Mother’s dress, thrown by Uncle Lev: it is straight and unsightly, and makes the photo too truthful and frightening. Time streams like my Mother’s golden hair between her fingers, it pours and pours like liquid, refracting the sun and regenerating the ageing pine-trees through their shadow on the grass of my childhood, full of needles, and prickly... [...]
NOGÁZSRORAYGAM JIKZSVOKRAT TARKOVSZKIJ MAGYARORSZÁGON YRAGNUH NI YKSVOKRAT TARKOVSKY IN HUNGARY
Andrej Tarkovszkij világával 1985-ben találkoztam, amikor Blanckenstein Miklós alsókrisztinavárosi káplán kibérelte a Diadal mozit, hogy aztán a Stalker megtekintése után késő éjszakáig
beszélgethessünk róla Szekfű András vezetésével. Éppen akkor kerültem a Vitányi Iván által irányított Művelődéskutató Intézetébe, és lehetőségem nyílott a Stalker és a Tükör befogadásának
vizsgálatára különböző világnézetű nézők körében. Miként másfél évtizeddel korábban A Mester és Margaritát jóval szélesebb körben, Tarkovszkij filmjeit is tárt kapukkal, nyitott lélekkel fogadták
Magyarországon elsősorban az értelmiségi, filmes és vallásos szubkultúrákban. Kutatásom keretében a két film megtekintése után például pannonhalmi bencés diákokkal, a szegény iskolanővérek debreceni diákjaival, katolikus lelkiségi mozgalmak tagjaival, a bajai és a kaposvári tanítóképző, a Politikai Főiskola diákjaival, a könyvtárosoknak rendezett olvasótábor résztvevőivel, Krisna-hívőkkel és a szatmárnémeti teológiai főiskola hallgatóival beszélgethettem a filmekről. Kutatásom ötszáz fős mintájának 15-40 éves (középiskolás, főiskolás, egyetemista) tagjainak negyede látta a Solaris-t és az Andrej Rubljov-ot, ötödük az Iván gyermekkorá-t és a Stalker-t, egytizedük a Tükör-t. Ez a film volt a történetmondás nyíltan szubjektív, kísérleti és meglehetősen összetett módja miatt még a kritikusok számára is a legkeményebb dió. Az olyan elemzés, mint az olasz reneszánsszal foglalkozó Leonyid Batkiné még a filmes szakemberek körében is igen ritka volt, csupán egy magyar szerzőpár vehette föl vele a versenyt: Kovács András Bálint és Szilágy Ákos könyvei és tanulmányai azóta is nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi Tarkovszkij-recepciónak is csúcseseményei. A szerzőpár sokféle kompetenciát képvisel, melyek között ott található a filozófia, az esztétika, a filmszemiotika, a filmtörténet, a misztika, a szovjetológia, a kulturológia, a russzisztika és még a teológia is. Az értelmezés teljességét célozzák meg, és ahogyan írják könyvük előszavában a vele való együttélésig jutnak el. Joggal hasonlítják Tarkovszkij filmjeit az ikonhoz, mely nem csupán jele a szentnek, hanem azonos is vele. Tarkovszkij magáról a létről akar velünk, nézőkkel dialogizálni. Tovább alakítva hasonlatukat: amikor filmjeit nézzük, zarándokúton is vagyunk, csatlakozva Rubljovhoz, Krishez, a sztalkerhez, vagy a Tükör önmaga nyomába eredő és gyökereit kerteső főhőséhez. A zarándok-attitűd tipikusan szemlélődő beállítódás, a megnyílás és a befogadás erőfeszítése. Fazekas Eszter szerint, akit ebben a vonatkozásban Kovács és Szilágyi is megerősít, a Tükör hőse hozzátehetjük számos nézője is kizökken az időből, erkölcsi válságban van, és ebben a határhelyzetben talál rá a terápia hatékony módjára: különféle tükrökben múltja és jelene vizsgálatára. Ösztönösen és tudatosan „a szeretet meg- vagy visszaszerzésével” (ahogyan Kovács és Szilágyi írják) helyreállítja a folytonosságot hozzátartozóival, a természettel, népével, a kultúrával, a transzcendenssel. Mintha ezt a filmet kommentálná Pilinszky János, amikor ezt írja: „a teremtés visszavezetése a paradicsomba”. Értelmezésemben a Tükörben a gyermekkori paradicsomot nem nyelte el a filmbeli titokzatos Jelizaveta Ivanovna álta is idézett dantei erdő. Bach zenéjének elhallgatása után a megnyugvás csendjében még hallhatjuk a kisgyermek Aljosa diadalmas, „mindennek ellenére élet és szabadság”-jelentésű kiáltását. A jótékony homályban minden elem megbékél, lecsendesül, hatalmas mindenséggé válik. Hazánkban mára már megszelídült Andrej Tarkovszkij egykori heves fogadtatása, de az internetes bejegyzések tanúsága alapján még mindig sokan találnak filmjeiben válaszra egzisztenciális (élet és halál, lenni vagy nem lenni) kérdéseikre.
KAMARÁS István OJD író, szociológus | writer, sociologist My first encounter with the world of Andrey Tarkovsky was in 1985, when Miklós Blanckenstein, chaplain of Alsókrisztinaváros church, rented out an entire cinema, the Diadal, for the screening of Stalker and a discussion with András Szekfű late into the night. I had recently joined the Cultural Research Institute headed by Iván Vitányi, and had the opportunity to explore the reception of Stalker and Mirror among viewers of different world-views. Tarkovsky’s films were given a warm welcome in Hungary, chiefly in intellectual, film and religious subcultures – not unlike The Master and Margarita a decade earlier, among a considerably wider audience. My research involved, after viewing the two films, talking to students of the Benedictine school in Pannonhalma, students of the School Sisters of Notre Dame in Debrecen, members of Catholic spiritual movements, students of the Baja and Kaposvár Teacher Training Colleges, students of the College of Political Studies, participants of a reading camp for librarians, Krishna-conscious believers and students of the College of Theology in Szatmárnémeti. A quarter of the 15–40-year-olds (secondary-school and college students) constituting my sample had seen Solaris and Andrey Rublev, a fifth of them Ivan’s Childhood and Stalker, and a tenth of them Mirror. Due to the openly subjective, experimental and complex narrative, the latter proved to be the toughest nut to crack, even for critics. Analyses such as that of Leonid Batkin, an expert of the Italian Renaissance, were extremely rare even among film aficionados, rivalled only by the Hungarian authors András Bálint Kovács and Ákos Szilágyi, whose books and studies are considered, in Hungary and internationally, to be the ultimate and authoritative works on Tarkovsky’s reception. The duo brings together expert knowledge in numerous disciplines including philosophy, aesthetics, film semiotics, film history, mysticism, Soviet, Russian and cultural studies, and even theology. They are out to give an exhaustive interpretation, and as they explain in the preface to their book, they get as far as living with it. They rightly compare Tarkovsky’s book to the ikon, which not merely symbolises the saint it depicts, but is identical with him or her. Tarkovsky wishes enter into a dialogue with us, viewers, about existence itself. To take the analogy further, one might say that when we watch his films, we are on a pilgrimage, accompanying Rublev, the stalker Kris or the protagonist of Mirror following his own trail and seeking his roots. The pilgrim attitude is a characteristically observant disposition: an effort of opening up and receiving. According to Eszter Fazekas – a belief that is confirmed by Kovács and Szilágyi – the protagonist, indeed many a viewer, of Mirror is shifted from time and is in a moral dilemma, and in the borderlands he chances on an effective way of therapy by examining his past and present by means of various mirrors. Instinctively and consciously, “by gaining or regaining love” (as Kovács and Szilágyi put it) he restores continuity with his family, nature, his people, culture and the transcendent. As if it was this very film that the poet János Pilinszky were commenting on when writing, “leading creation back to Paradise”. In my interpretation, childhood Paradise in Mirror has not been swallowed up by the Dantean forest (also cited by the mysterious Yelizaveta Ivanovna in the film). In the serenity that follows Bach’s music, we can still hear the young Alyosha’s triumphant cry meaning “life and freedom in spite of all”. In the charitable obscurity, every element comes to rest, lulls and becomes immersed in the universe. Andrey Tarkovsky’s fierce reception in Hungary has mellowed; however, as Internet comments attest, very many views still seek answers to existential questions – life and death, to be or not to be – in his films.