Müpa Műsorfüzet - Bine Bryndorf (2020. február 25.) by Müpa Budapest

Bine Bryndorf

2020. február 25. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

mupa.hu

RÉGIZENE

Fesztivál 2020

2020. február 28. – március 8.

A Felvilágosodás Korának Zenekara

2020. február 28.

No songs of triumph now be sung – Hallgattassék el a diadalmas ének

2020. március 1.

Ensemble Cantilene

2020. március 2.

Rohmann Ditta és Olga Pascsenko estje

2020. március 3.

Haydn Philharmonie

2020. március 4.

Händel: Alexander Balus

– magyarországi bemutató

2020. március 7.

Rameau: Dardanus

2020. március 8.

mupa.hu

25 February 2020 Béla Bartók National Concert Hall

2020. február 25. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bine Bryndorf Bine Bryndorf J. S. Bach: Prelude in E minor, BWV 548 Buxtehude: Passacaglia in D minor, BuxWV 161 J. S. Bach: Allein Gott in der Höh’ sei Ehr’ – chorale prelude, BWV 662 Bruhns: Prelude in G major J. S. Bach: Allein Gott in der Höh’ sei Ehr’ – trio, BWV 664 Böhm: Vater unser im Himmelreich J. S. Bach: Fugue in E minor, BWV 548 Mendelssohn: Organ Sonata No. 6 in D minor (‘Vater unser im Himmelreich’), Op. 65, No. 6 Nielsen: Commotio, Op. 58

The English summary is on page 11.

J. S. Bach: e-moll prelúdium, BWV 548 Buxtehude: d-moll passacaglia, BuxWV 161 J. S. Bach: Allein Gott in der Höh’ sei Ehr’ – korálelőjáték, BWV 662 Bruhns: G-dúr prelúdium J. S. Bach: Allein Gott in der Höh’ sei Ehr’ – trió, BWV 664 Böhm: Vater unser im Himmelreich J. S. Bach: e-moll fúga, BWV 548 Mendelssohn: VI. (d-moll) orgonaszonáta („Vater unser im Himmelreich”), op. 65, No. 6 Nielsen: Commotio, op. 58

BINE BRYNDORF

Johann Sebastian Bach (1685–1750) életművében különleges helyet foglalnak el az orgonára írott darabok, amelyek által a 17–18. század orgonaművészete az egész korszak lenyűgöző szimbólumává emelkedett. Műveinek e csoportjában Bach nemcsak a három nagy „nemzeti” irányzatot – az olasz, a francia és a német barokk stílust – egyesítette, hanem a két germán iskolát is egyetlen nagyszabású zenei nyelvezetté forrasztotta össze. Ekkoriban ugyanis a Német-római Császárság által lefedett protestáns területeken világosan megkülönböztethető az orgonazene északi és déli irányzata. Az elsősorban Dietrich Buxtehude (1637–1707) és Georg Böhm (1661–1733) által képviselt északi stílust a csapongó fantázia, az improvizatív elemek uralkodása és szikár tematika jellemezte, míg a Nürnbergben kiteljesedő, Johann Pachelbel (1653–1706) nevével fémjelzett déli stílus líraibb természetű volt, és közelebb állt Johann Sebastian Bach az itáliai ideálokhoz. A 17. századi német államok zenei hierarchiájában megkülönböztetett szerep jutott az orgonistáknak, akik a városi zenészek és a kántor mellett egy-egy település zenei kultúrájának legfőbb alakítói voltak. A családi háttere révén muzsikusi pályára predesztinált Bach kezdettől fogva vonzódott az orgonához. Első zenei emlékei közé tartozott az eisenachi György-templom instrumentuma, amelynek rejtelmeibe apjának unokatestvére, a templomi orgonista Johann Christoph Bach (1642–1703) vezette be. Ohrdrufban, szintén Johann Christoph nevű bátyjánál (1671–1721) töltött tanulóévei alatt is ez a hangszer volt számára az elsődleges zenei médium. Tizenöt éves kora körül már fölényes biztonsággal játszott rajta, betéve tudta a helyi, déli repertoár legfontosabb darabjait, miközben kiterjedt ismeretei voltak a távoli, északi orgonairodalomról is. A pályakezdő Johann Sebastian Bach Arnstadtban és Mühlhausenben városi, majd Weimarban udvari orgonistaként a hangszer híres virtuózává és elismert szakértőjévé vált. Ekkoriban zeneszerzői műhelyének középpontjában is az orgonaművek álltak: nagyszámú rövidebb kompozíció került ki a keze alól, amelyeket olykor sorozatokká

fűzött össze. Későbbi kötheni, majd lipcsei megbízatása idején nem töltött be hivatalosan orgonistapozíciót – ezzel párhuzamosan már nem többrészes műciklusokban, hanem önmagukban álló monumentális alkotásokban gondolkodott. A kor német orgonazenéje két nagy csoportra osztható: korálfeldolgozásokra és szabad kompozíciókra. Az előbbi csoport, a lutheránus templomi ének hangszeres feldolgozása már a 17. században meghatározott formákat alakított ki, és Bach idejére komoly hagyományokkal rendelkezett. Legfontosabb típusa az eredetileg a gyülekezet énekét bevezető, később önállósult korálelőjáték. Bach hatalmas ciklusokba rendezte korálfeldolgozásait, e sorozatok közé tartozik az 1726-ban összeállított Orgelbüchlein negyvenöt darabból álló gyűjteménye, az 1739-ben nyomtatásban megjelent Klavierübung III. huszonegy orgonakorálja, az 1747–1748-ban publikált hat Schübler-korál, illetve az 1740-es években kompilált összegző, enciklopédikus gyűjtemény, a Tizennyolc korál. Az ebben felvonultatott darabok szinte mindegyike egy-egy Weimarban, 1710 és 1714 között komponált korálfeldolgozáson alapul, amelyeket Bach az eltelt évtizedek alatt tökéletesre csiszolt. A sorozat a feldolgozási lehetőségek gazdag tárháza: találhatók benne korálmotetták (reneszánsz motetták és madrigálok modorát követő feldolgozások), korálpartiták (melyekben a korálstrófák variációsan, különböző táncokra utalva hangzanak el), cantus firmus korálok (ahol a koráldallamot a mozgékony zenei szövet feletti hosszú, tartott hangok rajzolják ki), illetve további két típus, amelyekre a mai hangverseny programja hangzó példákat ad. Mindkét feldolgozás az 1523 körül lejegyzett, Nikolaus Deciusnak tulajdonított, Allein Gott in der Höh’ sei Ehr’ kezdetű korai lutheránus himnuszra íródott. A 662-es jegyzékszámú feldolgozás az úgynevezett díszítéses korálok csoportjába tartozik: rövid bevezető után a dallam a jobb kéz által játszott legfelső szólamban, végletekig díszített formában szólal meg. A végig szigorúan négy szólamban szerkesztett darabban a két belső, imitatív szólamot a bal kéz, míg a basso continuo-szerű szólamot a pedál játs�sza. Ez a típus feltűnően hasonlít Bach Weimarban keletkezett kantátáinak oboa- vagy hegedűszólót alkalmazó lassú tételeihez (például a BWV 21-es Ich hatte viel Bekümmernis nyitótételéhez); Bach erre a kapcsolatra a korálfeldolgozásokban szokatlan Adagio tempójelzéssel is utal. A BWV 664-es darab a triószonáták és concertók világát idézi meg: a két kéz és a pedál szólama egymástól függetlenül mozog, a koráldallamot az egyes szólamok témabelépéseiben fedezhetjük fel. Az orgonaművek másik csoportja, a minden dallami kötöttséget nélkülöző szabad kompozíciók sokáig egyeduralkodó műfaja volt a toccata, amely az egymást váltó improvizatív és szigorúan szerkesztett szakaszok kontrasztjára épült. Első német mestere

BINE BRYNDORF

Johann Jakob Froberger (1616–1667): nála alakult ki az a fúgát két rögtönzésszerű résszel közrefogó, háromszakaszos toccatatípus, amelyből később a jellegzetes, két egymás után megszakítás nélkül játszandó tételből álló nagyforma kifejlődött. (Ugyan a frobergeri zárórész nem alakult át önálló tétellé, maradványai a kéttételes kompozíciók virtuóz befejezéseiben érhetők tetten.) A tételpár második tagja minden esetben egy fúga, az első pedig legtöbbször egy prelúdium, bár a rögtönzésszerű előjátékot Bach esetenként kötöttebb formákhoz közelítette, és ezért más felirattal – fantázia, toccata, passacaglia – látta el. A műfaj Bach munkássága során bekövetkezett átalakulása általánosságban is ebbe az irányba mutat: a korai darabok sokat megőriztek a toccata csapongó szertelenségéből, a későbbi orgonaműveket ezzel szemben inkább nagy tömbök és egységes elgondolás jellemzi. A sűrű szövésű e-moll prelúdium és fúga (BWV 548) Bach egyik legjelentősebb orgonadarabja, és a maga negyedórás időtartamával egyben a leghosszabb is. Pontos keletkezési ideje nem ismert (ahogy a többi hasonló műé sem), sokrétű és feltűnően érett stílusából azonban arra lehet következtetni, hogy a zeneszerző lipcsei időszakához kötődik. Sajnálatos, hogy amilyen jól dokumentáltak az orgonista Bach 1723 előtti fellépései, éppoly kevéssé ismertek lipcsei koncertjei – csak annyit tudunk biztosan, hogy ebben az időben más városokban is tartott nagyszabású hangversenyeket. Az e-moll prelúdium és fúga előadásához nagy méretű, sokregiszteres orgonára van szükség, ezért Bach életrajzírója, Christoph Wolff feltételezése szerint a zeneszerző a lipcsei egyetemi templom, a Paulinerkirche orgonájára álmodhatta meg a művet, és első ízben ott is csendülhetett fel. A Johann Scheibe által épített hangszer Németország egyik legnagyobb és legszebb orgonája volt, a zeneszerző ráadásul jól ismerte, mivel még 1717-ben szakértőként felügyelte építését. Az egyetemi templomban Bach ráadásul számíthatott arra, hogy művét olyan közönség hallgatja, amely értékelni fogja annak jelentőségét. Bach korábbi orgonadarabjaihoz képest különös, hogy a prelúdium zenei felépítése sokkal szigorúbb, mint a szintén rendhagyó, viszonylag szabadon szerkesztett fúgáé. A konstrukciójában és hangzásában is zavarba ejtően hatalmas darabot a 19. századi Bach-biográfus, Philipp Spitta „kéttételes orgonaszimfóniának” nevezte. A kompozíció másik közismert elnevezése, a „tölcsér” a fúgatéma kromatikusan táguló dallamára vezethető vissza. A mű két tétele a mai koncerten formabontó módon nem egymás után csendül fel. A fiatal Bach életre szóló élményei voltak azok a találkozások, amelyek nagy északnémet orgonista-komponista példaképeihez fűzték. Hatásuk meghatározta a feltörekvő muzsikus ambícióit, játékuk szárnyakat adott zenei fantáziájának. Jól ismert történet,

hogy 1705-ben a húszéves Bach gyalog ment Arnstadtból Lübeckbe (a két város távolsága nagyjából 380 km), hogy személyesen hallhassa a Mária-templom mestere, Buxtehude orgonajátékát, és – amint a nekrológja írja – „megtanuljon egy s mást a művészetéről”. A d-moll passacaglia (BuxWV 161) a dán–német zeneszerző egyik legismertebb és legjelentősebb kompozíciója, Bach híres c-moll passacaglia és fúgájának (BWV 528) előképe. Nem kizárt, hogy egyike volt azon daraboknak, amelyek az ifjú muzsikust a hosszú gyalogútra ösztönözték: a kompozíció ugyanis az ohrdrufi Johann Christoph Bach által összeállított, „Andreas Bach Buch”-ként ismert kottáskönyvecskében is szerepel. Ma ez Buxtehude művének – amely valamikor 1690 után keletkezhetett – egyetlen ismert forrása. A darabon végigvonuló, hét hangból álló, négyütemes basszus ostinato önmagában is bravúros alkotás, amelynek jellegzetességei gazdag ritmikai és harmonizálási lehetőségeket rejtenek magukban. Buxtehude teljes mértékben ki is aknázza ezeket a lehetőségeket, a változatos és invenciózus, dallamgazdag felső szólamokkal azonban sikeresen tereli el a hallgatóság figyelmét a szigorúan rögzített, statikus alapokról, jelentős érzelmi töltetet adva ezzel a kompozíciónak. Buxtehude kiváló növendékétől, Nikolaus Bruhnstól (1665–1697) sajnálatosan kevés kompozíció maradt az utókorra: tizenkét vokális mű és mindössze öt orgonadarab. Teljes œuvre-je ennél feltételezhetően gazdagabb lehetett, ismert ugyanis, hogy Bruhns az orgona mellett remekül játszott hegedűn is. A lexikonszerkesztő Johann Mattheson leírása szerint a kettős- és hármasfogások szakértőjeként hegedűjátékával egész zenekarokat tudott utánozni, fő műsorszáma pedig az volt, hogy hegedűimprovizációit az orgonapadon ülve az orgona pedáljaival kísérte. A ma este műsorra tűzött G-dúr prelúdium és fúgában a lazább szövésű előjátékot kötött szerkezetű fúga követi. A prelúdium mozgalmas, manuál- és pedálszólamokon átívelő tizenhatodmenetekre épül; a négyszólamú fúga lendületes, nyolcadhangokban mozgó témája jól követhető, a témabelépések végig világosan hallhatók. A kompozíciót grandiózus, a korban szokatlan alterált harmóniákat tartalmazó finálé zárja. A Lüneburgban működő Georg Böhmtől, az első korálpartiták szerzőjétől egy korálfeldolgozás csendül fel, alapja a Luther Mártontól származó himnusz, az 1538-ban lejegyzett Vater unser im Himmelreich. Böhm feldolgozásmódja Bach díszítéses koráljaihoz szolgált előképül: a most hallható mű is olyan, mintha csak egy concerto vagy kantáta lassú tétele lenne.

BINE BRYNDORF

Az orgona a barokk zene pompájának, fantáziagazdagságának, variálókészségének, nagyszerű rögtönzőművészetének legjellegzetesebb hangszere volt – a stílus leáldozásával a hangszer maga is marginalizálódott. Igazi újjászületésére, újból széles körben népszerűvé válására csak a múlt század második felében került sor, de ez nem jelenti azt, hogy a közbeeső két évszázadban nem történtek kísérletek a hangszer régi fényének visszaadására. Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809–1847) azon kevés kora romantikus szerző közé tartozott, aki kiválóan játszott orgonán is. Már a szülői házban magába szívta a letűnt korok zenéjének szeretetét, és életének egyik jelentős tette volt, amikor 1829-ben nyilvánosan bemutatta Bach Máté-passióját, ezzel elősegítve az addigra majdhogynem elfelejtett türingiai mester széles körű újrafelfedezését. A lipcsei Tamás-templom előtti téren Mendelssohn egy Bach-szobrot kívánt felállíttatni: ennek költségeit orgonahangversenyeinek bevételéből szerette volna fedezni. Koncertjeinek műsorát Bach orgonaművei mellett saját, 1838 és 1845 között komponált hat orgonaszonátája alkotta. Az orgonaszonáták 1845-ben jelentek meg, a most elhangzó d-moll szonáta a sorozat utolsó darabja. Első tétele a Böhm-feldolgozásban már megismert, Vater unser im Himmelreich kezdetű korálra írt, a barokk feldolgozásmódot klasszikus karakterváltozatokkal vegyítő variációsorozat. Ezt nagyszabású fúga követi, amelynek témáját Mendelssohn szintén a korálból vette. A darabot olyan zárás teszi teljessé, amely nem fokozza tovább a feszültséget, inkább feloldásra, megnyugtatásra törekszik. Carl Nielsen (1865–1931) ötvennyolcadik opusa a legismertebb dán zeneszerző utolsó jelentős alkotása, amely 1930 júniusa és 1931 februárja között keletkezett. Vejének, a magyar származású Telmányi Emil hegedűművésznek azt írta, egyetlen munkája sem követelt tőle akkora erőfeszítést, mint a Commotio megkomponálása. Nielsen szembefordult a kései romantikával, és Mendelssohnhoz hasonló módon korábbi korok zenéjére építve alkotta meg saját modern stílusát. Szakított az orgona akkoriban divatos zenekarszerű kezelésével, és követve az első világháború után szárba szökkenő Orgelbewegung tanait, a bachi szikár, polifonikus szerkesztéshez tért vissza. A nagyszabású Commotio három részből áll: egy szövevényes prelúdiumból, egy Bach Tölcsérfúgájával rokon témájú fúgából és egy harmadik, imitatív fináléból. Az, hogy Bine Bryndorf műsoraiban rendszeresen találkozni dán zeneszerzők műveivel, nem véletlen, hiszen ő is a skandináv ország szülöttje. A Helsingørből származó orgonaművésznő 1987 és 1991 között a bécsi Zene- és Előadó-művészeti Egyetemen volt Michael Radulescu orgona- és Gordon Murray csembalóosztályának növendéke, később Bostonban William Porter, majd Párizsban Daniel Roth óráit látogatta. Innsbruckban,

Bruges-ben és Odensében orgona-, Melkben és Koppenhágában kamarazenei versenyek díjazottja volt. Egyházzenei, orgona- és csembalóművészi diplomája megszerzése után 1995-ig Radulescu tanársegédjeként működött Bécsben, de 1994-től már a Dán Királyi Zeneakadémia docense is volt. 2001-ben ugyanott egyetemi tanár és az orgona tanszék vezetője lett, később a londoni Királyi Zeneakadémia oktatójává is megválasztották. Tanári tevékenysége mellett jelentős előadóművészi karriert is tudhat maga mögött. 1996-tól a koppenhágai Vartov-templom orgonistája volt, az ezredfordulón a Dán Rádió rezidens művészeként tevékenykedett; Buxtehude, Scheidemann, Bruhns, Bach, Nielsen és Niels la Cour számos művét rögzítette CD-n. 2017-ben nevezték ki a frederiksborgi kastély rezidens orgonistájává, ahol egy 1610-ben Esaias Compenius által épített hangszer állt rendelkezésére. 2020-tól a roskildei katedrális orgonistája. Írta: Németh Zsombor

Bine Bryndorf

BINE BRYNDORF

Playlistről a Müpába.

Kösse össze Müpa- és Spotify-fiókját, hogy elsők közt értesülhessen róla, ha kedvence a Müpába érkezik! mupa.hu

Summary The music that Johann Sebastian Bach composed for the organ occupies a special place in his repertoire. The two chorales he wrote for the early Lutheran hymn Allein Gott in der Höh’ sei Ehr’ originate from the series known as Great Eighteen Chorale Preludes, which was compiled in the 1740s. One of these is an example of an ornamental chorale, the other of a chorale trio. The chorale by Georg Böhm falls under the former category as well. Also dating from Bach’s years in Leipzig is the densely woven Prelude and Fugue in E minor (BWV 548), one of his most important and – clocking in at a quarter of an hour – longest organ pieces. The 19th-century Bach biographer Philipp Spitta called this piece, which is bewilderingly enormous in terms of both structure and sound, a “two-movement organ symphony”. The composition’s other popular appellation, “The Wedge”, can be traced back to the chromatically expanding melody of the fugue theme. The Prelude in G major by Nikolaus Bruhns is an earlier and lighter representative of the prelude and fugue genre. The Passacaglia in D minor (BuxWV 161) is one of the DanishGerman composer Dietrich Buxtehude’s best-known and most important works. The four-measure bass ostinato consisting of seven notes that runs throughout the piece prefigures Bach’s Passacaglia and Fugue in C minor (BWV 528). With the decline of Baroque music, the organ lost its importance, which it did not regain until the second half of the 20th century. Originating from that long interval is the Sonata No. 6 by Felix Mendelssohn-Bartholdy, who excelled on the organ as he did as a pianist. This piece develops variations on Martin Luther’s chorale Vater unser im Himmelreich before ending in a fugue. Also to be played tonight is the organ piece Commotio, the last major work by Carl Nielsen, Denmark’s best-known composer. The inclusion in the programme of a work by a Danish composer is no coincidence, as the featured artist, organist Bine Bryndorf, is also a Dane. Currently an instructor at London’s Royal Academy of Music, she has also enjoyed a notable career as a performer. She began serving as the organist at Copenhagen’s Vartov Church in 1996 and worked as Danish Radio’s resident artist around the turn of the millennium. In 2017, she was named resident organist at Frederiksborg Castle, where she had an instrument constructed in 1610 by Esaias Compenius at her disposal. This year she is taking up the organist position at Roskilde Cathedral.

SUMMARY

RÉGIZENE FESZTIVÁL

A Felvilágosodás Korának Zenekara

Közreműködik: Margaret Faultless (zenekarvezető), Huw Daniel, Rodolfo Richter – hegedű, Katharina Spreckelsen – oboa

2020. február 28. Margaret Faultless Fotó © Faultless

RÉGIZENE FESZTIVÁL

Haydn Philharmonie

Vezényel és szólót játszik: Nicolas Altstaedt

2020. március 4.

Wayne Marshall

2020. március 23.

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL

Ton Koopman és az Amsterdam Baroque Orchestra

Közreműködik: Paola Valentina Molinari – Egy angyal, Yetzabel Arias Fernandez – Mária Magdolna, Chiara Brunello – Mária, Kleofás felesége, Tilman Lichdi – Szent János, Renato Dolcini – Lucifer

Kórusgyöngyszemek és a Carmina Burana

Közreműködik: Kriszta Kinga – szoprán, Horváth István – tenor, Szegedi Csaba – bariton, Bizják Dóra – zongorakíséret, Nemzeti Énekkar, Nemzeti Filharmonikus Zenekar Vezényel: Somos Csaba, Hamar Zsolt

Rudolf Buchbinder és a Drezdai Staatskapelle Kamaraegyüttese

Színültig tavasz! Ji Szergej Nakarjakov Amsterdam Baroque Orchestra Gerald Albright Ballet Rambert & Sadler’s Wells Kristine Opolais Staatskapelle Weimar Makám

MÜPA

PODCAST

Autóban, buszon, otthon vagy futás közben? Válogasson a Spotifyon és iTuneson is meghallgatható felvételeink közül, ahol olyan vendégek mesélnek Náray Erikának a kedvenceikről, mint Szinetár Miklós, Nádasdy Ádám, Gundel Takács Gábor, Vámos Miklós vagy éppen Nagy Ervin. A tartalom megnyitásához olvassa be az alábbi QR-kódot:

mupa.hu

Stratégiai partnerünk: Stratégiai médiapartnerünk: A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Emberi Erőforrások Minisztériuma

Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Magyarszéky Dóra Címlapfotó: Nagy Attila, Müpa A szerkesztés lezárult: 2020. február 17. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!