Müpa Műsorfüzet - Beethoven Szonáta Hétvége ( 2020. november 21.-22.) by Müpa Budapest

2020. NOVEMBER 21–22.

BEETHOVEN SZONÁTA HÉTVÉGE 1

mupa.hu

20–21 November 2020 Festival Theatre

2020. november 21–22. Fesztivál Színház

BEETHOVEN BEETHOVEN SONATA WEEKEND SZONÁTA HÉTVÉGE Beethoven: Complete Piano Sonatas

Beethoven összes zongoraszonátája

Featuring: Tamás Érdi, Ádám Szokolay, Klára Würtz

Közreműködik: Érdi Tamás, Szokolay Ádám, Würtz Klára

Alex Szilasi, Marcell Szabó, Gergely Kovács

Szilasi Alex, Szabó Marcell, Kovács Gergely

János Palojtay, Károly Mocsári, Éva Szalai, Apor Szüts

Palojtay János, Mocsári Károly, Szalai Éva, Szüts Apor

Irén Seleljo, Ádám Balogh, Krisztián Kocsis, Seleljo Irén, Balogh Ádám, Kocsis Krisztián, Balázs Fülei Fülei Balázs Krisztina Fejes, István Lajkó, József Balog

Fejes Krisztina, Lajkó István, Balog József

Péter Kiss, Gergő Zoltán Varga, Róza Radnóti, Mihály Berecz

Kiss Péter, Varga Gergő Zoltán, Radnóti Róza, Berecz Mihály

Balázs Réti, János Balázs, Balázs Demény, Ildikó Rozsonits, Fülöp Ránki

Réti Balázs, Balázs János, Demény Balázs, Rozsonits Ildikó, Ránki Fülöp

Ivett Gyöngyösi, László Borbély, Gergely Bogányi

Gyöngyösi Ivett, Borbély László, Bogányi Gergely

Gábor Csalog, Bálint Zsoldos, András Kemenes

Csalog Gábor, Zsoldos Bálint, Kemenes András

The English summary is on page 28.

A ZONGORAIRODALOM „ÚJTESTAMENTUMA” Ha sorra vesszük azokat a műfajokat, amelyek Ludwig van Beethoven (1770–1827) alkotói munkásságának középpontjában álltak és végigkísérték életét, a szimfóniák és vonósnégyesek mellett zongoraszonátái emelkednek ki az œuvre-ből – már számuk alapján is. A harminckét mű a klasszikus zene történetének egyetemes jelentőségű, enciklopédikus gyűjteménye, a pianisták számára megkerülhetetlen alaprepertoár. A szonáták sorozata együttesen olyasfajta összefoglalást kínál, mint Bach ClavierÜbungja vagy Wohltemperiertes Klavierja, azonban Beethovennél nemcsak a bécsi klasszika szonátaműfajának betetőzéséről kapunk képet, hanem a szerző stílusának változásairól, kompozíciós műhelyének, eszköztárának alakulásáról is. Beethoven újraértelmezte a műfajt és a formát, szétfeszítette kereteit, továbbá teljes mértékben kiaknázta a hangszer adta lehetőségeket, megnyitva az utat a romantika felé. Az alkotások mindegyike személyes vallomás, némelyikük a teljes életmű tekintetében is fontos mérföldkő, ráadásul Beethoven az esetek többségében ezeket a műveket már nem házimuzsikálásra, szalonzenélésre szánta, hanem a koncertpódiumra, amit egyértelműsít az a technikai arzenál, amelyre egy előadónak szüksége van a szonáták hiteles interpretációjához. Már Beethoven korai alkotóperiódusában is főképp szonátái keltenek feltűnést merészségükkel, kísérletező kedvükkel, jóllehet, ezek a kompozíciók még gyakran állnak Haydn és Mozart hatása alatt. A szonátáknak mintegy fele az 1790-es években születik, erről az időszakról, ezekről a művekről így ír Szabolcsi Bence zenetörténész: „Érzékeny és érzelmes korszaka ez, telve nagy ellágyulásokkal, megrendülésekkel és elszánásokkal, imákkal és fogadkozásokkal, bűntudattal és elbizakodottsággal, zokogásokkal és felderülésekkel, az érzelem állandó túláradásával. A szonáták mindezt a hullámzást híven és részletesen megrögzítik: oly hiteles tanúi Beethoven akkori éveinek, amilyen semmiféle napló, levélváltás vagy önéletrajz nem lehetne.” A Beethoven-szonáták különlegességére hívja fel a figyelmet Donald Francis Tovey brit zenetörténész is, aki szerint a szonátastílus eredendően drámai, és ez az, ami megkülönbözteti 4

Beethoven darabjait Haydn és Mozart kompozícióitól, hiszen ők ezt a stílust „legjellemzőbben magasrendű komédia alkotására használták, a társadalmi komédia zenei megfelelőjeként”, Beethovent inkább a tragédia, a melodráma, az „eszmék színjátéka” érdekli. A komponistától származó „Quasi una fantasia” feliratot az op. 27-es két darabnál olvashatjuk (a második a cisz-moll, Holdfény-szonáta), de valójában az ezután keletkezett valamennyi műre jellemző a formákkal és a műfajokkal való szabad, fantáziaszerű bánásmód. Maga Beethoven is azt írja egy levelében az első tizenöt szonáta után: „Mostantól új utakra lépek.” 1803-ban még három zongoraszonáta jelenik meg egy opusszám alá sorolva (op. 31), ezután azonban minden mű külön individuumként lát napvilágot. Ezek az új darabok sokkal merészebbek, kísérletezőbbek: a középső alkotói periódus szonátáiban már gyakran egymásba kapcsolódnak tételek, esetenként hangsúlyosabb szerepet kap a finálé, és mivel ebben az időszakban Beethoven főleg zenekari művekre összpontosít, a zongorakompozíciókban is felfedezhetünk egyfajta szimfonikus hatást – kiváltképp a Waldsteinben és az Appassionatában. Az 1809 és 1814 között keletkezett műveket többnyire lírai hangvétel jellemzi, az op. 101-től kezdve az utolsó öt – 1816 és 1822 között írt – szonátát pedig a legszemélyesebb, legbensőségesebb alkotások közt tartja számon a zenetörténet, melyek sok esetben kifejezetten himnikus magaslatokba emelkednek. Formai szempontból szinte nincsenek már határok, miközben a kései szonátákban gyakran találkozhatunk a legszigorúbb szabályok szerint szerkesztett szakaszokkal: fúgákkal, fugatókkal. Még ebben a hangszeres műfajban is megjelennek recitativo és arioso jellegű részek, valamint variációk, konkrétabban egy új variációtípus, „amelynek tagjaiban – írja a Grove lexikon (Alan Tyson és Joseph Kerman Beethoven-kutatók cikke) – az eredeti téma jóval egyénibb és gyökeresen átértelmezett alakot ölt. Bennük a téma nem pusztán variálódik, hanem lényegét tárja fel, alapjaiban transzformálódik.” Hans von Bülow Beethoven zongoraszonátáit a zongorairodalom „Újtestamentumaként” emlegette – szemében az „Ótestumentum” Bach Wohltemperiertes Klavierja volt. A mostani maratoni vállalkozás azért is különleges, mert egyrészt ritkán van alkalom arra – talán csak egy jubileumi év adhat hozzá apropót –, hogy ilyen sűrűségben, ráadásul keletkezési sorrendben ismerhessük meg Beethoven szonátatermését, másrészt ünnep ez a méltán híres magyar zongoraiskola számára is, amelynek szinte minden korosztálya képviselteti magát a szonátahétvégén. De bármely korosztályról legyen is szó, ahhoz nem fér kétség, hogy az örökség tulajdonképpen visszavezethető a német zeneszerzőig, hiszen mestereiken keresztül valamennyi magyar zongoraművész – Thomán István, Liszt Ferenc és Carl Czerny által – bizonyos fokig Beethoven „köpönyegéből” bújt elő.

2020. november 21. / 14.00 f-moll szonáta, op. 2, No. 1 A-dúr szonáta, op. 2, No. 2 C-dúr szonáta, op. 2, No. 3 Közreműködik: Érdi Tamás [1], Szokolay Ádám [2], Würtz Klára [3] – zongora

Fotó © Erdélyi Gábor

Fotó © Lugosi Péter

Fotó © Derek Vonk

Érdi Tamás fő mentorai Kocsis Zoltán és Vásáry Tamás voltak, akikkel tucatnyi nagy sikerű koncertet adott. Kocsis Zoltán így nyilatkozott róla: „Sokkal érzékenyebben nyúl a billentyűkhöz, mint a látó emberek. Az ő játékában, bizonyos dinamikai tartományokban olyan érzékenység van jelen, ami nálunk természetszerűleg nem lehetséges.” A Torontóban Leon Fleisher növendékeként végzett művész koncertjeit a Carnegie Hall, a Lincoln Center és a Barbican Centre hallgatóságával együtt immár 28 ország publikuma élvezhette. Zeneakadémiai évei után Szokolay Ádám a New York-i Bard College-ban tanult, 2018 óta pedig a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tökéletesíti tudását. A Junior Prima díjas fiatal zongorista korosztálya kimagasló tehetségű képviselője, aki mögött már számos sikeres versenyszereplés és koncert áll. 2019-ben megnyerte a Bartók Világversenyt, de díjat vitt haza a Yamaha Fiatal Előadóművészek Versenyéről és a New York-i Stecher & Horowitz Nemzetközi Zongoraversenyről is. A Hollandiában élő Würtz Klára hamar megtalálta helyét a világ pódiumain. A New York-i Carnegie Hall nagytermében Bernard Haitink vezényletével, a Bostoni Szimfonikus Zenekar szólistájaként debütált, a 2006-os Mozart-évben fellépett a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Kamarazenészként is aktív, és közel 40 felvételt készített többek között Bartók, Schumann, Schubert, Mozart, Chopin, Liszt, Debussy, Janáček, Kodály, Ravel műveiből. Beethoven összes hegedű-zongora szonátájának Baráti Kristóffal készített felvétele 2012 őszén jelent meg.

Az opusszámmal jelölt első zongoraszonáták Bécsben látnak napvilágot, Beethoven nagyobb részleteket vesz át korábbi zongoranégyeseiből (az f-moll szonáta Adagiójában a negyedik kvartettből, a C-dúr szonáta nyitótételében a harmadikból). Az 1796-ban publikált három op. 2-es szonáta ajánlása nem másnak szól, mint Joseph Haydnnak, annak a bécsi mesternek, akinek tanári munkájával nem igazán volt elégedett a bonni komponista. Az f-moll szonáta a mannheimi iskola műhelyéből jól ismert rakéta- vagy más néven szuronymotívummal indul (ahogyan például Mozart „nagy” g-moll szimfóniájának fináléja), a tétel a Grove lexikon szerint „a beethoveni koncentráció és intenzitás figyelemreméltó előfutára”. A díszes, lírai Adagio szerkezetében háromszakaszos dalforma rajzolódik ki, a Menuetto & Trio tétel is konvencionális, akkordikus felrakása azonban szokatlan, a váratlan szünetek és éles dinamikai váltások pedig Beethoven ismerős arcát mutatják. A záró Prestissimo heves, lobbanékony karaktere is jellegzetes, formája viszont szokatlan: szonátaformának indul, de kidolgozás helyett kontrasztáló középrészt találunk. Az A-dúr szonáta is négytételes, Tovey szerint „kivitelezése hibátlan, a Finalét kivéve harmóniai és drámai értelemben messze túlmutat Haydn és Mozart hatásán”. Az unisono induló „gesztus-téma” (Pándi Marianne) a szerző humoráról tanúskodik, de az ugrásokból, skálamenetekből, futamokból építkező zenei anyag a Beethovenre oly jellemző motivikus sűrítésből is ízelítőt ad. Az ünnepélyes Largo appassionato olyan, mintha vonósnégyesre fogant volna, melyben az időnként elsötétülő lírai dallam cselló-pizzicato fölött bontakozik ki. A szonáták közül itt találkozhatunk először menüett helyett scherzóval, a témaalkotás ebben a tételben is gesztusszerű. A fináléban a szonáta- és a rondóforma elemei elegyednek, a téma mintha egy szelídebb rakétamotívummal indulna, de a folytatás kifejezetten lírai, bájos, bár a második, a-moll epizód a Sturm und Drang korszak viharos jeleneteire emlékeztet. A nagyszabású, energikus C-dúr szonáta amennyire közkedvelt a pianisták körében, annyira rettegett is a művet indító, technikailag kifejezetten nehéz tercmenetes figuráció miatt – Arthur Rubinstein mindig ezt játszotta a hangszermechanika tesztelése céljából, amikor több zongora közül választhatott. A szonátaformájú első tételt fantáziaszerű kóda zárja, benne virtuóz cadenzával, az ezt követő Adagio pedig rondó, melynek e-moll epizódjában a romantika előszelét érezhetjük. A Scherzo kontrapunktikus szövésmódját ellensúlyozza a Trio, amely a második tétellel mutat rokonságot. A virtuóz finálé formailag szonátarondó, feltörekvő mixtúrás témája meghatározza az egész tételt.

2020. november 21. / 16.00 Esz-dúr szonáta, op. 7 c-moll szonáta, op. 10, No. 1 F-dúr szonáta, op. 10, No. 2 Közreműködik: Szilasi Alex [1], Szabó Marcell [2], Kovács Gergely [3] – zongora

Fotó © Urbán Ádám

Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

Fotó © Szakács Domonkos

Szilasi Alex a 19. századi zongoramuzsika kiváló ismerője: 2001 óta az Éditions Fuzeau 19. századi zongoraműveket megjelentető kritikai sorozatának megbízott szerkesztője, 2011 óta a varsói Chopin Intézettel együttműködve folytatja zenetörténeti kutatásait hangfelvételek készítésével és korabeli zongorák felkutatásával. 2010-ben megjelent Chopin-lemezét a világ tíz legjobb Chopin-felvétele közé választották, Gödöllőn a Liszt Fesztivál, Kínában a Xiameni Magyar Művészeti Fesztivál művészeti vezetője. Szabó Marcell számos nemzetközi versenyen aratott sikert, 2014-ben a szegedi Bartók Béla Zongoraversenyen 1. díjat, kortárs zenei és zenekari különdíjat, az Île-de-France-i Zongoraversenyen (Párizs) 1. díjat és különdíjat nyert. A Müpában 2017-ben debütált, de azóta fellépett már az amszterdami Concertgebouw-ban, a bécsi Konzerthausban, a birminghami Town Hallban és a hamburgi Elbphilharmonie-ban is. 2018-ban útjára indította az Orosz Zenei Fesztivált, 2019-ben pedig a Cziffra Fesztivál Tehetség Díjában részesült. Kovács Gergely 2013-ban az olaszországi Pietro Argento Nemzetközi Zongoraversenyen első díjat, a World Piano Teachers Association nemzetközi zongoraversenyén nagydíjat nyert, 2017-ben pedig a barcelonai Maria Canals Nemzetközi Zongoraverseny különdíjasaként koncertezett Barcelonában. 2019-ben szerezte meg mesterdiplomáját a Zeneakadémián. Szenvedélyes kamarazenész, az általa alapított Orion Trióval Európa-szerte koncertezik, 2019 szeptemberében pedig szólóesttel mutatkozhatott be a Carnegie Hallban.

Az op. 7-es Esz-dúr szonáta a maga korában – talán első tételének 6/8-os ringása miatt – a „szerelmes” jelzőt kapta, bár hangvételéről hamarabb eszünkbe juthat egy vadászat (ezt az Esz-dúr hangnem is alátámaszthatná) vagy pasztorális idill. Pándi Marianne a zenei anyag „meglepő egyöntetűségére” hívja fel figyelmünket. A Beethoven tanítványának, Babette von Keglevics grófnőnek ajánlott mű második tétele széles, álmodozó Largo, melynek interpretációját a dallamot tagoló szünetek is bonyolítják. A drámai mélységeket a harmadik tétel játékos karaktere ellensúlyozza, az első tétel ismétlődő basszushangjai mintha visszaköszönnének a középszólam „b” és „esz” hangjaiban. Ezt az érzetet a romantikus, hullámzó gesztusokkal tarkított esz-moll Minore rész csak tovább mélyíti, nem beszélve a lírai Rondo-fináléról, amelynek basszusában szintén hallhatjuk a hangszőnyeget képező „b” hangok pulzálását. A díszítésnek tűnő harminckettedes motívumok a tétel folyamán különös jelentőséget kapnak. Beethovennek ez a szonátája az első, amelynek külön opusszámot ad, Nagy Szonátaként hivatkozik rá – s valóban, ez eddigi leghosszabb darabja e műfajban. Op. 10-es jelzéssel három rövidebb szonáta következik, az első kettőben a szerző a négytételességgel is felhagy. A sorozat címzettje Anna Margarete von Browne grófné, orosz pártfogójának felesége. Az 1796–98 között keletkezett kompozíciók első darabja a c-moll szonáta. Beethoven leggyakoribb moll hangneme ez, a rá jellemző feszültség már most nyilvánvaló. Nagy kontrasztok tárulnak elénk a rakétaszerű, drámai nyitótémában és az ellenpontozó átvezetés után megszólaló líraibb melléktémában. A lassú tétel gazdagon díszített, akár egy szerelmes koloratúrária (szonatinaformában, vagyis kidolgozási rész nélkül), mely után a szonátaformájú finálé szinte vészjósló: feszes, katonás tétel, kidolgozásában pedig néhány ütem idejére előrevetül az V. szimfónia kopogó sorsmotívuma. A végén egy lélegzetvételnyi Adagio a darab pátoszát hangsúlyozza. Az F-dúr szonáta nyitótémája határozottságában, humorában és gesztusértékében az op. 2, No. 2-es A-dúr szonáta indítására emlékeztet. Éles váltásokat figyelhetünk meg: nagy ívű dallamok után szögletes elemek következnek, áradó líra, játékosság és pátosz hirtelen egymásutánját tapasztalhatjuk. Érdekessége e szonátának, hogy nincs lassú tétele, a komor, balladai tónusú f-moll Allegretto inkább stilizált menüett (vagy egy lassabb scherzo) trióval. Az utóbbi Desz-dúr szakasz hasonlít a későbbi I. szimfónia harmadik tételének triójára, de mintha egyúttal Schubertet is megelőlegezné. A Presto finálé szögletessége ismerős a c-moll szonáta zárótételéből, a fúgaszerű téma itt kontrapunktikus kidolgozást kap.

2020. november 21. / 18.00 D-dúr szonáta, op. 10, No. 3 c-moll („Pathétique”) szonáta, op. 13 E-dúr szonáta, op. 14, No. 1 G-dúr szonáta, op. 14, No. 2 Közreműködik: Palojtay János [1], Mocsári Károly [2], Szalai Éva [3], Szüts Apor [4] – zongora

Fotó © Raffay Zsófi

Fotó © Lugosi Péter

Fotó © Raffay Zsófi

Palojtay János szólistaként és kamarazenészként bemutatkozott már a hamburgi Elbphilharmonie-ban, a brüsszeli Palais des Beaux Arts-ban és a párizsi Salle Cortot-ban, valamint a New York-i Carnegie Hallban. Két olyan zongoristalegenda figyelmét is felkeltette, mint Schiff András és Mitsuko Uchida: előbbi a Building Bridges koncertsorozat egyik szólistájává választotta őt, utóbbi meghívására 2018 óta a Marlborói Zenei Fesztivál vendége. Zongorajátékát az ösztönszerűség, az analitikus gondolkodás és az érzékeny zeneiség teszi egyedivé. Mocsári Károly nemzetközi karrierje 1984-ben kezdődött, attól kezdve szólistaként és kamarazenészként bejárta a világ jelentős koncerttermeit, játszott a londoni Philharmonia Zenekar, az Angol Kamarazenekar, az Új-Zélandi Szimfonikusok, a Berlini Rádiózenekar szólistájaként, de fellépett az Izraeli és a Montreali Szimfonikusokkal is. A hosszú ideig Párizsban élő művész a Francia Liszt Társaság művészeti szaktanácsadója, Liszt- és Bartók-lemezfelvételeivel kivívta a nemzetközi szaksajtó elismerését. Szalai Éva megnyerte az Adilia Alieva Nemzetközi Zongoraversenyt, elhozta a nagydíjat az Alain Marinaro Nemzetközi Zongoraversenyről, 2016-ban pedig az olaszországi Semper Music Nemzetközi Verseny 1. díjával tüntették ki. „Játékát lenyűgöző muzikalitása, nemes előadása és a zene iránti mélységes elkötelezettsége teszi vonzóvá” – így nyilatkozott a posztgraduális tanulmányait a madridi Reina Sofía Zeneakadémián elvégző és azóta a világ minden táján vendégszereplő művészről ottani professzora, Dmitrij Baskirov.

Szüts Aport nemcsak zongoristaként, de zeneszerzőként és karmesterként is ismerhetjük. Sokgenerációs muzsikuscsalád sarja: dédapja a híres zongorista, a Zeneakadémia professzora, Ungár Imre volt, nagyapja Ungár István, az elismert zenepedagógus. Ő maga is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait Kecskés Balázs és Baranyay László tanítványaként. A fiatal muzsikus már tizenkilenc évesen saját együttest alapított (ApOrchestra Szimfonikus Zenekar), jelenleg pedig a Virtuózok zenei vezetője.

Fotó © Gerard Collett

Az op. 10-es sorozat leghosszabb és legfontosabb darabja a harmadik, D-dúr szonáta. Ennek ismét négy tétele van, és már a nyitó Presto főtémájának egyszerű, de hatásos retorikája, valamint az egész tétel szimfonikus dimenziója figyelemreméltó. Súlyos lassúját, a Largo e mestót Szabolcsi Bence az op. 7-es szonáta Largójával állítja párhuzamba: „egyformán a végtelen egyedüllét koloritjából válnak ki, s egyformán felemelkednek a földöntúli vízió magaslatára”. A ború utáni derűt hozza el a Menuetto és tréfás, kézkeresztező Trio szakasza, a záró Rondo pedig – eltolt hangsúlyaival, rövid gesztusaival – kiváló példája a beethoveni humornak. A zenekarszerű gondolkodás még jellemzőbb a korai alkotói periódus talán legnépszerűbb zongoraművében, az op. 13-as c-moll („Pathétique”) szonátában. A „patetikus” melléknév a komponistától származik (bár nagy valószínűséggel kiadói javaslatra), az 1798–99-ben írt darabot pártfogójának, Karl von Lichnowsky hercegnek ajánlotta Beethoven. Újdonság a tragikus, zaklatott, pontozott ritmusú lassú bevezető, amely az első tétel szerves részévé válik, hiszen a kidolgozási rész elején és a kódában is visszatér. A szimfonikus benyomásokat mélyíti a basszustremolók intenzív használata, bachi francia nyitányok hatása sejlik fel, egyes elemzők pedig úgy vélik, Mozart K. 457-es, azonos hangnemű szonátája lehetett a minta – különösen a dalszerű, lírai lassú tételben. Az Adagio cantabile feldolgozásaival találkozhatunk filmekben, de még a popzenében is. A záró szonátarondó kifejezetten barokkos hatást mutat, kiváltképp egyik ellenpontozó epizódjában. A Patetikus szonáta már Beethoven korában sikert aratott, az 1804-ben tízesztendős Ignaz Moscheles – mivel nem volt pénze a kottára – a könyvtárból másolta le magának hangról hangra. A 14-es opusszám alatt megjelent két szonáta címzettje Josefa von Braun báróné. Bár jóval kisebb léptékű alkotásokról van szó, az E-dúr szonáta a szerző egyik kedvence lehetett, hiszen még vonósnégyes-átiratot is készített belőle. A kamarazenei gondolkodás erősen érződik a darabban. Szövete olyannyira áttetsző, hogy a melléktéma először egy szólamban, a jobb kéz játékában szólal meg, mely később ellenpontos kíséretet kap, de a kidolgozásban már 11

zongoraszerűbb részekkel is találkozunk. Ennek a darabnak sincs lassú tétele, sőt Anton Schindler tanúsága szerint a balladai hangvételű Allegrettót maga Beethoven nagyon gyorsan játszotta, így leginkább scherzónak szánhatta. A Maggiore részben ismét a polifon szerkesztésmód kerül előtérbe, a záró Rondót pedig önfeledt hang jellemzi. A sorozat második, G-dúr szonátáját Tovey „tökéletes kis műnek” értékeli, Pándi Marianne szerint „Beethoven eddig még nem hallott társasági hangját szólaltatja meg”. A gyengéd hármashangzat-figurákkal induló tétel a melléktéma tercboldogságával együtt szinte végig derűt áraszt, csak a kidolgozásban érvényesülnek drámaibb hangok. Az Andante nem kifejezetten lassú tétel, valójában egyre mozgalmasabb variációsorozat, a záró Scherzo pedig egy skálamenetre épülő témát kiaknázó vidám, szertelen rondó.

2020. november 21. / 20.00 B-dúr szonáta, op. 22 Asz-dúr szonáta, op. 26 Esz-dúr szonáta, op. 27, No. 1 cisz-moll („Holdfény”) szonáta, op. 27, No. 2 Közreműködik: Seleljo Irén [1], Balogh Ádám [2], Kocsis Krisztián [3], Fülei Balázs [4] – zongora A jelenleg Bécsben élő Seleljo Irén kamarazene iránti szeretete korán megmutatkozott, és máig fontos szerepet játszik életében. Repertoárja a barokktól a kortárs zenéig terjed, több hazai és külföldi ősbemutató kapcsolódik nevéhez. Az utóbbi időben a Seleljo Duó, a Duonarchie és a Trio di Vienna tagjaként koncertezik. Első lemezfelvétele 2013-ban jelent meg Art of Duo címmel, amelyen a szaxofonrepertoár klasszikusait játszotta lemezre az osztrák szaxofonművésszel, Gerald Preinfalkkal. Balogh Ádám tizenkét évesen nyert felvételt a különleges tehetségek osztályába a Zeneakadémián, tizenhárom évesen a Budapesti Fesztiválzenekarral debütált, azóta pedig már játszott a berlini Konzerthaus zenekarával, a Nemzeti Filharmonikusokkal és a Liszt Ferenc Kamarazenekarral is. Számos nemzetközi versenyen szerepelt sikerrel, legutóbb a Van Cliburn Zongoraverseny Junior kategóriájának különdíjasa, illetve a Bartók Világverseny második díjasa lett. 2018 óta Hannoverben folytatja tanulmányait Arie Vardi növendékeként. Kocsis Krisztián már négyévesen komponált és improvizált, azóta mindennapjai zenehallgatással, zeneszerzéssel és zongorázással teltek. 2013 januárjában debütált a Müpában, ahol Mozart K. 414-es A-dúr zongoraversenyét adta elő a Liszt Ferenc Kamarazenekar közreműködésével. 2017-ben szólóestet adott a Zeneakadémia Solti Termében. 2018-ban a Virtuózok tehetségkutató műsor keretében a Papp László Budapest Sportarénában lépett fel. A 2019-es Bartók Világversenyen számos különdíjat nyert, többek között a legjobb Bartók-interpretációért.

Fotó © Stephanie Guberner

Fotó © Rippert Péter

Fotó © Valuska Gábor

Fotó © Felvégi Andrea, Zeneakadémia

A Liszt-díjas Fülei Balázs nemzetközi karrierjének fontos állomásai a bécsi Konzerthaus, az amszterdami Concertgebouw, a tokiói Kioi Hall, a moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium, valamint a New York-i Carnegie Hall, ahol 2008-ban debütált szólóestjével. Rendszeresen fellép állandó együttesével, az Auer Trióval, gyakori partnere a Kodály Vonósnégyes, 2018 februárjában pedig a Camerata Bern szólistája volt. A Zeneakadémia kamarazenei tanszékének vezetőjeként fiatal muzsikusok sokaságára gyakorol meghatározó hatást.

A Johann Georg von Browne grófnak dedikált op. 22-es B-dúr szonáta 1800-ban készült el. Az egyetlen határozott gesztusból kibontakozó, féktelen első tételt az előadói utasításában is „nagyon kifejező” Adagio con molta espressione követi 9/8-os lüktetésével, a bensőséges, díszesen éneklő zongorahang mintha Chopin előfutára lenne. A kecses Minuetto témájában a korábbi tételek motívumaira bukkanunk, míg a kontrasztáló Minore szakaszban a Rondofinálé figurációit előlegezi meg a szerző. Ez a zárótétel a rondó- és a variációs forma keverékének hat, egyenletes mozgásának kedélyessége a nem sokkal későbbi Tavaszi szonáta fináléjával mutat rokonságot. A Pathétique-hez hasonlóan az op. 26-os Asz-dúr szonáta ajánlása is Lichnowsky hercegnek szól. Első tétele szokatlanul lassan indul, és nem szonátaformában alkotta meg szerzője – a menüettszerű témát variációk követik. Az első tétel után szintén nem konvencionális módon egy mozgalmas Scherzót hallunk (benne statikus Trióval), és csak ezután következik az asz-moll lassú tétel, amelynek e szonáta a hírnevét köszönheti: „Gyászinduló egy hős halálára”. Ez mintegy előrevetíti a vízválasztónak tekinthető Eroica-szimfónia gyászindulóját, bár a „hős” kiléte ebben a szonátában még titokzatosabb – Beethoven valószínűleg nem gondolt konkrét személyre. A tragikus tónust a zárótétel motorikus perpetuum mobiléje oldja fel. Az op. 27-es két mű dedikáltja kivételesen két különböző személy: az Esz-dúr szonáta Josephine von Liechtenstein hercegnőnek készült, a cisz-moll szonáta pedig Giulietta Guicciardi grófnőnek, akit többen azonosítani próbáltak a zeneszerző reménytelen szerelmével, a „halhatatlan kedvessel”. Ha a címzettek nem is azonosak, a két darab alcíme igen: „Sonata quasi una fantasia”, azaz fantáziaszerű szonátákkal van dolgunk, amit a szokatlan formákon kívül az attacca egybekomponáltság is erősít. Az Esz-dúr szonáta lassú első tételét (benne egy Allegro középrésszel) háromszakaszos dalformaként – néha rondóként – szokták értelmezni, mely után sejtelmes scherzo következik lovagló ritmusú trióval. A bensőséges Adagio virtuóz cadenzája a befejezetlenség érzetét, a folytatás vágyát kelti, 14

amely meg is érkezik egy zakatoló, életvidám szonátarondó formájában, melynek kódájában váratlanul visszatér a lassú tétel zenei anyaga. Az op. 27, No. 2-es darab Holdfény-szonáta néven vonult be a zenetörténetbe, a cím azonban nem Beethoventől, hanem Ludwig Rellstab német zenekritikustól és költőtől származik. A darab 1801-ben, Beethoven halláskárosodása miatt igen depresszív időszak után íródott. A nyitó Adagio sostenutót a szerző utasítása szerint a „legfinomabban” kell játszani, dallamát Berlioz lamentációnak érezte, Czerny pedig éjszakai jelenetként írta le a tételt. A folyamatosságot szinkópákra és töredezett motívumokra cserélő Desz-dúr Allegretto hagyományosnak mondható, könnyed Scherzo és Trio, Liszt Ferenc szavaival: „virágszál két szakadék közt”. S valóban, a szonátaformájú finálé újabb szakadék, vad, viharos, romantikus zongoradarabok előfutára, amely a darab legfajsúlyosabb tételévé válik.

2020. november 22. / 12.00 D-dúr szonáta, op. 28 G-dúr szonáta, op. 31, No. 1 d-moll („Vihar”) szonáta, op. 31, No. 2 Közreműködik: Fejes Krisztina [1], Lajkó István [2], Balog József [3] – zongora

Fotó © Bezerédi Tamás

Fotó © Herman Péter

Fotó © Csendes Krisztina

„Problémátlan, virtuóz technikával, fantáziadús kifejezéssel, rengeteg nüánsszal, hol erőteljesen, hol intim hangon, átszellemülten, mindig a zene természetes folyamatát követve játszik” – így jellemezte Fejes Krisztina játékát Kovács János karmester. Gazdag és sokszínű repertoárja barokk zeneművektől a kortárs alkotásokig terjed, számos ősbemutató kötődik nevéhez. A világjáró művész szólistaként és kamarazenészként is elismert, rendszeres partnere Boldoczki Gábor trombitaművésznek. Alapítványán keresztül határon túli magyar tehetségeket gondoz. „Egy név, amelyet meg kell jegyeznünk” – hangzott el a Magyar Rádió Új Zenei Újság című műsorában pályája kezdetén, és Lajkó István azóta számtalan emlékezetes koncerttel gondoskodott arról, hogy ez valóban így történjen, játszott a prágai Rudolfinumban, az amszterdami Concertgebouw-ban, a velencei La Fenicében, a trieszti Teatro Verdiben, a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban. A Zeneakadémia és a Kölni Zeneművészeti Főiskola tanáraként mára maga is fiatal zongoraművészek pályájának indulását segíti. A Liszt-díjas Balog József érzékeny zeneiségével kivívta a kritikusok elismerését és a közönség szeretetét Amszterdamtól New Yorkig, Londontól Sanghajig. Szívesen játszik kevésbé ismert remekműveket és jazz inspirálta klasszikus zenét is, szólistaként és kamarazenészként több mint ezer hangversenyt adott már a világ három kontinensének több mint huszonöt országában. Nevéhez fűződik megannyi kortárs zenei mű bemutatása, játékát kilenc CD-felvétel őrzi, és rendszeresen tart mesterkurzusokat a világ nagynevű intézményeiben.

Az 1801-ben komponált, Joseph von Sonnenfels grófnak ajánlott op. 28-as D-dúr szonáta a „Pastorale” nevet kiadójának köszönheti. Nem tudni, hogy ezzel a jelzővel a természetközeliséget vagy a nyugalmat, egyszerűséget kívánták-e hangsúlyozni, de a nyitótétel ismétlődő, statikus érzetet keltő „d” orgonapontja hozzájárulhatott a névadáshoz, s a tételből talán még patakcsobogást is kihallhatunk. Az Andante staccatós, mandolinszerű kísérete mélabús szerenádot sejtet, a D-dúr Scherzo sajátos humora a hosszú hangok és a dinamikus nyolcadosnegyedes folytatás kontrasztjára épül. A pasztorális hangulatot a trió népies dallama fokozza, de egyértelművé teszi az allúziót a 6/8-os, táncos Rondo is: az ismétlődő basszustéma giguere vagy dudajátékra emlékeztet. A finálé hangvétele hol tréfás, hol napfényes, néha kissé viharos. Tanítványa, Czerny tanúsága szerint a korábbi műveivel elégedetlen Beethovenben ekkortájt fogalmazódik meg, hogy „új útra kell térnie”. 31-es opusa alatt ismét három szonátát találunk, melyek 1801–1802 táján keletkeztek. A G-dúr szonáta elején már a téma is meghökkentő, sőt megmosolyogtató – dinamikus és statikus elemek különös, foltszerű, időnként „orra bukó” elegye. Nemcsak a hangerő-, illetve hangsúlyjátékok szokatlanok, de a hangnemváltások is. A kecses Adagio graziosóban a bal kéz pengetésszerű kísérete fölött gazdagon díszített dallam bontakozik ki: szerenádhangvétel ez, mint az előző szonátában, a különböző ornamensekkel és cadenzákkal tarkított hosszú tétel számos magyarázat szerint a korabeli olasz operák paródiája kívánt lenni. A záró Rondo életvidám, daloló, a szerző tréfás kedvét mutatják a sebes tempójú kóda előtt kétszer is közbeékelt, igen rövid adagio ütemek. „Olvassa el Shakespeare Viharját” – a kétes hitelű famulus és életrajzíró Schindler szerint ezt válaszolta Beethoven, amikor a d-moll szonáta (és az Appassionata) értelmezése felől érdeklődött. Innen a „Vihar” alcím, az elemzők azonban kétlik, hogy a darabnak bármi köze lenne e drámához. Szabolcsi szerint „ellentétei [...] a líra hullámai”, a mű „improvizációs merészségeivel és sötét lendületével ragad meg”. Az első tétel lantszerű akkordfelbontással (arpeggióval), lassan és halkan indul, hogy a tartott, elhaló hangot azonnal ideges nyolcadokban, sóhajszerű deklamációval törje meg, így jutva el a főtémáig, melyben mélység és magasság panaszos párbeszéde hallatszik. A legszokatlanabb azonban a kezdő Largo elő-előbukkanásán túl egy recitativo a kidolgozásban, valamint egy vészjósló, új zenei anyag megjelenése a visszatérés előtt. Az Adagio is hangzatfelbontással indul, mélységek és magasságok itt is egyszerre vannak jelen „a nyugalom és a szenvedély óriás szivárványán” (Szabolcsi). A záró Allegretto – melyben Czerny szerint lódobogást kellene elképzelnünk – romantikus vízió, mely egyetlen motívumot, gondolatot bont ki, egyben „valami végzetszerű, démoni kérlelhetetlenséget is szuggerál” (Pándi Marianne).

2020. november 22. / 14.00 Esz-dúr szonáta, op. 31, No. 3 g-moll szonáta, op. 49, No. 1 G-dúr szonáta, op. 49, No. 2 C-dúr („Waldstein”) szonáta, op. 53 Közreműködik: Kiss Péter [1], Varga Gergő Zoltán [2], Radnóti Róza [3], Berecz Mihály [4] – zongora

Fotó © Valuska Gábor

Fotó © Gaál Attila

Fotó © Mózsi Gábor

„Akár szólistaként, akár kamarazenészként játszom, elsősorban zenész szeretnék lenni, és nem zongorista” – vallja Kiss Péter, aki számára a kreatív alkotói folyamatok rendkívül fontosak: több zongoraversenyhez – köztük Beethoven B-dúr versenyművéhez is – komponált saját cadenzát. Napjaink jelentős zeneszerzői közül együtt dolgozott Eötvös Péterrel, Steve Reichhel, Michael van der Aával, Marta Ptaszyńskával és Ivan Fedelével is. Koncertjeinek dramaturgiájával arra törekszik, hogy rávilágítson a kortárs művek és a korábbi korok zenéjének kapcsolatára. A sokszoros versenygyőztes Varga Gergő Zoltán már több kontinensen bemutatkozott zenekari és szólókoncerteken Párizstól Tallinnon és Kairón át Tokióig. Rendszeresen fellép énekesekkel dal- és áriaesteken, de egy-egy zenei korszakról fiataloknak is adott koncerttel egybekötött rendhagyó órákat. A hazai zenekarok közül dolgozott már a Váci és Miskolci Szimfonikusokkal, a Budapesti Vonósokkal és az Anima Musicae Kamarazenekarral is. Radnóti Róza több területen tette már próbára kreativitását; iparművész család gyermekeként érdeklődése a vizuális művészetekre is kiterjed, tehetségét összművészeti alkotásokban szeretné kibontakoztatni. Zenei tevékenysége legjavát a kamarazenélés teszi ki, olyan zenészekkel működött együtt, mint Baráti Kristóf, Balog József, Borbély László, Érdi Tamás és Ránki Fülöp vagy Rácz Zoltán. Az általa alapított, fiatal zenészekből álló kamaracsoport, a Kamara-Kör már negyedik évadát kezdte meg.

Berecz Mihály 2013-ban, mindössze tizenhat évesen mutatkozott be a Müpa pódiumán Ravel G-dúr zongoraversenyének szólistájaként. Több hazai nagyzenekarral is játszott már, olyan karmesterekkel dolgozva együtt, mint Kocsis Zoltán, Vásáry Tamás, Vashegyi György vagy Keller András. Fellépett a berlini Konzerthausban és a Philharmonie-ban is, ez utóbbiban Beethoven c-moll zongoraversenyével szerepelt. 2017 óta a londoni Royal Academy of Music hallgatójaként Christopher Elton osztályában folytatja tanulmányait.

Az op. 31-es sorozat utolsó darabja, az 1802-es Esz-dúr szonáta Szabolcsi értelmezése szerint a „vihar” után a „napfényt” jelenti, jellegzetes prozódiájú nyitómotívumának feldolgozásában, az első tétel tempóinak váltakozásában van valamiféle játékos bolondozás. Arra még nem volt példa, hogy scherzo és menüett egyszerre kerüljön egy szonátába: a szonátaformában megkomponált második tétel, a 2/4-es metrumú, motorikus, meglepő zenei tréfákkal teli Scherzo után a bájos Menuetto szinte komolynak mondható, triójának témájára később Saint-Saëns írt variációsorozatot két zongorára. Az élénk finálé tarantellaszerűen féktelen, galoppos mozgása miatt angolszász területeken ezért kaphatta a szonáta a „Vadászat” melléknevet. Az op. 49-es g-moll és G-dúr szonáta bizonyos szempontból kakukktojás, keletkezésük és fajsúlyuk tekintetében is. A valószínűleg pedagógiai céllal komponált, kéttételes szonátákat Könnyű szonáta címen találjuk a kottában, születésük az 1790-es évek második felére tehető. Egyik szonátát sem érdemes azonban sem technikailag, sem zeneileg lebecsülni. A Charles Rosen szerint „mélyen megérintő és kivételes” g-moll szonáta melankolikus első tételének struktúrája a szonátaformát követi, mely után kifejezetten virtuóz Rondo következik – hol g-mollban, hol B-dúrban és G-dúrban halljuk sziporkázó témáit. A G-dúr szonáta zeneileg és technikailag jóval egyszerűbb, de sok mindent megtanulhat belőle egy fiatal pianista. A derűs első tétel hármashangzatokból, skálázó dallamokból áll össze, a zárótétel pedig egy menüett, melyet Beethoven 1799–1800 körül az op. 20-as Szeptettben is feldolgozott. A „neves” művek híres darabja az 1803–1804-ben írt op. 53-as C-dúr szonáta, mely dedikáltja, a régi barát és pártfogó, Ferdinand von Waldstein gróf után kapta alcímét. Hangversenykalauzában Pándi Marianne képszerűen fogalmaz: szerinte a darab „a természet őselemeiből táplálkozó erő, a lüktető élet, a megújulás, a nagyszerű küzdelmek költői kifejezése”. Főtémája a C-dúr hangzat zakatolásából, valamint apró motívumokból alakul ki, a himnikus melléktéma különböző változataival együtt grandiózus szimfonikus tétel bontakozik ki, amely után meglehetősen rövid az Introduzione (Bevezetés) feliratú Adagio molto. Valóban, eredetileg az Andante favori néven önálló életre kelt mű állt volna a helyén, de Beethoven végül kevésbé 19

súlyos tétel mellett döntött, és a Holdfény-szonátához hasonlóan áthelyezte a hangsúlyt a zárótételre. Egyetlen pontozott, harangozásszerű motívumból épül fel az Adagio, amely után szünet nélkül következik a záró Rondo. A sugárzóan boldog, önfeledt tétel témáját állítólag egy Rajna-menti népdal inspirálta, ez az egyszerű téma azonban a legkülönfélébb alakokban varázsolja el a hallgatót. Olasz földön a szonáta épp e tétel napfelkeltét idéző hangulata miatt kapta a L’Aurora (Hajnal) alcímet.

2020. november 22. / 16.00 F-dúr szonáta, op. 54 f-moll („Appassionata”) szonáta, op. 57 Fisz-dúr szonáta, op. 78 G-dúr szonáta, op. 79 Esz-dúr („Les Adieux”) szonáta, op. 81a Közreműködik: Réti Balázs [1], Balázs János [2], Demény Balázs [3], Rozsonits Ildikó [4], Ránki Fülöp [5] – zongora Réti Balázs a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában Eckhardt Gábornál, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Nádor Györgynél végzett, DLA-fokozatát 2007-ben szerezte. A ma már a Zeneakadémián, a Széchenyi István Egyetemen és a Miskolci Egyetemen is oktató művész a berlini Konzerthaustól a guadalajarai Teatro Degolladóig, a wartburgi vár lovagtermétől a jakartai Balai Sarbiniig sok helyen fellépett. Számtalan magyarországi mesterkurzusán kívül tanított Olaszországban, Lengyelországban, Japánban, Üzbegisztánban, Kínában, az USA-ban és Peruban is. A virtuozitásával, érzékeny rubatóival és improvizatív előadásmódjával a közönséget mindig elvarázsoló, Kossuth-díjas Balázs János az elmúlt években olyan jelentős koncerttermekben lépett fel, mint a bécsi Konzerthaus, a londoni Barbican Centre, a párizsi Cité de la Musique vagy a brüsszeli Bozar. A Snétberger Központ és a Zeneakadémia tanára. Példaképe szellemi hagyatékának ápolása céljából 2016-ban megalapította a Cziffra György Fesztivált, amelynek művészeti vezetője. Demény Balázs a 2017-es Île-de-France-i és a 2018-as Lagnysur-Marne-i Nemzetközi Zongoraverseny győztese. Az 1989-ben született, Anda Géza-ösztöndíjas és Junior Prima díjas művész rangos fesztiválok meghívottja volt már: fellépett többek között a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a CAFe Budapesten, a Raidingi Liszt Fesztiválon, illetve a Yokohama International Piano Concert Series keretében is. 2015-ben a BMC-ben vette fel Schumann–Bartók-lemezét, 2011-ben pedig A Liszt Memorial Year címmel jelent meg szólólemeze.

Rozsonits Ildikó a Beethoven Szonáta Hétvége legfiatalabb előadója. Rendkívüli tehetsége már négyéves korában megmutatkozott, amikor egy ajándék furulyán önállóan játszani kezdett, majd tanára javaslatára ötévesen zongorázni kezdett. A tizennégy éves zongorista jelenleg a különleges tehetségek osztályába jár a Zeneakadémián, az utóbbi években korcsoportjában sorra nyeri a magyar és európai versenyeket. Ránki Fülöp 1995-ben született Budapesten. Becht Erika és Hambalkó Edit, majd a Zeneakadémián Jandó Jenő, Lantos István és Wagner Rita növendéke volt, 2018-ban diplomázott. Fellépett többek között a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral és a Concerto Budapesttel, olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Hamar Zsolt, Keller András vagy Kocsis Zoltán. Szüleivel, Klukon Edittel és Ránki Dezsővel háromzongorás koncerteket is adnak. 2016-ban Junior Prima díjat kapott, 2017-ben a Cziffra Fesztivál Tehetség-díját vehette át.

Az 1804-ben keletkezett, kéttételes, op. 54-es F-dúr szonáta ritka vendég a koncertpódiumokon. Menüettel kezdődik, mintha az első két tételt kihagyná, a tánctéma leginkább a gáláns stílust idézi, amelyhez éles kontrasztként társul az oktávokban dübörgő trió. A német zenekritikus-zenetörténész, Paul Bekker szerint „finom dialógus-komédia” e két rész párbeszéde. A befejező Allegretto a nyughatatlan perpetuum mobile zenék típusába sorolható, azonban ennyi váratlan akcentussal, sforzatóval ritkán találkozunk az ehhez hasonló tételekben. Az op. 57-es f-moll szonáta 1804 és 1806 között keletkezett, ajánlása Brunszvik Ferencnek szól, s Appassionata („szenvedélyes”) néven talán Beethoven legismertebb zongoraszonátájává vált. (Az alcím itt is későbbi, és nem a komponistától származik). Középső alkotóperiódusának legszélsőségesebb megnyilvánulása e mű, melynek sötét, komor, unisono nyitótémája három oktávot jár be, kihasználva a korabeli zongorák hangterjedelmét. Őserő, harcias karakter árad a kompozícióból, de a gigantikus mű alapját egy egyszerű, rövid motívum képezi, melyet Beethoven kedvére variál. Az improvizatív, szertelen, szonátaformájú első tétel után a lassú, Desz-dúr Andante con moto történetesen variációs formában dolgozza fel az áhítatos, korálszerű témát. A finálé, Beethoven „legdémonibb” szonátatétele szünet nélkül, attacca következik: vad hajsza, melyet pokoli fanfár vezet be, a zenekari színek villódzása pedig végigkíséri a teljes tételt.

A következő szonátáig néhány évet kell várnunk: 1809-ben készül el a Brunszvik Teréznek ajánlott, kéttételes Fisz-dúr szonáta. (Az első magyarországi óvodák megalapítóját néhány könyv szintén helytelenül próbálta a „halhatatlan kedves” szerepébe erőltetni). Tegyük hozzá, hogy az „À Thérèse” alcímmel is emlegetett mű keletkezése idején egy másik Teréz is fontos volt Beethoven számára: Therese Malfatti, orvosának lánya, akinek elhamarkodottan házassági ajánlatot is tett. A darab első tételében rövid, lírai, éneklő Adagio juttat el bennünket a meghitt főtémához, melyet aztán könnyed tizenhatod-figurációk vezetnek tovább. „Tündéri játék ez, fátyolos csillogás, áttört szivárványfény és védő messzeség” (Szabolcsi). A zárótételből leginkább a téma határozott arcéle és az abból fakadó humor fogja meg a hallgatót. Mivel az op. 79-es G-dúr szonáta viszonylag könnyen játszható, Szonatinának is nevezik, az expozíciót lezáró, tréfás kéthangos motívum miatt pedig – amely a kidolgozásban jelentősebb szerepet kap – „Kakukk”-nak is szokták becézni. A kicsattanóan energikus tétel után éles váltás a mélabús Andante a maga dalszerűségével, már-már Mendelssohn valamelyik „szöveg nélküli” gondoladalát vetíti előre. A záró rondó fürge, daktilusos témája mintha a fiatalkori Lovasbalett egy tételét idézné, de ugyanez az akkordmenet képezi majd az op. 109-es E-dúr szonáta alapját is. A 81a opusszámmal megjelentetett Esz-dúr szonátát Beethoven tanítványának, Rudolf főhercegnek ajánlotta, akinek Bécs francia megszállása idején el kellett hagynia a várost. Ebből az alkalomból keletkezett 1809–1810 táján a darab, amelynek tételei a beethoveni szándék szerint a Das Lebewohl (A búcsú), Abwesenheit (Hiány) és Das Wiedersehen (A viszontlátás) alcímeket kapták volna, a kiadó azonban önkényesen franciául jelölte azokat, így kapta a szonáta a „Les Adieux” ragadványnevet, Beethoven hiába írta éktelen haragra gerjedve a Breitkopfnak, hogy „...»Lebewohl« egész mást jelent, mint Les Adieux. Előbbit egyetlen személynek mondjuk, szívből, a másikat egész gyülekezetnek, városoknak.” A lassú bevezetést indító három akkord fölé a komponista oda is írta szótagolva: Le-be-wohl. A patetikus sóhajmotívumok a tétel Allegro szakaszában is többször visszatérnek. Sóhajszerű panaszokat hallunk a második tételben is, a bal kéz harangozásával kiegészülve a zene mintha az idő lassú múlását érzékeltetné. A viszontlátás ujjongó öröme attacca következik a magány hangjai után, diadalmasan, szonátaformában. Újdonság, hogy ebben a műben Beethoven már nem elégszik meg az olasz nyelvű előadói utasításokkal, úgy gondolja, erre anyanyelve sokkal alkalmasabb.

2020. november 22. / 18.00 e-moll szonáta, op. 90 A-dúr szonáta, op. 101 B-dúr („Hammerklavier”) szonáta, op. 106 Közreműködik: Gyöngyösi Ivett [1], Borbély László [2], Bogányi Gergely [3] – zongora

Gyöngyösi Ivett számos korábbi versenygyőzelem után 2019 októberében megnyerte a Genfi Zeneakadémia Beethovenversenyét is, melynek fődíjaként a G-dúr zongoraversenyt adhatta elő a Victoria Hallban Takács-Nagy Gábor vezényletével. Rendszeresen fellép a legrangosabb koncerttermekben – Berlinben, Bécsben, Párizsban –, részt vett a lipcsei Mendelssohn Fesztiválon, a varsói Chopin Fesztiválon és a Kiotói Nemzetközi Zenei Fesztiválon, de szívesen zongorázik jótékony céllal, gyakran játszik például gyógypedagógus édesanyja pácienseinek. Elmélyült, intellektuális művész a Junior Prima díjas Borbély László, aki rendszeres koncerttevékenysége mellett a Zeneakadémia tanára is. Több alkalommal lett helyezett versenyeken, köztük a Nemzetközi Liszt–Bartók Zongoraversenyen Budapesten, illetve Los Angelesben. Koncerteket ad Európa számos országában, az Egyesült Államokban és Ázsiában, repertoárján barokk, bécsi klasszikus, romantikus, kortárs művek egyaránt szerepelnek. Az utóbbi években több szólólemezt is készített, felvette például Bach Goldberg-variációit. Bogányi Gergely a kilencvenes években elért első nagy versenygyőzelmei – a Budapesti Nemzetközi Chopin, Mozart, illetve Liszt Verseny – óta a közönség egyik kedvence. Díszpolgára szülővárosának, Vácnak, és 2016 óta Budapestnek is, Finnországban pedig – ahol tanulmányai egy részét folytatta – a Fehér Rózsa Lovagrend érdemkeresztjével tüntették ki. A Liszt- és Kossuth-díjas művész a világ legnagyszerűbb hangversenytermeiben, a legjobb zongorákon játszik, de Liszt példája és újításai által inspirálva létrehozta saját, innovatív zongoráját is.

A kései alkotóperiódus műveit vezeti be az 1814-ben keletkezett op. 90-es e-moll szonáta, a kéttételes kompozíciót Lichnowsky hercegnek dedikálta szerzője. Az erőteljes, szélesen deklamáló nyitótéma fölött a szerző által írt előadói utasítás áll: „Élénken, végig érzéssel és kifejezéssel”. Romantikus érzelmek fogalmazódnak meg ebben a tételben, mely Donald Tovey szerint „tele van szenvedéllyel és magányos energiával”. E zenei szakadékok után a záró szonátarondó „nem túl gyorsan és nagyon énekszerűen adandó elő”. Egyenletes, lágyan daloló muzsikája az elemzők szerint Schubertre lesz igazán jellemző. Schindler kétes hitelű beszámolója szerint a mű „Az ész és a szív vitája” címet viselte volna, de a „Szerelmesek társalkodása” alcímet is említette az életrajzíró. Az op. 101-es A-dúr szonáta 1816-ban készült a kiváló pianista, Dorothea Ertmann báróné számára, benne Beethoven kései stílusának komplexitásával, intimitásával, érzelmességével, polifon hatásaival. A mű olyannyira jövőbe mutató, hogy a gyanútlan hallgató inkább vélné schumanni muzsikának, különösen az első két tételt. A dominánson induló lírai, idilli fantáziaképet „kissé élénken és a legbensőségesebb érzéssel” kéri megszólaltatni a komponista, és bár szonátaformáról van szó, a témák közt nem fedezünk fel igazi kontrasztokat. Az ezt követő szilaj induló a scherzo funkcióját hivatott betölteni, és még a harmonizálás is inkább Schumannt jövendöli. A rövid, „lassan és vágyakozva” játszandó harmadik tétel ezúttal is bevezetés a fináléhoz, amely előtt még felsejlik a nyitótétel főtémája, hogy aztán egy nagyszabású, technikailag is nagy igényeket támasztó fúga zárja a szonátát. Az utolsó szonáták a végsőkig kiaknázzák a hangszer fizikai lehetőségeit, és bár már az A-dúr szonátánál is megjelenik a „für das Hammerklavier” (kalapácszongorára) felirat, a „Hammerklavier” melléknevet teljesen kisajátította Beethoven szonátatermésének „Mount Everestje”, az op. 106-os B-dúr szonáta. Az 1817 és 1818 között írt mű ajánlása Rudolf főhercegnek szól, technikai kihívásairól pedig sokat elárul, hogy első dokumentált nyilvános előadására csak 1836-ban Párizsban került sor, amikor Liszt Ferenc vállalkozott a grandiózus kompozíció megszólaltatására. A szonátaformájú első tétel hatalmas, akkordikus fanfárral indul, a telt hangzatokat azonban visszahúzódóbb, kontrapunktikus, sőt archaikus válasz követi. A súlyos, erőtől duzzadó tétel után a Scherzo szinte könnyed, hangvétele ismerősen csenghet korábbi darabokból. Az Adagio sostenuto még az első tételnél is hatalmasabb méreteket ölt, megrendítő zene „a beethoveni magány e legnagyobb szabású költeménye” (Szabolcsi). A zárótételt fantáziaszerű bevezetés előzi meg, olyan, mint egy improvizált prelúdium, amely után bachi módra valóban fúga következik – Paul Bekker szerint az egyetlen lehetséges befejezés, hiszen Beethovennek „olyan formát kellett találnia, amely az alkotói lét rendíthetetlen akarását a frivol vidámság legcsekélyebb árnyalata nélkül kifejezhette, a legmélyebb komolyságot mozgékony tevékenységgel ábrázolhatta”.

2020. november 22. / 20.00 E-dúr szonáta, op. 109 Asz-dúr szonáta, op. 110 c-moll szonáta, op. 111 Közreműködik: Csalog Gábor [1], Zsoldos Bálint [2], Kemenes András [3] – zongora

Csalog Gábor a magyar hangversenyélet külön utakon járó egyénisége. Zongoraművész, zeneakadémiai kamarazenetanár, zeneszerző, akinek műveit az elmúlt években nagy sikerrel mutatták be. Jól ismert különleges, a régi és az új zenét rendhagyó módon összekapcsoló műsor-összeállításairól. Kurtág György műveinek avatott előadója, az utóbbi időben kamarazenei kurzusainak állandó asszisztense és szervezője, de szoros munkakapcsolatban állt Ligeti Györggyel is, fontos szerepet vállalva zongoraműveinek itthoni bemutatásában. Zsoldos Bálint a Zeneakadémia elvégzése mellett mesterkurzusokon is kiváló művészektől – Dmitrij Baskirovtól, Lazar Bermantól, Sebők Györgytől – tanult. Szólistaként és kamarazenészként is állandó szereplője a hazai és külföldi koncertéletnek, vendége volt a világ számos rangos koncerttermének. Fellépett többek között a salzburgi Mozarteumban, a New York-i Carnegie Hallban vagy a moszkvai Rachmaninov Teremben, és olyan karmesterekkel dolgozott, mint Kocsis Zoltán, Jurij Szimonov vagy Vásáry Tamás. Kemenes András a Zeneakadémia egyik aranykora idején végezte tanulmányait: tanárai Kadosa Pál, Rados Ferenc és Kurtág György voltak; később Moszkvában, majd Drezdában képezte tovább magát. Koncerteket ad, kurzusokat tart, zsűrizik számos európai országban, valamint Koreában és Japánban. Az utóbbi évtizedekben tanárként is jelentős tekintélyt szerzett, a kecskeméti Kodály Iskola után immár hosszú évek óta a Zeneakadémián tanít.

Az út végén három egymás utáni opusszámmal ellátott szonáta áll, az 1820 és 1822 között, a Missa solemnisszel egy időben keletkezett művek felforgatják vagy talán inkább kitágítják a műfaj és a forma horizontját. A Maximiliane Brentanónak ajánlott op. 109-es E-dúr szonáta elsősorban intimitásával, líraiságával ragad meg, fantáziaszerű, improvizatív első tételéről még a vájt fülű hallgató sem állapítaná meg biztosan, hogy szonátaformájú struktúrát hall, bár ebben az elemzők sem tudnak igazán megegyezni. Az e-moll Prestissimo viharos karakterével a scherzót helyettesíti, noha szonátaformával van dolgunk. A darab zárótétele meghitt, formálásában sarabande-ra emlékeztető, himnikus témát dolgoz fel hat variációban, melyek során sosem hallott mélységeket és magasságokat jár be az éneklő dallam. Az op. 110-es Asz-dúr szonáta „éneklő”, „kifejező” első tételének karaktere (Moderato cantabile molto espressivo) az előző, op. 109-es darab nyitótételéhez hasonlóan lírai, álmodozó, szerkezete azonban kevésbé szertelen, Charles Rosen szerint kifejezetten haydni. Az Allegro molto jelölésű scherzo rövid, de velős, nyers és humoros. A zárótétel a legösszetettebb: drámai recitativo után „panaszos ének” (Klagender Gesang) következik, melynek lehajló dallamvonala számos elemzőt a János-passió fájdalmas „Es ist vollbracht” (Bevégeztetett) kezdetű altáriájára emlékeztet. Ez a zenei anyag ismét visszatér, elválasztva a fúga két különböző alakját, melyben a kvartokkal indító fúgatéma először eredeti, felfelé törő formájában mutatkozik meg, majd a téma fordítottja kap kidolgozást, hogy aztán erőteljes, homofon befejezés koronázza meg a művet. A legutolsó, op. 111-es c-moll szonáta ajánlása ismét a jó barátnak és patrónusnak, Rudolf főhercegnek szól. Ahogyan a kései művek általában, ez a darab is tartalmaz kontrapunktikus, fúgás szakaszokat, sőt pontozott ritmusaival mindjárt az első tétel francia nyitányt idéz, bár ez a gesztus Beethovennél inkább tragikus, végzetes pörölycsapásként hat. A bevezetőből megszülető főtéma három súlyos hangból álló motívuma aztán a legváltozatosabb formákban és színekben hallható. A második tétel egy nevéhez híven éneklő dallamú Arietta, változatokkal. A variációk során az egyszerűbb, ringatózó feldolgozás után egyre sűrűbbé válik a textúra, szokatlan ritmikája miatt a harmadik változatra több muzsikus a jazz, sőt a boogie-woogie előhírnökeként tekint. A trillás-harminckettedes szövet egyre intenzívebbé válik, és e hangszőnyeg fölött és alatt – a klaviatúra legmélyebb és legmagasabb régióiban egyszerre – egyfajta mennybemenetelként halljuk még egyszer, utoljára a témát, amelynek hangja Pándi Marianne szerint már „nem a fájdalomé és nem a lemondásé, hanem a földöntúli beteljesülésé: azé az emberé, aki mindent tud már az életről és e tudása birtokában jutott odáig, hogy boldog és boldogít”. S hogy miért nincs a műnek harmadik tétele? Ahogy Wendell Kretzschmar mondja Thomas Mann Doktor Faustusában: „A szonáta mint olyan itt véget ér, betetőzik, beteljesítette sorsát, elérte célját.” A műismertetőket írta: Tóth Endre 27

SUMMARY If one were to list those genres that were at the centre of the creative work of Ludwig van Beethoven (1770–1827) and accompanied him throughout his life, then along with the symphonies and string quartets, his piano sonatas stand out from his oeuvre – in terms of their number, as well. The 32 works are an encyclopaedic collection, one of universal significance, in the history of classical music and an essential core repertoire for pianists. The series of sonatas offers a kind of summary like Bach’s Clavier-Übung and Wohltemperiertes Klavier, but above and beyond providing us with a picture of the culmination of the Viennese Classical sonata as a genre, they also show both how varied Beethoven’s style was and the development of his craft and tools as a composer. Beethoven reinterpreted the genre and the form, stretching its boundaries while taking advantage of every possibility the instrument had to offer, thus opening the path toward Romanticism. Each one of these works is a personal testament, with some of them important milestones in terms of his entire oeuvre. Furthermore, when Beethoven wrote most of these works, it was no longer his intention for them to be played as music for the home or the salon, but rather on the concert stage, which is made evident by the arsenal of technical skills required to perform a credible interpretation of these sonatas. Even in his early period, it was chiefly his sonatas that were striking for their boldness and experimental spirit, even if these compositions often still bore the clear influence of Haydn and Mozart. About half of the sonatas date from the 1790s. Discussing this period and these works, music historian Bence Szabolcsi wrote, “This was a sensitive and emotional era, full of great softening, shocks and determination, prayers and vows, remorse and arrogance, sobs and moments of brightening, a constant overflow of emotion. The sonatas capture this heaving faithfully and in detail: they are a more authentic witnesses to Beethoven’s life during those years than any diary, correspondence, or autobiography could ever be.” British music historian Donald Francis Tovey also draws attention to the uniqueness of Beethoven’s sonatas, saying that the sonata style is an inherently dramatic one, and that’s what sets Beethoven’s apart from the ones written by Haydn and Mozart, as the latter two “most typically used this style to create comedy of a high level, as the musical equivalent of social comedy”. Beethoven, on the other hand, is more interested in tragedy, melodrama and the “stage play of ideas”. Although only the two pieces that make up Op. 27 (the second of these is the “Moonlight” Sonata No. 14 in C-sharp minor) bear the composer’s inscription “Quasi una fantasia”, the free and fantasy-like treatment of forms and genres was typical of every work that he wrote from that point on. As Beethoven himself wrote in a letter after completing the first 15 sonatas: 28

“From now on, I am going to follow new paths.” In 1803, three more piano sonatas would appear, all listed under a single opus number (Op. 31). After this point, however, each work would be published separately, as an individual piece. These new pieces are much bolder and more experimental: in the sonatas of Beethoven’s middle period, the movements are often interconnected, the finale sometimes plays a more prominent role, and since the composer was focused chiefly on writing orchestral works during this period, we can also identify a kind of symphonic influence at work in these compositions for piano, particularly in the Waldstein (No. 21) and Appassionata (No. 23) sonatas. The works created between 1809 and 1814 are mostly characterised by a lyrical tone, and the final five, written between 1816 and 1822 and starting with No. 28 (Op. 101), are among the most personal and intimate works in music history, in many cases rising to distinctly hymn-like heights. From a formal point of view, there are almost no boundaries, while in the late sonatas we can often find sections structured according to the strictest rules, with fugues and fugatos. Even in this instrumental genre, there appear recitative and arialike parts, as well as variations, and more specifically a new type of variation “in which the members,” wrote Beethoven researchers Alan Tyson and Joseph Kerman in their article in the New Grove Dictionary of Music and Musicians, “take a much more individual and profoundly reinterpreted view of the original theme. The theme seems transformed or probed to its fundamentals, rather than merely varied.” Hans von Bülow regarded Beethoven’s piano sonatas as the „New Testament” of piano literature, with Bach’s Wohltemperiertes Klavier being, in his eyes, the „Old Testament”. One factor making this marathon undertaking so special, as such opportunities are few and far between – with perhaps only jubilee years affording a good occasion for holding one – is the density with which we will get to encounter Beethoven’s yield of sonatas – not to mention in the order that he wrote them. Another is that it is also constitutes a celebration for the justly famed Hungarian piano school, which will be represented by nearly every age group at this sonata weekend. But no matter which generation we are talking about, there is no doubt that this legacy can be traced back to the German composer, as through their great teachers of the past – István Thomán, Ferenc Liszt and Carl Czerny – every Hungarian pianist, to one degree or another, “emerges” from behind Beethoven’s cloak.

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1. Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon. A szerkesztés lezárult: 2020. november 2. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnerünk:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

mupa.hu