2021. JANUÁR 29.
ROSSINI-GÁLA 1
mupa.hu
29 January 2021 Béla Bartók National Concert Hall
ROSSINI GALA Featuring: Dorottya Láng – mezzo-soprano István Horváth – tenor Péter Kálmán – bass-baritone Pannon Philharmonic Orchestra Conductor: Nikolas Nägele Rossini: L’italiana in Algeri – overture L’italiana in Algeri – ’Già d’insolito ardore nel petto’ (Mustafa’s aria from Act 1) L’italiana in Algeri – ’Ai capricci della sorte’ (Isabella and Taddeo’s duet from Act 1) Il barbiere di Siviglia – overture Il barbiere di Siviglia – ’Ecco ridente in cielo’ (Almaviva’s cavatina from Act 1) Il barbiere di Siviglia – ’Pace e gioia sia con voi’ (Almaviva and Don Bartolo’s duet from Act 2) Guillaume Tell – overture Guillaume Tell – ’Ne m’abandonne point... Asile héréditaire’ (Arnold’s aria from Act 4) Tancredi – ’O patria... Di tanti palpiti’ (Tancredi’s aria from Act 1) La Cenerentola – overture La Cenerentola – ’Miei rampolli femminini’ (Don Magnifico’s aria from Act 1) La Cenerentola – ’Nacqui all’affanno... Non più mesta’ (Angelina’s aria from Act 2) The English summary is on page 11.
2
2021. január 29. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
ROSSINI-GÁLA Közreműködik: Láng Dorottya – mezzoszoprán Horváth István – tenor Kálmán Péter – basszbariton Pannon Filharmonikusok Vezényel: Nikolas Nägele Rossini: Olasz nő Algírban – nyitány Olasz nő Algírban – „Già d’insolito ardore nel petto” (Mustafa áriája, I. felvonás) Olasz nő Algírban – „Ai capricci della sorte” (Isabella és Taddeo kettőse, I. felvonás) A sevillai borbély – nyitány A sevillai borbély – „Ecco ridente in cielo” (Almaviva kavatinája, I. felvonás) A sevillai borbély – „Pace e gioia sia con voi” (Almaviva és Don Bartolo kettőse, II. felvonás) Tell Vilmos – nyitány Tell Vilmos – „Ne m’abandonne point... Asile héréditaire” (Arnold áriája, IV. felvonás) Tankréd – „O patria... Di tanti palpiti” (Tankréd áriája, I. felvonás) Hamupipőke – nyitány Hamupipőke – „Miei rampolli femminini” (Don Magnifico áriája, I. felvonás) Hamupipőke – „Nacqui all’affanno... Non più mesta” (Hamupipőke áriája, II. felvonás)
3
„Dicsőségének határai egybeesnek a művelt világ határaival...” – érzékeltette Gioachino Rossini (1792–1868) hírnevének nagyságát kortárs biográfusa, Stendhal, és a regényírónak sem utolsó francia rajongó a legkevésbé sem túlzott. Korai pályakezdése és éppily korai visszavonulása között ugyanis a maestro valóban meghódította az operajátszó világ egészét: a Napóleon bukását követő korszak egyik főszereplőjévé vált, olyan Rossini-lázat gerjesztve, amelynek hatása alól nemcsak a közönség, de Schubert, Meyerbeer vagy Donizetti sem tudta kivonni magát. Az első operáját tizenhét esztendősen befejező fiatalember nem különösebben emelkedett szellemű, de annál elevenebb zenés színházi kultúrában növekedett fel – rézfúvós apa és énekesnő anya gyermekeként a szó legszorosabb értelmében is. Így hát számára természetes volt, hogy az énekesek és az impresszáriók mohón követelőzők, a közönség nyugtalan és új slágerekre éhes, az operaházak pedig kártyaszobákat is fenntartanak. Ebben a közegben az operakomponistának mindenekelőtt az elemi erejű újdonságigényt kellett folyamatosan kiszolgálnia – csupán látszólag paradox módon: akár az eredetiség rovására is. A mellékszereplők áriáit meg lehetett íratni akár szakmányban komponáló bedolgozókkal is, a nyitányt pedig a mester nyugodtan kölcsönözhette egy saját korábbi operájából, már amennyiben azt a művét még nem ismerte az adott város operalátogató közönsége. Rossini mintaszerű gyorsasággal találta meg a helyét ebben a hektikus operaüzemben, majd hamarosan át is vette az uralmat fölötte. Igen könnyű kézzel alkotott, komoly témájú és vígoperákat vegyesen: 1812-ben például nem kevesebb mint hat új dalművet bocsátott a közönség elé Velencében, Rómában, Ferrarában és Milánóban, a majdnem ilyen termékeny 1813-as esztendőben pedig többek közt megkomponálta a velencei La Fenice számára a Tankréd című melodramma eroicót (egykorú magyarításában: hős daljátékot). Ebben az operájában (amelyhez Rossini siettében önmagától kölcsönzött nyitányt) hangzott fel a címszereplő partra és színre léptekor a „Di tanti palpiti” kezdetű ária is, amelyből a Verdi feltűnését megelőző korszak legismertebb operaslágere vált. Mi több, ez volt az olasz ária, méghozzá az a fajta, amelyet a gondolások és utcai énekesek nyűttek évtizedhosszat megunhatatlanul. „L’aria dei risi”, azaz a rizsária – hamarosan ezen a ragadványnéven emlegették Tankréd lovag magándalát. Széltében elterjedt ugyanis az anekdota, mely szerint e szám megszületéséhez éppen csak annyi időre volt szükség, amíg a zeneszerző étkezéséhez elkészült a rizs, pontosabban a rizottó. Ebben a történetben pedig nemcsak Rossini jól ismert nagyétkű ínyenc volta körvonalazódott, de az a hedonista nemtörődömség is, amely korán gyanúba, méghozzá a lustaság és a cinizmus gyanújába keverte „Itália Hélioszát” (Heine). Ám míg az előbbi vádat több mint három tucat operacím felsorolásával könnyű lenne megcáfolni, addig az utóbbit, vagyis – Berlioz megfogalmazásában – Rossini „melodikai cinizmusát” nem minden alap nélkül szokás mindmáig emlegetni. (Igaz, ma már korántsem feltétlenül negatív felhanggal, inkább az illúziótlan életismeret ismertetőjegyeként.) 4
A fiatal Rossini számára a siker nem hagyott időt sem tétlenkedésre, sem alkotói válságokra. Darabjai egymást szorították le a műsorról, ami persze nem meglepő, hiszen az operajátszást akkoriban – históriai érdeklődés még alig-alig létezvén – az újdonságok uralták. Három hónappal a Tankréd után megszületett és színre került a szintén Velence közönségének szánt vígopera, az Olasz nő Algírban. Ekkorra már a még mindig csupán huszonegy esztendős szerző rátalált egyik védjegyére, az ismétlés és a crescendós fokozás hatáselemét csúcsra járató, örökmozgót idéző nyitánytípusra, amely a melodikus fantáziát a mechanikával ötvözte. Így a szabadalmazott és félreismerhetetlen Rossini-nyitányok egyik legszebbikét éppúgy ott lelhetjük ebben a műben, mint a vígoperai kavarodás, az imbroglio kötelező első fináléját, a magukból bolondot csináló vagy magukat az orruknál fogva vezetni hagyó férfiakat, no meg egy diadalmasan és elragadóan ravasz nőalakot: a címszereplőt, a fogvatartóit lefegyverző és honfitársait is szökéshez segítő, szépséges Isabellát. Az alkotói rohammunka évente három-négy új operát termő évtizedében a repertoár olyan jövőbeli alapművei születtek meg, mint A sevillai borbély vagy a Hamupipőke: előbbi 1816-ban, utóbbi 1817-ben, egyként Róma közönségének szánva. A sevillai borbély egyszerre jelezte Rossini sikerérzékét és már-már arcátlan merészségét, hiszen a minőségi témaválasztás, vagyis Beaumarchais vígjátékának kiválasztása találkozott a közönség ízlésével – egyúttal a fiatal maestro felvállalta az összehasonlítást Paisiello ekkorra már klasszikussá vált operájával. A mű, amelyet az ősbemutatón udvariasságból nem is ma ismert címén, hanem Almaviva, avagy a hiábavaló elővigyázat megnevezéssel adtak elő, ma az olasz vígopera zsánerének első számú példája és mintaképe. A maga korában azonban nem egészen így ítélték meg, amit jól bizonyít a fentebb már idézett Stendhal megállapítása: „...nehogy azt gondolja valaki, hogy A sevillai borbély, akármilyen vidámnak találjuk is, szintén opera buffa; nem, ez csak másodfokú vidámság.” Ilyen, a vájt fülű kortársak által di mezzo carattere, vagyis középfajú operának talált remekmű volt a Hamupipőke is, amely ugyancsak mindenki számára ismerős témát emelt a zenés színpadra. Perrault meséjének kiválasztása és a mindössze alig néhány hetes alkotói folyamat a librettista Jacopo Ferretti visszaemlékezése szerint ezzel a rövid párbeszéddel indult: – Hamupipőke? – Lenne bátorsága írni nekem egy Hamupipőkét? – Lenne bátorsága megzenésíteni? – És a szinopszis? – Ha ma éjjel nem alszom, holnap reggelre megkaphatja. – Jó éjt! S habár az opera születése ilyesformán egy átvirrasztott éjszakával indult, a Hamupipőkében az álomnak és az álomszerűségnek jelentékeny, sőt meghatározó szerep jutott. Gondoljunk akár a mostohaatya, Don Magnifico komikus álomelbeszélő áriájára („Miei rampolli femminini”), akár a darab első vagy második felvonásának fináléjára, mely utóbbiban a neve szerint is 5
angyali címszereplő, Angelina valósággal átlelkesíti a megbocsátás színpadi-operai közhelyét („Nacqui all’affanno... Non più mesta”). A víg- vagy mindenesetre markánsan derűs operák mellett Rossini komoly, sőt tragikus dalművek sorával is gazdagította kora nemzetközi operaéletét. Ő is szerzett úgynevezett „szabadító operát”, a Torvaldo és Dorliskát (1815), s Verdit megelőzve komponált egy Otellót is. Librettistái a mesés ókortól (Semiramide, 1823) a 16. századi Lengyelországig (Sigismondo, 1814) és Skóciáig (A tó asszonya, 1819) kutatták át a történelmet operai alapanyagul fölhasználható legendákért. A melódiák mámorító szépsége és Rossini műhelyének rutinszerűen áradó technikás megoldásai ezekben az operákban is lépten-nyomon felbukkantak, megítélésük ebben a komoly zsánerben azonban vegyesebbnek bizonyult. Hogy mást ne említsünk, maga Beethoven adta az alábbi, gorombaságig őszinte és persze kéretlen jótanácsot a nála Bécsben tiszteletteljesen vizitelő és vígoperai működéséért a géniusz által is felettébb becsült itáliai mesternek: „Sohase próbáljon mást írni, csak vígoperát; ha más stílussal kísérletezne, erőszakot tenne természetén. [...] Higgye el nekem, az opera seria rosszul áll az olaszoknak. Nincs elég érzékük az igazi drámához, de hát hogyan is lehetne?” Harmincas évei elejére Rossini gyakorlatilag mindent elért, amit csak a határok által szétszabdalt Itália földjén elérhetett, egyszersmind az európai operaélet vitathatatlan egyeduralkodója vált belőle. Új impulzusokra, környezetváltozásra és nem mellesleg nagyobb jövedelemre vágyva elfogadta a francia állam képviselőinek ajánlatát, akik Párizsba kívánták csábítani, illetve a francia fővároshoz akarták kötni őt. A korszak világnagyságának itt számottevően több pénzért jóval kevesebbet kellett komponálnia, a tempó lassítását pedig érzéketlenség lenne egyszerűen lustaságszámba venni. Annál is inkább, mivel Párizsban egy számára újfajta feladatot is a nyakába vett, amikor elvállalta a Théâtre-Italien igazgatását. Rossini ebben a pályaszakaszában elsősorban néhány korábbi operáját franciásította, de kétségkívül az önmagától való kölcsönzés határait is sikerült még kijjebb tolnia, amikor az utolsó Bourbon uralkodó, X. Károly megkoronázásának tiszteletére komponált mulatságos alkalmi műve, A reimsi utazás (1825) zenei anyagának minőségi és mennyiségi javát pirulás nélkül újrahasznosította utolsó előtti operája, az 1828-as Ory grófja megalkotásakor. 1829-ben azután – saját praxisához mérten kivételesen hosszú előkészületeket és alkotói folyamatot követően – még ajándékozott Párizs számára egy minden szempontból nagyszabású művet: a Tell Vilmost. Ez volt Rossini imponáló hozzájárulása a francia nagyopera műfajához: a többrészes slágernyitány hajnali képével, vihar- és pásztorjelenetével, valamint lovasrohamával induló mű húzás nélkül játszva hosszabb még a Wagner-zenedrámák többségénél is. Természetesen a kötelező balettbetétek is megtalálhatók a svájci szabadsághős legendáját jelenetező operában, ahol a „mindenből a legjobbat” elve alapján a tenor főszerep, vagyis Arnold igényes és rendkívül magas fekvésű szólama például a korszak legelső tenorja, Adolphe Nourrit számára íródott. 6
Rossini ezt követően visszavonult: még jócskán a negyvenedik születésnapját megelőzően előbb az operakomponálást, majd az operaházak körüli tevékenykedést is odahagyta. Élete második felét elegáns visszavonultságban, baráti evészetek között töltötte, és amikor mégis komponált – legtöbbször szigorúan önmaga számára –, akkor e bájos remekműveket „az öregkor bűnei” (péchés de vieillesse) gyűjtőnév alatt vezette be alkotásainak sorába. Írta: László Ferenc
7
Fotó © Chris Gonz
A budapesti születésű fiatal mezzoszoprán, Láng Dorottya Bécsben diplomázott, majd sikeres versenyszereplések sorát követően immár számos fontos debütálást is maga mögött tudhat. Fellépett a hamburgi Staatsoperben csakúgy, mint az Elbphilharmonie és a bécsi Konzerthaus hangversenytermében, vagy a londoni Wigmore Hallban. Operaés koncerténekesként olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Kent Nagano és Teodor Currentzis, szerephez jutva többek közt Willy Decker, Stefan Herheim és Romeo Castellucci rendezéseiben is. Horváth István, a Simándy József-emlékplakettel elismert tenor zenei tanulmányainak és színpadi debütálásának színhelye egyaránt szülővárosa, Pécs volt. Itt legelőször A sevillai borbély Almaviváját énekelte, s e Rossini-szerepben azóta is éppúgy nagy sikereket arat, mint pár esztendeje az Ory grófja címszerepében. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar vendégművészeként Brüsszelben és Rómában is fellépett már (utóbbi városban XVI. Benedek pápa előtt énekelve), de az Operaház egyik legfoglalkoztatottabb tenorjával Észak- és Dél-Amerikában is megismerkedhetett a közönség.
Fotó © Déri Miklós
Fotó © Juliane Naumann
8
Kálmán Péter, a New York-i Manhattan School of Music és a Zürichi Nemzetközi Operastúdió hajdani növendéke mára buffó és drámai szerepekben egyaránt a nemzetközileg keresett basszbaritonok szűk elitjéhez tartozik. Az elmúlt években együtt dolgozott Christoph von Dohnányival, Fischer Ádámmal, Marc Minkowskival, Laurent Pellyvel vagy éppen Cecilia Bartolival, aki egyik kedvenc színpadi partnerének tekinti a remek játékkészségű énekest. Rossini-szerepek megformálójaként Bécs, Párizs, Zürich és persze Budapest közönsége is találkozhatott már vele. A berlini Deutsche Oper ifjú karmestere, Nikolas Nägele Salzburg és Bayreuth fesztiválján egyaránt Christian Thielemann asszisztenseként jutott feladathoz, alig pár éve A sevillai borbély vezénylésével debütált, s ma már olasz földön is keresett Rossini-dirigensnek számít. Ennek legékesebb bizonysága, hogy 2019-ben a pesarói Rossini Operafesztiválon is bemutatkozott: ő vezényelte A reimsi utazás bemutatóját, s a zeneszerző szülővárosa 2020-ra, fesztiválpótló szabadtéri koncertjének karmesteréül is visszahívta a még csupán harminchárom esztendős német muzsikust.
Pécs városban először Lickl János György alapított zenekart 1811-ben, a Pécsi Szimfonikus Zenekar 1984-ben jött létre, s ez az együttes volt a Pannon Filharmonikusok közvetlen elődje. A zenekar az utóbbi másfél évtizedben látványos fejlődésen ment keresztül, a pécsi Kodály Központ rezidens zenekaraként működő együttesnek Budapesten, a Müpában is saját koncertsorozata van, és fellépett már a legjelentősebb európai termekben Zürichtől Bécsen át a berlini Philharmonie nagyterméig. Hangversenyein világhírű vendégművészek lépnek fel Sharon Kamtól Fazıl Sayig és Mischa Maiskytól Maxim Vengerovig. Hamar Zsolt és Peskó Zoltán után 2011 és 2018 között Bogányi Tibor töltötte be a vezető karmesteri posztot, 2019 januárja óta Bogányi Tibor és Varga Gilbert együtt a zenekar vezető karmesterei.
9
MÜPA PODCAST 10
SZEMÉLYES ÉLMÉNYEK
Autóban, buszon, otthon vagy futás közben? Válogasson a Spotifyon és iTuneson is meghallgatható felvételeink közül, ahol olyan vendégek mesélnek Náray Erikának a kedvenceikről, mint Szinetár Miklós, Nádasdy Ádám, Gundel Takács Gábor, Vámos Miklós vagy éppen Nagy Ervin.
mupa.hu
SUMMARY Between the youthful launch of his career and his equally early retirement, Gioachino Rossini (1792–1868) conquered the entire Western opera-performing world: with light-handed speed he swiftly took control over the hectic opera industry of his time in its constant demand for innovation, as well as over the audience. The operas – buffo, seria and, in the middle ground, di mezzo carattere – all quickly emerged one after the other from the pen of this maestro who composed his first drama for the stage at the age of 17. His overflowing melodies, pyrotechnic arias and ensembles, unmistakable overtures that suggest perpetual motion, and crescendoing finales characterise his work almost as a trademark to this day, an oeuvre that provides some of the core works of the repertoire while also serving as a terrain for continuous rediscovery. This concert offers a sampling from this oeuvre with a programme featuring a host of vocal and orchestral hits, ranging from Tancredi and its title character’s renowned aria, premièred shortly before the composer’s 21st birthday, to Guillaume Tell, which was created as a French grand opera. Taking the helm of Pécs’s Pannon Philharmonic for this concert will be Nikolas Nägele, the young conductor of the Deutsche Oper Berlin, who made his début a few years ago with Il barbiere di Siviglia and has since been in demand to conduct Rossini’s works in Italy. He made his first appearance on the podium of the Rossini Opera Festival in Pesaro in 2019, for the première of Il viaggio a Reims, and was invited to return to the city of the composer’s birth in 2020 to conduct the open-air concert held in lieu of the festival that year. Budapest-born mezzo-soprano Dorottya Láng earned her degree in Vienna, and after a series of successful competition results, now has numerous important role débuts under her belt, along with collaborations over recent years with such artists as Kent Nagano, Teodor Currentzis, Willy Decker and Romeo Castellucci. István Horváth is one of the Hungarian State Opera’s most frequently engaged singers. He made his career stage début as Almaviva, and his lithe and agile tenor voice comes out splendidly in this role, just as it does in the title role of Le comte Ory. In both buffo and dramatic roles, Péter Kálmán belongs to a small elite of bass-baritones who are sought after internationally, and so his portrayals of Rossini’s characters have been enjoyed by audiences in Vienna, Paris, Zurich and, of course, Budapest.
11
Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1. Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon. A szerkesztés lezárult: 2021. január 20. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!
Stratégiai partnerünk:
A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.
mupa.hu