LIGETI 100 – „A GIGANTIKUS PROTÉZIS”
FASSANG LÁSZLÓ ORGONAESTJE
4 October 2023
Béla Bartók National Concert Hall
LIGETI 100 – „GIGANTIC PROSTHESIS”
ORGAN RECITAL BY LÁSZLÓ FASSANG
Featuring:
László Fassang – organ, Hammond organ, MIDI organ, piano
Dániel Besnyő, Patrik Kiss – projection mapping
J. S. Bach: Fantasia in C minor, BWV 562
Ligeti: Volumina
J. S. Bach: Trio Sonata in G major, BWV 530
Ligeti: Two Etudes for Organ – Harmonies, Coulée
J. S. Bach: Fantasia or Pièce d’Orgue in G major, BWV 572
László Fassang: Improvisations on the themes from Ligeti’s piano cycle, Musica ricercata
Frescobaldi: Recercar Cromaticho post il Credo
Ligeti: Ricercare – Omaggio a Frescobaldi
Ligeti: Hungarian Rock
László Fassang: Improvisation to the Chaconne theme from Hungarian Rock
The English summary is on page 9.
2023. október 4.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
LIGETI 100 – „A GIGANTIKUS PROTÉZIS”
FASSANG LÁSZLÓ ORGONAESTJE
Közreműködik:
Fassang László – orgona, Hammond-orgona, MIDI-orgona, zongora
Besnyő Dániel, Kiss Patrik – fényfestés
J. S. Bach: c-moll fantázia, BWV 562
Ligeti: Volumina
J. S. Bach: G-dúr triószonáta, BWV 530
Ligeti: Két etűd – Harmonies, Coulée
J. S. Bach: G-dúr fantázia („Pièce d’Orgue”), BWV 572
Fassang László: Improvizációk Ligeti Musica ricercata című zongoraciklusának témáira
Frescobaldi: Recercar Cromaticho post il Credo
Ligeti: Ricercare – Omaggio a Frescobaldi
Ligeti: Hungarian Rock
Fassang László: Improvizáció a Hungarian Rock chaconne-témájára
Végletesség. Ezt a fogalmat választaná Fassang László, ha egyetlen érzésben, egyetlen szóban kellene összegeznie Ligeti György műveivel való találkozásainak lenyomatait. A végletesség élményéről rendkívül érzékletesen ír doktori disszertációjában, amely a zeneszerző orgonaműveivel (lejegyzés és előadás viszonyával) foglalkozik: „Ligeti műveinek hallgatása közben egy olyan alkotó személyiség bontakozott ki előttem, aki soha nem áll meg félúton. Igaz ez az egyes művekre és a láncolatukból kirajzolódó életműre is. Lenyűgözött az a koncentrált energia, mely a zeneszerzői ötletek kibontását egészen a végletekig viszi komplexitás, kidolgozottság és időtartam vonatkozásában.” A koncentrált energiákat a közönség Fassang játékában is megtapasztalhatja, aki azt vallja, a most megszólaló Ligeti-darabok csak végletekig menő kitartással, önfegyelemmel és türelemmel sajátíthatók el igazán. „Az előadás során minden létező energiámat mozgósítanom kell, mert ezeket a darabokat nem lehet kockázat nélkül végigjátszani. Mintha a végletek elérésére és legyőzésére való késztetés is meg lenne bennük komponálva.” A hangversenyteremben összeadódó energiákhoz a fényfestés két mestere, Besnyő Dániel és Kiss Patrik is hozzájárul, vizuális dimenziókkal varázsolva még több érzéket megmozgatóvá a zenéből születő élményt. A végletesség ott rejlik a koncert címét adó „gigantikus protézis” képében is, amely Ligeti orgonával való kapcsolatát sűríti magában. A zeneszerzőt jellemző egyedülálló kutatói kíváncsiság mutatkozik meg abban is, ahogyan a hangszerről nyilatkozott: „Az orgona egyrészt mindeddig felderítetlen hangszínlehetőségeinek hihetetlen gazdagsága, másrészt (és elsősorban) hiányosságai – tehetetlensége, merevsége, szögletessége – révén keltette fel az érdeklődésemet. Ez a hangszer olyan, mint egy óriási protézis. Izgatott, hogy rájöjjek: hogyan lehet ezzel a protézissel újból megtanulni járni.”
Ennek az alkotói-kutatói munkának, az óriási protézis soha korábban nem tapasztalt működésének vált példájává a Volumina, amelyet Ligeti teljes mértékben az orgonamechanizmus lehetőségeiből kiindulva komponált meg 1961–62-ben. Fassang korábban az ősrobbanáshoz hasonlította a darabot, amely alapvetően megváltoztatja az orgonához fűződő elvárásainkat: a Voluminában az orgonista szinte egész testével részt vesz a játékban, a kéz minden felületével, a tenyérrel, a tenyér oldalával vagy épp az alkarral, így a játékos „élő organizmusként olvad össze a hangszerrel”.
Ligeti olyan sűrű, kromatikusan kitöltött hangzásokból, azaz clusterekből építi fel a darabot, amelyek – a zeneszerző szavait idézve – „mind mozdulatlan állapotukban, mind belső mozgásoktól megrezzenve, mind pedig globálisan mozogva vagy folytonosan fel- és leépülve válnak a zenei forma részévé”. Miközben az orgonista a hangszer protézisszerű működéséből hajlékony hangzást varázsol elő, hol valóságként, hol érzékcsalódásként tapasztalhatjuk meg a hangszínváltozások folytonosságának élményét. „Ha meg akarnánk ragadni ennek a zenének a lényegét – összegzi Fassang –, azt mondhatnánk, megszűnik benne a ritmus, a harmónia és a dallam, s maga a hangzó matéria, a hangszínek válnak formaképző elemmé.” Ligeti megfogalmazásában: „Az orgona hagyományából csupán a szigor és a fennköltség marad meg, minden egyéb eltűnik a tág, üres terekben, a zenei forma Volumenjeiben.”
A lehengerlő hatást rögtön az első pillanatban érezhetjük, amikor az orgona összes sípja megszólal. (A Müpa nemzetközi összehasonlításban is hatalmasnak számító orgonáján ez közel hétezer sípot jelent.) A mű utolsó perceiben aztán a másik végletet élhetjük át, ahogy a motor kikapcsolásával lassan az összes levegő elfogy a rendszerből, és tanúi lehetünk annak, ahogy a hangszer mintha kilehelné a lelkét. Akár lenyűgözi és magával ragadja, akár megborzongatja és menekülésre készteti hallgatóját ez a darab, nem kétséges, hogy elemi hatást gyakorol minden befogadóra.
A koncertet azonban mégsem a Volumina, hanem Johann Sebastian Bach c-moll fantáziája nyitja, amely érzékletesen mutatja be, hogyan születhet meg egyetlen kis témából élő organizmusként egy teljes darab. A c-moll fantázia Bach weimari időszakából való, amikor a zeneszerző gyakran kapott lehetőséget orgonistakvalitásai bemutatására. Wilhelm Ernst nagyherceg 1708-ban szerződtette őt az udvarába, ahol rendszeresen keresték fel orgonistanövendékek, hogy hallják játékát és ellessék technikai megoldásait. Múlt és jelen sokrétűen kapcsolódik egymáshoz Fassang László programjában: Ligeti és Bach, valamint Frescobaldi művei kontrasztjaik által is erősítik egymást, az orgonaművész improvizációi pedig a lehető legkortársabb kompozíciókként, a koncert jelenében öltenek testet, magukba foglalva és tovább éltetve a múltban komponált témákat. Fassang László nemcsak a Müpa világhírű orgonáját szólaltatja meg, de Hammond-orgonán és zongorán is játszik majd, valamint az orgona számítógépes vezérlésében rejlő lehetőségeket is kihasználja.
Ligetihez hasonlóan Bach is számos alkalommal állította jelentős technikai kihívások elé az orgonistákat, akiknek triószonátáiban például egyszerre három hangszeres játékost kell életre kelteniük két kézzel és a pedállal. Ahogy Fassang rávilágít, „a G-dúr triószonáta kapcsolatba hozható a Volumina egyik oldalával, ahol Ligeti a pedál, a bal kéz és a jobb kéz szólamával három teljesen különálló réteget jelenít meg”. A végletekkel és a végtelennel való játékot kevesen űzték komolyabban Bachnál, akinek triószonátáiról bonyolultságuk és összetettségük miatt sokáig azt gondolták, olyan elméleti kompozíciók, amelyeket lehetetlen eljátszani. Amikor a 18. század második felében sokan idejétmúltnak címkézték Bach zenéjét, a triószonáták több vitában is előkerültek a zeneszerző modernsége mellett szóló érvként. Feltehetően egyik fiától, Carl Philipp Emanuel Bachtól származik az az 1788-ban egy német lapban, név nélkül publikált levél, amely szerint a triószonáták „olyan elegánsan vannak megkomponálva, hogy ma is igazán jól szólnak, soha nem avulnak el, és túlélnek minden zenei ízlésbeli forradalmat”. Valóban, Bach zenéje túlélt és túlél minden forradalmat, a ma este megszólaló G-dúr triószonátának pedig számos pillanata bizonyítja a mű időtállóságát és modernségét.
A Volumina tapasztalatai Ligetit további technikai elgondolásokhoz vezették, amelyek két orgonaetűdjének is kiindulópontjává váltak. A Harmonies-t a komponista olyan „egyhelyben álló formaként” jellemezte, amelyben a zene a „hangzó jelenség belső tereiben játszódik”, és amelyben a harmóniák finom belső módosulásaira érdemes figyelnünk. Ezúttal is rendhagyó harmóniákról van szó: az orgonista egy tízszólamú akkordsort szólaltat meg, folyamatosan játszik mind a tíz ujja, és mindig csak egyetlen ujját mozdítja fél hanggal felfelé vagy lefelé.
A kezek tükörben mozognak – ahogy Fassang fogalmaz, amőbaszerű mozgást követnek, erre az alakzatra asszociálhatunk a hangzásról is. Nem egyszerűen a leírt hangokat halljuk azonban, hanem egy még összetettebb zenei történés bontakozik ki előttünk: Ligeti előírja az orgona szélnyomásának csökkentését, amely mikrotonális (félhangoknál is kisebb) elhangolódásokat, a zeneszerzőt idézve „valószerűtlenül sápadt hangszínvilágot” eredményez. Fassang mindezt így írja le: „Nem igazán hallunk szokásos orgonahangot és hagyományosan felfogható harmóniát. A hangzást a mikrointervallumok túltengése határozza meg, rengeteg az olyan hanglebegés és hangeffektus, amely hagyományos eszközökkel nem hozható létre.” Az alacsonyabb szélnyomással az etűd első előadói kreatívabbnál kreatívabb módokon kísérleteztek: Gerd Zacher például porszívót tett az orgona egyik szélcsatornájához, Szathmáry Zsigmond lemezfelvételekor pedig maga Ligeti mászott be az orgonába, hogy saját testével módosítsa a sípokba jutó levegőmennyiséget. A Müpában mindebben egy technikai eszköz segít: az orgonista egy frekvenciaváltó közbeiktatásával válik képessé a motor fordulatszámának szabályozására.
A páratlan technikai kihívást jelentő Coulée című etűd kavalkádját Fassang a megforgatott biciklikerék küllőihez hasonlítja, melyeket egy idő után már nem tudunk követni a szemünkkel, és úgy látjuk, mintha a kerék egészen lassan elindulna visszafelé. „Izgalmas, amikor egy két és egy három hangból álló motívum elkezd egymás ellen dolgozni, s ennek következtében újabb szólamok alakulnak ki. A hangok folyása állandó, a tempóérzet viszont változik.” Ligeti elvárása szerint a zene áramának olyan sebességet kell elérnie, amelynél az egymást követő hangok már szinte összeolvadnak, és egyfajta „villódzó statikusság” alakul ki. A zeneszerző a Coulée-t azon művei közé sorolta, amelyekben „újból és újból visszatér a monstruózus, céltalan gépek képzete, amelyek bekebelezik az időt, és befolyásolhatatlan állandósággal zúgnak egészen addig, mígnem hirtelen, váratlanul elnémulnak”. A Coulée így mintha egy „cseppfolyóssá vált gépet” jelenítene meg.
Bachhal kezdődik és Bachhal zárul az első rész programja: ahogy a Pièce d’Orgue alcím is utal rá, a G-dúr fantáziában francia hatásokat is felfedezhetünk. A kivételes harmóniai gazdagságú darabban három különböző szakasz követi egymást, amelyek mind egy-egy jól körvonalazott zenei ötlet köré épülnek. A nagyszabású harmóniákból építkező, grandiózus középső tételt egy rövid, lendületes toccata és egy, az ismétlésekből végtelen láncolatot teremtő zárórész fogja közre. Együtt alkotják azt a technikai bravúrokkal teli szabad fantáziát, amelynek Bach állítólag egy – végül elmaradt – hangszeres párbajon is szerepet szánt volna.
„Próbálkozás a hagyományoktól elszakadni s valami újat csinálni” – Ligeti elmondása szerint erre a szándékra vonatkozik az 1951–52-ben komponált Musica ricercata címadása. A tizenegy darabból álló sorozat zongoradarabjaiban azt kutatja, hogyan építhet fel a legegyszerűbb, legalapvetőbb zenei elemekből teljes zenei tételeket. Az elsőben kétféle, a másodikban három, a harmadikban négy hangot használ, míg az utolsó tételben el nem jut a tizenkét hangig. Ez az utolsó darab pedig nem más, mint a Ricercar – Omaggio a Girolamo Frescobaldi
címmel ismert orgonamű, amelyet Ligeti eredetileg 1951-ben írt, abban az időben, amikor összhangzattant és ellenpontot tanított a budapesti Zeneakadémián. Mély benyomást tett rá ekkor Frescobaldi Fiori musicali című sorozata, a Ricercarban egy Frescobaldi-témát
„egészített ki” és „görbített el”. Az elkészült művet így jellemezte: „Szigorú, majdhogynem emelkedett, ám iskolás jellegében és mélyértelműségében ambivalens: egyszerre komoly és karikatúraszerű.” Az 1583-ban született Girolamo Frescobaldi az ellenpont és a disszonanciák mestereként már Bachot is inspirálta, akit annyira lelkesített az olasz mester munkája, hogy lemásolta a Fiori musicali darabjait. Az ambivalenciát felfedezhetjük Frescobaldi most megszólaló ricercarjában is, amely egyszerre őrzi tisztán a polifon zene régi hagyományait és válik egészen modernné kromatikájának és merész fordulatainak köszönhetően.
Ligeti 1978-ban két rövid csembalódarabot is írt, amelyeknek már a címükben is utalt valamiféle magyaros karakterre: Hungarian Rock és Passacaglia ungherese. Bár a zeneszerző azt állította, hogy csupán ironikus kommentároknak szánta ezeket a darabokat, ezúttal is a végletekig kihasználta a választott modellekben és technikákban rejlő lehetőségeket. A „magyar” jelzőt azóta Ligeti elemzői a zeneszerző saját gyökereire való ironikus, sőt szarkasztikus visszatekintésként is értékelték. A mai este zárásaként középpontba állított Hungarian Rockban Ligeti sokféleképpen hivatkozik a magyar népzenére, felfedezhetünk benne elhangolt népdalutánzatokat, népzenei típusokat, vagy akár ismerősen hangzó dallamok emléknyomait is. Improvizációjában Fassang László a Hungarian Rock chaconne-témáját veszi alapul, fináléként a végletekig tágítva és saját fantáziájával gazdagítva Ligeti zenei univerzumát.
Írta: Belinszky Anna
Fassang László orgonaművész generációjának egyik legsokoldalúbb képviselője. A budapesti Zeneakadémián Gergely Ferenc, a párizsi Conservatoire-on Olivier Latry tanítványaként diplomázott, mára pedig már mindkét intézmény professzora. A világ legrangosabb orgonaversenyeinek győztese és díjazottja, világszerte koncertezik, tanít és ismeretterjesztő előadásokat tart. Mélyen és sokrétűen érdeklődik a billentyűs hangszerek iránt, legyen szó akár egyes hangszerek történeti állagmegóvásáról, akár az improvizálás lehetőségeiről. Klasszikus kamarazenei formációk mellett rendszeresen részt vesz világzenei és jazzprodukciókban is. Munkásságát 2006-ban Liszt- és Prima díjjal, 2013-ban Gramofon-díjjal ismerték el. 2016-ban a Magyarország Érdemes Művésze kitüntetésben részesült.
Besnyő Dániel és Kiss Patrik a fényművészet mesterei, akik különböző alkotói csapatok tagjaiként rengeteg különféle eseményen dolgoztak már együtt – épületvetítéseket, installációkat, valós időben generált multimédiás előadásokat valósítottak meg. Besnyő Dániel budapesti fényművész és VJ (Visual Jockey), aki szakterülete első magyarországi szakmai fóruma, a VJ Centrum Budapest egyik alapítója volt, Kiss Patrik pedig 3D-generalistaként és sound designerként is tevékenykedő szoftverfejlesztő. 2019 óta működnek együtt, olyan technológiákkal kísérletezve, mint a lézerszkennelés, a mesterséges intelligencia, a valós idejű fizikai szimulációk, illetve egyéb generatív rendszerek – mindig az aktuális eseményhez, felülethez, helyszínhez megálmodva a részleteket.
Extremes. This is the concept László Fassang would choose if he had to encapsulate the impressions of his encounters with the works of György Ligeti in a single word or feeling. “What was revealed to me as I listened to Ligeti’s works is a creative personality who never takes half measures,” he said. “This is true both for the individual works and the oeuvre that emerges from them collectively. I was amazed by the concentrated energy that takes the development of the composer’s ideas to extremes in terms of complexity, elaboration and duration.” The audience will also get to experience the concentrated energies emanating from Fassang’s execution of this music; it is his belief that the Ligeti pieces on the programme can only be truly mastered with extreme persistence, self-discipline and patience. “While performing these works, I have to summon up every bit of my energy, because they cannot be played all the way through without risk. It’s as if the urge to reach and overcome extremes is itself composed into them as well.” Also contributing to the elevated energy levels in the concert hall as masters of projection mapping will be Dániel Besnyő and Patrik Kiss, who employ visual dimensions to turn the experience of music into something that engages even more senses.
Yet another extreme can be found in the image of the ‘gigantic prosthesis’ that serves as the title of the concert and sums up Ligeti’s relationship with the organ. The composer’s unique exploratory curiosity is also evident in his remarks on the instrument: “The organ aroused my interest in part with its incredible richness of tonal possibilities that had remained, until now, unexplored, as well as (and primarily) with its shortcomings – its inertia, stiffness and angularity. This instrument is like a giant prosthesis. I am excited to find out how to learn to walk again using this prosthesis.”
Past and present are linked to each other in Fassang’s programme in many layers, with the works by Ligeti and Bach, as well as by Frescobaldi, reinforcing each other through their contrasts, and with the organist’s improvisations taking shape as the most contemporary compositions imaginable, in the present time of the concert, while incorporating themes composed in the past and giving them new life. Not only will Fassang play Müpa Budapest’s world-famous organ, he will also sit down at a Hammond organ and a piano, in addition to exploiting the possibilities inherent in the digital control of the instrument.
Feledi János Fotó © Szigeti László
Fotó © Felix Broede
