Rudolf Buchbinder és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar • 2.1
Müpa – Bartók Béla Nemzeti
Hangversenyterem
Müpa Budapest – Béla Bartók National Concert Hall ÁPRILIS
Beethoven: 2. (B-dúr) zongoraverseny • Piano Concerto No. 2 in B-flat major, op. 19
I. Allegro con brio
II. Adagio
III. Rondo. Molto allegro
Beethoven: 4. (G-dúr) zongoraverseny • Piano Concerto No. 4 in G major, op. 58
I. Allegro moderato
II. Andante con moto
III. Rondo. Vivace
szünet • interval
Beethoven: 3. (c-moll) zongoraverseny • Piano Concerto No. 3 in C minor, op. 37
I. Allegro con brio
II. Largo
III. Rondo. Allegro
Közreműködik • Featuring: Nemzeti Filharmonikus Zenekar • Hungarian National Philharmonic Orchestra
Zongorán közreműködik és vezényel • Featuring on piano and conductor: Rudolf BUCHBINDER
For the English version, see page 6.
Ludwig van Beethoven: 2. (B-dúr) zongoraverseny, op. 19
Bár a korabeli koncerthirdetések e zongoraversenyt teljesen újnak mondták, a mű nagyobbik részét Beethoven még 1790 előtt, Bonnban írta. Nem sokkal Bécsbe érkezése után, 1793-ban az átírt darabot egy magánkoncerten már eljátszotta, de a mű partitúrája 1795ben – a nyilvános szereplést előkészítendő – további változásokon esett át. A koncertet Beethoven három évvel később Prágában is eljátszotta, és ismét alakított rajta, majd amikor 1801-ben nyomtatásban is megjelent, újra revíziónak vetette alá. (Ekkor már publikálta a C-dúr zongoraversenyt, így a jóval korábban írt B-dúr darab lett a zeneszerző második zongoraversenye.) A zongoraszólamot tulajdonképpen 1801-ben írta le teljes egészében – korábban erre nem volt szüksége, mivel mindig emlékezetből játszotta. Nem lustaságból nem dolgozta ki saját szólamát, Beethoven ezzel garantálta a versenymű legfontosabb alkotóelemét, a meglepetést.
Az első tétel 1787 és 1789 között keletkezett, a feldolgozásra kerülő tematikus anyagokat a zenekar mutatja be, a zongora – miként a korban, így Mozart versenyműveiben is szokás volt – a második expozícióban jut szóhoz. A cadenza stílusa jól tükrözi, hogy Beethoven csak sokkal később vállalkozott a lejegyzésére. A három nagyobb szakaszból álló lassú tétel ugyanebben az időszakban született, a rondóformájú, igen szellemes és játékos finálé azonban már az 1795-ös bécsi előadás számára készült, a tétel humora Haydn inspiráló közelségéről árulkodik.
Ludwig van Beethoven: 4. (G-dúr) zongoraverseny, op. 58
A G-dúr zongoraverseny 1806-ban keletkezett. Beethoven műhelyében ebben az időszakban olyan jelentős művek születtek, mint az op. 59-es vonósnégyes-sorozat, a Waldstein- és az Appassionata zongoraszonáta, a 4. szimfónia vagy a 3. Leonóra-nyitány. A zongoraverseny 1807-ben, Lobkowitz herceg palotájában hangzott el először, a zongoraszólamot Beethoven játszotta. A G-dúr zongoraversenyben bőven találunk szokatlan, de magabiztosan kezelt formai megoldásokat. A kompozíciót például nem zenekari expozíció vezeti be, hanem a zongora egyszerű, csendes motívuma. Olyan, mintha a szólista személyes vallomásából bontakozna ki a teljes tétel. Az Adagiót a hagyomány Orfeusz és az alvilági szellemek párbeszédének tartja, nem alaptalanul. Ehhez a megdöbbentően beszédes, ugyanakkor radikálisan újszerű tételhez megszakítás nélkül kapcsolódik a zárótétel: távolról, óvatosan indul, mintha valóban egy túl -
világi utazás diadalba forduló lezárásának kezdete volna. Orfeusz végül is kijut a holtak birodalmából, s Beethoven zenéje szerint magával hozhatja Euridikéjét is: a záró rondó egyik jellegzetes témája diadalt és boldogságot hirdet.
Ludwig van Beethoven: 3. (c-moll) zongoraverseny, op. 37
A 3. zongoraversenyt Beethoven 1800-ban komponálta, de végső formáját csak 1802-ben nyerte el. A mű ősbemutatója két másik Beethovenkompozíció, a Krisztus az olajfák hegyén című oratórium és a 2. szimfónia társaságában volt Bécsben. Beethoven különösen kedvelte és csodálta Mozart azonos hangnemű zongoraversenyét (K. 491), melynek néhány zenei gondolata ebben a versenyműben élt tovább. Találóan jellemzi a mozarti örökség jelenlétét a Beethoven-stílusban
Charles Rosen: „Beethoven és egy klasszicista szerző (például Hummel) között az a különbség, hogy Beethovent Mozart legeredetibb és legradikálisabb megoldásai inspirálták, míg Hummel a legáltalánosabb vonásokból indult ki.” Beethoven egyik barátja, Ignaz von Seyfried látta a mű kottáját a premier előtt, és később úgy emlékezett vissza, hogy Beethoven önmaga számára alig írt le valamit, s amit lejegyzett, az is inkább egyiptomi hieroglifához hasonlított.
Rudolf Buchbinder
Korunk egyik legendás előadóművésze, Rudolf Buchbinder több mint 60 éves pályafutása során egyedülálló módon ötvözte játékában az elmélyültséget és a spontaneitást, a hagyománytiszteletet és az újítást, a kottahűséget és az interpretáció szabadságát. Különösen Ludwig van Beethoven műveinek értelmezésével állított fel különösen magas mércét, a zeneszerző 32 zongoraszonátáját több mint 60 alkalommal adta már elő ciklusokba rendezve. A Deutsche Grammophon 2021-ben, a zongoraművész 75. születésnapjára készülve ünnepi kiadásban adta közre Buchbinder Beethoven-szonátafelvételeit és az öt zongoraversenyt. Utóbbiakat a 2019/2020-as koncertszezonban a bécsi Musikvereinban rögzítették. Beethoven születésének 250. évfordulója alkalmából Buchbinder egy új Diabelli-variációkat tartalmazó ciklust kezdeményezett. A zeneszerző korszakalkotó művének keletkezéstörténetéhez hasonlóan Lera Auerbach, Brett Dean, Toshio Hosokawa, Christian Jost, Brad Lubman, Philippe Manoury, Max Richter, Rogyion Scsedrin, Johannes Maria Staud, Tan Dun és Jörg Widmann személyében tizenegy különböző korú és származású kortárs zeneszerzőt kért fel, hogy írják meg saját variációikat a Beethoven által feldolgozott témára. Az új Diabelli-variációkat a világ tizenegy koncertszervezője rendelte meg, a projektet az Ernst von Siemens Zenei Alapítvány támogatta, a ciklust természetesen Buchbinder mutatta be.
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar jogelődjét Székesfővárosi Zenekar néven hozták létre 1923-ban. Ferencsik János több mint három évtizedet, később Kobajasi Kenicsiró tíz évet töltött az együttes élén. Őket Kocsis Zoltán követte 1997-ben, akinek keze alatt a megújuló együttes repertoárja olyan hiánypótló művekkel bővült, mint Richard Strauss, Debussy, Ravel, Schönberg, valamint 20. századi és kortárs magyar szerzők alkotásai, Bartók zenéje pedig különösen hangsúlyosan érvényesült műsorpolitikájukban. Olyan neves helyszíneken és fesztiválokon léptek fel, mint a New York-i Avery Fisher Hall, a tokiói Suntory Hall, a birminghami Symphony Hall, az athéni Megaron, a bukaresti Enescu Fesztivál, a Colmari és a Kanári-szigeteki Fesztivál. Kocsis Zoltán halála után 2020 augusztusáig Hamar Zsolt látta el a zeneigazgatói feladatokat, Vashegyi György személyében pedig 2022 októbere óta van újra főzeneigazgatója a zenekarnak.
Ludwig van Beethoven: Piano Concerto No. 2 in B-flat major, Op. 19
Though the advertisements for its first performance claimed this piano concerto was completely new, Beethoven had written most of it prior to 1790, in Bonn. Shortly after his arrival in Vienna in 1793, he performed a rewritten version at a private concert, which he then subjected to further revision in 1795, in preparation for the public performance. Three years later he again performed the concerto in Prague and modified it slightly, only to revise it again for the 1801 publication. (By this time he had already published the Piano Concerto in C major, so the B-flat major piece, written much earlier, became the composer’s second piano concerto.) In actual fact, he first noted down the piano part in 1801, because on earlier occasions he always played it from memory. Not that he wanted to spare himself the trouble: instead, this was his way to ensure the most important component of the concerto, surprise, did indeed work.
Written between 1787 and 1789, the first movement has the orchestra present the thematic material to be developed, with the piano given a voice only in the second exposition – the customary treatment of the time, which Mozart also employed in his concertos. The style of the cadenza clearly reflects the fact that Beethoven did not undertake to note it down until much later. The slow movement, which consists of three main sections, was created during the same period. Very witty and playful, the rondo finale was written for the 1795 Vienna performance, and the movement is marked by a humour that demonstrates Haydn’s inspirational proximity.
Ludwig van Beethoven: Piano Concerto No. 4 in G major, Op. 58
Beethoven wrote Piano Concerto No. 4 in G major in 1806, alongside such significant works as the Op. 59 string quartet cycle, the Waldstein and Appassionata piano sonatas, Symphony No. 4 and Leonore Overture No. 3. The piano concerto was first performed in 1807, in the palace of Prince Lobkowitz, with Beethoven playing the piano part. The G major piano concerto is full of unusual but confidently handled formal solutions. For example, the composition is introduced by a simple, quiet piano motif, and not an orchestral exposition: it is as if the whole movement unfolded from the private confession of the soloist. The Adagio is traditionally seen as a dialogue between Orpheus and the spirits of the underworld, and not without reason. This astonishingly loquacious yet radically innovative movement is followed by the final movement without a pause (attacca): it begins distantly,
cautiously, as if it were indeed the beginning of the triumphant conclusion of an otherworldly journey. Orpheus finally emerges from the realm of the dead, and Beethoven’s music suggests that he may bring his Eurydice with him: a characteristic theme of the concluding rondo proclaims triumph and happiness.
Ludwig van Beethoven: Piano Concerto No. 3 in C minor, Op. 37 Beethoven composed Piano Concerto No. 3 in 1800, but it was not in its final form until 1802. It had its premiere in Vienna, along with two other works by Beethoven, the oratorio, Christ on the Mount of Olives, and Symphony No. 2. Beethoven particularly admired Mozart’s piano concerto in the same key (K. 491), and some of its musical ideas found a new life in his own concerto. Writing about the Mozartian heritage in Beethoven’s style, Charles Rosen suggests that Beethoven was distinguished from other classicist composers (like Hummel) by the fact that he found inspiration in Mozart’s most original, most radical solutions, whereas the latter made use of the most general traits. Ignaz von Seyfried, a friend of Beethoven’s saw the score before the premiere, and later claimed the composer had hardly put down anything for himself, and what he did resembled Egyptian hieroglyphs more than anything.
Rudolf Buchbinder
Over a career of more than 60 years, Rudolf Buchbinder has become one of the legendary performers of our time by creating a unique blend of concentration and spontaneity, a respect for tradition and an eagerness to innovate, an adherence to the written music and the freedom of interpretation. He has set the bar particularly high with his interpretations of Ludwig van Beethoven’s works, having performed the composer’s 32 piano sonatas in cycles more than 60 times. In 2021, Deutsche Grammophon celebrated the pianist’s 75th birthday with a special edition of his performance of Beethoven’s sonatas and the five piano concertos. The latter were recorded at Vienna’s Musikverein, during the 2019/2020 concert season. To mark the 250th anniversary of Beethoven’s birth, Rudolf Buchbinder has initiated a cycle with new Diabelli Variations. In the vein of the original set, for which Beethoven contributed his variations, Buchbinder requested eleven composers of different ages and nationalities to write their own variations on the theme Beethoven developed. Lera Auerbach, Brett Dean, Toshio Hosokawa, Christian Jost, Brad Lubman, Philippe Manoury, Max
Richter, Rodion Shchedrin, Johannes Maria Staud, Tan Dun and Jörg Widmann were commissioned by eleven concert promoters around the world, with support from the Ernst von Siemens Music Foundation. The new Diabelli Variations were of course premiered by Buchbinder.
Hungarian National Philharmonic Orchestra
The predecessor of the National Philharmonic Orchestra was founded in 1923 as the Metropolitan Orchestra. János Ferencsik stood at its helm for three decades, while Ken’ichiro Kobayashi was music director for ten years. Zoltán Kocsis took over in 1997, and under his leadership the repertoire of the renewed ensemble was expanded with works by Richard Strauss, Debussy, Ravel, Schoenberg, 20th-century and contemporary Hungarian composers, with Bartók’s music becoming particularly prominent in their programming. The prominent venues and festivals they have performed at include New York’s Avery Fisher Hall, Tokyo’s Suntory Hall, Birmingham’s Symphony Hall, the Megaron in Athens, the Enescu Festival in Bucharest, the Festivals of Colmar and the Canary Islands. After the death of Zoltán Kocsis, Zsolt Hamar fulfilled his duties until August 2020, and György Vashegyi has been music director of the orchestra since October 2022.
A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek ingyenes kiadványa
Kiadja: Müpa Budapest Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Nyomdai kivitelezés: Pátria Nyomda Zrt.
Szerkesztő: Molnár Szabolcs
A szervezők a szereplő- és műsorváltoztatás jogát fenntartják.
A címlapon: Rudolf Buchbinder
Címlapfotó: Marco Borggreve