Legutóbbi budapesti koncertemre a koronavírusjárvány ideje alatt került sor: egy főként Lisztdalokból álló műsort énekeltem, amelyet a közönség élő közvetítésen keresztül láthatott. De nekünk, zenészeknek arra is szükségünk van, hogy valódi kap csolatba kerüljünk a hallgatósággal: korábbi koncer temről, amelyen Bach-kantátákat adtam elő, emlék szem, milyen könnyedén egy hullámhosszra kerültem a barátságos és érdeklődő magyar publikummal. Időm javarészében operát éneklek, nagyon ritkán van módom koncerteken és dalesteken fellépni, Liszt Ferenc műveivel megismerkedni ezért különleges élményt jelentett. Különösen hálás vagyok a kiváló zongoristának, Helmut Deutschnak – aki budapesti előadásom során is partnerem volt –, hogy felhívta a figyelmemet Liszt egyedülálló dalkincseire. Miközben a szerző érezteti bennük azt a zongoravir tuóz hangot, amit jól ismerünk versenyműveiből és át irataiból, dalai egészen különös atmoszférával bírnak. Nagy örömmel tölt el, hogy részt vehetek a ma gyarországi Wagner Társaság 150 éves jubileumi koncertjén, mert rendkívül jelentősnek tartom munkájukat: igyekeznek megőrizni Richard Wagner életművét az utókor számára, de legalább ilyen fontos utánpótlás-nevelő tevékenységük is. Fiatal zené szeket, énekeseket támogatnak, de nem kizárólag azokat, akik már megismerkedtek Wagnerrel, hanem másoknak is segítenek megtenni az első lépéseket a zeneszerző varázslatos világa felé. Amikor pályám elején, 1990-ben Mannheimban énekeltem, az ottani Wagner Társaság ösztöndíjának köszönhetően meg nézhettem Bayreuthban egy teljes Ring-sorozatot,
Harry Kupfer és Daniel Barenboim jelentős visszhangot keltett produkcióját. Az előadás hatalmas élményt jelentett és nagy hatással volt karrierem kezdeti szakaszára – máig hálás vagyok érte. Bízom benne, hogy budapesti fellépésem alkalmával lesz annyi időm, hogy a várossal is alaposabban megismerkedhessek. Barátaim és kollégáim mind arról meséltek, milyen gyönyörű hely! Találkozzunk október 10-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben – remélem, mindannyiunknak nagy élmény lesz a koncert!
Michael Volle
Fotó: Gisela Schenker
Bartók 15 magyar parasztdala és a Kodály-feldolgozások után FeketeKovács Kornél zeneszerző, a Modern Art Orchestra vezetője Liszt Ferenc mélységében és tisztaságában egyik legjelentősebb művét értelmezi újra. A Liszt által több átiratban elkészített Via crucis a Liszt Ünnep nyitókoncertjén fog megszólalni, amelyen a tizenöt tagú fúvószenekar mellett színpadra lép Horti Lilla és Sherry Williams énekes, valamint Virágh András Gábor és Brian Charette orgonaművész.
Ha Fekete-Kovács Kornél és a Modern Art Orchestra neve elhangzik, legtöbben a jazzre gondolunk, ha pedig Liszt Ferenc nevét halljuk, akkor a virtuozitásra asszociálunk. A fesztivál nyitókoncertje ezen előítéletek teljes cáfolata lesz: Fekete-Kovács a jazz hangzását mellőzve egy csöppet sem virtuóz Liszt-művet, a Jézus szenvedéstörténetét feldolgozó Via crucist vette górcső alá.
Akik ismerik a MAO vezetőjének munkásságát, tudhatják, hogy Fekete-Kovács Kornélt a virtuozitás kevéssé motiválja. Munkái személyisége fejlődésének lenyomatai − amíg él, nincsen „kész”. „A cél a haladás, ez a fajta haladás azonban soha nem érhető el.” Ahogy fogalmaz, nem érdekli „a tűzijáték, a csilingelés és a sok hang”, mivel a zene mélysége szerinte az egyszerűségében rejlik, „a kevés hangban, amelyek mindegyike figyelmet követel”
A katolikus templomok vizuális ábrázolásában is megkötés, hogy a keresztút megjelenítésének egyszerűnek kell lennie, és minden stációhoz tartoznia kell egy-egy imának vagy meditációnak.
Fekete-Kovács Kornél / Fotó: Burger BarnaLiszt szerzeményének vokális változatában a kórus által énekelt szöveg bibliai részletekből és himnuszokból áll össze; a verbalitás és a zene közti különbség ebben az egyszerűségben nyer értelmet. A kettő közti egyensúly megteremtése, azaz a mód, ahogy kiegészítik egymást, Fekete-Kovács számára fontos kérdés. A verbalitás szerinte leginkább arról szól, hogy „az ember fejébe vernek valamit”, ami legtöbbször „nem hagyja őt gondolkodni”.
A zene nagyobb mozgásteret ad a hallgatónak, és a Via crucis az együttesvezető számára annak bizonyítéka, hogy a verbalitás és a zeneiség hogyan képes együttműködni.
A szenvedésről, a bűnről és a bűntudatról sokszor olyan nehéz beszélni, mint amennyire nehéz az átélésük. Ám kultúránk nemcsak ebben, hanem a feldolgozásukban is magunkra hagy, sőt, maguknak a fogalmaknak a jelentését is nehezen ragadja meg. Pedig a bűn és a szenvedés az emberi kultúra kezdetei óta kötődik a lét értelmének meghatározásához: az úthoz és a feloldozáshoz. Az út mint a megpróbáltatások toposza megannyi bibliai történet, irodalmi és képzőművészeti remekmű eleme, amelyeken keresztül a szenvedés és a ráeszmélés egyszerre bontakozik ki. Ez az emberiség olyan közös története, amely sosem veszít jelenidejűségéből. Lina Schmalhausen, Liszt tanítványának naplója alapján jelent meg húsz évvel ezelőtt a Liszt Ferenc utolsó napjai című könyv. A szerző szavakba öntötte Liszt haláltusáját, és a Via crucis tekintetében külön elgondolkodtató, hogy személyes napló őrzi a zeneszerző utolsó napjainak fájdalmait. A keresztút feldolgozásának ötletét Liszt már 1874 elején megfogalmazta: úgy tartotta, hogy „az ilyesfajta kompozíció egyáltalán nem felel meg a közönségnek. Én azonban mégis kiöntöm lelkemet a kereszt tövében.” A Via crucis nagy részét 1878-ban, két hét alatt szerezte, a teljes mű 1879 hamvazószerdájára készült el. Liszt fajsúlyos alkotásai és kései művei, akár a Danteés a Faust-szimfónia, akár a szimfonikus költemények jelentőségére az elmúlt években számos magyar művész – többek között Fekete-Kovács Kornél – is felhívta a közönség figyelmét. Liszt alkotói és előadói ars poeticájára egyaránt reflektálnak kései szakrális művek, amelyek közül Fekete-Kovács Kornélnak sok kutatás után a Via crucisra esett a választása. „A helyszín, a Szent István Bazilika is megkívánta a választást – fejti ki a művész. – Ez a zene önmagában is szakrális, de egy mű a keletkezéséhez köthető motiváció okán is azzá válhat. Utóbbi alkotások azok, amelyekben a zeneszerzők hitvallást tesznek.”
„Maga Liszt mutat rá arra – a Via crucis különböző hangszerelésekben készített átirataival −, hogy a zenei tartalom újraértelmezhető.” Munkája során FeketeKovács Liszt összes átiratát felhasználta, hiszen, mint mondja, „minél több zenei textúrát ismer az ember, annál közelebb kerülhet a zeneszerző gondolkodásához”. A fúvós hangszerek az átdolgozásnak és az előadásnak is flexibilitást adnak, az énekkari hangzás stilizálásában és az énekesek helyébe lépve fontos szerepet játszanak – hangsúlyozza a zenész. A stációk közti részek, amelyek
2022. 10. 7. 20.00
Szent István Bazilika
Liszt: Via crucis
Közreműködik: Horti Lilla, Sherry Williams – ének, Brian Charette – Hammondorgona, Virágh András Gábor –orgona, Modern Art Orchestra Vezényel: Fekete-Kovács Kornél
teret adnak a rögtönzésnek, ezúttal nem átvezetések lesznek, hanem kottapapírra vetett kadenciák – de nem improvizációk. Ezek a kadenciák – a szó egyrészt zárlatot, másrészt a szólisták rögtönzését is jelentheti – időben jócskán hozzátesznek Liszt eredetileg mintegy negyvenperces művéhez, „a bővítmények egyúttal önálló kompozíciókként reflektálnak a tételekre”, amelyek formai egyszerűségének, letisztultságának, finomságának megőrzését a zenész nagyon fontosnak tartja.
A Liszt Ünnep nyitókoncertje e rendhagyó műsorral igyekszik más megvilágításba helyezni Lisztnek a populáris kultúrában élő „virtuóz” arcélét, valamint megkérdőjelezi a dogmát, amely szerint a kottapapírra vetett klasszikus zenéhez tilos hozzányúlni.
Wagner SáraAz amerikai szaxofonos, Ravi Coltrane legendás zenészek gyermekeként jött világra. Egy családi tragédia nyomán talált rá saját hangjára és alkotói univerzumára, az oda vezető úton pedig mindvégig tisztában volt azzal, hogy múltja mindenképpen hatással van rá. A muzsikust – aki nem először jár Budapesten – karrierje jelentős állomásán lesz alkalmunk meghallgatni: a Cosmic Music az első olyan estje, amelyet teljes egészében John és Alice Coltrane zenéjének szentel.
Ravi Coltrane legendás zenészek gyermeke: édesapját, John Coltrane-t nemcsak a jazz, hanem általában a 20. századi zene legnagyobb alakjai között tartjuk számon. Ahogy Ravi találóan mondta apja A Love Supreme című klasszikus albumáról: „Ha feltennénk ma egy Pat Boone-lemezt – ami ugyanabban az évben jelent meg –, mai füllel és ízléssel százéves zenének tűnne. Az A Love Supreme viszont olyan módon kutatja a zene jövőjét, ami ritkaság [még ma is].” Édesanyja, Alice Coltrane neve a nagyközönség számára kevésbé ismert – ám ő szintén zenészóriásnak számít. Klasszikus képzettségű zongoristaként indult, orgonán és hárfán is játszott. 1963-ban ismerkedett meg John Coltrane-nel, két évvel később
Ravi Coltrane / Fotó: Meinrad Hoferházasodtak össze; zenekarába is belépett McCoy Tyner helyére. Férje 1967-es halála után kezdett saját albumokat kiadni, amelyek akkoriban megosztották a jazzkritikusokat, de a műfajon túl más forrásokból is merítő, a keleti filozófiák által inspirált zenéjét ma már a spirituális jazz csúcsteljesítményei között ismerik el. A hetvenes évek végén visszavonult a zenészélettől: Kaliforniában vezette a Sai Anantam Ashram kolostort, és szanszkrit himnuszok előadásait rögzítette kazettára a gyülekezet számára. A híres szitárművész, Ravi Shankar keresztnevét viselő Ravi Coltrane 1965-ben született. Kétéves volt, mikor édesapja májrákban elhunyt. A Coltrane-testvérek nagyon szoros viszonyban voltak édesanyjukkal: „Számunkra olyan volt, mint egy isten. Bár Kaliforniában élt, én pedig New Yorkban, döntéseimnél befolyásoló erővel bírt, tudatos és tudattalan módon egyaránt” – mondta róla Ravi. Bár gyerekkorától kezdve körülvette a zene, nem erőltették, hogy ezt válassza. 1982-ben egy váratlan családi tragédia indította el a művészi pályán: autóbalesetben elhunyt akkor 17 éves bátyja. Ezt követően Ravi éveken át csak sodródott; a tanulást is abbahagyta, alkalmi munkákat vállalt. A veszteség viszont arra is ráébresztette, milyen jelentősége van annak, hogy „mit teszünk, amíg itt vagyunk”. Viszonylag későn, 21 éves korában kezdett el komolyabban foglalkozni a zenével – így édesapja munkásságával is –, és a klarinétot tenor- és szopránszaxofonra cserélte.
A California Institute of the Arts diákjaként Charlie Haden vezetése alatt tanult, miután pedig végzett, New Yorkba költözött. Játszott Elvin Jones zenekarában, majd számos nagyság – Jack DeJohnette, Rashied Ali, Wallace Roney, Joe Lovano és Steve Coleman – mellett is megfordult. Máig nagyon sok együttműködésben vesz részt, akár saját műfaján, a jazzen kívül is: unokatestvére, az elektronikus zenét megújító Flying Lotus lemezén is játszott már. Pályája elején ő is küzdött a tehetséges szülők rá nehezedő terhével. Elvin Jones így emlékezett a fiatal Ravi Coltranere: „Sokszor úgy érezte, hogy csak azért irányul rá figyelem, mert John Coltrane fia. Ki kellett rántanom ebből. Azt mondtam neki, hogy másokat nem tudsz befolyásolni, de azt igen, hogy te magad hogyan gondolkodsz. Saját magad miatt tegyél meg valamit, és úgy tedd, ahogy senki más nem tudja. A hangszered fúvókája a te szádban van, nem máséban.”
Ahogy az All About Jaz z portál kritikusa találóan fogalmaz: nincs szaxofonos az elmúlt harminc évben, akin ne lehetne érezni John Coltrane hatását. Ravi ezt mondta az összeha sonlításról, amivel bizony gyakorta szembesül: „Számomra ez külső teher, nem belső; nincs szó arról, hogy azzal küzdenék, hogy »ó, az apám John Coltrane, muszáj nagyon jónak lennem«. Nem úgy nőttem fel, hogy otthon élőben hallottam volna őt játszani és megpróbáltam volna utánozni.”
A hatásokról, azok saját zenéjébe való beépítéséről is sokszor beszél. „Minden hangra, amit lejátszunk, hatással van egy korábbi esemény. Ez nem tudatos folyamat: egész valónk múltbeli traumáinkra ad választ, ösztönös, intuitív módon” – mondta
a Jazz Times magazinnak adott interjújában. Ez azonban nem jelent utánzást – az igazi nagyságok (mint szülei is) éppen annak köszönhetik zenéjük erejét, hogy „mások imitálása helyett önmagukat adták”, fogalmazott a Blue Note kiadó oldalán megjelent beszélgetésben.
Ravi Coltrane zenekarvezetőként 1998-ban adta ki első lemezét, a legutóbbi pedig a Spirit Fiction volt, ami a Blue Note-nál jelent meg 2012-ben, és három kategóriában is jelölték Grammydíjra. A post-bophoz szokták sorolni: az irányzat a hard bop és a modális, free és avantgárd jazz keveréke. Kísérletezőkedvét jól mutatja, hogy a lemez több száma úgy készült, hogy kvartettjét két, külön-külön zenélő duóra osztotta, és felvételeiket a stúdióban illesztette össze. Saját karrierje mellett aktívan ápolja szülei zenei örökségét: felügyeli az újrakiadásokat, szülei Long Island-i házának restaurálását és közösségi-oktatási térré alakítását. Édesanyja neki köszönhetően tért vissza rövid időre a nyilvános zenéléshez: 2004-ben megjelent Translinear Light című albumának Ravi – számos jazzlegenda, valamint egy számban testvére, Oran mellett – nemcsak közreműködője, hanem producere is volt. Az újabb lemez terve Alice Coltrane 2007-es halála miatt hiúsult meg. Ravi Coltrane korábbi koncertjein is játszotta szülei szerzeményeit, néhány feldolgozást lemezre is vett, azonban a Cosmic Music az első olyan estje, amit teljes egészében John és Alice Coltrane zenéjének szentel. Pályáját ismerve biztosak lehetünk abban, hogy nem puszta szellemidézésre számíthatunk, hanem az ismert – vagy a számunkra ismertnek vélt – darabok valódi (újra)felfedezésére.
Rónai András
2022. 10. 18. 20.00 Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem RAVI COLTRANE: COSMIC MUSIC JOHN ÉS ALICE COLTRANE ZENÉJE MAI FÜLLEL Közreműködik: Ravi Coltrane – szaxofon, Rashaan Carter – nagybőgő, Gadi Lehavi – billentyűs hangszerek, Elé Howell – dobBár hőskoruk a 19. századra tehető, valójában már évszázadok óta rajongunk a hangszerükön fortélyosan, villámsebes mesterfogásokkal játszó virtuózokért. Bár mindig akadtak, akik öncélú bujálkodásnak tartották a zenei mutatványokat, Liszt Ferenc feljegyzései arról tanúskodnak, hogy a technikai fölény egykor kéz a kézben járt a tartalmi mélységgel, egy muzsikus pedig, ha mestere volt a hangszerének, szükségképpen csak virtuóz lehetett. Utánajártunk, hogyan változott az utóbbi két évszázadban a virtuózok megítélése.
„Olyan rendkívüli feltűnést keltett, akkora varázserővel hatott hallgatói fantáziájára, hogy tehetségére máig nem leltek természetes magyarázatot” – írta Liszt Ferenc egykori példaképéről és kollégájáról, Niccolò Paganiniről, akit 1832 áprilisában hallott először Párizsban. Sajnos az „ördög hegedűsének” játékát – ahogy Lisztét – hangfelvételről nem, csak egykorú beszámolókból ismerjük. Próbáljuk csak elképzelni, mi lehetett a titka, ha még a francia fővárosban is csodájára jártak, ahol virtuózokból – főleg zongoristákból – igazán nem volt hiány: Kalkbrenner, Moscheles, Thalberg, Dreyschock csak néhány a mára elfeledett nevek közül. Chopin csalódottan írta egy levelében, hogy sehol sem talált annyi ostoba embert s annyi virtuózt, mint Párizsban, Heinrich Heine pedig, aki mindig gyanakvással figyelte a mutatványosokat, csak lengőtrapéz-iskolaként emlegette őket. Gyorsan játszottak, mint a gép, s ezzel talán mindent elmondtunk róluk.
Janoska Ensemble / Fotó: Julia Wesely
De mi nyűgözte le Lisztet Paganini játékában? Leginkább a hangszer határainak kitágítása. Olybá tűnt neki, mintha nem egyetlen hegedűt hallana, hanem rögtön hármat, a merész ugrások, széles glissandók, tremolók, spiccatók és scordaturák gyors egymásutánja ugyanis többet ígért a sebességnél. Egész pontosan azt, amit Liszt később meg is valósított a zongoránál: hogy az egy szál hangszer több legyen, mint aminek látszik, akár egy egész szimfonikus zenekar színességével tudjon hatni. Miután hallotta Paganinit, Liszt tíz-tizenkét órákat gyakorolt hangszerén. Oktávokat, terceket, szexteket, skálákat, futamokat. Ha hihetünk a lelkes hangú feljegyzéseknek és levélrészleteknek, munkája korántsem volt monoton vagy gépies: „Már két hete dolgoznak szellemem és ujjaim, mint két megszállott ördöngős – Homérosz, a Biblia, Platón, Locke, Byron, Hugo, Lamartine, Chateaubriand, Beethoven, Bach, Hummel, Mozart, Weber mind itt vannak körülöttem” – írta egy svájci kollégának, s itt olvasható a híres vallomás is: „Oh, ha csak meg nem bolondulok – művészt lelsz bennem, ha eljössz!” Az embernek kedve támad visszakérdezni, ugyan mi szükség filozófiai könyvekre az oktávozáshoz, de Liszt elméjében – ahogy a romantikus zenészében – a virtuozitás nem egyszerűen gyorsaságot és cirkuszi mutatványt jelentett. A zongoratechnika kitágítása a Parnasszus meghódítását és az ember átlényegülését jelentette, a technikai kihívásban egyfajta erkölcsi feladat is rejlett. (Jól tükrözi ezt a Transzcendens etűdök sorozata, aminek eredeti kötetcíme „felsőbbrendű nehézségű” darabokat ígért.)
Liszt így vallott egy néhány évvel később írt nyilvános úti levélben, amit egy francia magazin közölt: „Mert látod, a zongorám számomra az, ami a tengerésznek a fregattja, ami az arabnak a paripája – még több talán, mert a zongorám ezideig én voltam, az én szavam, az én életem; bizalmas letéteményese mindannak, ami ifjúságom legégőbb napjaiban háborgott agyamban; benne élt minden vágyam, minden álmom, minden örömem és minden bánatom.” Amikor a zongoraművész – még javában virtuóz éveiben – nekrológot írt az ötvenhét évesen elhunyt Paganiniről, már nem félt kritizálni is egykori idolját, amiért nem önmagán belül, hanem kívül tűzte ki „az elérendő célt”. S hogy mi a virtuozitás célja, azt egy másik helyen így öntötte szavakba: az, ami „az emberi szívekben felgyújthatja és táplálhatja a jósággal oly rokon szépség iránti lelkesedést”.
A zene fogalma gyökeresen átalakult a 19. századra: Bach vagy Haydn művészete „tiszta zene” volt, a világtól különálló mértani vagy lélektani szerkezet, amely csak önmagára mutat, Beethoven után, a romantika idején felértékelődtek a hang- és tájfestő jellegzetességek. Lisztről, akit a karikatúrákon gyakran ábrázoltak tucatnyi hadonászó karral, a hozzáértő fültanúk azt is megjegyezték, hogy mindegyik ujja más színt játszik a zongorán: „az ujjaival hangszerel” – írta egyikük. A kottákból pedig kitűnik, hogy valóban ez volt a virtuóz célja. Van, ahol kürt-, van, ahol fuvolaszerű hangot kér az előadótól, vagy éppen a vonós pizzicato utánzását. Érzékenységére és tudásvágyára jellemző, hogy Paganini után Chopin gyakorolta rá a legnagyobb hatást, aki számára nem a technika, hanem a költői kifejezés volt elsődleges. Liszt kifinomult virtuozitását pedig semmi nem dicséri jobban, mint Berlioz, Wagner vagy SaintSaëns nagyrabecsülése és rajongása, akik soha nem hódoltak volna be a „lengőtrapéz-iskolának”.
A nyelv könnyen megtréfálja az embert, máskor azonban jól megvilágít egy kérdést: az olasz virtù szó nemcsak erényt, hanem mesterségbeli tudást vagy rátermettséget is jelent. A hangszeres kiválóság a romantika előtt is lenyűgözte a közönséget: a barokk korban a színes, ötletekkel teli improvizációt értékelték a leginkább, Mozartról pedig azt írták, hogy „gyöngysorokat font a folyékony hangok örvényéből”. Manapság a látványosan nehéz, csillogó előadásokat szokás virtuóznak nevezni. Pedig nem a gyorsaság teszi a virtuózt, hanem – miként Liszt példája mutatja –választásainak alkalmassága, sokfélesége, muzikalitása, s ideális esetben „a jósággal oly rokon szépség”
A virtuozitás fogalmához gyakran negatív felhang társul, és a mutatós játékot sokan hajlamosak szembehelyezni a tartalmas, mély zenéléssel. A virtuóz művészetben valóban van valami nagyvonalú pazarlás – haszontalan, esztelen, miként az értékes ékszerek –, de mielőtt hitet tennénk a puritanizmus mellett, emlékezzünk rá, ezek a fogalmak folyton változásban vannak. Vladimir Horowitz, akit az „utolsó romantikus” zongoraművészként emlegettek, egy ízben így morfondírozott: „A szótár szerint a »romantikus« azt jelenti: szeretetet vagy mély törődést mutat, heves, szenvedélyes, izzó. Nem tudok egy zeneszerzőt sem, akire nem igazak ezek a szavak. Akkor hát nem romantikus minden zene?” Horowitz nyomán mi is definiálhatjuk a virtuóz szót: mély odaadással és biztos tudással műveli szakmáját; akkor hát nem virtuóz minden nagy zenész?
A Liszt Ünnep három koncertje különböző módokon idézi meg a virtuozitás romantikus hagyományát. A világhírű pozsonyi Janoska Ensemble zenei világa számtalan forrásból építkezik. Bachtól Bernsteinig B betűs szerzők műveiből áll hangversenyük műsora, átdolgozásaikban az improvizációnak éppolyan fontos szerepe van, mint az egymással való konstruktív versengésnek. Szabó Dániel cimbalomművész és zenésztársai koncertje Liszt és a virtuozitás jegyében zajlik a Zeneakadémián. „A cimbalmot egy kifordított zongorához tudnám hasonlítani, a hangszeren való játék már önmagában látványt jelent. A virtuozitás elválaszthatatlan a hangszertől, hiszen ez a népzenének és a cigányzenének is lényegi eleme – mondta Szabó Dániel. – Úgy gondolom, a virtuozitás nem öncélú, ha nem merül ki önös versengésben. Egykor szokás volt, hogy a hangszeresek összejönnek, és megmutatják egymásnak, mire képesek. Ismert nótákat játszottak különböző hangnemekben és variációkkal. A mi koncertünk a zene sokféle arcát mutatja meg – a klasszikustól a népzenén át a jazzig. Szeretnénk, ha a virtuozitás nemcsak sebességet, hanem rugalmas átjárást is jelentene a stílusok között.” A koncerten népi együttesen, szaxofonon, klarinéton, tárogatón, zongorán és cimbalmon játsszák el Liszt kompozícióit, valamint az azokat ihlető eredeti – népi vagy cigányzenei – forrásokat.
Oláh Kálmán zongoraművész számára is megkerül hetetlen Liszt személye: „Nemcsak a zenében kereste az újdonságot és a kalandot, hanem az életben is; ha van valaki a romantikusok közül, aki mindenestül meg akarta ismerni a világot, az Liszt. Tudásszomja a tudomány, a val lás és a művészet kérdéseiben is csillapíthatatlan volt.”
Oláh Kálmán a Zeneakadémián saját parafrázisokat és reflexiókat is eljátszik Liszt műveire. Ez a gyakorlat a zeneszerzőtől sem volt idegen: Beethoven, Donizetti vagy éppen Chopin műveit dolgozta át szívesen. A zongoraművész azt mondja, egy parafrázis esetében szereti meglepni magát, az improvizáció és a zeneszerzés pedig rokon területek: „A rögtönzést zeneszerzéssel is meg lehet tanulni, zenét szerezni pedig nem lehet anélkül, hogy ne rögtönözzön rendszeresen a muzsikus.” A zongoránál azonban kevésbé érdekli Liszt személye, annál jobban a hangjegyek és a harmóniák: „Miközben mélyen tisztelem azokat, akik Lisztéhez hasonló magas technikai tudással rendelkeznek, engem a mester életművéből is azok a darabok ragadnak meg, amikben mélyebb jelentést találok. Nem véletlenül kerültek a műsoromba a Faust-szimfónia és a Consolations részletei.”
Csabai Máté Oláh Kálmán / Fotó: Szalóky Béla2022. 10. 11. 19.30
Zeneakadémia – Nagyterem
JANOSKA ENSEMBLE: THE BIG B’S
Az együttes tagjai: Ondrej Janoska, Roman Janoska – hegedű, Julius Darvas –nagybőgő, František Janoska – zongora
2022. 10. 17. 19.30
Zeneakadémia – Solti Terem LISZT ÉS VIRTUOZITÁS
Közreműködik: Nyitrai Attila, Takács Ádám – hegedű, Papp Endre – brácsa, hegedűkontra, Bognár András – nagybőgő, Bede Péter – szaxofon, klarinét, tárogató, Fülei Balázs – zongora, Szabó Dániel, Lukács Miklós – cimbalom
Koncepció: Szabó Dániel, Bolya Mátyás
2022. 10. 19. 20.00
Zeneakadémia – Solti Terem OLÁH KÁLMÁN LISZT-ESTJE
Közreműködik: Oláh Kálmán – zongora, Barcza Horváth József – nagybőgő, Horizont Quintet
A kvintett tagjai: Bán Máté – fuvola, Horváth Béla – oboa, Klenyán Csaba – klarinét, Bizják Gábor – kürt, Jankó Attila – fagott
Korunk egyik leghíresebb opera énekese elhozza Budapestre a nálunk mindmáig csupán alig – és felszínesen – ismert műfajt, amelynek világszerte és évti zedek óta ő az első számú nép szerűsítője. Magyarán: Plácido Domingo zarzuelakoncertet ad a Müpában, és fellépése kapcsán okunk van örülni, hiszen e 19. században szárba szökkent zsáner számunkra jól ismert műfajok – a daljáték, az opera és az operett – ibériai rokona.
A Habsburgok köztudomás szerint fölöttébb szerettek vadászni, s nagyobbára így voltak ezzel a dinasztia spanyol ágának képviselői is. IV. Fülöp király a 17. század közepén mindenesetre ezért építtette meg Madridhoz közel vadászkastélyát, a Palacio de la Zarzuelát. Emellett a Habsburgok éppily ismeretes módon a zenés színházat is kedvelték, s nem volt kivétel ez alól az uralkodócsalád spanyol oldala sem. Így hát udvarukban megkívánták a szórakoztatás e válfaját, amely itt sajátos elnevezést nyert: a palota nevében rejlő, eredetileg vadszeder jelentésű zarza szóból származtatják ugyanis – egy ugrással – a zarzuela kifejezést.
A 17. század közepén nem kisebb drámaíró, mint Calderón is ott bábáskodott a barokk zarzuela születése körül, antik mitológiai témával szolgálva, amelynek verses prózájához dalok és táncok is társulhattak. Valahogy úgy, ahogyan az a Purcell-féle angol semioperák előadásaiból ismerős lehet számunkra. Ám azután a törté nelem, mint annyi minden másba, e zenés színpadi zsáner evolúció jába is beleszólt. Például azzal, hogy a 18. századra új dinasztia került a spanyol trónra: a Bourbonok, akik – bár maguk francia földről érkeztek – inkább az olasz operákat részesítették előnyben. A barokk zarzuela ilyesformán sorvadásnak indult, viszont annál elevenebben élt tovább a népi és nemzeti jegyeket felmutató zenés darabok iránti
Plácido Domingo / Fotó: Fiorenzo Niccoli
igény – immár az udvar világán és a paloták falain kívül. Ez vezetett el azután immár egy polgáriasultabb korban, a 19. század második felében az új zarzuela műfajának felvirágzásához, sőt aranykorához. A daljátékkal, az operával, de éppígy az operett, sőt a mi népszínműveink zsánerével is rokonítható zarzuela klasszikus alapművei ekkor születtek meg Madridban, olyan alkotóknak hála, mint Francisco Asenjo Barbieri vagy fiatalabb kortársa és tanítványa, Federico Chueca. Ők ketten egyszersmind a zarzuela két alfajának nagy- és atyamestereiként is tisztelhetők, hiszen amíg Barbieri az egész estét betöltő, háromfelvonásos és máskülönben is minden szempontból kiadós género grande óriása volt, addig Chueca a zarzuela szellősebb, rövidebb terjedelmű, több prózai szerepet felvonultató, s ha lehet, csak még populárisabb altípusa, a género chico egyik megteremtőjévé lett az 1880-as években. Persze itt is, ott is mindvégig uralkodó maradt a derűs vagy tragikus prózai cselekményben felhangzó áriák, kettősök, kórusszámok és táncjelenetek ibériai koloritja – még olyankor is, ha máskülönben a szüzsét francia földről kölcsönözték. És éppígy váltig domináns volt és maradt a népies témaválasztás és hangütés, játszódjon bár a zarzuela nagyvárosban vagy falun. A tájegységek, nemzetiségek, dialektusok és zsargonok szemet és fület gyönyörködtető változatossága mellé pedig rendszerint jutott valaminő társadalmi-politikai töltet, sőt olykor valóságos gyúanyag is e darabokba.
A 20. század első, illetve nagyobbik felében azután csak tovább gazdagították és bővítették a zarzuelarepertoárt e népszerű műfaj elkötelezettjei. Pablo Sorozábal, Federico Moreno Torroba és társaik fáradozásai révén a műfaj arculata minden korszakváltás és ízlésváltozás közepette is jól felismerhető maradt, s közben mégsem merevedett holt tradícióvá. S hogy a zarzuela közegébe, illetve színpadára más tájékok és más zenei világok képviselői is bebocsáttatást nyertek, azt akár magyar példával is igazolhatjuk. Az Alma de Dios című 1907-es Serranodarab nagy slágere ugyanis egy canción húngara, vagyis magyar dal, amelyet történetbeli honfitársunk, egy messze idegenbe szakadt koldus ad elő, imádott hazáját énekszóban idézve meg. A fentebb felsorolt komponisták közül Sorozábal vagy Torroba neve ma már alighanem sokunk számára ismerősnek tűnhet, s ez mindenekelőtt Plácido Domingónak köszönhető, aki évtizedek óta a világ minden sarkába elviszi a zarzuelairodalom legvonzóbb slágereit. Kötődése a műfajhoz a legszorosabb értelemben családi jellegű, hiszen a nagy művész szülei egy utazó zarzuelatársulat vezetői és sztárjai voltak, s maga az – akkor még ifjabb – Plácido is zarzuelák turnéelőadásain esett át a színpadi tűzkeresztségen. S amellett, hogy José Carrerashoz, Teresa Berganzához és számos további hispán operasztárhoz hasonlóan ő is előszeretettel énekli e zsáner népszerű számait messze túl a spanyol ajkú világ határain, mást és többet is tesz a szívének oly felette kedves műfajért. 1993-ban alapított operaversenye, az Operalia döntőin ugyanis rendre a mezőny legjobb zarzuelaénekesei is kiválasztásra kerülnek, s e különdíj nyerteseinek sorában ott lelhetjük Rolando Villazón, Angel Blue vagy Lisette Oropesa nevét is.
Immáron több mint hat évtizede tartó pályafutásának legelső müpabeli fellépésén Domingo olyan latin művészekkel együtt lép majd a pódiumra, akik hozzá hasonlóan anyanyelvi szinten értik és érzik a zarzuela műfaját, s akik nem mellesleg az opera világában is széltében keresettek. Hiszen María José Siri nevét legkésőbb 2016-ban mind megjegyezhettük már magunknak, amikor a milánói Scalában Riccardo Chailly előhívta a feledés homályából a Pillangókisasszony ősváltozatát – a nagyszerű uruguayi szoprán címszereplői közreműködésével. A Tenerifén született tenor, Airam Hernández fiatal kora dacára ugyancsak túl van már az első operai hódítások nagy sorozatán: Barcelonától Zürichen át egészen Teodor Currentzis permi dalszínházáig. Honfitársa, Jordi Bernàcer pedig nemcsak koncertek karmestereként került közelebbi ismeretségbe Los Angelestől Ljubljanáig e spanyolnál is spanyolabb műfajjal, hanem komplett színpadi zarzuela-előadások dirigenseként is. Például és kiválólag olyan produkciókban, amelyek főszerepét a műfaj lelke és motorja, a nyolcvan felett is kimeríthetetlen energiájú operai öregisten, Plácido Domingo alakította.
László Ferenc 2022. 10. 9. 19.30 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Közreműködik: María José Siri –szoprán, Airam Hernández –tenor, Nemzeti Filharmonikus Zenekar Vezényel: Jordi BernàcerA tüzes-jeges Izland semmihez sem fogható csöndjéből, a családja vagyonát jelentő Steinway zongora öleléséből nőtte ki magát a világ egyik legkeresettebb zongoraművésze, a 38 éves Víkingur Ólafsson. A Daily Telegraph a klasszikus zongora legújabb szupersztárjaként emlegeti, a Gramophone lélegzetelállítóan briliáns zongoristaként hivatkozik rá. Legyen az Bach vagy Rameau, minden zenéhez úgy nyúl, mintha mai lenne. Ezer szállal kötődik Magyarországhoz: legújabb lemezét egy Kurtág Györggyel való találkozás inspirálta.
Víkingur Ólafsson pályája jóval a születése előtt megpecsételődött. Szülei Berlinben tanultak igen szűkös anyagi körülmények között, amikor a nagyapa meghalt, némi pénzt hagyva örökségül. „Édesanyám zongoratanár, édesapám építészmérnök és zeneszerző. Amikor nagypapám elhunyt, a szüleim minden pénzüket – kipótolva némi kölcsönnel – egy Steinway zongorára költötték, ami ott állt az aprócska, alagsori reykjavíki lakásunk közepén, ahol egy szobán osztoztam a nővéreimmel. Szüleim részéről meghatározó döntés volt, hogy nem egy nagyobb lakás, hanem a zongora mellett tették le a voksukat. Számomra ez a hangszer volt a világ közepe” – eleveníti fel számos interjúban e kedves családi történetet. A billentyűk a feje fölé tornyosultak, de ő másfél évesen már játszott. Kisgyerekektől szokatlanul finoman
Víkingur Ólafsson
/ Fotó: Ari Magg
ütötte le a billentyűket, egyszerre csak egyet, és figyelt. Ennek a mély, korai kötődésnek is köze lehet ahhoz, hogy abszolút hallása mellett színeket is társít a hangokhoz. Tehetséges volt, és szorgalmas, de nem a csodagyerekek feszített tempójú életét élte. Izlandon a profi zongoristák számára nem volt sok képzési lehetőség, így gyerekkora nyugalmasan telt. „Szerencsés vagyok, hogy Izlandon nőttem fel, és nem Moszkvában, Pekingben, New Yorkban vagy Londonban. A versengés kimaradt az életemből, […] csak azért zongoráztam, mert szerettem ezt csinálni. […] A karrierem kevésbé szólt a stresszről, inkább az örömről és a felfedezés izgalmairól” – magyarázta a Librariusnak adott interjúban.
A magyar zenei hatások már gyerekkorától behálózták az életét. Édesanyja többek között Bartók Mikrokozmoszával kezdte fia zenei nevelését, egyik első zongoratanára pedig a budapesti Zeneakadémián tanult. Kiskorától játszott Lisztet és Bartókot, kiskamaszként pedig egy fantasztikus tanítómester, Sebők György zongoraművész bontotta ki számára a világot. Szintén meghatározó élményként mesél későbbi találkozásáról a Bartók-tanítvány zongoraművésszel, Sándor Györggyel, aki Bartók támasza volt a zeneszerző utolsó, New Yorkban töltött évei idején. Sándor még 90 éves kora után is koncertezett. Ahogy a korábban idézett Librarius-interjúban fogalmazott: „Nem győzöm hangsúlyozni a sok magyar vonatkozást a karrieremben. Talán az izlandi és magyar népzene hasonló hangzása lehet az oka, vagy az, ahogy [mindkét] nyelvben az első szótagot hangsúlyozzák?”
Tizenhét évesen lépett fel először szólistaként az Izlandi Szimfonikusokkal, amit inkább rémálomszerű élményként, mint felszabadító muzsikálásként raktározott el, majd döntött: egészen más helyen tanulna tovább. Bejutott a világhírű New York-i Juilliardra, ahol nemzetközi versenyeken edződött társait hallgatva szembesült hiányosságaival. Fontos, kissé jeges ébredés volt ez, melynek hatására olyan tempóra kapcsolt, hogy úgy híresült el, mint a srác, aki soha nem hagyja el a próbaszobát. Amerikai tanulóévei alatt egyetlen versenyen vett részt – ott is Bartókot játszott. A Juilliard után feleségével Oxfordba költözött egy szerény lakásba, az itt töltött három évben pedig volt ideje megtalálni a saját hangját. „A magam tanára lettem. Ekkor kezdtem el intenzíven foglalkozni Bachhal – ő lett a másik tanítóm” – emlékezett vissza a Guardian hasábjain. Zenei világa eklektikus és szerteágazó, de két zeneszerzőhöz – Bachhoz és Mozarthoz – mindig visszatér: „Mindig velem vannak, nem tudok betelni a zenéjükkel – mindig találok bennük valami újat.” A Gramophone cikke szerint „ahogy Glenn Gould, Ólafsson is birtokában van egy ritka ajándéknak: az ismerőset is képes váratlan megközelítéssel tálalni. Mindig a legjobb arcát mutatja egy darabnak, és a rejtett mélységekre világít rá.”
Kreatív, virtuóz, kirobbanóan szabad játéka és örömből fakadó tehetsége a világ szinte minden ikonikus koncerttermébe elrepítette a Royal Albert Halltól a Carnegie Hallig. Reykjavík koncertterme, a Harpa 2011-es megnyitóján ő volt a szólista, 2012-ben pedig ugyanitt saját kamarazenei fesztivált alapított Reykjavík Midsummer Music címmel.
A Deutsche Grammophon gondozásában megjelent lemezei (Philip Glass, Bach, Debussy és Rameau, Mozart és kortársai műveivel) komoly sikereket arattak a közönség és a kritikusok körében. A Gramophone 2019 ben neki ítélte „Az év művésze” díjat, a BBC Music Magazine az év albumának választotta Bach-lemezét, és az OPUS Klassik díjat is kétszer elnyerte már. Három hónapig volt a BBC Radio 4 rezidens művésze, a színpadon és azon kívül is megnyerő kommunikátor. Örömmel mutatja be kortárs izlandi szerzők műveit, rendszeresen dolgozik együtt Philip Glass-szel, John Adamsszel és Björkkel is.
A század egyik legnagyobb zenei elméjének Kurtág Györgyöt tartja, akivel egy tavalyi budapesti találkozása egész lemezt inspirált: a From Afar (Messziről) budapesti fellépésével egy időben, októberben jelenik meg. „Néhány órás találkozásunk olyan mély benyomást tett rám, hogy egészen más szemszögből kezdtem el szemlélni a zenét és az életemet. Írni szerettem volna neki, de nem találtam a szavakat, helyette egy zenei térkép kezdett összeállni a fejemben” – meséli az album előzetesében. Kurtág miniatűrjei, Magyarország és Izland archaikus dallamkincse, a zongoraművész gyerekkorának legkedvesebb zenéi és az a bizonyos izlandi csönd mind ott vannak a lemezen. A 2022/23-as szezont a londoni Royal Festival Hallban és az amszterdami Concertgebouw ban kezdi, ebben az évadban debütál a Berlini és a New York-i Filharmonikusokkal, a Liszt Ünnepen pedig Ravel üde és sziporkázóan szellemes zongoraversenyét játssza.
Tossenberger Adél
2022. 10. 7–9. 11.00 Bálna Budapest
ART MARKE T BUDAPEST
Nemzetközi kortárs képzőművészeti vásár
Közép- és Kelet-Európa legjelentősebb nemzetközi kortárs képzőművészeti vására, az Art Market Budapest ezúttal Szerbia kincseit és a déli szomszédunkkal közös kapcsolatokban rejlő kulturális értékeket helyezi a középpontba. A vásár részévé váló Most.Serbia fesztivál keretében tizenegy standon mutatkoznak be a legizgalmasabb kortárs szerb alkotók – a felfedezésélmény tehát garantált! Az évente több tízezer látogatót vonzó eseményre 120 kiállítót várnak közel harminc országból, és több mint ötszáz művész sok ezer alkotását nézhetjük vagy vásárolhatjuk meg a Bálna Budapest kiállítási területén. Nagy hangsúlyt kapnak azok az újszerű alkotások, melyek a keleti blokk, a progresszív Nyugat vagy más kontinensek itthon kevésbé ismert művészetéből merítenek. Az Art Market Budapest további kísérőprogramjai között találjuk Közép- és Kelet-Európa egyetlen nemzetközi fotóművészeti vásárát, az Art Photo Budapestet, valamint az Inside Art elnevezésű nemzetközi művészeti konferenciát.
2022. 10. 8. 10.00
Jézus Szíve Jezsuita Templom ORGONAMARATON LISZT MŰVEIBŐL
Bár az esemény címe a maraton szót a sport világából kölcsönözte, ez a program egy szersmind váltó is, hiszen a józsefvárosi Jézus Szíve Jezsuita Templom grandiózus hangsze rét néhány óra leforgása alatt összesen hét orgonaművész fogja megszólaltatni: Gedai Ágoston, Herczeg Zoltán, Kubík Tamás, Tasi Csaba, Túri-Nagy János, Zsilka Alan, valamint a 18 órakor kezdődő misén az ájtatosságot zenével kísérő Kaposi Brúnó váltja egymást a billentyűknél, regiszterkapcsolóknál és pedáloknál. A hazai orgonistahagyomány új nemzedékének képviselői játsszák majd azokat a Liszt-műveket, amelyekkel a fesztivál névadója részint kora egyházzenéjét gazda gította, részint a 19. század és a megelőző korok komponistáit szolgálta – akár orgonára is átírva és továbbgondolva alkotásaikat. S mi közben a fiatal orgonisták előadását hallgatjuk, egy másik folytonosság, egy másik történeti tradíció is felismerhetővé válhat számunkra. A Mária utcai templom orgonája ugyanis az utóbbi évek során megújult, ám a gondos rekonstrukciót végző szakértők visszanyúltak az idők folyamán számos átalakításon átesett instrumentum (egyik) eredeti formájához. Legalábbis ami a külsőt illeti, mivel a temesvári Wegenstein-gyár egykori mesterműve nyo mán most olyan, hárommanuálosra bővített hangszer áll a templom és a művészek rendel kezésére, amely a legmodernebb technika és a stílushűség találkozásának szép példája.
A Margó-díjas Halász Rita Mély levegő című debütáló regénye egy harmincas pár kapcsolatá nak válságát boncolgatja: szikéje nem kíméli sem a főhősöket, sem az olvasót. Történetüket követve a mi mellkasunkra is rátelepszik az a bizonyos démon, gyomrunkban ott a szorító érzés, a bénító feszültség. Vera fuldoklik a házasságában, és egy durva veszekedés után két gyermekével elmenekül férjétől. „Kivel éltem eddig? Ki vagyok én, hogy ennyi ideig éltem vele?” – kérdezi magától. Nem jó Verának és nem jó Péternek lenni. Folyamatosan vágyunk a megkönnyebbülésre, a felol dozásra, egy szippantásnyi friss levegőre, de a kivezető út is tele van rombolással, függőséggel, mocsokkal és sebekkel. De legalább van. Ahogy a Revizor kritikájában áll: „Megváltás nincs, a szabadulás is inkább feltápász kodás, de Vera végre hátrahagyja bénító felettes énjeit, és saját ere jéből tápászkodik fel a padlóról.” A regényt a Junior Prima díjas Pálos Hanna, a Katona József Színház művésze és Beck Zoltán, a 30Y zenekar frontembere, egyetemi adjunktus idézi meg. Az estet Valuska László, a Margó Irodalmi Fesztivál alapítója és programigazgatója vezeti.
1.
„Az idén Párisban Bouton és Daguerre Urak, Diorama név alatt, két által látszó táblát tettek ki közönséges nézésre, mellyek nagy álmélkodást gerjesztettek az által, hogy a természetet tellyesen követik, és olly elmésen változ tatják a világosságot, hogy a perspektíva egésszen úgy játszattatja a szemet, mintha az ember a dolgot természeti valóságában látná.” Így számolt be 1823-ban a magyar sajtótörténet úttörő orgánuma, a Hasznos Mulatságok egy kifejezés és egy újfajta mesterséges látványélmény megszületéséről. Igazán naprakészen tudósított e folyó irat, hiszen Daguerre-ék találmánya, a dioráma valóban alig pár hónappal korábban ejtette első ízben ámulatba a francia főváros közönségét a canterburyi székesegy ház, illetve az Alpok egyik svájci völgyének látképével. „A képek, meredeken felfüggesztett vászonra vannak tsinálva, és a Nézők mintegy elvezettetnek a képtábla előtt, melly minden változásra, s újabb tekintetnek előadására, sarkon fordul” – szólt az érzékletes beszámoló, amely persze ma már csupán a diorámák egy típusára illik rá. A dioráma ugyanis az elmúlt kerek két évszázad során gazdag és változatos zsánerré terebélyesedett, amely nek a művészetben és a szórakoztatásban, a múzeumi ismeretterjesztésben és a szabadidő bíbelődő eltölté sében is érdemi szerep jutott. Volt divatban és került a művészi érdeklődés szélárnyékába, de a realitás illúzióját megteremtő ötletes eszköz sohasem veszí tette el hasznosságát és érdekességét. Erről ad most bizonyságot a Ludwig Múzeum Kisebb világok című kiállítása, amely e vizuális műfaj sokirányú, így művé szeti, pszichológiai és filozófiai bemutatására és kortárs képzőművészeti értelmezésére tesz majd kísérletet. A nem mindennapi tárlat többek közt amerikai, holland, angol, német, trinidadi, lengyel és természetesen ma gyar alkotók munkái révén kínál betekintést a lehatárolt dobozterek oly szűk, mégis oly tágas univerzumába.
Régi kedves ismerősök érkeznek a Liszt Ünnepre: a berlini szék helyű Familie Flöz gumiarcú figurái ezúttal is abszurd kalan dokba keverednek. 2016 óta ez lesz a társulat negyedik látogatása Budapesten: az Infinita az élet kezdetéről és végéről elmélkedett, a Hotel Paradiso egy alpesi rémálomhotelbe repített, míg Dr. Nest rendelésén azon tűnődtünk, ki a beteg és ki a páciens? Új produkciójuk, a Hokuspokus nézői végre azt is megtudhatják, kik rejtőznek a maszkok mögött.
Talán nem is a témák maradnak meg legélesebben a Flöz követőiben, hanem az a valóban egyedülálló módszer és esztétika, amivel a színház és cirkusz közé kifeszített vékony kötélen egyensúlyozva a társulat gyakorlatilag újradefiniálta az ősidők óta űzött maszkos játék műfaját. Előadásaikban a valódi fejméretnél nagyobb, a színész arcára mégis tökéletesen illeszkedő, rugalmas anyagból készült álarcok fedik a közreműködők fizimiskáját. De hát nem is „ál”, hanem igazi(nak látszó) arcok ezek: a nézőtérről valóban úgy tűnik, mintha aggodalmasan ráncolnák homlokukat, összevonnák szemöldöküket, máskor meg bizonytalan mosolyra húzzák a valóságosnál szélesebb szájukat.
A Flöz amúgy is szeret az elrajzolt méretarányokkal játszani: a groteszk alakokra önkéntelenül is céljukat vesztett, bizonytalan, talán nem is túlságosan okos figurákként tekintünk a stilizált díszletek között. Arcukon szelíd mélabú, állandó meglepettség, de valahol mégis eszes, gondolkodó lényekként azonosítjuk őket. Már csak azért is kénytelenek vagyunk az első benyomásainkra hallgatni velük kapcsolatban, mert a szereplők nem beszélnek: a már említett mimika, a gesztusok, a fizikai színház eszköztárából kikölcsönzött mozgások, sőt a slapstick komédiázás örökzöld poénjai is visszaköszönnek egyszerre történetet mesélő és erős atmoszférát teremtő előadásaikban. A titok nyitját az említetteken túl a színpadi akciók és a kísérőzene tökéletes időzítésében, a kifejező és markáns testnyelv használatában érdemes keresni.
Familie Flöz / Fotó: Simon Wachter
A Flöz – a név egyúttal bányaipari terminus technicus, olyan talajrétegre utal, ahol az értékes nyersanyagok felhalmozódnak – a kollektív kreáció módszerével dolgozik lassan már három évtizede. Egész estés előadásaik nehezen szoríthatók műfaji skatulyákba, ugyanakkor a befogadást nem béklyózzák nyelvi határok. A többgenerációs, tíz nációból verbuválódott „család” tagjai között színészeket, zenészeket, táncosokat éppúgy találunk, mint látványtervezőket, dramaturgokat és – ahogy ők fogalmaznak – „más jólelkeket”.
Azt írtuk, szereplőik nem beszélnek, de helyesebb a múlt idő: eddig nem beszéltek. A 2022 júniusában bemutatott legújabb Flöz-produkció, az októberben a Liszt Ünnepen a Müpába látogató Hokuspokus ugyanis számos meglepetést tartogat azoknak is, akik úgy vélik, jól felkészültek a csapat színpadi nyelvét és munkamódszerét illetően. Hajo Schüler, a Familie Flöz alapítója, az új előadás rendezője, a csapat egyik művészeti vezetője így beszél a koncepcióról: „Ezúttal egy kicsit szélesíteni akartuk a perspektívánkat: a Hokuspokusban nemcsak a már jól ismert maszkos alakok jelennek meg a színpadon, hanem maguk a színészek is, akik eddig általában elrejtőztek az álarcaik mögött.” Az előadás próbái alatt eljött az a megszokott pillanat, amikor a színészek maszkok mögé bújtak, és az addig használt nyelvet is feladták, csakhogy a történet ezúttal máshogy folytatódott. A Hokuspokusban az egyetlen díszlet egy folyamatosan átalakuló, kocka formájú elem, a maszkos alakok otthona – a bibliai Paradicsomtól egy mai családi otthonig terjed a megjelenített helyszínek sora. Az itt élők történetét mesélik el saját teremtőik pantomimmel, zenével, beszéddel, énekkel és hangokkal, élő videózással és animációval. Színház a színházban és a színházról, sok vetítéssel, vizuális trükkel, meg persze a látottakat gazdagító tág asszociációs bázissal. Hamisítatlan színházi Wunderkammer, amilyet csak a Familie Flöz tud ma építeni.
Az első, berlini előadások után megjelent kritikák valósággal ünnepelték az új produkciót. A Nachtkritik lelkes kritikusa szerint „a Hokuspokus bájos, csendesen bölcs produkció, és olyasfajta szellem hatja át, amire csak nagyon kevesen képesek.” A Berliner Morgenpost szerint a csapat „sejtelmesen és szellemesen mesél az életről az eddigi talán legérzelmesebb produkciójában”. Lisszabon rangos fesztiválja, az Almada kritikusa a portugál vendégjáték után szintén nem fukarkodott a pozitív jelzőkkel: „A Familie Flöz által életre keltett metaszínházi káprázat egyszerre költői és innovatív, ősi és kísérleti, fizikai és mágikus. Az átváltozás himnusza, a zene, a színek és jelmezek valóságos kavalkádja. Olyan előadás, amit joggal ünnepel álló tapssal a közönség.”
Hajo Schüler így számolt be a Hokuspokus szüzséjéről: „A világ megalkotásánál kezdődik a történet: a teremtőszerű, maszk nélküli színészek mozgásba hozzák, tulajdonképpen létre segítik a maszkos alakokat. A közönség így a saját szemével láthatja, hogyan születnek meg a maszkos lények, miképpen találnak rá saját útjukra, majd veszítik azt szem elől a világban, hogyan alakítják ki saját életüket, sőt, egy ponton talán szembekerülnek saját teremtőikkel is.”
A történet mindannyiunk számára ismerős lesz: két ember útját követjük végig attól kezdve, hogy egymásra találnak
2022. 10. 8. és 9. 19.00
Müpa – Fesztivál Színház
FAMILIE FLÖZ: HOKUSPOKUS
Előadják: Fabian Baumgarten, Anna Kistel, Sarai O’Gara, Benjamin Reber, Mats Süthoff, Michael Vogel
Írta: Fabian Baumgarten, Anna Kistel, Sarai O’Gara, Benjamin Reber, Hajo Schüler, Mats Süthoff, Michael Vogel
Zene: Vasko Damjanov, Sarai O’Gara, Benjamin Reber
A maszkkészítő munkatársa: Lei-Lei Bavoil
Maszk: Hajo Schüler
Díszlet: Felix Nolze (rotes pferd)
Jelmez: Mascha Schubert
Illusztráció: Cosimo Miorelli
Hang: Vasko Damjanov
Fény, animáció: Reinhard Hubert A rendező munkatársa: Katrin Kats Rendező: Hajo Schüler
és családot alapítanak, egészen a búcsú utolsó, nehéz pillanataiig. A hókuszpókusz szó feltételezett eredete is játékba kerül. A katolikus liturgiában elhangzó, ám a hívők által egykoron félreértett – vagy épp kifigurázott – „ez az én testem” („hoc est enim corpus meum”) frázis nyomában végtelenül emberi, csak ránk jellemző, boldog és szomorú pillanatok elegye ragyog fel, majd enyészik a semmibe. A szereplők szeretnek, vitatkoznak, összevesznek, felnőnek, sokasodnak, megöregszenek, gyászolnak –mindez rövid, éles, sűrű epizódokban elősorolva. Valahogy úgy, mint a saját életünkben.
Jászay Tamás
A városi cigányzenei hagyomány magas fokú művelése és a jazzben való mesteri jártasság mellett jóval több köti össze Tcha Limbergert és ifj. Sárközi Lajost. Mindketten egy eltűnőben lévő zenei kultúra ápolói, akik generációk óta hordozzák sejtjeikben a zenét, és zsigeri tehetségük mellett olyan kitartással haladtak az úton, ami a világon a legjobbak közé emelte őket. Így nem túlzás azt állítani, hogy a két karizmatikus hegedűs első színpadi találkozása – amelynek a Liszt Ünnep ad otthont – az égben köttetett.
A belgiumi Bruggéből származó flamand–szintó Tcha Limberger gyerek volt még, amikor elvesztette szeme világát, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy folytassa a családi hagyományt.
Vándormuzsikus családja híres muzsikus ősökkel büszkélkedik: hegedűs volt a nagyapja, ahogy a bátyja is, de zenészek a bácsikái és az apja is. „Valahogy fel sem vetődött bennem soha, hogy én más is lehetnék, mint zenész. Az egyetlen kérdés, ami fel merült: milyen zenét játsszak?” – mondta korábban a Recordernek. Kivételes tehetsége egészen korán megmutatkozott, a flamenco műfaja pedig már gyerek ként magával ragadta, és kilencévesen már fellépett.
Tcha Limberger / Fotó: Dave KelbieA gitárt egy idő után viszont hegedűre cserélte – ami egyébként a nagyapja hangszere is volt –, és mivel a manus cigányok körében mindig is nagy tiszteletnek örvendett a magyar zene, huszonöt évesen úgy döntött, Magyarországra látogat, hogy autentikus környezetben és a műfaj legismertebb muzsikusaitól sajátítsa el a magyar kávéházi cigányzenét. „A manus cigányoknál a magyar nóta a zenélés elképzelhető legmagasabb szintje. Így amikor már két éve tanultam hegedülni, elmentem Budapestre, és ott láttam Boros Lajost, Járóka Sándort, Buffó Rigó Sándort, a korszak nagy neveit, és kész voltam: ó, hát ez kell nekem, ezt akarom megtanulni” – mondta. De hamar rájött arra is, hogy a magyar nótákat nem fogja tudni anélkül hitelesen és teljes átéléssel játszani, hogy ne ismerné a szövegüket, ezért Braille-írással megtanulta a magyar nyelvet. „Viccesen azt szoktam néha mondani magamról, hogy kamumagyar vagyok, a tiszteletbeli szebben hangzik. Valóban sok időt töltöttem már Magyarországon és Erdélyben, elég jól megtanultam a nyelvet is. Hosszú éveken keresztül csak magyar népzenével foglalkoztam” – mesélte egy, korábban a Fideliónak adott interjújában. A népzenei és a cigányzenei tradíciók magas szintű művelése mellett Tcha Limberger azonban a Django Reinhardt zenei világa nyomán ismert manouche jazz elsőrangú képviselője is lett.
Ifj. Sárközi Lajosnak is a vérében van a zene, ami nem csoda, hiszen hétgenerációs zenészdinasztia sarja. „Nem volt olyan férfi a családban, akinek polgári foglalkozása lett volna. Mindenki vagy hegedűs volt, vagy brácsás, nagybőgős, cimbalmos. Egyértelmű volt, hogy én is zenész leszek” – mondta egy interjúban. Az pedig, hogy a hegedű lesz az ő igazi hangszere, már közvetlenül születése után bebizonyosodott. Amikor ugyanis az újszülött világra jön, a roma zenész hagyomány szerint vagy az apa, vagy a nagypapa –de általában utóbbi – bevisz neki egy vonót a kórházba, és ha az újszülöttnek rááll a keze, akkor szinte borítékolható, hogy prímás lesz, vagy valamilyen más vonós hangszeren fog játszani. Így kapta meg Lali –ahogyan a legtöbben hívják – már a kórházban az első vonóját. Egy-két éves korában pedig már hegedülni tanult, kezdetben az édesapjától, majd ötévesen beíratták a Józsefvárosi Zeneiskolába. Tizenkét éves volt, amikor a Zeneakadémia különleges tehetségek számára fenntartott osztályába került, és innen, ahogy mondani szokás, nem volt megállás: tizenöt éves korától sorra hozta a versenygyőzelmeket, legyen szó jazzről vagy klasszikus zenéről, ugyanis mindkettőt olyan elánnal és tehetséggel játszotta már nagyon korán, mint a cigány muzsikát.
A Junior Prima díjas zenész tizenhét éves volt, amikor már saját zenekarával muzsikált a patinás Kulacs Étteremben. Ez egyebek mellett azért is nagy szó, mert az éttermi,
2022. 10. 8. 19.30
Magyar Zene Háza – Koncertterem
Közreműködik: ifj. Sárközi Lajos –hegedű, gitár, Benjamin Clement – gitár, Sárközi Lajos és zenekara, Kalotaszeg Trio
A zenekar tagjai: Sárközi Lajos –hegedű, terc, Bóni Gyula – brácsa, Csík Sándor – nagybőgő, Csík Gyula – cimbalom
A trió tagjai: Tcha Limberger
– hegedű, gitár, Toni Rudolf
– brácsa, ifj. Toni Rudolf
– nagybőgő
kávéházi zenélés nem könnyű műfaj, elsajátításáig hosszú folyamat vezet. Ennek során a tanulók még gyerekként elszegődnek egy híres prímás mellé, akivel eljárnak az étterembe, ahol játszik, és hegedűvel a kezükben figyelik őt. Ifj. Sárközi Lajos számára magától értetődő volt, hogy az édesapja mellé szegődik tanulni, aminek köszönhetően már egészen fiatalon egyedül járta az országot – emellett viszont továbbra sem hagyta el sem a klasszikus zenét, sem a jazzt. Egy idő után egyfajta kulturális missziónak tekintette, hogy a cigányzenének visszaadja a neki járó megbecsülést, illetve minél több emberrel megismertesse ezt a rendkívül gazdag zenei tradíciót. „Az én meglátásom az, hogy amit mi játszunk, az magyar zene, csak mindig cigányok játszották. Azért létezik a kávéházi cigányzene megnevezés, mert legtöbbször a kávéházak, éttermek szolgáltak e muzsika helyszínéül, de ettől a zene még magyar zene maradt. Sokszor legnagyobb költőink adták a nóták szövegeit” – magyarázta egy interjúban. Ahogy ő is rámutatott: kevés olyan gazdag zenei tradíció létezik, mint a városi cigányzene. És az is igaz, hogy kevés olyan előadó van, aki magas fokú művelése mellett még olyan kihívásokkal teli másik műfajban is jeleskedik, mint a jazz. Tcha Limberger és ifj. Sárközi Lajos viszont kétségkívül ilyen előadók. Vérbeli zenészek, akik közös koncertjük során a városi cigányzene dallamaival megidézik a Krúdy-korabeli kisvendéglők hangulatát, elénk varázsolják a Reinhardt-dinasztia vagy Stéphane Grappelli egykori koncertjeit. Mindezt pedig azzal a nem titkolt szándékkal teszik, hogy ezeket a kivételes zenei hagyományokat méltó módon őrizzék tovább.
B. F. R.
Az 1872-ben Pesten megalapított Wagner Társaság – számos európai város társegyesületével karöltve – tevékeny részt vállalt abban, hogy a Wagner-kultusz szentélye Bayreuthban négy esztendővel később felépüljön. A társaság fennállásának százötvenedik évfordulója alkalmából megrendezett jubileumi koncert hazai szólistája a Fricka és Brangäne emlékezetes megformálójaként ismert, Bayreuthban edződött kiváló mezzoszoprán, Schöck Atala lesz, aki a világhírű német bariton, Michael Volle mellett lép színpadra. Lehetséges-e Wagnert részletekben előadni? Milyen érzés a főistennel perlekedni? Az énekesnőt szerepei mellett arról is megkérdeztük, léteznek-e manapság „Wagner-hangok”?
Hogyan emlékszik vissza első Wagner-élményére?
Az egyetemen történelem és német szakra jártam, mindig is a népvándorlás kora érdekelt, azon belül is a germán törzsek és a mondavilág. Amikor lehetőségem nyílt kimenni egy nyári egyetemi kurzusra, azt választottam, ahol a Nibelung-ének volt a téma, a diploma munkámat pedig A nibelung gyűrűje irodalmi hátteréről írtam. Nem vagyok tudóstípus, de büszke vagyok arra, hogy eredetiben olvastam a középkori szövegeket. Zeneakadémiai éveim alatt a Wagner Társaság ösztöndíjával jutottam el Bayreuthba, ahol Siegfried Jerusalemet és Waltraud Meiert hallottam a Trisztán és Izoldában
Szívesen odaképzelte volna magát melléjük a színpadra? Az előadás óriási hatással volt rám, de akkor még fel sem merült bennem, hogy valaha is Wagnert fogok énekelni. A diplomázásom után különböző énekversenyeken vettem részt, így hallott engem Toulouse-ban a Bayreuthi Ünnepi Játékok egyik művészeti tanácsadója, aki aztán meghívott előénekelni a Parsifal egyik viráglányának szerepére. Úgyhogy 2004 és 2007 között majdhogynem pályakezdőként énekeltem Bayreuthban. Csodálatos emlékeket őrzök erről az időszakról, egy komplett magyar kolónia dolgozott kint: az énektanárnőm, Németh Judit szerepelt az előadásban, két évig Fischer Ádám vezényelt, Korondi Annával is együtt énekeltünk, a kórusban és a zenekarban máig sok a magyar, és a Wagner Társaság tagjai is minden évben ott ünnepeltek minket.
Hogyan hatott a Wagnerrel való kapcsolatára, hogy első élményei kivétel nélkül Bayreuthhoz kötődnek?
Rögtön személyesebb viszonyba kerültem a zenéjével. Egy rendkívül szép időszakban voltam ott: még élt Wolfgang Wagner (német operarendező, a Bayreuthi Ünnepi Játékok egykori igazgatója, Richard Wagner unokája és Liszt Ferenc dédunokája – a szerk.) és a felesége. Amikor megérkeztem, az öltözőben egy malomkerék nagyságú virágcsokor várt, és a család minden tagja aláírta a kártyát. Rögtön befogadtak maguk közé. Egészen különleges érzés volt ezt mindössze harmincévesen, kezdőként megtapasztalni. Bayreuthban nagyon szeretik a magyarokat, biztosan a nagy elődeink miatt. Támogatták is a fiatal művészeket, mecénások révén több franciaországi koncertfelkérést kaptam. Jó lenne ismét visszatérni Bayreuthba!
A lendületes kezdés dacára sokáig mégsem elsősorban Wagner-énekesként tartották számon. Egyáltalán létezik még ez a kategória? Nem annyira. Részben kényszerűség viszi rá az énekeseket, hogy mindent elénekeljenek. Évek óta beszélünk arról, hogy manapság nincsenek igazi nagy Wagner-hangok. A hang elsősorban a testfelépítésen múlik, a hangszalagok hosszán és vastagságán, de ehhez megfelelő énektechnikával sokat hozzá lehet tenni. Nagy szükség lenne arra, hogy az énekesek fokról fokra kapják meg az egyre nehezebb Wagner-szerepeket, ne azonnal, a karrierjük legelején. Most Lise Davidsenről beszélnek „új Birgit Nilssonként” – a skandináv országokból időről időre érkezik az utánpótlás Wagner-énekesekből. Ők rendelkeznek hozzá a szükséges testi adottságokkal, testmagassággal. A viking háttér, ugyebár… (nevet) Bevallom, én nem tekintem magamat kifejezetten Wagner-énekesnek. Igaz, most Wagner a nagy szerelmem, az, akitől a legszívesebben énekelek, de sok minden mást is szoktam, például a francia repertoárt vagy orató riumokat. Michael Volle – aki az októberi koncerten a partnerem lesz – büszkén beszél róla, hogy a mai napig Bachot és dalokat is énekel, és én is így vagyok ezzel. Mondanom sem kell, nagyon várom, hogy halljam őt!
Hogyan lehetséges Wagnert, az operaszerzőt koncerten énekelni?
Nehéz volt kiválasztani az elhangzó részleteket: a szopránoknak mindig akad pár slágerük (mint a Csarnokária), a mezzóknak nincs hasonló. Ha kiragadunk egy-egy jelenetet, az sokszor sután ér véget, mintha elvágták volna. Előadóként mások a lehetősé geim, mint egy operaelőadásban: minimális gesztusokra, arcjátékra van csak módom, de annak is megvan a szépsége, hogy hanggal kell megfestenem a figurák karakterét a nézőknek. Wagnernél olyan egységet alkot a szöveg és a zene, mint senki másnál, ezért hasznos a német nyelvismeret, hogy igazán belebújhassak egy karakter bőrébe. Gondoljunk csak bele, Wotan nem túl szimpatikus alak, mégis rajong érte az összes
walkür! És Waltrautéban nincs testvérféltékenység. Átöleli az apját, mire annak Brünnhilde jut az eszébe, és utoljára elmosolyodik, ő pedig egy pillanatig sem gondolkodik, hanem útnak indul a nővéréhez. Ezek a szépséges részletek csak akkor derülnek ki, ha az ember képes teljesen alámerülni a karakterek hátterében. Erdát sokszor öregnek, csúnyának ábrázolják, leplekkel fedik el, holott úgy kiosztja Wotant, a főistent, hogy az felkapja rá a fejét, és addig megy, amíg meg nem találja… majd Erda gyereket szül neki, Brünnhildét. Elképesztő nőiséggel rendelkezik, a hangjában a bölcsesség mellett bujaság is van. Úgy tűnik, Wagner kiválóan ismerte a nőket, minden rezdülésüket. A Wahnfried-villában állítólag volt egy szoba, ahol női ruhákat tartott, és időnként felvette őket. Nem tudom, ez örömet okozott-e neki, vagy így gyűjtögette a gondolatokat, érzéseket a karaktereihez. Szokatlan egy ilyen típusú átlényegülést a bennünk élő Wagner-képpel társítani. Amikor otthon gyakorolok, sokszor én is felveszem az estélyi ruhát, fölrakom a hajam, és próbálom elképzelni, ahogy a színpadon állok. Ennek jelentősége van: hetente járok énekórára, kétszer zongorakísérőhöz is, de a szerepekkel a köztes napokon is szükséges foglalkozni. Sokszor csak arra van időm, hogy a szöveget olvassam, ami szintén rendkívül hasznos, mert másra helyezi a hangsúlyt, mint az éneklés.
A magyar közönség eddig Fricka szerepében hallhatta legtöbbször, a Budapesti Wagner-napokon. Számos énekes a karakter földhözragadtságát hangsúlyozza, az ön legutóbbi alakítására viszont nem ez volt jellemző. Többektől hallottam, hogy idén egészen másképp játszottam, mint 2019-ben (a pandémiát követően 2022-ben rendezték meg először a Budapesti Wagnernapokat – a szerk.): akkor inkább az istennő-Frickát jelenítettem meg, most meg egy hús-vér személyt. Persze azon is múlik ez, hogy milyen Wotan áll mellettem. Ismét érdemes a szerep hátterét
„Bátran állíthatom, hogy Wagner-hagyományaink jóval erősebbek, mint Németországon kívül bárhol másutt Európában. Ezt elsősorban Liszt Ferencnek és Mihalovich Ödön zeneszerző-zenepedagógusnak köszönhetjük, akik társaságunk 1872-es megalapítása felett bábáskodtak” – mondja Zoboki Gábor építész, a Müpa tervezője, aki 2021 áprilisa óta tölti be a magyarországi Richard Wagner Társaság elnöki posztját. „Wagner kultusza már a Liszt Ferenccel közös 1875-ös vigadóbeli fellépése előtt jelen volt Magyarországon. A Budapest–Bayreuthkapcsolatok kezdettől fogva rendkívül erősek, hogy mást ne említsek, a Magyar Királyi Operaház 1884. szeptember 27-i megnyitóján a Lohengrin I. felvonása hangzott el a Bánk bán és a Hunyadi László egy-egy részletét követően.” Zoboki Gábor szerint a bayreuthi operajátszás az utóbbi időben teljes paradigmaváltáson esett át. „Ma már nem lóháton küldik be Brünnhildét” – utal a társaság elnöke arra, hogy
a rendezők elkezdtek nyitni a Wagner-operák filozófiai léptékű értelmezése felé. A Wagner-hagyomány ápolása mellett a társaságnak persze más feladatai is vannak. Ösztöndíjuknak köszönhetően évente két tehetséges énekes vehet részt a Bayreuthi Ünnepi Játékok próbáin és előadásain; a közelmúltban Fodor Gabriella, Sáfár Orsolya és Vörös Szilvia jutott ehhez a kiváltsághoz. Zoboki Gábor elképzelése szerint a szervezet a Mostly Wagner (Főként Wagner) mottó jegyében fog működni: eseményeiken továbbra is foglalkoznak híres magyar Wagner-énekesekkel – legutóbb Berczelly István és Kasza Katalin került sorra, jövőre pedig a nyolcvanéves Marton Évát köszöntik –, de koncertlátogatásaik során a Wagneruniverzummal kapcsolatba került más zeneszerzőkre is ráirányítják a fényt – itt elsősorban Liszt Ferencet, illetve „a számos nagy Wagner-énekes életében előbbutóbb felbukkanó” Richard Strausst említi.
megvizsgálni: min ment keresztül ez a két ember? Itt egy tipikus férfi-női vita jelenik meg: Fricka tele van keserűséggel és haraggal, rengeteg mindenen keresztülment és sok megaláztatást kellett eltűrnie.
Nem az vezeti Frickát, hogy lába alá gyűrje a férjét? De. És az milyen jó érzés! (nevet) Mindig elképzelem, hogy a végén elpöcköli a csikket, és teátrálisan rálép. Most – először – végre ő kerül felülre. Sok feszültség van köztük, és a nő végre elmondhatja a magáét. Ugyanakkor Fricka és Wotan konfliktusa többről szól, mint egymás eltiprása, hiszen mindvégig bíznak abban, hogy a másiknak előbb-utóbb megjön az esze.
Waltraute és Erda figurájával az októberi koncerten közelebbi ismeretséget fog kötni. Milyen Wagnerszerepeket énekelne még szívesen?
A nagy álmom Kundry a Parsifalból. Illetve már nem csupán vágy: éppen tanulom a szerepet, mert kaptam egy külföldi felkérést, és nem szeretnék felkészületlen lenni a várható előéneklésen. Két részlettel foglalkoztam alaposabban: az egyik, amikor Kundry elmeséli Parsifalnak, mi történt az édesanyjával. Az maga a csoda, olyan, mint egy bölcsődal! Számomra kényelmesebb énekelni, mert mélyebb fekvésben íródott. Később nehezebbé és magasabbá válik a szólam, ahol Kundry beszámol róla, hogy kinevette Krisztust. Azt hiszem, az a darab egyik legkatartikusabb része – ennek álltam még neki. Teljesen magával ragadott a mű, gyönyörű zene, most ez a következő nagy kihívásom. Nem könnyű időket élünk, ezért különösen jó érzés, ha az embernek van jövőképe, célja, ami felé haladni tud.
Kondor Kata
Az Isolation Budapest olyasmire vállalkozik az Akvárium Klub három termében, amire a magyar fővárosban nemigen volt még példa, bár a világban számos jó nevű, bejáratott esemény foglalkozik hasonlóval (elég csak az amszterdami London Calling fesztivált említeni). Olyan egynapos, egyhelyszínes programsorozat ez, amelynek keretében számos feltörekvő, alig ismert, de nagyreményű előadót tekinthetünk és szerethetünk meg pár óra leforgása alatt. A fellépők egy része a hírnév kapuja előtt álló tehetség (Ben Narcis, Charlotte Cornfield, Sister Ray, Jimi Somewhere, THE GOA EXPRESS), de akad, akinek érkezését már komolyabb ízlésformálói rajongás és népszerűség előzi meg (Willie J Healey, Westerman, Michelle Gurevich). És ahogyan a hasonló minifeszteken megszokott, találkozhatunk egy-két befutott előadóval is, sőt, a már korábban Budapesten is hangos sikerű koncertet adó dán artrockos Efterklang mellett a 2020-as évek „új Radioheadjének” tartott Black Country, New Road képében egy valódi topstátuszú zenekar is elcsíphető.
Az egynapos, egyhelyszínes minifesztivál, a Liszt Ünnepen debütáló Isolation Budapest a popzene legfrissebb hangjaiból mutat be keresztmetszetet. A fellépők sora terebélyes – és igen sokszínű: dalszerző-előadókat, folkot, artpopot, garázspunkot, posztrockot is láthatunk, a programot pedig az elmúlt két év legünnepeltebb angol gitárzenekara, a Black Country, New Road elnevezésű formáció teszi még inkább impozánssá.
A fenti jelzőhalmozás a brit-ázsiai tánczenés formációkat tömörítő Nation Records szlogenje volt a kilencvenes években, de tökéletesen illik az Isolation fő fellépőjére, az angol Black Country, New Roadra is. Ritka és kihagyhatatlan alkalom, amikor egy széles körben napjaink legjobbjai közt számon tartott zenekar pályája csúcsán lép fel Budapesten, és most ennek lehetünk tanúi az Akvárium nagytermében. A Black Country, New Road valóban az új évtized, a húszas évek egyik nagy sztárzenekara, amely még 2019-ben adta ki első kislemezeit. Frissességével és szokatlanságával mind az Athens, France, mind a Sunglasses elsöprő erejű hangot ütött meg a kortárs gitárzenében. A hattagú cambridge-i zenekar hamarosan hétfősre duzzadt, és a hagyományos rockzenei hangszerek (gitár, dob, basszus, billentyűsök) mellett hegedűvel és szaxofonnal keltett feltűnést. Hosszú, kacskaringós dalaikkal pontosan ráéreztek a korszellemre,
Black Country, New Road / Fotó: Holly Whitaker
és olyan hájp alakult ki körülöttük, mint a korábban hozzájuk hasonlóan látszólag a semmiből felbukkanó, erős és kész, önálló, mindentől eltérő világgal rendelkező előképeik (Mogwai, The Coral, Wu Lyf, Fat White Family) esetében. Sikerük kulcsa egyrészt az, hogy posztrockban gyökerező zenéjük kellően eltér a mintaadó példaképek (Slint), illetve a baráti kortársak (Black Midi) megszólalásmódjától, és számos további, látszólag össze nem illő elemet (jazz, klezmer, kortárs minimalizmus) helyeznek hatásosan egymás mellé. Másrészt énekbeszédben előadott szövegeik célba találtak a közönségnél, közvetlenül, őszintén mesélnek kortárs élethelyzetekről és problémákról. Kellett persze még egy remek bemutatkozó nagylemez is, ez lett a 2021-es For The First Time. Az idén év elején megjelent folytatás, az eddigieket „kamarapoposabban” tálaló Ants From Up There pedig még egy lapáttal rátett minderre, a legnagyobb közösségi zenerajongói oldalon, a Rate Your Musicon magabiztosan az év legjobbra értékelt alkotása, amely kritikai elismerésben is részesült. De hogy ne legyen minden tökéletes, a lemez megjelenésekor mentális kimerültségre hivatkozva a frontember, Isaac Wood bejelentette kilépését. Mit lép ilyenkor egy kreatív csúcson lévő zenekar? Egyértelművé teszik, hogy az ajtó bármikor nyitva áll az énekesgitáros visszatérése előtt, de közben új dalokon dolgoznak, amelyeket élőben tesztelnek. A brit albumlistán harmadik helyig jutó idei LP-t az elsőhöz hasonlóan az alapvetően tánczenei kiadványokra specializálódott Ninja Tune adta ki, de ez is pontosan jelzi, hogy itt egy mindenféle konvenciót felrúgó, egyszeri zenével van dolgunk, amit hallani kell, élőben is.
A Black Country, New Road fellépése önmagában megéri a belépő árát, de természetesen nem csak miattuk érdemes elmenni az Isolationre. A fesztivál lényege éppen az, hogy első kézből ismerkedhetünk meg több mint egytucatnyi más remek előadóval is. Legnépszerűbb közülük az Efterklang, valószínűleg itthon is, hiszen a dán artpopzenekar adott már igen emlékezetes koncertet Budapesten, úgyhogy most újrázni vagy pótolni lehet az álmodozós, kamarapopos hangszerelésű dalokkal. Az orosz zsidó bevándorlók gyermekeként Torontóban született Michelle Gurevich korábban Chinawoman néven jelentetett meg lemezeket, a dalszerző-előadó egyszerre sötét és intim hangulatú balladái komoly népszerűségnek örvendenek, a londoni Westerman szofisztikáltan artpopos világa pedig még Elton Johnt is elvarázsolta. De szól majd lendületes garázspunk (Night Beats), brit indie rock (a Glastonburyt megjárt THE GOA EXPRESS-től), táncos elektronika (Superflake), norvég R’n’B-s artpop (Jimi Somewhere), és érkeznek további remek dalszerző-előadók is (a Becket idéző Ben Narcis, az alt-country felől poposodó kanadai Charlotte Cornfield, honfitársa, a folkosabb Sister Ray vagy épp a Human Ramenből ismerős Bárány Judit). Több mint tucatnyi nem tucatelőadó egyetlen estén, élőben? Remek alkalom arra, hogy ne érezhessük magunkat a nemzetközi popzene fősodrán kívül, és új utakat járó új kedvenceket fedezzünk fel, meg persze arra is, hogy egy minden bizonnyal felejthetetlen estén részt vegyünk az év egyik legjobbnak ígérkező koncertjén.
Dömötör Endre 2022. 10. 15. 17.00 Akvárium Klub Fellép: Black Country, New Road, Willie J Healey, Ben Narcis, Charlotte Cornfield, Efterklang, Jimi Somewhere, Michelle Gurevich, Night Beats, Sister Ray, THE GOA EXPRESS, Westerman, Superflake, Bárány Judit, Lituma Efterklang / Fotó: Dennis Morton 27 Charlotte CornfieldJörg Widmann operája, a Das Gesicht im Spiegel (Arc a tükörben) a hatodik produkció a Müpában, amely a Neue Oper Wien révén érkezik hozzánk, ezúttal a Liszt Ünnep szervezésében. A rendhagyó szerelmi háromszög konfliktusára épülő mű októberi premierje előtt felelevenítjük az elmúlt évek modern operabemutatóit, amelyek létrejöttében elévülhetetlen érdeme van az osztrák társulatot vezető Walter Kobéra karmesternek.
„A dal eltűnése kortárs operáinkból egyike a jelen idők legfőbb megoldatlan bűntényeinek. Annyit tudunk, hogy az áldozat az I. világháború előtt élt és virult a világ összes operaházában” – írta a New York Times 1981ben, és a komikusnak szánt, máskülönben nosztalgikus mondatokban van igazság. Az opera műfaja radikálisan átalakult az elmúlt száz évben: ez nem a Carusók és Pavarottik terepe, nincsenek hatásos (és hatásvadász) duettek, amiket az ellenségek is tökéletes harmóniában énekelnek, mint Donizetti vagy Verdi műveiben, és nem szükséges balettet komponálni, miként Wagnernek a Tannhäuserbe, amikor Párizst akarta meghódítani a zenéjével. Másfajta örömöket, másfajta drámai hatást és bizsergést ígérnek ezek a művek. A bécsi Neue Oper a francia rendező, Olivier Tambosi kezdeményezésére jött létre 1990-ben, hogy olyan műveket állítsanak színpadra, amik nem férnek meg a hagyományos operaházak évadjaiban. Walter Kobéra karmester is ott volt az intézmény születésénél: a két művész Mozart Idomeneo című operáján dolgozva ismerkedett meg a nyolcvanas években. Pár évvel később már az új színházban Cherubini Médeiáján munkálkodtak, és kisebb botrányt okoztak egy Macbeth-előadással, ami a délszláv háborúba helyezte a Verdi-operát. Kobéra közel három évtizede, 1993 óta művészeti igazgatója az intézménynek, nevéhez mintegy száz produkció fűződik. Olyan művek, amik nélkül szegényebb lenne a zeneirodalom: Eötvös Péter például a Neue Oper Wiennek írta és dedikálta Paradise Reloaded (Lilith) című darabját.
A Neue Oper Wien és a Müpa 2013-ban kezdett együttműködni, hogy a bécsi bemutatókat a magyar közönség is láthassa. Így került színre az első évben Ligeti György híres „anti-antioperája”, a Le grand macabre, amely egyszerre abszurd, groteszk és szatirikus játék az emberi civilizációban minduntalan felbukkanó világvégeérzéssel, valamint a zenei korstílusokkal. 2014 elején Eötvös már említett műve, a Paradise Reloaded
Lilithet, Ádám első feleségét állította középpontba, az önálló, démoni nőt, akinek alakja máig tabunak számít. A rákövetkező évben Sosztakovics komikus rémtör ténetét, Az orrot láthatta a közönség Budapesten. Az egyik legkeresettebb kortársopera-rendező, Matthias Oldag által jegyzett előadás emlékezetes momentuma volt, hogy a díszletfalon az akkor más méretben dúló ukrán–orosz konfliktusról lehetett olvasni – az agresz szor és Európa felelősségéről. 2018-ban pedig Leonard Bernstein megrázó kamaraoperája, az A Quiet Place került színre. Akik ott voltak, azoknak talán feltűnt, hogy a nézőtéren Eötvös Péter és Presser Gábor köszönt egymásnak, mintha csak Bernstein két arcát reprezen tálnák, a könnyű- és a komolyzenés színházat. A téma valóban komoly: egy sokszorosan traumatizált család összejövetele az anya öngyilkossága után, amikor az addig elfojtott indulatok és identitások előkerülnek – s egy pisztoly is, amely ellentmond a csehovi szabálynak. Hasonlóan nyugtalanító kérdéseket feszegetett Eötvös Péter 2019-ben bemutatott, Tony Kushner színdarabjából készült Angyalok Amerikában című operája: milyen kire kesztettnek és halálra ítéltnek lenni a civilizált világban? A cselekmény egy AIDS-szel kezelt meleg férfi története.
Jörg Widmann első színpadi művét, a Das Gesicht im Spiegel (Arc a tükörben) című operát 2003-ban mutatták be a müncheni Cuvilliés-Theaterben, azóta pedig számos más színházban is. A zeneszerző, aki Hans Werner Henze és Wolfgang Rihm tanítványaként megőrzött valamit a nyugati zene tonális gyökereiből, ebben a művében lenyűgöző hangzásokat hoz létre, és „fehér hangon”, vibrato nélkül éneklő női kart is előír. Roland Schimmelpfennig librettistával különös témát választott: miként embertelenedik el az ember abban a korban, amikor a dolgok értékét a tőzsdén állapítják meg. A történet nem műfajidegen eleme egy szerelmi háromszög, ami azonban itt egy férfi, egy nő és a nő klónja között rajzolódik fel. Bruno és Patrizia házaspár, egy biotechnológiai cég
Előadják: Roxane Choux, Ana Catarina Caseiro, Wolfgang Resch, Georg Klimbacher, Petrány Eszter
Közreműködik: UMZE Kamaraegyüttes, a Wiener Kammerchor Női Kara (karigazgató: Bernhard Jaretz)
Vezényel: Walter Kobéra
Zene: Jörg Widmann
Librettó: Roland Schimmelpfennig Díszlet, jelmez: Christof Cremer Hang: Christina Bauer
Fény: Norbert Chmel Rendező: Carlos Wagner
menedzserei. Egyik tudósuk, Milton (aki természetesen John Miltonról, Az elveszett paradicsom szerzőjéről kapta nevét) sikeresen klónozza Patriziát, a másolat a Justine nevet kapja. Brunóban szerelem ébred a nő iránt, ám idő előtt baleset áldozata lesz. A két nő, az eredeti és a klón egymással és megannyi kérdéssel kerül szembe: legfőképpen azzal, hogy lehetséges-e egyéninek lenni a tömegek korában. „Olyan operadisztópiában gondolkodtunk, melyben maga a disztópia nem teljesen az utópia ellentéte, sőt, ezek nagyon is közel állnak egymáshoz” – árulta el a zeneszerző Molnár Szabolcsnak a Müpa Magazinban olvasható interjúban. A zeneszerző egykori mestere, Hans Werner Henze 1958-ban így írt: „Amikor az alkotó ismeretlen területre lép, nem feltétlenül szükséges a technológiára támasz kodnia, még csak nem is kell előrefelé lépnie (hiszen ki tudja, merre az előre?). Elég arra haladni, ami a ködben, az előre nem látható időben még el nem használtnak tetszik.” A száz éve virágzó modern opera, amin mind untalan létjogosultságát kérik számon, épp így fejlődik. Mindig arra, amerre felfedezetlen területet találni. Hogy ez mindig kapcsolódik a múlthoz és a drámai műfaj sok ezer éves hagyományaihoz, nem lehet véletlen. Talán illik ide Mefisztó elmés megjegyzése Goethe Faustjából: „A saját teremtményeink végül is a fejünkre nőnek.”
Csabai MátéKönyvillat, betűk mögött tomboló gondo latok, sziporkázó élménybeszélgetések, szövegérzékeny zenék: ez a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár, amely ezúttal új helyszínen, a Nemzeti Táncszínházban zajlik majd négy napon át.
Az írás és az olvasás magányos műfaj, a Margó viszont közösségi élmény, együtt fesztivá lozik író, olvasó és könyv. Az őszi újdonsá gok: Gerlóczy Márton identitásthrillerének második részében folytatja a kíméletlen családboncolást, Háy János új könyvével az irodalmi humort villantja fel, Darvasi László friss mesternovellákkal érkezik, Peer Krisztián „fanyar, gondolatgazdag és bölcs bohóc kodásait” új verseskötetében olvashatjuk, Bódis Kriszta pedig a beskatulyázhatatlan női ikonról, Tüdős Kláráról mesél új regényé ben. Átadják a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat, megemlékeznek Polcz Alaine születésének centenáriumáról és Nyáry Krisztián szerelmes irodalomtörténete megjelenésének tizedik évfordulójáról is. A skandináv irodalom szerelmesei is meg találhatják számításukat, hiszen itt lesz Maja Lunde norvég író-forgatókönyvíró, a szintén norvég Cecilie Enger, a svéd Stefan Ahnhem, a dán Sissel-Jo Gazan. A napokat a Platon Karataev, a Magashegyi Underground, illetve Henri Gonzo és a Papírsárkányok koncertje teszi teljessé, de Litkai Gergely stand-upja is tovább színesíti a programot.
2022. 10. 14. 20.00
Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A Müpa Zeneműpályázat 2020 díjnyertes műve
NÉV NÉLKÜL – HANGZATOS NEVEKKEL
Nem férhet kétség ahhoz, hogy Fekete-Kovács Kornéltól és zenésztársaitól ez alkalom mal is naprakész és jelen idejű produkciót várhatunk. A Müpa két évvel ezelőtti, hatalmas szakmai érdeklődést kiváltó Zeneműpályázatának célki tűzései között szerepelt, hogy a legjobb darabokat élőben is hallhassa a közönség. A verseny nagy jazzformációra komponált győztes darabjainak egyikét ígé rő este többszörösen is FeketeKovács művészetének jegyében telik majd, hiszen a koncerten felhangzó Senza Nome – zene jazzkvintettre és zenekarra az ő alkotása, és ő lesz a mű megszólaltatásának karmeste re is. A kompozíció olasz címe annyit tesz: név nélkül, ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne is sejthetnénk, mit kínál számunk ra a produkció, és milyen szín vonalon. A pódiumon a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara mellett főszerepben találjuk majd a zongorista Szakcsi Lakatos Róbertet, a nagyszerű amerikai tenorszaxofonost, Rick Margitzát és az orosz rezest, Alex Sipiagint.
A Magyar Szent István-renddel idén augusztus 20-án kitünte tett szoprán – aki a Varázsfuvola Éj királynőjének szerepében bejárta a világot – zenei érdek lődése sohasem korlátozódott az opera műfajára. Miklósa Erika duettezett már Zámbó Jimmyvel, Dolhai Attilával és Kökény Attilával, énekelt musicalt és népdalt, fellépett Kálmán Imre-operettben, lemezen és koncertturnén pedig kísérte őt a Modern Art Orchestra. Az énekesnő ezúttal Káel Norbert, Oláh Péter és Lakatos „Pecek” András közös formációjával, a Jazzical Trióval lép a Budapest Music Center közönsége elé. Műsoruk – Káel Norbert átdolgozói-hangszerelői munkájának nyomán – a koncert címének szellemében valóban Dimenziókat, egymással termé keny érintkezésbe kerülő zenei dimenziókat ígér. A Kodály, illetve Bartók által foglalatba helyezett magyar népdalok a jazz közegével és térfogatával találkoznak majd, a Liszt Ferenc dalával induló programban pedig ott szerepel a 2019-ben elhunyt zongorista-karmester-zeneszerző, André Previn két kompozíciója is.
A Budapest Showcase Hubnak (BUSH) köszönhetően idén is elképesztően sokszínű választ kapunk a címben feltett kérdésre: a hálószobapoptól az underground hiphopon át az indie rockig lesz minden, ami zene. Tizenkét ország művészei, zenés eklektika, simogató eksztázis Budapest öt emblematikus helyszínén –a BUSH már hetedik éve toborozza össze a zeneipar képviselőit és a zenerajongókat, hogy megmutassák, mik a legfrissebb trendek a nemzetközi zenei életben. A posztszovjet popszcéna elképzelhetetlen lenne a határfeszegető ukrán Ivan Dorn nélkül, aki zenéjébe a house, a disco, a pop, a free jazz, a funk, a soul és a hiphop ízeit is belefőzi. Stand Up for Ukraine című turnéján hazájának gyűjtött Vilniustól Miamiig. Észtország kedvence, a Bruno Mars világát idéző Daniel Levi és zenekara a soul, a funk, az R’n’B és a rock világából építkezik. A Romániában négy jóbarátból alakult indie rocker Zimbru „elvesztett kisállatokról, nem hagyományos szerelmekről és a természetről” énekel. Csehországból hozza finom, intim, dalait Amelie Siba – őt hallgatni terápiás élmény. A szlovák Lash & Grey duó érzelmes zenét és érzékeny szövegeket ígér minden mennyiségben. Itt lesz a karizmatikus lengyel Jann, akit finom popdalai miatt éltetnek, Alejas Litvániából hoz lírai elektronikát, a szlovák 52 Hertz Whale megmutatja, mi a posztpunk, a román Sofia Zadarral pedig a hálószobapopban merülhetünk el. Magyarországot képviseli OIEE (Kocsis Bence) is egy kis funkfúziós elektronikával, míg Co Lee (Halász Kolos) jóvoltából az underground hiphopból kaphatunk ízelítőt. VENI (Szász Veronika) stílusa sajátos egyveleg egyházzenétől a popig, AndlBeck Boróka (Beck Zoltán, a 30Y frontemberének lánya) pedig indie pop vonalon mutatkozik be. S végül idén is lesz szakmai konferencia zene ipari villámrandikkal, interjúkkal és panelbeszél getésekkel, világjárványon innen és túl.
1. Fotó: Valuska Gábor
Fotó: Burger Barna
Fotó: Emmer László
Fotó: Ksenia Kargina
A hiátus kifejezés szünetet, megszakítást jelent, amely határozatlan ideig tart. Alkotói feltöltődés céljából zenekarok is gyakran vonulnak el hosszabb – eleinte bizonytalan kimenetelűnek tűnő – pihenőre. A zeneileg lényegében behatárolhatatlan zenekar, az ausztrál Hiatus Kaiyote nemcsak elvonult egy időre, de hiátusából nemrég sikeresen vissza is tért, és a Liszt Ünnep alkalmából októberben Budapesten koncertezik. De menjünk vissza pár évtizedet az időben, hogy jobban megismerjük őket!
Naomi Saalfield 1989-ben született az ausztráliai Melbourne ben. Őt és öt testvérét egyedül nevelte az édesanyjuk; ottho nukban kizárólag fekete soulelőadók zenéi szóltak: Marvin Gaye, Otis Redding, Diana Ross és Stevie Wonder. Naomi mindössze 11 éves volt, amikor édesanyja súlyos betegségben elhunyt, két évre rá pedig a családtól réges-rég elköltözött édesapja is meghalt. A lány egy ideig a nagynénjénél lakott, majd egy állatmenhelyet üzemeltető vidéki család fogadta be. Itt sem volt sok maradása; ha lehet hinni a krónikáknak, tinédzserévei során rövid ideig tűzzsonglőrként tevékenykedett, volt, hogy az utcán élt, majd belekóstolt az utcazenélésbe, elkezdett saját dalokat írni, és felvette a Nai Palm művésznevet. 2010 ben egy szólófellépése során figyelt fel rá Paul Bender basszusgitáros, akivel duót alapított, majd a Simon Mavin billentyűs és Perrin Moss dobos csatlakozásával négyfősre bővült együttesből megalakult a Hiatus Kaiyote.
Hiatus Kaiyote Fotó: Claudia Sangiorgi Dalimore
A zenekar eleinte Ausztrália keleti partvidékén koncertezett, és viszonylag hamar összerántotta első lemezét, mely 2012-ben jelent meg Tawk Tomahawk címmel. Miután egyre többen figyeltek fel rájuk, Bobby McFerrin fia beajánlotta őket a neves elektronikus zenei gurunak, Gilles Petersonnak, ám meglátta bennük a tehetséget Salaam Remi producer is, akinek nevéhez korábban olyan hatalmas sikerű albumok megvalósítása fűződött, mint a Fugees-féle The Score, illetve Amy Winehouse Back To Black című lemeze. Nem meglepő, hogy Remi frissen indult kiadója, a Sony alá becsatlakozó Flying Buddha elsőként a Hiatus Kaiyotét igazolta le, és újra kiadta a Tawk Tomahawkot, amely bónuszszámként tartalmazta Nakamarra című slágerüknek a Tribe Called Questből ismert Q-Tip vendégrappelésével felvett új verzióját. Ekkorra már olyan énekesek méltatták az együttest a közösségi médiában, mint Erykah Badu és Guestlove; Nai Palm és társai viszont annak a dicsérő tweetnek örültek a legjobban, ami nem mástól, mint Prince-től érkezett.
Érdemes elidőznünk a zenekar stílusánál, illetve az őket ért zenei hatásoknál. A tagok saját állításuk szerint kifejezetten törekednek arra, hogy semmilyen skatulyába ne tudják besorolni őket a kritikusok. A szakírók persze az együttes szándékától függetlenül teszik a dolgukat: vannak, akik szerint a Hiatus Kaiyote stílusa neo-soul, esetleg future soul, de emlegetik velük kapcsolatban a jazz-funk meghatározást is. Ezen sorok írója szerint Palm és társai amolyan nehezen táncolható, komplex R’n’B-t játszanak rengeteg tempóváltással, hatásaik között pedig olyan műfajokat lehet felsorolni, mint a jazz, a soul, a progresszív rock, az afrikai funk, a szamba és egyéb latin stílusok.
A Nakamarra korábban említett, Q-Tippel közös változata 2013-ban Grammy-jelölésig jutott – a Hiatus Kaiyote lett az első ausztrál zenekar, mely bekerült az R’n’B kategória nevezettjei közé. Két évvel később megjelent Choose Your Weapon címre hallgató második albumuk, amelynek dalain Remivel dolgoztak, ám ezúttal nemcsak hazai, hanem amerikai stúdiókban is rögzítettek felvételeket. Mivel imádják a mixtape-eket, a dalok között rövid interludeokat (zenei átvezetéseket) helyeztek el, és ennek is köszönhető, hogy az album egy valódi konceptlemez benyomását kelti. A dalokon ezredfordulós neo-soulhatások figyelhetőek meg, és akárcsak elődje, úgy ez a lemez is nagyszerű kritikákat gyűjtött be, de a Grammyjelölés sem maradt el. Ráadásul ezeket a számokat utána már olyan nagynevű sztárok hangmintázták, mint Anderson .Paak, Kendrick Lamar, Drake, valamint a közös lemezt készítő Jay-Z–Beyoncé házaspár.
2022. 10. 16. 20.00
Akvárium Klub – NagyHALL
Az együttes tagjai: Nai Palm – ének, gitár, Paul Bender –basszusgitár, Simon Mavin –billentyűs hangszerek, Perrin Moss – dob
Palm 2017-ben szólólemezzel jelentkezett: a Needle Paw saját szerzemények mellett feldolgozásokat is tartalmaz, puritán egygitáros kísérettel. Az extravagáns sminkjéről, arctetoválásáról és ruháiról ismert dalszerzőénekesnő olyan előadók dalait formálta saját arcára, mint David Bowie, Jimi Hendrix és a Radiohead. A következő évben nagy álma vált valóra, szerepelt ugyanis Drake Scorpion című lemezén. Palmot nem sokkal később mellrákkal diagnosztizálták (közel két évtizeddel korábban ugyanebben a betegségben hunyt el édesanyja), de a kezelések hatására szerencsére sikerült tünetmentessé válnia. A kényszerpihenő során a többiek saját projekteket indítottak be: Moss rögzített egy szólóalbumot Clever Austin néven, Marvin új zenekart alapított (The Putbacks), Bender pedig saját projektet (The Sweet Enoughs) indított útjára, valamint kevésbé ismert ausztrál együtteseknél producerkedett. De kétségkívül örömet okoz hármuknak a közös zenélés: közösen felvettek egy instrumentális lemezt, melyet Swooping név alatt jelentettek meg.
A Hiatus Kaiyote 2020-ban leszerződött a Warner kiadóhoz, és immáron az ő égiszük alatt adta ki harmadik albumát, a Mood Valiantet. Palm saját bevallása szerint betegségéből, háziállata elvesztéséből, valamint a pandémia okozta bezártságból merített ihletet a szövegekhez. A zenekar ott vette fel a fonalat, ahol abbahagyta, a kritikusok ismét elaléltak a teljesítményüktől – külön kiemelve a veterán brazil komponistával, Arthur Verocaijal készült Get Sun című dalt –, és a Grammy-bizottság újfent jelölésre érdemesnek találta őket. A Hiatus Kaiyote tehát továbbra is egy lebilincselően izgalmas zenekar, és az albumaik után immáron élőben is meghallgathatjuk sokszínű, összetett dalaikat az Akvárium Klubban.
Nagy IstvánCigány népzene-e a cigányzene? Liszt Ferenc a kérdésre még egyértelmű igennel felelt A cigányokról és magyarországi zenéjükről című, Párizsban francia nyelven megjelent 1859-es könyvében. Ma már persze tudjuk, hogy a válasz ennél összetettebb. Honnan ered a cigányzene, és hogyan fejlődött az elmúlt pár száz évben? Milyen módszerrel készítik fel a tehetséges roma gyerekeket a zenei pályára? A Rajkó Zenekar egyedülálló módszerét az együttes fennállásának hetvenedik évfordulója kapcsán mutatjuk be.
Czinka Panna és Bihari János neve sokak számára cseng ismerősen. Előbbi a 18. század közepén, utóbbi a 19. század elejétől öregbítette az akkortájt intézményesülő cigány zenekarok hírnevét. A mai formájában ismert cigányzene kezdetei a bécsi klasszicizmus idejére tehetők – hatása Joseph Haydn egyes darabjaiban is tetten érhető –, majd párhuzamosan fejlődött a romantikával. Népszerűségének egyik oka az volt, hogy a zenészek jól ismert dallamokat tűztek műsorra: a lázadó verbunkost, később annak „megszelídített” formáit, a csárdást és a palotást, majd a 19. század vége felé a magyar nótákat. A bécsi udvart mereven elutasító magyar nemzeti érzület szerves részévé és közvetítőjévé vált a zabolátlan, virtuóz cigányzene, így nem csoda, hogy a korszak nagy romantikusai – Erkel Ferenc, Liszt Ferenc és a világjáró hegedűvirtuóz-zeneszerző, Reményi Ede mellett még az időben-térben távolabb élő Claude Debussyt is megihlette a cigányzenészek jellegzetes előadásmódja.
Rajkó Zenekar
/ Fotó: Valuska Gábor
/ Müpa
MÁSHOZ NEM FOGHATÓ, EGYEDI ZENEI VILÁG Liszt Ferenc, akinek Magyar rapszódiái magukon viselik a cigányzene egyértelmű hatását, a korszellemhez híven maga is úgy hitte, valódi cigány népzenét hall. Ma már tudjuk, hogy a cigányzene kialakulása épp fordított módon zajlott. A romungrók (magyar cigányok) a források tanúsága szerint a 14–15. században érkeztek Magyarországra, ahol főként a Mátraalján és a Felső-Tisza-vidéken telepedtek le, és az évszázadok során a nyelvtől kezdve a dallamokig folyamatosan érték őket magyar hatások. Ez egy olyan egyedi zenei világot hozott létre, amely nem része sem az autentikus cigány, sem az autentikus magyar népzenének. Inkább olyan különleges kultúrkincsként tekinthetünk rá, amelyben különböző eredetű dallamok és stílusok rétegződtek egymásra, és amely mindeközben fontos társadalmi szerepet is betöltött. Az egyik legjelentősebb formáció, amely sikeresen átmentette a 21. századba a cigányzene kulturális örökségét, az idén hetvenéves Rajkó Zenekar. A Farkas Gyula prímászenepedagógus által alapított együttesnek kezdettől fogva célja volt, hogy professzionális zenészeket neveljen a tehetséges roma gyerekekből, avagy cigány nyelven „rajkókból”. A Rajkó Zenekar már az ötvenes évektől kezdve együtt dolgozott egy néptánccsoporttal; belőlük nőtte ki magát 1973 ra a zenekar társegyüttese, a ma is működő Rajkó Tánckar. A rendszerváltás óta a zenei és táncművészeti nevelés alapítványi fenntartású iskolában zajlik.
A Rajkó-módszerről hazánkban elsőként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatója, Suki András zongoraművész írt átfogó elemzést, aki maga is tanít a metódussal. A módszer talán legismertebb eleme a „kézről való tanítás”, amely a hagyományos, kottaolvasásra épülő zenetanítással ellentétben a hallás utáni és a vizuális emlékezőkészségre épít. Segítségével az első években sokkal gyorsabban és sikeresebben fejlődhetnek a növendékek. (Később természetesen a Rajkó-iskolások is megtanulnak kottát olvasni, akárcsak a zenészi pálya más alapjait: zeneelméletet, zenetörténetet, cigány és magyar kulturális ismereteket.)
A második pillér az úgynevezett korai zenetanítás, amelynek a muzsikus cigány családokban nagy tradíciója van. A gyerekeket kicsi koruktól kezdve általában apjuk vezeti be a dallamok és hangszerek világába, ennek köszönhetően iskolás korukra már olyan előképzettséggel rendelkeznek, amellyel ott is ügyesen megállhatják a helyüket. Természetesen nem ez az egyetlen program Magyarországon, amelynek segítségével roma gyerekek speciális zenei képzésben vehetnek részt, a Rajkó-módszert azonban kifejezetten azok számára találták ki, akiket családjuk a profi zenészi pályára szán. Ebben segíti őket a metódus harmadik pillére is, a belföldi és nemzetközi fellépési lehetőségek, amelyben bővelkedik a Rajkó Zenekar: nemcsak a világot járják, hanem rádiós és televíziós adásokban is rendszeresen szerepelnek. A szocializmus évtizedei alatt a Rajkó Zenekar a KISZ Központi Művészegyüttesének része volt és a növendékeket a Hotel Ifjúság alkalmazta: ennek köszönhetően nemcsak színpadi rutint szereztek, hanem megbecsülést és fizetséget is kaptak
2022. 10. 21. 19.30
Pesti Vigadó – Díszterem RAJKÓ 70
JUBILEUMI KONCERT
Közreműködik: Lendvay József –hegedű, Balázs János – zongora, Lisztes Jenő – cimbalom, Rajkó Zenekar (igazgató: Gerendási István), Budafoki Dohnányi Zenekar, Budapesti Akadémiai Kórustársaság (karigazgató: Balassa Ildikó), a Rajkó
Művészegyüttes Tánckara, Sziráky Tímea Dance Company
Vezényel: Werner Gábor
a munkájukért. Az együtteseknek emellett saját üdülőjük is volt, ahol a pihenésen kívül a fellépésekre való felkészüléssel teltek a nyarak.
Volt idő, amikor a rajkók szinte minden idejüket együtt töltötték: együtt ültek az iskolapadban, együtt laktak és együtt utaztak fellépni. Ennek kereteit a módszer egy további eleme, a bentlakásos iskola biztosította, amelynek hangulatát Suki András a Harry Potter-könyvek varázslatos világához hasonlítja. A vidéki családok számára megnyugtató érzés volt, hogy távol ugyan, mégis biztos közegben tudhatták gyerekeiket; az épület állagának leromlása miatt azóta bezárt kollégium sorsának rendezése azonban jelenleg is megoldásra vár. Suki András szerint a bentlakásos iskola hiánya és a zenefogyasztási szokásokhoz alkalmazkodó zenészcsaládok megváltozott életritmusa kihívások elé állítja a Rajkó-módszer művelőit. Ám minden nehézség ellenére jó hír, hogy Magyarországon hetven esztendeje léteznek olyan intézmények, amelyek eredményesen ápolják a cigányzene fontos történelmi és kulturális örökségét. Hazánkban a RajkóTalentum Tánc- és Zeneművészeti Iskola és természetesen maga a Rajkó Zenekar tölti be ezt a szerepet; hetvenéves jubileumi koncertjükön a Rajkó-módszer mellett elkötelezett oktatók és tehetséges növendékeik büszkén mutatják majd be közös munkájuk gyümölcsét.
tisztelettel – sőt alázattal – nyúlt elődei, többek közt Bach és Beethoven műveihez, ugyanakkor művészetével iránytűként szolgált kortársai és a későbbi generációk számára is. A Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál is bátran tűzi képzeletbeli zászlójára a tradíció és innováció fogalmát, így programkínálatában különösen előkelő helyen szerepel a fiatal zeneszerzőkből összeálló Studio 5 izgalmas tematikájú koncertje.
gondolkodó művészek – kvázi érdekvédelmi szervezetként –csoportosultak, hogy együttes erővel képviselhessék saját stílusukat, szellemiségüket, mondanivalójukat. A 20. századi magyar zenei életben a hetvenes évek jelentettek termékeny táptalajt az Új Zenei Stúdió és a 180-as Csoport számára. Persze nem hallgattak el a zeneszerzők a kilencvenes évek után sem, de ilyesfajta új társulásra egészen 2016-ig kellett várni, amikor is öt fiatal magyar komponista döntött úgy, hogy közös alkotói csoportot hoz létre.
A Studio 5 tagjai – hitvallásuk szerint – mentesek a stiláris előítéletektől, szívesen használnak és integrálnak különböző zenei hatásokat. A tagok korábbi interjúiból ismeretes, hogy a Studio 5-re nem jellemző az extrém kísérletezés: alapvetően fontos számukra, hogy zenéjük utat találjon a közönséghez, miközben olyan műveket komponálnak, melyekre egyformán hathat Bach vagy Liszt művészete, de akár korunk popzenéje is. Krédójuk szerint a hagyomány és az újítás között egészséges egyensúlyt igyekeznek fenntartani, és megmaradnak a két szekértábor közti mezsgyén: nem kívánnak beállni sem a konzervatívak, sem a minden régi értéket elutasító avantgárdak táborába. Bár az elmúlt évek során több tagcsere is történt, mind az öt alkotó – Bella Máté, Kecskés D. Balázs, Kutrik Bence, Szentpáli Roland és Virágh András Gábor – a budapesti Zeneakadémián végzett. A Studio 5 tevékenysége legfontosabb megnyilvánulási fórumainak
Studio 5 / Fotó: Kiss Krisztina
a közös szerzői estek számítanak, így a koncertforma megújításán, érdekesebbé, izgalmasabbá tételén is fáradoznak. Volt már olyan hangversenyük, amelyen jelentős szerepet kapott a tánc vagy a vizualitás, főszerepbe került egy hangszercsoport vagy éppen az új műveket bíráló kritikus. Zenéjük befogadása elsősorban nyitottságot igényel, nem előképzettséget – vallják.
Bella Máté egyaránt otthonosan mozog a kortárs komolyzene, a popzene és a zenés színház világában: előbbieket kiemelkedő együttesek (többek közt az Ensemble InterContemporain, a London Sinfonietta, az Ensemble Modern és a Budapesti Fesztiválzenekar) megrendelésére írja, könnyűzenei műveit a rádiókban is hallhatjuk, operája és musicaljei pedig a legjelentősebb hazai színházakban szólalnak meg.
A Junior Prima díjas, Erkel-díjas és Bartók–Pásztorydíjas Bella jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusa, akinek missziója az Y és a Z generáció integrálása a klasszikus zenei életbe.
A Studio 5 legfiatalabb tagja Kecskés D. Balázs, aki a Zeneakadémia mellett Firenzében végezte felsőfokú tanulmányait. Saját bevallása szerint zenéje a legkülönfélébb forrásokból táplálkozik: „Szent Ágoston és Friedrich Nietzsche, Franz Schubert és Katy Perry, J. S. Bach és Meredith Monk egyaránt inspirálják”. Neves európai és amerikai együttesek játsszák műveit – legutóbb Komm című oratóriumát és Blue című zenekari darabját fogadta lelkesen a kritika és a közönség –, Bella Mátéhoz hasonlóan az Eötvös Péter Alapítvány mentoráltja volt, elnyert több fontos hazai díjat (Istvánffy Benedek-díj, Junior Prima díj, Junior Artisjus-díj). A Zeneakadémia oktatójaként is tevékeny komponistát manapság az elektronika, a popzene és a mesterséges intelligencia klasszikus zenében betöltött szerepe foglalkoztatja. Kutrik Bence a budapesti Zeneakadémia előtt San Franciscóban és Torontóban tanult zeneszerzést, hangversenytermekbe szánt művei mellett díjnyertes filmzenét is komponált már, alkotóként fontos alapot jelentenek számára a klasszikus európai hagyományok, de zenei gondolkodásának fókuszában a kísérletezés áll. Ahogyan életrajzában olvashatjuk, jelenlegi kutatása „a zenei folyamatok algoritmizálására irányul, informatikai és mesterségesintelligencia-eszközök alkalmazásával”. Szentpáli Roland először tubaművészként hódította meg a világot, hangszerének virtuózaként számos nemzetközi verseny győztese, híres fesztiválok és mesterkurzusok meghívott előadója, oktatója itthon és külföldön. Zenekari muzsikusként a Nemzeti Filharmonikusok tagja, a zenei szaksajtó pedig Twoba nevű hangszer-innovációjától is hangos – ennek köszönhetően állva is játszhatnak végre a tubások. Kamarazenéjére, versenyműveire és más műfajú, apparátusú darabjaira hatással van a népzene és a jazz, de sok egyéb stílust is könnyen integrál kompozícióiban. Szentpálihoz hasonlóan Virágh András Gábor is hangszeres előadó: a Szent István Bazilika rezidens
Liszt
orgonaművésze, aki orgonistaként és zeneszerzőként is nemzetközi versenyek díjazottja. Alkotóművészként is fontos szerephez juttatja műveiben saját hangszerét, de más műfajban és apparátusra is komponál: írt már szólódarabokat, kamaraműveket, vokális darabokat, zenekari kompozíciókat és egy operát. A Junior Prima díj, az Istvánffy Benedek-díj, a Kodály Zoltán zenei alkotói ösztöndíj, az Erkel-díj és az Év Komolyzenei Műve díj után legutóbb Bartók–Pásztory-díjjal jutalmazták munkásságát.
A kortárs zene vérfrissítése tehát garantált. A Studio 5 zeneakadémiai produkciójának koncepciója is jelzi, hogy a patinás tradíció és a csoport tagjai számára is lényeges progresszió megfér egymás mellett, például azon az ősbemutatókban is bővelkedő hangversenyen, amelyen a szerzők izgalmas reflexióit hallhatjuk majd Liszt-zongoraművekre. Egy ilyen koncertélményt vétek lenne kihagyni!
Tóth Endre
A több rangos díjjal és a Magyarország Érdemes Művésze címmel kitüntetett táncművész-koreográfus, Barta Dóra 2008-ban alapított saját társulatot Badora Dance Company néven. A független színházi gárda ezúttal monumentális, felkavaró, filo zófiai kérdéseket is feszegető bemu tatóra készül Időn kívül címmel, amely a Liszt Ünnep programjaként egy olyan világba juttatja el a nézőt, ahol a veszteség nemcsak a hiány érzését, hanem a bennünk lüktető életerő forrását is jelenti. A koreográfussal az előadás keletkezéséről beszélgettünk.
Barta Dóra 1987-ben gyerekszereplőként lépett először színpadra az Erkel Színházban, a következő évtizedekben pedig sorra táncolta el kiemelkedő alkotók, neves koreográfusok darabjait. Ő maga 2000-ben készítette első koreográfiáját, azóta több tucat alkotását játszotta saját társulatán kívül a Nemzeti Táncszínház, a Szegedi Kortárs Balett, az egri Gárdonyi Géza Színház, a Kecskeméti Katona József Színház és a Magyar Nemzeti Balett is. „Amikor egy bizonyos téma erősen foglalkoztat, mindenféle ahhoz kapcsolódó inspiráció érkezik az életembe látszólag véletlenül, mígnem összeáll belőlük egy kép – nyilatkozta arról, milyen alkotói folyamat eredményeként születnek munkái. – Ezúttal az idő természetén gondolkodtam, amikor találkoztam Osvaldo Golijov Falling Out of Time című kortárs zeneművével, egy gyönyörű, könnyen befogadható, mégis korszerű hangzású instrumentális darabbal. Rögtön tudtam, hogy ezzel akarok dolgozni. A zene után megismertem a Golijovot megihlető irodalmi alapanyagot is, David Grossman azonos című könyvét, és egyre tisztábban láttam magam előtt, hogyan lehetne a bennem kavargó gondolatokat színpadra vinni. Az idővel kapcsolatban leginkább az érdekelt, vajon létezik-e egyáltalán.”
Barta Dóra / Fotó: Dömölky Dániel
David Grossman könyve a szülő legmélyebb fájdalmáról, gyermeke elvesztéséről szól (Grossman fia a 2006-os libanoni háborúban halt meg): egy ilyen traumatikus élmény teljesen kizökkenti az embert önmagából és az időből. Hogy is ne tenné, hiszen – ahogyan az író is megfogalmazta – a természet rendje, mely szerint a gyermekek gyászolják a szüleiket, itt alapjaiban dől meg. A traumát követő szélsőséges lelkiállapotban az egész világot másképp értelmezzük, így az idő, az élet hétköznapisága és világunk minősége is idegennek hat. „Pusztán szöveges színházi előadásként a produkciónak tragikus, mély tónusú, lélektani jellege lenne – magyarázza a koreográfus, hogy mozgásszínházi társulatként miért nyúlnak más formában a történethez. – Inkább azt mutatjuk be, hogyan kerül az ember ebbe a korábban nem ismert rendszerbe, és hogyan éli meg újfajta módon az időt, amelynek során a fájdalom akár az átlényegülés, a felemelkedés, a megtisztulás forrásává is válhat.”
A darab tehát az időhöz való viszonyunkat feszegeti: fel tudjuk-e fogni a dolgok múlását a múlt-jelen-jövő közhelyén túl? Az idő ural-e minket, vagy kívánságunk szerint meg tudunk-e hosszabban élni egy-egy fontos pillanatot? „Tudom, hogy a koronavírus-járvány alatt, a háború árnyékában a szorongás nagyon sok ember alap élménye lett” – véli a koreográfus arról, hogy sokan miért nem akarnak szabadidejükben is negatív érzésekkel szembesülni. Véleménye szerint azonban a színház fontos küldetése, „hogy abban mélyedjünk el, ami egyébként is történik velünk és bennünk, és új fénytörésben lássunk rá önmagunkra. A néző számára a vigasz egy olyan birodalom, ahol a veszteség nem pusztán hiány, hanem sajátos életerő.”
Az előadás kísérőzenéjét felvételről játsszák majd le, hogy a nézők figyelmét ne ossza meg semmi.
A koreográfus szerint az élőzene túlságosan elvonná a fókuszt a táncművészekről és a színpadképről, ami egy erős vizuális elemekkel dolgozó előadás során nem lenne szerencsés dolog. A díszlet kifejezetten a Müpa adottságaihoz készült: az előadás egy minimalista, letisztult, nagy térben játszódik, amely változatosan és hatásosan strukturálva képes láthatóvá tenni az idő különleges jellegét. „Az összes koreográfiámnál előre látom a környezetet, a képeket, és a produkció helyszíne nagyon erősen befolyásolja az alkotást. Nem úgy dolgozom, hogy mindenáron egy konkrét darabot csinálok meg, hiszen nem minden darab tud kommunikálni egy adott térben –fejtegeti Barta Dóra, hogy az előadás helyszíne miért bír számára meghatározó erővel. – Ebből az is következik, hogy az Időn kívült nem is lehetne más helyszínre, például kamaraszínházi környezetbe áthelyezni. A Müpa Fesztivál Színházában érvényesülhetnek ezek az erős, egyértelmű
gesztusok, vagy egy-egy táncművész eltörpülése az óriási térben.” A koreográfus évek óta együttműködik Tihanyi Ildi díszlettervezővel és Kovács Andrea jelmeztervezővel, a velük való közös munkát „az egymás művészi világára való tökéletes ráhangolódásként” jellemzi.
Az előadáson a Badora Dance Company tagjait láthatjuk majd, akik nem az irodalmi szöveg konkrét szerepeit játsszák, hanem az ezekből megszületett, individuális és általánosabban is értelmezhető vonásokkal is felvértezett karaktereket. A társulat projektszemlélettel működik, azaz mindig az adott produkció határozza meg, hogy ki lép fel. „Van, amikor ugyanazok a táncművészek térnek vissza egy-egy előadásra, hiszen értékes tapasztalat olyanokkal dolgozni, akikkel ismerjük egymás nyelvét és folyamatosan inspiráljuk egymást. A tagság változása azonban mindig felfrissülést, új erőket hoz – magyarázza a társulat alapítója, akinek a legnagyobb művészi szabadságot az jelenti, hogy saját csapatával dolgozhat. – A darabba így teljes alkotói fantáziámat, energiáimat, vízióimat belevihetem. Nagyon sokat dolgozom a koreográfia formanyelvén, hiszen a táncművészek éppolyan virtuóz módon és gazdag eszköztárból dolgozhatnak a testükkel, ahogyan a legjobb zenészek a hangszerükkel.” A látványos képi világ, a külön leges hangulatot teremtő zene és a Grossmann-regény kurrens témája együtt kíséri majd végig a nézőt ezen a mitikus utazáson, és – amint Barta Dóra fogalmaz –„tár fel egészen új, eddig ismeretlen dimenziókat.”
Hacsek Zsófia2. évfolyam, 2022. október
A Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál ingyenes kiadványa
Kiadja a Müpa megbízásából a Papageno Consulting Kft.
Alapító: Müpa Budapest Nonprofit Kft. Káel Csaba vezérigazgató
Felelős kiadó: A Papageno Consulting Kft. ügyvezetője E-mail: szerkesztoseg@papageno.hu
Főszerkesztő: Németh Marcell
Kiadványmenedzser: Lukács Bernadett
A kiadványban közreműködtek: B. F. R., Csabai Máté, Dömötör Endre, Hacsek Zsófia, Jászay Tamás, Kondor Kata, László Ferenc, Nagy István, Rónai András, Tossenberger Adél, Tóth Endre, Wagner Sára
A címlapon látható grafika a Borsszem Jankó című élclap 1873. április 6-i számában megje lent Liszt-karikatúrák felhasználásával készült. Forrás: Országos Széchényi Könyvtár
Nyomdai kivitelezés: Pátria Nyomda Zrt. Orgován Katalin vezérigazgató
Megjelent 6 000 példányban
A szerkesztés lezárult: 2022. szeptember 16-án
A programok szervezői a szereplő- és műsorváltoztatás jogát fenntartják.
Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál 2022. október 7–22.
lisztunnep.hu E-mail: info@lisztunnep.hu Telefon: +36 1 555 3000
