3 minute read
Két rokonlélek
…két zenei Kolumbusz…
Amikor Schumann minden új értékért lelkesen küzdő folyóirata, a Neue Zeitschrift für Musik (Új Zenei Újság) hasábjain 1835-ben terjedelmes tanulmányt tett közzé Berlioz Fantasztikus szimfóniájáról, elemzését nem a mű zenekari partitúrája, hanem Liszt által készített zongoraváltozata alapján fogalmazta meg. Ez sokat megsejtet Hector Berlioz és Liszt Ferenc kapcsolatáról. A kor zenéjének két nagyja hasonlóan gondolkodott, barátok és fegyvertársak voltak — nem véletlen, hogy műveik a Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar hagyományos zeneszerzőmaratonján is találkoznak.
Advertisement
Gyökereik is közösek. Hogy azt a bizonyos legendává vált homlokcsókot Liszt valóban megkapta-e a nagy elődtől, örökre kérdés marad, tény azonban, hogy Beethoven egykori növendékétől, Carl Czernytől tanult zongorázni, s az is tény, hogy Berlioz Fantasztikus szimfóniája éppoly kevéssé születhetett volna meg Beethoven Hatodikja nélkül, mint Liszt szimfonikus költeményeinek egységes formakoncepciója és a tématranszformáció elve-gyakorlata az Ötödikből meg a Kilencedikből nyert tapasztalatok híján. A példakép, Beethoven alakja mind az 1803-ban, La Côte-Saint-Andréban megszületett Berlioz, mind az 1811-ben, a Sopron melletti Raidingban (Doborján) a világra rácsodálkozó Liszt szellemi horizontján napkorongként ragyogott.
A közeli múlt egy másik nagy képviselőjével is mindkettejüknek meghatározó kapcsolata volt: az ősromantikus Paganini versenyművet rendelt Berlioztól, aki e művészi feladatnak eleget téve alkotta meg rangrejtett brácsaversenyét, a Harold Itáliában című programszimfóniát (mellyel a megrendelő nem volt elégedett) — Lisztnek pedig éppenséggel zongorajátéka egészére hatott Genova „ördöghegedűs” szülötte. Liszt azért zongorázott úgy, ahogyan virtuóz korszakának műveiből visszakövetkeztetve minden korábbit felülmúló technikáját és állóképességét elképzelhetjük, mert írásmódjával és hangszerkezelésével annak az ideálnak kívánta megteremteni billentyűs változatát, amelyet Paganini a maga hegedűműveivel, elsősorban Huszonnégy caprice-ával képviselt.
Ha már a Harold került szóba: e kompozíció mögött ott rejlik a világfájdalmas Byron űzött szelleme — ő is a két zeneszerző közös csodálatának tárgya. És még mindig a Harold kapcsán: Paganini ösztönző szerepéről megemlékezve érdemes pár szóval bővebben kifejtenünk a virtuozitáshoz fűződő viszony kérdését. Ez mindkettejük életében meghatározó szerepet játszott, csakhogy míg Liszt a zongora ünnepelt bajnokaként a zenekari hangszerelés fortélyait csupán később, érett weimari alkotókorszakában tanulta meg önképzéssel, addig a konzervatóriumot járt Berlioz, aki soha nem volt zongoravirtuóz, már fiatalon is a hangszerelés nagymestereként írta be nevét a zenetörténetbe, hiszen a Fantasztikus szimfónia éppúgy briliáns orkesztrációjú mű, mint Berlioz számos más szimfonikus alkotása.
Mindketten vonzódtak ahhoz, ami nagyszabású, és ahhoz, ami patetikus — de a pátosz mindkettejük esetében mélyen átélt és megkérdőjelezhetetlen hitelű, ugyanakkor mindkettejük kifejezésmódjában jelen van bizonyos kopárság, aszkézis iránti affinitás is. Liszt olyan nagyszabású sorozatokban gondolkodott, mint a Magyar rapszódiák vagy a Transzcendens etűdök, Berlioz megalkotta a Requiemet és a Te Deumot — két mamut-előadóapparátusú zenei vízióját. Mindkettejüket sajátosan ambivalens, beteljesületlen vonzalom fűzte a romantikus kor kulcsműfajához, az operához. Liszt e műfajban csak fiatalkori kísérletet és érett kori torzót alkotott (Don Sanche, Sardanapalo), Berlioz azonban befejezett műveket is létrehozott, olyanokat, mint Shakespeare-rajongásának dokumentuma, a Béatrice és Bénédict, vagy a Benvenuto Cellini, amelyből manapság csak a napfényes-energikus Nyitány él — és persze nem hagyható ki a felsorolásból büszke és nemes megalomániájának egyik legnyilvánvalóbb szülötte, A trójaiak, mely mindmáig felfedezésre váró ritkaság, vájt fülű ínyencek csemegéje. Berliozt és Lisztet az opera műfaja területén a sikertelenség kötötte össze.
Ami azonban minden más területen, mindennél jobban összekapcsolta őket: a művészi nagyság, az emberi tisztesség, a gáncstalan gondolkodás és a — mai szóval — értékelvű szemlélet. Az új, a felfedezés, a soha nem látott, soha nem hallott élmények keresése. Berlioz és Liszt, a két zenei Kolumbusz, a két fausti szellemű alkotó (egyikük opus magnuma a Faust elkárhozása, a másiké a Faust-szimfónia) nem hegedű-zongora szonátákat vagy vonósnégyeseket komponált a múlt engedelmes folytatójaként, hanem programszimfóniát és szimfonikus költeményeket, s ha versenymű került ki kezük alól, olyan lett, mint a formabontó Harold Itáliában vagy Liszt újító Esz-dúr és A-dúr zongoraversenye, ha pedig szonáta, olyan, mint a titokzatos h-moll vagy a szenvedélyes Dante-szonáta. Személyükben két elszánt innovateur hozta izgalomba a kortársakat és az utókort, barátokat gyűjtve és ellenségeket bőszítve. Fél évszázaddal Berlioz után megszületik honfitársa, egy immár gyökeresen más hangulatú és esztétikájú, kései 19. század képviselője, a költő Arthur Rimbaud, aki leírja a híressé vált jelmondatot: „Modernnek kell lenni mindenestül”. Berlioz és Liszt már Rimbaud születése előtt, egész életével és művészetével ezt az imperatívuszt követte. Csengery Kristóf
2021. február 6.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Fesztivál Színház, Üvegterem, Előadóterem
