Vég/játék

Very British Warm-Up

VÉG/JÁTÉK

Talán. Lehetséges. Van rá esély, hogy hányatott sorsú Very British sorozatunk végre boldog végkifejlethez érjen. A Müpamozi brit szatírákat felvonultató filmsorozata 2019 őszén indult. Azóta sok víz lefolyt különféle folyókon. Közben volt járvány, Brexit, s hamarosan már a brit rendszámok betűjele is GBről UKra változik. De a brit szatíra remélhetőleg mindezen megpróbáltatások ellenére nem adja meg magát.

Itt van például Edgar Wright. Keményen dolgozott az elmúlt évben. Években. Őszre várható új filmje, amely időutazás — a ’60as évekbe. Érdemes előtte megnézni 2013as filmjét. A Világvége is időutazós film a maga módján, hiszen az ifjúkoruk helyszínére visszatérő barátok személyes, cseppet nosztalgikus kiruccanásuk közben egyszerre csak belepottyannak egy feltételezhető jövőbe, egy gonosz kis disztópiába. De ne lepődjünk meg: szatíra nincs fantasztikum, felnagyítás nélkül. Egyébként a rendező éppen most dolgozik egy igazi disztópián, amely tervei szerint a távoli jövőbe — 2025be — repít majd bennünket. Amúgy meg — sejtjük! — Edgar Wright állandóan a jelenről beszél. A hétköznapi elzombulásról. Amikor lassan már nem is vesszük észre, hogy a világunk elvadult, és mi önként, dalolva mondunk le megváltoztatásának lehetőségéről.

Tavaly, amikor Terry Jones meghalt, világos volt, hogy nem halt meg. Feltehetőleg csak visszavonult egy kis időre. Nyilvánvaló, hogy a Gyalog-galopp, a Brian élete, Az élet értelme és más emelkedett művek rendezője csak úgy nem tűnhet el a világból. Monty Python Repülő Cirkuszáról nem is szólva, amelynek Terry Jones egyik alapítója és pillére volt. Márpedig, ha brit szatíráról beszélünk, erről az 1969ben képernyőre került sorozatról nem feledkezhetünk meg. A Monty Python ízlés dolga. Van, aki rajong érte, van, aki könyökidegzsibbadást kap tőle. A brit — és talán nem csak a brit — szatírára viszont rendkívüli módon hatott. Az 1960as évek egyik megrázó élménye volt a nyugati világ számára a média mindenhatóvá válása. Terry Jones és bűnsegédi bűnrészesei azonban nem pusztán kritikusai voltak ennek a mindenhatóságnak: megmutatták totális abszurditását. Egy olyan világot jelenítettek meg, amelyben az emberek megtanultak tévéül beszélni és viselkedni, amelyben maga az élet alakul át egyfajta tévés valóságshowvá. Vicc? Úgy is értelmezhetjük. De úgy is, hogy az élet, a világmindenség meg minden értelmének rekeszizomszaggató keresése. Terry Jones filmjei fölöttébb filozofikusak, gyakorta elmélkednek arról,

miként vagyunk bezárva saját hiedelmeinkbe, téveszméinkbe, hogy szabade a mi akaratunk vagy saját magunk barkácsolta elmebéklyóink meghittségét élvezzük, amíg világ a világ. Utolsó egész estés játékfilmje, a Megtehetek bármit (2015) tökéletesen illeszkedik ebbe a gondolatmenetbe. Biblikus, apokaliptikus és kisszerű: találtatike egy igaz ember, akinek a kedvéért a világvége (egyelőre) elmarad?

A sorozat záródarabja Guy Ritchie filmje, az Úriemberek. Ritchie a mai brit film egyik legizgalmasabb figurája. Egyszerre elismert és kárhoztatott. Érthető, hiszen legalább két Guy Ritchie létezik. Az egyiket imádják a kritikusok, hiszen A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső vagy a Blöff stílust, újfajta filmnyelvet teremtett. A másik Ritchiet — Sherlock Holmes, Arthur király, Aladdin — már nem annyira kedvelik. Érthető. A legutóbbi időkig erős volt az a hagyomány, hogy a filmkritikust a mozipénztárba becsilingelő pénz mennyisége fordított arányban befolyásolta a film iránti vonzalmát illetően. (Kétségtelen, hogy mostanság, amikor Digitáliában bloggerek, vloggerek és

Megtehetek bármit könyv”, amely a nézőt olykor kicibálja a csetepatéból, hogy egy másik nézőpontból is szemügyre vehesse azt a világot, ahol a csőcselék szétválaszthatatlanul keveredik a társadalmi elittel.

Szóval itt a sorozat vége. A brit szatírák fél évszázadát barangoltunk át. És micsoda fél évszázadot! A filmes új hullámok korától eljutottunk a jelenbe, hogy szembesüljünk vele: „Nehéz szatírát írni” — ahogy Gádor Béla mondta. Vagy épp ellenkezőleg: „Nehéz nem szatírát írni” — ahogy Hamvas Béla mondta. De akár így, akár úgy, a szatíra arra késztet bennünket, hogy meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól. Ha még lehetséges. Réz András

Az 1960-as évek egyik megrázó élménye volt a nyugati világ számára a média mindenhatóvá válása.

influenszerek a megmondók, változóban vannak a dolgok.) Az egyik Ritchie hihetetlenül erős, izgalmas és mulatságos karaktereket teremt. Kicsit tocsog a vérben. Ellenállhatatlanul vicces a párbeszéd, és mindenki mindenkit átver. És semmi finomkodás! Na, ilyen az igazi „ricsiség”! Talán ezért hozta zavarba az Úriemberek Ritchie legelszántabb híveit is. Mert az erős karakterek megvannak ugyan, és a tocsogásról sem kell lemondanunk, ez alkalommal feljebb pozícionálta a mindenféle bunyósokat és gengsztereket. Ja, és többfedelűvé tette a történetet. Tehát: míg korábban az átverések, cselek és blöffök szinte követhetetlen kacskaringói a játszó személyek világán belül maradtak, ez alkalommal megjelenik egy „forgató

2021. szeptember 27., október 11., 25. Üvegterem MÜPAMOZI

VERY BRITISH — SZATÍRÁK ÉS GROTESZKEK

VILÁGVÉGE (THE WORLD’S END; 2013); MEGTEHETEK BÁRMIT (ABSOLUTELY ANYTHING; 2015); ÚRIEMBEREK (THE GENTLEMEN; 2019)

Házigazda: Réz András