Müpa Magazin 2007/2008 évad 4. szám by Müpa Budapest

www.mupa.hu

magazin

müpa

Élmény! Minden tekintetben.

„A zenét szolgálni kell”

Beszélgetés Kocsis Zoltánnal A hamburgi keresztapa – Telemann és barátai

Széttört álmok – Jackie Orszáczky emlékére

Kortalan szenvedély – Bolero és Carmen

ingyenes időszaki kiadvány • III. évfolyam 2. szám • 2008. március/április

Székfoglaló – Merre tovább, Ludwig?

Cadillac CTS CO2-kibocsรกtรกs: 264-285 g/km, รกtlagos fogyasztรกs: 11,4 l/100 km

Hร T FOOห E S T I JA Z Z A CADILL AC-KEL 4yBB MINT AUTv #ADILLAC

Infoline: 06-40-50-00-50 2

Nyitány Három év nagy idő - egy csecsemő lábra áll és beszélni kezd ennyi idő alatt. Mégis, mintha csak tegnap történt volna, hogy egy hideg januári estén várakozásteljes izgalommal elfészkelődtünk a Nemzeti Hangversenyterem akkor még szokatlannak tűnő székein, és mohón vártuk, hogy megszólaljon Mozart zenéje. Azután megszólalt, körbeölelt - és azóta is velünk van. Abbado, Barenboim, Boulez, Gardiner, Harnoncourt, Maazel, Muti, Rattle… reménytelen vállalkozás lenne felsorolni mindazokat a sóvárogva várt nagyságokat, akik a megnyitás óta megfordultak Művészetek Palotájában. Mi mégis megpróbáltuk: a hároméves születésnap alkalmából összegyűjtöttünk egy csokrot a legemlékezetesebb pillanatokból, s biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek, akik az összeállítást végiglapozva döbbennek csak rá igazán, mennyi maradandó élménnyel gazdagodhattunk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem vagy a Fesztivál Színház falai között. Erre a felismerésre, s az „élmény” szóra – ami nem véletlenül lett a Müpa hívószava – egy másik felismerés és szó rímel néhány oldallal később: az érték. Kocsis Zoltán és Hollós Máté beszélgetésének optimista kicsengése talán furcsának hat mindazok számára, akik ma – tegyük hozzá, nem minden ok nélkül – aggódnak a hazai kulturális élet számos megoldatlan problémája miatt. De Kocsis üzenete világos: az érték örök – per deﬁnitionem az. Mert lehetünk ugyan akár végletesen pesszimisták, de mégsem tudunk elképzelni egy olyan világot, ahol Schubert már nem jelent élményt, nem képvisel értéket senki számára. A Művészetek Palotája – történjék bármi a jövőben –, e három év alatt kitörölhetetlenül beírta magát a hazai kultúrhistória lapjaira, valamint – ami ennél sokkalta fontosabb –, hazai és külföldi látogatók tízezreinek szívébe is. S nemcsak a vendégszereplésekre kell itt gondolni, hanem arra, hogy a Szimfonikus Körkép keretében meghívást kap valamennyi hazai szimfonikus zenekar; hogy a máris MIDEM-díjas Bartók Új Sorozat felvételei itt készülnek; hogy megszületett az Emberi Himnusz… s talán leginkább arra, hogy vasárnapról vasárnapra szívmelengető gyerekzsivaj tölti meg az egész házat. Megszerettük a Müpát – és ez nem a rajongó elfogultsága, hanem egy száraz adat: egy még ropogósan friss kutatás adatai szerint a hazai lakosság egy százas skálán 93 pontra értékelte az intézményt. Csendben megkérdezem: ma Magyarországon hány közintézmény, hány közhivatal érne el hasonló eredményt? Vagy talán mindenki látta Fischer Ádám Wagner-produkcióit, és megtanulta: Wotan és Loge, Fafner és Fasolt színpada sokkal fontosabb és állandóbb ezen a világon, mint a mindennapok „valóságát” meghatározó politikai-üzleti élet percemberkéinek forgószínpada? Három év csupán egy szempillantás. De mindannyian tudjuk, hogy egy igazi élmény egy szempillantás alatt megváltoztathatja egész életünket. S azt hiszem, sokan vagyunk zenerajongók, akik számtalan olyan pillanatot éltünk meg a Müpában, ami egyszeri, megismételhetetlen, örök élmény marad. Minden tekintetben.

Zsoldos Dávid főszerkesztő

2008. március/április

Tartalom

Hírek, érdekességek

36 hónap – 36 pillanat

„A zenét szolgálni kell”

Beszélgetés Kocsis Zoltánnal Szimfonikus ötös

A hamburgi keresztapa – Telemann és barátai

28 Egy rókáról hány bőrt? Átiratok, változatok, hangszerelések A hamburgi keresztapa Telemann és barátai

Bartók és Lajtha barátsága 32 Két mester – egy esten Elődök és utódok 36 Bernard Foccrule orgonastje

Utánpótlás a HangÁrból – A közönség nevelésének mestersége

Müpa Magazin A Művészetek Palotája ingyenes magazinja

Felelős szerkesztő: Csonka András Szerkesztő: Kádár-Csoboth Judit Szerkesztőség: Fidelio Média 1055 Budapest, Szent István krt. 23. Tel./Fax: (1) 476-0320, 21 e-mail: mupamagazin@ﬁdelio.hu

A Művészetek Palotája fotóit Pető Zsuzsa, Pólya Zoltán és Csibi Szilvia készítette. Nyomda: Comorn Kft. Megjelenik 15 000 példányban.

Utánpótlás a HangÁrból

Az indiai jazzfánk 40 Az elektronika és a tradíció randevúja

Széttört álmok – Jackie Orszáczky emlékére

Felelős kiadó: a Fidelio Média Kft. ügyvezetője Graﬁkai tervezés és nyomdai előkészítés: Papermoon 2006 Kft.

A közönség nevelésének mestersége

Alapító: Mûvészetek Palotája Kft. Kiss Imre vezérigazgató Főszerkesztő: Zsoldos Dávid

AlternaDíva Miklósa Erika és vendégei

Kortalan szenvedély – Bolero és Carmen

Volt kire ütniük

Arany-bánya a cappella Kováts Kriszta

Harmonikaszó…

Széttört álmok Deák Bill Gyula a Syriusról

Nem tilos az átjárás

A „ﬁnger style”… Tommy Emmanuel

Kortalan szenvedély…

Székfoglaló Merre tovább, Ludwig?

Királyi hangversenyterem 56

Tárt karokkal

Nyárelő

Echo

HU ISSN 1788-439X www.mupa.hu

Székfoglaló – Merre tovább, Ludwig? 4

Taps

A taps a siker egyik értékmérője. A Művészetek Palotájában is mindennap felhangzik a produkciók hátterében dolgozók és a művészek munkájának elismeréseként. A Metro napilap már tíz éve aktívan támogatja az igényes, tartalmas és szórakoztató eseményeket, illetve az eseményeknek otthont adó intézményeket, hogy mindennap megteljen a nézőtér, és megszólaljon a jól megérdemelt taps.

Hírhozó

Hírek, érdekességek MIDEM-díjat kaptak a Nemzeti Filharmonikusok Európa egyik legjelentősebb komolyzenei elismerését nyerte el a tavaly megjelent Bartók Új Sorozat első lemeze. A legjobb szimfonikus zenekari felvételért járó MIDEMdíjat a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kapta Cannes-ban a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben készült felvételért. A Hungaroton által közreadott albumon Kocsis Zoltán vezényletével a Nemzeti Filharmonikus Zenekar előadásában hangzik el A fából faragott királyﬁ és a Kossuth szimfonikus költemény. Minden

Dionne Warwick megbetegedett – budapesti koncertjét november 20-ra halasztja Március 7-én lépett volna fel Dionne Warwick a Művészetek Palotájában, ám a koncertet későbbi időpontra kell halasztania az énekesnőnek. A soul királynője orvosai tanácsára ugyanis kénytelen megműttetni lábát, miután fájdalmai egyre erősödtek, és utolsó fellépésein már csak ülve tudott énekelni. Európai turnéját megszakítva így hazautazik, és majd ősszel folytatja a koncertkörutat. Az új budapesti időpont 2008. november 20., ekkor láthatja őt a magyar közönség a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A megváltott jegyek visszaválthatók vagy november 20-án felhasználhatók. •

évben több ezer lemezt jelölnek a lemezkiadók a különböző kategóriák díjaira. A végső megmérettetésen kategóriánként három-három kiadvány versenyez az elsőségért. A Hungaroton Bartók-kiadása a Luzerni Fesztiválzenekar Bruckner-lemezével, valamint a San Franciscó-i Szimfonikus Zenekar Mahler-felvételével szállt versenybe a ﬁnáléban. A világ egyik legjelentősebb zenei szakkiállításának és üzleti, szakmai találkozójának számító MIDEM-et 42. alkalommal rendezték meg január végén Cannes-ban. •

Prima Primissima sajtótájékoztató a Müpában A Prima Primissima Alapítvány 2008. február 8-án sajtótájékoztatót tartott a Művészetek Palotája Bohém Éttermében. A rendezvény célja az volt, hogy a sajtón keresztül hívja fel a nyilvánosság ﬁgyelmét arra, hogy az alapítvány a személyi jövedelemadó 1%-ából befolyó összegeket a hátrányos helyzetű kiválóságok támogatására kívánja fordítani. Szomorú tény, hogy az adóﬁzetők nagy része (mintegy 70%-a) nem rendelkezik adója 1%-áról. A Prima Primissima Alapítvány a jövőben a javára felajánlott 1%-okból külön

A Maraton célba ért Gyors számvetés szerint mintegy tízezren voltak kíváncsiak a Művészetek Palotája újabb grandiózus produkciójára, a Fischer Iván művészeti vezetésével létrehozott Csajkovszkij-maratonra február 2-án. S ha a tízezer eladott jegy valójában nem is jelent ugyanennyi nézőt – hiszen jó félezren délelőtt 11-től este 10-ig vagy az összes koncertet, vagy azok jelentős részét végigülték –, a szombati közönség létszáma így is több ezerre tehető.

alapot képez, amely nem keveredik az eddigi Prima Primissima-díj alapjával, hanem attól elkülönítve, más célra, a tudomány, a kultúra, az oktatás és a sport hátrányos helyzetű kiválóságainak támogatására szolgál. A befolyó összeg nagyságától függ, hogy egyszeri díjazás, projekt-támogatás vagy ösztöndíj formájában fordítják-e az összeget e célra. Az alapítók biztosítják a döntéshozatal tiszta és megkérdőjelezhetetlen voltát: a támogatás odaítéléséről a végső döntést korábbi primák és primissimák hozzák. A döntéshozatal tehát politikailag semleges, nemzeti konszenzuson és szakértelmen alapuló, áttekinthető és ellenőrizhető elveken nyugszik. (A Prima Primissima Alapítvány adószáma: 18180963-2-42.) • •

Folytatás természetesen lesz, jövő februárban. S hogy ki a kiválasztott a zeneirodalom halhatatlanjai közül? Aki egyaránt jelentős a szimfonikus és kamararepertoárral, köztük néhány „slágerdarabbal” is rendelkezik, akinek életművéből nincs hasonló rendezvény a szűkebben vett idő- és térbeli környezetben, jeles évforduló sem helyezte (helyezi) előtérbe munkásságát ezekben az években. Vagyis Antonin Dvořák, a csodálatos Prága romantikusa, aki – sajátos módon – legnépszerűbbé vált dallamait nem a cseh fővárosból, hanem az Újvilágból hagyta az utókorra. •

„Sztárcsere” a tavaszi fesztiválon – Vengerov helyett Nigel Kennedy hegedűestje március 27-én A Budapesti Tavaszi Fesztiválra ismét a magyar fővárosba érkezik Nigel Kennedy. A hegedűs fenegyereket Maxim Vengerov helyett hívták meg, aki betegsége miatt idén is lemondta hangversenyét. Mivel Maxim Vengerov szólóestet adott volna, olyan jegyeket is eladtak a koncertjére, amelyek a pódiumra szóltak, ott azonban most a zenekar tagjai ülnek majd. Így a már megvásárolt jegyeket nem lehet egy az egyben becserélni Nigel Kennedy fellépésére, azokat a Zeneakadémia pénztárában, illetve a BTF közönségszolgálati irodáján lehet visszaváltani. Azok, akik a Vengerov-koncertre már rendelkeztek jeggyel, előnyt élveznek a Kennedy-hangversenyre szóló jegyek megvásárlásánál. •

Március 1-jétől válthatók a Müpa őszi bérletei

ára – az eredeti jegyárakhoz képest – egységesen 15% kedvezményt tartalmaz.

A Művészetek Palotája hétféle őszi bérletében néhány újdonsággal is találkozhatnak a vevők, a sorozatok és a vásárlási feltételek azonban a már hagyományosnak tekinthető elveket követik. Szokás szerint a bérletben kínált programokra saját választása szerint előadásonként különböző helyekre szóló, különböző árkategóriájú jegyek válthatók. Az így összeállított bérletek

A Müpa-bérletek ezúttal is csak a Müpa jegypénztárában válthatók, ahol a Sodexho Pass Kultúra és Ajándékutalványt, valamint üdülési csekket és Müpa ajándékutalványt is elfogadnak. Minden bérlet négy hangversenyéhez bőséges listából, a bérletvásárlás minden kedvezményével választható egy ötödik is.

Az aquincumi víziorgona másolata a Művészetek Palotájában A csaknem 1800 éves aquincumi víziorgona hitelesnek vélhető, működőképes másolatán játszott Fassang László orgonaművész január 31-én, Barbara Dennerlein jazz-orgonahangversenye előtt a Művészetek Palotájában. A Magyar Tűzoltó Múzeum birtokában lévő hangszer az év végéig marad a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem előterében. Csicsmann Gyula, a Magyar Tűzoltó Múzeum igazgatója mutatta be a hangszert,

Ismét kapható lesz a nagy népszerűségnek örvendő orgonabérlet, ezúttal Orgonamix néven, benne négy teljesen különböző stílusú, kiváló művészeket felvonultató koncerttel. Sikeresnek bizonyult és folytatódik a Müpa Exkluzív és a Müpa Színei is, újdonság a könnyű- és világzenei, valamint jazzkoncertekből álló Müpa Koktél, valamint a táncrajongóknak szóló Müpa Mozdulat. A legrégibb hagyományokkal büszkélkedő Hangversenyek ﬁataloknak bérlet is öt előadásra bővíthető. •

amelynek története a rekonstrukcióval még korántsem zárult le, hiszen folynak az újabb és újabb kutatások az instrumentummal kapcsolatban. Tudható, hogy 228-ban kapta meg a tűzoltással is foglalkozó posztókészítők kollégiuma a hangszert. A feltárások során vált ismertté az ajándékozó Viatorinus és a víziorgonán „kellemesen játszó” Aelia Sabina, a 20. században Tóth Árpád által is megverselt aquincumi nő személye is. A víziorgona 2008. december 31-ig tekinthető meg a Müpa emeleti előcsarnokában, és minden alkalommal meg is szólal majd, amikor a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben orgonakoncert lesz. A „víziorgona-koncertek” a hangversenyek előtt, délután 6 órakor kezdődnek. •

Egy nyár a kultúra jegyében Ausztria minden nyáron óriási színpaddá változik, helyet adva zenének és táncnak, színháznak és mûvészetnek. Országszerte egymást érik a fesztiválok, nemzetközi sztárparádéval és a legmodernebb színpad- és rendezvénytechnikával, mindez ﬁnom kulináris keretbe foglalva. 2008-ban Ausztriában nem marad beteljesületlen kulturális kívánság. Legyen szó a klasszikus zene szerelmeseirôl vagy jazzmániákusokról, régi mestereket tisztelôkrôl vagy modern mûvészeket pártolókról, az évrôl évre bôvülô osztrák kultúrkínálatban mindenki megtalálhatja a neki megfelelôt. A legizgalmasabb helyszín Linz, amely mûvészeti és ﬁlmes, elektronikus és avantgárd rendezvé-

nyeivel, valamint történelmi óvárosával 2009-ben Európa kulturális fôvárosa lesz. Már most érdemes meglátogatniuk! TOVÁBBI INFORMÁCIÓK AUSZTRIÁRÓL Ingyenes információs telefonszám:

06-800-12726 E-mail: informacio@austria.info www.austria.info

Kultúra. Kulinárium. Krems A Krems felett magasodó szôlôhegyek között megbúvó 4*-os Steigenberger Avance Hotelben megpihenhetnek a nyugalomra vágyók. A SPA LUXURY WORLD wellnessrészleg 1200 m2-en kínál exkluzív szolgáltatásokat, magas szintû kulináris kínálattal és panorámával a szôlôhegyekre. A Mûvészetek Sétánya (Kunstmeile) Kremsben igazi csemege a kultúra szerelmeseinek. Az óvároson átsétálva barokk házak, történelmi homlokzatok, freskók és eldugott kis udvarok szépségében gyönyörködhetünk, a wachaui Duna-szakaszon pedig hajókirándulást is tehetünk.

2 éjszaka kétágyas szobában a Steigenberger Avance Hotelben • félpanzió • a SPA LUXURY WORLD ingyenes használata • Mûvészetek Sétánya kombinált jegy • hajókirándulás Krems–Spitz útvonalon és vissza személyenként 238 euró. INFORMÁCIÓK ÉS FOGLALÁS Donau Niederösterreich Tourismus Tel.: 0043 2713 30060-15 E-mail: urlaub@donau.com www.donau.com

Csodálatos kilátás a Duna wachaui szakaszára © Manfred Horvat

Welsi élményvilág a Traun partján A város már a római korban is a kultúra és a kereskedelem központja volt, és ez a mai napig így maradt. A vásár- és bevásárlóváros éjszakába nyúló vásárlási élményeket kínál, kulináris és kulturális eseményeivel pedig arra csábítja a látogatókat, hogy tovább idôzzenek a Traun folyó partján. A Richard Wagner Fesztivál, a Carmina Burana szabadtéri premiere vagy a tartományi kórusfesztivál gyönyôrû dallamokkal kényezteti a zene szerelmeseit. A mozirajongókat a FilmfestiWels várja: egy hónap mozi a szabad ég alatt!

szállodában • városnézés • múzeumi belépô • étkezési utalvány 2 felnôttnek és 2 gyermeknek (16 éves kor alatt) családonként már 199 eurótól. (Részletek: www.wels.at/onlinebuchung) INFORMÁCIÓK ÉS FOGLALÁS Tourismusverband Wels Tel.: 0043 7242 43495 E-mail: ofﬁce@tourism-wels.at www.wels.at/tourismus

Városi ajánlatcsomag a kultúra szerelmeseinek: 2 éjszaka egy 3*-os

Wels: a vásárlási és a kulturális élmények tökéletes összhangja © TVB Wels

365 nap kultúra Linzben 2009-ben Linz lesz Európa kulturális fôvárosa. Színház, tánc, zene, irodalom, kiállítások, fesztiválok... A Duna menti város nem alkalmas a semmittevésre. Nincs még egy hely, amely az elmúlt évtizedek során ennyire megváltozott volna: modern metropolis jött itt létre. Vonzereje a kultúra, a természet és az ipar egyedülálló eszenciájának köszönhetô. Már 2008-ban számtalan kiemelkedô esemény vonzza ide a látogatókat, többek között a Mélymámor c. kiállítás, amely a város pincéibe és föld alatti járataiba költözteti a mûvészetet. Jöjjön el ön is! Részletek: www.linz09.at

Linz~Duna: élményekkel teli hétvége 2 éjszaka kétágyas szobában, svédasztalos reggelivel és Linz City Tickettel személyenként már 89 euró. INFORMÁCIÓK ÉS FOGLALÁS Tourismusverband Linz Tel.: 0043 732 7070-1777 E-mail: tourist.info@linz.at www.linz.at/tourismus

A Lentos Múzeum és a Kristályhajó Linzben © TVB Linz/Röbl

Születésnapi v isszapillantó

36 hónap – 36 pillanat 2005. január 8. Az első… Bár a Müpa hivatalos megnyitó gálakoncertjének dátumát már jó előre tudni lehetett, az, hogy mikor és ki játszik először a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, egészen az utolsó hetekig titokban maradt a nagyközönség előtt. A terem felavatására 2005. január 8-án került sor a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar Mozart-estéjével: a „kis” és a közismert „nagy” g-moll szimfónia között Kelemen Barnabás, Gál László, Rost Andrea és Szabó Anita lépett a színpadra Mozart egy-egy művének szólistájaként. Az emlékezetes koncert hanganyagát a Müpa egy reprezentatív dupla CD-n is megjelentette. •

2005. március 31.-április 1. Chicagói Szimfonikus Zenekar, Barenboim, Boulez Kevéssé vitatható, hogy a 2005-ös Budapesti Tavaszi Fesztivál klasszikus zenei csúcspontját Daniel Barenboim, Pierre Boulez és a Chicagói Szimfonikus Zenekar vendégszereplése jelentette. Két egymást követő napon, két teljesen különböző műsorral nyűgözték le hallgatóságukat:

az első estén Boulez egy teljes egészében Bartók-művekből álló műsort vezényelt – köztük az 1. zongoraversenyt Barenboim szólójával, valamint egy lenyűgözően egyéni hangú Concertót –, majd a rákövetkező napon Barenboim vette kezébe a pálcát, hogy eldirigálja Mahler utolsó befejezett szimfóniáját, a Kilencediket. A Chicagóiak pedig bebizonyították, hogy nem véletlenül tartják őket a világ egyik legjobb szimfonikus zenekarának. •

2005. március 22. Barabara Hendricks A március 15-i nemzeti ünnep előestéjén tartott hivatalos megnyitót követően néhány nappal már igazi „éles bevetés” várt a frissen átadott Müpára: a Budapesti Tavaszi Fesztivál sztárjai – Midori, Jukka-Pekka Saraste, Zubin Mehta – szinte kézről-kézre adták a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet. A klasszikus zene nagyjai mellett igazi különlegesség volt az arkansasi születésű, de már évtizedek óta Svédországban élő operacsillag, Barbara Hendricks fellépése, aki a Magnus Lindgren Quartet kíséretével egy felejthetetlen jazzkoncerttel ajándékozta meg a magyar közönséget. •

2005. május 27-28. Buena Vista Social Club, Ibrahim Ferrer A Buena Vista Social Club a worldmusic kifejezést egyre lelkesebben ismételgető ezredforduló egyik legnagyobb hatású felfedezése volt – s a produkció népszerűsége azóta sem csorbult. Ry Cooder és Wim Wenders ﬁlmje és a ﬁlm nyomán hamar világhírűvé vált együttes viharsebességgel kultikus rajongás tárgyává vált szerte a világon. Magyarország sem volt kivétel: a Müpa két Buena Vista-koncertjét óriási érdeklődés kísérte, s a rajongóknak nem is kellett csalódniuk: a kubai zene nagykövetei mindkét este elvarázsolták a budapesti közönséget. •

2005. június 3-4. Madredeus – Um Amor Inﬁnito Tour Júniusban folytatódott a latin muzsika szerelmeseinek kényeztetése: a kubai Buena Vista után a portugál Madredeus csapata érkezett a Müpába. Ugyanúgy, mint a Buena Vistát, őket is egy Wim Wenders-ﬁlm, a Liszaboni történet tette világhírűvé, s bár az utolsó években az együttes némileg átalakult, hangzásuk modernebbé vált, Teresa Salguero hangja és kisugárzása még mindig egyedülálló. Akik jelen voltak, egyöntetűen állították: a „fado” sajátságos hangulata két röpke órácskára az Ibériai-félsziget csücskébe repítette a koncert hallgatóit. •

2005. július 17. Londoni Szimfonikus Zenekar, Gardiner John Elliot Gardiner és a Londoni Szimfonikus Zenekar látogatása akkor is tűzbe hozta volna a zenerajongókat, ha a szezon sűrűjében érkeztek volna – de így, július közepén szinte mindenki a brit sztárkarmester Beethoven-estjéről beszélt. Nem ok nélkül: a koncert bebizonyította, hogy Gardiner nemcsak a barokk zenében otthonos, hanem Beethovenről is képes újat mondani: nem csupán a ritkábban hallható Coriolan-nyitány, hanem a népszerű VI. és VII. szimfónia előadása is emlékezetes élmény maradt a közönség számára. •

2005. augusztus 20. Jazz a Palotában Igazi örömzenével ünnepelte a Müpa augusztus 20-át, mégpedig a legkiválóbb hazai muzsikusok közreműködésével. Az épület öt különböző helyszínén is szólt a jazz: a palota előtt felállított nagyszínpadon és a Ludwig Múzeum felőli oldalon felállított kisszínpadon éppúgy, mint bent az épületben. A program műfaji szempontból is változatos volt: a swing örökzöldjeitől a cool jazzen és a bebopon át a modern mainstream jazzig szinte minden stílus képviselte magát. A koncertek pedig – az ünnepi alkalomra való tekintettel – kivétel nélkül ingyenesek voltak. •

2005. szeptember 10. Donizetti: Roberto Devereux – Gruberova Bár a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermét kifejezetten koncertekre és nem operaelőadásokra tervezték, mégis mindössze szeptemberig kellett várnunk az első igazán szenzációszámba menő operaprodukcióra. Edita Gruberova, a bel canto királynője egy kevéssé ismert opera nyaktörő nehézségű szerepével érkezett a Müpába: Donizetti Roberto Devereux című operájának koncertszerű előadásán Elisabetta szerepé énekelte, oldalán az egyik legkeresettebb tenorral, a szlovák Michal Lehotskýval. Gruberova jött, látott és győzött – a Müpában pedig ezzel az előadással elkezdődött a félig szcenírozott vagy koncertszerű operaelőadások máig tartó sikersorozata. •

2005. október 14. NHK Szimfonikus Zenekar, Ashkenazy Japán első hivatásos szimfonikus zenekara az egyik legsikeresebb európai zongoraművész-karmester vezetésével érkezett a Müpába. A NHK Szimfonikus Zenekar imponálóan fegyelmezett játéka kiválóan illett az általuk összeállított műsorhoz: a japán kortárs zeneszerző, Takemitsu darabja után az idős Strauss későromantikus műve, a Négy utolsó ének szólalt meg a ﬁnn szoprán, Soile Isokoski szólójával. Szünet után pedig két virtuóz impresszionista mű (Debussy: Játékok, Ravel: Daphnis és Chloé – II. szvit) makulátlan előadásával bizonyították be a japán muzsikusok, hogy méltók hírnevükre. •

2005. november 17. London Philharmonia, Salonen Az 1945-ben Otto Klemperer által alapított London Philharmonia fennállásának 60. évfordulóján látogatott el a Müpába – s ezzel a korral szinte még gyerek a két háború között vagy még éppen a 19. században alapított nagy múltú szimfonikus zenekarokhoz képest. A ﬁnn Eka-Pekka Salonen tíz évig volt az együttes vendégkarmestere, s a koncerten hallatszott is az összeszokottság: Muszorgszkij, Bartók és Stravinsky komoly felkészültséget igénylő műveit lenyűgöző gondossággal és hangszeres tudással interpretálták. •

2005. december 7. Rameau: A lovagok – Les Arts Florissants A barokk zene rajongóinak kétségtelenül ez a koncert volt a 2005-ös év igazi karácsonyi ajándéka – sokan még ma is úgy emlegetik ezt ez estét, mint egyik legnagyobb zenei felfedezésük élményét. Rameau igazi kuriózumnak számító operája, A lovagok koncertszerű előadásban került színre a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben – a Les Arts Florissants együttesének tagjai és vezetőjük, az amerikai születésű, de évtizedek óta Franciaországban élő William Christie pedig bebizonyították, hogy nem véletlenül tartoznak a legjelentősebb régizenei előadók közé. •

2006. január 27-29. Mozart Ünnep – Camerata Salzburg, Norrington 2006-ban kettős jubileumot ünnepelt a zenei világ: Mozart születésének 250., illetve Bartók születésének 125. évfordulóját. A salzburgi mester világra jövetelének pontos évfordulóján Sir Roger Norrington és az egyik legjobb Mozart-zenekarnak tartott Camerata Salzburg vendégeskedett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A legendás hegedűművész-karmester, Végh Sándor két évtizeden át vezette ezt az együttest – az ünnepi, Rameau, Händel és Mozart műveiből álló koncert hallatán minden bizonnyal büszke lett volna zenekarára és utódjára egyaránt. A Mozart-áriákat a kiváló Susan Gritton énekelte. A Mozart Ünnep még két napig tartott: megnyílt a Müpa Mozart-kiállítása, s a házban egész hétvégén Amadeusé volt a főszerep. •

2006. február 15-18. Kurtág Fesztivál Kurtág Györgyöt 80. születésnapja alkalmából számos hazai és külföldi rendezvény köszöntötte – természetesen a Müpa sem maradhatott ki a sorból. A világhírű zeneszerző előtt a Müpa egy előadás- és egy koncertsorozattal tisztelgett 2006. február 15-e és 18-a között: a közönség így valóban átfogó képet kaphatott Kurtág világáról, a hangversenyek színvonaláról pedig a számtalan jobbnál jobb előadó gondoskodott. A napjaink egyik legnagyobb élő zeneszerzőjének tiszteletére rendezett sorozat kiváló alkalom volt arra, hogy a kortárs zene kicsiny, de elkötelezett hazai közönsége megbizonyosodhasson róla: a Fesztivál Színház és az Előadóterem ideális otthona a modern zenei koncerteknek és előadásoknak. • 2006. március 24. Jubileumi Bartók-koncert Bartók születése 125. évfordulójának előestéjét a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusok, valamint a két szólista, Kelemen Barnabás és Ránki Dezső igazi zeneünneppé avatták. Az I. hegedűverseny, a III. zongoraverseny, valamint a Concerto hangzott el sokak számára ma is emlékezetes előadásban – nem véletlen, hogy a Concerto NFZ-féle felvétele számos díjat is elnyert. Az emelkedett hangulatú estén a zsúfolásig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a közönség úgy érezhette, hogy egy misztikus találkozás részese – a zenepalota szinte még új falai és Bartók zenéjének időtlensége az újjászületés ígéretében kapcsolódott össze. • 2006. április 22. Szentpétervári Filharmonikus Zenekar, Tyemirkanov Orosz zenekar, orosz karmester, orosz szólista, orosz műsor – és mindegyik a javából. A Szentpétervári Filharmonikus Zenekar, Jurij Tyemirkanov és Nikolai Demidenko elsöprő lendületű vendégszereplése még azokat is meglepte, akik jól ismerték a kiváló muzsikusokat. Rahmanyinov III. zongoraversenye és Sosztakovics V. szimfóniája egyaránt magával ragadó előadásban szólalt meg, s a koncertet követően mindenki abban reménykedett, hogy hamarosan visszatérnek hozzánk – nem is kellett csalódnunk, hiszen 2007 decemberében egy Csajkovszkij-műsorral ismét hallhattuk őket a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. •

2006. május 22. Orgonaavató gálakoncert A Müpa bevezetésének egyik legnagyobb érdeklődéssel várt eseménye kétségtelenül a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem orgonájának felavatása volt. A hangszerek királynőjének e képviselője kivételesen impozáns adatokkal büszkélkedhet: 92 regiszter, 5 manuál és nem kevesebb, mint 6804 síp – nem csoda, ha az intonációs folyamat, amely során a hangszer hangzása elnyeri végső formáját, mintegy tíz hónapon át tartott. Április folyamán már sor került néhány „orgonabeavatási koncertre”, majd május 22-én egy nagyszabású gálakoncerten ünnepelhettük az új orgonát. A manuálok mellett Elekes Zsuzsa, Baróti István, Varnus Xavér és Fassang László foglalt helyett, a zongora mellett Prunyi Ilona ült, a Danubia Szimfonikus Zenekart pedig Lukács Ervin vezényelte. • 2006. június 10-17. Budapesti Wagner Napok – Parsifal Amikor az első hírek érkeztek arról, hogy a Müpa félig szcenírozott Wagner-operák bemutatóját tervezi, sokan nem is igazán értették, miről lehet szó. Hiszen egy Mozartot vagy egy virtuóz barokk operát még csak elő lehet adni koncertszerűen – de hogy a wagneri „Gesamkunst” is érvényesülhet „rendes” színpadi körülmények híján, erre kevesen mertek volna fogadni. Fischer Ádám és csapata ellenben nem kételkedett, hanem dolgozott – az eredmény pedig őket igazolta: a Parsifal a 2006-os évad egyik emlékezetes produkciójának bizonyult, elsöprő és egyöntetű sikert aratva mind a Wagner-rajongó közönség, mind pedig a kritikusok körében. • 2006. július 26. Mozart: Don Giovanni – a Theater an der Wien vendégjátéka A méltán világhírű bécsi operaéletre Budapest mindig is odaﬁgyelt – nem csoda, ha a Theater an der Wien vendégszereplése a Müpában igazi szenzáció volt július közepén. A Mozart-évben nem is érkezhettek volna mással, mint egy nagy Mozart-opuszszal: a sógorok Don Giovannija nemcsak üdítően friss zenei élmény, hanem igazi nemzetközi produkció is volt, hiszen a címszereplő kanadai sztárbariton, Gerald Finley mellett bécsi Donna Anna, svájci Donna Elvira, koreai Kormányzó, német Leporello, svéd Don Ottavio, brazil Zerlina és osztrák Masetto lépett a színpadra. •

2006. augusztus 23. Angol Barokk Szólisták, Gardiner A szokásos évi karbantartás miatt csupán augusztus utolsó tíz napjára nyitott ki a Müpa, a bő egy hét alatt azonban két jelentős eseménynek is otthont adott. Augusztus 23-án újra idelátogatott Sir John Eliot Gardiner, s ezúttal saját csapatával, az Angol Barokk Szólisták élén vezényelt egy felejthetetlen Mozart-estet. Augusztus utolsó hétvégéjén pedig swingtől volt hangos a Fesztivál Színház: horvát, angol-amerikai és cseh vendégművészek, valamint a műfaj hazai legjobbjai szórakoztatták a közönséget a New Orleans Swingfesztivál három estéjén át. •

2006. szeptember 7-10. Budapesti Mahler Ünnep – Concertgebouw Zenekar, Jansons A Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa azóta hagyományteremtőnek bizonyult közös kezdeményezése Gustav Mahler előtt kívánt tisztelegni. Mahler nem csupán korának egyik legjelentősebb zeneszerzője volt, de a budapesti Operaház igazgatójaként a magyar zenei életre is komoly hatást gyakorolt. A négynapos fesztivál talán legnagyobb érdeklődéssel várt produkciója az Amsterdami Concertgebouw Zenekar fellépése volt, akik vezető karmesterük, a világhírű Mariss Jansons vezetésével koncertjük első részében Beethoven- és Henze-műveket, második részében pedig Mahler I. („A titán”) szimfóniáját adták elő – hatalmas sikerrel. •

2006. október 26. Londoni Filharmonikus Zenekar, Masur A nyolcvanéves Kurt Masur esetében igaz a közhely: egy élő legenda látogatott el a Müpába. Masur előbb a lipcsei Gewandhaus Zenekarnak, majd a New York-i Filharmonikusoknak volt meghatározó jelentőségű vezetője, diszkográﬁája több mint 130 tételt tartalmaz. A Müpába a Londoni Filharmonikus Zenekarral érkezett, műsorán Mendelssohn Hebridák-nyitánya, Schumann a-moll zongoraversenye (Helen Huang szólójával), majd a szünet után Brahms II. szimfóniája szerepelt – a német karmester-tradíció egyik „nagy öregje” ez utóbbiban bizonyult leginkább örökifjúnak. •

2006. november 18- 26. Budapesti Liszt Ünnepek Liszt a maga módján kegyes volt az utókorhoz: 1811-ben született és 75 évesen, 1886-ban hunyt el, így az évfordulók mindig egybeesnek, és ötévenként „Liszt-év” van – 2006 tehát a 195. és a 120. jubileum volt. A Müpa szinte egy fesztiválnyi programmal készült erre az alkalomra: Liszt Esztergomi miséje, a nagyszabású, ám ritkán hallható Szent Erzsébet legendája, három zongoraest és egy igazi ritkaság, a Dante-szimfónia kétzongorás átirata szólalt meg a közel kéthetes sorozatban, amelynek záró koncertjén a Nemzeti Filharmonikusok a Les Préludes és a Mazeppa mellett Liszt-zongoradarabok szimfonikus átirataiból – köztük ősbemutatókkal – adtak elő. • 2006. december 18-19. Markó–Keveházi: Emberi himnusz A Markó Iván és Keveházi Gábor által koreografált Emberi Himnuszt valószínűleg évek múltán is a Müpa egyik legnagyobb sikereként fogjuk számon tartani. A négyrészes táncjáték Beethoven IX. szimfóniájára készült, az első két tétel – A föld, A tűz – Keveházi, a második kettő – A víz, A levegő – Markó munkája. A monumentális produkcióban ötven táncos – a Magyar Fesztivál Balett és a Magyar Nemzeti Balett művészei –, valamit húsz gyerek lépett a színpadra, Beethoven zenéjét pedig a Héja Domonkos vezette Danubia Szimfonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar szólaltatta meg. •

2007. január 15. Academy of The St. Martin in the Fields, Marriner A 2007-es év sztárvendégeinek hosszú sora a világ egyik legnevesebb kamarazenekarával kezdődött: az Academy of The St. Martin in the Fields együttesét legendás vezetőjük, az 1985-ben lovaggá ütött Sir Neville Marriner még 1958-ban alapította. A legnagyobb diszkográﬁával – közel félezer felvétellel – büszkélkedő kamarazenekar elsősorban Mozart-játékáról nevezetes, ők készítették az Amadeus című ﬁlm sok díjjal jutalmazott zenéjét is. Az Academy of The St. Martin in the Fields a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben ugyan nem Mozartot játszott, de Kodály, Dvořák és Mendelssohn műveiből összeállított műsoruk is maradandó élményt nyújtott. •

2007. február 15. Sinfonietta Cracovia, Penderecki A február – mint rendesen – ismét tele volt zenekari koncertekkel: a Magyar Szimfonikus Körképben fellépő hazai együttesek mellett hallhattuk a Bécsi Filharmonikusokat Barenboim vezényletével és a Londoni Szimfonikus Zenekar is visszatért a Müpába, ezúttal Sir Colin Davis-szel. Mindkét külföldi zenekar egy-egy sztárzongoristával érkezett: Barenboim a kínai zongorista-fenegyerekkel, Lang Langgal játszotta Bartók II. zongoraversenyét, Davis pedig az egyik legfelkapottabb Mozart-játékossal, Mitsuko Utsidával a salzburgi szerző C-dúr versenyművét. A hónap harmadik csúcspontja a hetvenen túl járó lengyel zeneszerző-legenda, Penderecki látogatása volt, aki egy kitűnő krakkói kamarazenekar élén lépett fel nálunk. • 2007. március 21. Philharmonia Orchestra, Muti Március 3-án, Kodály Zoltán halálának 40. évfordulójára emlékezve a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara és Gyermekkórusa ünnepi koncertjére került sor a Nemzeti Hangversenyteremben zeneigazgatójuk, Fischer Ádám vezényetével. A műsorban mindhárom együttes megcsillogtathatta képességeit: az első részben a legnépszerűbb kórusművekből hallhattunk válogatást a Nagyszalontai köszöntőtől a Jézus és a kufárokig, a második részben pedig Kodály egyik opus magnuma, a Psalmus Hungaricus hangzott el. A március második felében pedig – immár harmadik alkalommal – a Budapesti Tavaszi Feszti2007. április 2. Collegium Vocale Gent, Herreweghe Ritkaság, hogy Bach passiói, ezek a nagyszabású művek egymáshoz közeli időpontokban műsorra kerüljenek – 2007 húsvétjának környékén mindenesetre így esett. Márciusban Martin Haselböck a Máté-passiót, április 2-án Herreweghe a János-passiót, majd négy nappal később Schiff András a Nemzeti Filharmonikus Zenekar élén ismét a Máté-passiót dirigálta a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. S a Bach-rajongók számára még mindezekhez egy ráadás is dukált: április 24-én a Purcell Kórus, az Orfeo Zenekar és Vashegyi György a legszebb Bach-kantátákból állított össze egy csokrot. •

vál töltötte meg jobbnál jobb előadókkal a Nemzeti Hangversenytermet és a Fesztivál Színházat. Fellépett az Észak-német Rádió Zenekara Vadim Repinnel és Christoph von Dohnányival, a Concerto Köln, az Akademie für Alte Musik, a Sao Pauló-i Szimfonikusok, Martin Haselböck, a brémaiak Trevor Pinnock-kal, az Orosz Nemzeti Zenekar Pletnyevvel és a Monte Carló-i Balett is. Mind közül a legemlékezetesebb koncert azonban talán a Philharmonia Zenekar és Riccardo Muti nevéhez fűződik, akinek Mozart, Liszt és Csajkovszkij műveiből összeállított műsorát hatalmas ovációval köszönte meg a hálás közönség. •

2007. május 4-5. New York-i Filharmonikus Zenekar, Maazel Az évad egyik legnagyobb érdeklődéssel övezett vendégszereplése hozta a „papírformát”: élőben is megbizonyosodhattunk arról, hogy a lenyűgöző magabiztossággal játszó New York-i Filharmonikusokat nem véletlenül tartják a világ egyik legjobb zenekarának. A hetvenes éveinek vége felé járó Lorin Maazel – aki még csodagyerekként, tizenkét évesen vezényelte először az együttest – korát meghazudtoló intenzitással dirigálta zenekarát, a szólisták pedig – Julia Fischer hegedűművész, valamint a zenekarban játszó Glenn Dicterow és Carter Brey – méltónak bizonyultak a nagy múltú együttes végsőkig kidolgozott játékához. • 2007. június 7-10. Budapesti Wagner Napok – A Rajna kincse, A Walkür Az előző év Parsifaljának hatalmas sikere után mindenki óriási várakozással tekintett Fischer Ádám újabb Wagner-produkciói, a nagyszabású Ring-ciklus első két darabjának színrevitele elé. A nemzetközi sztárparádé ezúttal sem maradt el – mások mellett újra fellépett a Parsifalban is sikert aratott Németh Judit, Christian Franz és Thomas Konieczny –, de a legnagyobb meglepetést a Hartmut Schörghofer által megálmodott látványterv okozta, amely a legmodernebb technikákat alkalmazva valódi színházi díszletek nélkül is teljes operaélményt varázsolt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. A pihenőnap nélkül végigjátszott két-két előadás maratoni kihívását mind a zenekar, mind a szólisták lenyűgöző megbízhatósággal teljesítették, a közönség lelkesedése és a hazai-külföldi sajtóvisszhang pedig a Müpa történetének talán legnagyobb sikerét jelentette. •

2007. július 14. Tokiói Filharmonikus Zenekar, Kobajasi Ken-Icsiro Kobajasi Ken-Icsirót még akkor is nehéz vendégművésznek tartani, ha jelenleg nem Magyarországon dolgozik. A ﬁatal japán karmester 1974-ben megnyerte a Magyar Televízió I. Nemzetközi Karmesterversenyét, 1987 és 1992 között pedig az Állami Hangversenyzenekar (a mai Nemzeti Filharmonikus Zenekar) vezető karmestere, majd tiszteletbeli elnök-kar-

nagya lett. Kobajasi – aki jelenleg a Japán Filharmonikusok zeneigazgatója –, 2007 nyarán egy ﬁatal, de igen tehetséges együttessel érkezett vissza egykori sikereinek helyszínére: a 1976-ban megalakult Tokiói Filharmonikus Zenekar Beethoven IX. szimfóniájának előadásával méltán aratott nagy sikert a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. •

2007. augusztus 24-26. New Orleans Swingfesztivál A könnyedebb műfajok rajongói 2007-re már megtanulhatták: ha augusztus, akkor New Orleans Swingfesztivál. A Fesztivál Színházban megrendezett három napos rendezvényen fellépett a Hot Jazz Band, a Jakub Safr, a Shaffer’s Riffers, a Jazz Steps és a Milano Jazz Gang – de a legemlékezetesebb talán a Scott Hamilton Quartet fellépése volt az utolsó napon: a varázslatos tenorszaxofonos és bandája egyfajta zenei időutazásként a negyvenes-ötvenes évek Amerikája s a legendás elődök szellemét idézte meg. •

2007. szeptember 10. Világzenekar a Békéért, Gergiev A legendás magyar karmester, Solti György 1995-ben, az ENSZ megalakulásának 50. évfordulóján alapította meg ezt az együttest azzal a céllal, hogy a béke követe legyen szerte a világon. A világ legjobb szimfonikus zenekarainak tagjaiból verbuvált Világzenekar a Békéért igazi nemzetközi csapat: huszonnégy ország negyvenöt együttesének muzsikusai játszanak benne. Solti a kitűnő és impulzív Valerij Gergievet jelölte meg utódjának a Világzenekar élén: a „világválogatott” zenekar és Gergiev szeptemberi koncertje méltó és emlékezetes tisztelgés volt az éppen tíz évvel ezelőtti elhunyt Maestro emléke előtt. •

2007. október 18. Keith Jarrett szólóestje Ha a jegyek szétkapkodásának idejét tekinthetjük egy koncert iránti érdeklődés objektív mércéjének, akkor Keith Jarrett zongoraestjét joggal nevezhetjük a 2007-es év legjobban várt hangversenyének. Mindez nem volt véletlen: azok a szerencsések, akik részesei lehettek Jarrett varázslatának, a zongorista elképesztően kiﬁnomult billentéséről, lenyűgöző zenei fantáziájáról és döbbenetes szuggesztivitásáról áradoztak. Legyen szó nehezebben emészthető kortárs improvizációkról vagy fülbemászó jazzről, Jarrett minden gesztusa egyedi és lebilincselő. •

2007. november 17. Kiri Te Kanawa dalestje A brit korona „lovagdámája”, aki több mint negyedszázadon át az operaszínpadok királynője volt, s akinek Mozart és Strauss-alakításai a 20. század legmaradandóbb operai produkciói közé tartoznak, mára a dalok világába vonult vissza. Az Új-Zélandon született, maori származású szoprán ebben a műfajban is lenyűgözőnek bizonyult: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem hallgatósága lélegzetvisszafojtva ﬁgyelte, ahogyan a legendás hang Mozart, Duparc, Poulenc, Gustavino, Ginastera, Wolf-Ferrari és Puccini dalaival megtölti a terem legutolsó sarkát is. •

2007. december 17. Concentus Musicus Wien, Harnoncourt A gróﬁ családból származó muzsikus a régizenei mozgalom egykori fenegyerekéből mára korunk egyik legnagyobb hatású előadóművészévé vált – a kitűnő dirigens repertoárja Monteverditől Bartókig felöleli a klasszikus zenei repertoár szinte valamenynyi korszakát. Harnoncourt – aki nemcsak karmesterként, hanem zenetudósként is jelentős – 2007 decemberében mégis karácsonyi hangulatú műsorral érkezett: három Bach-kantátát adott elő kitűnő együttese, az általa még 1953-ban alapított Concentus Musicus élén. •

2008. január 1. Haydn: A teremtés Rendhagyó, egyszersmind hagyományteremtő gesztussal lépett át az új évbe a Müpa: Fischer Ádám vezényletével Haydn nagyszabású oratóriuma, A teremtés hangjai töltötték meg január első estéjén a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet. Ahogy Fischer fogalmazott: „Ez az oratórium a kezdet és a teljesség, a folyamatosan változó állandóság zenei megfogalmazása, a tabula rasa, az újrakezdés szimbóluma, vagyis mindenképpen nagyszerű évkezdet.” A teltházas siker pedig bebizonyította, nem csupán keringőkkel és indulókkal, hanem Haydn meseszerűen illusztratív zenéjével is méltóképpen lehet ünnepelni az új esztendőt. •

Beszélgetés Kocsis Zoltánnal

“A zenét szolgálni kell” Hollós Máté

Rengeteg híres karmester és szólista fordult meg az elmúlt három évben a Müpában, sokan közülük már rendszeres vendégekké váltak – de Kocsis Zoltánnál jobban valószínűleg egyikük sem ismeri a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet, hiszen a Nemzeti Filharmonikusok zeneigazgatójaként a Müpa szinte második otthona lett az elmúlt három évben. A zongoraművész-karmesterrel Hollós Máté zeneszerző beszélgetett a Müpáról, a hangfelvételekről, Bartókról és az értékelvűségről. – Évtizedeken át hiányolt a magyar zenei élet nagyméretű, korszerű koncerttermet. Három év alatt belakta már új otthonát a Művészetek Palotájában a Nemzeti Filharmonikusok. Főzeneigazgatójuk, Kocsis Zoltán milyen értékeit látja az épületnek karmesterként és zongoraművészként? – Önálló estem még nem volt itt, csak versenyművek szólistájaként vagy kamaraegyüttesekben léptem föl, legföljebb ünnepi események közreműködőjeként

ültem egyedül a zongoránál. Az a gyanúm, hogy szóló zongorához nem igazán illő a túl nagy és magas terem, könnyen elszáll a hang. Arra továbbra is a Zeneakadémia Nagyterme a legalkalmasabb. Nagyon örülünk az épületegyüttesnek, a Ludwig Múzeumot és a Fesztivál Színházat is beleértve. Rég vártunk olyan koncerthelyszínre, ahol nem kell színpadot nagyobbítani bizonyos művekhez (mint ahogy a Budapesti Kongresszusi Központ pódiumát kétszeresére kellett tágítanunk egykor a

Gurre-Lieder előadásakor). A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem betölti célját: a világ legjobb zenekarai adják egymásnak a kilincset, elkezdvén egy új aranykort, amely kifejezetten a helyszínhez köthető. A közönségforgalmi rész kiváló kiképzésű. A kiszolgáló részek már nem annyira remekbe szabottak, de messze fölötte állnak a világ átlagának. Ha kifogást lehet emelni, a kevés liftet teszem szóvá.

– A terem akusztikájával elégedett vagy? Hogyan alakítjátok azt a produkciókhoz? – Az alapakusztikával elégedett vagyok – teljesen bezárt zengőkamrákkal és egészen leeresztett hangvetővel. A zene zárt térbe való. Ha megnövelem a teret, csarnokokat kapcsolok a hangzásba, elvész a zenei szubsztancia. Nemcsak a polifóniát értem ezalatt, hanem magát a hangzást is, hiszen ha csak egy töredékmásodperccel később jut is a hallgató akusztikai élményhez, másképp reagál. Barátaim kedvenc kifejezésével élve: „nem szól az ember gyomrában” zenekari tutti úgy, mint mondjuk a Zeneakadémián. Az összevetés botorság, mert a Zeneakadémia nagyterme nem zenekar céljaira épült, hanem reprezentatív növendékkoncerteknek, vizsgáknak. Az Erkel Színházból nem ártott volna koncerttermet kialakítani, ott azért a gyomorban szólt a zenekar. A Müpa belmagassága akkora, hogy ha az orgona láthatósága kedvéért felhúzzák a hangvetőt, még csukott zengőkamrákkal is elszáll a hang. Sokan hiszik, hogy a zengőkamrákkal növelt visszhang fülgyönyörködtető eufóniát idéz elő. Ez nem igaz. A közelmúltban a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekarral Ravel Daphnis és Chloéját próbáltuk. A vastag hangszerelés ellenére benne rejlő polifónia

félig nyitott zengőkamrákkal és félig leeresztett hangvetővel elveszett. Amint becsuktuk a kamrákat, és leengedtük a hangvetőt, a színpadon és a nézőtéren is megjavult a hangzás. Ha árokban játszunk – mint decemberben a Diótörőben –, a legmélyebbre kell állítanunk a hangvetőt, hiszen akkor még három méterrel mélyebbről száll fel a hang. Egy pravoszláv kórus vagy egy nagy hangerővel dolgozó nem komolyzenei együttes esetén inkább lehet szükség a csarnokok bekapcsolására.

– Bábszínházzal kombinált előadást, mint a Diótörő és A fából faragott királyﬁ, korábban másutt nem is rendezhettetek volna... – Persze. És még rengeteg kihasználatlan lehetőség van. A Müpa létrejötte mélyen összefügg a rendszerváltással. Mahler VIII. szimfóniáját ugyan előadták akkor is, de a Sportcsarnokban, s még ott is kompromiszszumosan.

– De most épp erre, az „Ezrek szimfóniájá”-ra készülve a Müpa nagytermét tágan használjátok.

– Igen. A boldog ﬁúk, Mater Gloriosa és Doctor Marianus fölmennek a harmadik szintre, a ﬁatal angyalok a másodikon maradnak, a kórust Mahler akarata szerint építjük föl: a legmélyebbtől a legmagasabb régiókig mindenféle szintről szólnak majd, a külső zenekarnak pedig ideálisak a harmadik emelet állóhelyei.

– A közönséggel milyen kapcsolatot tartasz hangversenyeiden? Szereted érzékelni, és reagálni hullámaira, vagy leeresztesz egy függönyt, s csak a művel állsz szemben? – Ha választanom kell a két felkínált lehetőség közül, inkább a második embere vagyok. Nem annyira, mint Pilinszky János, aki ha közönség előtt szavalt, üvegburában érezte magát, s leginkább anyjának mondta a verseket. Én nem tartok itt, de ha a közönséget nagyon bekapcsolja az ember az előadás folyamatába, elfeledkezhet a lényegről. Nemcsak a zene bonyolultsága, hanem esetenként introvertáltsága is előidézheti, hogy akár igen nagy közönség előtt is úgy érezze a művész, nem áll más egymással szemben az adott pillanat-

ban, mint ő és a hangszer, vagy ő és Schubert... Ugyanakkor bizonyos darabok elképzelhetetlenek közönség nélkül. Egy Liszt-rapszódiát nem játszik el úgy magának az ember, mint közönség jelenlétében. Emil Sauerről mesélik: egy zeneakadémiai hangverseny előtt nagyon gyakorolta egy Liszt-darab – igen könnyű – végét. Értetlenül benéztek, s mit láttak? Sauer azt gyakorolta, hogyan rúgja ki maga alól a széket... Egy ﬂamenco-koncerten viszont a közönség úgy érezheti, alakítja annak menetét.

– Van-e különbség aközött, ahogyan zongoraművészként és ahogyan karmesterként készülsz egy hangversenyre? – Nem sok. A hangszerjáték során igénybe vett izmokat állandó kondícióban kell tartani. Látod, az én alkarom elég vékony, de igen izmos. Ha fél évig nem gyakorolok, ezek elpetyhüdnek, nagyon nehéz újból feléleszteni őket. Ashkenazy is – én is – több órát gyakorol naponta. Most épp Rahmanyinov 1. szonátájával foglalkozom, aminek nem eshet neki úgy az ember, mint a sövénynyírásnak... Mert tréning híján min-

denképp felhólyagosodik az ember keze és izomlázat kap. A szándékaim zenekaron keresztüli – áttételes – közléséhez másfajta felkészülésre van szükség. A darabot tökéletesen kell tudni, s ezt ütéstechnikailag meg kell tudni jeleníteni – ütéstechnika alatt ezúttal magát a zenét értve. A hangszerjátéknál semmilyen túlzásra nincs szükségem, hiszen magamnak könnyen „engedelmeskedem”. Minél pontosabban és árnyaltabban kell közölnöm szándékaim: ez lehet egy szemvillanás, egy megállás. Mindenképpen a zenei szubsztanciával adekvátan kell kifejeződnie látványban a karmester szándékainak. Hangszeren is így van, de adódnak esetek, amikor az ember mást lát, mint amit hall. Horowitz előredőlve játszott – nem láttad, amit hallottál. Richter is furcsán ült a zongoránál – a szék és a feneke közé egy papírlapot is be lehetett volna csúsztatni – de nála úgy éreztem, minden porcikája az illető zeneművet szolgálja. Vannak ugyanakkor ﬂegmatikus típusok, akiken semmi nem látszik: ilyen volt Michelangeli, ilyen Pollini, Zimmermann. Visszafogott mozgásuk ellenére zene, amit létrehoznak. Munkájuk lényege nem a vizuális szférában zajlik.

– A karmester sem a vizuális szférában fejezi ki magát? – Ha nagyon elmegy a balettozás irányába, az a közönségnek szól, nem a zenekarnak. De a közönségnek szól az is, ha ráerősít valamire. Például az illető szólam felé fordul, s ilyenkor előfordulhat, hogy nem hallod, de látod, amit a karmester elő akar idézni, s ettől mégiscsak hallod azt a szólamot, amelyet ki akart emelni. Ez is már zenei szféra. A látvány és a hallott élmény között szoros összefüggésnek kell lennie. Ez hullámzik, változik, arányaiban ﬂuktuál, ugyanakkor megtestesíti a zenét. Erre a legjobb példa Carlos Kleiber, aki „balettozott” is, ám közben teljesítette a legnagyobb karmesterek ismérvét: a mindenkor tevékenységének ura maradó irányítóét.

– Mindez, persze, csak koncerten vagy DVD-n érvényesül. Átjöhet hangfelvételen is? – Talán igen, de inkább átjönnek a primer zenei szándékok. Ezt kell tennünk a bartóki zongorajátékban jelentkező agogikai, akcentuálási rendszernek a zenekari játékba való átmentésekor is. Néhány napja mondta nekem egy elkötelezett zeneimádó, hogy

a DVD-é a jövő: eleget hallgattak, már látni is szeretnének. Milyen jó lenne látni, hogyan hozta létre egykor fölvett tüneményes zenei produkcióit Rahmanyinov.

– Oldal Gábor, a hanglemeztörténet-írás jelese mondta a DVD-korszak kezdetekor: itt ismét összeáll, amit a hangrögzítés egy évszázaddal korábban szétválasztott. Ugyanakkor azt hallom neves hanglemezkritikusoktól, hogy negligálják a DVD-t, mert csak hallgatni szeretik a zenét. – Ez majd kialakul. Egyre többeknek kevés a hang. És a látvány közelebb vihet a művek lényegéhez.

„

„Egyszer csak vége lesz a ma tapasztalható értékválságnak. Az érték pedig érték marad.”

„

– Bartókot említetted. Közös örömünk a MIDEM Klasszikus Díja, amellyel a Bartók Új Sorozat első megjelent CD-jét, A fából faragott királyﬁ és a Kossuth szimfóniai költemény általad vezényelt felvételét jutalmazta a tizenhét neves szakemberből álló nemzetközi zsűri a szimfonikus kategóriában. Milyennek ítéled Bartók elfogadottságát? Hogyan viszonyultál gyerekként Bartókhoz, s hogyan fordul felé tehetséges zongorista ﬁad, Krisztián ma? – Örülök, hogy Bartókot közkincsnek vallják, de az általános értékválságnak ő is szenvedője, s nem válhatott olyan mértékben közkinccsé, ahogy régebben reméltük. Nehéz is a zenéje: előképzettség híján nem élvezheti az ember például a vonósnégyeseit. Bartókot – miként más 20. századi zeneszerzőket is – teljes életművükön való, a komponálás időrendjét követő végighaladással lehetne igazán megérteni, bejárva az ő útjukat. Kisgyerekként gyűlöltem a Mikrokozmosz darabjait, s az első Bartók-mű, amely kilencévesen megfogott, a Hegedűverseny volt. Attól kezdve rajongó Bartók-hívő lettem, bár a kvartet-

tekhez csak későn jutottam el. A most tíz és fél éves Krisztiánnak már anyanyelve az a bartóki torz, disszonáns hangzás, amely nekem még idegen volt. Sokrétűsége és bonyolultsága miatt talán sosem válik olyan közkinccsé Bartók, mint amilyenné Mozart válhatott. Bartókhoz nagyon kell ismerni a romantikát, a magyar nemzeti romantikát, az új francia zenét, a kelet-európai népzenéket, Stravinskyt, Richard Strausst... A minapi békéscsabai koncert a lemezre most fölvett Petits morceaux-val kezdődött, ami voltaképp két magyar nóta. Meglepte a közönséget – már itt tartunk, hogy ez a korai Bartók-hang hat frappánsul rá.

– Ugyanakkor nyilatkoztad, hogy a ﬁatal művészpalánták épp azt a népzenei hátteret nem ismerik már, amelyet Bartóknak nemcsak feldolgozásaihoz, hanem egész zenei hanghordozásához szükséges volna birtokolniuk. – Igen, de milyen a népzene általános helyzete is? Széken mondták nemrég nekünk, hogy nem mernek népviseletben kimenni az utcára, mert kinevetik az embert. Bartók a ’20-as, ’30-as években a skandináv országokról írja, hogy ott már meghalt a népzene – ide jutottunk mára mi is. A forrástól távolodunk időben. A kérdés: mi lesz Bartókkal, ha már senki sem őrzi a lángot, nem hívja föl a ﬁgyelmet a metronómjelzések, a népzenével való rokonság fontosságára, arra, hogy Bartók zongorajátékának jellemzői mily elválaszthatatlanok a stílustól? Ugyanúgy le fog merevedni, mint a klasszikusok, akiket már annyit magyaráztak, hogy immár vissza kell nyúlni az eredetihez. Ha megfosztjuk Bartókot fő jellemzőitől, akkor már nem Bartók.

– Összehasonlítva a klasszikusokkal: Mozart zongorázásáról nincs hangzó emlék, Bartókéról van. – Én is ezen az úton indultam el. Korán megismertem játékát, de eleinte nem tulajdonítottam ennek jelentőséget. Mindig is lebecsülték a szerzői felvételeket, bármilyen iskolázottságú is lett légyen a komponista: „nem egyedül üdvözítő” a felfogása, mondták. Én Stravinskyval és Bartókkal tartok a szerzői felvételek fontosságának hangsúlyozásában. Ha Grieg nem is volt igazán képzett zongorista, 1903-as felvételeivel százszor többet árul el darabjairól, mint más előadók. Saint-Saëns-nál ugyanez a helyzet, Debussy a maga fennmaradt öt

felvételével elárulja zongoratechnikáját: azt, hogy szó sincs pasztelles pedálszószról. Stravinsky szinte egész életművét rögzítette, hogy utat mutasson az előadóknak, de ugyanúgy nem veszik ﬁgyelembe, mint Beethoven metronómjelzéseit. Ahogy Stravinsky írja: a karmesterek azt kérdezik egymástól: „Hallottad az Ötödik szimfóniámat?” A zenét szolgálni kell – ahogy Perényi Miklós teszi, mindennek utánajárva. Ha az ember kiül-kiáll a pódiumra, ne legyen hang, amelyért nem vállalja a felelősséget! A Bartók Új Sorozatban is ezt teszem: mindennek utánajárok, s amíg kételyem van, nem veszem föl a művet.

– Nem tudsz megbocsájtó lenni egy jövendő nemzedékkel szemben, amely – nem szembefordulva Bartókkal, de – eltávolodik a Te irányvonaladtól, vagy épp magától Bartókétól? Gondoljunk csak arra, milyen megbecsüléssel vagy Gould iránt, akinek Bach-zongorázása – már a zongora okán is – oly messze esik az „igazi” Bachtól. Változnak az idők – nem értékelheti ez át a Bartók-interpretációt is? Hol lép túl valami a tolerálhatón? – Nem vállalkoznék ennek meghatározására. Egész tevékenységünk mérhetetlen. Nem sport ez. Lehet valaki tempóhűbb, de

stilárisan képzetlenebb. A tömegízlés fog ebben dönteni. Amint a klasszikus másodvonal alkotói is hátrébb szorultak. Ha már Gould nevét említetted, megkérdem: nem tartottuk-e harminc évvel ezelőtt jelentősebbnek, mint amilyennek most? Ő egy bizonyos irányvonalat testesít meg, de nem univerzális módon, korokon, földrészeken átnyúlva. Talán még Bach-játékával sem teljesíti be azt, amit mondjuk Lipatti Chopin h-moll szonátájával vagy Rahmanyinov Schumann Karneváljának előadásával, amivel szinte „lelövi” a darabot. Az ő leghíresebb felvétele a Goldberg-variációk, de azt már hallottam szebben azóta – még csembalón is! Ha saját felvételeimet hallgatom, ott is sok minden kihull a rostán, de más fönnmarad: ha hallgatom, nem unom magam halálra.

– Végül kanyarodjunk vissza a Művészetek Palotájához. Ki ül majd a széksorokban tíz vagy harminc év múlva? Lesz közönsége a művészi zenének? – Nem vagyok borúlátó. Kezdenek megint kialakulni közönségcsoportok. A Telekom Zenekarral való koncertünkön azt tapasztaltam, megvan a maguk – meglehetősen befogadó – tábora. Egyszer csak vége lesz a ma tapasztalható értékválságnak.

Az érték pedig érték marad. Kiderül, hogy Beethovennél, Bartóknál nem jobbak a kurrens könnyűzenei együttesek. A zenét sem féltem. Marhaságnak tartom, hogy ne lenne több szabad hang, ne lehetne zenét írni. Jön majd egy nagyon tehetséges, de új egyéniség, és ugyanebből a tizenkét hangból a maga rendszere szerint új zenét fog komponálni. És ahogy Mahler, Stravinsky vagy Bartók nyomban azonosítható zenét írt, ő is azt fog írni. •

2008. április 5. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenye fennállásának 85. évfordulója alkalmából Dohnányi: Ünnepi nyitány, op. 31 Brahms: I., III. és X. magyar tánc Kadosa Pál: 3. zongoraverseny, op. 47 Bartók: Kossuth – szimfóniai költemény Kodály: Fölszállott a páva – változatok egy magyar népdalra Km.: Ránki Dezső (zongora) Vez.: Kocsis Zoltán

Magyar Szimfonikus Körkép

Szimfonikus ötös Péterváry Ádám

2008 áprilisában folytatódik a Magyar Szimfonikus Körkép című sorozat, amelyben újabb öt vidéki és budapesti zenekart lát vendégül a Nemzeti Hangversenyterem. Minden évben az ország legjobb zenekarai vonulnak itt fel, és kötelező elemként egy kortárs magyar szerző művét is eljátsszák. A tavaszi koncertekről az együttesek karmestereit kérdeztük.

Kocsár Balázs: A huszadik századi műsor vonulatában két darabot szerettem volna egy szálra fűzni népi ihletésük kapcsán. Weiner Leó Szerenádja és Janáček Taras Bulba című műve ilyen forrásokra támaszkodik, és mindkettő nagyon ritkán hallható darab. A Kocsár Miklós-balladát pedig édesapám 75. születésnapja alkalmából illesztettük a programba. Ez egy modern,

ám a hallgatóság számára talán jobban befogadható harmónia- és dallamvilággal rendelkező mű.

tam. A koncertünkön Csiky Boldizsár erdélyi szerző Concertatio című darabja szerepel majd, amely egy nem hosszú, ám rendkívül nagyszabású mű. Igazi kihívást jelent a zenekar számára is. Kodály Budavári Te Deuma még a tavalyi Kodály-év kapcsán került műsorra, a két Csajkovszkij-darabbal pedig zenekarunk jubileumának kellemes emlékeit szeretném felidézni. Fenyő László gordonkaművész, akivel régóta nagyon jó barátságban vagyok, nagy örömmel vállalta a felkérést.

Drahos Béla: A kortárs zenével, azt hiszem, akkor barátkoztam meg, amikor még a Magyar Rádió Zenekarában voltam fuvolista. Ott szinte minden nap foglalkoztam modern zenével, így talán értőjévé is vál-

Hollerung Gábor: Zenekarunk az áprilisi koncerttel ünnepli hivatásossá válásának tizenötödik jubileumát. Ebből az alkalomból úgy gondoltam, Mahler ötödik szimfóniájának előadása méltóan mutathatja

Medveczky Ádám: Minden évben nagy örömmel és megtiszteltetéssel veszünk részt a sorozaton, és talán elmondhatom, hogy az elmúlt koncerteknek óriási sikerük volt. A programot ugyan nem mindig én választom meg, de az áprilisi hangversenyre például Dvořák Karnevál-nyitányát javasoltam. Ez egy eléggé ritkán játszott, fantasztikusan színes, virtuóz mű, amely egy valódi farsangi hangulatot idéz fel. Muszorgszkij-Ravel Egy kiállítás képei igazi sláger, általunk is már sokszor előadott remekmű, amely méltán vált népszerűvé. A sötét drámaiság és a játékos hangulatok csodálatos képei, valamint az ezeket összekötő séták alkotják a darabot.

meg, mekkora utat tett meg a Dohnányi Zenekar az elmúlt évek alatt. Mindig kiemelt feladatnak tartjuk a kortárs művek előadását, és a szimfonikus körkép sorozat lehetőséget adott rá, hogy egyik hegedűs kollégánk, Pánczél Tamás külön erre az alkalomra komponált zongoraversenyét is bemutathassuk. A koncert végén pedig egy meglepetéssel is készülünk: az elmúlt évek alatt rengeteg muzsikus megfordult nálunk, akiket egy ráadás szám erejéig szeretnénk visszahívni, és újra együtt muzsikálni velük.

Deák András: Mindkét magyar szerző műve egy szomorúbb, illetve egy vidámabb alkalom kapcsán került a koncert programjába. Hidas Frigyes Oboaversenyével a zenekar egy régi latin tradíciónak kíván adózni akkor, amikor halálának első éves évfordulóján a zeneszerző egykori zeneakadémiai diplomamunkáját adja elő. A versenymű szólistájaként Kiss József, Liszt-díjas oboaművészt kértük fel, akinek öccse, Kiss Gábor a Duna Szimfonikus Zenekar szóló fagottosa. Deák Tamás Csillagváros című szvitjének előadásával pedig a nyolcvan éves zeneszerzőt, édesapámat szeretnénk köszönteni. Ez egy rendkívül

érdekes, a hetvenes évek űrkutatásai által inspirált darab. Mivel a hangverseny időpontja éppen tavasz közepére esik, úgy gondoltuk, hogy Mendelssohn A-dúr, „Olasz” szimfóniáját, ezt a légies, üde hangulatú darabot tűzzük műsorra az idén jubiláló alkotások közül. •

MAGYAR SZIMFONIKUS KÖRKÉP Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

2008. április 2. 19:30 A Budafoki Dohnányi Zenekar hangversenye Pánczél Tamás: Zongoraverseny (ősbemutató) Mahler: V. (cisz-moll) szimfónia Km.: Oravecz György (zongora) Vez.: Hollerung Gábor 2008. április 10. 19:30 Az Alba Regia Szimfonikus Zenekar hangversenye Csajkovszkij: Rómeó és Júlia – nyitányfantázia; Változatok egy rokokó témára, op. 33 Csiky Boldizsár: Concertatio (magyarországi bemutató) Kodály: Budavári Te Deum

Km.: Fenyő László (gordonka), Alba Regia Vegyeskar (karig.: Kneifel Imre), Primavera Vegyeskar (karig.: Horányi Ottilia) Vez.: Drahos Béla 2008. április 21. 19:30 A Debreceni Filharmonikus Zenekar hangversenye Smetana: Az eladott menyasszony – nyitány és három tánc Kocsár Miklós: Szimfonikus ballada Weiner: f-moll szerenád, op. 3 Janáček: Taras Bulba Vez.: Kocsár Balázs

2008. április 26. 18:00 A Győri Filharmonikus Zenekar hangversenye Dvořák: Karnevál-nyitány, op. 92 Madarász Iván: II. zongoraverseny (ősbemutató) Muszorgszkij–Ravel: Egy kiállítás képei Km.: Jandó Jenő (zongora) Vez.: Medveczky Ádám 2008. április 27. 18:00 A Duna Szimfonikus Zenekar hangversenye Deák Tamás: Csillagváros – szvit (hangversenytermi bemutató) Hidas Frigyes: Oboaverseny Mendelssohn: IV. (A-dúr, „Olasz”) szimfónia, op. 90 Km.: Kiss József (oboa) Vez.: Deák András

Átiratok, változatok, hangszerelések

Egy rókáról hány bőrt? Theszisz

Másodosztályú darabok? Gyöngének bizonyult, ezért fel kellett javítani? Vagy túl nehéz és bonyolult volt, ezért „le kellett butítani”? Jogosan lesajnált-e ez a kategória? Egyáltalán, mit jelent ez a szó: átirat? A kora reneszánsz időkben még nem volt szerzői jogvédő hivatal. Így aztán a vokális misék nagy része úgy készült, hogy a szerző keresett egy gregorián dallamot vagy akár egy közismert világi éneket, hosszú, egyenletes hangokká alakította az eredeti ritmust, és ez lett a tenor szólam. Majd írt hozzá egy fölső és egy alsó szólamot, és kész volt a mise. Ez vajon átirat? No de pár évtizeddel később már nem elégedtek meg a háromszólamú misékkel, négyszólamú lett a divat. Jött egy szerző, rátalált a régi műre, leporolta – és írt hozzá egy negyedik szólamot. Ezzel kész volt az új, korszerű mise. Sőt, nem telt bele, csak fél évszázad, s egy újabb szerző fogta a művet, és írt hozzá egy ötödik szólamot, a legújabb ízlés szerint. Nyugodtan feltehetjük a kérdést: ez a gyönyörű ötszólamú mise, amelyet mondjuk a zseniális Ockeghem neve alatt ismerünk, valójában kinek a műve? Ugorjunk az időben: Henry Purcell kimagasló színpadi műveket írt, a kor szokásának megfelelően táncbetétekkel. Emellett nagyszerű csembalószvitjei vannak, amely műfaj tánctételek sorozata. Ha jól megnézzük, e szvittételek a színpadi művek táncainak billentyűs átiratai. Vagy talán a szviteket írta korábban, majd meghangszerelve beillesztette operáiba a táncokat, s az ezekkel szerzett népszerűséget kihasználva adatta ki eredeti formájukban? A dilemmát akár „trilemmává” fokozhatjuk, hiszen ki tudja, mi volt Purcell komponálási módszere. Talán – mint sokan – csembaló mellett

ülve, improvizálva kereste a jó ötleteket, vázlatként leírta, majd az egész művel együtt hangszerelte „készre”… Az opera elkészültével pedig elővette korábbi vázlatait és szépen, gazdagon kidolgozta igazi csembalónyelvezetben is. (Ezt a változatot valószínűsíti, hogy halála után ﬁa is kiadott egy sorozat szvitet, amely szintén Purcell operáinak táncbetétjeiből származott – de ez a posztumusz sorozat távolról sem olyan kimunkált, mint a korábbi.) Egy rókáról két bőrt – de mindkét „bőr” nagyszerű, és nekünk, műkedvelőknek ennyi elég is. Sorolhatnám a példákat, hogy ki kitől írt át műveket: Bach Vivalditól, Mozart Johann Christian Bachtól, Beethoven Beethoventől. Ám a zenetörténet legtermékenyebb átiratkészítője Liszt Ferenc volt, és ez nagyon is összefügg azzal, hogy ő volt minden idők legnagyobb zongoraművésze is. Zeneszerzőként is termékeny: összes műveinek tíz sorozatból álló (de a 2. sorozat után sajnos tetszhalott állapotba merevedett) kiadásában az első sorozat az eredeti zongoraműveké 18 kötetben, míg a második sorozatban az átiratok szerepelnek – 24 kötetben! S ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy saját fantáziája szegényes lett volna. A magyarázat egyrészt a korszakban, másrészt Liszt személyiségében található meg. A 19. század első fele az utazó virtuózok kora volt. A közönség azt ﬁgyelte, hogy az előadó milyen bravúros virtuóz, milyen kiváló zeneszerző és milyen zseniális improvizatőr. Manapság ugye a zene-

szerző zenét szerez, az előadó előad, míg az improvizáció a jazz keretei között él tovább. Akkoriban viszont még elvárt és természetes volt az összetett tehetség. Így hát az előadó előbb közismert dallamokra, leginkább operarészletekre készített bravúrvariációkkal csillogtatta hangszertudását, és saját műveivel elméjének ötletességét. Majd saját témákra improvizált, esetleg (ha képességei ezt megengedték) a közönségtől kért dallamokat dolgozta fel kapásból. Hogy ez inkább cirkusz? Nos, a közönség nem Bachra vagy Mozartra volt kíváncsi (jószerivel azt sem tudták, kik voltak ők), hanem az előadóra, aki – ellentétben a múltbeli nagyságokkal – itt van, jelen van, kézzelfogható. Így született az operaátiratok, parafrázisok hosszú sora, mely a legnagyobb előadók művészetének lenyomata. Fércművek, középszerű és egészen jó darabok között – éppen Lisztnek köszönhetően – kiemelkedőek is akadnak. Liszt saját műveivel sem bánt másként. Ha hetek vagy évek múltán ismét játszotta egy darabját, alkotó fantáziája új változatot teremtett belőle. Ha egy hódolójának vetette papírra, persze emlékezetből, ismét új verzió született. Némely művéből négy-öt különböző változat is ránk maradt (hihetjük, hogy volt több is), őrületbe kergetve a zenetudósokat, hogy egy ún. „kritikai kiadás” számára melyiket tekintsék hitelesnek, véglegesnek, autentikusnak. Pedig a válasz egyszerű: mind végleges – és egyik sem az. Kevés dolog olyan egyértelmű a zenetörténetben, mint Liszt magában álló nagysága. „Thalberg az első – Liszt az egyetlen” – mondták, akik hallhatták őt. Ám felülmúl-

hatatlan tehetségét, kisugárzását, művészi nimbuszát nem saját fényének, hírnevének növelésére használta (nemigen volt már azon mit fényesíteni). Ehelyett önzetlen odaadással állította olyan művésztársak szolgálatába, akiknek segíthetett vele. Berlioz forradalmian új zenéjét sokan elutasították. De ha Liszt játssza a Fantasztikus szimfóniát? Az más, neki elhisszük, ő életre kelti zongoráján a legnagyobb szimfonikus zenekart is. Másként hogyan is hallhatták volna ezt a művet? A CD-t még nem találták föl, így Liszt volt az utazó hanglemez. Játszotta nemcsak Chopin és Schumann műveit, de Beethoven szonátáit és szimfóniáit, Schubert dalait, Bach orgonaprelúdium és -fúgáit. Nem önmagát csillogtatta, hanem barátai és tisztelt elődei műveit akarta hitelesen bemutatni, minden egyes hangot, ami emberileg lehetséges. Új műfaj született: a zongorapartitúra, nemcsak élőben, de mindjárt nyomtatásban is. Ezeket a hű átiratokat ugyanis leírta és kiadatta (Beethoven szimfóniáit mindjárt háromféle: két- és négykezes, valamint egy harmadik változatban, amelyet csak ő maga volt képes eljátszani), és a műkedvelők hazavihették, hogy saját zongorájukon, képességeik szerint felidézhessék. (Később

saját szimfonikus költeményeit is hasonlóan átírta.) Felmérhetetlen szolgálatot tett ezzel mind a szerzőknek és a műveknek, mind pedig a közönségnek. Végére hagytam az átiratok azon típusát, amelyek tulajdonképpen már nem is átiratok. A Petrarca-szonettek zongoraműként és dalként is léteznek; melyik az eredeti, melyik az átirat? Még nehezebb a helyzet az orgona-zongora műpárokkal. Liszt orgonistának sem volt utolsó, s ha nem is írt sokat, mégis néhány, az orgonisták alaprepertoárjába tartozó remekművet hagyott ránk. Ezek közül a B-A-C-H prelúdium (zongorára: fantázia) és fúga, valamint a Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen variációk zongoraműként is a legnagyszerűbbek közé tartoznak. Átiratok? Zenei tartalmuk, szerkezetük azonos, mégis alapvetően különböző művekről van szó. Amikor Bach fúgáit írta át, az orgona grandiozitását és színeit adta vissza a zongorán. De e két saját műve esetében szó sincs erről: mindkét „változat” olyan szuverén műalkotás, amely elválaszthatatlanul kötődik saját szülőhangszeréhez. E műpárok mint testvérek állnak egymás mellett, rokon, de önálló személyiségként.

Az átiratok mesterének művét átírni – erre vállalkozott Király Csaba, aki a Les Préludes című szimfonikus költeményt orgonán szólaltatja meg. Ez nagy merészség, de nem áll távol Liszt saját gondolkodásától. Liszt a zongorát használta zenekarként, de a hangszerek fejedelmének tartott orgona ugyanúgy alkalmas a zenekari színek teljes tárháza s a zenekar erejének bemutatására, sőt új színekkel is gazdagíthatja azt. A lehetőség tehát adott, s ha jól használják, valóban Liszthez méltó alkotás születhet belőle. •

2008. március 3. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Király Csaba orgona-zongora estje

J. S. Bach: g-moll fantázia és fúga, BWV 542 Liszt: B-A-C-H fantázia és fúga; B-A-C-H prelúdium és fúga; Liszt: Les Préludes (Király Csaba átirata orgonára) J. S. Bach: g-moll fantázia és fúga, BWV 542 (Liszt Ferenc átirata zongorára) Liszt: Haláltánc (Fassang László átirata zongorára és orgonára) Km.: Fassang László (orgona)

Telemann és barátai

A hamburgi keresztapa Kolozsi László

Az elmúlt közel két évszázadban Georg Philipp Telemann nevét még a zenetörténészek is csak akkor emlegették, ha szóba került az ominózus, 1723-as lipcsei kántorválasztás. Johann Sebastian Bach csak azért nyerhette el az állást, ez kétségtelen, mert arról Telemann lemondott. De már Bach 19. századi életrajzírója, Spitta is kijátssza egymás ellen a két alig összevethető – nagyon eltérő felfogással és stílusban komponáló – szerzőt, és Telemann rossz hírét, rossz sajtóját megalapozva bizonyította, hogy a nagy Bachot kora nem ismerte el. Spitta romantikus szemlélete átöröklődött későbbi Bach-életrajzokba is, változást csak a régizenés mozgalom hozott: e

mozgalomnak köszönhető, hogy nagyobb figyelem irányul a méltatlanul elfeledett Telemannra is. Telemann azért mondott le a kántori állásról, mert hamburgi munkaadói magasabb bérrel kecsegtették, és ígéretet tettek arra is, hogy övé lesz a lúdpiacon felhizlalt opera igazgatói posztja is. Lipcse szellemi műhelye, a lipcsei egyetem és neves oktatói vonzották Telemannt, a Tamás templom környezete inspirálóbbnak mutatkozott, mint a hamburgi Johanneumé, ahol már évek óta tevékenykedett. Bach később remekül illeszkedett be a neves oktatási intézmény oktatói közé, népszerűsége és tekintélye az egyetemen vitathatatlan. Telemann jó keresztapa volt. Hamburgi állását keresztfiára, Bach legidősebb és legkvalitásosabb fiára, Carl Philipp Emmanuelre hagyományozta. Bach fia a Philipp

nevet éppen a mi Georg Philippünk miatt kapta. A két jeles szerző Telemann eisenachi éveiben ismerkedett meg, kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt. Bach előadott, átdolgozott Telemann-műveket, például a G-dúr két hegedűre írt versenyművet. És a lipcsei állásra éppen Telemann hívta fel Bach ﬁgyelmét, amikor – Hamburg felé mentében – második lipcsei látogatása után átutazott Köthenen (már elhatározta, hogy le fog mondani a posztról, de döntését a városi tanács tudomására még nem hozta). Telemann-nak kilenc teljes operáját ismerjük (előkerülhetnek még újabbak, nevezetesen orosz könyvtárakból, negyvennél biztosan többet írt), arányaiban kevesebb műve maradt fenn, mint Bachnak, de ez a kevés mű is jelentős mennyiség: Telemann – nehéz elhinni, de igaz – többet alkotott, mint az egyébként termékeny Bach és Händel együttvéve. Több mint háromezer művet. Telemann Händellel is jó viszonyt ápolt. Ottone című operáját Otto címmel dolgozta át: az átirat invenciózusabb és mulattatóbb, mint az eredeti. Händel előﬁzetője volt Telemann 1728-ban alapított zenei szaklapjának, az a Getreue Music Meister-nek, akárcsak a kor másik nagy szerzője és teoretikusa, Mattheson. Telemann az autoriter, önfejű és valószínűleg félelmetesen tekintélyes Johann Sebastian Bachnál – legalábbis leveleik, beadványaik tanúsága szerint – szelídebb, kedvesebb ember lehetett; kiterjedt levelezést folytatott. Különösen Händelhez címzett, illetve tőle kapott levelei tanulságosak. Bach sohasem vetemedett volna

olyan könnyed művekre, mint a részeges iskolamestereket kiﬁgurázó Iskolamester kantáta, de olyan tréfákra sem, mint a Gulliver szvit. Arról nem is beszélve, hogy Telemann e mű kéziratlapján a törpék szólamát apróbb betűkkel írta le. Telemann a közérthetőségre törekedett, nem ódzkodott az egyszerűségtől, nem volt a polifónia elkötelezett híve; művei Bach műveinél sokkal homofonabbak. Ez is lehetett az oka annak, hogy ismertsége és elismertsége Bachénál nagyobb volt. Bach soha nem írt volna le olyan zenei gegeket, mint az említett művek vagy az ismert Don Quijote opera némely részlete. Telemann, mint a műjegyzékből is kitetszik – műveit TWV (Telemann Werke Verzeichnis) számmal jelölik – olvasott ember volt, zenével reﬂektált irodalmi jelenségekre. Egyházzenei tevékenysége is legalább olyan jelentős, mint kamarazenéje – a legismertebbek a Párizsi kvartettek, amelyeknek néhány tétele tagadhatatlanul álmosító –, negyvenhárom passiót írt, de ezeknek is alig több mint felét ismerjük. A Márk- és a Lukács-passió mellett jelentősek kis létszámú együttesre írt kantátái: ezeket nem egyesével írta, hanem stílusban és szerkezetben összekapcsolódó évfolyamonként. Rendkívüli termékenységét jól

lehet illusztrálni kantátáival. Tucatnyinál is több évfolyamnyi egyházi művet írt: minden vasárnapra (52-öt), valamint körülbelül évi húszat más további ünnepekre. Munkásságának ezt a részét csak mostanában kezdték el feltárni – többek közt a Telemann Társaság magyar vezetője, Székely András zenetudós. A zene szorgalmas archeológusai egyre több értékes és érdekes művet ásnak ki e roppant termésből, amelynek előállításhoz legfeljebb a kocsmákban fellépő lengyel és morva zenészek segítségét vette igénybe a szerző. Gyakran hallgatta a morva dudásokat, amikor lipcsei (nem zenei, hanem jogi) tanulmányok után Pszczynába, majd Krakkóba került. Az elsők közt dolgozott fel népzenei témákat. Lipcsei éveiben ismerkedett meg Händellel; ő alapította a városban a Collegium Musicumot, amely felvirágozását és hírnevét is majd a Telemann örökébe lépő Bachnak köszönheti. Három életrajza 1995-ben magyarul is megjelent a Helikon Kiadónál, az említett Székely András gondos fordításában. Húsvét előtt, március 12-én Telemann Jézus feltámadása és mennybemenetele című oratóriumával, valamint a lisszaboni föld-

rengés hatására írt Vihar ódával színre lépő Ton Koopmant Kroó György – amikor az Amszterdami Barokk Zenekar élén először lépett fel hazánkban – „tüneményes jelenségnek” titulálta. Koopman Telemannt – éppen negyven éve – még a vietnámi háború elleni tiltakozásul is játszott. Az attitűd már egészen más: Koopmant már nem fűti a forradalmi hevület, de előadása – remélhetőleg – nem fogja nélkülözni a szenvedélyt, a megindultságot, amelyek olyan élénkké és érdekessé teszik interpretációit. Legyen szó akár Telemannról, akár annak neves barátairól. •

2008. március 12. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Az Amszterdami Barokk Zenekar és Kórus hangversenye (LOW Holland-ﬂamand Kultfeszt)

Telemann: Die Donnerode; Die Auferstehung und Himmelfahrt Jesus Km.: Deborah York (szoprán), Bogna Bartosz (alt), Tilman Lichdi (tenor), Klaus Mertens, Ekkehard Abele (basszus) Vez.: Ton Koopman

Két mester – egy esten

Bartók és Lajtha barátsága Solymosi Tari Emőke

„Les trois grands hongrois” – a három nagy magyar. A 30-as 40-es években így emlegették Franciaországban Bartókot, Kodályt és Lajthát. Bartók 11, Kodály 10 esztendővel volt idősebb az 1892-ben, Budapesten született Lajtha Lászlónál, akinek nem lehetett könnyű két ilyen zseni árnyékában (vagy inkább fényében) zeneszerzővé növekedni. A ﬁatal mester mindkét kollégájánál tanulhatott a Zeneakadémián (igaz, csak rövid ideig): Bartóknál zongorát, Kodálynál zeneszerzést. Bartók igen nagyra tartotta növendékét, nemcsak hangszeres virtuózként és szárnyait bontogató zeneszerzőként, hanem jellembéli tulajdonságaiért is. Barátságuk hamar elmélyült. Az I. világháború előtti időszakban hetente többször is együtt ebédeltek, a háború éveiben pedig (amikor Lajtha 4 teljes éven át tüzértisztként szolgált) Bartóknak igazán romantikus szerep jutott: mivel Lajthát és menyasszonyát, Hollós Rózát a szüleik tiltották egymástól, a tanár úr zeneakadémiai címén keresztül leveleztek. Mester és tanítvány szoros kapcsolata évtizedeken át megmaradt: Lajtha büszkén mesélte hogy „mikor [Bartók] kivándorolt, Amerikába ment, én voltam az utolsó, akihez eljött s egy egész délutánt nálam töltött”. Bartók bíztatta zeneakadémista növendékét, hogy ne engedjen az osztrák-német kulturális nyomásnak, szívjon magába

inkább egy kis friss párizsi levegőt… Így aztán Lajtha rendszeresen hosszabb időt töltött a francia fővárosban, ahol Vincent d’Indynél (a Schola Cantorum akkori vezetőjénél) tanult, és életre szóló művészbarátságokat kötött. Műveinek jelentős részét később Párizsban mutatták be, és 1928-tól

a Leduc cég lett a kiadója. Itthon oly különlegesnek számító zeneszerzői nyelvezete sem alakulhatott volna ki a nagy francia mesterek (például Couperin, Debussy, Ravel) hatása nélkül. Az új művek bemutatására alakult párizsi Triton társaságnak Bartók és Lajtha is tagjai voltak. Szimbólum értékű, hogy a legelső Triton-koncert legelső műveként nem egy francia mester műve, hanem éppen Lajtha egyik vonósnégyese hangzott el! Bartók és Lajtha a Népszövetség (az ENSZ elődje) bizottsági tagjaiként is közösen tevékenykedtek. Alighanem Lajtha jelentős kultúrdiplomáciai tevékenységét is Bartók indította el azzal, hogy javasolta kiküldetését egy prágai kongresszusra. A ﬁatalabb mester gyakran kapott irigylésre méltó elismerést Franciaországban: az életmű gerincét alkotó 9 nagyszerű szimfóniája okán például a XX. század egyik legnagyobb szimfonikus mesterének nevezték. A nagy író, ﬁlozófus Romain Rolland (akinek II. vonóstrióját ajánlotta) pedig egyenesen Johann Sebastian Bachhoz hasonlította! Romain Rolland Nobel-díjas Jean Christoph című regénye Lajtha egyik alapélménye volt; erre a műre is Bartók hív-

Az is sokat számított, hogy már 1920-ban (amikor Lajtha még csak 28 éves volt, és alig jelent meg néhány zongoraműve) így tájékoztatta a nyugati sajtót: „Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk.” Pár év múlva „kiemelkedően tehetséges és vállalkozó szellemű komponistának” nevezte. A 20-as években Bartók írta az első lexikon-cikket pártfogoltjáról. Amikor pedig ﬁlmzenét kértek tőle, Lajthát ajánlotta maga helyett Georg Hölleringnek, aki aztán háromszor is Lajthával dolgozott együtt, és aki 1947/48-ban egyéves, nagy sikerekkel járó londoni szerződéshez juttatta őt.

ta fel a ﬁgyelmét. Lajtha rendkívüli franciaországi megbecsültségét bizonyítja, hogy 1955-ben – elsőként a magyar zeneszerzők közül – beválasztották a Francia Akadémia tagjai közé. Bartók számtalanszor igyekezett előmozdítani ﬁatal barátja érvényesülését. A neki ajánlott Mesék című zongoraciklus korrektúráját például ő készítette el, amikor Lajtha az I. világháborúban harcolt. Mindent megtett azért, hogy hazahozza őt a frontról és nem rajta múlt, hogy nem járt sikerrel.

De a zeneszerző Lajtha mellett ne feledjük el a népzenekutatót sem, aki ezen a téren is méltó társa volt Bartóknak és Kodálynak, és aki olyan hangszeres gyűjtést hagyott ránk, amely nélkül például a ’70-es években indult táncházmozgalom aligha lett volna elképzelhető. A diák Lajtha épp akkor kezdett el népzenét gyűjteni, amikor személyes ismerettségbe került Bartókkal (első gyűjtőútjai idején csupán 18 éves volt), legelső gyűjtött dallamaiból néhányat épp Bartók jelentetett meg, és bámulatosan precíz lejegyző technikájának kialakulásában is sokat számíthatott, hogy egy ideig egy szobában írták le a fonográfhengerekre rögzített dallamokat mesterével. (Lajtha 1951-ben Kossuth-díjat kapott népzenekutatói munkásságáért –

igaz, a kapott pénzt szétosztogatta azok között, akiket az akkori rendszer lehetetlenített el…) Ha ennyire meghatározó egy idősebb mester egy ﬁatalabb életében, nagy a veszély, hogy az utóbbi utánozni fogja az előbbit. Lajtha azonban egész életében a zenei szabadságért harcolt és a maga egyéni útját járta: „Soha életemben nem akartam sem bartókos, sem kodályos lenni, s ha van valami érdemem, az az, hogy megvan a magam zenei nyelvezete.” S bár Bartókot (J. S. Bach, Mozart, Debussy mellett) legfontosabb példaadói közé sorolta, nagyon is tisztában volt kettejük stílusbéli különbségeivel. Jellemző, hogy amikor mestere megkérte, írja át IV. vonósnégyesét kettős vonószenekarra, Lajtha nem vállalta a feladatot, eltérő zenekari hangzásukra hivatkozva. Mindezidáig nem is ismertünk olyan Bartók-művet, amelyet Lajtha átírt volna. Ám a közelmúltban előkerült a zenekarra írt I. szvit (Op. 3) Lajtha által készített négykezes átirata, amely valószínűleg 1913-ból származik, abból az időből, amikor Lajtha még csupán zongorára írt, avantgard kompozícióival tűnt ki. A négykezes műfaj nem volt rá jellemző sem akkor, sem később. Az egész életműből csupán két (a ’40-es években íródott) balett létezik ilyen verzióban is. Valóságos csoda, hogy ennyi idő után előkerült egy átirat, amelynek létezéséről csak sejtések voltak. Talán a fenti példák bizonyítják, hogy az I. szvit Lajtha-féle átirata – zenetörténeti érdekességén túl – egyúttal egy kivételes zeneszerző-barátság zenei emléke is.

2008. április 14. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Jandó Jenő és Balog József zongoraestje / Bartók-Lajtha ősbemutató

Lajtha László: Zenekari nyitány, op. 19/c Bartók: I. szvit – Lajtha László négykezes zongoraátirata (ősbemutató) Bartók: I. szvit, op. 3 Km.: Savaria Szimfonikus Zenekar Vez.: Alpaslan Ertüngealp

Áttekintő

2008. március

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Fesztivál Színház

„Kaurismäki muzsikája” Anssi Tikanmäki Film Orchestra

15.00 18.00

Budapest Táncszínház Egyszer volt Budán kutyavásár – Mátyás király meséi

11.00

V 15.00

Varnus Xavér orgonabeavató műsora ﬁataloknak

19.30

LOW FESZTIVÁL Capilla Flamenca „Négy évszak az Ars nova korában”

10–15

H 18.30 19.30

Előhang Király Csaba orgona-zongora estje Fassang László – J. S. Bach, Liszt

19.00

Honvéd Táncszínház Fekete piros… tánc

6. CS 20.00

Delhusa Gjon

15.00 19.00

P 19.30

8. SZ 19.30

ÜT

ECS FSZ

9.45, 10.30, 11.15 17.00

Ringató Hangulatkoncert

KT ÜT

„GONDOLKODÓ” KONCERTEK Táncok, asszonyok, szerelmek

11.00

Hangulatkoncert

ÜT

Zene és kép A Nemzeti Filharmonikus Zenekar ifjúsági hangversenye

10–15

„Cifra Palota”

ECS

17.00

Hangulatkoncert

Ringató

17.00

Hangulatkoncert

ECs

10–15

„Cifra Palota”

ECS

Szegedi Kortárs Balett Hattyúk tava (gyermekelőadás) Szegedi Kortárs Balett Hattyúk tava (felnőtteknek)

Dionne Warwick – ELMARAD! MR Szimfonikusok / Antal Mátyás Halmai Katalin, Fekete Attila, Baráti Kristóf Paganini, Mahler

19.30 Zuglói Filharmónia – Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus / Jurij Szimonov Zárbok Zita – Bartók, Borogyin

10.

19.30 „Nemzetiségek ékkövei” – ELMARAD!

11.

12. SZ

Hangulatkoncert

„Cifra Palota”

5. SZ

19.30 LOW HOLLAND–FLAMAND KULTFESZTIVÁL Amszterdami Barokk Zkr. és Kórus / Ton Koopman D. York, B. Bartosz, T. Lichdi, K. Mertens, E. Abele Telemann-est

13. CS

18.00

11.00, 15.00

19.30

HÉTFŐ ESTI JAZZ Collective & Alien Chatter

19.00

Honvéd Táncszínház Monarchia / Népek tánczai…

15.00, 18.00

A Nők lapja bemutatja: Bogármese

19.30

Kováts Kriszta „Arany-óra” – Arany János balladái a cappella

14.

19.30 BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Bayerisches Staatsorchester / Kent Nagano R. Strauss, Beethoven

19.00

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Philadanco! – The Philadelphia Dance Company

16.

19.30 BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Eurofestivalchor, Győri Filharmonikus Zenekar / Kovács László – Liszt, Beethoven

19.00

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Philadanco! – The Philadelphia Dance Company

17.

19.30 BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Bernstein: West Side Story – Szcenírozott koncert

18.

K 19.00

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Tihanyi László: Anyaisten (Genitrix) A Bordeaux-i Opera produkciója

19. SZ

Egyéb helyszínek

1. SZ 19.30

9.45, 10.30, 11.15

17.00

Hangulatkoncert

9.45, 10.30, 11.15 17.00

Ringató Hangulatkoncert

KT ÜT

„Cifra Palota”

ECS

20. CS

19.30 BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Bambergi Szimfonikus Zenekar, MR Énekkar / Fischer Ádám – Haydn, Mozart, Dvořák

22. SZ

19.00 BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Szcenírozott koncert

19.00

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Limón Dance Company

23.

19.00 BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus / Sir John Eliot Gardiner J. S. Bach: János-passió

15.00 20.00

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Limón Dance Company

24.

19.30 BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL „Métamorfózis” A 25 éves Méta együttes világzenei koncertje

15.00 20.00

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Limón Dance Company

25.

19.30 BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Nemzeti Filharmonikus Zenekar / Kocsis Zoltán Wiedemann Bernadett, Fried Péter, Kelemen Barnabás – Bartók-est

26. SZ 20.00 BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Blind Boys of Alabama

19.00

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Ballet Flamenco de Andalucía Viaje al Sur – Andalúziai utazás

9.45, 10.30, 11.15 17.00

Ringató Hangulatkoncert

KT ÜT

27. CS

19.30 BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Nigel Kenedy – Mozart–Beethoven-estje km.: Óbudai Danubia Zenekar

19.00

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Ballet Flamenco de Andalucía Viaje al Sur – Andalúziai utazás

17.00

Hangulatkoncert

ECs

28.

19.30 BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Roberto Alagna Puccini-estje 19.00

BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL „Az Isten két arca” – Vásáry Tamás és Tunyogi Henriett estje Chopin, Liszt, Bartók, Schubert, Beethoven

10.30 12.00

KICSINYEK ZENÉS DÉLELŐTTJEI Hangszervarázs: a rézfúvós hangszerek

ÜT

10–15

„Cifra Palota” Hetedhét Ország – Szolnok

ECS

29. SZ

19.45 Budapesti Fesztiválzenekar / Fischer Iván Radu Lupu Beethoven, Bruckner

30.

19.30 BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL Göteborgi Szimfonikus Zenekar / Eötvös Péter Akiko Suwanai Bartók, Eötvös Péter, Wagner, Stravinsky

31.

17.00 Bencze Bulcsú orgona diplomahangversenye

19.30

Karen Carroll & The Mississippi Grave Diggers, Nathan & The Zydeco Cha Chas

10–15

2008. április Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem 1.

Fesztivál Színház

2. SZ

19.30

MAGYAR SZIMFONIKUS KÖRKÉP Budafoki Dohnányi Zenekar / Hollerung Gábor Oravecz György Pánczél Tamás, Mahler

3. CS

19.30

MÁV Szimfonikus Zenekar / Kovács János Varga Tamás Sosztakovics-est

19.30

„Orszaczky Jackie emlékére” A Jackie Orszaczky Band és vendégei

10.30 15.00

Budapest Táncszínház Mátyás király meséi

5. SZ

19.30

Nemzeti Filharmonikus Zenekar / Kocsis Zoltán Ránki Dezső Dohnányi, Brahms, Kadosa, Bartók, Kodály

18.00

„GONDOLKODÓ” KONCERTEK Bővebben a jazzről

15.00

Varnus Xavér orgonabeavató műsora ﬁataloknak

11.00 15.00

HANGVERSENYEK FIATALOKNAK Ismerjük meg közelebbről a fafúvós hangszereket!

19.30

HÉTFŐ ESTI JAZZ Fókuszban: Zsoldos Béla

15.00

Artus – Goda Gábor társulata Farkasfalka és a lány Artus – Goda Gábor társulata Farkasok társasága

9. SZ

19.30

Koncert a Költészet Napja tiszteletére Palya Bea–Weöres Sándor: Psyché

19.00

19.00 10. CS

19.30

MAGYAR SZIMFONIKUS KÖRKÉP Alba Regia Szimfonikus Zenekar és Vegyeskar, Primavera Vegyeskar / Drahos Béla, Fenyő László Csajkovszkij, Csiky Boldizsár, Kodály

11.

19.30

Pannon Filharmonikusok – Pécs / Hamar Zsolt Seres Dóra Rimszkij-Korszakov, Carl Nielsen, Stravinsky

12. SZ

13.

19.30

Purcell Kórus és Orfeo Zenekar / Vashegyi György Haydn: A Megváltó hét szava a keresztfán

14.

19.30

Jandó Jenő és Balog József zongoraestje Bartók–Lajtha ősbemutató

15.

16.00 18.00

Korda Péter orgona diplomahangversenye Szabó Balázs orgona diplomahangversenye

Szegedi Kortárs Balett XX. század

Egyéb helyszínek 17.00

Hangulatkoncert

9.45, 10.30, 11.15 17.00

Ringató Hangulatkoncert

KT ÜT

17.00

Hangulatkoncert

ECS

10–15

„Cifra Palota”

ECS

Ringató Hangulatkoncert

KT ÜT

9.45, 10.30, 11.15 17.00

ápr. 10.–jún. 1.

Nádler István új művei

LuMú

15.00 19.00

Honvéd Táncszínház Várkonyi Mátyás–Béres Attila: Egri csillagok

15.00 19.00

Honvéd Táncszínház Várkonyi Mátyás–Béres Attila: Egri csillagok

10.30 12.00

KICSINYEK ZENÉS DÉLELŐTTJEI Üsd, ahol éred! A Talamba Ütőegyüttes előadása

ÜT

19.00

Magyar Állami Népi Együttes Naplegenda

10–15

„Cifra Palota”

ECS

Ringató Hangulatkoncert Műhelybeszélgetés A Bolero/Déjà-vu/Carmen április 22-i, 24-i és május 15-i előadásához

KT ÜT ET

16. SZ

9.45, 10.30, 11.15 17.00 17.30

19.00

Pécsi Balett A Notre-Dame-i toronyőr

17. CS

18.30 19.30

Előhang Bernard Foccroule orgonaestje Buxtehude, J. S. Bach, César Franck, Messiaen

18.

19.45

Budapesti Fesztiválzenekar / Gerd Albrecht Jonathan Biss Dvořák, Beethoven, Janáček

19. SZ

19.45

Budapesti Fesztiválzenekar / Gerd Albrecht Jonathan Biss Dvořák, Beethoven, Janáček

19.00

TÁNCFÓRUM NO. 8 Shen Wei Dance Arts Rite of Spring / Folding

11.00

Hangulatkoncert

ÜT

20.

20.00

Operett! Operett?

19.00

TÁNCFÓRUM NO. 8 Shen Wei Dance Arts Rite of Spring / Folding

10–15

„Cifra Palota”

ECS

21.

19.30

MAGYAR SZIMFONIKUS KÖRKÉP Debreceni Filharmonikus Zenekar / Kocsár Balázs Smetana, Kocsár Miklós, Weiner Leó, Janáček

22.

19.30

Tommy Emmanuel

19.00

TÁNCFÓRUM NO. 8 Magyar Balettszínház Gödöllő Bolero/Déjà-vu/Carmen

17.00

Hangulatkoncert

23. SZ

19.00

Magyar Állami Népi Együttes Magyar concerto

Ringató Hangulatkoncert Műhelybeszélgetés az Omar Bashir Trio május 9-i előadásához

KT ÜT ET

24. CS

19.00

TÁNCFÓRUM NO. 8 Magyar Balettszínház Gödöllő Bolero/Déjà-vu/Carmen

17.00

Hangulatkoncert

ECS

25.

ápri. 17.–jún. 1.

9.45, 10.30, 11.15 17.00 17.30

Fluxus East – Fluxus-hálózatok Közép- és Kelet-Európában

LuMú

19.30

Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar / Kocsis Zoltán, Csereklyei A., Kolonits K., Meláth A., Szappanos T., Bátor T. Bach-est

26. SZ

19.30

MAGYAR SZIMFONIKUS KÖRKÉP Győri Filharmonikus Zenekar / Medveczky Ádám Jandó Jenő Dvořák, Madarász Iván, Muszorgszkij–Ravel

19.00

Honvéd Táncszínház Fekete piros… tánc

27.

18.00

MAGYAR SZIMFONIKUS KÖRKÉP Duna Szimf. Zenekar / Deák András, Kiss József Deák Tamás, Hidas Frigyes, Mendelssohn

19.00

TÁNCFÓRUM NO. 8 Szegedi Kortárs Balett Carmina Burana

10–15

„Cifra Palota” Hetedhét Ország Misolc

ECS

29.

19.30

Miklósa Erika és vendégei Ruggiero Raimondi, Fabio Sartori

19.00

Gálaműsor a Tánc Világnapja tiszeletére

17.00

Hangulatkoncert

30. SZ

18.00

Bakáts téri iskola rendezvénye

19.30

JAZZTAVASZ 2008 Lantos Zoltán Mirrorworld

10.30 17.30

Anyák Napi Ringató Műhelybeszélgetés Puccini Bohémélet, május 10.

KT ET

Rövidítések:

LuMú = Ludwig Múzeum ECS = Előcsarnok

ET = Előadóterem ÜT = Üvegterem

KT = Kék Terem ZT = Zászlótér BÉ = Bohém Étterem

Bernard Foccrule orgonastje

Elődök és utódok Gurmai Éva

A Művészetek Palotája új orgonájára mára már az egész világ felﬁgyelt. Valódi mestermunka, a 21. századi orgonaépítés tökéletes remekműve. Gazdag hangzásvilága, számos regisztrációs lehetősége lehetővé teszi, hogy az orgonairodalom bármely korszaka helytől és időtől függetlenül, csorbítatlanul megszólalhasson rajta. Egy különleges hangszer, legyen az új vagy régi, messze földről vonzza az előadókat, inspirálja a komponistákat.

Nem volt ez másképpen 300 évvel ezelőtt sem, amikor is az észak-németországi orgonajátszás egyik fellegvára tökéletesedett ki Lübeckben, a Marienkirche csodálatos orgonája s mestere, Dietrich Buxtehude (1637k-1707) révén. A 17. század második felében az észak-német barokk orgonák sajátos hangzását többek között kontrasztáló színeinek, valamint független, erős hangú pedálregisztereinek köszönheti. Ezekre a hangszerekre pompázatos nagyságú, grandiózus orgonamuzsikát teremtettek, amelyek nem mentesek a drámai gesztusoktól és a misztikus hatásoktól sem. A formai és hangzásbeli gazdagodás mellett a mai fül számára is feltűnnek Buxtehude merész harmóniái, modulációi, melyek szinte elképzelhetetlenek a korabeli hangolások rendszerében. A hangszer adta lehetőségek végsőkig való kiaknázása szárnyra lobbantotta Buxtehude képzeletét, s művészetével irányt mutatott kortársainak, valamint nem kisebb művésznek, mint az egy emberöltővel ﬁatalabb Johann Sebastian Bachnak (1685-1750). Egy virágzó orgonakultúra tehát, mint majd később is láthatjuk, az orgonista-zeneszerzők és az orgonaépítők közös munkája.

Johann Sebastian Bach húsz éves korában, 1705 októberétől 1706 februárjáig tanult Buxtehudénél Lübeckben, felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokat szerezve az orgonaépítés, az orgonajátszás és a zeneszerzés terén egyaránt. Jól ismerjük Johann Sebastian Bach életrajzából, mekkora áldozattal járt az északi mesternél töltött „ﬁzetés nélküli szabadsága”. Bach felismerte Buxtehudében a nagyszerű muzsikust, s minden fáradtságot megért számára a személyes kapcsolat. Orgonaműveiben, fúgáiban, harmóniáiban, improvizációiban kamatostul visszaköszöntek lübecki élményei. Az utód tökélyre csiszolta művészetét, számos orgonát tervezett, játéktechnikája a mai kor számára is iskolát alkotott, orgonaművei nap mint nap megszólalnak szerte a világon. Buxtehude és Bach a legnépszerűbb barokk mesterek a mai művészek repertoárján. Az orgonakoncertek másik legnépszerűbb korszaka a romantika. A belga származású César Franck (1822-1890) 1859-ben került a párizsi Sainte Clotilde templomba, ahol abban az évben adtak át egy új Cavaiallé-Coll orgonát. Ez a típusú hangszer a korszak legmodernebb és leggazdagabban regisztrálható orgonája volt. Hangzási különlegességeihez gazdagon hozzájárult számos nyelvsípsora, mely a Franck orgonaművek színvilágához elválaszthatatlanul hozzátartozik. Harmóniakezelése, merész kromatikája, gyakori modulációi olyan sajátos zenei nyelvet teremtettek, amely által a ma embere is megkülönböztetett helyen tiszteli az improvizátorként is híressé vált zeneszerző-orgonista stílusát. Szívhez szóló dallamai, zenéjének jellegzetes lágy ringása, majd dübörgő heroizmusa, melyet egyfajta

„szimfonikus” orgonastílusba ötvözött, példaképül szolgált az őt követő orgonista-zeneszerző nemzedékeknek is. 1872-től a párizsi Conservatoire orgona tanszékén tanított. Abban az intézményben, amelyben 1919-től tizenegy éven keresztül képezte magát Oliver Messiaen (1908-1992), a francia zene 20. századi óriása. Messiaen 1931-től Párizsban, a Sainte Trinité templomban orgonista, számos művet komponált a templom orgonájára. Ő is a francki iskolán nevelkedett, mint számos kortársa. További ihletet mély katolicizmusából merített, s intenzíven érdeklődött az indiai ritmika, valamint a madarak éneke iránt. A 20. század művészeként új zeneszerzői utakat talált. Modernsége, melyben szakított a tonális zenével, kompozíciói minden területén megnyilvánul. Különleges részt alkotnak művei sorában orgonaművei, melyek gyakran hangzanak el koncerteken. Ezek mély vallásosságból fakadva, a szakrális tér által inspirálva ma is megérintik az előadót, a hallgatót. Háromszáz év orgonamuzsikája ma már gond nélkül felcsendülhet egyetlen koncerten. A 21. század fejlett orgonaépítésének köszönhetően az elődök és utódok hosszú sorát idézhetik meg az orgonisták a koncertlátogatók számára. Ennek méltó életre keltője immár a Művészetek Palotája új orgonája. •

2008. április 17. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Bernard Foccroulle orgonaestje

Buxtehude: D-dúr prelúdium, BuxWV 139; Komm, heiliger Geist, Herre Gott, BuxWV 199 J. S. Bach: C-dúr triószonáta, BWV 529; c-moll passacaglia és fúga, BWV 582 César Franck: a-moll korál Messiaen: L’Ascension – részletek

Miklósa Erika és vendégei

AlternaDíva Könyves Klaudia

„Egy ember, aki meggyőzte a színház tagjait arról, hogy a meglévő erőkkel sokkal magasabbra nőhet Operánk művészete, ha végképp sikerül belőle kiirtani a tíz év óta befészkelődött nyárspolgáriságot, becsvágy nélküli szellemet. Eddig lélektelenül, gépiesen ment minden.” – írja ezt Gustav Mahler budapesti bemutatkozása után egy korabeli kritikus. Sajnos ezek a szavak bő száz év múltán is aktuálisak, és le kell vonnunk azt a szomorú tanulságot, hogy az operaelőadás nem vált a hétköznapi emberek számára minden estés programmá. Megközelíthetjük azonban a problémát fordított távcsövön keresztül is. Vajon a külföldi operarajongók nem figyeltek-e fel jobban hazánk zenei életére a számos, külföldön debütált és rendszeresen fellépő magyar énekesek hallatán? Miklósa Erika, aki úgy robbant be az „sztárénekesek” közé, mint egy üstökös, ifjú kora ellenére már külföldön is elismert énekesnő, állandó vendége a világ nagy operaszínpadainak Milánóban, Londonban, Párizsban, Berlinben, Madridban és New Yorkban. Szinte meseszerű zenei pályájának kezdete, a hirtelen ismertség és szerződések, mindez zeneakadémiai végzettség és egyéb szakmai hátszél nélkül. Hivatásos sportolónak készült, hétpróbázott, amikor egy sérülés következtében kénytelen volt feladni mindezt. Egy esküvői fellépésen figyelt fel rá énektanárnője, ekkor lépett a zenészpálya rögös útjára. Ő maga is elismeri, hogy egyetlen áriával vált világhírűvé, az Éj királynőjének híres bosszúáriájával, és a meghallgatás után másnap rögtön szerződéskötésre várta őt a Magyar Állami Operaház, így ő lett minden idők legfiatalabb magánénekese. Ám a nagy áttörést mégsem ez, hanem a Hamari Júliával való találkozás hozta meg, aki fiatal énekeseket keresett az 1992-es brüsszeli nagykoncertjére, a Mester és a jövő címmel. Miklósa Erika semmilyen értelemben nem mondható átlagos énekesnőnek: életfelfogása, pályájának alakulása is meglehetősen eltér pályatársaitól. Kevés énekesnő vállalja fel, hogy Mozart mellett Robbie

Williams is nagy kedvence, és hogy operaénekesnő létére áriákon kívül könnyűzenei dalokat is lemezre énekel – már ﬁatalon. Nem is olyan régen a legsikeresebb 35 év alattiak listáját vezette (Kurkó János erdélyi vállalkozót és Pados Gyula operatőrt maga mögé utasítva), az Éj királynője civilben jó kocsival jár, tornaklubot vezet, több nyelven beszél, rendszeres résztvevője a Mercedes-Benz oldtimer autók Csillagtúrájának, érdekli a színészet és rengeteget olvas. Nyíltan beszél kudarcairól, az őt ért negatív kritikákról, felvállalja, hogy a mai világban ő többek között egy termék, amit be kell csomagolni és eladni, és beletörődik abba is, hogy – sokak felháborodására – óriásplakáton kellett reklámozni ma már nagysikerű lemezét, az AlternaDívát (2003). Még azt is ki meri mondani, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, és emelt fővel veszi tudomásul, hogy itthon jóval kevesebb fellépése akad. A kevés hazai fellépések egyik jelentős állomása a Miklósa Erika és vendégei címmel meghirdetett koncertsorozat (2007-ben Joseph Calleját és Roberto Scandiuzzit látta vendégül). A hangverseny műsora még nem került nyilvánosságra; csak annyit tudunk, hogy a vendégek idén Fabio Sartori és Ruggero Raimondi lesznek. Kettejük közül kétségtelenül Raimondi neve (és hangja) cseng jobban, aki páratlan színészi játékával is kiemelkedik pályatársai közül. Sármos megjelenése sokszor kívánkozott ﬁlmvászonra; legutóbbi szenzációs alakítása Scarpia volt a Toscában (Angela Gheorghiuval és Roberto Alagnával a

főszerepben), amelyben színészi alakítása messze felülmúlta a házaspárét. Ugyanakkor kétségem sincs afelől, hogy ez az este sokak számára fogja meghozni a késztetést, hogy ellátogassanak egy operaelőadásra, hogy teljes formájában megnézzék a Miklósa által több százszor énekelt Éj királynőjének történetét, A varázsfuvolát, és remélhetőleg ez a réteg képes lesz majd létrehozni egy új közönségtípust, amely elmondhatja, hogy az Operában nem is olyan lélektelenül és gépiesen megy minden. •

2008. április 29. kedd 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Miklósa Erika és vendégei

Km.: Fabio Sartori (tenor), Ruggiero Raimondi (bariton), MÁV Szimfonikus Zenekar Vez.: Medveczky Ádám

A közönség nevelésének mestersége

Utánpótlás a HangÁrból Körmendy Zsolt

The Art of Music Education – ezzel a címmel rendeztek konferenciát a legjelentősebb európai és egyesült államokbeli koncerttermek és németországi egyetemek szakembereinek részvételével január végén Hamburgban. Azért az Elba-parti város adott otthont a találkozónak, mert két és fél év múlva itt tervezik megnyitni a világ egyik legkorszerűbb hangversenyközpontját, az Elbphilharmonie-t. Az épületnek ugyan csak néhány fala áll még, a leendő intézmény szakemberei már most gőzerővel dolgoznak ifjúsági programjaikon, keresik a jövő közönségéhez vezető új utakat. A Művészetek Palotáját a háromnapos szimpóziumon Csonka András vezérigazgató-helyettes és, Körmendy Zsolt a Müpa családi és ismeretterjesztő programjainak koordinátora képviselte. Müpa Magazin: Mi volt a célja a konferenciának, és miért tartották fontosnak, hogy részt vegyen rajta a Művészetek Palotája is? Csonka András: A Művészetek Palotája – hasonlóan a többi nagy koncertteremhez – nagy erőfeszítéseket tesz a komolyzenét hallgató közönség utánpótlásának nevelése területén. A music education kifejezés számunkra – és tapasztalatunk szerint a többi koncertterem számára is – inkább zenei ismeretterjesztést, és nem valamilyen rendszeres, iskolai jellegű oktatást jelent. Már a Müpa megnyitása óta szervezünk a ﬁatal korosztály számára különböző programokat, a 2007/2008-as évadban HangÁr címmel elindított programcsomagunk a legkisebbektől a felnőtt korosztályig mindenki számára tartalmaz kínálatot. Talán ennek is köszönhetjük, hogy – a közép-kelet-európai régióból egyedüliként – meghívást kaptunk

a tanácskozásra. A szándék, hogy mindazok, akik ezzel a területtel foglalkoznak a nagyvilágban, kicseréljék tapasztalataikat, mintegy szövetséget alkossanak, számunkra is nagyon vonzó. Körmendy Zsolt: A konferencia alapkérdése kezdettől foglalkoztat minket is: mit tekintsünk elsődleges célunknak, amikor gyerekeknek, ﬁataloknak szervezünk zenei és ismeretterjesztő programokat? A kiürülni látszó hangversenytermek újra feltöltését, vagy vállaljunk kultúraközvetítői szerepet szűkebb és tágabb környezetünkben? És persze sokat beszélgettünk a megvalósításról, arról, hogy mit tehetünk céljaink eléréséért. MM: Mik a tapasztalataik, hogyan látják saját helyzetüket a nemzetközi összehasonlításban?

Cs. A: Először is megállapíthattuk, hogy nincs új a nap alatt, a lehetőségekben és az ötletekben is sok a hasonlóság. A Müpa családi és ifjúsági programcsomagja menynyiségileg, minőségileg, szerkezetében és arányaiban egyaránt megállja a helyét az összehasonlításban, nyugodtan mondhatjuk, hogy ilyen szempontból az élmezőnyben vagyunk. K. Zs.: Még nyugaton sem mindenütt tud megvalósulni az úgynevezett nyitott ház program, amely nálunk már régóta működik. Az a műfaji sokszínűség, amely most már ifjúsági programjainkban is megjelenik, szintén haladó szemléletet tükröz, akárcsak a különböző korosztályok és potenciális célcsoportok számára tudatos módon megformált programok. A hangversenytermek és a zenekarok együttműködése az education programokban szintén nemzetközi trend, és mi már ebben is megtettük az első biztató lépéseket. MM: Mi az, amiben még lemaradásunk van, mit tanulhatunk a külföldi példákból? Cs. A.: Amikor a bostoni kolléga elmondta, hogy mennyi pénzből és milyen apparátussal dolgoznak, még a nyugat-európaiak is meglepődtek. És természetesen az ő anyagi lehetőségeik is felülmúlják a miénket. Ott azonban az állami hozzájáruláson kívül nagyban támaszkodnak a magántőke, szponzorok és magánszemélyek támogatására, felajánlásaira is. Számos példát láttunk arra, hogy egyes országokban ez a téma nagy tömegek érdeklődését és támogatását vívja ki, képes társadalmi üggyé válni.

K. Zs.: Ez csak úgy lehetséges, ha megpróbáljuk a jelenleginél sokkal szélesebb körben elérhetővé és megérthetővé tenni a művészetet. Vagy megfordítva: új célcsoportokat és korosztályokat kell megszólítani, és hozzásegíteni őket ahhoz, hogy befogadókká váljanak. Elképesztő volt hallani, hogy Katalónia-szerte több mint százezer iskolást ér el évente egyetlen hangversenyterem ezekkel a programokkal. Szintén hihetetlennek tűnik, hogy Bostonban sok száz önkéntes dolgozik a koncertterem kötelékében, hogy ingyenesen tartsanak foglalkozásokat különböző oktatási intézményekben. Az egyik legszebb példa a Glasgow-i Operaházé, amelynek színpadára egy éveken át tartó akció keretében minden skóciai iskolást eljutattak énekelni. Ezzel sikerült elérniük, hogy

Elbphilharmonie Az Elba-parti kikötőváros, Hamburg gigantikus vállalkozásba kezdett: a Hafen-projekt keretében új városrész épül a régi kikötő területén számtalan irodaházzal, lakóházakkal, kulturális létesítményekkel. A kikötő látványának százharminc éve meghatározó eleme volt a Sandtorhafen dokkjának csúcsán magasodó raktár, a Kaispeicher. A második világháborúban elpusztult épületet a hatvanas években építették újjá. Az azóta műemlékké nyilvánított „Kaispeicher A” robosztus tömbje lesz Hamburg új hangversenyközpontjának, az Elbphilharmonie-nak az alapja. Erre helyezik rá a hajlított üveglapokkal borított homlokzatú, légiesen könynyed palotát, amelynek oromzata száztíz méteres magasságba nyúlik. Az épületben egy 2150 férőhelyes koncertterem, egy 550 személyt befogadó kisebb előadóterem, számos próbaterem és az ezekhez tartozó kiszolgáló terület mellett helyet kap egy 250 szobás szálloda, 45 luxuslakás, wellness- és konferenciaközpont, parkolóház és a két épületrész találkozásánál az utca nyilvánosságának nyitott úgynevezett plaza, amelyet nyugodtan tekinthetünk afféle 21. századi fórumnak. Az építkezés 2006-ban kezdődött, a hangversenyterem a 2010/2011-es évadban kezdi meg működését. A páratlan vállalkozáshoz csak magánadományokból 67 millió euró gyűlt össze Hamburg szabad Hanza-város polgárainak jóvoltából.

egy kutatás szerint a skótok operaházukat érzik leginkább saját közintézményüknek. Mindettől mi még messze vagyunk.

The Art of Music Education – Szimpózium Hamburgban (2008. január 23–25.)

MM: Mit tanultak Hamburgban? Van-e valami, amit másképpen gondolnak a látottak-hallottak fényében?

Meghívott résztvevők:

Cs. A.: Inkább azt mondanám, megerősítést nyertünk bizonyos kérdésekben. A szimpózium külön fejezetet szentelt a hálózatépítés témakörének. Láthattuk, hogy ez mennyire fontos, mindenféle összefüggésben: az intézmények, a munkánkat segítő, velünk együttműködő személyek és a közönség tekintetében egyaránt. Azt hiszem, ez az az irány, amelynek a jövőben nagyobb ﬁgyelmet kell szentelnünk. Azt viszont látni kellett, hogy a legtöbb ország oktatási rendszere sokkal nyitottabban fogadja a koncerttermek kezdeményezéseit. K. Zs.: Ami pedig a programalkotást illeti, még több interaktivitásra, személyes részvételre épülő, élményszerző programot szeretnénk kínálni. Mert a hangsúly nem az oktatáson, az ismeretek átadásán, hanem a zenei élményen van. A célunk ennek minél teljesebbé tétele, és hogy segítsük az ehhez szükséges befogadói attitűd kialakulását. MM: Ez volna tehát a válasz a korábban említett alapkérdésre?

Anton Bruckner University Linz, Barbican-Center London, Bochumer Symphoniker, Boston Symphony Hall, Bremer Philharmoniker, Bruckner Orchester Linz, Carnegie Hall New York, Centre for Fine Arts Brussels, Donau-Universität Krems, Dresdner Philharmonie, Festspielhaus Baden-Baden, Finlandia Hall Helsinki, Gesellschaft der Musikfreunde in Wien, Helsinki Music Centre, Het Concertgebouw Amsterdam, Konzerthaus Berlin Konzerthaus Dortmund, L’Auditori Barcelona, Münchner Philharmoniker, Művészetek Palotája Budapest, Orchestre Philharmonique du Luxembourg, Royal Albert Hall London, The Sage Gateshead, Tonhalle-Gesellschaft Zürich, Vredenburg Utrecht, Wigmore Hall London, Zürcher Kammerorchester.

Cs. A.: Azt hiszem, igen. Ha elképzeljük a jövő hangversenytermét, olyan zenei központot látunk magunk előtt, amely a hagyományos koncerttermi tevékenység mellett számos olyan programot kínál – akár épületen kívül is –, amely közelebb hozza, az épületbe vonzza a közönséget, hogy azután részesévé válhasson az általunk kínált kulturális élményeknek. A Művészetek Palotája minden tekintetben alkalmas ennek megvalósítására. K. Zs.: A koncerttermek kiürülése vagy megtöltése pusztán tüneti jelenség, valaminek a következménye. Ha – a közoktatással együttműködve – jól végezzük dolgunkat, hosszabb távon sem kell szembenéznünk azzal a veszéllyel, hogy elapad a közönségünk. Ezt a reményt erősítik a konferencia tapasztalatai is. Vannak jó példák, biztató tendenciák a világban, jól tesszük, ha ezekre ﬁgyelünk, hozzájuk csatlakozunk. •

Az elektronika és a tradíció randevúja

Az indiai jazzfánk H. Magyar Kornél

A jazz-zene egyik kiemelkedő pillanata volt a ’70-es években, amikor John McLaughlin megalakította a Shakti zenekart, amely a hangszeres jazz-improvizációt az indiai klasszikus zene körkörös, ciklikus keretei között mutatta be. A Shakti megalakulása egyben a világzene műfajának az alapvetését is jelentette, amikor a nyugati zenei kultúra rácsodálkozott az Európán kívüli zenei civilizációkban rejlő óriási lehetőségekre. Hol tart ma az indiai klasszika és a jazz ötvözéséből kialakult és továbbfejlődött stílus, amelyet olykor indojazz néven is emlegetnek a rajongók? A Shakti zenekar egyik ütőhangszerese, Zakir Hussain azon sokoldalú zenészek közé tartozik, akik a klasszikus zenében éppúgy otthonosan mozognak, mint a különböző modern műfajokban. Hussain tablája úttörő jelentőségű Indiában is, de népszerűsége Amerika- és Európa-szerte is évtizedek óta töretlen. Pályájának alakulása során kiderült, hogy az összetett indiai ritmikai megoldások képesek harmonikus szerepet kialakítani maguknak a modern jazz áramlataiban is. Hussain újabban Charles Lloyd szaxofonossal és Eric Harland dobossal alakít formabontó triót, ahol a tabla nemcsak egyszerű ütőhangszerként, hanem gyakran szinte egyenrangú dallamhangszerként szólal meg keze alatt, a zenekarvezető hátterében és szólistatársaként egyaránt.

ECM-lemezeken történtek olyan kulcsfontosságú jazzﬁgurák mellett, mint Jan Garbarek, L. Shankar vagy Ralph Towner. Gurtu meghívást kapott a pókháló ﬁnomságú akusztikus kamarajazzt játszó Oregon zenekarba, ahol végleg megalapozta a jazzben betöltött szerepét. A ’90-es évek közepén kiadott szólólemezein tudatosan válogatott vendégzenészeket a fúziós, latin és kortárs jazz szélrózsájának minden irányából. Gurtura ma is az a sokoldalúság jellemző, amelyet az északi-indiai zene rugalmasságából és a jazz nyitottságából egyszerre tanult. Az indiai tálarendszerre épülő ritmikai világnézetét szívesen keresztezi olyan másfajta áramlatokkal, amelyeket fekete-afrikai vagy dél-amerikai zenész barátai hoznak magukkal produkcióiba.

Több hangszert és még több égtáj zenéjét integrálja egybe a bombay-i ütőhangszeres, Trilok Gurtu. Gurtu korai feltűnései

Figyelemreméltó, önálló és kicsit zárt közösséget alkot az indiai zenészeknek az az új generációja, amely Londonban nőtt

fel, és ott is dolgozik. A hangszerelő, sokhangszeres Nitin Sawhney, a tablás Talvin Singh vagy a brit, de indiai zenéből alapvetően merítő ütőhangszeres, Pete Lockett leginkább egy nagyobb rendszer kisebb részeként kezeli az indiai zenei struktúrákat. Így jelenik meg a különböző underground zenei műfajok sodró lüktetésű zenéjében az indiai ritmusbeszéd (konnakol), az indiai fuvola (bánszuri) vagy a drum and base alapra improvizáló szitár. A tengerentúlon az amerikai keleti és nyugati part zenészei még szabadabban kezelik az indiai hangszereket. A Satnam Ramgotra és Rodney Lee vezetésével működő Alien Chatter nyugodt szívvel alkalmaz egyszerűbb, letisztult ritmikai mintákat a tablán, és ennek ellenpontjaként összetettebb, sűrűbb megszólalású ciklusokat programoznak elektronikus eszközök segítségével. Az elektronika és a tradíció találkozása a mai fúziós jazzben nem úttörő vállalkozás ugyan, hiszen Miles Davis a ’70-es évek elején dolgozott indiai zenészekkel az akkor megjelent jazzrock sorlemezein (On The Corner, Get Up With It, 1972). Azóta újra és újra megjelenik ez a felállás, és sokszor képes újabb zenei tartalommal bővülni. Az Alien Chatter indojazz zenéjében a billentyűs hangszer és a tabla találkozása, közös improvizálása rejteget izgalmas, újszerű kihívásokat. •

2008. március 10. 19:30 Fesztivál Színház 9:30 Collective & Alien Chatter (Magyarország–USA–Németország) HÉTFŐ ESTI JAZZ A CADILLACKEL Km.: Huszár Endre (dob), Rodney Lee (billentyűs hangszerek), Satnam Ramgotra (tabla, ütőhangszerek), Norbert Marius (basszusgitár), Desney Bailey, Kozma Orsi (ének), Zsemlye Sándor (altszaxofon), Nagy János (billentyűs hangszerek), Mohai Tamás (gitár)

Zsoldos Béla

Volt kire ütniük Bércesi Barbara

Mi kerül egy turnébuszba, ha egy átlagos jazz-zenekar ma koncertezni indul? A felállásnak megfelelően dobfelszerelés, nagybőgő vagy basszusgitár, szaxofon, trombita, elektromos zongora, gitár, esetleg harsona vagy más fúvós hangszerek. No de hová fér el egy vibrafon, marimba vagy hovatovább egy pár üstdob? A marimba vélhetően afrikai eredetű, három vagy több oktáv hangterjedelemben megszólalni képes ütőhangszer, amelyen általában puha ﬁlcfejű verővel játszanak avatott kezek. Modern változatán két sor falapocska helyezkedik el a zongorabillentyűkhöz hasonlatos elrendezésben, ám ezek egy síkban állnak, s így akár kétszer két verővel is lehet rajtuk virtuóz módon játszani. A vibrafon (melyet az 1910-es évek közepén acélmarimba néven kezdtek alkalmazni Amerikában) kinézetre igen hasonló a marimbához, de rajta fémből készült lapok rezonálnak, melyekhez alulról rezonátorcsövek csatlakoznak, felső végükön kis, tengelyre erősített lamellákkal – ezek adják a hangszer jellegzetes, vibráló hangszínét. A lamellák forgását egy motor szabályozza. A vibrafonhoz jellemzően gumifejű verő jár. Mindkét hangszer az 1930-as évek Amerikájában vált népszerűvé a jazzben. Sok vibrafonos a marimbát váltóhangszerként használta, így a különböző hangvételű darabokhoz a megfelelő instrumentumot alkalmazhatta. A száz éve született Red Norvo érdekes módon marimbán kezdett játszani, majd xilofonozni is megtanult, s csak később, az 1940-es évek közepén váltott vibrafonra, amikor Benny Goodman szextettjének tagja lett. Norvo nem használt vibratót, úgy kezelte a vibrafont, mint eredeti hangszerét, a xilofont. Munkássága mindhárom hangszeren kiemelkedőnek, sőt úttörő jelentőségűnek tekinthető a jazzben. Az 1909-ben született Lionel Hampton dobosként kezdte pályáját, ám szintén Goodman mellett, majd saját zenekarai élén a vibrafon egyik legvirtuózabb szólistájaként teljesedett ki karrierje. Az 1999-ben, 76 éves korában elhunyt Milt Jackson vibrafonosként minden babért learatott. Először Dizzy Gillespie és

mások mellett, majd a legendás Modern Jazz Quartet tagjaként bizonyította, hogy vibrafontechnikája egyedülálló mind gyors, mind lassabb tempóban. A leghíresebb vibrafonosok közt tartják még számon Bobby Hutchersont, Gary Burtont, Karl Bergert és Mike Mainierit, aki a synthivibe, a szintetizátorral ötvözött vibrafon megszerkesztője. Közöttük többen a marimbát is rendszeresen használták, illetve használják, Dave Samuels és David Friedman pedig inkább e hangszert részesíti előnyben. Amint a vibrafon és a marimba a swinget játszó nagyzenekarokban, majd az úgynevezett „third stream”-et, a jazz és a klasszikus zene nem túl hosszú életű házasságából születő műfajt képviselő formációkban is kedvelt lett, a timpani, avagy üstdob szinte csak ilyen keretek közt nyerhetett teret magának. De tény, hogy nyert. Már az 1920-as években felfedezték a különleges atmoszférát teremteni képes hangszert a jazz számára, 1921-ben a Scranton Sirens készített felvételeket üstdob bevonásával. A következő évtizedben Chick Webb és Duke Ellington is zenekari hangszer-összeállításába válogatta a timpanit, ám hangfelvételek csak ritkán őrizték meg ezeket a kísérleteket. 1926-ban a chicagói Vic Berton virtuóz szóló timpanijátéka szerencsére szalagra került, ahol kiderül, milyen lehetőségeket rejt magában ez a hangszer. Itthon egyetlen olyan muzsikus működött és működik, aki klasszikus zenei tanulmányainak köszönhetően kiválóan kezeli a nagyhangszereket, köztük a timpanit, s azt a jazzben is megszólaltatja. A patinás zenészcsaládból származó Zsoldos Béla Üstdobversenye pár nélkül álló mű a honi

jazztörténetben, amely a művész nemcsak ütőhangszeres, hanem zeneszerzői kvalitásait is bemutatja. A négy évtizede főként stúdiózenészként dolgozó Zsoldos vibrafonon és marimbán olyan elődök nyomdokaiban halad, mint Beamter Jenő („Bubi”), Kruza Richárd, valamint partnere, a 2006-ban hazatelepült Vig Tommy. •

2008. április 7. 19:30 Fesztivál Színház Fókuszban: Zsoldos Béla (vibrafon, marimba, ütőhangszerek) Vendégszólista: Vig Tommy (ütőhangszerek) HÉTFŐ ESTI JAZZ A CADILLACKEL Km.: Nagy János (zongora), Papesch Péter (basszusgitár), Borlai Gergő (dob), Zsoldos Dániel (ütőhangszerek), Free Style Vonósnégyes

Kováts Kriszta

Arany-bánya a cappella Koren Zsolt

Kováts Kriszta nem bízza a véletlenre: Arany János balladáiból tart rendhagyó irodalomórát a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában március 13-án. Illetve, ennél jóval többről van szó, hiszen bár e szövegek sajnos nem az unalomig ismertek, új zenéjükkel belemásznak a fülbe, s pillanatok alatt újra divatba jön az Arany-ballada mondása meg éneklése. Csak ﬁgyeljenek. „… még hatvanéves korában – betegségekkel és kételyekkel küzdve – is képes megújulni, és a már életében klasszikus költő élete alkonyán a modern hangütés kiindulópontja lesz a magyar költészetben”. Hegedűs Géza szerint a betegségekkel való küzdelem után hivatalával is képes leszámolni Arany János, ennek köszönhető, hogy egyszerre csak fellángolt benne a költői alkotóerő, így örökölhettük meg az Őszikék lenyűgöző líráját és a végső nagy balladák komorságát a nemzeti klaszszicizmus főalakjától. Máshol úgy elemzik az életmű e szakaszát, hogy Arany kisebb elbeszélő költeményei közül balladái a legtökéletesebbek, s a műfaj Shakespearejének titulálják. „Az angol költőhöz abban is hasonlít, hogy számos balladájában a lelkiismeret furdalásai kergetik a bűnös

vagy megtévedt embert az őrületbe. Bűnös embereinek beteg lelke rémekkel van tele, a lélek nem bírja magába zárni őket, a szellemalakok megelevenednek, és rémek táncolnak a bűnös körül”. S tényleg, még ismerősen csengenek, kinek a sorok, kinek a képek, hiszen ezeket kívülről fújtuk: Edward, s a bárdok - fülében örökké csengő - éneke, vagy Ágnes asszony véres lepedője a patakban, hogy a Híd-avatás tragikus alakjairól, a vízbe menekülő riadt lelkekről már ne is beszéljünk. Nos, e kevéssé sem vidám témák ellenére is bizton állíthatjuk, az Arany-óra valóban arany lesz, hihetetlen energiákat mozgat meg ezért a műsort rendező Kováts Kriszta is, aki kávéházi beszélgetésünkre várakozva is az egyik ballada szövegébe bújva

keresi Arany hangját a sorok mögött. Hogy koncert lesz, vagy színház, irodalomóra, képzőművészeti akció vagy videoperformansz a Művészetek Palotájába tervezett műsor, nos, nem lehet egyértelműen kijelenteni, kicsit talán mind, s hogy hova esnek a hangsúlyok, talán a legjobb, ha a helyszínen válik véglegessé, amikor már a közönségnek is van beleszólása ebbe. Az abszolút főszereplő természetesen Arany János lesz, a Vörös Rébék és a Szondi két apródja Szörényi Levente ma már klaszszikusnak nevezhető zenéjével hallható majd, a többi balladát a KovátsMűhely házi szerzője, Szirtes Edina Mókus zenésítette meg. Ő korábban az Antigoné tükör című előadáshoz írt a rendezőnő felkérésére a cappella többszólamú dalokat, s a siker okán most újabb megbízásként olyan szövegekre komponálhatott, mint a Zách Klára, az Ágnes asszony vagy A walesi bárdok. A sokszólamúsághoz most is ragaszkodott Kováts Kriszta, annak ellenére, hogy tudta, nem lesz egyszerű megfelelő előadókat találni a feladatra. A stáb mára végleges, fogékonyak az újra, nyitottak a szokatlanra, arra, ami rendhagyó és hagyományőrző egyszerre: nemzeti irodalmunk egyik legtisztább, fennkölt pillanatát 2008-ra adaptálni. A zeneszerző ajánlására a Fool Moon nevű öttagú férﬁ vokálegyüttes lett a csapat egyik pillére, a másik a musicalszínészként, táncosként, énekesként már százszor bizonyított Farkas Gábor Gábriel, aki ezen az estén graﬁkusi énjét is fókuszba helyezi és rajzos improvizációit a vetítővászon hozza közel a nézőhöz. Szintén különleges dolga lesz a Makámból érkező beatboxos (szájdobos) Keönch Lászlónak, az ő kísérlete abban áll, hogy a „hétköznapokon” ütős hangszerekkel produkált hangokat ez alkalommal miként tudja hangszer nélkül a

szájából előcsalni. Így a ritmus-szekciót is emberi hangra építik, ami a rendező beismerése szerint sem kis kihívás. Hozzáteszi, az egyedi hangzásvilág, amit a zeneszerző létrehozott a balladákból, jóval több lett, mint amit remélni mert. „Nyolcan éneklünk hét szólamban mindenféle kíséret nélkül, ez embert próbáló, de szép feladat. Miután a rádió gyermekkórusában megtanultam anyanyelvi szinten énekelni különböző szólamokban, számomra annyira nem nehéz, és nyilván a többieknek sem, mégis össze kell szoknunk, mert ez egy teljesen újszerű felállás”. A mérce is magasan van a rendező szerint, hiszen az Arany-balladák sokak nagy kedvence, s Szörényi két kompozíciójához is méltónak kell lenni az új szerzeményekkel. Engedélyével egyébként az ő dalait is áthangszerelték erre az alkalomra. A műsor tervéből kitűnik: a legismertebb, megkerülhetetlen Arany-balladákra épít az Arany-óra, annak ellenére, hogy többet többféleképpen is megzenésítettek már. Az új, a letisztultságra törekvő zene mellett Farkas Gábor Gábriel rajzai hivatottak segíteni a nézőt az eligazodásban. A rendező is kíváncsian várja, hogy az adott pillanatban miben és hogyan lesz kreatív a ﬁatal művész, nyilvánvalóan fontos erre építeni, ha nem puszta illusztrációnak szánják a technika segítségével kinagyított rajzokat. A Művészetek Palotájában tartott bemutató (melynek súlyát jelzi, hogy öt kamerával rögzíti a televízió, s DVD-lemezt is kiadnak róla) után az előadás alkalmas lesz arra, hogy vidéki iskolákat járjon vele az alkalmi társulat, s akár egy 45 perces változatát – mint afféle megismételhetetlen irodalomórát – hallgassák meg a diákok. •

2008. március 13. 19:30 Fesztivál Színház Kováts Kriszta: „Arany-óra” – Arany János balladái a cappella

Km.: Kováts Kriszta (ének, rendező), Fool Moon Énekegyüttes, Farkas Gábor „Gábriel” (ének, rajz, látvány), Keönch László (beatbox), Korai Zsolt (videoanimáció), Ruttka Andrea (ruhák)

Nathan & The Zydeco Cha Cha

Harmonikaszó a Mississippi partjáról Harkányi László

Vannak olyan amerikaiak, akik július 4-én megtartják a Függetlenség Napját, majd tíz nappal később, a Bastille napján is ünnepelnek. Szomszédaik szintén beszélnek franciául, ők viszont afro-karibi származásukra is büszkék, és a hegedű helyett inkább harmonikát használnak a tánczenéjükben. A néhány mérfölddel arrébb élő fekete muzsikusoknak elég egy gitár és egy szájharmonika, igaz, inkább helyi kesergőket és bujdosóénekeket játszanak. Még el sem hagytuk a Nagy Folyó torkolatvidékét, a környék sokszínűsége máris hallható. Ha mégis elindulnánk, a Fesztiválszínházat vegyük irányba, hiszen a zydeco és a delta-blues izgalmas világa egy koncerten mutatkozik be.

Ha az amerikai történelemből a fél évezrede tartó folyamatos bevándorlás témáját emeljük ki, hamar beugrik az olvasztótégely ötlete. Közelebbről vizsgálva azonban olyan máig fejlődő, helyi kulturális jellegzetességeket láthatunk, amelyek legfeljebb egy közlekedőedényben alakulhatnak ki. Itt van rögtön a zydeco, a fekete-kreol lakosság zenéje. A félreértés megerősítése végett hamar le kell szögezni, a „kreol” kifejezés egyszerre jelöl etnikai csoportot, nyelvváltozatot, és szinte minden földrészen mást takar. Egyelőre azonban maradjunk az Újvilágban. Amikor Robert Cavalier francia felfedező kanadai kalandozásai után, 1682-ben a Mississippi folyó torkolatához jutott, XIV. Lajos földjének nyilvánította a vidéket. Louisiana a francia bevándorlók egyik célpontja lett, alig negyven évvel később megalapították New Orleans városát, ahol a nyelvjárás, a konyhaművészet és a zene mindmáig az

első telepesek hatását mutatja. A louisianai kreolok közé hamarosan a kanadai és a karibi francia gyarmatokról is érkeztek szép számmal lázadások elől menekülő földbirtokosok, rabszolgák és felszabadítottak, afrikaiak, spanyolok, franciák és mulattok.

A keveredésből sajátos mentalitás jött létre, amely a zenében is érezhető: tüzes, mediterrán népdalok találkoztak az ültetvények munkadalaival, humoros és érzelmes nóták az afrikai ritmusokkal. Az egyik későbbi eredmény az a stílus, amelyet Ferdinand Joseph Lamothe, ismertebb nevén Jelly Roll Morton zongoraművész, a város szülötte képviselt, aki névjegykártyájára szerényen ezt írta: a jazz feltalálója. Közben azonban más műfajok is kialakultak: az állam déli területein élő francia ajkú fehér lakosság cajun zenéje és a francia ajkú fekete lakosság, vagyis a fekete-kreolok zenéje, a zydeco – egymás kölcsönhatásában élő, fejlődő irányzatok. A második világháború után egyre markánsabb lett a különbség a kettő között: míg a cajunben a hegedű viszi a dallamot, a zydecóban az ének mellett

a harmonikaszó kap főszerepet billentyűkkel, bőgővel, elektromos gitárral, dobokkal és mosódeszkával kiegészítve, manapság pedig a régi tánczene mellett a rhythm and blues, a soul, a funk és a hip-hop is érvényesül. A műfaj egyik legnevesebb előadója Nathan Williams, aki The Zydeco Cha Chas nevű együttesével, elmaradhatatlan harmonikája, napszemüvege és mosolya mögül húsz éve szórakoztatja a közönséget. Williams a dél-louisianai St. Martinville-ben született, Clifton Chenier hatására már gyerekkorában kiválasztotta a zenét és a hangszert, amelyre életét feltette. A hét megjelent lemez és a rengeteg elismerés sem vette el a kedvét, a zenekar mindig tűzzel és őszinte lelkesedéssel játszik, hiszen félig családi vállalkozásról van szó: Nathan Williams testvére, unokatestvére és ﬁa is itt muzsikál. A koncert egy másik különlegességet is ígér. Ehhez a Mississippi torkolatvidékén kicsit északabbra kell keresni, arrafelé, ahol Huckleberry Finn rábukkant XIV. Lajos állítólagos örökösére. A felső-delta, vagyis Arkansas, Mississippi és Tennessee államok vidékéről származik ugyanis a blues egyik legrégebbi formája. Az amerikai polgárháború utáni években a számkivetettek, a faji üldözések áldozatai, egy szál gitárral és egy szájharmonikával vándorló mu-

zsikusok foglalták dalba bánatukat. A kék színnel jelölt szomorúsághoz külön hangok is tartoznak; a blue hangok szűkített hangközöket alakítanak, szakszerűen szólva egy hangyányit alacsonyabban szólnak, így lesz egy moll-pentatonból blues skála. A szövegek témái pedig a vallástól a vonatokig, a háborútól a börtönön és az árvízen át a szerelmi csalódásig terjednek. A templomi himnuszokból, munkadalokból és afrikai ritmusokból építkező blues később együttesek előadásában is elhangzott, városokba és más hangszerekre is átköltözött, chicagói és detroiti variánsai alakultak, majd népszerűsége révén a legkülönbözőbb stílusok alapja lett a jazztől az R’n’B-n, a bluegrasszon és a rock and rollon át a legkönnyedebb popzenéig. Az egyik későbbi, pontosabban mai együttes az Európa-szerte elismert Mississippi Grave Diggers, amely Oláh Andor szájharmonikás vezetésével jött létre, amikor 2003-ban Big Daddy Wilsonnal közösen kezdett tradicionális delta-bluest játszani. Tavaly a formáció megújult, a repertoárt pedig gospel, a chicagói blues és funk nóták is gazdagítják, csakúgy, mint Hudák Zsóﬁ bőgős, Kárpáti Zoltán dobos és Nemes Zoltán zongorista játéka. Sőt, ezúttal egy fantasztikus énekesnővel is kiegészülnek, a chicagói születésű Karen Carollal, aki mind az amerikai, mind az európai szcéna jelentős előadója. •

A zydeco muzsika gyökerei után kutatva a 17. század végéig kell leásnunk, mikor is a francia gyarmatosítók birtokba vették Louisianát. Ennek nyomán született meg a cajun, a louisianai fehérek „francia muzsikája”, és az ottani feketék – francia hatásokat is mutató, de inkább – afroamerikai tánczenéje, a zydeco. A cajunban a hegedű kapott meghatározó szerepet, a zydeco fő hangszere pedig a harmonika lett, s hozzá társultak aztán a louisianai jazzben és rhythm and bluesban a 20. század folyamán elterjedt hangszerek. A zydecót igen gyakran családi vállalkozásként művelték, s hazánkba is egy ilyen érkezik, hogy végre megtudjuk, mi fán terem a hamisítatlanul feldobott zydeco zene. Nathan Williams Clinton Chenier bűvöletében cseperedett fel, őt bálványozva vette első harmonikaleckéit, hogy mára ő is a műfaj legjelesebbjei közé tartozzon, aki már hét albumon van túl. Maga köré gyűjtve rokonsága színe-javát és Louisiana egyik legjobb ritmusszekcióját megmutatta, hogy a zydecónak nemcsak távoli múltja, de biztos jövője is van. A Mississippi Grave Diggers hazánkban kevésbé szorul bemutatásra. Vezetője, Oláh Andor a Dr. Valter & Lawbreakers együttes élén vált a tradicionális delta-blues egyik legnépszerűbb európai előadójává, majd a gospel- és countryénekes Big Daddy Wilsonnal találkozva 2003-ban megalapította a Mississippi Grave Diggerst. Az azóta is kiváló fekete énekesekkel együttműködő zenekar 2008-ban Karen Caroll-lal indul turnéra, ennek egyik állomásán hallhatjuk őket.

2008. március 31. 19:30 Fesztivál Színház Nathan & The Zydeco Cha Chas (USA); Karen Carroll & The Mississippi Grave Diggers

Nathan & The Zydeco Cha Chas: Nathan Williams (harmonika, ének), Dennis Paul Williams (gitár), Nathan Williams Jr. (billentyűs hangszerek), Mark Williams (rubboard), Robert LeBlanc (basszusgitár), Herman „Rat” Brown (dob), Karen Caroll (ének, gitár); The Mississippi Grave Diggers: Hudák Zsóﬁa (nagybőgő), Nemes Zoltán (zongora, vokál), Somos Péter (dob), Oláh Andor (harmonika, fúvós hangszerek)

Deák Bill Gyula a Syriusról

Széttört álmok Máté J. György

A testvérem és én szerencsések voltunk: ismertük J.J.-t, aki Juhász Ferenc eposzait szerette olvasni, ő hívott minket először Syrius-koncertre. Azt mondta, ez valami egészen más lesz, mint amiket addig hallgattunk. Talán a Mészöly Söröző közelében álló Bartók Béla úti kollégiumban hallottuk először a zenekart. J.J. nem a levegőbe beszélt: a Syrius egészen más minőség volt, mint bármi, amit a magyar poppiacon megismertünk. Ott a kollégium ebédlőjében (?) vagy színháztermében (?), a félhomályban nem is adtunk nevet ennek az új stílusnak. Biztos vagyok benne, hogy akkoriban még nem ismertük a jazz-rock fogalmát. De ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem is a cimkéken törtük a fejünket, hanem összes pórusunkkal szívtuk magunkba az új zenét, az ismeretlen és már valahonnan ismerős dallamokat. Úgy rémlik, ott a Bartók Béla úton hallottam először tőlük Jimi Hendrix Hey Joe című számának és a Trafﬁc együttes Feelin’ Alright című darabjának feldolgozását. Később több más átdolgozást is hallottam a koncertjeiken, például Hendrix Manic Depressionjét, a Spencer Davis Group I’m a Manjét vagy a Beatles Strawberry Fields Foreverjét. Az eredeti dalokat persze a korabeli rocksztenderdeknek megfelelően manikűrözték: néhány perces dalok voltak stúdióban összerakva, tömegfogyasztásra készen. Nem így a Syrius-féle feldolgozások: itt nem voltak terjedelmi megkötések, akár húsz-huszonöt percig is tarthatott egy előadás, s a különböző rockfelállásokban megismert melódiákat egy fúvósokkal megerősített zenekar tolmácsolta, hosszú hangszerszólókkal tarkítva. Néhány szám végighallgatása elég volt ahhoz, hogy kiderüljön: az öttagú Syriust egy hármas motor, az Orszáczky Miklós (basszusgitár, ének)– Ráduly Mihály (tenorszaxofon, fuvola)–Pataki László (orgona) triumvirátus hajtja. A

zenekaralapító altszaxofonos Baronits Zsolt és a dobos Veszelinov András kevesebb szólószerepet vállalt/kapott, inkább kísérő szerepük volt. A hármas hajtóművön belül Orszáczky és Ráduly került előtérbe. Míg a szaxofonosnak az együttes jazzes hangzását köszönhettük, Orszáczky inkább a rock- és az R&B-impulzusokat adta. Végül is bennük rejlett az együttes fő titka, e két műfaj szerencsés ütköztetése, mely egyszerre volt alkalmas különböző ízlésű és korú szimpatizánsok megnyerésére. Ráduly gondoskodott róla, hogy a csapat játékából kihallható legyen az előző évtizedek igen mostohán kezelt magyar jazz-zenéjének folytatása, de ne csak az, hanem az 1960-as évek amerikai jazz-zenéjének modális és avantgarde irányzatai is, elsősorban John Coltrane zenei világa, akiért Ráduly közismerten lelkesedett. Orszáczky Jackie pedig a rock és blues legprogresszívebb elemeit vitte bele zenéjükbe. S amikor e két, nagyon is összeegyeztethető minőség összeszikrázott, olyan végeredmények születtek, mint a The Clown, egy újabb feldolgozás, ezúttal a The Flock nevű együttestől, melyben Jerry Goodman elektromos hegedűje egészített ki egy fúvóskórust és ritmusszekciót, vagy a néhány hónappal később a Hungaroton által piacra dobott Az ördög álarcosbálja – Devil’s Masquerade, az együttes angol nyelvű, eredetileg Ausztráliában felvett albuma saját számokkal. Mind a koncerteken, mind pedig a lemezt hallgatva nyilvánvaló volt, hogy Orszácz-

ky nemcsak jó basszusgitáros, hanem (és talán elsősorban) nagyszerű énekes, akinek kissé nyers, de a kellő pillanatokban lírai hangja ugyanabba a kategóriába tartozik, mint Jimi Hendrixé vagy a Spencer Davis Groupból és a Trafﬁcből ismerős Stevie Winwoodé. Cigarettával és sörrel kezelt orgánum volt az övé, mint szinte valamennyi igazi blues- és rock-énekesé. S ugyan nem volt meg benne a Winwood-féle hang rugalmassága, mégis hipnotikus erővel hatott közönségére. A „lila lemez” pedig naponta hallgatott zeneanyagunk lett. Több barátom volt, aki 2-3-4 példányt is elhasznált belőle, vacak lemezjátszókon egyszerűen agyonhallgatta a korongokat. S Az ördög álarcosbálja újabb – használt, de még hallgatható – példányai pedig mindig előkerültek valahonnan, úgyhogy nem kellett új példányokért a lemezboltba menni. Szólt a szaggatott ritmikájú Crooked Man, a sodró lendületű Psychomania és a sejtelmes, free jazznek induló In The Bosom Of A Shout, a lemez záródala, melynek végén Orszáczky szinte a fülünkbe búgta a szentenciát (melyet akkoriban szinte egyikünk se értett, ha egyáltalán felﬁgyelt a mondatra): Music is the healing force of the universe. Ma már értem vagy érteni vélem, hogy e kijelentés szóban is megerősítette a Syrius elemi kötődését az avantgarde jazzhez, hiszen a mondat Albert Ayler 1969-es Impulse-albumának címe volt.

Ez a tradíció önmagában is egyedülállóvá tette a zenekart Magyarországon.

Gyász Egy nappal azután, hogy az Orszáczky Miklós-

Orszáczkyéknak nagy szerepük volt abban is, hogy Magyarországon elfogadott megszólalási formává lett a jam session, egy zenekar vagy zenészi mag köré szerveződő esetleges előadói gárda spontán színpadi megnyilvánulása. Szerda esténként a pesti Duna-partról indult a Syrius-hajó, ahol nem mindig a megszokott kvintett volt hallható, hanem alkalmi zenésztársak, főleg ﬁatal jazzisták is beszálltak az egyes számokba. Így tovább színesedtek a repertoár régebbi darabjai, melyek szerdáról-szerdára más előadásban és részben más előadókkal szólaltak meg. A koncertek szünetében, amikor a hajó visszafordult Budapest felé, általában Herbie Mann Memphis Undergroundja szólt egy egyszerű lemezjátszóról, de egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor valaki a tömegből (mert mindig az volt ott) meglökte volna a rozoga berendezést. Az emberek vigyáztak egymásra, különösen fent a fedélzeten, ahol a zenekar játszott. Lent, a büfé környékén már nem volt ennyire rózsás a helyzet, K.L. az egyik szerdai koncert után véres farmerdzsekiben botorkált le a hajóról: megkéselték a WC előtt. A Syrius megéreztetett velünk valamit abból a szabadságból és családiasságból, ami világszerte jellemzi a kis jazzklubokat, ahol a magas művészet furcsán, megismételhetetlenül fonódik össze a popularitással és a közérthetőséggel. Meggyőződésem, hogy a zenekar megszűntével, illetve átrendeződésével (Ráduly Amerikába, Orszáczky Ausztráliába távozott, s ma is ott élnek) olyan súlyos veszteség érte a magyar jazzt és rockzenét, amelyet részben még ma se tudott kiheverni. A Syrius fordulópont volt: egy

ról és a Syriusról szóló fenti emlékezés a szerkesztőségbe érkezett, Ausztráliában bejelentették: Jackie Orszáczky nincs többé. Február 3-án, napkelte előtt néhány perccel halt meg, május 8-án töltötte volna be 60. évét. Az énekes-basszusgitáros a magyar rock és jazz legendás alakja, aki a ’60-as évek elejétől lépett fel különböző zenekarokban. A Rákfogó együttes alapítója, majd az évtized végétől a korábban tánczenét játszó Syrius tagja. Az együttes ekkortól a Magyarországon szinte ismeretlen jazz-rockot kezdi játszani, egy időben a stílus amerikai és brit képviselőivel (Chase, Blood, Sweat & Tears, Chicago, The Flock,

A Devil’s Masquerade Magyarországon is

Heaven). 1970-ben a Syrius hosszú ausztráliai

megjelenik 1972-ben, s az együttes szorgal-

turnéra utazik, első igazi sikereiket itt aratják.

masan népszerűsíti a progresszív zenéket,

Egy lemezt is elkészítenek angol nyelven, csu-

mégse maradhatnak együtt sokáig. Belső fe-

pa saját szerzeménnyel. Az album a Devil’s

szültségek és sorra meghiúsuló külföldi turnék

Masquerade címet kapja.

nehezítik a helyzetüket. Orszáczky 1974-ben kilép a zenekarból, és Ausztráliába utazik –

1972-ben ismét itthon van a zenekar, s olyan

egyedül. S már a következő évben elkészíti

kulturális közegben kell fennmaradniuk, mely

első ottani lemezét. Ausztráliában zenei stílusa

alapvetően bizalmatlan, alkalmasint ellenséges

sokat változik, többnyire funkos-soulos együt-

a jazz-zel szemben. A Syrius kis klubokban lép

tesekben tűnik fel. Ebben a zenei közegben ta-

fel, gyakran Budapest nehezen megközelíthető

lálkozik későbbi feleségével és zenésztársával,

külvárosaiban. A közönsége azonban mind

Tina Harrod énekesnővel is.

népesebb, elszántabb és lelkesebb. A zenekar proﬁlját három tag, az orgonista Pataki László,

Magyarországra rendszeresen visszajár.

az énekes-basszusgitáros Orszáczky Miklós

Először 1977-ben tér haza, de részt vesz a

és a szaxofonos-fuvolás Ráduly Mihály alakítja

2001-es Syrius-emlékkoncerten is. Utoljára

ki. Orszáczky a legnépszerűbb köztük: ő énekli

2007-ben látogat Budapestre, fellép az A38

az együttes szerzeményeit és az eredetieknél

hajón és a Sziget Fesztiválon. 2008. január

sokszor zeneileg igényesebb feldolgozásokat.

24-én még koncertezik a sydneyi Macquarie

Egyik szerzeményükben felelevenítik az 1925-ös

Hotelben, ez a búcsúja a közönségtől. Leg-

híres magyar bűnesetet, amikor Léderer csend-

utóbbi lemezfelvétele – egy trióalbum – már

őr-főhadnagy és felesége meggyilkolta Kodel-

csak halála után fog megjelenni.

ka Ferenc hentesáru-nagykereskedőt.

történelmi pillanatra felvillant Magyarország előtt a lehetőség, hogy a jazz népszerű műfajjá váljon itthon is, és ilyen vonatkozásban talán valamiféle második Lengyelországgá nőjük ki magunkat. A Syrius pártoló tábora hétről-hétre nőtt, s más, jazz-rockot játszó zenekarok is kezdtek nevet szerezni maguknak (Interbrass, Teátrum). A „nagy” Syrius megszűntével a történelmi lehetőség is elmúlt. A helyükben olyan jazz-zenekarok bukkantak fel a színen, melyek a modern fusion-kliséket kopírozták. A Syriusból az emlékek, egy-két titkos magnófelvétel és a beszédes című új lemez maradt ránk: Széttört álmok. Új fejezet kezdődött a magyar jazz történetében. •

2008. április 4. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem A Jackie Orszaczky Band (Ausztrália) és vendégei koncertje Tagjai: Tina Harrod (ének), David Symes (basszusgitár), Hamish Stewart (dob), Matthew McMahon (billentyűs hangszerek), James Greening, Anthony Kable (harsona), Juanita Tippens (vokál) Vendég: TTátrai Tibor – gitár, Szakcsi Lakatos Béla – zongora, Ráduly Mihály – fuvola, Borbély Mihály – tenorszaxofon és a Sturcz Vonósnégyes

Operett! Operett?

Nem tilos az átjárás Papp Tímea

Van, aki bevallja, hogy szereti az operettet és van, aki tagadja, de ez utóbbi csoportba tartozók is kapásból felsorolnak tíz-tizenöt slágert. (Sőt!) Talán nincs még egy műfaj, amelynek ennyi előítélettel kellene megküzdenie. A Zeneakadémia frissen diplomázott növendéke, akinek Saturnalia című szimfonikus költeményét az Operaházban játszották, egyre reménytelenebbül küldözgette komolyzenei darabjait a kiadóknak. András herceg című operájának elutasítása utáni keserűségében a következő bejelentéssel állt elő: „Ha ez így megy tovább... valami retteneteset csinálok!… Operettet fogok írni!” A társaság szörnyülködve nézett Kálmán Imrére, mert ő volt az ifjú zeneszerző,

majd felnevettek, mert tréfának vélték ezt a blaszfémiának is beillő mondatot. Ezek után csodálkozunk, hogy az operettre hakni, gagyi feliratú címkéket ragasztanak? Komoly ellenállással találkozhat az a rendező, aki meg akarja szabadítani a „legmagyarabb zenés műfajt” a túl nagy mennyiségben rárakott porcukortól, vagy ha a rózsaszíntől eltérő árnyalattal – pláne komorabb színekkel – próbálja a valóság-

hoz közelíteni az operett látszatvilágát. Pedig a klasszikusokról időnként le kell fújni a port, különben a színház múzeummá alakul. Ám ami a drámáknál bevett, sőt elvárt, az az operett világában – ha nem is megbotránkozást keltő, mindenesetre – nehezebben elfogadott. Ennyi ellenállást talán még idővel le lehetne küzdeni. Azzal a meglehetősen rossz és degradáló beidegződéssel azonban, ami az operettet az elviselhetetlennel, a giccses, szirupos, túlhaladott korban játszódó, anakronisztikus, valószerűtlen mesével azonosítja, és ab ovo elutasítja, igencsak nehéz mit kezdeni. Hatékony megoldás lehet a nézői elvárások kizökkentése, akik ha végignéznek az előadók listáján, azonnal tudják, itt most valami egészen másról lesz szó. Az alkotók nem árulnak Zsákbamacskát, a műsorban ezúttal biztosan nem lesz Macskazene, Handa-Banda és Zenebona. (Pedig ezek is operettek, igaz, nem a leggyakrabban játszottak közül valók.) Amire viszont számíthatunk: a legismertebb slágerek új, szándékosan meghökkentő köntösben. – A Müpa vezérigazgatójának, Kiss Imrének az volt a kérése, hogy ez a műfaj is jelenjen meg a Ház repertoárján. Az operett belépőjét szándékosan ﬁgyelemfelkeltőnek szántuk, pontosan olyannak, mint a primadonnák entrée-ja. A sztereotípiáktól mentesen, nem úgy, ahogy megszokott, vagy ahogy esetleg unjuk – mondja a produkció rendezője, Böhm György, aki Kállai Istvánnal együtt válogatott össze mintegy harminc dalt. – Az eredeti listánkon kétszer

Péterfy Bori

ennyi szerepelt, de nyugodt szívvel bővíthetnénk még azt is, hiszen a magyar operettirodalom szerencsére nagyon gazdag. Ezúttal Ábrahám Pál, Buday Dénes, Fényes Szabolcs, Huszka Jenő, Jacobi Viktor, Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Szirmai Albert, Zerkovitz Béla művei hangzanak fel, és a zenére kerül a hangsúly, mert ez bizony nagyon jó zene. Ha végignézzük a névsort, szinte csupa Zeneakadémiát végzett komponistát találunk, Hubay-, Koessler- és Siklós-növendékeket, akik azért „tisztességes” állásba jártak, nappal hivatalnokként keresték kenyerüket, este pedig a Magyar Színház, a Király Színház vagy épp a Budai Színkör függönye előtt hajoltak meg. Tehát az Operett! Operett? melegen ajánlható azoknak, akik nagyzenekar kísérte klasszikus melódiákra vágynak, de azoknak is, akik voltak már Krétakör SzínészTáncZenekar koncerten, és merték üvölteni punkra hangszerelve, hogy „Ahol az ember fel-

mászik a fára, a turulmadárra, ott van Budapest”. Nem kell megijedni, Kovács Zoltán és Riederauer Richárd hangszerelők és a közreműködők nem „fordítják ki” az eredeti dallamokat. Lesz Dohnányi-átirat zongorán Zsoldos Bálinttól, lesz szimfonikus zenekar, lesznek bonvivánok (az Adagio, az Unicum Laude és Vadász Dániel) és primadonnák (Palya Bea, Péterfy Bori, Rálik Szilvia, Behumi Dóri, Kozma Orsi és Váczi Eszter), mert az operettnek komoly szabályai vannak, amelyeket büntetlenül nem lehet felrúgni. A határok persze átléphetők, és lehet ütősökre hangszerelni A bajadérból a Shimmyt vagy a Csárdáskirálynőből a Jaj, cicát, Fassang László játszhat orgonán operettmelódiákat, a Solti György Fúvósegyüttes meg a Luxemburg grófja betétdalait, a Gimbelem-gombolom-ot és a My Golden Babyt, a Hot Jazz Bandtől nem okozhat meglepetést a Luxusvonat, de a Cintányéros cudar világ váratlanul érhet. És ha Balogh Kálmán és a Gipsy Cimbalom Band, a Trio Midnight, Far-

kas Róbert és DJ Jutasi hozzányúlnak a jól ismert számokhoz, az eredeti nem vész el, csak átalakul. Éppen úgy, mint a decemberi ﬁlmzene- és a februári táncdalfesztivál-koncerten elhangzó dalok esetében. – Leginkább talán parafrázisnak vagy variációknak nevezném ezeket a feldolgozásokat – keresi Böhm György a megfelelő kifejezést az operettslágerek nem „klasszikusok diszkóritmusban” jellegű, hanem továbbgondolásra késztető előadására. Mert éppen az előadók sokműfajúsága biztosíthatja azt, hogy az operettben jóval több van, mint a közel százharminc év alatt hozzátapadt klisék folyamatos reprodukciója. •

2008. április 20. 20:00 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Operett! Operett?

Tommy Emmanuel

A „ﬁnger style” földi helytartója Végső Zoltán

A csillogó, mindent felülmúló bravúrjáték legkönnyebben gitáron leplezhető le, ezért különös kihívás egy szólógitár-est középpontjába a virtuozitást állítani. Kevés előadó létezik, aki elképesztő tempó mellett is képes megőrizni egy dallam zeneiségét, és olyan széles dinamikai spektrumot felölelve játszani, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. Az ausztrál Tommy Emmanuel azonban ennél is többet nyújt: szimpatikus személyisége az elképesztő mennyiségű szakmai- és közönségdíj, valamint a földkerekség nagyobbik feléhez eljutó televíziós koncertközvetítéseinek sikere ellenére mellőzi a sztár-allűröket, és így egy kellemesen elegáns művész benyomását is kelti. Ha azt tekintjük, hogy a világ angolszász területeinek zenei konjunktúrája majdhogynem kizárólagosan csak az Egyesült Királyságot és az USA-t érinti, nem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy igencsak nehéz világraszóló karriert építeni Ausztráliából. Persze nem ilyen szándékkal kezd

muzsikálni az ember, és igazságtalanok volnánk, ha azt állítanánk, hogy a hatalmas szigetországból ez alig-alig sikerült valakinek. A kis Tommy sem gondolt profeszszionális karrierre, amikor négyévesen Phil bátyjával zenekart alapított. Két esztendő múlva, hatéves korában már ﬁzetséget is

kapott produkciójáért, és tehetségét látva a helyi country sztár, Buddy Williams hamar a szárnyai alá vette a csodagyereket. Emmanuel a hatvanas években korabeli zenekarával, a The Trailblazers-szel érte el első sikereit, és gyermekmuzsikusként két televíziós tehetségkutatót is megnyertek, aminek eredménye egy hanglemez megjelenése lett. Még tinédzser korában Sidneybe költözött, ahol stúdió- és háttérzenészként magába szívta a profik szemléletét. A nyolcvanas évek elején készített felvételeket a Men at Workkel és John Farnhammal, majd 1987-ben a Dragon nevű zenekarral végigkísérte Tina Turnert az énekesnő nagy visszatérését jelentő „Break Every Rule” turnéján. Tommy Emmanuel valódi arca azonban szólókoncertjei során mutatkozik meg. A populáris szcénában szerzett tapasztalatok és az ott kivívott megbecsülés kölcsönhatásban állnak egymással. A tapasztalatok vezettek részben odáig, hogy Emmanuel pontosan megtalálta zenéjében a virtuozitás helyét, míg – ennek révén – az intelligens mértéktartás egyúttal megbecsült és megbízható zenészpartnerré is avatta. Budapestre szólóprogramjával érkezik, de aki bármely internetes videomegosztón belenézett koncertfelvételeibe, tudhatja, hogy a szóló az ő esetében olykor teljes zenekart is imitálhat. Emmanuel titka az úgynevezett „finger style” technikában rejlik, amelynek segítségével akár három zenekari szerep, a basszus, a ritmus és a dallam is megszólaltatható egyszerre a gitáron. A technikának különféle változatai léteznek, azonban mindegyik közös abban, hogy a hüvelykujjakat is kell használni, vagyis a hangszer tízujjas megszólaltatásáról van szó. Mindemellett a „finger style” alkalmas arra, hogy ne csupán a felhang-bundoknál le-

hessen az üveghangokat előcsalni, hanem a már-már zongorázáshoz hasonlító finom, tapintó érintés folytán a teljes kromatikus skála is a játékos rendelkezésére álljon. Az üveghangok harmóniai implementálása egyúttal a gitár szokásos, már közismert hangzásait is megváltoztatja: egyrészt a sajátos zongoraszerű játékmód egyes futamokat képes hárfajellegűvé varázsolni, másfelől sokkal hosszabb lecsengésű harmóniafüggöny szólaltatható meg így a fődallam alatt. Emmanuel híres mutatványa a „Beatles Medley”, amelyben több Beatles-számot fűz sorba, és lényegében leképezi gitárján mind a négy Beatle-t. Ám nemcsak a fergeteges tempó, hanem a lágy érzékiség is gyakran visszaköszön a gitáros előadásaiban: olyan közismerten romantikus melódiák „finger style” átiratait várhatjuk tőle, mint például a „Somwhere Over the Rainbow” vagy a „Borsalino” című film zenéjét, amelyet legnagyobb hatású mesterével, Chet Atkins-szel közös lemezükön is játszott. Atkins már Emmanuel amerikai pályafutását egyengette: először mentoraként, később pedig első számú csodálójaként. 1996-ban megjelent, „The Day Fingerpickers Took Over The World” című albumuk Grammy-jelölése a múlt és a jelen nagyszerű együttműködésének szólt. A két fenomén közös hangra lelt, és – bár a rövidebb leírások mindkettejüket a jazz műfajához sorolják – bebizonyították, hogy a blues, a country, a rock, a klasszikus és spanyol gitárzene közel azonos gyökerekig vezethető vissza. Mindketten a szórakoztató muzsika irányából érkeztek: Atkins karibi hangvétele az evergreen slágereknek megfelelően lágyabb és andalítóbb, míg Emmanuel a mai kor összműfaji keveredéséből kiindulva a modern hangvételű keménységet ötvözi Atkins világával, valamint mutatványszámba menő viharos sebességű szólóival. Nem nehéz megjósolni: egy rendkívüli művész különleges koncertje vár ránk. •

2008. április 22. 19:30 Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Tommy Emmanuel gitárkoncertje

Bolero, Déjà-vu, Carmen

Kortalan szenvedély a tánc kortalan nyelvén Kelemen Éva

Maurice Ravel Bolero című monumentális zeneműve és Georges Bizet Carmenje már régóta a táncművészet legtöbbször játszott darabjainak gerincét alkotja. A közismert és közkedvelt művek azonban sok esetben magukban rejtik a kétélű fegyverré válás veszélyét: népszerűségük okán egyszerre bizonyulnak hálás feladatnak és kemény kihívásnak az őket újra meg újra leporolni vágyó alkotók számára. A szóban forgó művek természetesen nem annyira „leporolásra”, mint inkább közhelyektől és ismétlésektől mentes újragondolásra, vérfrissítésre szorulnak; a Magyar Balettszínház Gödöllő ﬁatal társulatának pezsgő vérrel teli kémcsövei pedig alighanem magabiztosan sorakoznak a „vérátömlesztés” feladata előtt. A klasszikus alapokra épülő, modern táncnyelvű Magyar Balettszínház ars poeticájának egyik leg-

fontosabb pontja ugyanis a táncnak mint önálló színházi műfajnak a reprezentálása: balett és színház egyensúlyra törekvő harmóniája pedig tökéletes táptalajnak bizonyul a kísérletezés számára. A társulat igazgatójának és koreográfusának, Egerházi Attilának bevallása szerint már rég dédelgetett terve, hogy színpadra állítja a Bolerót. „Ezt a darabot általában sztereotip módon szokták feldolgozni, de mi nem standard

módon szeretnénk hozzányúlni” – mondta a Harangozó Gyula-díjas koreográfus, részleteket azonban nem árult el. A 2006-ban alakult, alapítványi keretek között működő együttes különlegessége többek közt, hogy sorait hazai és külföldi művészek egyaránt erősítik, emellett külön hangsúlyt fektet a hazai és kintről érkező neves vendégkoreográfusok műveinek színpadra állítására. Egerházi Attila elmondta: a Magyar Balettszínház Markó Ivánnal közös produkciójának mindhárom eleme önálló alkotásként értékelhető, de természetesen nem véletlen, hogy ezek a művek egymás mellett kerülnek bemutatásra. „Mindháromban a szenvedély a közös, hiszen ezek nagyon markáns, fűszeres zenék” – tette hozzá. A koreográfus monumentális erejű és ívű zenei gobelinhez hasonlítja Ravel Boleróját: „Ahogy a zeneszerző szőtte – egy zenei szálból kiindulva –, és ahogy egyre terebélyesedik a szövet, úgy kerülünk egyre mélyebbre labirintusában. Mígnem beteríti az egész teret, és mint egy örvény, elnyel, magába fogad. Rítus – a vágy ritmusára”. A Bolerónak lényegi eleme a fokozás: folyamatosan ugyanazokat az akkordokat, ugyanazt a ritmust és dallamot halljuk, a hangszerelés azonban állandóan változik, a hangerő fokozódik, míg végül a leheletﬁnom fuvolától a teljes nagyzenekar fortissimójáig jutunk. A művet Ravel 1928-ban Ida Rubinstein táncosnőnek írta, aki eredetileg Albeniz Ibéria című zongoraciklusának meghangszerelésére kérte fel a zeneszer-

zőt, ám ez szerzői jogi problémák miatt nem valósulhatott meg. Ahhoz azonban épp elég volt, hogy Ravelt egy saját spanyolos zenemű megírására sarkallja. A balett bemutatójának 1928 őszén a párizsi opera adott otthont, az igazi sikertörténet viszont csak egy évvel később, az Arturo Toscanini által vezényelt New York-i Filharmonikusok előadásával kezdődött. A bemutató idején többen felrótták a komponistának, hogy a mű tempója majdnem kétszer lassabb az igazi spanyol bolero-táncénál, ennek ellenére ő ragaszkodott saját tempójához, és elvárta ezt a művet előadó zenészektől is. Egy alkalommal Toscanini nem vette ﬁgyelembe Ravel kérését, és egyre gyorsított, a tiltakozó szerzőnek pedig csak annyit mondott: „Magának fogalma sincs a saját zenéjéről, ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhető legyen.” A zeneszerző barátai nógatására végül mégis kezet fogott a karmesterrel, de kimérten hozzáfűzte: „Ön! De senki más” – és sietve elhagyta a helyszínt. Minden műnek megvannak a maga történetei, amelyek ﬁnom szálakkal szövik át az alkotás folyamatát, és olykor végzetesen meghatározzák az adott szerzemény későbbi sorsának alakulását. Georges Bizet korszakalkotó és megunhatatlan operáját, az 1875-ben bemutatott Carment Rogyion Scsedrin komponálta szvitre a hatvanas években felesége, Maja Pliszeckaja ba-

lett-táncos számára. A táncosnőt Carmenként nem csak a színpadon perzselte meg a szerelmi szenvedély ellobbanó lángja: a Don Josét alakító Alekszandr Godunov a valóságban is reménytelenül beleszeretett a jóval idősebb, férjes asszonyba. Godunov és Pliszeckaja viszonya akkoriban nyílt titoknak számított, Scsedrin ennek ellenére béketűrő szelídséggel vette tudomásul felesége fellobbanását. Godunov elhagyta az országot, Don José színpadon innen és túl is veszített… A Carmen a Bolero-Déjà-vu-Carmen hármasának talán legszenvedélyesebb darabja, nem véletlen tehát, hogy hangsúlyos helyen utolsóként illeszkedik a kompozícióba. A produkció a Magyar Balettszínház repertoárjának egy korábbi darabja, az áprilisi bemutatón ennek felújított változatával találkozhatunk. Egerházi Attila elmondta: különösen örül annak, hogy az előadásnak egy olyan impozáns és a táncnak nagyon kedvező hely ad otthont, mint a Művészetek Palotája. A megfelelő helyszín ugyanis lehetőséget ad arra, hogy a darab ki tudjon nyílni, és kibővített, felújított formában mutathassa meg magát a közönségnek. Carmen szerepében Linda Schneiderovát láthatjuk, aki nem csak a spanyol cigánylány megformálása révén került kapcsolatba az Ibériai-félszigettel: 2001-ben a lisszaboni Companhia de Danca de Lisboa szólistája, tanára és koreográfus-asszisztense, 2002-ben pedig

a barcelonai Lanónima Imperial szólistája és a lisszaboni Ballet Gulbenkian ösztöndíjasa volt. •

2008. április 22. 19:00 Fesztivál Színház Bolero / Déjà-vu / Carmen – a Magyar Balettszínház Gödöllő előadása I. Bolero Zene: Maurice Ravel Rend., kor.: Egerházi Attila II. Déjà-vu Kor.: Peter Zuska Táncolják: Linda Schneiderová, Svidró Viktor III. Carmen Zene: Bizet–Scsedrin Rend., kor.: Egerházi Attila Fsz.: Popova Aleszja / Linda Schneiderová, Svidró Viktor, Szirmai Irén, Kéri Nagy Béla, Bitó Sándor

(További előadások: április 24. a Táncfórum – A Tánc Világnapja tiszteletére keretében, május 15. Fesztivál Színház, 19:00)

Merre tovább, Ludwig?

Székfoglaló Szanyi Erika

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium által kiadott sajtóközlemény szerint öt pályázat érkezett be határidőn belül a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum (LUMÚ) főigazgatói posztjára, mely Néray Katalin halála után ürült meg. Noha az öt pályázó nevét a minisztérium – személyiségi jogokra hivatkozva – nem adhatja ki, a szakmai körökben felmerülő szóbeszéd alapján öt jelentkező neve körvonalazódott. Mindegyikőjük megerősítette a pályázásáról keringő híreket, és megosztották velünk pályázatuk főbb pontjait. Lapzárta előtt megszületett az eredmény is: a pályázat győztese Bencsik Baranbás lett. L. Molnár Mária (42)

2001-ben végzett az ELTE Művészettörténet szakán, 2004-től az ELTE Művészettörténet szak Doktori Iskolának hallgatója. Írásai 1991 óta jennek meg különböző szaklapokban. 2002-ben alapította a Praesens című közép-európai kortárs képzőművészeti folyóiratot, amelynek kiadója és főszerkesztője. Kutatási területe a 20. századi kortárs magyar és kö-

zép-európai művészet. Számos magyar és nemzetközi kiállításnak volt a kurátora. 2003–2004-ig az Ernst Múzeum vezető kurátora volt. L. Molnár Mária a Ludwig Múzeum gyűjteményének bővítéséről a következőket mondta: „Hatévnyi közép-európai kortárs művészeti magazin szerkesztése után egyértelműen úgy látom, hogy a LUMÚ gyűjteményi struktúrájában a közép-európai karaktert kell hangsúlyozni. A múzeumnak határozottabb arculatot adna, és a kortárs magyar művészetet is nemzetközi kontextusban láttatná. Kifejezetten közép-európai kortárs műveket gyűjtő múzeum ebben a pillanatban még nincs a régióban. Mindenképpen nagyobb érdeklődésre számíthatna a szakemberek és az érdeklődők részéről.” Hozzátette továbbá, hogy „Valamennyi kortárs művészeti ág koncentrált, együttes megjelenését tartanám fontosnak, amelyek ily formán erősítenék egymást. A LUMÚ a kortárs kultúrát kedvelő emberek találkozóhelye lehetne; erre a bázisra építeném azt a kommunikációs stratégiát, amely által a kortárs a társadalom szélesebb rétegeihez is eljuthatna.”

Fitz Péter (57)

Fitz Péter 1994-től a Fővárosi Képtár igazgatója. 1975 és 1995 között az MTV munkatársa, kiállítási riportok, képzőművészeti műsorok szerkesztője. 1993 és 2001 között a Kortárs Magyar Művészeti Lexikon három kötetének főszerkesztője, 2005-ben az 51. Velencei Biennálé magyar pavilonjának kurátora volt. Fitz a gyűjtemény felépítésben látja az elkövetkezendő időszak legfontosabb feladatát. Mint elmondta, „Tizenkét év egy múzeum életében szinte semmi. A Szépművészeti Múzeumnál a kapunyitás előtt húsz évvel kezdték el építeni a gyűjteményt, itt ez fordítva történt.” Fitz kiemelte, hogy az elmúlt hetven-nyolcvan évben a nemzetközi művészet gyakorlatilag nem jelent meg a magyar gyűjteményekben. Ezért is fontos az egyetemes kortárs művészet most még elérhető műveiből rendszeresen vásárolni, ahogy a kortárs magyar művészet progresszív alkotásaiból is. Emellett szorgalmazná, hogy a LUMÚ valóban kortárs művészeti intézetként is működjön: rezidenciaprogramokkal, művészeti műhelyekkel. Kiállítás-politikájában hangsúlyos szerepet szán a nemzetközi összefogással létrejövő kiállításoknak (egy nemzetközi szakértő

tanácsadó testület bevonásával). Célja egy közönségbarát múzeum megteremtése, melyben a Művészetek Palotájának hatalmas szerepe lehetne, hiszen a Müpa „nem más, mint egy szuperművelődési ház. Csak koordináció kérdése, hogy a benne működő intézmények hogyan tudják használni a különböző tereket. ”

teljesítményei (a hazai és a nemzetközi mezőnyben egyaránt), amelyek a jelenleginél sokkal nagyobb közönség számára is érdekesek lennének.” Pályázatában hangsúlyos helyen szerepel a múzeumpedagógia (amelynek az egyik módszertani központjává szeretné fejleszteni a múzeumot) és a tudományos kutatómunka.

ki kell bővíteni, melyet állami és szponzori pénzekből valósítana meg. A rezidenciaprogramok és a műhelymunka támogatása mellett egy kortárs művészeti kutató és dokumentációs központ felállítását is tervezi, mely elképzelése szerint szintén a többi művészeti intézménnyel való szoros együttműködésben valósulhatna meg.

Bencsik Barnabás (44)

Sturcz János (50)

Timár Katalin (46)

1982-ben végzett művészettörténet-történelem szakon, ezt követően 1989-ig az ELTE Művészettörténet Tanszékén dolgozott. 1995 szeptembere óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészettörténeti Tanszékének docenseként tanítja a 20. századi és kortárs képzőművészet történetét. 1999-ben a Velencei Biennálé nemzeti biztosa és kurátora volt, 2005 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészettörténeti Tanszékének vezetője.

Bencsik Barnabás művészettörténész fő tevékenységi területe a kortárs művészet. Számtalan hazai és nemzetközi kiállítás kurátora, nemzetközi művészeti csereprogramok kezdeményezője és szervezője. Az elmúlt években vezető munkatársa volt a Műcsarnoknak, a MEO-nak és a debreceni MODEM-nek. Jelenleg az ACAX | Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Irodát vezeti. Bencsik Barnabás a közép-kelet-európai régió egyik legfontosabb kortárs gyűjteményévé tenné a Ludwig Múzeumot. Hangsúlyozta, hogy fontos „bekapcsolódni abba a nagyon aktív munkába, amit a környező országok művészettörténészei néhány évvel ezelőtt már elkezdtek: a háború utáni európai művészeti kánon újraírásába. Most van az utolsó lehetőség arra, hogy a hatvanas és a hetvenes években itt született művészeti teljesítmények bekerüljenek az egyetemes művészettörténeti narratívába.” Szerinte ki kellene használni, hogy a LUMÚ a nemzetközi Ludwig-hálózat tagja, hazai vonatkozásban pedig tisztázni kell – elsősorban a Magyar Nemzeti Galériával –, hogy hol húzódnak a gyűjteményezési kompetenciakörök, és a kiállítási programot is egyeztetné – például a Műcsarnokkal és a Szépművészeti Múzeummal. Célja, hogy a LUMÚ mind ﬁzikai, mind mediális értelemben láthatóbbá váljon. „A kortárs művészetnek vannak olyan nagyszerű

1990-ben végzett az ELTE művészettörténet-angol szakán. Jelenleg a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban dolgozik muzeológusként, illetve a Pécsi Egyetem Kommunikáció szakán írja doktori disszertációját. 2007-ben a Velencei Képzőművészeti Biennálén általa rendezett magyar pavilon elnyerte a Legjobb Nemzeti Pavilonnak járó Arany Oroszlán-díjat.

Véleménye szerint a kortárs magyar művészetet „generációs feszültségek, a nemzetközi mezőnytől való lemaradás, hihetetlen apátia és a társadalomra való reﬂexió folyamatos eltűnése” jellemzi. A helyzet megváltoztatását részben egy nagyon határozott és következetes szakmai munkában látja, másrészt szoros együttműködést sürget a különböző művészeti intézmények között. A LUMÚ-nak Sturcz szerint ebben a közegben inspirálnia és lehetőséghez juttatnia kell a magyar művészeket. A múzeum nemzetközi reputációját szerinte nemzetközi együttműködésben születő, nagy, tematikus kiállításokkal kell erősíteni, amelyek „a közép-kelet-európai régió szemszögéből tudják láttatni a világot”. Így az intézmény egyszerre lehetne regionális művészeti központ és közvetítő a keleti és a nyugati művészet között. Kiemelte, hogy a gyűjteményezés körét a lehető legnagyobb mértékben

A jelenleg Berlinben élő Tímár Katalin pályázatának tengelyében két fogalom: a demokrácia és a hatékonyság áll. „Elképzelésem szerint a múzeum – és különösen egy közpénzből fenntartott intézmény – egyfajta demokrácia-modellként is szolgálhat; egyrészt belső, szervezeti felépítése és működése révén, másrészt a közönséghez, a látogatókhoz, a társadalomhoz fűződő kapcsolatában. A múzeum aktív módon vehet részt saját maga újradeﬁniálásában, akár saját kritikájában is, ám mindezt a különféle nézetek és vélemények nyílt bemutatásával, illetve ütköztetésével teheti hatékonyan. A múzeum aktív terepe és kezdeményezője lehet olyan nézetek megjelenítésének és ütköztetésének, amelyekkel a társadalom tagjai egyrészt azonosulni tudnak, másrészt amelyekről eszmét cserélhetnek.” Tímár szerint a Wikipédiához hasonlóan „a múzeum az általa bemutatott anyagot, információt és tudást a lehető legátláthatóbb módon kell közvetíteni, megteremtve ezzel saját társadalmi felelősségének és elszámoltathatóságának az alapjait.” •

Concertgebouw, Amsterdam

Királyi hangversenyterem Fazekas Gergely

Állítólag Bernard Haitink nevezte a Concertgebouw termét egy alkalommal az épületben működő zenekar legjobb hangszerének, s valóban aligha képzelhető el a világhírű Concertgebouw Zenekara a világhírű terem és egyedülálló akusztikája nélkül. Pedig kezdetben korántsem volt minden ennyire összhangban. Amikor 1881-ben Amszterdam akkoriban legjelentősebbnek számító koncerttermét műszaki okokból lerombolták, a helyi sajtó újabb bizonyságát látta annak, hogy az állam egyáltalán nem törődik a művészettel. Két lehetséges helyszín maradt ekkor az amszterdami koncertélet túlélése számára: a meglehetősen kicsi Felix Meritis terem és a Paleis voor Volksvlijt kényelmetlen, híresen rossz akusztikájú nagyterme. A Weekblad De Amsterdammer vezércikkben ostorozta a kormányt, amiért nem vesz példát a környező országokban virágzó koncertéletről,

és nemhogy nem támogatja a klasszikus zenei életet, hanem keresztbe tesz neki. 1881. szeptember 15-én végül hat magánszemély vette kezébe az ügyet, és megalakították a Concertgebouw Egyesületet (a holland szó jelentése szó szerint „koncertépület”), hogy előkészítsék egy világszínvonalú hangversenyterem felépítését. Tanácsadónak felkérték a nem sokkal korábban átadott Rijksmuseum főépítészét, Pierre Cuyperst, aki azt javasolta, hogy az új terem legyen a múzeum szomszédsá-

gában, az akkori városhatáron már éppen kívül, Nieuwer-Amstel területén. 1882. március 7-én a Concertgebouw Egyesület tőzsdei céget alapított, elkezdték a részvények árusítását, és a jelentős holland építészt, Adolf Leonard van Gendtet bízták meg a tervek elkészítésével. Van Gendt az épületet a lipcsei Neue Gewandhausról mintázta (utóbbit 1943-ban lebombázták): a kisterem a Concertgebouwban is keresztben helyezkedik el a nagyterem mögött, amelynek „cipős doboz” formája is a lipcsei modellt követi, jóllehet a maga 2037 férőhelyével jócskán felülmúlja azt.

Az építkezés már 1886-ban befejeződött, de az ünnepélyes megnyitóra csak két évvel később kerülhetett sor. A legfőbb hátráltató tényezőnek Nieuwer-Amstel önkormányzata számított, amellyel elkerülhetetlen volt némi civakodás olyan ügyekben, mint egy aprócska csatorna betemetése, a koncertteremhez vezető utak kiépítése, vagy a környék közvilágításának megoldása. Végül aztán 1888. április 11-én került sor a jelentős pompával megrendezett, hivatalos megnyitóra: Wagner, Bach, Händel és Beethoven műveit 500 fős kórus és 120 fős zenekar adta elő az ünnepi közönségnek. Az első években a nagyterem akusztikája még messze nem számított olyan legendásnak, mint a későbbiekben. Évekig tartott a terem ﬁnomhangolása, ha nem is végezték olyan tudományos módszerekkel, mint napjainkban a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremét. A terem belső díszítéseinek anyagait és formáit változtatták, amíg el nem érték a kívánt végeredményt,

s azóta is a Concertgebouw számít a világ egyik legjobb akusztikájú koncerttermének. Amikor az 1980-as években a termet felújították, külön ﬁgyelmet fordítottak arra, hogy a belsőépítészek által használt anyagokat megtartsák, vagy azonos minőségűre cseréljék. Jelenleg a Concertgebouw két termében összesen több mint évi hétszázötven koncert hallható, s az éves nézőszám meghaladja a nyolcszázötvenezret. A rezidens zenekar néhány hónappal a terem átadása után alakult, s első koncertjét 1888. november 3-án adta. Kezdetben Willem Kes irányította az együttest, őt követte a zeneigazgató posztján Willem Mengelberg, aki 1895-től 1945-ig, ötven éven át határozta meg a Concertgebouw Orchestra hangzását és szellemiségét (nem mellesleg 1939 márciusában ő mutatta be a Concertgebouw termében Bartók Hegedűversenyét Székely Zoltánnal). Mivel a náci megszállás alatt is működtette az együttest, a háború után Mengelberg-

nek mennie kellett, őt Eduard van Beinum követte a „trónon”. 1952-ben a zenekar függetlenné vált – intézményi szinten legalábbis – a koncertteremtől, de továbbra is annak első számú használója maradt. A 20. század második felében olyan karmesterek álltak az együttes élén, mint Eugen Jochum, Bernard Haitink, illetve 1988 óta Riccardo Chailly. A 100. születésnap azért is fontos évszám a Concertgebouw Orchestra életében, mert ekkor váltak „királyi” zenekarrá, ettől kezdve használhatják a nevük előtt a „royal” jelzőt. És bár jogi értelemben az épület nem vált százhúsz éves története során királyivá, ma már legalább annyira Hollandia jelképének számít, mint a tulipán vagy a szélmalom, s múltját, illetve jelenét tekintve nyugodtan nevezhetjük a hangversenytermek királyának. •

Kulissza: Meggyes Ágnes

Tárt karokkal Filip Viktória

Meggyes Ágnes az információs csoport vezetője, aki azért dolgozik, hogy mi (a közönség, az érdeklődők) mindig naprakész, pontos információkat kapjunk, ha telefonon vagy e-mailen érdeklődünk, és ő „felel” azért is, hogy ha belépünk a Művészetek Palotájába, mindig mosolygós, tájékozott emberek fogadjanak minket az információs pultnál. 8 nyelven beszélő, 11 tagú csapatát erős kézzel, ﬁnom intelligenciával, szerető gondoskodással terelgeti.

– Mi a feladata az információs csoportnak? – Elsősorban a teljes körű tájékoztatás és ezen kívül ezernyi más… Ismernünk kell a ház működését, valamennyi rendezvényünket, függetlenül attól, hogy saját szervezésben-rendezésben kerülnek színre, vagy úgynevezett befogadottak, vagyis külső megrendelő a bonyolító, és mi csak a helyszínt, az infrastruktúrát adjuk. Egyik fő tevékenységi körünk a házlátogatások koordinálása és vezetése. A próbaüzem idején elsősorban szakmai érdeklődőket fogadtunk: akusztikusokat, építészeket, akiknek műszakilag volt érdekes a Ház. Aztán kinyíltak a kapuk, és elindult egyfajta „zarándoklat”, elsősorban diákok és nyugdíjasok részéről. Az első évben 11 ezer, 2006-ban 17 ezer, 2007-ben pedig csaknem 19 ezer embert vezettünk végig a Palotán. E munka során mutatkozik meg igazán a csapatom tagjainak különböző egyénisége: vannak nyugdíjas „specialisták”, vannak, akik akár ötven ember ﬁgyelmét is le tudják kötni egyszerre, vannak, akik a kisiskolások nyelvén értenek nagyon jól. Számos külföldi VIP vendég is érkezik hozzánk, akiknek csak harminc percük van arra, hogy megnézzék a Palotát, és nem kis kihívás úgy kalauzolni őket, hogy a lényeget lássák.

– Ezek szerint színes egyéniségekkel dolgozik együtt. – Valóban, talpraesett, intelligens, a helyzeteket jól felismerő, stílussal, állóképességgel rendelkező, idegen nyelveket beszélő emberek alkotják a csapatomat. A felsorolt tulajdonságok többé-kevésbé legtöbbjükben megvannak. Gondoljon bele: reggel nyolctól fogadjuk a telefonközpontba beérkező hívásokat, kilenctől előkészítjük a házat a látogatók fogadására, és délelőtt tíztől az esti koncert befejezéséig a közönség rendelkezésére kell, hogy álljunk. Mindegy, hogy valaki éppen a telefonnál vagy az információs pultnál dolgozik, lehetőség sze-

rint mindent tudnia kell a programokról, az esetleges változásokról, a Palota pillanatnyi működéséről. Igyekszünk háziasszonyi szemmel ﬁgyelni a Házra és a vendégekre.

– A látogatók kisebb-nagyobb csoportokban, különböző összetételben vagy akár egyénileg is érkezhetnek a Művészetek Palotájába. Hogyan kell bánni ezzel a sokféleséggel? – Mindig érzékenyen, az adott helyzetnek megfelelően. A csoportok esetében az „idegenvezetőnek” az első percben tudnia kell, hogy mennyire érdeklődőek az emberek, hányan vannak, akik igazán kíváncsiak, vagy csak kötelességből vannak-e itt. Ez nagyon nagy kihívás, hiszen maga a házvezetés rutin feladat, de mindig az adott csoport vagy az egyén szája íze szerint kell azt alakítani. Egyébként az elmúlt három év alatt is sok változás történt, többek között az úgynevezett háznéző szövegben. A nyitáskor inkább az építészeti, akusztikai, technikai dolgok voltak hangsúlyosak, most viszont, mivel már rendelkezünk egyfajta programmúlttal, inkább ezen keresztül magyarázzuk a ház működését, történetét. A Palota nyújtotta kedvezmények – amelyeket folyamatosan beleszövünk – újra és újra meglepik az embereket. A külföldiek például mindig rácsodálkoznak a diákkedvezményünkre: nem egészen 1 euróért a diákok a legjobb koncertekre is be tudnak jönni, és ez nagyon nagy dolog.

– Mik azok a tervek, újítások, amiket szeretne megvalósítani? – Folyamatosan dolgozunk azon, hogy egyre naprakészebbek legyünk. Ahogy a Ház alakul, bővülnek a tevékenységi körök, úgy kell követni mindezt az információs szolgálatnak. Egyre több szervezettséget és nyomonkövethetőséget igényel, hogy a munkát pontosan el tudjuk látni. A csoportban igen sok a kreatív elképzelés, ezek minél hatékonyabb kihasználása az egyik célom. Tervezzük például, hogy diákok vezetésénél korcsoportonként bevezetünk egy-egy játékos tesztet, amely interaktívabbá teheti a házlátogatást.

– Milyen extrém kívánságokkal lepték meg Önöket eddig a látogatók? – Számunkra csak könnyebben és nehezebben teljesíthető kérdések vannak. Az extra kívánságok segítenek minket abban, hogy ne váljon a munkánk túlzottan meg-

szokottá. Egyetlen kérés van, aminek az elhárítása néha nehézségbe ütközik: ez pedig a próbákra való bejutás lehetősége. Érthető, hogy sokan szeretnének „bekukucskálni” a kulisszák mögé, minden művészi produkció joga azonban, hogy csak az elkészült művet tárja a nagyérdemű elé. Érdekes megﬁgyelésünk, hogy ha front van, mi azt ugyanúgy észrevesszük, mint a meteorológusok: ilyenkor az embereken jobban látni az aznapi feszültséget – aminek egy része rajtunk csapódik le…

– Valóban, egy-egy koncert előtt nagyon nagy a tülekedés az információs pultnál… – A szakmai jegyek osztása is mi feladatunk, ami minden este igazi kihívást jelent. Kezelni kell tudni azt a lélektani pillanatot, amikor ott áll valaki a pultnál, és nem tudni, miért, de esetleg nincs a listán… Ilyenkor nagyon rövid időn belül kell megoldani a problémát. Az a fél óra, míg el nem kezdődik az előadás, igazi idegmunka. Amikor pedig bezáródnak az ajtók, mindenki leült, akkor mi is jólesően hátradőlhetünk egy kicsit.

– Az Ön számára mit jelent ez a munka? – Én a házban az idősebb generációhoz tartozom, ezért számomra ennek a munakhelynek az egyik varázsa, hogy ennyi ﬁatal között élhetek és dolgozhatok. Közel érzem magam ehhez a kororsztályhoz, hiszen a három ﬁatal felnőtt gyerekem is hasonló életkorban van. Persze nagyon sok mindent ad nekem ez a feladatkör ezen kívül is: a Ház nyitása óta itt vagyok, részt vehetek új dolgok létrehozásában, emberek között mozoghatok, és minden nap új kihívások találnak rám. Közel lehetek a komolyzenéhez, operákhoz, amelyek mindig is életem örömforrásai voltak. Szeretek csapatban dolgozni, és itt olyan teendőink vannak, amelyek csak együtt végezhetők: mindenkinek úgy kell dolgoznia, hogy amit az egyik elkezd, azt a másiknak be kell tudni fejeznie – csak egymásba kapaszkodva tudjuk megvalósítani céljainkat. •

Május-júniusi előzetes

Nyárelő Hommage à Ligeti

„Hej, Yune!”

Egy újabb hagyomány: a Művészetek Palotája és az Új Magyar Zene Egyesülete immár harmadik éve emlékezik meg a 20. századi kortárs zene egyik legnagyobb alakjáról, Ligeti György születésnapjáról. Az első koncertet még az ünnepelt is hallhatta – igaz, csak felvételről –, Ligeti halála óta azonban még komolyabb kihívás áll az előadók előtt, hiszen a szerző útmutatásai nélkül kell minél hívebben reprodukálniuk az eredeti szándékot. Minden koncerten Ligeti más és más korszaka kerül fókuszba, idén a hatvanas-hetvenes évek fordulójának alkotásai szólalnak meg. A szándék megvalósulására pedig az előadói gárda jelenti a garanciát, hiszen az elmúlt évtizedek folyamán hosszabb-rövideb ideig szinte valamennyien munkakapcsolatban álltak a szerzővel. (Május 28. 19:30 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem) •

A közismert Beatles-szám címe ihlette sorozat is visszatérő elme a Müpa programjának: júniusban a könnyűzenei előadók és rajongóik veszik birtokukba a Fesztivál Színházat. A sort Kozma Orsi nyitja majd 13-án, őt követi 14-én az idén húszéves M.É.Z. együttes, majd 15-én Ágnes. A Sugarloaf koncertjére június 20-án, a Quimbyére 27-én kerül sor, majd a rákövetkező napon egy Cserháti Zsuzsa-emlékkoncerten nosztalgiázhatunk az egyik legnépszerűbb hazai sztár slágereivel. A sorozat utolsó két koncertjén a Zagar & The Underground Divas (június 29.), illetve Marton Viki és a Nova Kultúr Zenekar (június 30.) lép a Fesztivál Színház színpadára. (Június 13-30. – Fesztivál Színház) •

Fassang László orgonaestje Puccini: Bohémélet Puccini-év van – az olasz szerző 150 éve született Luccában –, természetes hát, hogy a talán legnépszerűbb Puccni-opera, a Bohémélet sem maradhat ki a Müpa idei kínálatából. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben megszokott, félig szcenírozott előadás rendezője Káel Csaba, a főbb szerepeket pedig olyan kiválóságok éneklik, mint bolgár Szvetla Vaszilijeva (Mimi), az olasz Massimilano Pisapia (Rodolfo), az orosz Borisz Sztacenko (Marcello) vagy a szintén olasz Alessandro Luongo (Schaunard). A történet és a zene pedig örökzöld – Mimi és Rodolfo tragikus végű szerelme és Puccini muzsikája valószínűleg soha nem lesz divatjamúlt. (Május 10. 19:00 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem) Szvetla Vaszilijeva

Fassang László ezúttal is valami különlegessel készül: Joseph Jongen kevéssé ismert műve, az orgonára és zenekarra írt Symphonie concertante talán a legnagyobb szabású orgonaverseny, amelyet valaha zeneszerző papírra vetett. A monumentális mű előadásában a nem véletlenül népszerű, ﬁatal muzsikusokból álló együttes, a Héja Domonkos által vezetett Óbudai Danubia Zenekar lesz Fassang egyik partnere – a másik pedig természetesen a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem egyedülálló akusztikája, amely ideális környezetet nyújt Jongen hangorgiájához. Jongen műve előtt pedig – mintegy kedvcsinálóként – Fassang az orgonamuzsika legszebb darabjaiból játszik egy csokrot Bachtól Duruﬂéig, köztük Wagner Tannhäuserjének híres Zarándokkórusával, Liszt Ferenc átiratában. (Május 15. 19:30 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem) •

Budapesti Wagner Napok Két évvel ezelőtt a Parsifallal kezdődött, tavaly a Ring első két opuszával (A Rajna kincse, A walkür) folytatódott, idén pedig már Wagner teljes Tetralógiája színre kerül a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A óriási hazai és nemzetközi érdeklődést jól jelzi, hogy az összesen hat előadásra – a most bemutatandó Siegfried és Az istenek alkonya két alkalommal kerül színre – már most szinte valamennyi jegy elkelt. Nem csoda: egyrészt a korábbi évekhez hasonlóan a főbb szerepekben idén csupa világviszonylatban is kiemelkedő képességű Wagner-előadót üdvözölhetünk. Másrészt az előzmények ismeretében bizonyos, hogy Fischer Ádám és Hartmut Schörghofer Wagner-interpretációja ezúttal is új, a legfanatikusabb wagneriánus számára is relevatív nézőpontból mutatja majd meg az operairodalom legnagyobb szabású vállalkozásának kimeríthetetlen szépségeit. (Június 7-22. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem) •

A Drezdai Staatskapelle koncertje Közel fél évezredes (!) történelmével a Staatskapelle a világ legrégebbi zenei együttesei közé tartozik, a német zenei hagyományok ápolásában kevés intézmény büszkélkedhet hozzá hasonló eredményekkel. Az együttesre a legkomolyabb, talán még ma is megérezhető hatást Richard Strauss gyakorolta, aki mintegy hatvan éven át rendszeresen dolgozott a zenekarral – szinte valamennyi Strauss-operát a drezdai együttes mutatta be. Májusi látogatásuk alkalmával, ha nem is Strausst, de német zenét hoznak magukkal: Webert – aki kétszáz évvel ezelőtt szintén zeneigazgatójuk volt! –, Mozartot és Brahmsot, valamint egy kitűnő zongoristát Lars Vogt és egy nem kevésbé kitűnő karmestert Myung-Whun Chung személyében. Utóbbit már hallhattuk dirigálni a Müpában: 2005-ben Mahler VIII. szimfóniáját vezényelte nagy sikerrel. (Május 23. 19:30 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem) •

Magyar Szimfonikus Körkép Budapesti Vonósok Az idei Magyar Szimfonikus Körkép utolsó koncertjeire kerül sor idén májusban – leszámítva a kakukktojás Pannon Filharmonikusokat, akik egy őszi koncerttel zárják majd le a sorozatot. De a Budapesti Vonósok is „kakukktojásnak” számítanak, hiszen az együttes tulajdonképpen nem szimfonikus zenekar – s ez műsorukban is tükröződik: a koncert klasszikus részének valamennyi opusza 1780 előtt keletkezett. Sőt, a kötelező kortárs darab, Orbán György Albumlapok Razumovszkij grófnak című műve is ezt a kort idézi, hiszen Razumovszkij Beethoven támogatójaként és a Razumovszkij-vonósnégyesek megrendelőjeként írta fel magát a zenetörténet lapjaira. (Május 3. 19:30 –– Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem) •

Bécsi Filharmonikus Zenekar / Lorin Maazel A Bécsi Filharmonikusok – fogalom. Aki nem zenekedvelő, az is ismeri őket a bécsi újévi koncertekről, a zenekedvelők pedig valószínűleg megszámlálhatatlan legendás felvételről tudnának mesélni. Tavaly már itt jártak nálunk, akkor Daniel Barenboim állt előttük a pulpituson, most pedig egy olyan karmesterrel érkeznek, aki szintén egy sztárzenekart, a New York-i Filharmo-

Szegedi Szimfonikus Zenekar A Szegedi Szimfonikus Zenekar is ötletesen oldotta meg a kortárs mű programba illesztését: „olasz” műsort állított össze úgy, hogy két Puccini-darab, a Capriccio sinfonico és a Messa di Gloria között hangzik el Szőllősy András Transﬁgurazioni című opusza, a szerző egyik legjelentősebb zenekari műve. Ez utóbbi darab címe és szelleme nem véletlenül olasz, hiszen Szőllősyre az egyik legerősebb hatást tanára, Goffredo Petrassi – és maga Róma – gyakorolta. Ő maga így vallott erről: „Róma szintén óriási hatással volt rám. Nem is elsősorban zenei tekintetben, bár Petrassi mellett hihetetlenül kitágult a zenei látóköröm, hanem főként a gondolkodásomat alakította át… A lelki egyensúlyt Róma teremtette meg bennem.” (Május 6. 19:30 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem) •

nikusokat vezényelte nálunk tavaly: Lorin Maazel. Műsoron egy örökzöld sikerdarab, Kodály Galántai táncok című műve, Dohnányi ritkán hallható, de gyönyörű, gordonkára írt koncertdarabja – tulajdonképpen gordonkaversenye –, valamint Brahms II. szimfóniája. A versenymű szólistája az a Nagy Róbert, aki 1992 óta a zenekar tagja, 2005-től pedig szólócsellistája. (Május 27. 19:30 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem) •

Nemzeti Filharmonikus Zenekar A Nemzeti Filharmonikusok koncertjén a kortárs mű előadása, Dukay Barnabás Szimfóniák az éjféli Naphoz című darabjának ősbemutatója a program elejére került. Ezt követi majd Beethoven B-dúr zongoraversenye, amelynek szólistája, a brit Ian Fountain 1989-ben robbant be a nemzetközi zenei életbe az Arthur Rubinstein Zongoraverseny megnyerésével – népszerűsége azóta is töretlen. Az est második részében egy ritkán hallható Csajkovszkij-mű hallható: a Manfréd-szimfónia nem tartozik ugyan Csajkovszkij hat sorszámmal ellátott szimfóniája közé, ám mégis szabályos, négytételes szimfóniáról van szó. (Május 22. 19:30 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem) •

Finomrahangolva Finomra hangolva www.hetivalasz.hu

Látogasson el Ön is kiadónk kulturális rendezvénysorozatának, a HetiVálasz Pódiumnak az elôadásaira, ahol Rockenbauer Zoltán látja vendégül a hazai kultúra nagyköveteit. R É S Z L E T E K

W W W . H E T I V A L A S Z . H U / R E N D E Z V E N Y E K

O L D A L O N

Látókör kérdése Heti Válasz 63

Echo Kolozsi László:

Lepereg előttem (Fidelio, 2008. január 22.) A Magyar Szimfonikus Körkép, a magyar zenekarokat bemutató Müpa-rendezvény nem a sztárcsapatokat hozza be az intézménybe, hanem a kis zenekarokat, ezeket az imént másodosztálynak nevezett kompániákat. A Müpának, érzésem szerint, éppen az lenne az egyik elsődleges feladata, hogy ezeket a kevéssé ismert, kisebb közönséghez eljutó társulatokat is megmutassa. A szomszédos intézmény leváltott vezetője, Jordán Tamás azzal is nyerte meg az igazgatói pályázatot annak idején, hogy ígéretet tett arra, bemutatja a fővárosban is a vidék színházát, illetve hogy leviszi a nagy nemzeti társulatot vidékre. Ígéreteit nem váltotta be, lelke rajta: a Müpa, szemben a Nemzeti Színházzal, hagyományt teremtett, ápolandó, fontos hagyományt a Szimfonikus Körképpel. Mikes Éva:

190 – W (Kultura.hu, 2008. február 15.) Ami a katarzist hozta el számomra, az a színészek produkciója. Az a teljesen póztalan vers- és prózamondás, ami mentes minden pátosztól, letisztult, egyszerű, de mélyen átélt és ezért mélyen elgondolkodtató. Olyan egyenletesen jó teljesítményt nyújtott valamennyi résztvevő, aminek újra csak örülni lehetne bármely előadáson. Valódi színházi élményt teremtettek, pedig történet, keretjáték nem volt más, mint maga a 33 év és annak alkotói. Az 190 – W egy állomás névtáblája, hajóállomásé talán, a hajóról levezető híddal, a parton pár paddal. Megérkezünk a hajóval egy világba, a Nyugatéba, aztán elhajózunk belőle. Az üresen maradt számvég cserélődött 1908–41 közt, ahogy az este haladt. A szereplők öltözetében tarka kis fricskákként virítottak az ünnepélyes fekete frakkok alatt-alól kivillanó zöld tornacipők, kék zoknik, szarvasos pulóverek, szőrös szoknyák vagy szőrös lábak. Ez a kettősség: az ünnepélyes tisztelet és a játékos irónia határozta meg az előadás-

Visszhangok a Müpa eseményeiről

módot is. Jólesett pátosz helyett iróniával, humorral találkozni, ezek kacsintottak ki tarka zokniként a komoly hangvételből, remekül ellenpontozva a tragikus fájdalmat, a sorra elhajózó barátoktól való búcsú keserveit. László Ferenc:

FRAKKBAN, SLAFROKBAN – Nyugat 2008–1908 (Revizoronline, 2008. február 17.) A nagy ember neglizsében – rendesen alig akad kiábrándítóbb látvány ennél; irodalomtörténeti jelentőségű – ez meg tán az ásítást szavatoló szókapcsolatok elseje. Az Örkény társulatának estje most rácáfol minderre: az egykori nagy és szent harcok máig érdekkel bírnak, s a Nyugat beltagjai papucsban és slafrokban is óriásoknak tetszenek.

Pier Giorgio Morandi

-mg-:

Se több, se kevesebb (Schiff és az Európa Kamarazenekar) (Momus, 2008. február 10.) Két fő erénye volt a hangversenynek, nyilván sok más mellett. Az egyik, hogy az Európa Kamarazenekar összhangja valóban gyönyörű. A másik pedig a zenélési kedv, nem tudok jobb szót, a lelkes együttjáték, ami láthatóan valódi örömforrása a zenekarban ülő muzsikusoknak. Nem csupán a szólamvezetők, hanem a leghátsó állásokban játszó vonósok mozgásán, lendületén is ez látszik. Készséggel elhiszem, hogy a zenekar egyébként is ilyen, ezen az estén azonban egyértelmű volt, hogy Schiff András sokat adott bele a közösbe, és ennek hasznát a publikum fölözte le. László Ferenc:

Puccini: Pillangókisassszony (Magyar Narancs, 2008. január 17.) Ám setét aggodalmaink hamar oszladozni kezdtenek, amint Pier Giorgio Morandi végre beintette az Állami Operaház Zenekarát: emlékezetes élményben tán nem lesz részünk, azonban tisztes muzsikálásban és hangulatos produkcióban alighanem igen. S e reményünkben nem is csalatkoztunk, hiszen a lengyel szoprán hűlésével küszködve is közel elsőrangú Pillangókisasszonynak bizonyult, nagyáriáját ízlésesen abszolválta,

s a linkóci Pinkerton hadnagy beugrója, a fess Zoran Todorovich szintén rokonszenves benyomást keltett, bárha hangszínét erős túlzás lenne behízelgőnek ítélni. A Nagaszakiba akkreditált amerikai konzul, a derék Sharpless szerepében Roberto Servile gáncs nélküli vokális teljesítményt nyújtott, s hasonló méltatást érdemelt a Suzukit alakító Wiedemann Bernadett is. Johanna:

Útravaló 365 napra (A teremtés / Fischer Ádám)

Máté J. György:

Hard bop tiszteletadás Michael Breckernek (Fidelio, 2008. január 24.) Randy Brecker szintén kellemes pillanatokat szerzett játékával. Lemezein gyakran esik áldozatul a képzett instrumentalista a divatos stílusirán yzatoknak, itt azonban kristálytisztán szólt a hangszere. Oláh Kálmán nagyszerű Night Silence témájában különösen feltűnő volt Brecker játékának érzékenysége.

(Momus, 2008. január 5.) MTI 2008. január. 23. Haydn zsenialitásához egy remek előadógárda is társult ezen az estén. Egy egészen kiváló zenekar, egy nagyszerű, tisztán és pontosan megszólaló kórus, három nagy tudású énekes és egy karmester, aki nagyon tudta, mit is akar mondani. Fejből vezényelni a Teremtést még nem feltétlenül emberfeletti teljesítmény, de azért mindenképpen jelzi, milyen szinten ismeri valaki a művet. Fischer Ádám nagyon ismeri. Minden hangot, annak jelentésével együtt. Többször halottam már – zenészek szájából is –, hogy Haydn unalmas. Többször fel is dúltam már magam ezen a kijelentésen, mert mindig azt gondoltam, hogy Haydn zenéje legfeljebb csak akkor lehet unalmas, ha unalmasan játsszák. (Egyébként valószínűleg egyre többen vannak, akiknek hasonló lehet a véleményük, hiszen a hangversenyterem megtelt kedden este.)

A sok humorral tarkított koncerten nemcsak Petőﬁre emlékezett az együttes. Játszottak Weöres Sándortól, s előkerült Ferenczi egyik kedvence, Jimi Hendrix Foxy Ladyje, valamint A Villa Negra nem apácazárda című klasszikus száma s több más, Petőﬁhez nem szorosan kapcsolódó daluk. Ferenczi és a Rackajam sajátos zenéje a blues, a rock és a népzene világát egyaránt megidézte a koncerten. Vendégeik – Gryllus Dániel és Gryllus Vilmos, a Csík együttes, Bársony Bálint, a Back II Black együttes szaxofonosa, valamint a rendkívül látványos Fáradt Halak együttes táncosai –, ha lehet, még változatosabbá tették a koncertet. A koncert végén a közönség vastapssal követelte ki a ráadást. Sarah Gancer:

Egy amerikai zenész a jazz-tehetségbörzén Végső Zoltán:

(Fidelio, 2008.január 22.)

Az elvárható be-bop (Élet és Irodalom, 2008. február 15.) Steve Grossman a bőgős Egri János születésnapi jutalomjátékára érkezett. Egri 42 éves kora ellenére már bő húsz esztendeje masszív résztvevője a magyar dzsesszéletnek, pedig ez a kor még közel sincs ahhoz, amit dzsessz-zenészek esetében érett korszaknak nevezhetünk. Kitartó, felkészült, de mindenekelőtt nagyon meleg, szerethető hangszínnel rendelkező bőgős; ő az igazi sideman megtestesítője, nem véletlenül játszotta keresztül-kasul a hazai dzsessz-szcénát – fő zenekara persze a mai napig a Trio Midnight. Saját nevén alakított triójába innen hozta magával Oláh Kálmán zongoristát, a dobos pedig a generációnyi különbséggel alattuk járó Mohay András. Az Egri Trió nem koncertezik sokat, összeszokottságuk így is lefegyverző;

Tekintélyes koncertterem, derekas hírverés, érdeklődő közönség. A színpadon előbb ﬁatal jazzmuzsikusok adják tudásuk legjavát, majd legendás előadók mutatják meg, hogy is kell ezt csinálni. De ez nem a New York-i Jazz at Lincoln Center programja, a világért sem! Ez kérem a budapesti Müpában első alkalommal tartott Jazz Showcase. Rákai Zsuzsanna:

Ach, wie ﬂüchtig (Élet és Irodalom, 2008. január 4.) A zenészek karmesterük kérlelhetetlenül szuggesztív szellemi irányításával különös, zárt világot alkottak a három kantátából. Az ember óhatatlanul némi komoly monumentalitást várna az evangélikus barokk egyházi zenétől, magyarázó elmélkedést és a hatalom megtestesülésének erejét, még

akkor is, ha alapjában véve kis apparátust foglalkoztató, nem túlságosan terjedelmes formákban kibontott kompozíciókról van is szó. Harnoncourt értelmezése azonban igen távol állt az efféle előfeltevésektől, ugyanakkor nem adta át magát az üdvösség szerelmi metaforákkal megtámogatott vonzerejének sem. Szinte teljesen hiányoztak a kórustételek méltóságteljes, masszív, fényes tömbjei, és nem kizárólag azért, mert a kórus tagadhatatlanul színtelenül, meglepően fakó szopránszólammal épült be a zenekar hangzásába, elsősorban a világosan artikulált szöveg révén válva el tőle. Sokkal inkább Harnoncourt egyéni koncepciójának volt köszönhető az előadás törékeny kamarazeneként megjelenő magányossága, az ő érzékeny ízlése formált elegánsan hajlékony érzelmeket mintázó, barokk udvari allegóriákat a protestáns városi polgárok istentiszteletéből. A kompozíciók jelentésrétegeinek értő feltárása az ünnep várt csillogása helyett meditatív hangulatot teremtett. Nézői visszajelzések a Fidelio szavazásán Az „Önnek mi volt 2007 legemlékezetesebb budapesti operaélménye?” kérdésre a válaszadók 22,6%-a a Budapesti Wagner Napokon elhangzott Rajna kincse – A Walkür előadását jelölte meg (Fischer Á. – Schörghofer). Az Operaház Strauss: Elektrája (rendező: Kovalik Balázs) 21,7%-ot kapott. Önnek mi volt 2007 legemlékezetesebb budapesti operaélménye? Giordano: Andrea Chénier – Selmeczi, MÁO

8,7%

Mozart–maraton – Kovalik, BTF

11,8%

Vajda: Özvegy Karnyóné – Ascher, MÁO

10,2%

Budapesti Wagner Napok – Fischer–Schörghofer, Müpa

22,6%

Debussy: Pelléas és Mélisande – Kocsis, NFZ

12,4%

Verdi: A végzet hatalma – Káel, Müpa

Stravinsky három egyfelvonásosa – Vidnyánszky, MÁO

3,6%

Strauss: Elektra – Kovalik, MÁO

21,7%

Lenyûgöző a klasszikusok szabad szárnyalása A Művészetek Palotája mecénása a Magyar Telekom.

www.mupa.hu

Élmény! Minden tekintetben.

Extra erôs hatás

Kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg barátait, ismerôseit, és olvassa Mûsorkalauzunkat. S T R A T É G I A I PARTNEREINK

STRATÉGIAI MÉDIA PARTNEREINK