Daubner - Életesemények 35 oldal

Életesemények A fejlődéslélektan tükrében Gondolatok a kultúránkról A gyermek túlélése tehát attól függ, hogy szüleivel azonosítja magát – annál inkább, minél hidegebben, kevesebb szeretettel és kegyetlenebbül lépnek fel vele szemben. Ezért kell végrehajtania érzelmi életében ezt a végzetes váltást, ezt a radikális fordulatot – egyben önmagától való elfordulást. Szülei kedvéért árulja el önmagát. Minden kívánságát és szükségletét, amely szeretetre, melegségre és együttérzésre irányul, kizárja lelkéből, elfalazza, leválasztja, mint valami idegen testrészt, ami nem tartozhat hozzá. A sajátot idegennek, az idegent, a szülői elutasítást, a hidegséget, a közönyt, pedig sajátjának nyilvánítja, átvéve ezzel a szülők vele szemben tanúsított szeretetlen magatartását. Kínzói cinkostársává lesz, és innentől kezdi a világot a másik oldaláról nézi. Azt mondja magának, hogy „minden, amit én akarok, rossz és minden, amit a szüleim akarnak, jó. Én rossz vagyok, a szüleim pedig jók.” – „És ha az idegen mégis megmozdul bennünk, és melegségre vágyik, akkor – mondja Gruen – felerősödik bennünk a szégyen, hogy olyanok vagyunk, amilyenek, és erősödik a bűntudat is, mert rossz így érezni és ilyenek lenni.”

Miközben az ember másokat elintéz, üldöz, kínoz és tönkretesz, megszabadul a piszkosság gyanújától.

Az önértéket külső dolgokon mérik le, mint a siker, a pénz és a dicsősség. E homlokzat mögött azonban ott ólálkodik a páni félelem, hogy minden elvész: a munkahely, a pénz, a státusz. „Ahhoz, hogy a fájdalmat megélhessük, fel kell ismernünk eredetét, és ez nehéz lesz. Hisz kezdetektől fogva arra bírnak rá minket, hogy ne csak engedelmesek legyünk. A szüleink valóságát, hogy egyszerűen ők is emberek, hogy vannak jó és kevésbé jó tulajdonságaik, egyáltalán nem szabad felismernünk. Maguk követelik meg tőlünk, hogy idealizált embernek lássuk őket, nem olyanoknak, amilyenek valójában. Ez bizony megijeszt minket, ezért nem tudjuk felismerni saját fájdalmunkat. Ahhoz tehát, hogy ez megtörténhessen, szüleinket embereknek kellene látnunk, nem pedig ideáloknak.”

Mindannyinkat lebilincsel a félelem, hogy a valóságot lássuk. Ezért annak idején úgy határoztunk, hogy a dolgokat nem fogjuk a szerint szemlélni, amilyenek. Már rég megadtuk magunkat, alkalmazkodtunk, engedelmesek vagyunk. Sokra tartjuk manapság, hogy racionálisak és realisztikusak legyünk.

Normálisnak számít az is, hogy győz az erősebb ember, a hegyesebb könyök, a nagyobb hang, a gyorsabb fecsegő, a nagyobb autó, a szebb ház. Az élet maga a státusz. A forma ott válik tartalommá, ahol minden üres. Engedelmesség támasztja alá a hatalmat, és az engedelmesség teszi lehetetlenné azt is, hogy a felgyülemlett dühöt a felelősök ellen fordítsák.

Ezek az emberek képtelenek leállni, mert ha nem tudnak folyvást a csúcson lenni, ha nincsen állandóan új nőjük, ha nem utazhatnak állandóan, ha nem foghatnak bele nagy ipari vállalkozásokba, akkor alacsonyabb értékűnek érzik magukat, bensejüket pedig üresnek, mert egyáltalán nem férnek hozzá ahhoz, ami a sajátjuk.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Arno Gruen szerint a lakosságnak a fele élhet és működhet ilyen destruktív minta szerint. A többiek, akik készek a fájdalmat magukhoz engedni, akik nem akarnak kínozni és megsebezni, gyakran reménytelen helyzetben vannak a tagadás kultúrájában. Amíg a szeretet és odafordulás iránti vágyat érezzük, nem veszett el minden, és ez a vágyakozás, amely az embernek erőt ad ahhoz, hogy kibírja a fájdalmat: Hál’ Istennek a vágy megmarad, hisz van bennünk valami jobb, szeretet teljesebb iránti vágy. Így történhet meg az, hogy egy ember hidegsége jobban vonz minket, mert úgy hisszük, hogy ez az, ahol majd megtaláljuk, amit keresünk. Ez már ismerősnek tűnik, hiszen szüleink valahogy hidegek voltak velünk. Most az az érzésünk, hogy ez a mi bűnünk miatt van így, és ha helyesen cselekednénk, akkor megadnák nekünk, amire szükségünk van. Pedig amikor egy hideg férfi, vagy nő után futunk, korántsem kell attól tartanunk, hogy a melegség iránti vágyunk valóban beteljesedik. Valahol egészen mélyen nem kell attól félnünk, hogy tényleg szeretetet fogunk kapni – amitől tudniillik félünk – mert úgy hisszük, hogy nem érdemeltük meg, hogy szeretetet kapjunk.

A társadalmi méretekben jelen lévő, hidegségben és szeretetlenségben megnyilvánuló rossz ellenszere a szerető és megerősítő tapasztalatok támogatása a gyermekek fejlődésében.

AZ ÉLET KEZDETÉN Az élet már a születés előtt kilenc hónappal kezdetét veszi, de tulajdonképpen akkor, amikor a gyermek megjelenik a szülők gondolataiban. A várandósság lélektanilag is sajátos állapot. A gyermeket váró nő irányultsága megváltozik, a külvilágtól a benne végbemenő változások felé fordul. Az anyák önérzékelése kiterjed a bennük növekvő gyermekre, s a magzattal, majd a csecsemővel való azonosítás révén lehetővé válik, hogy az anya érzékelje a gyermek szükségleteit Ebben a fellazult állapotban az anya képzetei, tudattalan fantáziái könnyen kivetülnek a gyermekre. A megnövekedett érzékenység – bár betegséghez közeli állapotra hasonlít, ebben az életkori szakaszban normális lélektani jelenségnek tekinthető, mert lehetővé teszi, hogy az anya ráhangolódjon a csecsenő szükségleteire. Ez az állapot a szülést követő néhány hétig tart, s ha már elmúlt, nem igazán emlékeznek rá.

A csecsemő testi-lelki egészsége az anyai gondoskodás függvénye, amely – ha jól megy – alig észrevehető, s folytatása a szülést megelőző állapotnak.

A magzat-anya duálunió a legtökéletesebb egység, amelyre az egyén egész életében visszavágyik. A magzat bizonyos értelemben már rendelkezik emlékezettel: a zsigeri /cönesztopátiás/ emlékezés az anya szívhangjára vonatkozik – kielégítő, elfogadott terhesség esetén. A magzat az anyával szimbiotikus, pszichoszomatikus egységben él, így önreflexiói a kín- és örömérzetre egyben jelzések is az anya számára.

A terhesség és a szülés, a megszületett gyermek valósága tudatos és tudattalan fantáziákat indít el az anyában, amelyek általában a szüléssel, a saját anyjával való kapcsolatával, gyermekkori élményeivel függnek össze. Egy lassan szopó, nehezen megnyugtatható sírós baba mamájának az önmagáról, mint anyáról kialakított képe egészen máshogy alakul, mint azé, akinek gyermeke jól eszik, és sokat alszik. A csecsemőkorban jelentkező pszichés zavarok nagy részét az ilyen – anya és gyermek közötti – félreértések, Ferenczi Sándor szavaival: a felnőtt és a gyermek közötti „nyelvzavar” határozza meg, s nem az anya korábbi személyiségének sajátosságai, esetleges patológiája.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Az anyai fantáziálásnak adaptív funkciója is van. Az újszülött tulajdonságokkal való felruházása segít integrálni az ismeretlen jövevényt az anya lelki háztartásába s a család egészébe. A nem várt gyermekeknél az anyai fantáziálásnak ez az integráló sajátossága sérül. Az anyai fantáziálás ezen túl segít a csecsemő belső világának a strukturálásában.

A fogantatást megelőző és követő tudatos és tudattalan fantáziák, a szülők elvárásai kihatnak a megszületendő gyermekre. Ha a tulajdonítások túl intenzívek, a fantáziák mögött az anya nehezen látja meg a valódi gyermek tényleges tulajdonságait. Például, ha a szülő fiút vár és lánya születik, tudattalan vágyai, a gyermek felé irányuló elvárásai a kislányoknál is meglévő férfias tulajdonságok felerősítésével a nem megfelelő identitás felé terelik a gyermeket. Egy egészséges légkörű családban a szülő idővel visszavonja projekcióit, s teret enged a gyermek individualitásának.

A fiatal szülő az őt gyermekként szerető saját szüleivel azonosítja önmagát, s gyermekében hajdani önmagát, szülei szeretett gyermekét látja. Szeretné őt megkímélni mindazoktól a csalódásoktól, amelyektől őt saját szüleinek nem sikerült. Eközben a kiskorában fel nem dolgozott konfliktusok, a kisgyermekkor elutasított, elhárított gondolatai, késztetései újraéledhetnek, és gyermekére vetülhetnek. A szülő egykori elintézetlen konfliktusait most gyermekével való kapcsolatában az ismétlésen keresztül próbálja megoldani. A gyermek új lehetőségeket hordoz, új távlatot nyit szülei személyiségfejlődésében.

A család kiegyensúlyozott működése szempontjából fontos, hogy e korai periódusban, amikor a csecsemő az anyával még szoros testi kontaktusban van, az apák ne marginalizálódjanak a családban. A szülőknek figyelniük kell arra, hogy az apa ne szoruljon ki az anya-gyermek kapcsolat mellől, s hogy az apai mellett a férj szerepkörét is megőrizze.

AZ ÉN FEJLŐDÉSE AZ ÉLET ELSŐ HÁROM ÉVÉBEN Az én fejlődés a velünk született és a fejlődés során szerzett funkciók alapján történik. Velünk születik az érzékelés, az intelligencia és a motorium bizonyos fejlettségi foka. Ami szerzett, az az én-tudat fejlődése.

H. Hartmann meghatározása szerint a self a saját személyünk, a személyiségünk egészére vonatkozó tartalmak – érzések, képzetek, emlékképek, elképzelések – összessége, amelyek testi és pszichés működéseink belső érzékelése nyomán keletkeznek bennünk. Ez nem azonos, hanem ellentétes a külvilággal; amit az önmegfigyelés során észlelünk az az énünk. Az a gyermek, aki már használja az én névmást különbséget tud tenni önmaga és nem önmaga között.

Az individuáció folyamata, amely a leválással párhuzamosan halad, az egyes személyiségjegyek formálódását jelenti. A leválás és az individuáció teremtik meg az identitásérzés kialakulásának feltételeit.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

I A LEVÁLÁSI ÉS INDIVIDUÁCIÓS FOLYAMAT ELŐFUTÁRAI 1 A normál autisztikus fázis Az első fázis, amelyet Mahler „normál autizmusnak” nevez, a születéstől a negyedik-hatodik hétig tart.

Az autisztikus fázisban az újszülött szendergésszerű állapotban van. Mivel viszonylag magas ingerküszöbbel születik, a külvilági ingerek még kevéssé jutnak el hozzá, többnyire csak belső szükségletei riasztják fel.

Hermann Imre /1943/ főemlősök vizsgálata alapján írta le az úgynevezett megkapaszkodási ösztönt, amelyet az embergyermeknél veleszületettnek talált. Az anya-gyermek kapcsolat legkorábbi megnyilvánulása a csecsemőnek az anyjába kapaszkodása.

A, J. Bowlby /1958/ szintén az anya és a gyermek kapcsolatát vizsgálta, amelyet ő kötődésnek, /attachment/ nevezett. Elmélete szerint a csecsemő az anyával személyre szóló érzelmi kapcsolatot alakít ki, kötődik hozzá. A kötődés kialakítására irányuló szükséglet olyan ösztönös eredetű túlélési mechanizmus, amely a csecsemő életben maradása érdekében fejlődött ki az evolúció során. A kötődési folyamat Bowlby szerint nem a táplálkozás vagy a megkapaszkodás szükségletének kielégítésén alapul, hanem az embernek, mint társas lénynek a lényegi vonása.

2 Szimbiotikus fázis A szimbiotikus fázis a második hónap kezdetétől a negyedik-ötödik hónapi tart.

A „fájdalmas/rossz” és a „kellemes/jó” érzéseket azonban már megkülönbözteti, s a kínos érzések – legyenek azok a környezetből vagy a saját testéből jövők –a burkon kívülre vetülnek.

Ez lehet a későbbi hasítás mechanizmusának az alapja.

Hasításon az én elhárító működését értjük, amelyben egy lelki struktúra elveszti /vagy még el sem érte/ az integritását. A hasítás során a self vagy a tárgy, a másik személy jó és rossz aspektusait külön észleljük, s ezzel elkerüljük az ambivalencia átéléséből fakadó feszültségeket.

Az ellentétek egyidejű átélésére csak az én bizonyos fokú érettsége esetén vagyunk képesek.

A libidó kifejezés szóhasználatunkban teljes érzelmi átadást, érzelmi megszállást jelent.

Az ösztönfejlődést tekintve ez az időszak az orális fázis. A kitüntetett erogén zóna, tehát az örömszerzés szerve – a szopás révén – a száj. A harapás megjelenésével a gyermek belép az orálszadisztikus fázisba. Az ösztönenergia – a libidó – a szájra összpontosul.

A csecsemő a szopással ismeri meg legjobban az anyát. A kielégítő szoptatás mindkettőjüket nyugalommal tölti el. A csecsemő átéli a teljes kielégülést, és kialakul benne a „jó anya” képe, aki csillapítja éhségét. Ha nem jön az anya, vagy nem tud azonnal segíteni, a frusztráló rossz anya képe kezd kialakulni a gyermekben. A tárgyállandóság eléréséhez a gyermeknek hároméves korára e két különálló anyaképből kell egy egységes, konstans anyaképet, szeretettárgyat formálnia.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Ebben az időszakban kell megalapozódnia az „ősbizalomnak”. Erik H. Erikson nevezte el így az anya és a gyermek kapcsolatának azt a formáját, amely jól működik, és életre szólóan biztos alapot ad az önbizalomhoz és a másik emberhez fűződő szeretetkapcsolat kialakításához.

Ha az anyai gondoskodás kielégítő, a csecsemő mindenhatónak éli meg magát.

A mindenhatósági fantáziák a szimbiotikus fázis első felében a csecsemő én erősítését szolgálják. Ha ebben az időszakban nem élheti meg a gyermek, hogy minden kívánsága teljesül, nárcisztikus sérelem éri.

Az „elég jó anyai gondoskodás” - a „good enough mothering” fogalmát Winnicott vezette be a pszichológiai gondolkodásba – a csecsemő fejlődésével változó igényeihez alkalmazkodik.

II A LEVÁLÁSI ÉS INDIVIDUÁCIÓS FOLYAMATOK Első alszakasz a differenciáció A leválási folyamat első alszakasza a differenciáció, amely a negyedik-ötödik hónaptól a hetedik-kilencedik hónapig tart.

A fejlődéssel növekszik a tér a gyermek és az anya között. Ezt a teret idővel az átmeneti jelenségek és tárgyak töltik ki.

A gyermek hol gyengéden szereti ezt a tárgyat, hol a dühét éli ki rajta, s a tárgynak mindezeket a támadásokat túl kell élnie. Az első birtoktárgyat fokozatosan felváltják a macik és a babák, a szőrmeállatok és az első igazi játékok.

Az átmeneti jelenségek szétterjednek a köztes térben, s Winnicott szerint a szimbólumhasználat, a kulturális élmény alapjává válnak.

Jóllehet az átmeneti tárgy az anya mellét szimbolizálja, mégis konkrét tárgy. Köztes terület a szubjektív, belső világ és az objektív, külső környezet közt, mindkettőhöz egyaránt hozzátartozik. Nem helyettesíti az anyát, hanem áthidalja kettejük közt a távolságot. Az élményeknek ez a köztes tere alkotja a csecsemő élményvilágát, ez a humán kulturálódás első lépése. A későbbiekben ez lesz a játék, a művészetek, az imagináció, a vallásos élmény s a kreatív tevékenység tere.

René Spitz írta le a nyolc hónapos csecsemők jellegzetes szorongását. Ez azt jelenti, hogy amelyikük mellett nincs ott az anyja, a távolról jövő személyt anyjának várja el, és ebben csalódva félelmet mutat.

A szeparációs szorongást a gyermek az anyja hiányakor éli át, amikor a kötődés veszélybe kerül.

Amennyiben a szimbiotikus fázisban az anya s a gyermek kapcsolata nem volt zavartalan – s ebbe természetesen a kisebb zökkenőket is beleértjük -, az anyától való differenciálódás megnehezül – a tojás hasonlatával élve a kikelés késleltetett vagy túl korai lesz.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Sok esetben a leválást az anyák nehezítik meg, akiknek saját kapcsolati problémájuk miatt nehéz elengedniük a csecsemőt, s kapaszkodnak belé. A túlvédés tudattalan elutasítást is rejthet.

A skizoid személyiség-struktúrájú anya pedig nehezen viselheti a szimbiózis testi közelségét, s távolíthatja a gyermeket.

Második alszakasz: a gyakorlás Ez az időszak a tizediktől a tizennyolcadik hónapig tart, s két szakaszra bomlik, a korai gyakorló fázisra és a valódi gyakorló fázisra.

1 A korai gyakorló fázis A mozgás fejlődésével, az individuáció előrehaladásával a gyermek elindul a világ felfedezésére. A szakasz kezdetén már tud mászni, totyogni, felállni, de az anyja közelében marad.

2 A valódi gyakorló fázis a valódi gyakorló fázis a járás időszakával indul. Az emberré válás jellegzetessége a beszéden kívül a felegyenesedett járás, amely euforikus örömet jelent a gyermeknek, s új kapcsolattartási formát is hoz magával. Anyja iránti érdeklődését a külvilágra is átviszi, amelyet örömmel fedez fel, de közben vissza-visszatér anyjához egy kis „érzelmi feltankolásért”.

Az, hogy a gyermek milyennek éli meg a környező világot, az anya viszonyulásától függ, mert a gyermek világának középpontjában még hosszú ideig az anya áll.

Az én alakulásának tapasztalható jelei a gondolkodás fejlődése, a beszéd kezdete. Ekkor jelennek meg ennek csírái, az első szavak, s ez egészen újfajta kapcsolatteremtési módot jelent.

Most kezdődik az emberré válásnak az az időszaka, amikor szavakat kezd formálni. Ez legalább olyan nagy jelentőségű, mint a felegyenesedett járás – a gyermek rohamosan gyarapodik a tapasztalatokban.

E korszak fontos jellemzője az önértékelés növekedése. A gyermek örömét leli saját ügyességében, nő az önbizalma. A szimbiózis mindenhatósági fantáziái után most saját képességeivel van eltelve, túlértékeli magát és lehetőségeit. A megértően visszatükröző anyai reakció segíti a helyes önértékelés kialakulását. A serdülő- és felnőttkori önértékelési problémák gyökereit gyakran innen eredeztetjük.

Fontossá válik, hogy szülei dicsérjék, hogy önállóan cselekedjen, érezze saját képességeit, amelyeket az anyától függetlenül igyekszik gyakorolni /elszalad az anyja elől/. Ez utóbbinak kettős szerepe van: a gyermek kimenekül az összeolvadásból, amelyet most már növekvő önállósága fenyegetésének érez, másrészt megbizonyosodik anyja szeretetéről, mikor az a karjára veszi.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Harmadik alszakasz: az újraközeledés Az újraközeledés alszakasza a tizennyolcadik hónaptól hároméves korig tart. Ez az időszak az identitás kialakulásának az első foka, a gyermek különálló, individuális egység lesz.

A gyakorlás fázisában a beszéddel és a járással már megtörtént a gyermek „pszichés születése”, de a gyermek autonómiája még labilis. Az elért egyensúly másfél éves kor körül megbomlik. Megváltozik a gyermek viszonya a környezethez, az „érzelmi feltankolást” az anyával való kontaktus keresése és egyidejű elutasítása váltja fel.

Ez az elszaladásnál is megmutatkozó ambivalencia az életkor legfőbb sajátossága, ami többek közt kívánságai kielégíthetetlenségében, dacoskodásban, negatívizmusban nyilvánul meg.

A gyakorlás alatt a gyermek anyját segédeként élte meg, tehát kompetenciáját a sajátjának tekintette. A világ felfedezése során azonban rá kell ébrednie kicsinységére, fel kell adnia a gyermeki omnipotenciát, s fel kell ismernie, hogy az anyja rajta kívül létezik. Ez megrázkódtatással jár.

E korszak a freudi terminológia szerint az anális libidófejlődési szakasz. A széklet „odaajándékozása” vagy visszatartása a szülőkkel való csatározás kiváló terepévé teszi a szobatisztaságra szoktatást. Eközben a gyermek szorongásokat is átél. A székletet még a teste részének képzeli, a biliztetés számára én vesztéssel fenyeget, s engedetlensége miatt a szülői szeretet elvesztésétől fél.

A szimbolikus kifejezésmódok megjelenése, a játék, a beszéd és a mese a feszültségek oldásában segítenek. A játékot eddig a tárgyi világ felfedezése jelentette, most játékká válik a kapcsolat, a gyermek bújócskázik, a szüleit utánozza. Ha az anya segíti, utánzási és azonosulási törekvéseit, a gyermek képessé válik arra, hogy kapcsolatukat belsővé tegye, introiciálja, A társas tér tágulásával, az apával való kapcsolat egyre fontosabbá válik, és a kicsik felfedezik a többi gyermeket.

Az újraközeledési krízis a másfél-kétéves gyermekeknél a leghangsúlyosabb.

Az újraközeledési fázis időszakára azonban már kellő tapasztalatot gyűjtött, hogy megértse, a világ nem mindig úgy működik, ahogy ő szeretné. Fejlődik realitásvizsgálata, és megrendül az a hit, amelyet önmagába vetett, rájön, hogy nem mindenható. Ez a felismerés érzelmi megrázkódtatással jár, ez a gyermek első igazi krízise.

Szeretne mindent egyedül csinálni, miközben azt kívánja, anyja úgy segítsen neki, hogy azt ne kelljen észrevennie. Tehát a leválás és a megkapaszkodás egyszerre működik. Az anya ebben az ellentmondásokkal teli időszakban akkor segíti a legjobban gyermeke fejlődését, ha a gyermek ambivalenciáját kibírja, s érzelmileg változatlanul a rendelkezésére áll.

Az újraközeledési krízis Mahler tapasztalatai szerint a huszonegyedik hónap körül lecseng, a gyermek megtalálja az anyjától való optimális távolságot. Ezt az individuációs jegyek segítik:

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

1.

2.

3.

A beszédfejlődés kezdete, a belső folyamatok s a külvilág tárgyainak megnevezése, ami kontrollt biztosít a külső és a belső környezet felett; az „én” személyes névmás használata.

Az introjekciós folyamat, azaz bevetítés a „jó”, gondoskodó anyával és apával való azonosítás, valamint az előírások bevetítése, a felettes-én alakulásának jelei.

A szimbolikus játék, amely eszköz vágyai, fantáziái megjelenítésére.

A fokozott elszakadási szorongás Mahler szerint problémát jelez. Két jellegzetes anyai magatartást ír le: az anya saját szorongása vagy a túl szoros kapcsolatra irányuló igénye miatt maga válik a gyermek követőjévé, s nem engedi őt leválni, vagy érzelmileg nem áll eléggé rendelkezésére az újraközeledés idején.

Negyedik alszakasz: az egyéniség konszolidációja és az érzelmi tárgyállandóság kialakulása Ha az anyjával való kapcsolatában, a mindennapokban a gyermeket döntően pozitív élmények érik, akkor a két, korábban elkülönült anyakép egy döntően pozitív belső anyaképpé olvad össze. Ez teszi lehetővé, hogy a gyermek anyja távollétében is tevékenykedjen, s biztonságban érezze magát. A tárgyállandóság a távollévő szeretett személy megőrzését jelenti lelkünkben.

A tárgyállandóság kialakulásának két fontos feltétele: 1. a bizalom, amely már a szimbiotikus fázisban létrejött, amikor a frusztrációra, a feszültségre szükséglet kielégítés következett be. A leválás és az individuáció folyamán a szükséglet kielégítés összekapcsolódik az anya személyével, és ezt az érzést az anya belső képére /az intrapszichés reprezentációra/ viszi át a gyermek.

2. Az állandóság, azaz az anya személyének a folyamatossága. Folyamatos kapcsolat, amelyet frusztrációk és kielégülések kísérnek.

Az érzelmi tárgyállandóság kialakulásának folyamatát tehát a következőkben foglalhatjuk össze: 1. A csecsemő és az anya szimbiózisa, a csecsemő és az anya /az anyamell/ egységének megélése.

2. Az egység megélésére vonatkozó fokozatos illúzióvesztés: az anya a fokozatos frusztrációkkal – például a szoptatások közötti idő nyújtásával – éri el a csecsemő illúzióinak mérséklését. A folyamat eredményeként a csecsemő az anyát résztárgyként éli át.

3. Az átmeneti tárgy – mint az anya és az anya hiánya közti áthidaló forma – összeköti a belső, jó és a valódi anya képét.

4. Nyolc hónapos korban az anya már „nem énként” biztonsággal elkülönül. Ezt jelzi a célirányos tekintet, az idegenektől való szorongás megjelenése.

5. Egyéves korban az eltávolodással, a járással a gyermek a cselekvésben éli át én-élményét.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

6. A beszéd megjelenésével a cselekvéses séma bővül a szószimbólummal. Az első tagadás, az első „nem” és az „én” személyes névmás kimondása az én fejlődés fontos mozzanatait jelentik.

7. A belső képek kialakulása a gyermek biztonságát növeli: képessé válik az észlelésre, a megfigyelésre, a megismerésre, az emlékezésre, a gondolkodásra és önmaga megélésére.

8. Az érzelmi tárgyállandóság kialakulása: a gyermek már az anya nélkül is jól tud tevékenykedni. Ezt a távollévő szeretettárgy képének megőrzése teszi lehetővé, valamint a „jó” és „rossz” tárgy összreprezentánssá egyesülése.

A hároméves gyermek már rendelkezik egy belső képpel a külvilágról, amelyhez viszonyít, képes a valóság vizsgálatára. Világképe azonban még mágikus elemeket tartalmaz. Ferenczi szavaival: a gondolat mindenhatóságának hite jellemzi, úgy érzi elég gondolnia valamire, s az megvalósul.

A libidófejlődés vonatkozásában az ilyen korú gyermek az úgynevezett análszadisztikus fázisban, illetve a korai fallikus fázisban van. Az anális szakasz jellemzője az ambivalencia, amelyet a gyermek szüleivel való kapcsolatában is megjelenít. A korszak a szobatisztaságra szoktatás ideje, ez az első igazi kulturális követelmény elsajátításának az időszaka.

A lelki egészség feltételét a korszak végén az jelenti, ha a gyermek egy érzelmi biztonságot adó kapcsolatban értékesnek éli meg önmagát. Azok a gyermekek, akik mindenhatósági érzéseikben túl korán csalódtak, hajlamosak lesznek a világot jó és rossz részre hasítani. Anyjukban csalódtak, és önértékelésük bizonytalan.

Az „én” fogalmát – ahogy már volt róla szó – „önmagunk” azaz a self értelmében használtuk A gyermeket a saját testével kapcsolatos tapasztalatok vezetik el ahhoz, hogy önmagát a világtól elkülönült lényként élje meg, akinek múltja, jelene és jövője van, s aki az időben és a térben ugyanaz a személy. A selfet ezek az önmagunkkal kapcsolatos észlelések és élmények alkotják. Tehát a self az önészlelés következtében kialakuló pszichés tartalom, amely tudatos és tudattalan egyaránt lehet.

Az „én” személyes névmásnak azonban egy másik pszichológiai értelme is van.

Freud az „én” /ego/ fogalmát az egyik lelki struktúra megjelölésére használta. Az én a személyiség központját jelenti, amely a pszichés folyamatokat integrálja. Freud konfliktus termékként írja le, az én keletkezésekor az ösztön-énből /id/, az ösztönvilágból vált ki a külvilág nyomására.

Feladata az alkalmazkodás. Ez a lelki struktúránk egyensúlyoz a realitás követelményei, az erkölcsi normák és az ösztönerők között. Freud híres hasonlata szerint az én az ösztönökkel folytatott küzdelemben időnként olyan, mint az a lovas, akinek ha fenn akar maradni a lován, engednie kell, hogy vigye a lova, ahova akarja. Általában a tudatosság fogalma kapcsolódik az én működéséhez, de az nem mindig tudatos, a szorongás elhárítása például többnyire nem tudatosul. Nem tudatosuló lelki folyamatainkat, tehát amelyekről nem szerzünk tudomást, de észrevétlenül bennünk zajlanak, tudattalanul zajló folyamatoknak, tudattalan lelki mechanizmusoknak nevezzük. Ezek a lelki folyamatok csak kerülő úton /álmok, tévcselekedetek, elszólások, stb. révén/ jutnak el a tudatba.

Az énnek konfliktusmentes működésmódja és az ösztönöktől független fejlődés menete is van. Olyan helyzetekben, amikor csak észlelünk, vagy amikor képességeinket valósítjuk meg, A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

a személyiségen belül a feszültség szintje alacsony lehet. Az emberi psziché tartományai működésükben együtt alkotják a személyiséget. A lélek (személyiség) itt téves, nem azonos a személyiséggel. A lélek örök, a személyiség, mint állandóság nem létezik, állandóan változik /hála Isten/, alapvetően nem létező, káprázat.

A modern csecsemőkutatás kísérleti eredményei Az irányzat képviselői a klasszikus pszichoanalízissel szemben felrótták, hogy az a csecsemőt a felnőtt kategóriáival írja le, valamint, hogy a patológiás fejlődésmenet fogalmaival ábrázolja az egészséges csecsemőket is. A kutatók fő vizsgálati tárgyuknak az anya és a gyermek normál interakcióját, valamint a kogníció, a percepció, az affektusok és az emlékezeti funkciók fejlődését tekintették, s ezt a kísérleti pszichológia egzakt módszereivel igyekeztek vizsgálni.

E nézet szerint a csecsemő már születésétől kezdve, sőt már azt megelőzően is képes a percepcióra, a kognícióra és az emlékezeti teljesítményekre, a környező világot inkább rendezettnek, mint kaotikusnak érzékeli. A kezdetektől képes a másik személyt elkülöníteni, s kapcsolatai alakításában aktívan részt vesz.

A tizenöt perces újszülött már másokétól megkülönbözteti, és előnyben részesíti az anyja képét /idézi: Gervai 1997/.

A csecsemő összeköttetést létesít aközött, amit a szájával tapint, s amit lát. Ezt a jelenséget amodális percepciónak, tehát a csecsemő az egyik szenzoros modalitásból szerzett információt át tudja vinni a másik szenzoros modalitásra. Ezt az átvitt információt olyan jellemzők képzik, mint az alaki, a formai, az intenzitásbeli sajátosságok, s az időbeli mintázatok sajátosságai. Ily módon a csecsemő egységes tárgyakat észlel, a világot perceptuális egységben tapasztalja, s nem egymástól elkülönült érzetek világában él. A fejlődés során a részek nem lépésről lépésre épülnek össze egy egésszé, hanem eredetileg egészet észlelünk, s az érzetek differenciált észlelése a fejlődési folyamat eredménye.

D.N. Stern /l985/ elmélete a Self, azaz a „Self-érzet” fejlődését helyezi a középpontba. Stern self-fogalma eltér a pszichoanalízisben eddig használatostól, mert a preverbális Selférzeteket /a beszéd előtti tapasztalatot/ is magában foglalja. Felfogásában a self egy állandó felismerés mintázat. A Self-érzetek bizonyos szintjei a születéstől léteznek, s az újszülött az élet kezdetétől képes megkülönböztetni a Selfet és a Másikat.

A Self érzet szintjei: 1./ Az első Self érzet a „felbukkanó Self érzete”. Ez a fiziológiailag meghatározott testi Self-érzet. Ebben az életkori szakaszban Stern szerint a csecsemő az amodális percepció mentén képes a tapasztalatokból a Self és a másik állandóságát kiszűrni.

2./ A „Self-mag érzete” a második és hatodik hónap közt alakul. A csecsemő képességei ebben az életkori szakaszban ugrásszerűen fejlődnek, megjelenik a szemkontaktus, a gyermek mosolyog a szüleire, s bensőséges interakciók bontakoznak ki köztük.

Az anyák viselkedése csecsemőjükkel szemben jellegzetes. A kutatók leírják a „baby talk” és a „baby face” jelenségét: a mamák túlzott hangsúlyozással s gesztusokkal, arckifejezéssel, redukált szókinccsel beszélnek babájukhoz, hogy „a baba ezt megértse”.

Ezeknek az interakcióknak a reprezentációja fontos szerepet játszik eben a fejlődési szakaszban. A „Self-mag érzete” négyféle tapasztalatra épül: A Self működésének, koherenciájának, történetének, valamint az affektív Self tapasztalatára.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

3../ A „szubjektív Self-érzet” a hetedik és a tizenötödik hónapközt alapozódik meg.

A csecsemő felismeri, hogy tudattal rendelkezik, s hogy másoknak is van tudata. Felfedezi, hogy ez által szubjektív tapasztalatai, a figyelme, a szándékai és az érzései megoszthatókká válnak másokkal.

Stern interszubjektivitásnak nevezi ezt a készséget.

A szubjektív Self-érzet az anya affektív hangolódásával alakul ki, amely nem tudatos és nem kognitív folyamat, s amelynek során az anya nonverbálisan rezonál a gyermek érzelmi állapotára.

Az affektív illeszkedésnél /s ez körülbelül fél másodperc alatt zajlik/ az anya viselkedése intenzitásában, idői jellemzőiben vagy alakképzésben adekvátan követi a gyermek érzelmi állapotát.

Az affektív elhangolódást a mamák akkor alkalmazzák, ha szándékosan befolyásolni akarják a gyermek aktivitását vagy érzelmi állapotát. Ilyenkor a gyermek állapota alá vagy fölé hangolódnak.

Az elhangolódásnál az anya nem találja meg a megfelelő érzelmi hullámhosszt a gyermekhez, viselkedésének intenzitása, idői mintázata, alakja nem adekvát.

Az affektív hangolódás a vitális affektusok mentén történik. A kifejezés a forma közlő jellegére utal. Stern kategorikus és vitális affektusokat különböztet meg.

A kategorikus affektusoknak tartalma van, ilyen az öröm, a bánat, a harag, a szomorúság stb. A vitális affektusoknak formája van, például „eltűnés”, „sietés”, „elreppenés”, „crescendo”, „decrescendo”. Ezek a viselkedést globálisan jellemzik. Az érzelmeknek ezek a formai jellemzői fontos szerepet játszanak a tapasztalatok integrálásában.

4./ A „verbális Self-érzet” a tizenötödik és tizennyolcadik hónap közt formálódik. A nyelv által a tapasztalatok elmondhatók, megoszthatók lesznek.

Stern szerint ezek a Self-érzetek kialakulásuktól az egész életen át fennmaradnak, s nem váltják egymást, mint ahogy a pszichoanalízis a fejlődési fázisokról feltételezi. A korábbi Self-érzetek is mindennapos élményeink részei. A pszichopatológiai állapotokban megjelenő Self-érzetek véleménye szerint nem azonosak azokkal, amelyek az egészséges fejlődés részét képezik. /Stern 1985, Tényí 1995,2000/.

A csecsemőben fokozatosan és a szülői adaptív tükrözés hatására alakul ki a belső érzelmi állapotok észlelésére, megkülönböztetésére való képesség. Azaz ha az anya a gyermek érzéseit egész viselkedésével hűen tükrözi, a csecsemő meg tanulja érzékelni a saját érzéseit, Ha a csecsemő már képes erre, idővel képessé válik érzései kontrollálására.

Mit értünk adaptív szülői tükrözésen? A szülő a csecsemő érzelmi állapotát, az érzéseit kifejező mimikát, gesztusokat, hangadását stb. – tehát viselkedése mintázatát – külsőként és transzformáltan jeleníti meg. Tehát a csecsemő viselkedését az anya úgy utánozza, hogy annak térbeli-időbeli jellemzőit megváltoztatja és eltúlozza, s így viselkedésében a gyermek – mint egy tükörben – magára ismerhet. Az érzelmek ilyen visszatükrözésével az anya – ahogy Stern kíA drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

sérleteiben láttuk – a csecsemő érzelmeit alul- vagy felülhangolhatja, például lecsillapíthatja, vagy felélénkítheti a gyermeket.

Az anya tehát nem tudatosan, ösztönösen megjelöli a csecsemő érzelmeit visszatükröző viselkedését. A csecsemő ezt a „megjelölt” anyai érzelem kifejezést nem az anya, hanem saját érzelmi állapotaként azonosítja. A „megjelölés” tehát saját érzései felismerésében, reprezentációjuk kialakításában segíti a csecsemőt. E folyamatot a megjelölés mechanizmusa mellet az anyai érzelemkifejezés kongruenciája teszi lehetővé. A kongruencia a csecsemő érzelmi állapota és az anyai érzelemkifejezés idői egybeesését és intermodális, tehát a proprioceptív (ingert érzékelő) és a vizuális ingermintázat megfelelését jelenti. Tehát a csecsemő képes saját proprioceptív tapasztalatait azonosítani az anyai viselkedés látványával, és időbeli egybeesésüket is érzékeli.

Az adaptív érzelmi tükrözést ily módon a jelöltség és a kongruencia jellemzi. A szülői tükrözés rendszeresen ismétlődő hibái viszont megzavarják a csecsemő fejlődését. A hibás tükrözés egyik formája, amikor az anya a csecsemő tényleges érzéseit tükrözi vissza. A tükrözés kongruens, a jelölés mozzanata azonban elmarad. A gyermek ilyenkor azt hiszi, az anya viselkedésével a saját érzéseit fejezi ki. Így például, ha a gyermek félelme az anya arcán változatlan formában, ugyanolyan félelemként jelenik meg, a gyermek nem nyugszik meg, hanem még nagyobb pánikba kerül. Az anya viselkedését nem fogja önmagára vonatkoztatni; az érzelmek reprezentációja és kontrollja zavart szenved. Optimális esetben az anya viselkedését úgy változtatja meg, hogy az a gyermeknek azt közvetíti: „értem a félelmedet, de nincs olyan nagy baj”.

A szülői tükrözés más jellegű zavara a jelölt, de inkongruens tükrözés. Ezt látjuk például azoknál a szülőknél, akik a kisgyermek egészséges aktivitását, fokozott mozgásigényét „roszszaságként” értékelik, s ekként is tükrözik vissza a gyermeknek. Az így eltérő tartalmú érzelmet fog sajátjaként azonosítani. Az érzelmek ilyen reprezentációja a self fejlődésének zavarát, a hamis self kialakulását eredményezi, amikor is a gyermekben valódi érzései nem tudatosulnak.

AZ ÓVODÁSKORÚ GYERMEK Az óvodáskorú gyermek képe a környező világról Pedagógiai szempontból az óvodaérettséghez a beszédkészség megfelelő szintje s a már kialakult szobatisztaság tartozik. Lélektanilag azonban az óvodaérettséghez az is hozzátartozik, hogy a gyermek megfelelő biztonságérzetre tegyen szert. Egészséges lelki érettség esetén egy biztonságos, elfogadó, jó anyaképet tesz belsővé a gyermek, amely anyja távollétében is biztonságot ad. Ez az anyakép képessé teszi őt arra, hogy élje az életét, kapcsolatokat kössön, elviseljen bizonyos frusztrációkat és megvonásokat, azaz képes legyen az alkalmazkodásra. Ekkor mondjuk, hogy a gyermek beszokott az óvodába. Értékessé vált számára a szeretet, fél is attól, hogy szülei szeretetét elveszti, próbálja inkább elsajátítani a szabályokat. Gondolkodása azonban még sok mágikus elemet tartalmaz, s félelemmel tölti el, hogy gondolatai valóra válnak. Az óvodáskorú gyermek már az utánzásnál fejlettebb mechanizmusra, az azonosulásra is képes. Ez már nem külsődleges dolgokban történik, a gyermek a kapcsolatokat sajátítja el. Azokat, amelyeket megél a családon belül. Ezekben, tehát az anya-gyermek, apa-gyermek, nagyszülő-gyermek és testvér-gyermek viszonylatokban ismeri meg önmagát.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Az azonosulás mechanizmusával a külső szabályok belsővé válnak. Képessé válik arra, hogy saját vágyait, akaratát fékezni és szabályozni tudja, ha ez a szabályozás időnként még csak rövid időre szól is. Az azonosulás fontos én-építő folyamattá válik. A fantáziának, az álomnak és az objektív valóságnak ezt az összemosódását nevezzük gyermeki realizmusnak.

A nemi különbségek tényének felismerése szorongással is jár, amelyet szaknyelven kasztrációs szorongásnak nevezünk Én-központúsága miatt az anya bármilyen irányú elfoglaltságát, betegségét, vagy a többi családtaggal való törődését, sőt halálát is elutasításként, elhagyásként éli meg. Hasonló okokból a testvér születését is a személyével való elégedetlenségként, a szülők hűtlenségeként értékeli.

Az ödipális konfliktus és a felettes-én kialakulása Az óvodáskorban az apa szerepe válik hangsúlyossá, az általa képviselt külvilág szabályainak, a tiltásokban és követelményekben kell belsővé válniuk. A gyermek vonzódása három- és ötéves kor körül az ellenkező nemű szülő felé fordul, s az azonos nemű szülőt akadályozójának, riválisának tartja. A kislány rajongással csüng a papán, úgy érzi a mama nyugodtan elmehet, ők az apuval jól meglesznek. A kisfiú édesanyjához vonzódik: „Úgy is téged veszlek feleségül!” – mondják gyakran a gyermekek. A szülő kisajátítására irányuló törekvéseik, rossz gondolataik miatt bűntudatuk, lelkiismeret furdalásuk támad. Érzelmeik ambivalensek, hiszen az azonos nemű szülőt is szeretik.

A felettes-én az a lelki tartomány, amely a morális funkciókat foglalja magában. Két összetevőből, a lelkiismeretből és az én-ideálból áll. Az én-ideál a szülők által elfogadott, szeretett gyermek képe, amelyhez igyekszik hasonlóvá válni a gyermek. Az én-ideál a szülők mintájára épül fel. A lelkiismeret kialakulása, a külső elvárások, tilalmak belsővé tétele felé a szülői szeretet elvesztésétől való félelem hajtja a gyermeket. Az autonóm felettes-én az ödipális konfliktus lezárásaként jön létre, előfutárai a preödipális korban jelennek meg.

A felettes-én elő-fokának Anna Freud nyomán a támadóval való azonosulás mechanizmusát tartjuk. A „támadó”, az „agresszor” tulajdonságainak magára öltésével a fenyegetettséget átélt gyermek másokat fenyegető, félelmetes személlyé válik, ebben a trauma-feldolgozás - a paszszívból aktívvá tétel – mechanizmusát ismerhetjük fel. Szorongását az ily módon félelmetessé vált külvilágtól újabb agresszióval vezeti le. Optimális esetben a fejlődéssel a gyermek ezen a fokon túlhalad. A felettes-én fejlődésének zavarára utal, ha egy felnőtt ezzel a projekciós mechanizmussal él.

A felettes-én kialakulásának zavarai közt találjuk a szégyenre nevelést, ahol a belső normarendszer nem tud kialakulni, csak a közösség ítéletétől való félelem tartja vissza az egyént.

Nagyon fontos, hogy a szobatisztaságra szoktatás hogyan sikerül. A gyermek alakuló felettesénjének szigorúságát döntően befolyásolja, hogy milyen mértékben volt lehetősége ellenszegülése kifejezésére és ellenséges érzései levezetésére. Ha a nevelés során a szülő nem igyekszik az agressziót kiváltó helyzeteket enyhíteni, ha a gyermek haragjára, ellenkezésére szidással, büntetéssel válaszol, akkor a gyermeknek önmagát gyötrő, szadisztikus felettes-énje lesz.

Amennyiben a gyermekkorban beépített szülői ideáloknak nem tud megfelelni, lelkiismerete elítéli az egyént; sok serdülőkori önértékelési probléma háttere ez. A túl magasra helyezett A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

ideálok, a túl szigorú lelkiismeret nem segítik az egészséges önértékelés kialakulását, ahogyan a túl alacsonyra tett mérce sem. A túl szigorú, a bűntudatkeltéssel tirannikusan, zsarnoki módon uralkodó felettes-én megbetegítheti az egyént, aki neurotikus tünetek megjelenésével vezekel, illetve védekező manővereket alakít ki, amelyek torzíthatják személyiségét. Ilyen védekezés például a bűntudat érzésének másokra vetítése. A személy ez által mentesül a lelkiismeret-furdalás kellemetlen érzésétől, sőt esetleg a másikkal szemben felsőbbrendűnek érzi magát.

A felettes-én hibás fejlődésének oka lehet a hiányzó minta, ezt tapasztaljuk, ha a gyermek életéből az egyik szülő hiányzik. A kettős morál /ha a szülő „vizet prédikál, és bort iszik”/, az ésszerűen korlátozó nevelés hiánya egyaránt zavar forrása lehet. Nem megfelelő érzelmi kapcsolat esetén a gyermek elutasíthatja a szülő követelményeit, az azonosítás folyamata megnehezül. Amennyiben a szülőről való leválás az Ödipusz-komplexus megoldatlansága miatt nem sikerült, a felettes én, nem válik autonómmá.

Ha a szülő csábítja a gyermeket, s nem a férj-feleség összetartozását demonstrálja, ha házastársával szemben előnyben részesíti, vagy az ágyába veszi, azzal becsapja őt, és lelki megrázkódtatásnak teszi ki. A felnőttkori párválasztásba mélyen belejátszik, hogy az ödipális háromszöget hogyan sikerült megoldani.

A felnőtt a gyermek gyengédségére irányuló szükségletét, játékait – a gyengédség testi megnyilvánulásait, például az ölelést, az odabújást – összetéveszti a szexuálisan érett felnőtt vágyaival, és – a következményekre való tekintet nélkül – ennek megfelelően reagál. A gyermeket mindez sokk-ként, megrázkódtatásként éri, első reakciója az ijedtség, az undor és a fájdalom. A szorongás azonban arra kényszeríti, hogy támadója kívánságainak alávesse magát, tehát a szorongás elhárítására az erőszakos felnőttel azonosít.

Az azonosítás következtében mindez /a szörnyű valóság helyett/ intrapszichés történéssé válik, a gyermek az élményt ez által át tudja alakítani, s így képes a korábbi gyengéd kapcsolatot a felnőttel megőrizni. A felnőttel való azonosítás azonban bűntudata introjekcióját is jelenti, ami az eddig ártalmatlannak tartott játékot büntetendő cselekedetté változtatja. A gyermek zavartnak, meghasonlottnak érzi magát. A felnőtt, hogy ébredező bűntudatát elhárítsa /ha egyáltalán van ilyen/, úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, vagy a gyermeket hibáztatja a történtekért. A gyermek rendszerint a másik szülőtől sem kap segítséget.

A trauma a regresszióval ellentétes folyamatot indít be, hirtelen új képességeket bontakoztat ki. Ezek a gyermekek hirtelen koraéretté válnak, a sokk nemcsak érzelmileg, hanem intellektuálisan is megérleli személyiségüket.

Nemcsak a szeretet megvonása, de a túlzásba vitt vagy felnőtt módra kifejezett szeretet is megterheli, traumatizálja az éretlen gyermeket.

A felettes-én fejlődésének vonulatába a halál tényéről való gondolkodás is beletartozik. A bűntudat kialakulása a lelkiismeret fejlődésével áll szoros kapcsolatban. A hibázó gyermeket szülője megbünteti, ezért a gyermek haragszik és „halálkívánságai” lesznek a szülő felé. A „halálkívánás” miatt hibázásból eredő bűntudata felerősödik, hiszen az ellen lázad, akit szeret, és akitől függ.

A halál tényének megértéséhez a realitásvizsgálat és a logikai gondolkodás bizonyos fejlettségi foka szükséges, amely a tények, és az idő visszafordíthatatlanságának elfogadását jelenti A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Az események megfordíthatatlanságát, az irreverzibilitást csak tíz éves kora körül érti meg és fogadja el a gyermek.

Foglaljuk össze a felettes-én kialakulásának feltételeit: • •

• • •

A gyermeknek tudnia kell lemondani az ösztönök kielégítésére irányuló örömelvről, tudnia kell elfogadni a realitást, miszerint a szülő a házastársához tartozik.

Rendelkeznie kell bizonyos fokú szabálytudattal, és el kell érnie a valóságvizsgálat bizonyos szintjét.

A másodlagos folyamatoknak túlsúlyba kell kerülniük, azaz a vágy és a cselekvés közé be kell iktatódniuk az intellektuális folyamatoknak.

A környezetben, a családban szükséges olyan személyeknek lenniük, akiknek a léte hív az azonosulásra, akikhez a gyermek hasonlítani szeretne. Az én-ideál csak a szülők pozitív visszajelzései nyomán alakul ki.

A szülőkről bizonyos mértékig le kell válnia, mind a pozitív, mind a negatív érzelmek mentén.

Elhárító mechanizmusok Az óvodáskorú gyermekre jellemző a másodlagos átdolgozás – a racionális és logikus gondolkodás, a valóság vizsgálatának – viszonylagos gyengesége a fantáziákkal és az indulatokkal szemben. A gyermeket a szorongások hamar elborítják. Minden szorongás alapja az anyától való elszakadás, ezen élményeink az élet során erre mintázódnak.

A fejlődéssel egymástól különböző színezetű szorongásos élmények jelennek meg:

• A csecsemő korai pánikállapotait a megsemmisüléstől való félelem váltja ki.

• Az anyával való duálunió időszakában a gyermek az anya, vagy a gondozó személyé• •

• • •

nek az elvesztésétől fél.

Az érzelmi tárgyállandóság kialakulása utána kisgyermek számára a szülői szeretet elveszítésének a lehetősége válik félelmetesé.

Az análszadisztikus fázisban az anya és az apa kritikájától és büntetésétől való félelmét felerősíti a gyermek saját agressziójának kivetítése a szülőre.

Az ödipális korszak jellegzetes szorongásformája a kasztrációs szorongás.

Az ödipális fázis lezárulásakor a felettes-én kialakulásával megjelenő új szorongás a „lelkiismeret hangjától” való félelem, a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat. Ösztöneink ereje, indulataink sodrása, a kontrollvesztés és az én-vesztés lehetősége életkortól függetlenül mindannyiunk számára félelmetessé válhat. /A. Freud 1936, 1968/

A gyermek saját erőszakos fantáziáitól is megrettenhet, főként abban az életkorban, amikor a fantáziák a gyermeki gondolkodás szerint még valóra válnak, a cselekedetekkel egyenértékűek. A magatartásban megnyilvánuló, illetve elhárított szorongás és agresszió sajátos viszonyt mutat. Ahol a viselkedésben az agresszió nyilvánul meg, ott a mélyben szorongást feltételezhetünk, a szorongó viselkedésből, pedig az agresszió elfojtására következtethetünk.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

A kisgyermeket hamar beborító tárgytalan szorongás könnyen talál tárgyat. A jellemző szorongásos fantáziákban az elsődleges folyamatok működésmódját, az álommunka mechanizmusait – az eltolást, a sűrítést stb. – ismerhetjük fel.

A külvilág vagy lelkiismeretünk elvárásai miatt vágyaink kielégítése, indulataink levezetése gyakran külső vagy magunk állította akadályokba ütközik, s ez feszültséget támaszt, szorongást kelt bennünk. Az én feladata, hogy a belső feszültségek, szorongások közepette személyiségünk egyensúlyát megőrizze. Az elhárító, én-védő mechanizmusok ezt a célt szolgálják.

A veleszületett adottságok és az élettörténet határozzák meg, hogy az egyén milyen elhárító mechanizmussal él. Az én elhárító működését többnyire nem észleljük, mert tudattalanul zajlik.

Elfojtás Az elfojtás során az egyén a veszélyesnek minősülő vágyhoz tartozó képzeteket szorítja ki tudatából. Az én az elhárítással a vágyról leválasztja annak tárgyát, s így a vágyról sem kell tudomást vennie. Az elfojtás folyamata a veszélyes vágyat képviselő képzet elfelejtésével kezdődik. Gyakori, hogy később – az elfojtás megerősítése érdekében – az egykori vágyott dologgal szemben viszolygás vagy undorérzet lép fel. De az elfojtás nem elégséges a vágy teljes kiszorítására, fenntart bizonyos feszültséget, amely kerülő úton visszatér. Burkoltan beleszövődik az álmok anyagába és különböző neurotikus tünetek, tévcselekedetek formájában nyilvánul meg. Az elfojtás idővel kiterjed, ugyanis az elhárított anyag egyre intenzívebben törekszik a tudatosulásra. Patológiás következménye az elfelejtés általánossá válása és a személyiség beszűkülése.

Az elfojtásnak az ödipális vágyak elhárításában, a felettes-én kialakulásában van jelentős szerepe.

Azonosítás – identifikáció Akivel, vagy amivel azonosulunk, azt beépítjük saját énünkbe. Az azonosulás szerepe az énfejlődésben nem hangsúlyozható eléggé, a személyiség gazdagodásának, a sokoldalú alkalmazkodásnak az eszköze. Nem merül ki a viselkedési minta puszta követésében, az azonosulás során a személy átveszi a másik ember ítéleteit, tulajdonságait, normáit. A folyamat alapja az erős, de ambivalens érzelmi kötődés. Az átvett gesztusokat, tulajdonságokat, ítéleteket az egyén a bevetítés során egyre inkább sajátjának érzi, s ezzel megváltozik érzelmi viszonyulása a másik személyhez, ambivalenciája oldódik.

Azonosítás a támadóval /az agresszorral/ A támadóval való azonosítás során a gyermek a benne szorongást keltő másik személy bizonyos vonásait introjiciálja /bevetíti/, és így dolgozza fel az átélt szorongást. Az azonosítás itt egy másik mechanizmussal – az agresszor megszemélyesítésével – olvad össze. Ezáltal a fenyegetettséget átélt gyermekből – a passzívan megtapasztaltak megfordítása, cselekvéssé változtatása révén – a fenyegetést előidéző személy lesz. Ez az elhárító mechanizmus az autonóm felettes-én kialakulásának az előfoka.

Izoláció Az izoláció mechanizmusa a kínos élményhez kapcsolódó gondolatot, viselkedési módot leválasztja az eredeti indulatról. A képzet, a cselekvés nem szorul ki a tudatból, csak értelmetlen gondolatként vagy viselkedésként létezik, s az indulat inadekvát helyzetekben jelenik meg. Az A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

izolációs elhárítást követően egy idő múlva visszatér a tudatba ez a gondolat, de minden indulati töltés nélkül. Az indulat azonban a legváratlanabb helyzetben és időpontban, indokolatlanul, dühkitörés formájában tör elő.

Az indulat és a gondolati tartalom közé jelentéktelen gondolati elemek, cselekvések ékelődnek be, ezek funkciója, hogy eltávolítsák a képzeteket indulati töltésüktől. Ezek az értelmetlen elemek képezik a kényszergondolatok és –cselekedetek anyagát. Az izoláció alacsony színvonalú elhárítás, az én- és ösztönfejlődés korai szakaszának felel meg.

Regresszió A regresszió az elhárítás korai módja, visszaesést, visszacsúszást jelent a fejlődés már meghaladott szintjére. Az egyén számára túl nehéznek bizonyul, regrediál, visszacsúszik egy korábbi fejlődési szintre, mert azon az alkalmazkodás kisebb erőfeszítést kíván. A regresszió a fixációs pontokhoz, azokhoz az időszakokhoz történik, ahol a fejlődés folyamatát egykor valami megzavarta. Regresszió nemcsak az ösztönélet vonatkozásában léphet fel, hanem az én, a felettes-én funkciói terén, illetve a tárgykapcsolatokban. A regressziók az én-funkciók működésében, az egészséges gyermek fejlődésében is jelen vannak. Az egészséges fejlődésmenetet a próbálkozások, sikerek, az időleges visszaesések, és újabb erőfeszítések váltakozása jellemzi.

A fáradtság, a testi fájdalom, a láz, a fizikai diszkomfort érzése mind agresszív állapotot idéz elő. A beteg gyermek regresszív állapotban van, nem várhatjuk el tőle az életkorának megfelelő teljesítményeket. A szeparációs szorongás a tárgykapcsolatokban is regressziót vált ki. A gyermek úgy keres védelmet és biztonságot, hogy visszatér a szimbiotikus és preödipális anya-gyermek kapcsolat formáihoz, az anyák ezt úgy fogalmazzák meg, hogy viselkedése ismét „ nyafogóssá”, „babássá” vált.

Projekció /kivetítés/ A kivetítés, a projekció során a személy saját indulatait, vágyait a külvilágba vetíti ki, másoknak tulajdonítja. A projekció igen korai, primitív elhárításmód, de az élet számtalan helyzetében működésbe léphet. Vezető elhárításmódként a realitásérzés súlyos zavarát idézheti elő.

Projektív identifikáció A projektív identifikáció jelensége védekezés az én nem kívánt részeivel szemben, amelyeket az egyén a másik személybe vetít bele. Majd a köztük zajló interakció során keresztül nyomást gyakorol a befogadóra, hogy benne a projekciónak megfelelő érzéseket indukálja, és az ennek megfelelő viselkedést kiváltsa. A folyamat utolsó fázisában – optimális esetben – a befogadó személy feldolgozza, és ebben a formában az egyén rendelkezésére bocsátja e tartalmakat, amelyeket az újra internalizál, bevetít.

A projektív identifikáció folyamata egyrészt tehát én-védő eljárás. Korai kommunikációs mód, melynek során az egyén érzések indukálásával /előidézésével, gerjesztésével/ érteti meg magát a másik személlyel.

Az élet kezdetén az élmények rendezése először valószínűleg a hasítás mechanizmusával történik, a csecsemő így különbözteti meg önmagát az anyjától, és a jó élményeket a rosszaktól.

Majd a projektív identifikáció folyamatával kivetíti magából a belső tartalmakat, a bevetítés mechanizmusával magába veszi a kint lévőket. Ezek az élmények rendezésére irányuló törekvések az anya segítségével történnek. Spitz „cönesztéziás”-nak /zsigeri szinten történőnek/ nevezte az anya és a csecsemő korai kommunikációját, ahol az anya érzelmi állapotát a csecsemő felveszi, és érzelmek formájában észleli. Mindehhez szükség van arra, hogy az anya is A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

erre a szintre regrediáljon. Mivel a gyermek még nem tud beszélni a csecsemő érzéseit és belső állapotait az anya csak úgy képes megérteni és megfelelően reagálni rájuk, ha a csecsemő kivetített belső tartalmainak mintegy „tartálya” lesz, ezáltal benne is megjelennek a gyermek érzései, tudattalan fantáziái. Így érettebb mentális működése révén lehetősége van feldolgozni a rávetített tartalmakat, és ez által megkönnyebbülést tud szerezni a gyermeknek.

Meg nem történtté tétel /anulláció/ A meg nem történtté tétel során az egyén egy gondolattal vagy gesztussal megsemmisíti, érvényteleníti mindazt, ami lezajlott.

A történések, az idő visszafordíthatóságának hite a kisgyermek mágikus gondolkodásmódjának sajátja, ezért jellegzetesen gyermeki én-védő mechanizmus.

Reakcióképződés A reakcióképződésnél a személy a külvilág vagy a felettes-én követelményei miatt elutasított vágy, indulat helyén azzal ellentétes viselkedést vagy jellemvonást alakít ki. A túl erős vagy szigorúan tiltott indulatok gyakran ebbe az irányba terelődnek. Így lesz például az ellenséges indulatokból túlféltés. A reakcióképződés alacsony szintű, rigid alkalmazkodást lehetővé tevő mechanizmus. A jelen formálódásában ennek ellenére fontos szerepe van, mert az így kialakult karaktervonások stabilitást adnak a személyiségnek.

Kompenzáció A kompenzáció a csökkentértékűség érzése ellen irányuló elhárító mechanizmus, amely más tulajdonságok hangsúlyozásával, kifejlesztésével feledtetni, egyensúlyozni akarja a hátrányokat. Példa rá, amikor az egyén valamely testi hiányosságát magas értelmi teljesítménnyel egyenlíti ki. A realitás tagadásával irreális irányba is sodorhatja az egyént. A kompenzáció hátterében gyakran azt találjuk, hogy a személy a szülő elfogadását, elismerését akarja elérni a többletteljesítménnyel.

Elaboráció Az elaboráció feldolgozó elhárítás, amely a feszültség megmunkálása révén javítja a teljesítményt, az alkalmazkodás tekintetében emeli a személyiség színvonalát, pozitív, társadalmilag értékes megnyilvánulásokká alakítja át a lelki feszültséget. Az elaboráció a pszichés alakváltozások olyan sora, amelynek eredményeként az indulatból alkalmazkodó viselkedés lesz. Főként a reaktív feszültségekre, szituatív indulatokra vonatkozik.

Az elaboráció egyik változata az elhárított feszültség képi áttétele. A képi megfogalmazással az egyén a fantáziában valósítja meg az elhárított vágyakat, a szemléletesség, tehát a külsővé tétel elviselhetőbbé teszi a feszültséget. A szemléletes megjelenítés másrészt emeli a megismerés színvonalát, az egyén olyan összefüggéseket ragad meg, amelyeket verbálisan nem tudott kifejezni. Az elaboráció változata az érdeklődés kialakulása, amelynek során az indulat az eredeti céltól eltávolodik, intellektuális érdeklődéssé válik. A gyermek korábbi konfliktusokból hozott szorongását a halálfélelem gondolatával köti össze. Az élet, a halál, a végtelen mibenlétén töpreng, ezzel oldja fel életkori szorongásait.

Szublimáció A szublimáció az elaboráció legmagasabb rendű képviselője. A szublimáció folyamatában az ösztöntörekvés energiája eredeti tárgyától eltéríthető, másra helyezhető át, így például személyek helyett szociálisan értékes – például művészi és tudományos – tevékenységekre. A szublimáció folyamatában a direkt ösztönkiélés helyett egy szimbolikus, indirekt cél jelenik meg: szexuális viszony helyett szellemi kapcsolat, fizikai erőszak helyett intellektuális szópárbaj. A A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

szublimált ösztöntörekvés energiája a képesség, a tehetség kibontakozásában, tehát alkotótevékenységben jut kifejezésre.

Az elaboráció formái – a mese, a játék és a rajz – az óvodáskori gyermek életében A fejlődés vonala az átmeneti jelenségektől a játékig, majd az együttjátszásig, s végül a kulturális élményig vezet /Winnicott 1971/.

AZ ISKOLÁSKORBA LÉPŐ GYERMEK – A LATENCIA A latencia periódus fogalma A Freud utáni szerzők a latencia periódust már nem tekintik egységes fejlődési szakasznak.

Az első periódust, amely az ötödiktől a nyolcadik életévig tart, az ösztönélet vonatkozásában még a maszturbációs késztetésekkel vívott küzdelem jellemzi. A belsővé tett szabályok még merevek, a gyermek még nem érzi őket igazán a sajátjának. Az elutasított késztetésekkel szemben védekezésül a regresszió szolgál.

A gyermek magatartását ebben az életkorban gyakran a megnövekedett ambivalencia jellemzi, az engedelmesség és a lázadás között ingadozik. Rosszaságát azonban erős bűntudat kíséri.

Az ambivalencia és enyhe kényszeres tünetek akkor is jellemzik az ilyen életkorú gyermekeket, ha nem lépnek a kényszer-neurózist eredményező fejlődés útjára.

Az ödipális vágyak elfojtás alá kerülnek, és helyükön a pregenitális részösztönök különböző viselkedésjegyekben nyilvánulnak meg. Az anális részösztönből gyűjtögetés lesz, az orálszadisztikusból mozgásos kielégülés, de az állatok kínzása is ide tartozik. Az agresszióból fejlődik ki az egészséges rivalizáció, a megkapaszkodásból pedig az átpártolás.

A latencia második szakaszában / megközelítőleg a nyolcadiktól a tizedik évig tart/ a gyermek énje már kevésbé van kitéve e belső konfliktusoknak. A heves ösztönkésztetések mérséklődtek, az én megerősödött, a felettes-én rugalmasabb.

A társas kapcsolatok alakulása a latenciában Az ösztönfejlődés nyugalmi időszaka lehetővé teszi, hogy a gyermek érdeklődése a külvilág és a kortársak felé forduljon. Az ödipális fázis kapcsán beszéltünk arról a csalódásról, amelyet a gyermek szüleivel kapcsolatban él át, amikor házastársi összetartozásukat megérti. Ezen a csalódáson minden gyermeknek át kell esnie, hogy iskolaéretté váljon. Csak akkor lesz képes érdeklődését a családon belüli viszonylatokról a külvilág, azaz a tudás és az iskola felé fordítani, ha túljut ezen az érzelmi megrázkódtatáson. A szülőkhöz való kötődés kizárólagosságának ezt az oldódását, a kortársak felé fordulást nevezte Mérei Ferenc átpártolásnak. A kisiskolás családon kívüli, új kötődései kezdetben még a felnőttekre, a tanító nénikre irányulnak.

A gyermek épphogy kialakult felettes-énje még nem autonóm, szüksége van külső ideálszemélyek támogatására. A kisiskoláskor kezdetén a gyermek kezd elfordulni a felnőttektől, s a gyermekek társaságát keresi.

Ez az „átpártolás” a lojalitás megváltozását is jelenti, a felnőtteknek való engedelmesség helyére idővel a kortársak iránti szolidaritás lép. A kortárs kapcsolatok hangsúlyossá válásával egy időben kialakul az egymás közti versengés és rivalizáció. Ez már nem a felnőtt dicséretéA drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

ért és figyelméért folyik, hanem a csoporttagok elismeréséért, a csoporton belüli hely kivívásáért.

Ha szülők iránti érzelmi kötődés túl erős, vagy – mint Ferenczinél láttuk – zavart, a gyermeknek nem sikerül belépnie a latenciába, s az ebből adódó szorongások, valamint az elhárításukra irányuló erőfeszítés megzavarhatják az életkornak megfelelő kortárskapcsolatok alakulását és gátolják a valóság felé forduló érdeklődést.

A kisiskolás gondolkodásának sajátosságai A kisiskolás gondolkodása már logikai elveknek van alávetve. A felnőttek világától való függetlenedés nem választható el a szabálytudat alakulásától. A már belsővé vált szülői normák teszik lehetővé a gyermek saját szabályainak a megalkotását. A közösen kialakított szabályok a gyermekcsoport összetartozását, a felnőttektől való elkülönülését demonstrálják.

Az írás és olvasás elsajátításával a világ kitágul, s lehetővé válik a szülőktől független ismeretszerzés. Ha a szülő a gyermek kérdéseire annak óvodáskorában az ő szintjének és érdeklődésének megfelelően válaszolt, nagyobb a reménységünk, hogy kisiskolásként érdeklődik a világ dolgai iránt.

Az iskolaérettség fogalma azt jelenti, hogy a gyermek képessé vált a tudatos alkalmazkodásra.

Gondolkodásának érzelmi telítettsége csökkent, az elsődlegesek helyett a másodlagos folyamatok kerültek túlsúlyba, azaz a vágy és a cselekvés közé beépültek az intellektuális folyamatok. A halál tudatának kialakulása a gyermeknél a fejlődés során az én-tudat formálódásával együtt halad. Ahogy saját létezésünkre ébredünk, annak végességére is ráeszmélünk. A szülői követelmények belsővé tételével kialakult lelkiismeret és az én-ideál létrejötte vezeti el a gyermeket a morális viselkedésig.

SERDÜLŐKOR A pubertás fogalma A serdülőkort, a pubertást Freud a gyermek pszichoszexuális fejlődésének lezárásaként írta le.

Mint láttuk, a látenciában a szexuális megnyilvánulások eltűnnek, csak a serdüléskor térnek vissza. Eszerint a serdülőkor bizonyos értelemben az óvodáskor viharos időszakának megismétlődése lenne.

A serdülőnek a következő fejlődési feladatokat kell megoldania: • • •

Érzelmileg függetlenednie kell szüleitől, és a családon kívül kell érzelmi kapcsolatokat kialakítania; A serdülőkor végére a szexualitásban a genitalitásnak kell a vezető szerepet vállalnia, s a fiatalnak el kell jutnia a heteroszexuális partnerválasztáshoz; Hivatást kell választania, és ki kell alakítania a felnőtt ember társadalmi szerepét, identitását.

A serdülőkor szakaszai és jellemzőik A preadoleszcencia, más néven a prepubertás a serdülőkor bevezető szakasza. Tíz- és tizenkét éves kor között jelennek meg a serdülés, a biológiai érés és a pszichológiai változás első jelei. A személyiség latenciában elért egyensúlya felborul, a gyermekeknél ingerültség, hangulatváltozás stb. lép fel, a másodlagos nemi jelleg testi jellemzői mutatkoznak.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Az újra jelentkező ösztönkésztetések a kisgyermekkori örömszerzés forrásait szállják meg, működésbe lépnek a részösztönök. A fiúk érdeklődése feltámad a tiltott dolgok iránt; obszcén szavakat használnak, leselkednek a lányok tornaöltözőjénél, pornográf újságot csempésznek az iskolába. Az újraéledő orális késztetések a mértéktelen falásban, az anális impulzusok a piszkosság élvezetében, a mosakodás elhanyagolásában nyilvánulnak meg. A fantáziák sokszor már a másik nemmel kapcsolatosak, de agresszív színezetük megijesztheti a gyermeket; a szadisztikus elképzeléseknek megfelelően a fiúk félhetnek attól, hogy férfiként a másik nem képviselőjében kárt tesznek, vagy hogy ők sebesülnek meg. Az ilyen korú fiuk tudattalan fantáziáikban a nőket veszélyesnek tekintik, a lányoktól félrehúzódnak, s egymás közt érzik jól magukat.

Az ösztönkésztetések újbóli jelentkezése ellen általában küzdenek a fiúk, ám jelzi a megoldatlanságokat, hogy esetükben gyakori a maszturbáció. A problémák jelentkezése és a kiútkeresés a felgyülemlett feszültségek levezetésére irányul, ezen túl azonban a kísérő fantáziák a jövőbeli férfiszerepre való készülést, annak begyakorlását is szolgálhatják.

A prepubertásban lévő fiú zajos és sokszor megbotránkoztató viselkedését Blos szerint a preödipális, óvó és gondoskodó anyától való elszakadásra irányuló erőfeszítés motiválja. A gyermek vágyik még anyja babusgatására, de úgy érzi, ez már akadályozza őt a férfivá válásban.

A prepubertásban lévő lányok viselkedése rendezettebb. Ebben az életkorban vetélkednek a fiúkkal, viselkedésük fiús. Az életkornak nem megfelelő, korán elkezdett nemi élet válságtünet, amely a kislány női szerepben való bizonytalanságát fejezi ki. A leválás az anyáról más úton történik, a lány a tápláló, gondozó anya képével azonosul.

A serdülőkor, amelyet Blos a tulajdonképpeni adoleszcenciának nevez, megközelítőleg tizenöt és tizenhét éves kor közé esik. E fejlődési szakaszban a fiatal érzelmeit szüleiről visszavonja, magatartása a családtagokkal szemben gyakran elutasító, kritikus. Az adoleszcenciában a libidó már a genitális szexualitást szállja meg. A részösztönök a háttérbe húzódnak, az ödipális konfliktus újra éled, s a fiatal még egyszer, utoljára átéli szüleivel szemben a rajongó szeretet és a rivalizáció érzéseit. A serdülők nagy rémülettel tapasztalják ennek az egyébként tudattalan komplexusnak a felmerülését az álmokban, fantáziákban. A családi kapcsolatok lazítására irányuló törekvéssel, a konfliktusok provokálásával a serdülő ezekből az újraéledő korai viszonyulásokból igyekszik kikerülni. A hozzátartozókat sokszor kétségbeejtő, hajmeresztő kalandokkal gyakran nemi identitását formálja, és belső bizonytalanságát kompenzálja.

Az én-védelem formái a serdülőkorban Az adoleszcenciának ez a középső szakasza az én számára kritikus időszak, ugyanis a felerősödött ösztönkésztetésekkel szemben viszonylag gyengévé válik, nem tud a szokásos elhárításokkal védekezni. A feszültség csökkentésének módja e korban a cselekvés, az „acting out”, amelyen általában inadekvát, indulatok által vezérelt viselkedést értünk. Ez a feszültség rövidzárlatos, a konvencionális módoktól eltérő levezetésének felel meg. A serdülő viselkedése mind a külvilág, mind a személy számára kiszámíthatatlan, gyakran antiszociális jellegű, de mindig aszociális.

1./ Az érzelmek áthelyezése külső tárgyra A serdülő azzal védekezik a csecsemő- és kisgyermekkori tárgyakhoz való kötődése ellen, hogy azt hirtelen visszavonja szüleitől, s a családon kívül keresi azt a személyt, akihez kötődhet. Ezek az új személyek a szülőkkel ellentétes tulajdonságokkal rendelkezhetnek

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

2./ Az érzelmek ellentétbe fordítása Ebben az esetben a serdülőnek nem sikerült a szülők iránti érzelmeit új tárgyakra áthelyeznie, ezért a védekezés más formáját választja. Érzéseit ellentétükbe fordítja, s így teremti meg a szükséges távolságot önmaga és a szülei között. A szeretetből gyűlölet, a függésből lázadás lesz. Az érzelmek ellentétbe fordításával azonban csak az érzelmi színezet változik, a kötődés ugyanolyan intenzív marad. A megnövekedett agressziót azonban saját személye ellen is fordíthatja.

3./ Nárcisztikus visszahúzódás Ha a szorongások, és gátlások miatt az érzelmeket nem lehet a családon kívüli személyekre átvinni, a serdülő azokat saját magára vonja vissza. E folyamatot nagyzásos fantáziái jelzik.

Védekezés az ösztönkésztetések ellen – az elhárítás jellegzetes formái a serdülőkorban A serdülőkori intellektualizáció Sokoldalú érdeklődésük a világ absztrakt jelenségei felé fordul, kielégíthetetlen az igényük az elvont dolgokon s a velük kapcsolatos problémákon való töprengésre, a végeláthatatlan vitatkozásra.

A serdülők uniformizmusa A serdülő mindenben kortársaira szeretne hasonlítani /úgy öltözködik, úgy viselkedik, olyan zenét hallgat, ugyanaz a véleménye a dolgokról/.

A serdülőkor záró szakaszában a posztadoleszcenciában a fiatalnak meg kell találnia helyét a társadalomban. A fiatal leválik szüleiről, és megtalálja azt a kortárscsoportot, amelyben jól érzi magát. A serdülőkor záró szakaszában a fiatalnak azonosulnia kell a nemének megfelelő nemi szereppel, s képessé kell válnia egy intim, kétszemélyes kapcsolat megvalósítására. Ez feltételezi azt is, hogy én-struktúrája elég szilárddá vált ahhoz, hogy az én-vesztés /a saját identitás elvesztésének/ félelme nélkül tudja átadni magát egy érzelmi kapcsolatnak.

A nemi szerep kialakulásának kritikus időszaka a pre- és a korai adoleszcencia. A nemi szerep vállalásának sikere elsősorban a kisgyermekkori érzelmi kötődés visszavonásától, az akkori anyaképről való leválástól függ.

Az érzelmi függetlenedés a családtól, az ödipális konfliktus lezárása a serdülőkor középső szakaszának fejlődési feladata.

A serdülőkor záró szakaszában a fiatal feladata a felnőtt identitás kialakítása, a hivatás- és párválasztás; világnézetének és értékrendjének meg kell szilárdulnia, valamint meg kell találnia a helyét a kortársak közösségében.

Az identifikáció és az identitás a serdülőkorban A serdülőkor a gyermekkor utolsó és az identitás kialakulásának döntő szakasza. A gyermekkor valójában csak akkor zárul le, ha a fiatal a korábban jellemző azonosulásait alá tudja rendelni azok új formájának, én-azonosságát mindenki csak a kortárscsoportokban megvívott harcaiban, versengéseiben, rivalizációjában vívhatja ki.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Idő kell ahhoz, hogy a pszicho-szociális érettség, a valódi intimitásra való készség kifejlődjék, a fiatal kész legyen szülővé válni. Ezt az időszakot intézményesített pszicho-szociális moratóriumnak, pszicho-szociális várakozási időszaknak nevezzük. Ez az időszak a szabad szerep kísérletezés ideje, amikor az egyén bemérheti saját határait, és megkeresheti helyét a társadalomban. A fiatal felnőtt ez által tesz szert a belső folytonosság és a szociális folyamatosság biztonságot adó érzésére, amely képes összekötni mindazt, ami gyermekként volt, és amivé válni fog. A serdülő így lesz képes összekötni az önmagáról kialakított képet azzal, amelyet róla – mint elismert tagjáról – a vonatkoztatási csoportja és a társadalom alkotott.

A számára fontos felnőttek támogatásával válik képessé arra, hogy én-védő mechanizmusait működtetni tudja, adottságainak megfelelően teljesítsen, és új identitását kialakítsa. A serdülő feladata, hogy a tágabb környezetében betöltött szerepeivel összhangban szintetizálja az öszszes fontos gyermekkori identifikációját. Az identitás – az önazonosság biztos érzése – a gyermekkori azonosulásokból fejlődik ki. Ezek puszta összeadódása természetesen még nem eredményez funkcióképes személyiséget. A serdülőkor végén kialakuló új identitásnak egységes egész alakzata van: Gestalt, amelyben az egész egy új minőség, több mint a részek öszszessége.

A szülők részaspektusaival bizonyos túlértékelt és alig értett testrészek, képességek, a szülők által sokszor titkolt szereplehetőségek mentén azonosít, s ezek nem társadalmi értékük, hanem a gyermeki fantázia sajátos természete miatt részesülnek előnyben. A válogatás a fantázia kénye-kedve szerint történik, és csak fokozatosan kerül előtérbe a társadalmi valóság szempontjainak megfelelő, realisztikusabb értékelés.

Az én a mintaképül választott személyek identitásával három lelki folyamat révén képes érintkezésbe kerülni: 1. A bevetítés, /introjekció/ és a kivetítés /projekció/ mechanizmusával; 2. Az azonosulás képességével, az identifikáció folyamatával; 3. Az identitásképződés, azaz az önállóság kialakításának képességével.

A bevetítés és kivetítés mechanizmusai, amelyek a későbbi azonosítások alapját képezik, csak akkor integrálódnak egésszé, ha kölcsönösen kielégítő kapcsolat van az anyaian gondoskodó felnőttek és az ellátott gyermek közt. A gyermekkori azonosítások sorsa attól függ, van-e módja a gyermeknek kielégítő és kölcsönös kapcsolatba kerülnie a családi szerepek otthonos, jól ismert és értelemmel bíró hierarchiájával.

A valódi identitásképződés akkor kezdődik el, amikor a gyermekkori identifikációk már nem használhatók eredményesen. E folyamatban óriási jelentősége van annak, hogy a környező társadalom hogyan határozza meg, hogyan identifikálja a fiatalt. Mégpedig abban az értelemben, hogy elfogadja-e és elismeri-e olyasvalakinek, akinek olyanná kellett lennie, mint amilyenné vált. Tehát a környező felnőtt világ elfogadásával legalizálja, elismertté teszi a fiatal önazonosságát. Ez az akceptálás folyamata.

A kisközösség, amelyben a fiatal él, „elismertnek” érzi magát azáltal, hogy a fiatal a tagjai közé akar tartozni. Ha viszont az egyén semmibe veszi a felnőtt közösséget, az visszavág a maga kialakult törvényeivel, megkövetelt, elvárt szabályaival az esetleg deviánsnak minősített fiatallal szemben.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Az identitásképződés hosszú folyamat, a csecsemőkor első visszamosolygásánál kezdődik, és élethosszig tart.

A fejlődés követelménye, hogy a gyermek e válságot kompromisszumok árán meg tudja oldani. Más viselkedésformákra van szüksége, s ez nagy erőfeszítést követel. Ellen kell állnia a regresszió vonzásának, s előbb-utóbb az új követelményeknek megfelelő viselkedést kell elsajátítania. Erre azonban csak akkor fog késztetést érezni, ha az önuralom, az alkalmazkodás, a sokasodó kötelességek társadalmi értékként elismertek családjában; ha a felnőttek segítik, hogy a kisgyermek és a nagy gyermek értékrendjét egy elismert identitásban egyesítse.

Az én feladata, hogy az adott fejlődési fok pszicho-szexuális és pszicho-szociális aspektusait integrálja, s hogy a fejlődéssel újonnan kialakuló identitás- elemeket összekapcsolja a már meglévőkkel. A személy identitása a normatív válságok sorozatában alakul. A fejlődéssel járó normatív válságok nem azonosak a neurotikus jellegű vagy trauma következtében fellépő krízisállapotokkal. A normatív krízis a régi struktúrák szétbomlásával, átrendeződésével a fejlődés lehetőségét teremti meg, a növekedési és érési folyamat új energiákat, a társadalom pedig új lehetőségeket bocsát az egyén rendelkezésére.

A serdülőkor tehát –a pszichés betegségekre emlékeztető jelenségek ellenére - a normatív válság időszakának tekinthető, amelyet egyrészt az én-erő viszonylagos gyengesége, másrészről a növekedésre szolgáló energia felszabadulása jellemez. A lekötetlen, szabad energiák addig rejtett szorongásokat is életre kelthetnek, és új konfliktusokat provokálhatnak, de az én új funkcióinak érlelődését, a kreatív potenciál kibontakozását segítik. Ha az identitásképződésben elakad a személy, a krízis neurotikus vagy – szélsőséges esetben – pszichotikus jellegű lesz. Ez merev pszichés védekezésre és mélyülő pszicho-szociális elmagányosodásra kényszeríti az egyént.

Az identitásérzés akkor válik tudatossá, amikor az egyén az identitásáért harcol, vagy amikor a krízis felé tart, s az identitásdiffúzió szorongás teli élményét éli át. Identitásdiffúzió alatt az identitásérzés zavarát, a szerepek rendezetlenségét értjük. A kivívott identitás átélése tudatelőttes. Meglétét pszicho-szociális jóérzésként éljük át.

A személyes azonosság tehát olyan fogalom, amely egységbe foglalja az önérzetet, ugyanakkor elkülöníti a gyermek saját testét, gondolatait, szubjektív reakcióit a tőle különálló személyektől és tárgyaktól. A személyes azonosság érzése nem velünk született, a gyermek az emberi kapcsolatokban szerzi meg. Az agresszió és az indulatok megfékezése, az önuralom képességének elsajátítása és a valóság szempontjainak figyelembevétele csak a szeretett szülővel való azonosulással valósulhat meg.

Erikson /1957/ szerint az emberi fejlődésben dinamikus kölcsönhatás áll fenn a Freud által leírt egyéni pszicho-szexuális fejlődés, valamint a szűkebb és tágabb társadalmi környezet normarendszere, elvárásai és szereplehetőségei között. Véleménye szerint az ember identitása nyolc fejlődési szakaszon keresztül alakul.

1./ Ősbizalom az ősbizalmatlansággal szemben.

Ebben a szakaszban az anya megbízható és elvárt külső jelenségből belső bizonyossággá válik. A jelenségek állandóságának, folyamatosságának megélése biztosítja a gyermek számára az én-azonosság kezdetleges élményét. A gyermek már „tudomással” bír a felidézhető és várható észlelésekről, a képek belső világáról, amelyet szorosan összetartozónak tart a környezet megismert, megbízhatóan és ismétlődően megjelenő dolgaival és személyeivel.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

A békés megismerésnek ez a fejlődésmenete a harapás megjelenésével megtörik. A fogzás fájdalmai dühkitöréseket váltanak ki, amelyeket a gyermek önmaga ellen fordít, önmagát harapja. Ez a mazochisztikus tendenciák gyökere – az önmagunknak okozott fájdalom egyfajta kegyetlen vigasz arra, hogy az eredeti szeretett személy /az anya/ nem hozzáférhető.

Az ősbizalom és ősbizalmatlanság alapkonfliktusának megoldásával vagy megoldatlanságával alapvető viselkedésformák alakulnak ki, amelyek a későbbiekben jellemzőek lesznek az életvitelre. Az identitásérzés alapja az egyénnek az az érzése, hogy „rendben van”, rendelkezik önmagával, megfelel a környezet bizalmának, és olyanná tud válni, amilyet a környezet értékel és elvár. A kudarcokat és frusztrációkat a gyermek akkor képes eltűrni, ha szülei felébresztik benne azt a mély meggyőződést, hogy amit tiltanak és kérnek tőle, annak értelme van.

2./ Autonómia a szégyennel és a kétellyel szemben.

Ez a periódus az életnek az elsőtől a harmadik évéig terjedő időszakát öleli fel. A szobatisztaságra szoktatással új szakasz kezdődik a fejlődésben, a gyermek új élményminőségeket él át, a megragadás és az elengedés érzését. Ez az őskonfliktus ellenséges és baráti viselkedéshez egyaránt vezethet. A megragadás egyfajta erőszakos birtoklást vagy kényszeres magatartást eredményezhet, de gondozó-nevelői attitűdöt is kialakíthat. Az elengedésből is lehet egyaránt pusztító szabadon bocsátás vagy feszültségmentes útnak eresztés.

Ha a gyermek számára a túlzott szigor miatt az autonómia tiltottá válik, minden kutató kedvét önmaga ellen fordítja. Nem a világ tárgyainak megismerésére törekszik, hanem szinte kényszeres makacssággal hívja fel magára a környezet figyelmét. Ha a kölcsönös szabályozás nem alakulhatott ki, követelőzéssel akarja elérni vágyai teljesülését. Ezek a konfliktusok válhatnak a későbbi kényszerneurózis alapjává.

A gyermek megszégyenítése destruktív hatású a fejlődésre, gyengíti az én-tudatot. A megszégyenített gyermek iskoláskorában nehezebben vállal feladatot, nem bízik saját képességeiben.

A megszégyenítés lényege a közösségből való kitaszítás, a gyermek szeretne láthatatlanná válni, hiszen „mindenki őt nézi”. A szégyen párja a kétely: a hátul lévő, a magunk mögött hagyott dolgok bizonytalanságot sugallnak. Ez szorosan összefügg a székletürítés szabályozásával, illetve annak megtanulásával. A rejtőzködő üldözőktől való paranoid félelmekben is valami hasonló fejeződik ki a későbbiekben.

3./ Kezdeményező készség a bűntudattal szemben.

Ez a fejlődési szakasz, amely a harmadiktól a hatodik évig tart, az infantilis szexualitás és az alakuló felettes-én harcának időszaka. Veszélye a túlzott bűntudat. Egészséges fejlődés esetén a „valamit csinálni” korszaka, a felszabadult mozgékonyságé és kíváncsiságé. Ez a „miért” kérdezősködés időszaka. A mindenre rákérdezés és a kíváncsiság a későbbi kutatókedv, tanulásvágy alapja is. Ebben az időszakban a felettes-én még merev, az önbüntetés sem ritka.

Megfelelő nevelés mellett az önszabályzás felé halad a gyermek. H a szülőkkel szemben kiéleződik a kezdeményezési készség konfliktusa, akkor a gyermek hisztériás tagadásba menekülhet, elfojtja vágyait és a bénultság, a valamire való képtelenség érzése vehet rajta erőt. Más esetben túlkompenzálással, nagyképűséggel fedheti el szorongásait.

4./ Teljesítmény a csökkentértékűséggel szemben.

A gyermeknek ebben az életkori periódusban, amely a hatodik életévtől a tizenkettedikig tart, meg kell találnia helyét a teljesítmény, a munka világában.. Azzal kell elismerést kivívnia, hogy teljesít. Ha nem tud jól teljesíteni, én-határai megsérülhetnek, és előbb-utóbb feladja a A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

reményt, hogy a nagyokkal azonosulhat. Elvész a tanulásba vetett bizalma, és önmagát csökkentértékűnek éli meg. Ennek az időszaknak az a veszélye, hogy olyan törés következhet be a fejlődésben, amely esetleg az egész személyiséget és az életpályát negatívan befolyásolja. A figyelem és a koncentráció képessége nem akaraterő kérdése, sokkal inkább azonosulási képesség. Az önbizalomhiánnyal, a csökkentértékűség érzésével a gyermek felmenti magát a kreativitás, a kitartás, a teljesítmény és az értékek létrehozására irányuló elvárások alól.

5./ Identitás a szerepdiffúzióval szemben.

A gyermekkor vége, az ifjúkor kezdete, a serdülőkor ez az időszak. A serdülő arra kíváncsi, milyennek látják őt a többiek. A róla alkotott képet egybeveti az önmagáról kialakított képpel, s korábbi szerepeit megpróbálja összeegyeztetni a kortárscsoport ideálképével.

Az én-identitás több a gyermeki identitások összességénél, azok integrálódását jelenti a serdülőkori új identitással. Az én-identitás érzése csak akkor alakulhat ki, ha a fiatal szociális szerepei összhangban vannak tehetségével és érdeklődésével. Azt az érzést fejezi ki, hogy belső létének, önmagának, személyiségének az egysége és folyamatossága mások szemével is megfelelő, és az életpálya megkezdésének irányába halad.

E szakasz veszélye a szerepdiffúzió /szerepzavar/. A serdülő kételkedhet saját nemi identitásában, s aggassza, hogy nem képes elköteleződni egy választott hivatás mellett. A kapcsolatok és a szerelem legfontosabb szerepe ebben az életkorban az, hogy visszatükrözze a serdülőt. Önmaga képét a másikra vetítve a fiatal a visszatükrözés során egyre tisztább képet nyer önmagáról. A pubertás rítusai és a megerősítés /konfirmáció/ a kivívott új identitás integrációját és megszilárdulását szolgálják.

6./ Intimitás az izolációval szemben.

A fiatal felnőttkor a közelség elérésének kívánalmáról szól, szemben az elzárkózással. Ha a fiatal énje elég erős, akkor képes az én-vesztés félelme nélkül kapcsolatba kerülni az ellenkező neműekkel, önmaga mélyebb rétegeivel, fantáziáival, félelmeivel, valamint mások tudásával és eszméivel. A fiatal felnőttől a társadalom elvárja, hogy aránytalan regresszív megnyilvánulás nélkül viselje el a lemondást, és képes legyen a realitás és a hűség szabályait betartani.

7./ Alkotóképesség a stagnálással szemben.

Az érett felnőttkor a másokért, a születő új nemzedékért való felelősség és az alkotó munka időszaka. Ha a felnőttnek ez az érdekeltsége elvész, élete látszattevékenységek közt, önmaga létének túlkompenzált igazolásával telik.

8./ Én-integritás a kétségbeeséssel szemben.

Aki képes volt magára vállalni az emberek és ügyek iránti felelősség gondját, alkalmazkodott a győzelmekhez és csalódásokhoz, az idős korában életpályájára elfogadóan, elégedetten tekinthet vissza. Akiben a világ rendjéről és a szellemi-fizikai értékteremtésről biztonságos kép alakul ki, az kétségbeesés nélkül tud a halál felé tekinteni. Egységben érzi magát a régi korok embereivel és a történelem folyamatosságával, amelyben egy láncszemet képvisel. A nagyfokú halálfélelem, a kétségbeesés, az életuntság a felnőtt én-integritás hiányát jelzi.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Normatív válság, vagy pubertáskrízis? Az egészséges és kóros fejlődés megítélésének szempontja a serdülőkorban A serdülők viselkedését szélsőségek jellemzik: szeretik és gyűlölik szüleiket, rajongással azonosulnak másokkal és harcolnak identitásukért stb. A fiatal viselkedésében a szélsőséges mértékű lázadás vagy menekülés, a nárcisztikus visszahúzódás, a regresszió és az aszkézis jelei adnak okot az aggodalomra.

A szülő túlféltésből vagy autoriter módon akadályozhatja gyermeke egészséges leválási törekvéseit, s igyekezhet a serdülőt a család kötelékében tartani. Az ödipális érzések újraéledése miatt minden olyan szülői magatartás megnehezíti a serdülést, amely az ödipális feszültséget növeli. A gyermek burkolt – vagy szélsőséges esetben – nyílt csábítása, a másik szülő ellen fordítása a családi konfliktusokban, a hiányzó – elvált vagy elhunyt – másik szülő pótlására irányuló elvárás stb. az ödipális érzéseket mind tudat-közelben tartja, s nem engedi a tudattalanba süllyedni. Az ödipális konfliktus lezárását az is nehezítheti, ha a fiatal életében nincsenek szülők /illetve őket helyettesítő felnőttek/, ilyenkor a szülővel kapcsolatos rajongás és rivalizáció érzéseit sincs kivel megélni.

A család működése során a tudatosan vállalt családi szerepek mellet egy másfajta, tudattalan szereposztás is érvényesül, amelynek révén az egyes tagok viselkedésükkel kielégítik egymás meg nem fogalmazott elvárásait, tudattalan szükségleteit. A viselkedésnek ezt a nem tudatosuló forgatókönyvét a család-terápiában „családi mítosznak” nevezik. A családi mítosz gyakran egy fel nem dolgozott krízishelyzetből származik, például egy családtag elhunytából, egy abortuszból.

A családi mítosz gyakran több generációval korábbra nyúlik vissza. Eredete a családtagok számára már nem ismert, de a családi interakciókban a mítosz tovább él. A család meghatározhatja önmagát például úgy, hogy: „Mi összetartó család vagyunk.” Az ilyen „mitológiával” rendelkező családoknál a serdülő leválása a szülők nagyobb ellenállásába ütközhet.

A családi mítoszban előírt tudattalan szereposztás révén a gyermek sokszor a szülő elfogadhatatlan késztetéseit, vágyait valósítja meg, ezt láthatjuk sokszor a diszszociális viselkedést mutató serdülőknél. A tulajdonítás mechanizmusa a projektív identifikáció, amelyen keresztül a szülő saját elutasított vagy vágyott oldalait a gyermekre vetíti, e ezzel az én-résszel az interakciók során kapcsolatban marad. Tehát amikor gyermekét viselkedéséért szidja és korlátozza, saját lehasított és a gyermekre vetített, elfogadhatatlan késztetései ellen küzd.

Gyakran tapasztalható jelenség, hogy a szülő saját kielégítetlen vágyai, ambiciói megvalósítását várja a gyermektől /a képességeire való tekintet nélkül/, és a saját én-ideáljának megfelelő irányba igyekszik őt terelni. Más esetben gyermeke viselkedése múltjának valamely fontos személyére, annak tulajdonságaira emlékeztetheti, s ha ez a tulajdonítás túlságosan is intenzív, gyermekével -fordított szereposztásban - saját serdülőkori konfliktusait ismételheti meg. A serdülőkori válság általában akkor mélyül el, ha a fiatal leválása a szülő addig fenntartott pszichés egyensúlyát fenyegeti. Ez esetben a gyermek egészséges és életkorának megfelelő elszakadási törekvései a szülőt saját élete megoldatlan problémáival, élete „értelmetlenségével” szembesítik.

Az osztályhelyzet jellemzői, az etnikai problémák, a kollektív társadalmi traumatizáció következményei és a családot ért üldözés emlékei mind súlyosbíthatják a serdülés pszichológiai folyamatát.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Felsoroljuk azokat a viselkedési jegyeket, amelyekre fel kell figyelnünk, ha a fiatal magatartásában jelentkeznek. E pszichikai jelenségek nem feltétlenül a pubertáskrízis vagy egy kialakuló pszichés megbetegedés jelzései, de mindenesetre azt mutatják, hogy a serdülés folyamata elakadt, s erre oda kell figyelnünk.

1. A serdülő magatartására túlnyomóan a kisgyermekes viselkedés jellemző, túlzottan ragaszkodik gyermekkori szokásaihoz, amelyek kielégítését szüleitől el is várja. A fiatalt megrettentették a felnőtté válás követelményei.

2. A serdülő viselkedés, megjelenése, gondolkodásmódja túlságosan a felnőttekére emlékeztető. A beszabályozott merev viselkedéssel – Erikson megfogalmazásában a serdülőkori szerepkísérletezés idő előtti lezárásával, a „korai zárással” – a serdülő saját érzései, gondolatai ellen védekezik, amelyeket – úgy érzi – nem tudna kontrollálni, ha megengedné magának az ellazulást.

3. A serdülő nem kortársaival alakít ki kapcsolatokat, hanem inkább visszahúzódik a vele egykorúaktól és az ellenkező neműektől. A kortás kapcsolatok helyett aszimmetrikus kapcsolatokat alakít ki kisgyermekekkel, nála idősebbekkel stb.

4. A serdülőnek nem sikerül érzelmileg leválnia családjáról. Életében a szülők még mindig nagyobb szerepet játszanak, mint ahogyan azt kora alapján elvárnánk.

5. Nem képes adekvát érzéseket kifejezni. Például nem szomorú vagy mérges, ha kudarc éri, nem tud örülni, ha sikerül valami stb.

6. Bizalmatlan, gyanakvó, mások megjegyzéseit, viselkedését magára vonatkoztatja. Nehezen tudja különválasztani saját érzéseit a másokétól.

7. Jövőképe nem reális. Ezeknek a fiataloknak a jövőről való gondolkodása terméketlen, irreális fantáziálásban merül ki, vagy megbénítja őket a jövőtől való félelem.

8. A félelmetes és szorongáskeltő gondolatok – például félelem a maszturbáció következményeitől vagy a megőrüléstől - annyira lekötik a serdülőt, hogy elhanyagolja kötelességeit s mindazokat a tevékenységeket, amelyekkel kortársai foglalatoskodnak.

9. A serdülő úgy érzi, hogy cselekedeteit nem ő irányítja. Enyhébb formában ezek az énidegenérzések még nem adnak okot az aggodalomra.

A szélsőséges magatartás egyes jegyei rövid ideig minden serdülőnél előfordulnak, beletartoznak az egészséges fejlődés normatív regressziójába.

AZ IFJÚKOR A személyiség fejlődését tekintve a felnőttkor legfontosabb vívmánya az értékrend kialakulása, az érdeklődés, az ösztöntörekvések és az elhárító mechanizmusok viszonylagos stabilitása.

Az eredményes helyzetmegoldások érdekében a konfliktuskezelés személyre jellemző módját is ki kell alakítania a fiatalnak. Felnőtt identitásunkat egy egész életen át, formáljuk, alakítjuk.

Ebben az életkori periódusban, amely általában a tizennyolcadik évtől a harmincadik évig tart, a fiatal felnőttnek az egész életét befolyásoló, tovább már nem halasztható döntéseket kell hoznia.

Az intimitás kifejezést Erikson tág értelemben használja. Beletartozik az egybeolvadásra való képesség a szerelemben, a barátságban és a közösséghez tartozásban, de az egyén nyitottsága is a különböző élményminőségek irányában, a külvilágból származó tapasztalatok és saját érzéseink felé.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Ha a fiatal az én-vesztés félelme miatt, függetlenségének elvesztésétől félve kitér az intimitás elől, magányossá válik. Az egybeolvadás képességét az izolálás, az elkülönülés képességének kell egyensúlyoznia.

A kimunkált, kiforrott értékrendbe beletartozik a hit, a humanizmus és a szolgálat. Az élethivatás vállalása egyben alkalmazkodást jelent a csalódásokhoz, és folyamatos önképzést igényel.

A fiatalnak tehát a régiek mellett egy sor új szerepet, így például a munkatárs, a házastárs, a szülő szerepét kell betöltenie. A szerepekkel szemben támasztott társadalmi elvárások és az egyén törekvései ellentmondásba kerülhetnek, és szerepkonfliktust okozhatnak.

A pár megválasztásának különböző pszichológiai motivációi lehetnek: 1. A „szülőimágó” elmélet: A társválasztás a szülői tulajdonságok mentén vagy ellenére történik. Azaz a fiatal olyan társat választ, aki tulajdonságaival az ellenkező nemű szülőjére emlékezteti, vagy aki pontosan ellentétes tulajdonságokkal bír. A választás motivációja természetesen a tudat előtt rejtett lehet.

2. A kiegészítő szükségletek elmélete: A házastársak közötti vonzódás azon alapul, hogy mindkét fél megtalálja a másikban önmaga lehasított részét, azaz a partner rendelkezik a másik fél hiányzó tulajdonságaival. A párkapcsolatban a hasítás mindkét oldala megjelenik, például az autoriter férj alárendelődő feleséget keres. A házastársi együttélés során a házastársak elutasított oldalai – a feleség elfojtott agressziója és a férj elhárított alárendelődése – is megnyilvánulnak. A partnerek egymásban találják meg hiányzó tulajdonságaikat, vagy egymásban tagadhatják meg saját elutasított oldalaikat. Ez magyarázza azt a gyakori jelenséget, hogy miért maradnak együtt ezek a párok annyi egymásnak okozott szenvedés ellenére.

3. A kompenzáló személyiségzavar elmélete: A kompenzáló módon társat választóknál a házasulandó fél valamely személyiségproblémájából eredő bizonytalansága, szorongása azáltal enyhül, hogy nála bizonytalanabb és szorongóbb társat választ. Így erősebbnek és határozottabbnak érezheti magát.

4. A sajátos igények elmélete: Ezeknek az embereknek valamely szükségletét gyermekkorukban túlzottan kielégítették, vagy frusztrálták, s ezért ennek az igénynek a kielégítését várják házastársuktól. Például, ha a szülei gyermekként korlátozták, házasságában nehezen fogja elviselni a kötöttségeket.

A párkapcsolat tehát az intimitás képességére épül. A kutatók az intimitás megteremtésének nyolc lépését írták le: 1. Szeretet és szerelem 2. Összetartás 3. Őszinteség, bizalom 4. Egymás kölcsönös megértése 5. A feszültségek megoldására irányuló készség 6. Kielégítő nemi kapcsolat 7. Önállóság 8. A „mi-tudat” kialakulása

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

A FELNŐTTKOR Erikson az érett felnőttkor alapkonfliktusának az alkotóképesség és a stagnálás egyensúlyának a megtalálását tartja.

A H. Maslow az érettség következő kritériumait írta le: 1. Realitásérzék. Az érett embereknek nincs túlzott igényük a védettségre, a biztonságra és a rendre. A valóságot hatékonyabban, torzításmentesen észlelik, és kielégítőbb a viszonyuk a realitáshoz.

2. Elfogadás. Az érett emberek önmagukkal, másokkal, az emberi és a természeti folyamatokkal szemben elfogadóbbak.

3. Spontaneitás. Az érett személy képes a hétköznapitól eltérő élményminőségek, a „csúcsélmények” átélésére, a művészetek befogadására, az élet örömteli oldalainak az élvezetére.

4. Feladatközpontúság. Az érett személyiség el tud mélyülni a feladatban. A feladat megoldásánál tárgyszerű, saját indítékai, problémái nem terelik el.

5. Távolságtartás. Az érett személyiségek önállóak, kötődéseik nem birtoklóak, nem igyekeznek a másikat kisajátítani. Magánéletük sérthetetlenségére vigyáznak.

6. Függetlenség a kultúrától és környezettől. Ezek a személyek a közvéleménytől és a közízléstől függetlenül, önállóan alakítják ki a véleményüket.

7. A befogadás frissessége A spontaneitás és az új tapasztalatok iránti nyitottság képességét értjük ezen.

8. Végtelen horizontok. A valóság legvégső természete iránti érdeklődés az érettség vallásos összetevője. Maslow „misztikus” vagy „óceáni” érzésként írja le.

9. Szociális érzés. . A személyiségében érett ember együttérzéssel fordul embertársai felé 10. Szelektív és mély emberi kapcsolatok. Az érettség együtt jár a mély emberi kapcsolatok kialakításának a képességével. Ezekben a bensőséges kapcsolatokban az egyén képes feloldódni.

11. Demokratikus jellemszerkezet. Az érettség együtt jár a vallási és etnikai türelemmel s az embertársak iránti tisztelettel.

12. Etikai szilárdság.

13. Ellenségességtől mentes humorérzék. A bántó éltől mentes, filozofikus humort értjük ezen.

14. Alkotóképesség. A kreativitás, az egyéni életstílus és produktivitás egyaránt jellemzi az érett személyiségeket.

Az érett személyiségek kritériumai: 1. Az én érzésének kiterjesztése. Az érett személy számára az élet többet jelent a primer szükségletek kielégítésénél és az én-központú életvezetésnél. Az én érzésének kiterjesztése azt jelenti, hogy az ember elhivatott résztvevője annak, amire vállalkozik, legyen az a munka, a hivatás, a magánélet vagy a köz érdekében kifejtett tevékenység.

2. Meghitt viszony másokkal. . Az érett emberek elkerülik a mások életébe való beavatkozást. Nem igyekeznek a másik személyt kisajátítani, de a távolság megtartása mellett képesek bensőséges kapcsolatba kerülni másokkal.

3. Érzelmi biztonság. Az érzelmileg kiegyensúlyozott ember elfogadja az emberi léttel járó örömöket és nehézségeket, beleértve ebbe a szexualitást és a mindenkire A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

jellemző félelmeket. Frusztrációtűrése jó, a mindennapos feszültségeket anélkül tudja elviselni, hogy impulzívan reagálna rájuk. Beletörődik a megváltoztathatatlanba, de amit önerőből megváltoztathatónak tart, azon megpróbál felülkerekedni.

Ez az érzelmi stabilitás a felnőtt embernél csak akkor alakulhat ki, ha korai tapasztalatai a világ és az emberek iránti bizalom érzését alapozták meg benne.

4. Valósághű percepció, jártasságok és feladatok. . Megismerő tevékenységét a hatékonyság és a pontosság jellemzi, s rendelkezik megfelelő problémamegoldó kapacitással. Érett személyiségből nem hiányozhat a feladat specifikus jártasság és a munkában való elmélyülés képessége. Az érett ember a problémára orientált, azaz miközben átadja magát egy feladatnak, személyes indítékait félre tudja tenni.

5. Az én tárgyiasítása: önismeret és humor. Az érettség fontos összetevője az önismeret. Azok a személyek, akik tisztában vannak saját kedvezőtlen tulajdonságaikkal, kevésbé hajlamosak ezeket másoknak tulajdonítani. Reálisabb képet tudnak kialakítani embertársaikról, és mások is inkább elfogadják őket. Az én tárgyiasítását, kívülről való szemléletét az önreflexió képessége mellett a humor képviseli. Aki reálisan ítéli meg saját jellemvonásait, képes nevetni azok felismert belső ellentmondásain. Az önismeret és a humor képessége kellő mértéktartást biztosít önmagunk jelentőségének megítélésében.

6. Egységesítő életfilozófia. Minden életút valamely elhivatottság szerint rendeződik, az egyén élete során valamely kiválasztott célt /vagy célokat/ követ.

Az érett felnőttkor jellemzői közt kiemelt jelentősége van az értékrendnek, amely rendező elvként működik, strukturál és keretet ad. Erősíti az identitást, az én-azonosság érzését. Rendet teremt a káoszban, amelyet az egymásnak ellentmondó vágyak és követelmények közt élünk meg. Az értékrend akkor nevezhető megvalósultnak, ha az egyén tenni is képes érte.

A személy lelkiismerete is átfogó irányelveket ad az életvezetéshez, ezért egységesítő erőként hat. Az érett személyiség én-képe viszonylag egyértelmű, és törekvései én-ideáljának megfelelőek. Elfogadja a kultúra – én-ideáljával megegyező – előírásait, szokásait, de valódi, belsővé vált és személyes morállal rendelkezik.

A hívő ember lelkiismerete vallásos színezetű. Haszonelvű, külsődleges vallásgyakorlat mellett az lelkiismeretet az önigazolás hallgattatja el, vagy a bűntudat neurotikus önvádolásként felerősödik. A mélyen hívő, érett vallásossággal rendelkező ember lelkiismeretét az elhivatottság jellemzi.

AZ IDŐSKOR Erikson meghatározása szerint az érett személyiség ebben az időszakban a teljességet éli át a kétségbeeséssel szemben. Az én-integritás érzése azt jelenti, hogy életutunkat egyszerinek, páratlannak és szükségszerűnek fogadjuk el. Az én-integritása érzéséhez el nem jutó ember kétségbeesése abból a felismerésből származik, hogy az idő már túl rövid egy másik életút megvalósításához.

A „meg nem élt élet”, amelyet veszteségek sorozataként tapasztal meg-a személy, nem engedi a „jó halál” megélését. Az öregedés folyamatos, összetett folyamat. A kifáradás jelei mutatkoznak, amelyekre az idősödő ember depresszív hangulattal, elzárkózással reagálhat. Öregedvén karakterünk jellemzői is elmélyülnek, gyakran okozva generációk közti konfliktusokat. Az izolálódó ember visszahúzódik, s a közeledő halál gondolata felerősíti félelmeit: a A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

betegségektől, az elszegényedéstől, a kiszolgáltatottságtól. A félelmek elhárítására a perszeveráció, paranoiditás, és a koartáció szolgál. A perszeveráció mechanizmusának alkalmazásánál az idős ember a múltban, emlékei között él. A paranoiditás védekezés a kiszolgáltatottság ellen, az egyén gyanakszik az emberekre, fél az ismeretlentől, és szeretné kivédeni a váratlan eseményeket. A koartáció /beszűkülés/ kényszerű alkalmazkodást jelent a korlátozottabb lehetőségekhez.

Egészségesnek lenni annyit jelent, mint kapcsolatban lenni. Kapcsolatban lenni önmagunkkal, a másik emberrel és a transzcendenciával. Ha kapcsolódásunk kifelé már akadályozott, a másik két út még nyitva áll. A szellemi erők, a tartalék pszichés energiák, az eddig ki nem élt érdeklődés valamely terület iránt, a több évtizedes tapasztalat késői életkorig mozgósítható és a következő generációknak átadható. A nagyszülők gyakran jobban megértik unokáikat, mint a szülők, az első és a harmadik generáció között mély érzelmi kapcsolat alakul ki. Hiszen a lelkünk mélyén is létező archetipikus képzet azt öregember és az öregasszony, a Bölcs és a Magna Mater /Földanya/ szimbóluma, amelyeket a tudattalan közvetít felénk, és gyógyító hatásúak lehetnek. „Boldog az, aki az örökkévalóság, és nem a halál felől néz az illanó életre.”

A meghalás nem pusztán dezintegrációt jelent, hanem egyben az emberi személyiségfejlődés utolsó szakasza.

A betegség gyógyíthatatlanságának elfogadása szakaszokban zajló lélektani történés. A remény végigkísérheti az egész folyamatot. A haldokló megbékélése sorsával csak akkor következhet be, ha ezeken a szakaszokon végig tud haladni. Ebben azonban a környezet őszinte, együtt érző jelenlétére, támogatására van szüksége.

A gyógyíthatatlan betegség elfogadásának fázisai.

1. Elutasítás. A legtöbb ember, amikor megtudja, hogy betegsége gyógyíthatatlan, a hír elutasításával reagál. Meg van győződve arról, hogy leleteit elcserélték, másik orvost keres stb. Mivel tudattalanunkban mindannyian halhatatlanok vagyunk, nehezen tudunk szembenézni saját halálunkkal. Az elutasító magatartás időtartama attól függ, hogy a felvilágosítás mennyire volt kíméletes, mennyi ideje van a betegnek az elkerülhetetlen tudomásulvételére, s hogy élete folyamán milyen viselkedésrepertoárral rendelkezett a reménytelen helyzetekkel való megbirkózásra.

2. Düh. Amikor az elutasító magatartás már nem tartható fenn, a kétségbeesett düh, az irigység és a harag érzése váltja fel. A beteg dühét a kétségbeesés táplálja, és kevés köze van azokhoz az emberekhez, akikre irányul.

3. Alkudozás Az alkudozás kísérlet az időnyerésre, alapja a betegnek az a reménye, hogy mint gyermekkorában, úgy most is megjutalmazzák jó magatartásáért. A legtöbb alkudozás Istennel történik, csak nem beszélnek róla.

4. Depresszió. A test megváltozása, az élettér beszűkülése, a korábbi életszínvonal feladása mellett a depressziót kiváltó okok közé tartozik, hogy a betegnek szembe kell néznie a búcsúzás fájdalmával. A beteg reaktív depressziója gyorsan megszűnik, ha objektív nehézségei, helyzete rendezéséhez segítséget kap. A szeretett személyek elvesztése miatti szomorúság és fájdalom azonban csak akkor enyhül, ha a betegnek lehetővé teszik, hogy kifejezze bánatát. Itt alig van szükség szavakra, az érzelmek kifejezése, a megértő hallgatás, a támogató, csendes jelenlét segíti a beteget. Csak azok a haldoklók tudnak eljutni az elfogadás és a megbékélés stádiumába, akik átélték a kétségbeesést, a haragot, a szorongásokat és a félelmeket.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

5. Belenyugvás. Ha a betegnek elegendő ideje marad, és az előző fázisokban környezetétől megkapta a szükséges segítséget, képes lesz kifejezni érzéseit, haragját és szomorúságát, s eljut a csendes belenyugvás stádiumáig.

A halott emlékét csak valamilyen kultuszban lehet feldolgozni. Ehhez hozzátartozik a temetés szertartása, a megemlékezés, a befelé fordulás, a gyász átélése, amely a veszteség megéléséhez és a személyiség újraintegrálódásához szükséges. A gyász elfojtása, a kóros gyászreakció szorongáshoz, depresszív hangulathoz, pszichoszomatikus zavarokhoz és számtalan más tünet megjelenéséhez vezethet, s megnehezítheti a későbbi veszteségek elviselését az élet folyamán.

A veszteség élménye a gyász fázisaiban követhető nyomon. Ezt a folyamatot a bánaton kívül a szégyen, a bűntudat, a harag és a düh kíséri.

A gyász fázisai: 1.

2.

3.

4.

Sokk. A totális destrukció élménye érinti meg azt, aki szeretett hozzátartozóját veszítette el. Ennek az érzésnek örvényszerű jellege van, a gyászoló csak a befelé fordulásállapotában képes létezni. Egyre inkább elmerül bánatában, úgy érzi, hogy fájdalmas érzései szinte magukkal húzzák a mélybe.

Kontrollált fázis. Ez az időszak a temetés befejezéséig tart. A gyászoló úgy érzi, hogy szinte akaratán kívül cselekszik, deperszonalizációs érzései vannak, azaz személytelenül, mintegy önmagán kívül cselekszik, végzi feladatait.

Regresszió. A regresszió során a gyászoló visszacsúszik egy korábbi szintre, nem érett felnőtt módjára reagál. A szorongás, a dühh, a bűntudat ekkor nyilvánul meg leginkább. A legfontosabb, hogy a gyászoló ebben a fázisban a veszteség élményén túl ki tudja fejezni haragját az elhunyttal szemben. Az ambivalencia, az érzelmek kettőssége teszi nehézzé ezt az időszakot.

Adaptáció – a realitás elfogadása. A veszteség felett érzett fájdalom enyhülésével lehetővé válik a kapcsolatfelvétel a környezettel, majd a megszokott életvitel folytatása. Ez jelenti a gyász folyamatának végét.

Kóros gyászreakció esetén a hozzátartozó a veszteségélményt nem tudja feldolgozni. A patológiás gyásznak két formája lehet: az egyén megrekedhet a gyásznál, s a folyamat nem tud lezajlani; vagy képtelen gyászolni.

A GYERMEKI GYÁSZ Akkor vagyunk képesek a gyászra, ha már átéltük a visszafordíthatatlanság élményét. A halálfélelem alapja a gyermeknél a szeparációs szorongás, amely a szimbiotikus kapcsolat megszakadásával jelentkezik. A csecsemő kezdetben síróssá válik, ezt a kapcsolat elutasítása váltja fel. A tiltakozás a táplálék visszautasításában és az álmatlanságban fejeződik ki. A gyermek kétségbeesése haragban, nyugtalanságban, elutasító vagy apatikus viselkedésben nyilvánul meg. Az ilyen gyermekek kifejezéstelen tekintettel ülnek vagy fekszenek, s egyre nehezebb velük kapcsolatba kerülni. A beletörődés időszakában kétségbeesetten kapaszkodnak gondozójukba. Az anaklitikus depresszió kialakulásának szakaszai tehát a tiltakozás, a kétségbeesés és a beletörődés.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

Tudatában kell lennünk annak, hogy a kisgyermeknek szabad és kell emlékeznie. A gyermek gyászában a gyászoló felnőtt tud a legjobban segíteni. A fényképek nézegetése, a beszélgetés az elhunytról, a játék a veszteség elfogadását és a halálfélelem oldódását segítheti.

A nyolc-tíz éves korú gyermek számára a gyász feldolgozásában segítséget jelent, ha a szülő tud saját gyászáról beszélni. A gyermeket – életkori szintjének megfelelően – mindig tájékoztatni kell a betegség, illetve a halál tényéről. Szorongását oldja, ha a beteggel szabadon érintkezhet, maga készítette ajándékkal kedveskedhet neki. A halál bekövetkezése után óvodáskortól szükséges elvinni a gyermeket a temetésre, mert ezzel segíthetünk neki, hogy a halál ténye realisztikussá váljon számára. A liturgikus cselekvések, a gyászszertartás és a gyásszal, a hozzátartozótól való elbúcsúzással kapcsolatos érzelmek kifejezése, a gyászolás, a megsiratás, az emlékek felelevenítése a közhiedelemmel ellentétben nem terhelik meg a gyermeket, hanem a gyász folyamatát segítik. A temetés után a megszokott környezetben kell hagyni a gyermeket.

Helytelen módszer távolabbi rokonokhoz vinni, hogy elfeledtessük vele szomorúságát: ilyenkor a közös gyász átélése ad biztonságot.

Sokszor éppen a gyermek nyugtalansága, ingerlékenysége, regresszív viselkedése utal depresszív állapotára. Máskor a túlzott jóság, a csendes viselkedés jelzi a depresszív folyamatot.

Még serdülőkorban is előfordul, hogy a tünetek félrevezetők, a depresszív állapotot csavargás, iskolakerülés, kriminális viselkedés fedheti el /Vikár 1988/.

Az élet és a halál fölötti töprengés a serdülőkorban folytatódik. A serdülő metafizikai spekulációit az életben való helyének megkeresése, identitásának megtalálására irányuló erőfeszítése motiválja. A serdülő már tudja, hogy emberi létezésünk véges. A halálról kialakított képe már reális, az induló élet perspektívájában azonban még nem képes átéli az életvégességét, a halál még valószínűtlenül távolinak tűnik. A halálfélelmek ebben a korban a jövő bizonytalanságának az érzését fejezik ki /Bagdy 1988/.

TERAPEUTA FELADATAI A GYÁSZMUNKÁBAN 1. A terapeutának tapintatosan ösztönöznie kell a gyászolót az elhunyttal kapcsolatos érzések kifejezésére, a gyász érzésének minél mélyebb átélésére. Ha valakin a gyász jelei nem figyelhetők meg, attól még lehetnek mélyek, ki nem fejezett érzései. A veszteség bagatellizálása, a látszólagos felül emelkedés a fájdalmon a gyászmunkát, a veszteség elfogadásának folyamatát akadályozza meg. Gyászmunkán azt a lelki folyamatot értjük, amely a szeretett személy elvesztését követi, s amelynek révén az egyénnek sikerül az elhunytról fokozatosan leválnia.

2. Segítséget kell nyújtani a gyászolónak, hogy az érzelmi sokk, a kétségbeesés és összezavarodottság érzései közepette képes legyen a mindennapi teendők továbbvitelére, az élet új struktúrájának kialakítására.

3. Megértő támogatással el kell juttatnia a gyászolót a realitás, a halál tényének elismeréséig és elfogadásáig.

4. Érzékenyen kell vennie az esetleges suicid /öngyilkossági/ szándék jelzéseit. Hozzá kell segítenie a gyászolót az öngyilkossági gondolatok átdolgozásához, hogy az élet értelmetlenségének érzése ellenére képes legyen az élet folytatása mellett dönteni. Az apátia, a levertség rejtett halálvágyat is tükrözhet.

5. Lehetőséget kell adnia az elfogadhatatlan érzések és vágyak, az elhunyttal szembeni harag kifejezésére, ambivalencia, a bűntudat feldolgozására.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!

6. A regressziós fázis végén, a gyászév leteltével a gyászolót segítenie kell abban, hogy képes legyen eljutni a veszteség értékeléséhez.

7. Az elhunytról kialakított pozitív kép beépítése, introjiciálása a gyász folyamatának a lezajlását mutatja. A gyászoló integrálja személyiségébe az elhunyt személyét. Az idealizálástól és ambivalenciától mentes, valósághű kép kialakulása a halottról az elfogadást, a megbocsátást is jelzi. Ez egyaránt vonatkozik az elhunytra, a rokonokra, az orvosra.

8. Végezetül, de nem utolsósorban segítenie kell a gyászolót új életformája kialakításában, amely a gyász folyamatának lassú elcsendesedését jelzi. /Ribár 1990/.

A drdaubnertanit.hu weboldal tananyaga. Kizárólag az Emberlét tanfolyami vizsgafelkészüléshez használható. Harmadik félnek ne add tovább!