45 éve a zene és a gyerekek szolgálatában

|HU| Márciusban Papp Katalin, a nevét viselő magán művészeti alapiskola alapító igazgatója volt a vendége az Ötórai tea a Párkány és Vidékével című beszélgetőműsornak. A Szlovákiában március 28 ­án ünnepelt pedagógusnap kapcsán

Papp Katalinnal tanításról, művészeti nevelésről, hitről, szívről és lékekről is beszélgettem.

Guly S Zsuzsanna

Nem szokványos sikertörténet a tiéd. Kislányként megfordult a fejedben, hogy egyszer saját iskolád lesz?

Egyáltalán nem. És felnőttként sem voltak ilyen ambícióim. Miközben szerettem zenélni és szerettem a gyerekeket, tettem a dolgom. Ha szembejött valami megoldásra váró probléma vagy adódott valamilyen lehetőség, nem fordítottam neki hátat.

Mi szerettél volna lenni kislányként?

A pályaválasztás nálunk nagyon korán téma volt. Édesapám 1926­ban, édesanyám 1932­ben született, az ötvenes évek második felében házasodtak össze. A háború után az emberekben hatalmas otthon­ és családteremtési vágy munkált, a gyerekek neveltetése és taníttatása prioritás volt, akár azon az áron is, hogy nekünk például nem volt autónk, de volt harmonikánk és hegedűnk. Egészen kicsi koromban régész vagy gyerekorvos akartam lenni. Érdekeltek a régi tárgyak, de a régészetből hiányzott volna a gyerekekkel való foglalkozás. A gyerekgyógyítással kapcsolatban viszont édesapám hívta fel a figyelmem arra, hogy minden gyereket nem fogok tudni meggyógyítani. Ez komoly traumát jelentett. Így 10 éves koromra biztonsággal kialakult az, hogy zenetanár szeretnék lenni.

A szülői házból hozod magaddal a zene szeretetét?

Szüleim nem játszottak hangszeren, de édesanyám gyönyörűen énekelt, édesapám pedig zenerajongó volt. Olyannyira, hogy amikor fáradtan hazajött a munkából, fogta az újságot, és az újság mögül lelkesen bólogatva hallgatta a gyakorlásomat, holott aki hegedült, tudja, hogy az első években milyen hangok jönnek ki a hangszerből.

A biztatása akkor nagyon sokat jelentett.

Bátyád (id. Papp Sándor – a szerk. megjegyzése) harmonikázott. Te miért választottad a hegedűt?

Zenetanárom, Baros bácsi, sokféle hangszeren játszott. Amikor hallotta, hogy elég tisztán énekelek, azt javasolta, hogy hegedűs legyek. Nagy motiváció volt, hogy hozzátette: így a bátyámmal együtt tudok muzsikálni. Az első hegedűm láttám, ami poros volt és a tokja is csúnya, sírva is fakadtam. De Baros bácsi azt mondta, hogy a hegedűnek lelke van, és ha szépen bánok vele, akkor gyönyörű hangokat tudok elővarázsolni belőle. Ez az áhítat megmaradt, és ezt próbálom átadni a növendékeimnek is. A kislányoknak például azt szoktam mondani, hogy úgy bánjanak a hegedűvel, a munkahelyem, szembejött velem a másik párkányi magániskola igazgatója, és elhívott egy magániskolák igazgatóinak szervezett konferenciára. Vonakodva bár, de elfogadtam a meghívást. A résztvevők azt hitték, hogy konkrét tervekkel érkeztem, holott nekem akkor meg se fordult a fejemben az iskolaalapítás. És elhalmoztak tanácsokkal. És miközben udvariasságból válaszoltam az e­mailekre, azon kaptam magam, hogy már benne vagyok az iskolaalapításban.

Kik életed legfontosabb szereplői?

A családom: szüleim, párom, gyermekeim, unokám és azok az emberek, akiket ebben az iskolában Isten adott mellém. Nagyon hálás vagyok Reményi Károlynak, az esztergomi zeneiskola egykori igazgatójának mint a babájukkal. Nagyon megdöbbentem, mikor kisunokám, aki Koppenhágában él és ott tanul hegedülni, küldött egy videót, ahol a gyakorláshoz egy kispárnát készített elő arra az esetre, ha elejtené a hegedűt… Egy világ dőlt össze bennem: hát ebben a szellemiségben is lehet hegedűt tanítani?

Egy életre szóló tartást és tanítást II. János Pál előre megszavazott szeretete és bizalma. 45 éve dolgozol pedagógusként. Sokan felnőttként is visszajárnak hozzád beszélgetni, zenélni, sőt tanítani. Mi a titkod?

Az, hogy érzik, fontosak nekem. Ha például látom, hogy valami nyomja a kicsi lelkét, akkor lehet, hogy csak az óra utolsó tíz percében zenélünk, mert sokkal fontosabb, hogy kibeszélje magából azt, ami meggátolná abban, hogy a zenélésre koncentráljon. Változnak a gyerekek? Esetleg a körülmények, az őket érő ingerek vagy a szülői attitűd az, ami változik?

Azt tapasztalom, hogy elkényelmesedtünk. Az, hogy manapság már minden egy kattintással elérhető, szétzilálja és türelmetlenné teszi a gyerekeket. Például Wohlfahrt Op. 45­ös etüdjét, amit a gyerekek 10 évesen játszanak, az én koromban egy hét alatt megettük. Ma már csak két soronként tudom feladni. Tragédiának érzem azt is, hogy a szülők teljes mértékben kiszolgálják a gyerekek igényeit. Nem szabadna a gyerekre hárítani a döntés felelősségét olyan esetben sem, hogy akarja­e folytatni a zenélést, táncot, festést vagy akár sportolást. Ahhoz, hogy a gyerek el tudja dönteni, érdekli­e őt az adott tevékenység, legalább fél évre van szükség. Ha két­három hónaponként bukik bele a gyerek egyik elfoglaltságból a másikba, akkor nincs ideje megtapasztalni, hogy mi érdekli őt igazán. És nem tanulja meg azt sem, hogy mi a kitartás és az összpontosítás.

Hiszel az isteni elrendelésben és a kijelölt útban? Fontos a hit?

Hit nélkül sokkal nehezebb lehet az élet, mert a hit tartást ad. Közhelynek számít, de tény, hogy segíts magadon, Isten is megsegít. Ha olyan probléma előtt állunk, amiből nem látjuk a kiutat, akkor érdemes apró lépésekre bontani a feladatot és egyszerűen elindulni. Sokszor tapasztaltam: ha ezeket a kis lépéseket megtettem, akkor mindig jött a segítség. Nem mindig attól és onnan, akitől és ahonnan vártam, mert megesik, hogy amikor már nem vagyunk olyan divatosak, akkor elfelejtenek vagy hátat fordítanak nekünk, de a segítség mindig megérkezik. Mikor elvesztettem is, aki sokat segített, és akitől nagyon sok tanácsot, bátorítást kaptam. Rengeteg közös akciót szerveztünk. Nagyon meghatározó szerepet játszott életemben II. János Pál pápa is. A szlovák tanítók kamarazenekarával voltam Rómában, ahol lehetőségünk volt zenélni II. János Pál pápának, aki koncert után odajött hozzánk. A zenekar minden tagja katolikus volt, tehát térdre ereszkedett. Én reformátusként nem tudtam, mitévő legyek. Magamban egy tolmácsért fohászkodtam… Aki egyszerre, szinte a semmiből megjelent, és segítségével sikerült elmagyaráznom, hogy reformátusként miért nem ereszkedtem térdre.

A legcsodálatosabb, hogy II. János Pál már akkor szeretettel és elfogadással nézett rám, mielőtt a tolmács ezt elmondta neki. Mikor a fejemre tette a kezét és megáldott, már potyogtak a könnyeim. Végül kezet fogott velem. És ez olyan erőt adott, hogy ettől kezdve nem zavart az sem, amikor rosszallóan néztek, ha egy katolikus miséna kórussal fellépve ­ nem vetettem keresztet.

Miért vagy a leghálásabb?

Hálát érzek, hogy nemcsak a diákoknak, hanem saját gyerekeimnek is sikerült úgy előmozdítani az életét, hogy végig tudták vinni azt, aminek nekikezdtek, és megtalálták önmagukat. Édesapám halála előtt, 31 évesen kaptam észbe, hogy nem tudtam meghálálni azt, amit szüleimtől kaptam. Erre édesapám azt felelte, hogy ez a hálafolyamat nem visszafelé működik. A hálámat azzal tudom kifejezni, ha én is megadom a gyerekeimnek azt a lehetőséget, hogy megtalálják azt a hivatást, amit szeretnek. Nagyon hálás vagyok, hogy az ötéves unokámnak, aki Koppenhágában élve is gyönyörűen beszél magyarul, a lányom mindazt átadta és átadja, amit én is értéknek tartok.

A Papp Katalinnal készült beszélgetés videóanyagát megnézhetik a Párkány és Vidéke – Štúrovo a okolie havilap Facebook­oldalán.