Ivana Bodrožić
KÉZ
Anyám keze nem mutat jól. Mint a gyári fagyasztott leveles tészta, rücskös, halvány és nyers, de sokkal, sokkal puhább. Az ebédlőasztal fölött lógó csillár fénysugarában lötyög a bőr az alkarján, ahogyan a papírtasakból a tányérba rázza a sült tintahalszeleteket. A keze egyik napról a másikra változott meg. Tegnap este felhívott, és azt mondta, mennünk kell. Azt mondta: „Fél lábbal már a sírban vagyok.” A szekrényben, a legalsó polcon szép rendben állnak a pizsamák, két oszlopban. Az egyik halomban az új pizsamák, a kórházba valók, a másikban az otthoni használatra szántak. Ha véletlenül áthelyezte őket, akkor azt is mindig közölte, hogy hol vannak, amikor betértem hozzá. Hogy ne kelljen kutakodnom, mindent feltúrnom, amikor eljön az a perc. A legújabb, amit vett, az oszlop tetején áll, elölkapcsolós, gutaütés esetére. Ilyet kértek a nővérek, amikor az ő anyja volt kórházban, a csövecskék könnyebb felhelyezhetősége végett. Oldalt, az új pizsamák mellett ott van egy tiszta műanyag zacskó is, benne puha, bolyhos papucs, a kórházi tartózkodásra. Anya nem élvezi az ételt, az olajban tocsogó bolti tintahal ropog a műfoga alatt, gyorsan eszik, csak mert muszáj. – Muszáj enni valamit – mondja a falaknak, míg elviszi a tányért a mosogatóba. Amíg a konyhában matat, visszateszem az adagomat a tányérról a tasakba, ös�szenyomom és a szemétbe dobom. – Máris megetted? Pedig te is eléggé kákabélű vagy. – Megettem, nem volt rossz.
12
My mother’s hands don’t look good. Like frozen, factory-made filo dough, gnarled, pallid, and raw, though much much softer. Underneath the beam of light coming from the chandelier above the kitchen table, her skin droops from her forearm as she shakes the slices of squid out of the paper bag and onto the plate. Her hands changed from one day to another. Last night she called and said we had to go. She said, “I’ve already got one foot in the grave.”
HANDS by Ivana Bodrožić Her pajamas sit in two orderly stacks on the wardrobe’s bottom shelf, the new pajamas in one pile, for the hospital, the others for home use. If she happened to move them, she would always tell me where they were whenever I dropped by. So that once the time came, I wouldn’t have to dig around, turn everything up. The ones she bought most recently are sitting at the top of the pile, first the button-downs, in case she had a stroke. The nurses had requested these when her mother was in the hospital, it was easier to insert the tubes. Next to her new pajamas sat a clean plastic bag of soft, fluffy slippers for hospital stays. Mom doesn’t enjoy the food, the greasy, storebought squid crunches underneath her fake teeth, she eats quickly, only because she has to. “I had to eat something,” she says to the walls as she puts the plate in the sink. While she rummages around in the kitchen, I clear my own helping from the plate, back into the bag, which I then crumple and throw into the trash. “You’ve finished it already? You were always so finicky.” “Yes, it wasn’t bad.” She sits down at the table, lights a cigarette. After just one drag, nearly half the white paper becomes ash. I can almost hear the air sacs in her lungs crackle. As she holds her cigarette in one hand, she uses her other to repeat the same involuntary motion I remember from my childhood. She drags her thumb across the tips of her fingers, until she reaches her pinky, then back again.
