Kalász Orsolya
A KISEMBER VERSENYLOVA Moabitban, az egykor Nyugat-Berlinhez tartozó kerületben békés, komótos az élet, a pandémia előtt se jöttek errefelé a turisták. Mostanában olyan a hangulat, mint egy kisvárosban. Az utcán mindenki ismerős. Házunk udvaráról, egy nyitott részen át rálátni az evangélikus Megváltó-templomra és plébániára. A gyülekezet óvodáját és udvarunkat egy fakerítés választja el, ott, a borostyánnal benőtt lugasban állnak a biciklik. Hétközben egész délelőtt zeng az udvar a gyerekzsivajtól, és ha megyek a biciklimért, seprűnyéllel visszapöckölöm a borostyánra dobált labdákat és homokozólapátokat. De szigorúan csak késő délután, nehogy fejen találjak valakit. A covid-lockdown idején csönd volt odaát, nemrég nyitottak ki újból. A hangerőből ítélve még nincs itt minden gyerek, az örökké fejhangon szirénázó kisfiút például nem hozzák a szülei. Mint azelőtt, most is az utcai bejárat lépcsőin ülve cigiznek az óvónők. Ezen az udvari házrésen át gyakran berepülnek a madarak. Tavaly nyáron, a kukák mellől, egy barna kánya emelkedett suhogva a levegőbe. A templomtetőn üldögélő varjak meg galambok feleslegesen jönnek, mert a patkányok miatt tilos eledelt kitenni, erre rég rájöhettek volna – legalább a varjak. A földszinti lakásokhoz, így a miénkhez is, tartozik egy-egy kertecske. Mi ugyan hagytuk, hogy a részünket kedvükre benőjék a bokrok, de egy kisasztalt és székeket azért kitettünk a szélére, ott szoktam rágyújtani. Három hete arra mentem ki, hogy a szemben levő kertben, az egyenesre vágott tuják mögött egy állatot terelget a szomszédnő. Többnyire Kölnben laknak, a férje diplomata, de már nyugdíjas. A mi ajtónk rögtön a kapu mellett van, hozzánk csenget be az asszony, ha gond van, elromlott a kapuzár, vagy nem vitték el időben a papírhulladékot. Néha türelmetlenebb vagyok vele, mint szeretnék. De még egyszer sem förmedtem rá, hogy nem vagyok házmester. Jó egy fejjel alacso-
26
In Moabit, a neighborhood that used to be part of West Berlin, life is pretty quiet. Even before the pandemic broke out, tourists never really strayed this way. Now, it has the feel of a small town. You know everybody you pass on the street. From the courtyard of our building, you can see the Lutheran Redeemer Church. The church nursery school and our courtyard are separated by a row of trees. The bikes are in the arbor, which is covered with ivy. On weekdays, the place is echoing with the sounds of children at play, and when I go to get my bike, I tap the balls and sandbox shovels that have ended up on the ivy back into the schoolyard with a broomstick. But only late in the afternoon, lest I end up hitting someone on the head. During the COVID-lockdown, the place was silent. It only opened again recently. Judging by the noise, some of the kids are still at home. The little boy who is constantly imitating the noise of a siren, for instance. The nursery teachers smoke on the stairs that lead down from the main entrance to the street. That much is the same. Birds often fly over the courtyard. Last summer, a black kite spread its wings and took off from the spot beside the trash cans. The crows and the pigeons which perch on the church come in vain. You’re not allowed to put out food because of the rats. You’d think they would have realized by now. The crows, at least. Each apartment on the ground floor, ours included, has a little garden. Ours is pretty overgrown, cause we don’t much bother with the bushes, but we put a little table and some chairs at the edge, and that’s where I usually have a smoke. When I went outside three weeks ago, our neighbor across the way was trying to shoo away some animal. I could see her in her little garden just behind the attentively clipped evergreens. They live in Cologne for the most part. Her husband is a diplomat, but he’s retired. The door to our place
