Ivana Gibová
A KATASZTRÓFA KATASTROFA THE CATASTROPHE MÁRCIUS A karantén hirtelen jött, az emberek pánikba estek. Jana nem, mert Jana természeténél fogva aszociális volt, az elszigeteltséggel és a magánnyal sosem volt problémája. Még annak is tudott örülni, hogy Martin Brünnben ragadt, így legalább az egész lakás az övé volt. Az egyetlen dolog, ami az illúzióromboló, aszexuális maszkokrácia keserű napjaiban tényleg idegesítette, az a mindenféle trendi, színes, hímzett, még jó, hogy nem arannyal szegélyezett maszkokról szóló számtalan reklám volt, amivel tele volt az egész internet. Ezek teljesen kihozták a sodrából, így hát, míg mások folyton a vírusról posztoltak a Facebookon, ő felváltva hozott nyilvánosságra útmutatókat a karantén túléléséhez és az egyre inkább túlburjánzó maszkmarketing ellen lázadó felháborodott állásfoglalásokat. Ő maga a karantén időszakát meditációval, a lelki értékekre való fokozott összpontosítással, a világ állapotáért viselt felelősség ráeső részének tudatos felvállalásával, a Facebook követésével és alkoholfogyasztással töltötte. MÁJUS A szabad természetben az embereknek már nem kellett maszkot viselniük, megérkezett a tavasz és
52
a lakosság körében az optimizmus hulláma volt észlelhető. Jana majd’ két hónap után először utazott vonaton. Félig üres volt, éppen úgy, ahogy az üzletek polcai, amikor kirobbant a pánik. A vonat ablakából mezőt és erdőt látott, az erdő mellett vagy harminc autó parkolt. A nagy bevásárlóközpontok sokáig zárva tartottak, és az embereknek eszükbe jutott, hogy vannak fák is, újra felfedezték a természetet. Az erdők és a túl sok autó közötti ös�szefüggést még nem fedezték fel. Egy faluban Eperjes és Kassa között felszállt egy kapatos bácsi. A vonat percre pontosan érkezik, mindenki maszkot visel – hol vagyunk, Japánban? Odaült Jana mellé. – Aranyos, hogy még amiatt is mérgelődik, hogy nem késnek a vonatok – mondta Jana. – Ha késett volna, akkor ihattam volna még egyet. Így már csak Eperjesen ihatok. – Ez a vonat Kassára megy. – No és? Nekem aztán édes mindegy, hogy hol iszom. Fő, hogy végre együtt ihatok másokkal. Együtt inni másokkal. Jana felidézte, hány üveg bort ivott meg a karantén alatt egyedül otthon. Pontosabban nem mindig egyedül, egyszer skype-olt Martinnal. Jana
utálta a skype-ot. Ennek ellenére Martinnal majdnem két órán át csevegtek. A beszélgetés közben a képernyőjére odaszállt egy légy. Megpróbálta kinyírni a kurzorral. Kétszer is rákattintott. Aztán Martinnal jót nevettek rajta: – Az emberiség evolúciója: a technológia arra kényszerít, hogy megszabaduljunk természetes képességeinktől. Ülünk, és egy képernyőt bámulunk. Tévé. Okostelefon. Számítógép. Nem beszélgetünk. Nem vagyunk hatással egymásra. Netflix. Facebook. Egyetlen vállalat, egyetlen Isten rabszolgái vagyunk – a képernyőé. – … és egy másik Istené: a fogyasztásé. Ma a brünni Kauflandban egy fegyelmezett, maszkot és kesztyűt is viselő idősebb hölgy ellopta egy másik hölgy kosarából a csirkehúst. Az volt az utolsó csomag és ő nyilván nem tudott belenyugodni, hogy valaki más egye meg ebédre. – Gondolod, hogy ez a hölgy tudatosítja, mit fog okozni a világban a GDP csökkenése? Vagy azt, hogy gazdasági válság elé nézünk? – Azt hiszem, hogy az a hölgy azt sem tudatosítja, hogy a világ számos részén már most nincs elég élelem. A „japán” bácsi a vonaton elaludt. Feje mindennemű szociális távolságtartás nélkül Jana vállára billent. Hagyta. Néhány perc múlva egyébként is felébredt és lehúzta arcáról az egyszerű, egyszínű maszkot – meleg van itt. A vele szemben ülő, idegen nő megsemmisítő pillantást vetett rá, de nem szólt egy szót sem, ami mindegy is volt, mert
