SÁRKÁNYBESZÉD Írta: Tom Dowd
– Egy sárkány látni kíván. – mondtam lassan. Lezseren fellpillantott a kávézóasztalán heverő papírokból vagy a tetején lévő kijelzőről; nem tudom, melyikbe volt belemélyedve. A kezében tartott pizzaszeletről zsír csepegett a halomra. – Oh – kérdezte – Melyik? – Honnan az istenből kéne tudnom? – válaszoltam. Néha nagyon fárasztó tud lenni. – Ezt még nem tanítottad meg nekem. Elmosolyodott, majd lerakta a pizzaszeletet az asztalra. – Természetesen, kedvesem - mondta, miközben felállt. – Hamarosan, hamarosan. – Igen? – kérdeztem csípőre tett kézzel. Felhúzta a szemöldökét. – Igen? – Egy sárkány látni kíván, a fenébe is! Lustán lenyalogatta a zsírt az ujjairól – Igen, az imént mondtad már. Egyszer már megígértem magamnak, hogy visszafogom magam, és soha nem próbálom megütni, de olykor... – Azt akarod, hogy egyszerűen kint ácsorogjon? – Nem, természetesen nem! – mondta. – Hogyan gondolhatsz ilyesmire. Az illetlenség volna. Küldd be. – Nem gondolod, hogy egy kicsit nagy az ajtónkhoz képest? – mikor kimondtam, már tudtam, hogy ez egy oltári hülye kérdés volt. Az alatt a rövid idő alatt, mióta vele voltam, már megtanulhattam volna, hogy semmi sem az, aminek látszik, aminek nyilvánvalóan és normálisan lennie kellene. Oldalra döntötte a fejét, és gúnyosan elmosolyodott. – Sok olyan dolgot tudok, amit te nem. Nézd, miért nem hagyjuk, hogy ezt ő döntse el? Vállat vontam – Legyen, miért ne. Te fizeted a javítást. Megfordultam és már azon voltam, hogy elhagyom a szobát, mikor hirtelen eszembe jutott valami. Megálltam és visszanéztem. Ő épp a pizzaszeletért hajolt le. – Öm, nem tudom, a sárkányok hogyan vélekednek erről – mondtam, – de szerintem felvehetnél valami ruhát, mielőtt őurasága bejön. Felnézett rám, majd végigmérte magát. – Igen, valószínűleg – mondta – De honnan tudod, hogy hím? Egyszer úgy megütöm, hogy... Kifelé megálltam és megigazítottam a ruhámat, majd kisiettem a kertbe. Ott ült, ahova leszállt, kíváncsian figyelve a halacskát, ami a közeli szökőkútban körözött. Zafír és ezüst pikkelyei visszatükrözték a késő délutáni napsugarakat, egy Maxfield Parish festménnyé változtatva ezzel a kertet. Úgy tűnt, a sárkány tud a jelenlétemről, de inkább az aranyhal mozgását figyelte. Nem akartam... szóval nem akartam megzavarni... még a végén nekemjön, és... – Itthon van? – kérdezte. Készen álltam a hangjára, hallottam akkor is, mikor leszállt, de most... Tisztán hal-
lottam, de ő nem mozdult. Semmi sem mozdult rajta. Megijedtem, hátraléptem egyet a járdáig. – I-... Igen, mármint, igen, itthon van. – Nem akartam megijeszteni. – Hatalmas feje lassan felém fordult. Fény csillant valahol mélyen a szemében. Egészben képes volna lenyelni, itt és most, és még csak észre sem venném. – Megértem... – Bemehetek? Elég fárasztó így az ég felé tartani a farkamat, de ez egy gyönyörű kert. Felnéztem a farkára, ami több emelet magasságba emelkedett felettem. Tüskék voltak a végén. Hatalmas tüskék, amik... hirtelen eltűntek. – Akkor bemehetek? Igen? – érkezett egy különös hang. Lenéztem. A sárkány sehol sem volt, eltűnt. Egy fiatal férfi állt a helyén, fiatalabb még nálam is, talán húsz lehetett. A legfinomabb kék selyemből készült arab ruhába volt öltözve, amit valaha is láttam. A bőre sápadt volt, és egész kinézetében Michelangelo Dávid szobrára hasonlított. A szemei ezüstösek voltak, kék csillogással. Ostobán felnevettem. Elmosolyodott. – Oh kedvesem, megint megijesztettelek. Sajnálom. Én is próbáltam kicsit mosolyogni. – Nem tudtam, hogy a sárkányok képesek ilyesmire – mondtam maflán, miközben észrevettem, hogy további lépéseket tettem hátra a járda felé. Felém sétált, és közben ujját a szája elé tette. – Kérlek ne mondd el senkinek, ez titok! Még több titok, gondoltam. Nem gond. Ez legalább sokkal izgalmasabb volt, mint a Missouri. Úgy tűnt érdekli a ház modern díszítése. Minden műalkotás készítőjét megkérdezte tőlem, amit látott, de csak egyszer állt meg, hogy közelebbről is szemügyre vegyen egy Warholt, ki tudja, miért. Felvezettem az emeletre, széttártam a dolgozószoba grandiózus ajtajait, ő pedig belépett. Elvigyorodott, miközben elsétált mellettem – Ha bemutatkozhatom, Dunkelzahn vagyok – mondta, miközben belépett. A férfi, akit látni kívánt, felállt, miközben beléptünk. Nem rakódott össze; büdös kolbász és paprikaszag terjengett, de legalább felöltözött, fekete csizmába és ugyanolyan színű vászonnadrágba, meg abba a fehér pamutingbe, amit tegnap vett. Most nem festette ki az arcát. – Rég találkoztunk, nem igaz? – mondta, miközben bal keze ujjaival megérintette a mellkasát, a szíve alatt. Láttam már párszor tőle ezt, de sosem magyarázta el, mit jelent. Bár szerintem azt jelentheti, hogy egyenlő félnek tekinti az érkezőt, hála a jó istennek. – Úgy bizony, Harlequin – mondta a sárkány, megismétlve a mozdulatot. – Örülök, hogy láthatom a chal'han-od eredményét. Dunkelzahn nem fordult meg, de egy pillanatra ma-
gamon éreztem a jelenlétét. Nyilvánvalóan nem voltak titkok előtte. Harlequin elmosolyodott – Fogadni mertem volna, hogy te voltál. – a köztük lévő fekete bőr gombaszékre intett – Nem ülsz le? A sárkány bólintott – Köszönöm. Mikor odaért, lenézett egy pillanatra az ülésre, majd óvatosan leült. Csak mikor már teljesen stabilan elhelyezkedett, akkor dőlt hátra. Elmosolyodott. – Szóval, mit tehetek érted? – kérdezte Harlequin. – Nyomon követed a munkásságom? Harlequin felkapta a fejét. – A Sárkánybeszéd műsorgazdájaként betöltött szerepedre gondolsz? Felnevettem. Dunkelzahnt nem sokkal a felbukkanása után meginterjúvolta egy nemzetközi médiacsapat. Láthatóan élvezte az élményt, különösen az újságírók keresztkérdéseit, olyannyira, hogy saját showműsort indított az egyik csatornán. Bár azóta csak három részt gyártottak le. Harlequin és én is láttuk a legutóbbit. A sárkány, akit nyilvánvalóan elbűvölt a modern kultúra, az egész műsor során hozzáfűzött valamit valamihez és mindenhez. Az egyik epizódban annyi újságíró jelent meg, hogy azt hittem átnevezik a műsort Sárkánykajára. Dunkelzahn vigyorgott. – Pontosan. Az egész média ötletet egyszerűen elragadónak találom. Szabad és korlátlan infomációáramlás. El tudtad volna képzelni valaha is? – Nos, nem igazán nevezném korlátlannak. – mondta Harlequin. – Nem, – értett egyet a sárkány – én sem. Pontosan ezért vagyok itt. – Oh? – Szeretném, ha te lennél a következő műsor díszvendége. – Mi? – kiáltott fel Harlequin, ugorva egyet döbenetében. Hangosan felnevettem, majd hirtelen a szám elé kaptam a kezemet. Harlequin egy pillanatra rám nézett, amit később még biztosan meg fogok bánni, de öröm volt látni, hogy meglepődött. – Nos, igen, – folytatta a sárkány – Tudom, hogy nagyszerű vendég lennél. Harlequin végigfuttatta a kezét a haján, miközben megrázta a fejét. – A dolgok, amikről várod, hogy beszéljek... – De Harlequin, mindig is nagyszerű történetmondó voltál. Csak gondolj bele, hogyan lenyűgöznék az embereket a dolgok, amikről beszélnél! Annyi minden van, amit nem értenek... – Márpedig én biztosan nem fogom elmondani nekik! – vágott közbe Harlequin. A sárkány furcsálkodva oldalra döntötte a fejét. – De nem gondolod, hogy joguk van tudni? Végtére is ez az ő világuk. Harlequin mélyet lélegzett, és összeráncolta a hom-
lokát. – Azt várod tőlem, hogy mondjak el nekik mindent? Fedjem fel az univerzum számtalan titkát? Azt várod tőlem... – felém fordult széttárt karokkal és rángatózó ujjakkal – Azt várod tőlem... – Hogy mindent kikotyogjak egy globális tévéadónak? – tippeltem. – Igen! – mondta, miközben csettintett az ujjával, majd visszafordult a sárkány felé, aki csak pislogott. – Azt várod tőlem, hogy kikotyogjak mindent egy tévéadónak? Hogy megint kinyissuk Pandora Szelencéjét? – Nos, igen, – mondta a sárkány. – Tudod te, hogy milyen zavarodottak most? Csak nézik, hogyan megváltozott a világuk. Nem gondolod, hogy joguk van tudni, mit jelent mindez? Harlequin keményen bólintott, majd vadul gesztikulálva a terem közepére sétált. – Hát persze, hogy meg vannak zavarodva! – mondta. – De miért mondanék el nekik mindent? Hadd jöjjenek rá mindenre maguktól, pont az a szép az egészben! Előttük van minden bizonyíték! – A bizonyítékok...? – ez összezavart engem és a sárkányt is. – Az élet rejtélyei Dunkelzahn! A világ olyan, mint egy hatalmas falikárpit. Nagyon közel állva hozzá kezded el szemlélni. Rengeteg mindent láthatsz, de ha így teszel, egész életedet csupán ennek a kis résznek a szemlélésének szenteled. Egyesek nem elégednek meg ezzel a kis résszel. Ha akarják, hátrébb léphetnek, és máris többet látnak a képből. Végül rájönnek, hogy ha eléggé hátralépnek, meglátják, hogy minden ott van a szemük előtt. Ha viszont kapásból hátulra állítod őket, össze lesznek zavarodva. Nem fogják tudni, hova nézzenek először. Nem fogják egyben látni a képet. – ahogy befejezte, összefonta a karjait a mellkasán, és elégedetten elmosolyodott. A sárkányra pislantottam, aki csak meghökkenve bámult. – Nem gondolod, hogy van pár dolog, amire figyelmeztetnünk kellene őket... – kezdte. – Mint például az invae? – kérdezte Harlequin. – Kezdetnek, mondjuk, igen – mondta a sárkány. Harlequin egy mozdulattal leintette az ötletet. – Nem fogja érdekelni őket, és ezzel pontosan az én álláspontomat támogatják. Az emberek semmit sem tudnak az eljövetelükről, de annak ellenére nagyon jól elősegítik azt. Ha mindent kikotyognánk, – bólintott felém – az emberektől tagadnánk meg a felfedezés örömét. Hadd csodálkozzanak rá a világukra, és hadd rémüljenek is meg olykor. Ne mondjuk el a történet végét, mielőtt elolvasnák az utolsó oldalt Dunkelzahn. Hagyjuk, hadd haladjanak az események maguktól. A sárkány a most már kihűlt pizzát bámulta, biztosan elveszett a gondolataiban. Végül egy sóhajjal felállt és bólintott. – Akkor ezt nemnek veszem. Harlequin felkacagott, majd lesütötte a szemét és megrázta a fejét.
– Köszönöm, hogy fogadtál – mondta Dunkelzahn lassan az ajtó felé indulva. Harlequin felnézett. – Remélem nem borítottam fel a vendéglistádat. A sárkány felvonta a szemöldökét. – Nem, nem igazán. Majd felkérem Lady Bran Dhighe-t a Daoine Sidheből, hogy beszéljen helyetted. Harlequin arca mozdulatlan maradt. – Én nem tenném. – Oh? – Dunkelzahn, mindig jó barátok voltunk. – Való igaz. – De figyelmeztetlek, hogy vannak az én fajtám és a te fajtád között is olyanok, akik szerint már most is túl sokat mondtál. – Oh? – Például a sárkányokkal és a sárkányszabásúakkal kapcsolatban. A sárkány bólintott. – Igen, kaptam pár... panaszt emiatt. – Ne beszélj... más dolgokról is... nem kellene. Dunkelzahn ismét bólintott. – Köszönöm a figyelmeztetést Harlequin. Pedig csodálatos történeteket mesélhetnénk. Harlequin elmosolyodott. – És fogunk is: ha eljött az ideje. A sárkány az ujjaival megérintette a mellkasát, és miután Harlequin is megismételte a gesztust, kisétált a szobából. Megállt, és rámnézett. – Örömömre szolgált, hogy megismerhettelek, hölgyem – mondta. – Viseld büszkén az örökséged. Elmosolyodtam, fogalmam sem volt, hogy mire gondol, és én is megérintettem az ujjaimmal a mellkasomat. Rámmosolygott, és viszonozta a gesztust. Becsuktam mögötte az ajtókat, miután elment, majd megfordultam vele szemben. – Kár, egészen megkedveltem – mondtam szomorúan. – Én is, – mondta Harlequin a papírjai mögül hátranézve. – Ő a legértelmesebb mindannyiunk közül. Szégyen lesz, ha el kell pusztítanunk.
(invae = rovarszellemek - a Ford.)
EHRAN BESZÉDE AZ F.T.T.-HEZ
Az emberiség és a Mágia Ciklusai
Az emberek össze vannak zavarodva. Ez a létezésük normáis állapota. Az életük oly rövid, hogy sosincs idejük végiggondolni a dolgokat. Tudom, hogy ez egy elnagyolt általánosítás, hiszen rengeteg brilliáns ember tudós élt a történelem során. Azonban még Da Vinci vagy Einstein is csak egy pillanatra látta a teljes képet, és képzeletük segítségével is csak elképzelni tudták a komplex és összeköttetésben álló világot, de már nem volt elég idejük elemezni is a gondolataikat. Évekig tart, ha nem százévekig, hogy valakinek helyes rálátása legyen a dolgokra, akár a saját ölteteire is. Az idő olyan luxus, amit az emberek nem engedhetnek meg maguknak. A hitetlenségbe vetett őszinte hitük által vannak korlátozva. Pedig a legkorábbi történelmi feljegyzéseikben is vannak mágiáról, hatalmas megmagyarázhatatlan ősi civilizációkról és egyéb rejtélyekről szóló történetek. Az emberek viszont úgy döntöttek, hogy nem hisznek ezekben, és így, mikor a Földanya visszaadta a mágiát nekünk, zavarodottan és értelmetlenül állnak a dolgok előtt, ami a létezésük normális állapota. Minden tisztelettel, de az emberiség nagy része nem volt valami fejlett, mikor a Földanya a legutolsó alkalommal elvette a mágiát, ezért is nehéz nekik most a visszatérte. Amit most elmondok nektek, a tündék titka kell, hogy maradjon. Tudom, hogy az emberek végül fel fogják fedezni, de ezt addig késleltetnünk kell, amíg csak lehetséges. Minden, amit a Földanya adhat nekünk, el is veheti. A természet, ahogy az emberek nevezik, ciklusokban működik: a napkelte és a napnyugta, az évszakok, az árapály, minden ciklusokban működik. A mágia szintén, jön és megy a földről, ahogy a nyári nap melege. Ezt a ciklust azonban nem órákban mérjük, mint a napot, hanem évezredekben. Tudományos nézőpontból a mágia, ha grafikonon ábrázolnánk, egy majdnem szabályos hullámformát rajzolna ki a föld történelmén keresztül. Vannak finom ingadozások a hullámban, és a hullám maga sem teljesen egyenletes. Vannak pontok a ciklusban, mikor a világ mágikusan életre kell, és mikor álomba merül. Ezt Küszöbszintnek nevezzük. Minden mágikus fajnak, és valamilyen módon minden egyénnek egy fajban megvan a maga mágikus küszöbértéke, mikor történjen az átalalkulás, ezért a világ megváltozása időbe telik. Hagyományosan a Küszöbszint az első óriássárkány ébredésétől kezdve folyamatosan emelkedik, míg az utolsó álomba merüléséig folyamatosan csökken. Az ilyen Küszöbszintek közötti időszak nagyjából 5.200 év. Mikor a mágia utolsó korszaka a végéhez közeledett, Atlantisz katasztrófája is elkerülhetetlen volt. Atlantisz szigetét az ott élők mágiája védte a természet erőitől,
így a védelem teljesen megszűnt, mikor a mágia szintje a Küszöbszint alá süllyedt. Az atlantiszi kultúra egy kevert fajú kultúra volt, ami csodákat ért el mind a tudomány, mind a mágia terén, de évekkel később mindez önmaga ellen fordult, mikor küzdeni kellett a természettel a sziget fenntartása érdekében. A vég közeledtével a tevhnológia és a kultúra kiáramlott a világ többi része felé is. Ezért van az, hogy az emberiség ősi naptárai 100 év késéssel követik egymást. A héber, egyiptomi, kínai, és a legfontosabb, a maja naptár, mind magukon hordozzák az atlantiszi kultúra hatásait. A maja naptár a legcsodálatosabb, mivel tartalmazza a mágia ciklusainak teljes leírását, beleértve a jelenlegi Küszöbszint emelkedést is. A maja naptárat Kr.e. 3372-ben (a keresztény naptár szerint) készítették, épp az utolsó ciklus végén. A maják „világokként“ írják le a ciklusokat, és állításuk szerint csak bizonyos életformák juthatnak át egyik világból a másikba. A naptár, amit 5.000 évvel ezelőtt írtak, pontosan megjósolta a Küszöbszint újbóli emelkedésének napját. Ha a maja naptárat átültetjük a keresztény naptárra, pontosan látjuk, hogy a Küszöbszint 2011. december 24-én kezdett emelkedni. Azon a napon bukkant fel az első sárkány Japánban. Elképesztő a pontosság. Atlantisz Kr.e. 3113. augusztus 12-én süllyedt el, ez a nap volt a Negyedik Világ vége és az Ötödik kezdete. A Hatodik Világ i.sz. 2011. december 24-én kezdődött, és a maja naptár szerint i.sz. 7137. április 4-én fog véget érni. Élvezzük a közbünső időszakot, és azt, amit a Földanya adott, és használjuk felelősségteljesen a technológia kétélű kardját, amit ember testvéreink megalkottak. A természet energiáit és a technológia erejét egyaránt arra kell használnunk, hogy helyrehozzuk a károkat, amiket rövidéltű rokonaink okoztak. A beszédet Keynote szónoka, Ehran „Az Írnok“ tartotta az FTT (Fiatal Tünde Technologisták) üzleti ebédjén.