Képtári történetek 2016, Magyar Nemzeti Galéria

2016

Képtári történetek 2016 2016 tavaszán hirdette meg első irodalmi pályázatát középiskolások számára a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria.

A kiírás olyan szépirodalmi írásművek elkészítéséről szólt, amelyeknek ihletadó forrása a múzeum tíz kiemelt műalkotása.

A pályázat célja az volt, hogy a Galéria a nagyközönség számára ismert – vagy épp kevésbé ismert – művei a fiatalok írásai által új értelmezést nyerjenek. Nem műelemzéseket vártunk, hanem kreatív fogalmazásokat, irodalmi parafrázisokat, amelyek a kiválasztott alkotásra rezonálnak. Nagy örömünkre szolgált, hogy milyen sok fiatalt mozgatott meg a feladat: több mint 220 pályamű érkezett a felhívásra, szerte az országból, de határainkon túlról is.

Jelen kiadványban a zsűri által legjobbnak ítélt 27 művet – köztük az első három helyezett és a közönségdíjas szerző írását – olvashatják.

A zsűri tagjai voltak: Bellák Gábor művészettörténész (MNG) Fenyő D. György középiskolai tanár, irodalomtörténész Garaczi László író Halász Rita művészettörténész (MNG) Schlett Anna, kommunikációs főosztályvezető (MNG)

Bihari Sándor: Vasárnap délután, 1893

Pertics Villő Virág (18 év) Kerék Utcai Általános Iskola és Gimnázium, Budapest

Vasárnap délután Vasárnap van, cigarettára gyújt. Rosszkedvűen lépked, rugdossa a kavicsokat és kerülgeti az előtte haladókat. Arca egész beleferdül a gondolataiba, olyan a képe, mint a ketrecbe zárt erdei vadnak. Ő, aki vért izzadva dolgozott egy egész család fennmaradásáért, olyan meglett férfiak mellett, mint amilyennek egykor apját látta, egyáltalán semmiféle változást nem akart.

Nem boldognak és békésnek élte meg ezt az időszakot, sokkal inkább igazságtalannak – leginkább magával szemben –, mert minek szenvedett ő annyit piszkos gazdaságok sötétjében gyermekként, hogy kenyér, hogy bor kerüljön az asztalukra, ha mások már készen kapják majd a századforduló gyönyöreit.

Bár sok fejben a változás még egyáltalán nem körvonalazódott, neki már görcsbe szorult a gyomra a legapróbb jelek láttán is.

Pedig szívesebben írt volna egész eddigi életében is teli hasábokat a nemzeti különbségek problémájáról, meg arról, hogy mi is kell az asszonyi szívnek – hosszú novellákat képzelt ilyen forró szerelmekről –, hogy mit jelent egy család életében a pénztelenség. Ha valaki, ő igazán tudta mi a nyolc éhes testvéri száj, meg a nélkülözés. Nem is emlékezett, mi váltotta ki belőle a hirtelen jött haragot, talán egy plakát vagy egy rikkancs kiáltozása, de lassan nyugtatni kezdte magát, értelmes arcát a földre

szegezve haladt tovább a lovas kocsik mentén. Nem, nem, neki most nincs szüksége fölösleges eszmefuttatásokra, anyja sírja mellett úgy is eleget gondol a hiábavalóság érzésére, és figyeli a szép formájú kezén futó cserepes bőrt. Most most van, és neki még le kell adni egy anyagot a búza jelentős javulásának híréről, különben is szerelmes. Mikor beért a kávézóba a többiek már az asztalnál ültek és éles vitát folytattak a Bordélyos keddi cikkéről, egész fröcsögött a nyál, ahogy veszekedtek. Senkit nem lepett meg környezetükben a jelenet, általános fogalom volt ott az ilyen vasárnap délutáni kép. Szép, meglett férfiak, szép meglett témákról vitáznak, kártyáznak, dohányfüst, de máskülönben béke. Leül közéjük, hallgat, kérdezik mi baja. Azt mondja szerelmes. Nem hisznek neki, nevetnek, kártyáznak tovább. Szentég milyen idegesítő, úri szokás is ez a kártyázás! Nevetik, miért nevetik ezek? Mi nevetni való van a szerelmén? Nem szól, de kérdés nélkül is kap választ, ha annyi változás történne az országban ahányszor ő szerelmes, boldog lehetne, mind ki itt ül. Izzadság lepi el az arcát, nézi a szép ősz fejeket és azt a sok, dagadó húsos felöltőt, ami a jóllakottságtól kipukkadni látszik. Hirtelen eszébe jut, hogy még nem is evett, őrjítő éhség fogja el. Aggódni kezd a le nem adott cikkeiért. Kétségbe esett képe még nagyobb vigadalmat kelt. Minek is jött el, itt mindig kinevetik, fiatal vállát csapkodják, és bíztatják az életre, legtöbbjük a jómódból a jómódba érkezett ide. Őt meg gyötri a soha nem szűnő, kínzó éhsége.

Felpattan, eldönti az asztalt, röpülnek a kártyák szerteszét.

Kirohan az utcára és futni kezd. Fut. Átfutja az összes változást, majd éhesen hal meg.

Mărcuțiu-Rácz Dóra (19 év) Ady Endre Elméleti Líceum, Nagyvárad

Titok Mindig megnyugtatta a duruzsolás. Megvolt a maga varázsa.

Alkalomadtán a fülébe vándorolt egy-két izgalmas szösszenet: botrányok, átverések, valami, aminek nem volt szabad kitudódnia. „Te vagy az egyetlen, akinek elmondtam, jól vigyázz!”

– suttogták körülötte, ő pedig mi mást tehetett volna? Élvezte.

Csiklandozta a fülét minden édes titokmorzsa, és minden mókás felismerés, hogy egy kocsmában legalább öt olyan „egyetlen” volt, akire rábíztak egy titkot. Ez a kíváncsiság évekkel később sem öregedett ki belőle: még mindig a tőle megszokott pontossággal fürkészte a körülötte nyüzsgőket. Csak már nem nyüzsögtek körülötte annyian.

Vasárnap délután volt, ő pedig egyedül ült a karosszékében, és a televízió távirányítóján zongorázott. Botrányok, átverések hada ömlött minden kampánybeszédből és olcsó szappanoperából, mégsem tudta lekötni egyik sem. Lánya, Ágota, épp a dolgozószobáját takarította. A Pojáca (Ágota férje, de amikor nem volt otthon, csak Pojácának hívta) valahol messzeföldön dolgozott.

Az unokák csendben ültek a szobájukban, mint holmi koravén szerzetesek, akik örök szobafogságot esküdtek.

Hamar ráunt az otthoni lebzselésre. Zavarta a csönd. Zsebre vágta a pénteki újságot és egy-két gyűrött bankót az asztalterítő

alól (ott tartotta a „zsebpénzét”), és lebicegett a szomszéd kocsmába.

Ahogy beért, alig észrevehetően elfoglalta a legárnyékosabb zugot. Kiterítette az újságot az asztalra, és úgy tett, mintha olvasná, pedig már pénteken átrágta az egészet. Mélyen belélegezte a kocsma illatát: itt töltött régen minden vasárnap délutánt.

Már hiányoztak neki a kártyapartik, a viták, a kellemesen didergős teremben keringőző szivar illata – és természetesen a titkok.

Lassan felpillantott az újságról: megkezdte a vadászatot. Öregek a fülei, de nem hasznavehetetlenek.

Kevesen voltak a kocsmában. Mellette három vékony fiúcska három vastag korsó sör kíséretében ült és hallgatott. Hol egymást, hol az asztalukra pakolt telefonokat bámulták. Néha megmutattak egymásnak valamit a telefonon, majd nagy hahotázások közepette koccintottak, ittak – aztán mindenki visszatért a saját kis világába.

Elképedve nézte az elé táruló jelenetet. Célpontot váltott, másik asztalt figyelt. Egy lány, vele szemben egy fiú. Az alaphelyzet kísértetiesen hasonlított az előbbihez. A lány meg se szólalt, épp az asztalt fényképezte, majd magát, majd magát az asztal előtt, majd magát, az asztalt, és valahol a távolban a vele szemben ülő fiút. „Pislogtál” – morogta szemrehányóan, és készített még egy fényképet. Ebben sem talált semmi titokzatosat: ez nyilvánvaló volt – és szomorú.

Mire kijöttek hozzá, hogy megkérdezzék, mit kér, már felállt, készült hazamenni. Az újságot az asztalon hagyta. „Nem mintha bárki beleolvasna” – gondolta magában. Szépen, öregesen hazabicegett, és visszacsúsztatta az összegyűrt pénzt az abrosz alá.

– Hol voltál, Papus? – kiáltotta Ágota a dolgozószobából.

– Titok – válaszolta, és visszaült a karosszékébe. Legalább ennyi titokzatosság jusson neki vasárnap délutánra.

Szörfi Jázmin (18 év) III. he

lyezett

Székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium és Általános Iskola

Amíg a cédula a csuklóról a bokára kerül Életem forróságban kezdtem, pirosan üdvözöltek társaim, és kölcsönösen megállapítottuk: formásak vagyunk.

Egy kirakatban pózoltam, a legelőnyösebb énemet mutatva.

Sokak elismerően néztek rám, de valahogy csak testvéreim keltek el. Sorra hagytak magamra. Végül már csak én maradtam.

Vártam.

Egy nap feltűnt egy asszony. Megindult felém, és igen, megvett! Hazavitt és letett a konyhakőre. Mennyi kalandom lesz majd!

Finom, édes illatra ébredtem. Ez csak lekvár lehet! Néhány asszony sürgött-forgott. Megkezdték a lekvár kiporciózását.

Mennyi örömöt fogok majd okozni a gyerekeknek, amikor lekváros kenyérmajszolásra támad kedvük!

Csipp-csepp. Az utolsó csepp is kifolyt a lábosból. Megteltek az üvegek. De egy csepp sem jutott nekem!

Megint nem kellettem. De nem akartam elveszíteni a reményt.

Minden nap örömmel keltem, és aztán bágyadtan néztem, ahogy a málna, szamóca, ribizli lekvár a szerencsésebbeknek jut.

Vártam.

Kicsit beporolódtam. Nem is tudom, hány nap telt el így. Végül langyos vízben megfürdetettek. Eljött végre az én időm is! Nem láttam, mi készül, de végre belém öntötték! Valami nyálkás, hideg

érzés öntött el. Megsavanyodott a szájízem tőle. Ez nem lehetett más, csak kovászos uborka! Milyen megalázó!

Hát ezért vártam annyit?

Nem, nem szabad elégedetlennek lennem. Nem ám holmi kenyér vagy piskóta ízesítőjét rejtem! Elegáns pörköltök kísérője lehetek!

Felemeltek (így láthattam az ablaküvegben, ahogy csillogóan beburkolom a zöldellő savanyúságot), egy másik szobában feltettek egy szekrényre. Itt több asztal is volt, ami reménnyel töltött el, sokan jártak-keltek, összegyűltek beszélgetni.

De a napok csak teltek. Már tudtam, mikor, ki, miért jön be.

Szerettem volna végre az étkezőasztalra kerülni. Vagy legalábbis máshova, ugyanis szomszédjaim (három befőtt és két alkohol) igen csak szófukarok voltak, folyton aludtak. Én csak vártam.

A napok csak teltek. Próbáltam barátságot kötni egy pókkal, de csak lenéző láblegyintést kaptam (egyszerre nyolcat!), végül átköltözött egy másik sarokba.

Gyűlt rajtam a por. Már a heteket sem számoltam. Megfeledkeztek rólam. Próbáltam előrébb furakodni, de a többiek nem engedtek. „Törődj bele!” De én még csak most kezdtem a karrierem!

Már a hónapokat sem számoltam. Vastagon ült rajtam a por.

Furcsa szagot éreztem, és valami csiklandoztam a hasamat. Nem, az nem lehet! De, nem volt kétség. Első tartalmamat hagyták megromlani!

Hát ezért pózoltam a kirakatban? ,,Ne szipogj már!” ‒ szólt rám egy megfeketedett társam. Megijedtem. Én is így nézhetek ki! Tényleg, csak aludni kéne egész nap. De nem, nem adhatom fel! És történt is valami.

Egy festő jött, pont velem szemben állított fel állványát. Hát igyekeztem a legjobb formámat mutatni. Csodásan is festettem

a képen. „Szép, de mi az a csúnyaság a szekrényen?” ‒ kérdezték.

Levettek. „Meg is feledkeztem róla. Mennyire megromlott. Már nem hiszem, hogy ki lehet mosni” ‒ így a gazdasszony.

Hát ezért születtem forróságban?

A sok várás, és most azt mondjá…

Csörömp!

Roskó Gábor: Nézzük, mi újság a világban, 1989

Ruff István Zalán (13 év) Paksi Vak Bottyán Gimnázium

A vetítőterem Szokásos heti vallatásán a Mészáros unottan üldögélt. A levegőben dihidrogén-szulfid és ammónia szaga szállingózott.

– Ma 12.756. alkalommal vetítettük le neked azt a rengeteg bűnt, amit földi életedben követtél el – mormogta kezében egy kazettával a kutyafejű admirális, és körbesétálta a széken mereven összeszorított fogakkal és karokkal ücsörgő Mészárost.

– Jellemezd három szóval földi gyarló életed! – suttogta a kutyafejű admirális.

A Mészáros ostobán bámult az elsötétült képernyőre, és így felelt: – Hit… remény, és szeretet…

– Ez istenkáromlás! – ordított fel a négyfülű lidérc.

A kutyafejű admirális kimérten álldogált, és rászólt a lidércre: – Ha már ilyen cinikus, nos mutassuk meg neki bűneinek következményeit! Nézzük, mi újság a világban!

A lidérc beindította a kicsorbult teáskannába épített készüléket, és nyikorogva elfordította a vezérlőkormányt. Újabb vetítés következett.

Először a Mészáros egykori háza jelent meg a filmvásznon.

– Nem érdekel, hol laktam, míg éltem – fintorgott a gyilkos.

A lidérc tovább tekerte a kormányt.

– Itt láthatod idegenek között felnőni árva gyermekedet! – szólt

elérzékenyülten az admirális, és a Mészáros fejére illesztette a petróleumszagú sapkáját.

– Gúnyolódunk? Gúnyolódunk? – kérdezte megvetően a Mészáros.

– Valami díjat csak érdemel az, ki rezzenéstelen arccal nézi végig, hogy mit okozott azoknak, akiket szeretett!

– Ki beszél itt szeretetről…? – motyogta mozdulatlan fejjel a Mészáros.

– Miért, te mit gondolsz, mi a szeretet? – tette fel a keresztkérdést az admirális, miközben a lidérc hangosan vihogni kezdett.

– Szeretem a finom ételeket, a gyors autókat és az erős italokat – közölte a Mészáros.

A kutyafejű admirálist undorral töltötte el ez az ember, akit kötelessége volt kikérdeznie, és szembesíteni a bűneivel minden héten, mindhiába.

– Reménytelen eset. Hitetlen pszichopata. Nem szeretett soha senkit.

A kutyafejű visszavette sapkáját, majd a falhoz támaszkodott és utoljára a lidérchez fordult: – Vidd a lelketlen közönyösek osztályára!

– Jaj, csak azt ne…! Oda még én is félelemmel teszem be a lábamat! – sikította a lidérc.

– Tedd, amit mondtam. Jövő héten, szerdán fél négykor lesz a 12.757. meghallgatása. Akkor újra levetítünk mindent.

A kutyafejű admirális ezután az adminisztrációs rovatba csak ennyit írt: „Visszataszító viselkedés. Lélek jelenlétére semmi nyom. Az emberi faj szégyene.

Megjegyzés: A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a határtalan közöny.”

A vallatás után az admirális elhagyta a nyomasztó vetítőtermet.

Elhajtott gyors autójával, majd megvacsorázott, és elalvás előtt megivott egy tömény konyakot.

Jónás Áron Zoltán (18 év) Debreceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziuma és Általános Iskolája

Nézzük, mi újság a világban – Óh, hát szia – köszöntek az írónak. Az egyik egy tengerészkabátos farkas volt, akinek a kalapja a költőn volt, a másik egy félelmetes, kicsi lángcsóva. Talán az ördög. Mindkettejüknél volt valami.

Az író körülnézett. Távol hegyek sorakoztak, eltakarták a napot.

Körülötte sötét fák voltak, a sáros út is az erdő mélyébe vezetett.

Sámlin ült. Az éjszakát bombák sercegő zuhanása töltötte meg.

– Hol vagyok? - kérdezte az író, és őszülő haját vakargatta.

– Magadban – mondta a farkas tréfásan. – Én Gábor vagyok.

– Én pedig Roskó – mutatkozott be vala az Ördög, és megkeverte az előtte álló, hatalmas kannában lángoló alkoholt. Zöldes halálgázt bocsátott ki magából.

– Ez érdekes. Az én nevem Roskó Gábor – mondta a művész, és ezen mindhárman elmosolyodtak. – Itt még nem jártam. Félek is – amint ezt kimondta a lángcsóva megnőtt, lábakat, kezeket növesztett.

– Igen – szólt a tengernagy –, eddig még nem jöttél le. Az emberlét útjának felén vagy. Mögötted terül el a jó út. Visszavezethetlek oda. Előre meg igazából visszafele van. Mindenek vége van az erdő mélyén, oda Roskó vihet csak, ha iszol a kannájából.

De miért vagy itt?

– Vissza akarok menni – szólt az író –, olyan időben akarok élni,

ahol a műveltek még kávéházakba jártak, és befogadták, megértették azokat a költőket is, akik a régi korokat szerették.

Olyanokat, mint én. A jelen hangos, új, érthetetlen. Jobb szeretnék valamit, ami már meg van írva – észrevette, hogy egy tollat tart a kezében. Az alakok előrenyújtották kezüket. Gábor egy videokazettát, az Ördög, ki egyre csak nőtt, már három lába volt, egy öreg, szakadozott könyvet tartott a kezében, a Bibliát.

– Én visszavihetlek, csak igyál – szólott Roskó, pattogva, mosolyogva –, azután végre aludhatsz. Csönd lesz. Ott már minden meg vagyon írva. Végre megpihenhetsz.

A művész nagyon félt, mikor Az Igaz Ördögre nézett. Vissza akart menni, de tudta, hogy nem az a jó út. Rettegett, hova fogja őt vinni, de nem akart arra sem gondolni, hogy visszamegy a jelenbe. Nem jó korba született, ott csak nyomorúság várja.

– Én azonban – szólt kiegyenesedve Gábor – visszakísérhetlek a jó úton. Csak annyit kell tenned, hogy elfogadod a kazettámat. Én is te vagyok, ne félj tőlem. A jelen még nem ért meg, de nem csak neked kell megismerned a világot, hanem a világnak is téged. Roskó könyve már meg van írva, az nem a tiéd, és pontosan tudod, milyen véget rejteget számodra. De te megírhatod a jelent, csakhogy ahhoz nem csak tollra, hanem kazettára is szükséged van. Válaszd az életet! Élj büszkén!

– Én csak vissza akarok menni – sírt büszkén a művész és elindult farkasként visszafele. Az ördög üvöltve verte magát, szalmalánggá zsugorodott.

Roskó Gábor felvette fejét a konyhaasztalról. Feje alatt egy kokain csík feküdt, négy nyoma mellette. A rádió recsegett, a lámpa leoltva. A sütő lángolt, a tűz csak terjedt. Az író felállt a sámliról, és kábultan, hányingerrel küszködve menekült. Mintha a távolban egy bomba robbant volna. Meg kellett menekülnie, élni akart!

Forgács Krisztina (19 év) Karinthy Frigyes Gimnázium, Budapest

ezett II. hely

A mi drága Eszterünk ‒ Attól tartok, elfogyott a tej.

– Nem, nem. Csak a salsa szósz mögött van.

– Nincs otthon salsa.

– Ahogy tej sem.

– Szerintem le kellett volna fordulni jobbra.

– Nem lehetett jobbra fordulni.

– Mindent lehet, csak akarni kell.

– Ezt ki mondta?

– Sztálin.

Elsuhant a kocsi mellett egy fa. Olyan gyors volt, hogy a leveleiből impresszionista műalkotás lett. (Paca.) Beverley utána fordult.

Nézte egy ideig, majd halk megadással visszatért saját sávjába.

A jármű tele volt. A hátsó ülésen (ebben a sorrendben) Napóleon, a prérifarkas, egy komor tengerész, egy piros teáskanna és az ördög foglaltak helyet. Mind egyszerre beszéltek.

– Ha én rózsa volnék…

– Nem csak egyszer nyílnék…

– Vizet áraszt…

– Ez nem az.

– Virág van benne, nem?

– Tudjátok, ki énekelte ezt mindig?

– Igen. Tudjuk.

Megint hallgattak. Beverley emlékezett, a többiek pedig tiszteletben tartották. Napóleon egy kazettát szorongatott, mióta elindultak. Állítólag dokumentumfilm volt a spanyol náthától. De igazából akármi lehetett. A tengerész összevonta szemöldökét, ami úgy tudott hullámozni, mint az óceán egy szeles napon. Kalapja előre meredt a sötét útra. Az ördög dúdolt valamit. A teáskanna nem mozdult.

– Mikor érünk oda?

– Ezt pontosan akkor tudom majd megmondani, ha eldöntöttük, hogy hova megyünk.

Beverley a fékre lépett, a mögötte haladó sofőr kivehetően próbálta elhelyezni édesanyja karrierútját. Hátra fordult az utasokhoz.

– Add ide azt.

– Azt hittem, te vezetsz.

A kocsi az út szélén vesztegelt egy ideig. Beverley a szélvédőn ült, szájából füst szállt az ég fele. A csillagokat kereste.

– Ott kellene lenniük, nem?

– Ott vannak. Ott van mind.

Beverley nem volt benne egészen biztos, hogy nem látja őket.

De elszántságát a magyar utak kiegyengették, és már semmiben sem volt egészen biztos (de még félig sem). Napóleon a hátsó ülésen malmozott az ujjaival. A kazetta az ölében feküdt. A tengerész csak meredt előre, az ördög akkor már énekelt is. A teáskanna nem mozdult.

– Miért vagyunk itt?

– Hogy megkeresse azt a spinét.

– Ami nem megy, azt nem kell erőltetni…

– És ezt ki mondta?

– Sztálin.

Beverley hátradőlt. Derekát nyomta az ablaktörlő. A régi kapcsolataira emlékeztette. De lehet csak azért, mert mindenben az elmúltat vélte felfedezni.

– A Nap olyan messze van, hogy a fénye csak 8 perc múlva ér el idáig. Akkor valójában a naplemente is előbb van?

– Átverés. Minden átverés.

A kocsiba beült a jellegzetes füst is, és velük utazott tovább.

Napóleon az ablakon bámult kifele, a tengerész a fejéből, az ördög most nem énekelt, a teáskanna meg alighanem elaludt.

Csönd volt, csak Beverley beszélt halkan, mintha csak magának mondaná.

Részlet egy cikkből: Az M7–es levezető szakaszán baleset történt. 5 kocsi ütközött, mikor egy azonosítatlan amerikai nő szembe ment a forgalommal. A tragédiában 12 ember vesztette életét. Összehajtom az újságot, és leteszem a kis asztalra.

– Mennyi idióta.

Felkelek, és zsebre teszem a slusszkulcsot.

– Inkább nézzük, mi újság a világban.

Csontváry Kosztka Tivadar: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban, 1907

Szajbély Anna Katalin (17 év) Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium

Zarándokod vagyok Álmodtam. Azt álmodtam, hogy meghaltam. Lovasok jöttek, zarándokok, a rózsaszín hegyekből, és mi lelkek, táncoltunk kézenfogva a cédrus körül, s ünnepeltünk. Ünneptánc a halál után, menny kapujában, a cédrus körül. Körbefogtuk, körbe álltunk, néztek minket a zarándokok, s nekem eszembe jutott, hogy talán ez Az ember diadala. Táncoltunk a cédrus körül kézenfogva, s nem volt se élet, se halál, se tél, se nyár, csak az elefántrózsaszín hegyeken át feszülő mélykék.

Miért ilyen kék? Ez tetszett? Így sikeredett?

Nem érdekelt semmi. Sem az, hogy nem írhatom tovább a történetet, sem az, hogy nem olvashatom mások emlékezetét, nem érdekelt édesanyám könnye; a lelkem megtelt a cédrussal, s ahogy a föld folyt a lábam alatt elmosódva, úgy száguldottunk mi körbe és körbe, olyan gyorsan, hogy már nem láttam semmit, elmosódtak a lovasok, a rózsaszín hegyek, eltűnt az őrültkék ég, s csak azt a száraz kezet éreztem a tenyeremben, s nevettünk, futottunk, könnyűek voltunk, jók voltunk, szabadok voltunk!

A cédrus fénylett, a zarándokok minket néztek, hajam megbomlott, arcom kipirult, s csak markoltam a hideg, dermedt kezet, s futva ugrottam, arcomat a cédrus felé fordítva, s hagytam, hadd történjék minden úgy, ahogyan ő akarja. Elfolyt a táj,

mint ahogy a napraforgó rohant eszelősen és bután a gyorsvonat után, hallottam a falak hangját, emlékeztem a fényre, láttam egyszerre az egész mindenséget, és éreztem az elmúlt, a jelen, s a még eljövendő korok érzéseit: ez hát az Élet.

A cédrus egyik ágán édesanyám, édesapám, ott verekszünk bátyámmal a másik ágán, itt olvasom ki első szavam, ott állok konfirmáló ruhámban, itt leszek szerelmes és ott csalódom. Ott szeretek és ott dühöngök, itt török darabokra, és ott rakom magam össze… Féltem életemben, hogy halálomban talán felejtek. Mert mi a miénk? Mi a miénk Tivadar? Amit a cédrustól kapunk? S mi lesz, ha oly könnyen vissza is veszi, amit adott?

Nem vette vissza. Hiszem, hogy mindenki kap, hogy mindenkinek adatik. Te a cédrust kaptad Cédrustól, nekem pedig meghagyta emlékeimet, s a régi szép időket. Nekem ez adatott, hogy mikor legerősebben ugrottam, teljes szívemből szaladtam, s egész testemből remegtem, felismertem, emlékeztem a festményedre: e táj, e zaj, e pára, e hideg száraz kéz, e rohanó szín, e zene, ez az ugrás, ez a futás, láttam már… Zarándokod vagyok.

Csend. Fülsiketítő csend. Én és Cédrus. Álltam mezítelenül, mint Éva a kertben. És felébredtem.

Taxner Tünde (17 év) Thomas Mann Gimnázium, Budapest

A zarándok Három hónapja volt már úton. Valaha világoskék köntöse a portól szürkévé lett. A tenger szaga már nem tapadt hajában és ruháin.

Halász volt, tehát ez a jellegzetes keveréke halnak, hínárnak és sónak hozzá tartozott megjelenéséhez. Lételeme volt a tenger, mégis maga mögött hagyta addigi életét. Összekuporgatott pénzéből hátast vásárolt magának, bárkáját az unokaöccsére bízta.

Nem mondta meg neki, hogy mikor fog visszatérni, hiszen maga sem tudta. Társa az életben csupán ez a hajó volt és a gondolatai. Egyetlen ember állt csak igazán közel hozzá.

Barátja, a föníciai kereskedő sokat volt úton, cédrusfából készült hajóin bejárta az egész Földközi-tengert. Sikeres ember volt, talán gazdag is, mégis nagyra tartotta a halászt. Vásárlóból hamar állandó beszélgetőtársává vált. Sokszor emlegette szülőhelyét, a nagy, világító hegyek környékét. Tőle tudta meg a halász, hogy az ország belsejében egy hegylánc húzódik, onnan szállítják a fát a hajóépítéshez. Ott állnak az ezer éves cédrusok.

A naplemente rózsaszínűre festi a sziklákat, szinte vakít ragyogásuk. A barát már az egész világot bejárta, mégis egyre csak szülőföldjéről mesélt. Megígértette vele, egyszer az életben megnézi Libanon valódi csodáját. Nem sokkal később újabb útra indult a barát, ahonnan soha többé nem tért vissza. A halászban

feléledt a vágy, hogy megvalósítja az ígéretét. Ennyivel tartozott barátja emlékének.

Szürke lova ütemesen rúgta a port, haladva egyenesen kelet felé.

Nem tudta, pontosan hová mennek, de érezte, hogy folyamatosan távolodnak a tengertől. A levegő szikkadtabb lett, a legyezgető szellő elállt. Piros kalapja a meleg elleni védelemben jó szolgálatot tett. A hónapok gyorsan teltek, mert fantáziája kiszínezte a cédrusok, a hegyek képét, és egyre kívánatosabbá varázsolta őket. A fárasztó utazás alatt sorra jutottak eszébe a mesék, melyeket barátja az esti félhomályban suttogott el neki. „Minden fának, főleg a libanoni fának, a cédrusnak, vannak saját tündérei. A környéken élő emberek néha látják is őket, ahogy táncolnak és énekelnek. Mikor lemenni készül a nap, előjönnek égi magasságokból. A hegyek rózsaszín fényben izzanak, bár még világos van. A fa ágairól apró alakok huppannak le a földre. Összefogódzkodnak és táncolni kezdenek. Körbe táncolják fájukat, fehér karjaikat az ég felé nyújtják. Egyszerre lépnek, de mintha lebegnének a föld fölött. Fekete hajuk kibontva csapong csöppnyi arcuk körül. Gyönyörűek. Aki látja őket, szeretne mosolyogni, egész életén keresztül csak mosolyogni. Békesség költözik belé, elfelejti, hogy hol van. Aki beteg, nem érzi többé, mi fáj, az éhezők jóllaknak. Gyógyító ereje van táncnak és zenének.”

A szürke hirtelen megtorpant, az utazó kizökkent gondolataiból.

Előtte egy kettős törzsű faóriás egészen az égig ért. A nap majdnem eltűnt a cédrus koronájában. „A fa ágáról egy madár száll fel, a tűlevelek megremegnek. A nap lesüllyed a hegyek mögé. A világossággal a tündérek is eltűnnek, a hegyek hallgatásba burkolóznak. A vándor pedig csak áll és nézi, hogyan hal el a cédruság csúcsán az utolsó fénysugár.”

A halász visszafojtott lélegzettel engedte, hogy átjárja a békesség.

Szabó Attila (19 év) Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium, Székelyudvarhely

Cédrus Már egy hete tetőtlen.

Nem akartam, de valami teretlen gyantaszag bántotta az orrom s jöttem.

Tömör tömegek, mint egymásba kötött hangjegyek Sortalan rend, mintha az élet rendezett volna ünnepet önnön magáról; mintha az megvillantott volna egy szemérmetlen foltot örök fedett testéből, hogy pótolja, mit kihánytak a földből.

Három hete tetőtlen S csak azt a fát figyelem, ahogy táncolja körbe testem, amit közössé tettem.

Akár a verése egy oktondi órának, ami nekifeszül egy szabad pillanatnak, ereink úgy dobbannak s tágulnak egyszerre, ütembe zárva, a vér nyomában.

És egyre többen tetőtlen, együtt szökdelve, mint a futó erek, s lüktető izmok az éledő testekben S már időtlen, és tetőtlen a gondüres térben, ahogy nyúlik s bővül testem, ebben a végtelen körben, és csak suhanunk s táncolva álmodunk. És mintha mind ugyanazt: Ezt. Itt. És egyre erősebben üti az óra s mintha a szabadba szakadt pillanat moccanna, ahogy a mánus őrjöngve azt tolja. És jönnek: durva léptek, lohadó testek. És fém mar a fába, szanaszét cincálva.

Majd egyszerre dobban, tompán csattan, s némán horpad a test, a fém alatt.

Erősödő, megfásult meleg égeti a lát-talan szemem, ahogy haldoklik a hűs árnyék; vakít s fakul szememben a kék.

De újabb pillanat, még zavart, de kezem már lókezeket tart, s homok kavarog, az ütemes talpaktól, s nemlétbe zsibbadnak a lábak, a tánctól s foszlik a homály szembogaraimról, ahogy pörög körbe-körbe minden de az nem mozdul, a Hatalmas, az nem csak vigyázva, bölcsen int nekem, s fogja a kezem.

S már nem is hiszem azt a bántó képet, ahogy álmomba riadok s a fa helyén, abban a hatalmas koporsóban vacogok.

Pór Bertalan: A család, 1909–1910

Fodor Barbara Zsófia (18 év) Szent László Katolikus Középiskola, Általános Iskola, Kollégium és Óvoda, Kisvárda

Család Arcok… Arcok, melyek mindent elmesélnek. A megsüllyedt fejekre kiül az egész élet. Ha erősen figyelünk, nagyapáink ráncaiban felfedezzük azt a soha véget nem érő filmet, mely a már lehúzott évekből áll össze. Az ajkakat ölelő bőr sejteti a boldog perceket, ám a szemöldökök között összegyűrt lepedőként ékeskedő bőrtömeg már a komor, folyton folyvást tartó rosszallást idézi.

A festményről rám tekintő emberek, mintha csak az enyéim lennének. Az én családom arca még az átlagosnál is kifejezőbb.

Szűkszavúak egytől egyig. De kinek is van szüksége szavakra, ha egy pillantással is képesek megmutatni minden gondolatukat?

Középen ül, hagyományokhoz hűen, az én drága nagymamám.

Karba tett kézzel, sértődött arccal csücsül, csak úgy, mint egy gyermek, kit épp megbüntettek azzal, hogy nem ehet a vacsora után desszertet. Jobb oldalon családfenntartó édesapám ül, kissé feszélyezve. Régimódi, s nem kedveli az efféle játékszereket.

A fáradtság, s bosszankodás ül ki megviselt arcára. Akkoriban igazán nagy problémáink voltak anyagiak terén, legalábbis az aznap reggeli csetepaté közben azt kiáltotta anyámnak: „Választanod kell asszony! Az átkozott kép, vagy kétheti betevő falatunk?”

Azt hiszem, könnyű kitalálni, melyiket választotta bal szélen üldögélő édesanyám. Testtartása nőiességet, eleganciát tükröz,

bár vállai már hanyagul megereszkedtek az idők során. De az arca… Az a kemény rosszallás, melyet az egész világnak küld; ahogy feddően tekint az univerzumra, mintha az csupán egy rosszalkodó kisfiú lenne. Vele alkot kontrasztot fiatalabb bátyám, ki lenézően, elegánsan fest. Ám csak próbálja fenntartani a látszatot, mint anyánk is ezzel a „nevetséges komédiával”, ahogy apánk fogalmazott. Testvérem mindig is az elme nagymestere volt, bárkivel képes volt elhitetni mindent. S szemében ott csillog az elveszett ifjúság, s a pengő aranytallérok, melyek mind a drága egyetem kasszájába fognak hullni. De a középen álló fiúgyermek más. Ő sokban hasonlít Édesanyánkra, de mindent egyszerűbben lát: gyermeki és tiszta utálattal tekint a világra, mely apránként veszi el tőle a határtalan játék lehetőségét. Két nővérem közül a fiatalabbik, csupán unott közönnyel tekint előre. Már férjes, családos asszony, s neki semmi szüksége nem lett volna erre az egészre. Végül a kép legszélén áll nővérem, úgy tűnik, mintha csupán betuszkolták volna. Családunk elesett báránykája, az örök vénlány, kit immáron képtelenség férjhez adni. És hogy hol vagyok Én? Ott fekszem anyám mellett, édesdeden szundikálva, a világ bajairól mit sem sejtve. Álomország végtelen rónáit bejárva, kényelmesen, s magam nem zavartatva alszok.

Mert akkor még nem gondoltam, hogy mennyi mindent képes elmondani egy arc. De visszanézve megnyugodtam… hiszen halovány mosollyal arcomon vesznek körbe azok a megviselt, felnőtt fejek, kiknek fogalmuk sincs, mennyire szép ez a világ.

Ruff István Zalán (13 év) Paksi Vak Bottyán Gimnázium

A Rubilovich család Ma is hátborzongató érzések támadnak bennem, amikor egy tizennégy éves koromban készült festményre pillantok, amely jól tükrözi a családunkban akkoriban uralkodó állapotokat. Életünket nagyanyám tartotta egyben, akit mindenki csak a keresztnevén, Etelkaként szólíthatott. Ha ő nincs velünk, erős kéz híján hamar szétszéledtünk volna.

Az ódivatú szabályok halkszavú melankóliát teremtettek körülöttünk.

Etelka nem szerzett tudomást a társadalom változásairól, az erkölcsi normák lazulásáról. A nyitottabb ruhadarabok terjedésével is hosszú, vastag szöveteket viseltünk. Sok mindent eltitkolt előlünk a külvilágról, a Rubilovich család a kor nyalánkságait, így az akkor divatos csokoládé italt sem kóstolhatta.

Etelka nem szerette a változást. A társadalmi, gazdasági és erkölcsi, valamint a divatbéli újítások is ellenszenvesek voltak számára.

Ellenséges volt az avantgárd művészeti irányzatokkal szemben, és rossz szemmel nézte a szerelmi házasságok terjedését is.

Egy gazdag, vakolattagozatos homlokzattal hivalkodó polgári ház volt az otthonunk. Az ablakokon súlyos drapériák függeszkedtek, és a falakat drapp selyemtapéta borította. Mégis hiányzott a házból a boldogság, a nevetés.

Helyette a munka és a házi teendők voltak a család mulatságai…

Etelkának édesapámon kívül két leánya volt, Georgina és Edit.

Földig érő, nehéz ruhájuk csoszogását és érdes szivacsaik suvickolását több szobával messzebb is hallani lehetett. Naphosszat azt emlegették, hogy ahelyett, hogy férjhez mentek és kiszabadulhattak volna a családból, csak takarítani, mosogatni van lehetőségük.

Cselédre nem kellett költenünk…

Vasárnaponként oly komor hangulat uralkodott, mint bármelyik napon. Vendégeket azért hívott Etelka, mert így a család bepillantást nyert a boldogabb emberek életébe is. Különös, ünnepélyes ruhákba öltöztünk. Nekem és a testvéremnek világoskék, bő selyemruhát kellett felvenni. Édesapám és Sámuel nagyapám öltönyt, Georgina bő ujjú sárga felsőruhát, és kék, földig érő szoknyát viselt. Édesanyám egyetlen, nyaktól bokáig érő vörös köntösben beszélgetett, míg Edit fehér, a falak miatt alig látható szövetekben üldögélt.

Mindig ugyanazt vettük fel, minden vasárnap.

Mindenkinek csak egy úri ruhadarabja volt és lehetett, mert Etelka rendkívüli takarékosságra intette a családot. Csak este fél hattól engedélyezett petróleumlámpát gyújtani, még télen is.

Rubilovich Sámuel soha nem tudott otthon semmiben elhatározásra jutni, egyszerűen döntésképtelen volt. Apám vezette a gyárat, fontosabb volt a saját munkája, a család megélhetése, mint bármilyen otthoni gond. Így hát mindenkinek be kellett látnia, hogy nagyanyám mindenben a javunkat akarta, mégha akkor diktátornak, zsarnoknak is tartottuk őt. Ha olyan kicsapongó életet élt volna, mint amilyet Georgina akart magának, akkor már rég elveszítettük volna a házunkat.

Meg kellett bocsátanom neki. Így utólag minden törekvését értékelem, amelyekkel elérte,

hogy szüleimtől nagy vagyont és a gyárunk képében egy biztos bevételi forrást örököltem.

Több estén is olvasott nekem Etelka meséket, és amikor férje beteg lett, odaadóan ápolta egész nap. Nagy gondot fordított gyermekei műveltségére, retorikára, dialektikára taníttatta, és zenére nevelte őket.

Olykor feloldódott a feszültséggel teli légkör, és néhány pillanatra megmutatkozott, hogy mi egy család, és nem csak egy szerveződés vagyunk.

Még ma is felkavaróak az érzéseim, mikor ránézek erre a festményre. S bár házasságommal megalapoztam a felszabadult, élménydús életet, még mindig eszembe jut múltamnak ez a komor színfoltja.

De már nem a savanyúsárga Etelkát látom.

Hanem a nagymamámat…

Farkas Réka (18 év) Ady Endre Elméleti Líceum, Nagyvárad

ezett I. hely

Összejövetel Összejöttünk megint. Összejön ez Évente legalább kétszer, A hangulat pedig felér mindig Egy-egy természeti vésszel.

Igen csodálom a családomat, Hogy ennyi idő alatt sem Tettek kárt egymásban, hogyha érted, Pedig volt alkalom bőven.

De meséljek arról kicsit többet, Mik tartoznak a programba: Ebéd, és utána meg borozás Én meg mehetek dolgomra, Mert a bor felnőttek itala, már Megtanultam ezt anyámtól, Így hitetik el ők magukkal, hogy A hajcihő a piától Van csupán, mert különben szeretik Egymást... Elég nehezemre Esik elhinnem, főleg ha fájó Taslit kapok. Pechemre.

Utána Mama, felbátorodva,

Úgy sipít, mintha ez lenne Az utolsó mondata, és aztán Egyenest a sírba menne, Ancsi néni, aki pártfogoltjuk, Csak mert meghalt háborúban A férje, büszkén szájal a szoknya Alól. Gondoltam magamban, Hogy így könnyű. De az én sorsom sem Leányálom. Nekem ott van Unokatestvérem, hogy bátyámmal Együtt ők folyamatosan Engem szomorítsanak. Nem tudom, Melyik a jobb, hiszen mindig Anyám velem sír, amikor ágyba Dug. És az utolsó percig Marad velem, amíg el nem alszom.

Tatát sosem árulja be Apámnak, és sosem panaszkodik.

Lehet, tanulnom kellene.

Pedig az oka meglenne. Csakis Enci nénire rosszat nem Mondhatok. Vénlányként a családunk Nagy asztalánál csendesen Meghúzódik. Nincs mit beleszóljon.

De úgy sejtem, neki is Bőven elég a derűs társalgást Hallgatni. „Hozd ide!”, „Teríts!”, Hangzik Mamától az utasítás. És Enci néni, nagy gyorsan, Hogy gonosz pillantását kerülje, Mint egy cselédlány, pattan.

Nem maradunk, csak egy éjszakán át Szerintem ezt nem is bánja Senki, mert másnap sokkal nehezebb Kendőzni azt, hogy utálja Mindenki egymást. Nem értem, miért nem Rúghatom bokán búcsúzás Alkalmával Richárdot? Pedig Azt érdemelné! S nem mást.

De engedelmeskedem. Ölelem, Mintha eztán hiányozna, És arcot csókolok mindenkinek, Mintha az elválás fájna. És hazaúton számolom, hány nap Szabad a felkészülésre, Felkészülni a derűs családi Kis összejövetelünkre.

Ferenczy Kรกroly: Madรกrdal, 1893

Keresztes Kamilla (16 év) Érdi Vörösmarty Mihály Gimnázium

Madárdal – Elátkozott ez a ház! – dörmögte Bertha Vandenburg, az öreg házvezetőnő.

Ferenczy Károly gondolataiba merülve állt a festővászon előtt, ujjain egyensúlyozva a palettát, miközben fogai között táncot járt a sörtéiről festéket köpdöső izlandi póniszőr ecset.

– Igazán, Herr Károly, higgyen nekem! Vagy tán azt tetszik mondani, hogy nem tetszett még hallani a szomszéd bárónő tragédiáját? – harsogta Bertha. Ferenczy lemondóan ingatta vörhenyes fejét. – Nem volt még szerencsém hallani, ám, ha pengeéles elmém nem csalatkozik, ön hamarosan tudtomra adja.

Bertha maga mellé intette hát az üvegablakhoz, melyen át a szomszédos lugasra nyílt pompás kilátás.

– Látja ott azt a fiatalasszonyt abban a vörös pongyolában? Ő Rothkirsch bárónéja. Minden év június huszadikán magára ölti ezt a ruhát. Tudja miért? Pontosan azért, Herr Künstler, mert három éve Rothkirsch bárója, az asszony férje e napon kötötte föl magát, ugyanis szerelemféltési fóbiája elviselhetetlen magasságokba szökött. Teszem hozzá, tán nem is alaptalanul – suttogta Bertha, s mint aki jól végezte dolgát, lomha mozdulattal elhúzta a súlyos brokátfüggönyt. – Ebben a selyempongyolában zokogott még akkor is, mikor a rendőrfőnök megérkezett,

bár azt hiszem, a rászakadt busás vagyon némileg enyhítette fájdalmát.

Ferenczy a történet hatása alatt kisétált robosztus gránit erkélyére, arcát lassan a Nap felé fordította. Az utóbbi időben feje üres kútként szolgált csupán, egy épkézláb ötlete sem támadt, hiába festette a lugas nyárfáinak rengetegét, képein nem volt élet, nem volt varázs, csupa beállított kompozíció került vászonra az élő, lélegző táj helyett. Most azonban egész lénye itta a természet zsibogását. A madarak csivitelésébe egy lágy női hang lopta be magát, s a férfi már épp tréfásan visszafütyült volna, amikor a trillára válasz érkezett. Ám nem emberi csalogány torkából szólt, a bárónő füttyére egy magas nyárfa koronájából felelt valaki, mire az asszony odasietett, s szerelmesen fonta a törzs köré karjait, így kémlelt fel a levelek sötét rejtekébe. A furcsa dialógus percekig folyt. Ferenczy gondolkodóba esett, nem hagyta nyugodni a meseszerű jelenség, sokáig ébren hánykolódott ágyában, titkon várva, hogy egy kísértet lebegjen be ablakán.

A kísértet nem jött, ám hajnalban a férfi nagy hangzavarra riadt. Hálóruhában rohant ki a lugasban zajongó emberek közé, s elszörnyedve látta, amint a bárónő merev, élettelen testét levágják a magas nyárfa vastag ágára csomózott kötélről.

A holdvilág sejtelmesen csillogott a halott ellilult arcbőrén, s gesztenyebarna haját ezüstös fényárba vonta. A férfiak ordítoztak, a nők sikoltoztak, egyedül Ferenczy volt nyugodt. Visszaszaladt szobájába, kezébe vette megtépázott ecsetét, s festeni kezdte a bárónőt. De nem a halottat, nem a viaszbábhoz hasonlatost, hanem azt, akiből még nem szívta ki a halál a színeket.

Pipacspiros pongyolájában állt az asszony, karjait a fatörzs köré fonta, és fütyült. Tán a megboldogult férj, tán egy apró rigó felelgetett neki odafentről.

Molnár Blanka (15 év) Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola és Kollégium, Budapest

Piros Piros kíváncsian tekintettet fel a fa tetejére, szemeivel cikázva a száraz ágak és levelek között, keresve azt a madarat, ami ezt a dallamot csiripeli. Nem, nem is csiripeli, inkább olyan mintha egy kis aranyszegélyű zenedobozból szólna. Olyasmiből, amit még az édesanyjától kapott, és aminek kicsit rekedtes volt a hangja és kopott az oldala.

– Ezen sincs az a madár… – állapította meg halkan, majd előkapta a szoknyája alól a bicskát, amit a kertész fészeréből lopott ma reggel és egy aprócska „x”-et karcolt a fa törzsébe, akárcsak a kincskeresők az egyik képeskönyvében. Majd a következőhöz lépett és ugyanígy, lábujjhegyre állva, nyakát kinyújtva billegtette a fejét madár után kutatva. Apró termetű lány volt, csak a piros ruhája látszott ki a fák közül.

– Milyen gyönyörű is ez a dal! – eszébe jutott, hogy az anyja is milyen szépen énekelt. Mint a friss nyári eső, minden bánat elmúlt tőle, a seb is gyorsabban begyógyult. Ő csak állt mellette, és amíg hallgatta, azon elmélkedett, milyen lehet a saját hangja, hiszen még sosem próbált énekelni. Félt, hogy az ő hangja hamis és mély, mint az édesapjáé, az nem tud gyógyítani, csak bántani.

Az arcát is tőle örökölte, avval sem volt soha kibékülve, miért lenne ez másképp.

Egy fa, két fa, három fa. Sehol sem találta a madarat. Gyűltek az „x”-ek és teltek a napok, de semmi. A madárdalt egyfolytában hallotta, semmi sem nyomta el, még a zongora hangja sem.

Szerette, ahogyan lágyan bejárta az egész szobát és óvatosan elnyom minden zajt körülötte, a szakadó esőét, az apja mély, dörmögő hangját és még a szobalányok hangos kuncogását is.

Ezen a délutánon az utolsó fára is felkerült a pici „x”.

Nem emlékszik az anyja halálára, csak arra, hogy egyszer csak nem volt. Aznap este halkan benyitott az édesapja dolgozószobájába, és ott látta a tábornokot, úgy ült, mint mindig, talán csak a hangja volt más, mélyeket szívott a szivarjába. „Minden rendben lesz…” – Piros becsukta maga mögött az ajtót.

Akkor arra gondolt, hogy mit mesélt még régen az az öreg cseléd, Istenről, meg a mennyországról, hogy minden szerettünk ott van, és akkor még nem teljesen értette, azt hitte a mennyország is csak egy távoli nagyváros, akárcsak Bécs vagy Párizs.

Piros felnézett a tavaszi égboltra, fájdalmasan kéknek találta.

Hallotta, úgy dalolt, akár egy aranyszegélyű zenedoboz, amit még az édesanyjától kapott, és aminek kicsit rekedtes volt a hangja és kopott az oldala. Hagyni kell, hadd daloljon, neki pedig hallgatnia kell, amíg még hallja, amíg még ott zeng a fülében, és amíg el nem érkezik egy olyan tavasz, amikor az ő kis zenedoboz hangú madarának éneke is csak egy lesz a többi száz között.

Eszébe jutott egy régi dal, nem tudja hol hallotta. Elkezdte dúdolni, az utolsó sort pedig már énekelte. „…ha egy lánynak kardja lenne, a csatába vele menne, virágokkal díszítené, csókjaival meghintené, szüleitől elbúcsúzna, orcájukra csókot nyomna, ha a virág elhervadna, egy éneket dúdolgatna…”

Szép hangja volt, elnyomta a madárdalt.

– Anya, itt vagy? Hallasz?

Sághi Nóra (17 év) Közgazdasági Politechnikum Alternatív Gimnázium, Budapest

Madárdal Nem tudom, mit szóljak hozzá. A buli zenéje még a csíkos zoknimban is dübörög. Az új, túl édeskés parfümöm sátrat vert az orromban, ezért sokat tüsszögök, mire a hasam mindig összerándul. Mindenki elfelejtette gondjait. Senki nem gondol a holnapi matek dogára vagy a kötelező olvasmányokra. Kivéve én. Én nem felejtettem el gondjaim. Pedig ez az én születésnapom.

A partit a legjobb barátnőmmel szerveztük meg. Meghívtuk a suli egyik legmenőbb bandáját, a Madarakat. Mindegyik együttes tagnak más fajta madár beceneve van, például Rigó, Sas vagy valami ilyesmi. Mindig is butaságnak találtam, de mégis csak a sulis társaim és egész jól zenélnek.

Egy lassúbb dalra váltanak. Minden dúr akkord átváltozik moll akkorddá. Ez a dal rólam szól. Senki nem tudja, csak én és a fiú, akivel 8 hónapja együtt voltam és most az ő babáját várom. Ez a fiú most a sarokban ül, és lassan kortyolgatja a sörét. Nem is tudom, miért jött el.

A terem nagyon zsúfolttá válik, úgyhogy kimegyek levegőzni.

A csillagok nem látszódnak a szmogtól, a benti zenét rendesen elnyomja az autósok kvartettje. Ez az utolsó szülinapom, amikor egyedül vagyok, vagyis már most sem vagyok egyedül.

Elmegyek a buliról. Elkezdek sétálni a park felé, vajon majd ide fogok kijárni a gyermekemmel játszani? Persze csak ha megtartom. Inkább a banda dalain gondolkozom, ezért nem veszem észre a tócsát, ami előttem terül és belelépek. Piros ruhám alja koszos lett, ez az egyik kedvenc ruhám, főleg mert ebbe kényelmesen elfér a hasam, úgyhogy remélem, kijön belőle a piszok.

Jó lenne, ha az életemet is ki tudnám mosni egy mosógépben.

A parkban a fák hívnak magukhoz. Tiszta őrültnek nézhetek ki, miközben megérintem a fákat, de nagyon jól esik, úgyhogy nem érdekel. Nem is tudom, milyen hosszú ideig csinálom ezt, de egyszer csak megüt a hideg keze, úgyhogy visszamegyek. Hoznom kellett volna a kabátomat, de az nagyon szorítja a hasam.

A hajam kijött a kontyból, de nem érdekel igazán, úgyhogy kiengedve hagyom.

Amikor visszamegyek, a buli még bőven tart, senkinek nem tűnt fel, hogy elmentem. A fiú eltűnt a sarokból. Ránézek az ajándékhalomra. Kétfelé csoportosítottam. Első csoport: amit a baba miatt kaptam. Második csoport: aminek semmi köze a babához. Nagyon tisztelem az első csoport embereit, hisz ők már hoztak egy döntést miszerint megtartom a babát és tini anyuka leszek. Bárcsak én is tudnám, melyik csoportba tartozom.

Domján Zsuzsi (15 év) Szent Mór Iskolaközpont, Pécs

Cseresznyefa Kicsi vagyok. Egészen kicsi, hogy még mindig könnyen el tudok futni és elbújni az aranyeső mögé. Itt nem találnak meg soha.

Az aranyeső egészen a cseresznyefa mellett van. Mindenhol cseresznyék, a rigók lökik le, és én felszedem és megeszem őket.

Nekem dobálják, tudják, még nem tudok felmászni. Lehet, hogy onnan fentről mégiscsak belátni a bokorba. Két év múlva, akkor majd jó lesz rám az a piros tunika, akkor felmászok, és megköszönöm a rigónak a cseresznyét. Majd megnézem, hogy milyen fentről a kert, és mit látnak a rigók.

Kiáltanak, hogy ebéd. Nem szeretek enni, unalmas és fárasztó.

Nem megyek be. Én csak cseresznyét eszem, kiáltom vissza, és elfutok az aranyeső irányába.

Piros vászontunika van rajtam. Nagyon szép, mindig vágytam rá, hogy belenőjek. Elöl tele van fagombokkal és színes szalagokkal. Mintha manó lennék. Térdig ér és még kicsit lötyög rajtam. Azt mondták, ha rendesen ennék, nem is lenne ilyen rossz.

Tudom, hogy nem ezért nagy rám. Azért, mert nem az enyém.

Zörögnek a fagombok, ahogy a cseresznyefához megyek.

Csak fel kell lendülni a nagy ágon, ahogy Kati mutatta. Ha felmásztam, majd látni fogom a rigókat és a többi cseresznyét.

Kati fent ül a fán és olvas. Ő mindig fel tudott mászni, mióta

először meglátta a fát. Akkor azért mászott fel, hogy megkeresse a madárdalt. Minden reggel felnéz a fára, mindig a madárdal után mászik. Azt mondta, ha majd megfejti a titkát, elmondja nekem. Megfogom a nagy ágat. Eszembe jut, hogy ő sose rohant az aranyeső mögé. Csak a cseresznyefához. Visszaszaladok a házba.

Délután megint bemászok az aranyeső mögé. Kisimítom a sárga ruhámat. Olyan sárga, mint az aranyeső. Cseresznyeeső. Felnézek a cseresznyefára, keresem a rigókat. Kati ül a fán, a piros fagombos tunikájában, a kezében cseresznye. Ledobja.

Gulácsy Lajos: Varázsló kertje, 1906–1907

Puskás Júlia (18 év) Szentendrei Református Gimnázium

Tavasz Álmomban egy tisztás közepén találtam magam. Minden sivár és hideg volt.

A kopasz fák úgy ácsorogtak, mintha néma emberek lettek volna, akiket megfosztottak minden büszkeségüktől. Gyűrűjük közepén egy apró máglya füstkarikákat eregetett az ég felé.

A nagy feketeségben észrevettem valami fényeset és fehéret.

Egy lány bújt meg egy törzs mögött. Kíváncsian pillantott felém, majd lassan elindult.

Ahogy kilépett a tisztásra, lágy szellő söpört végig. Ámulatba ejtő volt a lénye. Lépései könnyedek voltak, mintha suhant volna a föld felett. Halovány bőrén a pír, mint két cseresznyefa virága nyílt ki. Sugárzó, kéknefelejcs tekintete megigézett. Haját aranyesőből, krókuszból, kikericsből és fréziából fonott virágkoszorú díszítette. Mintha a csobogó patakot viselte volna, melynek habos hullámaival játszadozott a lágy szellő.

Lépése nyomán hajtások sarjadtak. Az élettelen tér kivirágzott, magára öltötte teljes pompáját. A virágok ezeregy színben, valóságos egyénekként bukkantak elő a földből. Még a néma fák is újból rügyeket bontottak, és legszebb színeikkel büszkélkedtek.

– Ki vagy te? – kérdeztem tőle, mikor már elég közel ért hozzám. Megérintett. Érintése nyomán sugárzó énjéből átadott

valamit, mert melegség járt át. A természettel és a tisztással együtt én magam is életre keltem, erőre kaptam. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, de nem mozdult, meg sem szólalt. Így álltunk a csendben, a természetben, kavargó illatok mámorában, a szellő lágy, ringató karjában, virágok koszorújában.

A lelkem az érzékek hálójának csapdájában vergődött, az elmém olyan kopárrá vált, mint a korábbi föld. Semmi sem létezett, csak a smaragdzöld fű, a tiszta, azúr ég, a bölcs fák árnyéka és ékei, a szivárvány ezer színének szirmai, a virágok, mely édes, bódító illatot árasztottak, a simogató szellő és Ő. Az egész semmit sem ért volna Nélküle. Ő tett mindent szebbé, jobbá és ragyogóbbá.

Vége szakadt a pillanatnak, és lesütött pillákkal megfordult. Lassú, néma léptekkel indult el az erdő felé, és én hagytam. Végignéztem, ahogy alakja távolodik tőlem, vissza sem néz, csak pihekönnyed léptekkel halad. Az egyik fánál megállt egy minutumra, megérintette kezével a törzset, majd hátrapillantott.

Mosolygott.

Vacogva ébredtem édes álmomból. A téli zimankó és hó a nyitott ablakon a szobámba költözött. Minden bútorom a hófödte téli táj részévé vált. Körbenéztem a szobámban, fehér pusztaság.

Egyedül a paplanom tetején virított egy hóvirág.

Lajkó Fanni (18 év) Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium, Szabadka

Nem a varázsló kertje Pulcsi cipő cipőfűző, kulcs ajtózárás, lépcső még több lépcső, aztán még egy ajtó. Idő? Nincs. Futás, buszmegálló várakozás.

Idő? Van. Beteg néni. Busz, buszzaj, buszfüst, buszfék, buszajtó, buszkártya píp.

Leülök a jobb oldalra, az ablak felől, bekötöm magam a képzeletbeli övemmel. A többi utas mogorván, unatkozva ül a buszon, van, aki áll, majd fékezéskor nekiesik az izzadt szomszédomnak, ő mindig pontosan hat perccel a busz indulása előtt lép ki a házból. Ezt onnan tudom, hogy az ablakból kifelé bámulok fésülködés közben. Az ideges férfi, aki minden másodpercben az óráját nézi, mintha először buszozna, nem bízik a pontos megérkezésben, jól teszi, sosem ér oda. A barna kislány, aki a csellójával mindenkit megüt, kelletlenül körbenéz. A kék szemű bácsi hangosan telefonál, a porckopásáról beszél, meg arról, hogy sokba kerül az injekció. A mögötte ülő, templomba készülő mamák receptet cserélnek és versengenek, kinek tehetségesebb az unokája.

Miután végigmérem a társaságot, észreveszem, hogy megérkeztem. Öv ki, megnyomom a piros STOP gombot, fékez is a busz. Az ajtó kinyílik, s mint amikor anyám kiveszi a sütőből a frissen sült kacsát, úgy csap meg a nyár perzselő levegője.

Nem nézek se jobbra, sem balra, csak hagyom, hogy vigyen

a lábam, s közben a mellettem elsuhanó emberek illatát szagolom. Vaníliás rózsa, Chanel No.5, kókusz, az otthoni fahéjas légfrissítő.

Az illatok párafelhőjében ámuldozva kábulok, egy barna faajtót pillantok meg, az elmúlt tizennyolc év alatt észre sem vettem.

Van nyolc percem a semmiig, hát belesek.

Közben mindvégig érzem, valaki figyel. A fal mellett megyek, mögöttem lányok sugdolóznak, a vörösruhás férfi engem néz.

Követ. Ha megállok, ő is megáll. Majd hátrafordulok, és egy kék szempárral nézek össze, gyönyörű! Piros pólójától szinte sápadtnak tűnik, egy szót sem szól. Hogy ne maradjunk az utcán tovább, a kilincsre két tenyér tapad, az övé hideg, szinte dermesztő.

Az utamba áll, feltartóztat. Ellököm onnan, majd magammal húznám, de nem jön.

A nyüzsgő város szinte megszűnt létezni, a szecesszió virágait már nem a házak falán, hanem a lábam előtt csodáltam.

Egy olyan ház végeláthatatlan udvarába kerültem, mely sok-sok fehér liliommal, fekete bársonyú és bíborpiros virággal, lila nőszirommal volt teleültetve.

Az ég fekete volt, csak a Hold fénye szépítette, mégis úgy tűnt, mintha délutáni fény ragyogna. A növények közé vetettem magam, mind nagyobb volt nálam.

Végül mégis megérkezett, a nap sugarai hozták elém. Leültünk a legmagasabb tulipán árnyékába, ruháinkat ledobtuk, mielőtt a patak fagyos vizébe léptünk. Aztán a parton mellém feküdt, néztük a lila eget, sárga madarak színezték. Teste izzott a forróságtól, a karjánál szorítottam, de eltűnt a kezeim közül, a ruháit hagyta csak ott. Felmarkoltam őket, elfutottam, visszanéztem, kerestem őt, aztán kerestem valaki mást, aki nem ő, de egyedül voltam.

Egyedül, megválaszolatlan kérdésekkel, ruha nélkül sétálva az utcán, földszintnyi magasságban találtam egy zöld zsalus ablakot. Ekkor álltam itt először a háza előtt. Virágok nélkül, egy szűk utca végén, egy egyszemű romos ház próbál nem összedőlni, csak a festetlen fakerítés olyan, amilyen volt.

Balogh Kim Bettina (18 év) Nyíregyházi Vasvári Pál Gimnázium

Közöns

égdíj

Varázslat Órákon keresztül tudnám nézni, úgy, hogy soha meg nem unnám.

Csak nézném, szüntelenül minden egyes mozzanatát, mert minden levegővétele számomra a mennyország.

Ezt a határozott nőt kell lefestenem. De bárhogyan is próbálkozom, nem megy, hisz egykor együtt voltunk itt. A kertben, ahol ha egy fa mellett elsétál, annak gyönyörű vérszínű virága kinyílik, s szeretetével öleli körül őt. Bárcsak valamelyikük ága lehetnék! Bárcsak abban a réges-rég tovaszállt pillanatban élhetnék örökké! Vajon ő is úgy szeret engem még, mint ahogyan én imádom azóta is, minden egyes porcikáját? Vajon neki is eszébe jutnak néha azok a percek? Vagy már rég elfelejtett engem?

Lefestettem őt, de kezeim nem hagyták, hogy az én angyalom egyedül sétáljon. A vörös, a zöld és a barna árnyalatait használtam csak, hogy a világ még jobban átérezhesse szerelmünk bódult pillanatát. Emlékezetemből hívtam elő a mi rég elfeledett varázslatunkat.

Talán a bizonytalanság az, amely elvakított akkoriban, de mégis megtettem. Nem bírtam nélküle tovább. Odaléptem hozzá, karjaimba vontam őt. Védelmező tekintetével nézett az én esendő szemeimbe. Az illata, akár az ártatlan fehér virágok illata, melyek körülölelték. Egy szót sem szólt, se ő, sem pedig én.

Kiélveztük a csókunk előtti utolsó pillanatokat is. Mindketten tudtuk, nincs visszaút. Ajkunk össze fog fonódni. Egyszer biztosan...

Egykori szerelmünket mindig újraélem, ha rápillantok a képre.

A festményre, mely akkor is a falon fog lógni, ha ránk már emlékezni sem fog senki.

Domján Katalin (17 év) Szent Mór Iskolaközpont, Pécs

Varázslat A szalonban félig leeresztett redőny, a fényben porszemek. Megkívánom a könyveket, hogy mindegyiket olvassam. Lehet, hogy itt az ideje, hogy valaki leporolja őket. Lepakolom mind az ezerötszázat.

Hetekig tartott. Felébredtem és mentem a könyvekhez, már nem is a porolás és a rendszerezés miatt: hívtak. Ezzel a gondolattal keltem, feküdtem és álmodtam. Így olvastam Proustot és Borges-t, Poe verseit és az Ezeregyéjszakát. Már néhány napja dolgoztam, amikor eljutottam a festészeti albumokhoz. Caspar David Friedrich és Magritte voltak az elsők. Sok nagy albumot átlapoztam, de ezekre képtelen vagyok visszaemlékezni, a következő kép miatt. Feledtetett minden eddigit.

Gulácsy festmény volt, a Varázslat.

Először azt hittem, szerelmespár. A férfi varázsló, és megbűvölte a lányt, hogy szeresse. A kép magába húzott. Éreztem a mohaszőnyeget, hallottam a levelek zizegését. Résnyire nyitottam a szemem: a kert sehol. Mindenütt könyvstócok, moha helyett perzsaszőnyeg, a könyvlapok zizegtek a huzatban.

Kicsit félretettem az albumot, átsétáltam egy másik polchoz.

Azt reméltem, ha valami egészen más területen gondolkozom, felszabadulnak a képhez kötődő gondolataim, és megfejtem

a festményt. Elkezdtem lepakolni Eliade-t, Agrippát. Jungnál kicsit időztem, beleszagoltam, megnéztem a borítóját. Beugrott.

Nem szerelmespár. Animus és anima. Öt évesen álmodtam meg az animusomat. Idegen volt, és mégis közelebbi a legközelebbi embernél. Többször is álmodtam vele, utána mindig úgy éreztem, hogy megint elszakítottak tőle, és bár maradtam volna vele. Vajon ők a képen álmodnak vagy ébren vannak? És ha álmodnak, vajon melyikük? Melyikük fog felébredni, kívánva, hogy maradt volna abban a másik világban, ne érezné magát félnek? Mint Csuang-ce, aki pillangónak álmodta magát. Aztán felébredt, és nem tudta eldönteni, hogy ő Csunagce, aki álmában lepke volt, vagy pillangó, aki most éppen azt álmodja, hogy Csuang-ce.

Megint megbűvölt a kép, és nem vagyok benne biztos, hogy tetszik a tolakodása. Visszateszem Jungot, és kezdem a CD-ket.

Wagner, Rachmaninov, Chopin. Végre biztosabb talajon állok. De ez sem tart sokáig, bekúszik a gondolat a fejembe, vajon milyen zene szól a Gulácsy kertben. Sok darab eszembe jut, lassan kiszűröm a tökéleteset. Debussy. S ahogy leperegnek bennem a művei, megállok a Sziréneknél. Ugyanaz a bűvölet, ami rajtam is uralkodik, ha elmerülök a képben.

Látom a titkot, de nem értem. Nem is fogom soha megfejteni.

Elég, ha tudom, hol keressem: a varázsló kertjében. Az örök nyárban, az áfium füstjében, a titkos értelmű rózsák között. Ott, ahol az ellentétek összeérnek. Fény és sötétség, nappal és éjszaka, animus és anima.

Körösfői Kriesch Aladár: Zách Klára I., 1911

Mărcuțiu-Rácz Dóra (19 év) Ady Endre Elméleti Líceum, Nagyvárad

OLAJ A TŰZRE Énekli egy Senki, akit azóta a CarOil (a világhírű olajgyár, hogy nem tudják?) tulajdonosai bepereltek becsületsértésért.

Ragyog a napelem – Hajnal simogatja, És ragyog minden fiatal festettszőke, barna.

Elmegyek a gyárba, És megnézem, hátha A vasárnapi műszakban Rálelek a lányra.”

„Nagynéni! Figyelj rám!

Ott van az a barna lány A festettszőke tehén mellett…

Azt a barnát akarnám!

Motorháton vágtat Betty be a gyárba, Minden munkás fáradt szemmel És remegve várja.

Mindig bebizsergek, Mint egy pimasz gyermek, Ha titokban figyelem, hogy Villám előtt elmegy.”

„Jaj, de a papírok!

Micsoda véletlen!

A céges papírokat én Otthon felejtettem!

„Őt?! Öcsikém, Márki, Jó neked akárki?

Ez nálam dolgozik… Sebaj, Maradj itt és várd ki!

Klárikám, rohanj csak Vissza a villámba!

Az öcsém ott van, kérdezd meg… biztos megtalálja.”

És elrohan Klára elér a villába, Rohanna ő tovább is, de Sehol nem találja.

Felhívják Zách Ferit, Hogy mit képzel magáról, Mit adnak le a hírekben A hazug lányáról!

Szegény órák hosszat A villában koslat, A főnök öccse meglett rég…

Sejt valami rosszat.

„Ellenpropaganda!

Hálátlan egy banda!

Fizetésemelést akar?

Kérje és megkapja!”

Nem volt papír, biza’!

Nem is megy már vissza, Közelebb van a temető, Úgyse lesz már tiszta.

Zách Feri nekiront…

Lecsapja a telefont. „Ilyen korrupt? Ilyen aljas?”

Inkább semmit nem mond.

Miért nem megy vissza?

Nincsen hozzá mersze…

Ha meglátja így valaki, Ki fog kapni, persze.

Másnap megint hírek – változik az adás: Betty Carol szónokol és mellette Márk – ki más?

„Klárikám! Klárikám!

Hogy kerülsz te ide?

Mi történt veled, kicsikém?

Mondd el, de izibe’!”

„Ami tegnap történt…

Szükségtelen botrány, Mára fény derült mindenre: Hazudott a leány.

„Apuci, nem akarom… Úgy fáj az alkarom!

Soha többé ne érj hozzám!

Kísért az alkalom…”

Konkurens cég műve, Tőlük mit is várjunk?

Irigyek ránk, mert az olaj Most akciós nálunk!”

Carolék plazmáján „Támadnak a szírek!”

HD-ben sziporkáznak a Délórai hírek.

Rossz időket érünk, Rossz csillagok járnak, Ura a pénz az embernek és az igazságnak.

Ebédelnek éppen, Vígan, csendben, szépen, Hirtelen meglátják Klárit Sírva a tévében.

Lossonczy Tamás: Tisztító nagy vihar, 1961

Farkas Anna (18 év) Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium és KSZKI

Forgószél Mint amikor kavicsot hajítunk a tóba, és a víz elkezd fodrozódni egyre nagyobb, koncentrikus körökben, úgy lüktetett a forgószél, ahogy áthaladt a zöld legelőkön. A libabőrős talaj fölött cikázó varjak menekülőre fogták, nem akartak ők is a hatalmas széltömeg martalékává válni, akár az a sok biciklicsonk, kutyaház vagy éppen egy fél pár, sárga gumicsizma.

A forgószél a város felől érkezett, ott kapta fel a csizmát az egyik tornácról. A cipő hiába próbált visszaevickélni gazdájához, még egy lombkoronában sem akadt fenn. A szél a hátára vette, s így indult útjára a légi ösvényen a sárga lábbeli.

A füstölő gyárkémények szürkéje beleveszett a forgószélbe, ahogy az elérte a város szélét, majd milliónyi üvegszilánkkal és tetőcseréppel hagyta el. A csizma felé egyre több tárgy sodródott. Például egy kék-fehér csíkos ponyva, amely ahhoz a fagyizóhoz tartozott, ahová a gazdája, Lili olyan sokat járt iskola után.

Lili! Muszáj megtalálnia a kislányt, határozta el a gumicsizma.

Hiszen mit fog felvenni holnap Lili? Mivel trappol végig az esővel megtelt árkokban? Mivel dobolja a zene ritmusát a zongoraórára várva? Talán azzal a kényelmetlen félcipővel, ami ott porosodik a szekrényben, és csak az iskolai ünnepségekre kötelező felvennie?

Hogy megtalálja, a lány nevét kezdte kiabálni, bele a kavargó szélbe. Minden szembejövő tárgytól megkérdezte, nem látott-e egy 36-os lábú kislányt csíkos zoknival a lábán, a balon esetleg egy sárga gumicsizmával. Ugyanis a szélben kavargó gumicsizma csak Lili jobb lábára volt jó. Büszke volt erre, mert Lili jobblábas volt. Azt emelte fel, amikor Marcika arcon puszilta, és azt tette keresztbe a másikon úgy, ahogyan a néniktől látta.

De hiába szólongatta gazdáját, csak kukafedelek, sárkányrepülők és törött gallyak csapódtak neki. Az örvényben keringett egyre beljebb, anélkül, hogy elszédült volna, ugyanis már rég megszokta, ahogy Lili táncolás közben forog vele a hazafelé vezető úton.

Egyszer egy behajtani tilos tábla sodródott felé, de ő csak továbbrepült a piros jelzésen, egészen egy kicsavart diófáig.

A diósbejglire emlékeztette, amit Lili úgy szeretett. És akárcsak a fa évgyűrűiben a kukac, a gumicsizma utat fúrt magának a légörvény rétegeiben, míg ki nem lyukadt a közepén.

A körülötte örvénylő tárgyak hangoskodtak, mind a saját tulajdonosát szólongatta: Peti, Zsófi, Gábor, Tamás, Évi, Zoli… Azonban a forgószél közepe elcsendesült, és ott, ahol már egyetlen kerékgumi, tégladarab, locsolócső vagy házikedvenc sem lebegett, a jobb gumicsizma megpillantotta párját. Sárga volt és 36-os. Azt kiabálta: Lili!

Odalebegett hozzá középre, pont amikor az örvény egy tó fölé ért, vizet permetezve a két gumicsizmára. De őket ez egyáltalán nem érdekelte, már hozzászoktak, hogy Lili lábán folyton vizesek lesznek. És együtt szólongatták a kislányt, aki három évig hordta őket, és az sem érdekelte őket, hogy már nem a forgószélben vannak, és már nincsenek körülöttük azok az elragadott tárgyak, amik csupán emlékek maradnak más Liliknek. Örökre.

Márton Zsombor (17 év) Pécsi Tudományegyetem Gyakorló Általános Iskola, Gimnázium és Szakközépiskola

Mi lenne ha?

Az idő megállna, csak egy pillanatra, És aztán, mint Nílus visszafelé folyna.

Az óramutató más irányba menne, S mint bolygó a föld is fordítva keringne.

Lepke bújna bábba, belőle lesz lárva, És az az árva lesz petébe zárva.

Füstben a részecskék újra összegyűlnek, Szétosztódott sejtek visszaegyesülnek.

Ekkor az emberek hátrafelé járnak.

Hullt lomb öltözteté az utcai fákat.

Minden holt egy új esély miatt lábra áll.

A földi víz meg cseppenként az égbe száll.

Deres hajam újra barnába borulna, Még egyszer ifjúságom felém fordulna.

Határaimról testem megfeledkezne, Ereimben megint élet csörgedezne.

Elfelednék mindent mit egyszer tanultam, Jönne értem újra csúszómászó voltam.

Visszabújnék én, az engem szülő méhbe, S várnám ott, hogy jöjjön világomnak vége.

Vajon mi volt a nagy bumm előtt? Ez a kérdés igazán elgondolkodtató, de a válasz rá mégis nagyon egyszerű. Az, hogy semmi.

Semmi sem volt, mert akkor még az idő nem létezett. Ugyanis ez a tisztító nagy vihar szülte meg őt és indította el rögös útján, melyet rendíthetetlenül a mai napig jár. Talán majd világunk, ahogy kezdődött, úgy véget érni is egy ősrobbanásban fog. Mely a már elindított időt visszaforgatja. Pillanatról pillanatra, percről percre, s végül oda fog kilyukadni, ahol minden kezdődött.

A kezdetnek kezdetén. Akkor tehát minden ember kapna egy új esélyt egy szebb életre. Mindenki feltámadna halálából, és megszűnne létezni újra. Vajon tudnánk igazán élni ezzel az eséllyel?

Vojtek Lili (16 év) Duna Utcai Gimnázium, Pozsony

Tisztító nagy vihar Kép.

Belülről szinte széttép.

Lelkembe tipor, rálép, nem baj, ha fáj.

Szívembe szinte beleváj. Mert nem szép, de igaz.

Arcomról a grimasz csak nem tűnik el.

A vihar felkap, cibál, cipel, És visz, és visz, és szinte már…

Jó, hogy tép, és jó, hogy fáj...

Mert a fájdalom az élet.

Ha fáj, tudod, a véred mind a fejedbe tolul Alul, Mint játékok a házak, terek, Téged dobálnak, tépnek a szelek, A tájfun közepén minden tekereg, Itt egy zongora, fésű, levelek, Egy ember élete viharba zárva, élet és halál áll, egymásra várva, kavarog, süvít, csapdos, és még, még felkapdos levelet, fát, fészket,

és félted Az élted.

De itt, tudod már, nem zavar, Úgy ölel át a zivatar.

Nem baj, hogy mit hoz a másnap, A munkádat adják másnak, kit nyúz – kérded – , kit abajgat?

A szél húz, tép, sanyargat, De valahogy mégis jó... mert itt a halálban, a szélben – Túl a valóságos léten –, Itt tudod meg, minek élsz…

Miért fázol, miért félsz, miért gürcölsz naponta, Egy sörözés havonta, egy kis buli néha este, jó vacsora, új kabát...

Két gyerek és hű, nahát, elfut veled életed, számoltad az éveket, most már semmi nem zavar, lelket tisztít a vihar.

Csak a léted fontos most, Agyad üres, tiszta, szép…

Mit tett veled ez a kép? Állsz a képtár közepén, állunk ketten, te meg én…

Csupa színnel, formával a kép telve…

Na de mi az értelme?

Kovács Lili Adél (17 év) Damjanich János Gimnázium és Mezőgazdasági Szakképző Iskola, Nagykáta

Lélekfeltárás Paranoiával fűszerezett depresszióból próbáltam kilépni. A paranoiából már sikerült. Helyzetem éppoly abszurd volt, mint a málnatorta tetejére hintett csokoládéreszeléké. Azt sem szerette senki, miután a legundorítóbb féléves csokoládémikulásokat daráltuk rá. Valahogy én is pont úgy éreztem magam, mint azok a csokoládémikulások. Undorítóan és ledarálva.

Vártam a derűt az életbe, a tavaszt és a virágzást. Hitegettem magam, hogy majd eljön az én időm és kibontakozhatok.

Aztán szürke hétköznapjaimat átvette az álomvilágba való menekülés. Egyrészt, mert rengeteget aludtam, másrészt, mert mikor ébren voltam, sem voltam önmagam. Csak kalandoztam a képzelet világában. Már nem reméltem.

A pszichiáterem azt tanácsolta, hogy próbálkozzak az önmegvalósítással: írjam le az érzéseim egy füzetbe. Szóval azért vetem most ide ezeket a szavakat. Próbálkoztam festéssel is. Még sikeres is lehettem volna, ha nem hagyom abba, miután anyám ránézett az egyik képemre és elsírta magát. Nem tudtam sajnálni, de inkább felhagytam vele egy időre.

A pszichiáterem azt is tanácsolta, hogy szedjem a bogyókat, amiket felírt. Szedtem is nagyjából 2 napig, de egy vigyorgó zombi lett belőlem.

Mást nem tanácsolt. Nem is megyek többé hozzá.

Egy vasárnap felébredtem, egy órán keresztül kerestem az életem értelmét a plafont bámulva, majd felkeltem. Meztelen lábam hozzátapadt a padlóhoz, ahogy odasétáltam az ablakhoz, hogy felhúzzam a redőnyt. Verőfényes napsütés, lágy szellő. Reggelit készítettem, és ajtó híján kimásztam az ablakon az erkélyre. Úgy döntöttem, ma nem szívom el a szokásos szál cigimet, inkább teát kortyolgattam. Befejeztem az evést, és belefogtam egy könyv olvasásába.

Később kimentem a kertbe, viszonylag jól éreztem magam. Valahogy nem egy átlagos vasárnap volt. Máshogy fújt a szél, máshogy illatoztak a virágok, máshogy ugattak a kutyák, máshogy szólt a zene. Még az én kedvem is más volt, a szám is mosolyra húzódott valahogy. Valami történt. Talán a reggeli üzenet a bátyámtól, talán a szomszéd kisfiú mosolya, ahogy visszadobtam neki az átrepült labdát, talán az a néhány kocka csokoládé, amit bekaptam.

Talán az előbb felsoroltak együttese. Az élet apró örömei, amiket eddig nem fedeztem fel, mert az önsajnálat legmélyebb bugyraiban leledztem.

Eldöntöttem, hogy megpróbálom észrevenni ezeket az apró örömöket. Újra elkezdtem lefesteni lelkem foltjait. Minden alkalommal, mikor végeztem a művemmel és elégedetten elmostam az ecseteket, az én lelkem is megtisztult egy kicsit. Eljött az én időm, a derű, a virágzás, és ezt le is festettem.

Nem sokkal az után, hogy rohamosan javulni kezdett az állapotom, anyám meglátogatott. Végignézett a képeimen, és megállapodott a tekintete a legelsőn, amit azon a bizonyos vasárnapon festettem. Elsírta magát, majd gyorsan hozzátette: „Ilyen csodálatos nonfiguratív képet még nem láttam. Benne vagy. Feltártad a lelked.”

Elmosolyodtam, hisz végleg lecsillapodott a bennem örvénylő vihar. Megtisztultam.

Szörfi Jázmin (18 év) Székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium és Általános Iskola

A Hallugén és a Hontalan Csiga esete

csigusz

csusszan lassan c g csigabiga csigácska s á

éticsiga meztelencsiga i k

csigadubstep csigapar ty ropp

megy a buli minden ja most csillog villog repülve is táncot járnak több en let tek k i ér ti ez t de k it érdekel

[ – De ha mondom! Csiiiguuusz! Eltűnt! – kiáltott Sanyi kétségbeesetten. – Elment Csigusz! Itt hagyott!

– Sanyi, jobb lenne, ha most lefeküdnél.

– Nem hiszed el! – támadt rá Sanyi. – Pedig itt volt!

– Persze – mondta belenyugodva Karesz. – Majd holnap elmeséled részletesen.

Sanyi kétkedve nézett rá.

– Akkor is láttam – mormogta maga elé.

– Persze, hiszek neked – mondta kedvesen Karesz.

Nem, nem hisz. Kareszra nem jellemző a kedvesség.

Sanyi hirtelen megijedt.

– Nem szívok semmit!

– Nem is gondoltam ilyet – jött az erőletett válasz.

– Hát jó.

Sanyi lefeküdt, Karesz pedig gondosan összesöpörte a fehér port a padlóról.

Karesz nem akart rosszat barátjának, de szőnyeg alá sem akarta söpörni az ügyet (ahogy a port is inkább egy, Sanyi lakásától a lehető legmesszebb lévő kukába dobta). Az eset után Sanyi barátai tartózkodóbbak lettek, és egyre gyakrabban talált a postaládájában Anonym Szipusok, Anonimikus Szippantósok (nem, nem vállalunk aknaszippantást), Névtelen Porosak meghívókat.

Hiába próbálta elmondani az igazat, mindenki csak megértően bólogatott (ami szintén zavarta, hiszen ismerőseinek nem az empátia volt a fő erősségük.)

– Csiga Zsigmond, a Nyálkavédség Egységei gyanúsítják Önt az alább pontokban: Rejtett civilizációnk titkának feltárása egy humanoid előtt. Az fent említett humanoid idegrendszerének károsítása. Baráti körének teljes vagy részleges megsemmisítése.

Bűnösnek vallja magát?

– De bírónő, én csak…

– A kérdésre válaszoljon! – csattant (loccsant) az ügyész hangja.

– Nem. – Látja, a megbánás legkisebb jelét sem mutatja! – fröcsögte önelégülten az ügyész.

– Fogja vissza magát, ügyész úr! Még megilleti az ártatlanság vélelme.

– Én, a jog kiváló ismerője nem is vitattam ezt, de...

– Csend a tárgyalóteremben! – kiáltotta a bíró, akit nem csak az ügyész, az egész ügy, de emésztési problémái is kínoztak.

– Hallgassuk meg a vádlottat.

– Köszönöm – kezdte Zsiga – Én meztelencsigának születtem, de boldogan éltem az éticsigák közt, egész addig, amíg az a trend született, hogy az az Igazi Csiga, aki házát hátán hordja. Szerencsére nem találtak rám passzoló lakot. Így meg is úsztam volna, de végül leltek egy abnormálisan nagy házat. Már majdnem rám kényszerítették, mikor arra járt az az ember és eltaposta. Ezzel örökre megmentve. (Nem látok rá esélyt, hogy még egy megfelelő ház feltűnjön.) Meg kellett hálálnom. Mivel tudom, hogy az emberek élvezik a tudatmódosítók használatát, hát gondoltam, így hálálom meg. Persze nem adtam neki drogot, csak egy hallucinációhoz hasonlatos műsort.

– És a helyszínen talált fehér por?

– Véletlen kiborult porcukor.

– Ez akkor sem lehetett jóindulatú cselekedet, mert a drog káros hatású a… – kezdte az ügyész.

– Igen, de az emberek mégis saját akaratukból, élvezeti cikként használják.

Ezzel felmentették Csiga Zsigmondot.]

SzĹącs Attila: Piros vakfolt, 1999

Szajbély Anna Katalin (17 év) Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium

Piros vakfolt Ültünk a pincében, és lehullottak az első bombák.

– Valami belement a szemembe.

– Nincs benne semmi.

– De nem látok.

– Semmit?

– Csak egy piros vakfoltot.

– Biztos belenéztél a napba. Holnapra elmúlik.

Napba? Milyen Napba? Abba, amit nyolc hónapja nem láttam?

Talán ki is hűlt már, s nincs is Nap, talán évszakok sincsenek már, szeptember végék, se körúti hajnalok, nyáron hegedülő kecskék, se nagyra nőtt Cédrusok, talán csak az a kihűlt kődarab van, odafenn kering valahol, ami tönkretette Isten hatnapnyi munkáját.

Lehet, hogy már csak két ember maradt, s most mindenütt tél van és csend és hó és halál, s a két ember éppen egy szakadék szélén áll, s azon tanakodnak, hogy ha megbukott az Ember, ha Lucifer legyőzte, s a Nap is kialudt, akkor mi lesz most? Le kellene ugrani.

A piros vakfolt nem múlt el holnapra, sem holnaputánra. Nem zavart, nem takart el semmit, csak egy kicsikét belelógott a tájba.

Nem érdekelt, sokkal inkább néztem gondolataimmal a kihűlt Napot. Én nem tudok világpolgár lenni, mint Szókratész, én ragaszkodom otthonomhoz, templomaimhoz, tájaimhoz, tárgyaimhoz, családomhoz és barátaimhoz. A betűtésztából már nem tudom kirakni a nevem, s azt követelik tőlem, engedjek el mindent. Ha csakugyan nincs már Nap, nincs már ország, se templom, se világ, akkor mit nézzek? Néztem a piros vakfoltot, és beleképzeltem a világot, amit régen láttam, amit ismertem, s amit oly nagyon szerettem. A vörös folt láthatatlanul lebegett körbe-körbe a képzeletemben, s járatta körbe összes gondolatom, szép emlékem, körbehordozta ezeket elmém kihűlt tájain, s igyekezett szép lassan újra berendezni képzeletemet, hogyha már el kell engednem az egész világom, legalább emlékem legyen. Megmutattam a vörös vakfoltot s világát az utolsó Ádám – Évának, s ők a szakadékba bámultak és arra gondoltak: miért nem ugrottunk? Aztán szépen megfordultak, s karonfogva besétáltak a piros vakfoltba, hogy ha máshol nem is, éljenek – az én emlékezetemben.

J. Tóth Edit (16 év) ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium

Áldozat Hideg van. Dermesztő, csontig hatoló hideg, ami ellen védekezni se tudsz, mert nincs olyan ruha, amin át ne hatolna. Nem folyamatosan jön, hanem hullámokban, mikor azt hinnéd, vége, újult erővel támad. Süvöltés is kíséri, ami ha felerősödik, tudhatod: a hideg mindjárt támad. Lenn a völgyben nem olyan rossz, kivéve, mikor fehérbe öltözik. Na, az a hideg borzalmas, belecsap az arcodba, elvakít, és míg nem látsz, fehérrel takart gödrökbe vezet, ahol kitörheted a bokád. Inkább ki se megyünk, behúzódunk az állatokkal a házakba, és közösen próbálunk elrejtőzni előle. Nem mintha sikerülhetne. Mert betalál a legkisebb résen is, bebújik az összes repedésen, és hozza magával a fehérséget, hogy a szobában tomboljon. Mi meg csak összebújunk, és várjuk, hogy elmúljon a haragja. De mindig elmúlik. Az áldozat miatt.

Minden évben, mikor már úgy tűnik, a fehérség örökre itt marad, a falu legidősebbjei felmennek a hegyekbe a legidősebb gyerekekkel. Ez az a nap, amikor a fiúkból férfi és a lányokból nő lesz, és a legöregebb nem tér vissza. Néha mások se, de ez természetes. A hegyi ösvények keskenyek és veszedelmesek, elég egy kis mozdulat, és többé nem látod a falut.

Idén volt a tizenharmadik születésnapom. Idén én is fölmegyek.

Az ösvény még keskenyebb, mint amire számítottam. Még egyes sorban is alig férünk el. Kezünket a sziklafalon tartjuk, hogy megtámasszon. Azt mondták, ne nézzünk le. Tudod, hogy ez milyen nehéz? De kibírom. Muszáj, mert ha nem sikerül, beszippant a mélység. Láttam már embereket így leesni, amikor tiszta volt az idő, és látni lehetett a fölfelé kapaszkodókat.

Hát most nem lehet. Még mi is alig látjuk magunkat. Mégis megyünk előre, libasorban, mert nincs más. Elöl-hátul öregek, mi, gyerekek, középen. Kezünkben cipeljük a tüzelőt, miközben a hideg kavarog körülöttünk, megpróbál közénk állni, hogy elszakítson minket egymástól, vagy a falhoz befurakodni, hogy eltaszítson, le, a mélybe, és útközben szabadon cibálhasson. De nem hagyjuk.

Ugyan egy örökkévalóságig tart, végül csak felérünk. Dideregve megrakjuk a máglyát. Közben az öregek énekelnek. Borsódzik tőle a hátam, feláll a szőr a nyakamon. Olyan dolgokról énekelnek, amit jobb egyedül hagyni: fagyról, sötétről, hidegről, fehérről, halálról, áldozatról. Aztán már a máglya lobogva ég.

A két legidősebb mellé áll, mi hátrahúzódunk. Az áldozat meginti társát az évezredes szavakkal: jövőre ő jön. Jövőre ő lesz soron.

Majd fellép a máglyára.

El akarom takarni a szemem, de nem bírom. Be akarom fogni a fülem, de nincs erőm. Abba akarom hagyni a lélegzést, hogy ne érezzem a szagot, de nem szabad. Nézek, hallgatok és szagolok: az áldozat. A megmentőnk.

A máglya köré gyűlünk, és az öregek énekelni kezdenek, kérik a hideget, hagyja otthon, vesse le gúnyájáról a fehérséget. Mi is becsatlakozunk. Addig énekelünk, amíg leég a máglya. Két öreg összeszedi a hamvakat. Ezt elszórják a völgyben, hogy a hideg tudja, az áldozat megtörtént. Aztán visszaindulunk. Az öregek és a felnőttek.

Egyszer majd rám kerül a sor.

Domán Csenge (17 év) Madách Imre Gimnázium, Budapest

Hazugság Lefekvés előtt elképzeltem. Nagyon akartam, valószínűleg csak ezért sikerült. Pedig nem szabadna. Apa megtiltotta. Tisztán emlékszem minden szavára: „Ha megint ezt csinálod, annak következményei lesznek. Értsd meg, így nem lehet élni!” Én megpróbáltam. Nem is ment rosszul, egész jól haladtam.

Aztán valami történt.

Valami apróság, ami elég volt ahhoz, hogy visszarántson. Egészen pontosan az, hogy ma nagyon sütött a nap, és a hőség elviselhetetlenné vált. Még estére se hűlt le a levegő, én pedig melegben nem tudok elaludni. Ezt te is tudod. Így mikor becsuktam a szemem, egy hideg helyre gondoltam. Igazán hidegre, hogy legyen ereje lehűteni az egész szobát. És hogy ne legyek egyedül, téged is odaképzeltelek társaságnak. Apát nem. Nem szerettem volna, ha rájön, és ő egyébként is szereti a meleget.

Először minden úgy zajlott, ahogy szokott. Ketten álltunk egy hósivatag közepén. Sehol semmi, csak te és én. Megkérdezted, milyen a suli, meg hogy apa rendesen főz-e, mert még mindig nagyon soványnak tűnök. Én csak bólogattam, vagy néha megráztam a fejem. Áhítattal hallgattam minden szavad, számat végig csukva tartva, nehogy egyetlen hanggal is káoszt teremtsek.

Aztán megkértél, hogy meséljek valamit és elhallgattál.

Én félve nyitottam szóra ajkaim, gondosan megválogatva minden szót. Ugyanis van egy szabály: Nem szabad igazat mondani.

Vagyis szabad, csak annak következményei lesznek. (Ahogy apa szokta mondani.)

Tapasztalataim szerint addig marad ez a világ tökéletes, amíg hazugság tartja össze falait. Amíg a valóság ezeken a falakon kívül reked, biztonságban vagyok.

Kitaláltam egy történetet valakiről, aki lehetnék. A mondataim valótlansága miatt a táj végeláthatatlan, hűvös sivatag maradt színek nélkül. Mindez annyira jól ment, hogy egy kicsit elkalandoztam.

– Ma nagyon kellemesen meleg volt. Nagyszerűen éreztem magam. Csak kicsit hiányoztál…

Hirtelen megszeppenve abbahagytam. Félve néztem körül; olyan végtelen ez a hely, a szócska, amit kiejtettem a számon oly kicsiny mindehhez képest. Talán nincs jelentősége.

Ekkor hirtelen elkezdődött: A hóból helyenként sziklák emelkedtek, máshol szakadékká süllyedt a talaj. Mint egy túlközelített képen, lassan narancsos, zavaró pixelek takarták a kilátást.

A levegő izzott, én fényes lettem és ragyogó. Neked szárnyad nőtt, és továbbra is mosolyogtál.

Mindez olyan gyorsan történt. Mosolyod az arcodra fagyott és láttam a szemedben, hogy szólni szeretnél. Végül nem mondtál semmit, és indulásra készen a magasba emelkedtél. A kezedet felém nyújtottad. A láthatár egyre szűkült, én sírni kezdtem. Hangtalanul, a könnyeim végigfolytak az arcomon. Zúgott a fejem és alig kaptam levegőt.

El akartam futni, de nem tettem. Mozdulatlanul néztem, ahogy az engem körülvevő világ darabjaira hullik. Utolsó erőmmel belekapaszkodtam az előttem fehérlő hosszú ujjaidba, szemeimet viszont végleg becsuktam, hogy ne lássam mi lapul a darabok mögötti vakító fényben.

Ádám Szilamér (18 év) Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium, Székelyudvarhely

Vakfolt – Furán érzem magam.

– Hogy érted ezt?

– Nem egészen tudom… olyan…

– Olyan milyen?

– Olyan semmilyen. Csak vagyok, vagy nem tudom.

– Vagy? Persze, hogy vagy.

– Nem tudom…

– Mit nem tudsz?

– Nem tudom.

– Mi az, hogy nem tudod, hogy mit nem tudsz?

– Olyan üres vagyok, vak.

– Vak? Félrebeszélsz?

– Nem! Ezt érzem, érted?

– Vakságot?

– Azt. – Nem látsz?

– De. – Akkor?

–…

– Azt nem lehet érezni.

– Dehogynem. Érzelmi vakság, vagy nem tudom.

– Érzelmi. Ez egyre jobb. Mi jön még? Hallási vakság?

– Ne csúfolkodj!

– Nem csúfolkodtam!

– De igen!

– Jó hagyjuk. Röhejes…

– Mi röhejes?

– Amiről beszélünk. Figyelj oda kicsit.

– De miért röhejes.

– Hallod te mit beszélsz? Ürességet érzel. Érzelmi vakságot. Vicc.

– De tényleg. Mostanában olyan furán érzem magam. Nem érzek semmit.

– Röhejes vagy. Nem tudnánk másról beszélni?

– Nem! Látod? Ez a baj. Kikacagsz, sértegetsz, de nem tudok haragudni rád.

– Még szerencse.

– De mást sem érzek. Az érzéseim helyén mintha egy vakfolt lenne. Semmi, csak vakság. Tudod, mint a szemben, ott hátul.

Nem látsz vele.

– Aha, biztos…

– Nem tudok örülni sem, és haragudni sem, semmi. Normális ez?

– Te nem vagy normális.

– Mintha pihentetném az érzéseimet.

– Egyre nagyobb hülyeségeket beszélsz.

– Te sosem értesz meg. Csak néha kellemes, nehogy azt hidd.

– Meglehet ezeket a badarságokat érteni?

– Nem is akarod. De most nem érdekel.

– Engem sem érdekelsz.

–…

–…

– Mehetnénk tovább?

– Miért nem figyelsz rám? Tudod te milyen semmit sem érezni?

Érezni a semmit (lehet azt érezni? De hát nem is érzek, fura…)? Érzelem mentesnek lenni?

– Ő, nem?

– Szerintem te mást sem érzel, csak unottságot. Unod az életed.

– Téged unlak már nagyon.

– Akkor hagyjál.

– Csodás.

– Szerintem te sosem éreztél semmit…

– Most például egyre idegesebb leszek.

– … csak negatív dolgokat. Nekem még ez se megy mostanában.

Lassan azt sem tudom létezem-e egyáltalán.

– Egyre nagyobb bolondságokat beszélsz.

– Lehet. Nem tudom, nem érzem.

Wagner Sรกndor: Dugovics Titusz รถnfelรกldozรกsa, 1859

Láng Leila Barbara (18 év) DSZC Szabolcs Vezér Gimnázium és Szakközépiskola, Pusztaszabolcs

Dugovics Titusz önfeláldozása A történetem a jövőben, kitalált körülmények között játszódik.

A valóssággal való egyezés csak véletlen lehet, mivel ez a saját fantáziám szüleménye. A helyszínünk az Egri focipálya és az idő, amiben járunk 2220. július 21-én 17:00 óra. A magyar és a török válogatott küzd a győzelemért. Üdvözlöm kedves hallgatóinkat, én vagyok a mai meccsnek a kommentátora. Ahogy láthatják, a stadionban a szurkolók már őrjöngnek, és már a zászlókat is kitűzték a táborok. Már csak pár perc van a játékosok megérkezéséhez. A nézőtér majd felrobban, a két ellenfél között bontanák a falakat, de a szervezők közbeléptek! Oh, ha minden igaz!! Igen, és most bevonul a magyar válogatott, hogy megvédje a hazáját és becsületét a török ellen. A magyar szurkolók nagy kántálásba kezdnek: „Hajrá fiúk!”. Érkeznek a török játékosok, de ők nem kapnak nagy biztatást. Itt látszik, hogy a magyar csapat a hazáért küzd.

A hazaszeretet, emberek!! Itt ebben a csapatban megvan, és most hallgassuk meg a magyar Himnuszt.

A sípszó elhangzott, és az ostrom elkezdődött, ha szemeim nem csalnak, akkor nekünk kevesebb cserénk van, mint a törököknek.

Lehet, hogy ebből még bajunk lesz?! Most kaptam egy fontos

információt az öltözőből, hogy a magyar játékosok célja rést ütni a török védelemben és visszaszorítani őket a saját térfelükre.

Mindenit neki! Nem akármilyen meccsnek lehetnek hallgatói!

A magyarok vezetik a labdát, de nem, ez nem igaz! Már megint elvesztik. Szerencsére a védelmünk erős, és nem tudnak átjutni rajtunk. A bíró fújt!! Te úristen, mi történhetett?! Piros lap!! Kiállításra kerül sor!! 15-ös mezszámú játékost állítják ki. A magyar oldalról!! Most tényleg emberhiányban vagyunk! Most mit fog tenni az edző? Védekezik vagy támad? Esetleg lecserél valakit? Ezt nem fogja elhinni senki! Védekezésbe állítja a fiúkat.

A magyar tömeg őrjöng, és ordibálnak a bírónak. Ilyen nincs, az egyik török szurkoló át akar mászni a magyarok oldalára!! Úgy néz ki, ott is nagy összecsapások folynak. Lelökik az elválasztó korlátról a törököt a mélybe, te úristen! A rendőrök szétválasztják a tömeget, és figyelmeztetik őket. A bíró folytatást fúj. Micsoda izgalmak! Még mindig 0-0, és a feszültséget egyre jobban lehet érezni. A csapat még mindig talpon van. A magyarok támadásba kezdenek, de nem sikerül, a török elgáncsolja. Ez HIHETETLEN, ebből sérülés is lehet! Az orvosi csapat és az edző felvonul a pályára, és ellenőrzik a játékos állapotát. A lábát vizsgálják. Ott mintha vért látnánk! Felrakják a hordágyra és kiviszik. Az ellenfél csak egy sárgát kap! Valaki adhatna a bírónak egy szemüveget.

A labda kimegy, és vége a félidőnek.

A játékosunkat nyílt töréssel szállítják kórházba. Ahogy hallhatják, a törökök senkit sem kímélnek. Az edzőnk úgy dönt, hogy felhasználja az utolsó csere lehetőségét, és felviszi a pályára: DUGOVICS TITUSZT!!!!!! Az egész világ szeme rajta van!

Ez a srác hihetetlen játékos, ezért hívják őt a magyarok meglepetésének. Szívesen játszanék vele egy csapatban. A védelmünk vele még jobban megszilárdult. A szurkolók kiabálják az 55. percben, hogy „előre fiúk!!!” Ez a szenvedély a hazáért elképesztő.

Dugovics Tituszhoz került a labda. Előretör, pár törököt leverve, a társai segítségével a kapu elé!! Beállnak elé! Titusz önfeláldozó lesz, és ellövi! Lőőő és …

(Egy naplócsapódás a padon) „Jó reggelt, Kisasszony!” – szólalt meg a történelemtanárunk, aki felszólított, hogy ne most álmodozzak, inkább figyeljek az órán, hiszen a mai anyagunk Egervár ostroma lesz.