Textura 2016 , Magyar Nemzeti Galéria by Szépművészeti Múzeum/Museum of Fine Arts Budapest

A LEGJOBB KÉPEK

A jó könyveket sokan olvassák, a jó képeket azonban nem biztos, hogy sokan nézik meg. A jó képek másként népszerűek. Például úgy, hogy lépten-nyomon reprodukálják őket naptárakon, képeskönyvekben, tankönyvekben. A jó könyv vagy a jó képzőművészeti alkotás – ha valóban komoly és fontos művekről beszélünk – a kánon része. Vagyis szinte kötelezően ismerendő, jelentősnek elismert. Olyan mű, amely nélkül lelkileg, érzelmileg, ízlésben, érzékenységben, vagy éppen a saját nemzeti közösségünkhöz kötődő érzéseinkben szegényebbek lennénk. Ugyanakkor alig olvasott könyvekkel is megtörténhet, hogy évtizedek után válnak csak igazán fontossá, az irodalmi kánon részévé – ahogyan ez festményekkel is előfordulhat. Szinyei Merse Pál Majálisa például csak huszonhárom évvel a létrejötte után került múzeumi tulajdonba. Az első reprodukciókra, komolyabb elemzésekre még közel tíz évet kellett várni, így a mű jelentőségének elismerésére több mint harminc év után került csak sor. S mindez fordítva is érvényes: ma már senki nem tudná megmondani, hogy Barabás Miklós Bittó Istvánnéról festett portréja mitől is volt olyan fontos alkotás, hogy szinte mindenütt reprodukálták, és a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának is évtizedekig csaknem érinthetetlen darabja volt. Van tehát kánon a magyar képzőművészetben is, de mi mozgatja a kanonizáció folyamatát? Miért olyan fontos alkotás a Rőzsehordó nő, hiszen csak 1915-ben került múzeumi tulajdonba, s első reprodukciói is csak az 1950-es években jelentek meg? Munkácsy minden bizonnyal nem tartotta fő művének, és a kortársait sem érdekelte a kép, sőt, talán azt sem tudták, hogy létezik egyáltalán. A Magyar Nemzeti Galériában járva, dolgozva, élve nyugodtan kijelenthetjük, hogy a galéria állandó kiállításai kánonképző erővel bírnak. Amit bemutatunk, sőt, amit évtizedeken keresztül az állandó kiállításainkon a közönség elé tárunk, az jelentős és fontos alkotás, része ennek a bizonyos képzőművészeti kánonnak. S vajon ha lecserélnénk Szinyei Majálisát, Székely Egri nőkjét és a sok-sok jól ismert remekművet valami másra, akkor onnantól kezdve új kánon lenne érvényben? Bizonyosan nem. Ugyanis

ha vannak is meghatározó kánonképző szervek, intézmények, publikációk (például olyan kiadványok, amelyeknek címében „A magyar művészet története”, vagy valami hasonló olvasható), a kánon soha nem önkényes. Mindig csak egy kicsit módosul, s csak akkor marad érvényes, ha a közönség és a szakma részéről is egyetértéssel találkozik, és valamennyire az idő próbáját is kiállja. Teljesen nem lehet felborítani a kánont, sem a képzőművészetben, sem az irodalomban, de lehet finomítani rajta. Azt, amit most a művészeti kánon fontos részének tartunk, nem mi tettük azzá. A nagy nemzeti kulturális intézmények (akadémia, múzeumok, egyetemek stb.) létrejötte, vagyis a 19. század első évtizedei óta él az az igény, hogy a közös emlékezetünk tapasztalatait, élményeit, tanulságait, az ezekhez tapadó helyeket és képeiket megőrizzük, vagy ha kell, megteremtsük. A kánont az egységes – sokoldalúságában és sokszínűségében is egységesnek tartott – nemzeti kultúra megteremtésének és megmutatásának az igénye hozta létre. Sok jó művész sok jó művet alkotott régen is és ma is. Önmagában azonban ez kevés. Írók, kritikusok, tudósok, műgyűjtők, mecénások, kiállításokat rendező és műveket elemző, értelmező művészettörténészek munkája nyomán formálódott és formálódik meg az, amit ma a magyar művészetben jelentősnek és fontosnak tartunk. Az alapjai a 19. század elejéig érnek, s ez a kánonalkotó igény korunkban is folyamatos, vonatkozzon akár a régi, akár a kortárs művészet alkotásaira. Az a tíz mű, amelyről a Textúra 2016 írásai szólnak, egytől egyig olyan alkotás, amelyről régóta, sokan és sokat írtak; olyan művek, amelyeket minden nemzedék művészettörténetírása a legjelentősebb művek közé helyezett. Érdemes újra szembesülni velük, ezúttal kortárs íróink szavain keresztül. Bellák Gábor

Kezdődik az előadás

M. S. mester: Mária és Erzsébet találkozása / műtárgyleírás

Tóth Krisztina: Magánrendelés 12 Székely Bertalan: Egri nők / műtárgyleírás 19 Péterfy Gergely: Egri nők

Munkácsi Mihály: Rőzsehordó nő / műtárgyleírás 25 Kiss Noémi: A rőzsenyakú lány 26 Szinyei Merse Pál: Majális / műtárgyleírás

Kemény Zsófi: Majális 32 Hollósy Simon: Tengerihántás / műtárgyleírás 39 Grecsó Krisztián: Tengerihántás

Gulácsy Lajos: Varázslat (A varázsló kertje) / műtárgyleírás 45 Rakovszky Zsuzsa: A varázsló kertje 46 Csontváry Kosztka Tivadar: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban / műtárgyleírás 51 Berniczky Éva: Újratervezés 52 Berény Róbert: Csellózó nő / műtárgyleírás 57 Térey János: Csellózó nő

Bálint Endre: Fűrészelni jaj de rossz / műtárgyleírás 63 Dragomán György: Hallod, te gyáva asztalos 64 Fehér László: Kútba néző / műtárgyleírás 71 Garaczi László: Kútba néző 72

M.S. MESTER | MÁRIA ÉS ERZSÉBET TALÁLKOZÁSA, 1506 tempera, fa, 140 × 94,5 cm A Vizitációt, vagyis Mária és Erzsébet találkozását megörökítő kép egykor a selmecbányai Szent Katalin-templom szárnyas oltárának volt része. A nyolc táblából álló oltár további képei az esztergomi Keresztény Múzeumban (4), a hontszentan tali plébániatemplomban (1) és a franciaországi Lille múzeumában (1) találhatók, egy tábla pedig az évszázadok során elveszett. A két asszony találkozását Lukács evangéliuma írja le. A szent szöveg szerint a Jézussal várandós Mária meglátogatta Erzsébetet, aki éppen akkoriban várta gyermekét, a későbbi Keresztelő Szent Jánost. Erzsébet megtisztelve érezte magát Mária látogatásától, s így szólt: „Mert ímé, mihelyt a te köszöntésednek szava füleimbe hatolt, a magzat örvendezéssel kezde repesni az én méhemben.” A képen Erzsébet csókra emeli magához Mária kezét, baljával pedig Mária hasára mutat, finoman utalva az asszony méhében növekvő, megszületendő Megváltóra. A ruhák gazdag redőzése, a szinte szárnyaló kendők mind a hamarosan megszülető gyermekek feletti boldogságot fejezik ki. Az előtér virágai azonban mélyebb szimbolikus tartalmat hordoznak. A kék írisz (nőszirom) a tisztaság, az anyaság szimbóluma, hosszú, hegyes, tőrre emlékeztető levelei azonban Mária fájdalmára is utalnak. A jobboldalt látható pünkösdi rózsa a tövisek nélküli szára miatt vált Mária-szimbólummá. A középen lévő szamóca piros bogyói Krisztus vércseppjeit jelképezik, háromrészes levele a Szentháromságot, ötszirmú fehér virága pedig Krisztus öt sebét. A kép hátterében képzeletbeli tájat látunk. A szinte járhatatlan sziklás orom egyaránt utalhat a szenvedésre, a küzdelemre és a Golgotára. A vízben álló pompás várkastély pedig éppúgy a mennyei birodalom tökéletességét jelképezi, mint a festmény arany háttere.

MAGÁNRENDELÉS ÍRÓ | TÓTH KRISZTINA MŰALKOTÁS | M.S. MESTER: MÁRIA ÉS ERZSÉBET TALÁLKOZÁSA SZÍNÉSZ | BALSAI MÓNI – TROKÁN ANNA MÁRIA Fél négyre volt időpontom. ERZSÉBET Nekem fél háromra. MÁRIA Az durva. ERZSÉBET Mindig ez van. Nem tudom, minek kell bejelentkezni, ha úgyis váratnak. MÁRIA Nem értem, miért van minden váróban ilyen kriptahangulat! ERZSÉBET Meg ez a kép is. Tök nyomasztó! MÁRA Ez? Nem tudom… Csak olyan régies. ERZSÉBET Szerintem nyomasztó. Az a nő, ahogy így kitekeredve tartja magát. Így. MÁRIA Biztos azért rakták ki, mert terhes nők. ERZSÉBET Ja. Biztos. … ERZSÉBET Hányadik hét? MÁRIA Tizenhat. ERZSÉBET Akkor te már túl vagy a nehezén. Nekem a 24. Kombinált teszt volt? MÁRIA Volt. … MÁRIA Te figyelj, nem találkoztunk már korábban? ERZSÉBET Itt? MÁRIA Nem tudom… Nem jártatok ti régen a Meddőségi Centrumba? ERZSÉBET Jaj, dehogynem. Csak oda jártunk, hallod… Kilenc beültetésem volt. MÁRIA Az igen. Kilenc. ERZSÉBET Kilenc. Egy rakás pénzt kifizettünk. A férjem a végén már szponzorálta az egész osztályt, de szó szerint vedd ám, vásárolt nekik gépeket, meg minden. A baba az ő ötlete volt, de persze engem szurkáltak összevissza. Eleinte csak vártunk, aztán kezdtünk kicsit rágörcsölni. Aztán egyszer azt mondta nekem, mikor már három éve nem bírtam sehogy teherbe esni, hogy na, akkor menjünk el az üvegdoktorhoz. Tíz éve itt él már, de nem bírja megtanulni a nyelvet. Ja, ezt nem is mondtam, ő nem magyar. Szóval azt mondja nekem, te Erzsi, csináljunk akkor egy üveggyereket. Néztem rá, hogy már megint mi van, mert nem értettem elsőre, mit akar. Hogy a lombikra gondol. Kilencszer futottunk neki. Azt mondták, a korom miatt, de voltak ott sokkal idősebbek, 12

akiknek második, harmadik alkalommal összejött. Különben meg nem is vagyok még olyan öreg… Nektek hányadikra jött össze? MÁRIA Hát, az az igazság, hogy nálam nem ültettek be… Engem azért küldtek oda, mert spéci eset voltam. Nincs petefészkem. Vendégpetét kellett volna kapni, és tudod, biztos mondták nektek is, hogy azt csak rokon adhat. Szóval elég bonyolult lett volna a dolog, és akkor jött volna még az inszemináció. ERZSÉBET De ezek szerint azért összejött. Ez a vendégpete… MÁRIA Hát nem egészen… Szóval… én közben véletlenül teherbe estem. ERZSÉBET Véletlenül?! MÁRIA Hát… nem tudom. Nem volt se vendégpete, se megtermékenyítés… Csak kicsit furcsán kezdtem érezni magam, aztán voltunk ultrahangon, és ott… tök megilletődve mondták az orvosok, hogy nahát, Mária, maga terhes! ERZSÉBET Ne már. MÁRIA De. Ők se nagyon értették, azért is vagyok most itt, mert lesz most egy ilyen konzílium. Állítólag hiperritka az ilyesmi. A nőgyógyászom szerint több mint kétezer éve volt utoljára egy jegyzett esett, és az is elég nagy port vert fel. ERZSÉBET Akkor benne lesztek az újságban. MÁRIA Hát nem tudom, én azért aggódom. Olyan rossz előérzetem van ezzel a gyerekkel… ERZSÉBET Nevet találtatok már? A mienké János lesz, mert aput így hívták. A férjem baromi lelkes, azt mondja, majd viszi babaúszásra, mert ő vízipólós. Ilyen válla van, de tényleg. Majd így alámeríti neki a kis fejét – a csecsemők nagyon jól úsznak ám, mert ott bent is vízben vannak, és be tudják lélegezni a folyadékot, így. (mutatja) MÁRIA Mi még nem döntöttünk. Van most az a brazil sorozat, tudod, keddenként, amiben a vak lánynak visszajön a látása, és beleszeret a szállo datulajdonos néma öccsébe. Nem szoktátok nézni? ERZSÉBET A Fényhajó a vértengeren! Jaj, dehogynem. Imádom. MÁRIA Na, abból nekem az a szakállas a kedvencem, akiről először azt hiszed, hogy ilyen kis nyámnyila csávó, de aztán egy csomó mindenkit meggyőz, és mind mennek utána. Tudod, az kék szemű, hosszú hajú, Jeszusznak hívják. ERZSÉBET És? MÁRIA Na. Nekem ő tetszik legjobban az egész sorozatból. ERZSÉBET És? MÁRIA Mit és? ERZSÉBET Hát hogy ezt most miért mondod. Különben… én is bírom, ahogy így néz mindig, olyan kis cuki. MÁRIA Az lesz a neve. ERZSÉBET Cuki?! 13

MÁRIA Nem. (álmodozva) Jézus. Van olyan magyarul is, nem? ERZSÉBET Ne már, ez komoly? Jó, nem azért mondom, végül is a ti gyereketek, de gondoljál már bele! Megy majd oviba, meg minden. Ez lesz, mondjuk, ráírva a tébékártyájára? MÁRIA A Gáspár doktornak tetszett. ERZSÉBET Hozzá jártatok a Meddőségi Centrumba? MÁRIA Aha. De volt közös konzílium is a Menyhérttel és a Boldizsárral. Megnézték az ultrahangot, meg adtak mindenfélét, amit szedni kell. ERZSÉBET Nekem lehet, hogy be kell feküdni. Már a múltkor fenyegetett vele a dokim, hogy laza a méhszáj, meg minden. MÁRIA Akkor majd meglátogatlak, jó? ERZSÉBET Köszi, rendes vagy! De tényleg. Megfoghatom egy pillanatra a hasadat? MÁRIA Még alig látszik. Bentről kiszól egy hang: Erzsébet! ERZSÉBET Na végre. Erzsébet bemegy a rendelőbe, de az ajtóból még visszaszól: ERZSÉBET Különben jó név a Jézus, csak így elsőre volt fura. Meg… nehéz becézni. Na mindegy. Nézem majd az újságban, hogy benne vagytok-e!

Balsai Móni és Trokán Anna a Magánrendelés című jelenet bemutatóján

SZÉKELY BERTALAN | EGRI NŐK, 1867 olaj, vászon, 227 × 176,5 cm Az egri vár 1552-es ostroma a magyar történelem egyik legismertebb eseménye. Ez az ismertség éppúgy köszönhető Gárdonyi Géza regényének, mint Székely Bertalan festményének. A hatalmas túlerő ellen küzdő hős egri védők között különösen fontos szerepet játszottak a nők, ahogyan azt Tinódi Lantos Sebestyén egykorú krónikájában is olvashatjuk: „Ott asszonnépek vitézködnek vala.” Székely Bertalan művének legérdekesebb vonása, hogy nemcsak történelmi csataképként, hanem nők és férfiak küzdelmeként is értelmezhető. Ő maga magyarázta meg, hogy a sokszoros túlerőt, a „numerikus ellentétet” festeni nem lehet. Ezért a gyenge nők és erős férfiak sztereotípiájára alapozva próbálta meg érzékeltetni a török ostromlók nyomasztó túlerejét a gyenge magyarokkal szemben. Az egri várvédő nők kultusza elevenen élt az évszázadokkal későbbi egri nők körében. Az Eger és Vidéke Olvasó és Jótékony Nőegylet az 1860-as évek elején Madarász Viktort akarta fölkérni, hogy elődeik hőstettét megfesse, de Székely akkor már évek óta dolgozott a témán. Székely az 1867 novemberében befejezett festményt 1868 márciusában már Egerben állította ki, s a Nőegylet azonnal gyűjtést indított a kép megszerzésére. A festmény ára két hónap alatt összejött, s a kép hátán ma is ott a címke: „Az egri nők ajándékozták 1868. május 5-én.” Az Egri nők nemcsak a várvédő asszonyok hőstettére emlékeztet, hanem az 1860-as évek egri asszonyainak áldozatkészségére is, akik a festményt a Magyar Nemzeti Múzeum számára megvásárolták.

EGRI NŐK ÍRÓ | PÉTERFY GERGELY MŰALKOTÁS | SZÉKELY BERTALAN: EGRI NŐK SZÍNÉSZ | MURÁNYI TÜNDE / VÁNDOR ÉVA / CSÁKÁNYI ESZTER Hétfőn itt járt Tinódi Lantos Sebestény az MTVA-tól, és azt énekelte, hogy vala. Nagyon sok vala vala, meg az a hír, hogy Bécsben a no-go zónákban a migráncsok embert esznek, már megettek két püspököt, egy városi elöljárót és három szüzet. De azokat előtte, sőt, van akik szerint a püspököt is, hát, izé… még Tinódi Lantos úr sem merte kimondani, hogy mit tettek velük. Istentelen, migráncs módra bántak velük, a városi hatóság meg tétlenül nézte. Mi ehhez képest itt Egerben egész jól megvagyunk, hála a fenséges Ferdinánd kegyelmének, a kerítés áll, és csak hetvenezer baráti török lövi a várat reggeltől estig. De legalább itt nálunk nincs no-go zóna, és a püspökünk is jó egészségnek örvend, hétfőn ebédre megevett három jércét, két kappant és egy hízott pontyot. Aznap modortalan módon három gyerek halt éhen, szegény püspök úrnak rengeteg munkája van, nem csoda, hogy már azt mondta, olyan zsírosra sütöttem neki a halat, hogy megfeküdte a gyomrát, nem tud ma temetni. Meg kéne tiltani a parasztok gyerekeinek, hogy akkor haljanak éhen, amikor a püspök úrnak gyomorfájása van! Amúgy is árva gyerekek voltak, temessük őket az árokba, mondtam. A püspök úr tekintete felderült. A Miatyánk úgy kezdődik, hogy Miatyánk, magyarázta nekem türelmesen, elég, ha annyit mondunk, ő is csak annyit szokott. Isten kegyelmes. Ferdinánd kegyelmes. A parasztnak meg mindegy. Jaj, csak azok a szegény bécsiek a no-go zónákban, azokon jár egész nap a fejem. Hogy ez a hanyatló Nyugat hova nem süllyed. Mikor a halottakat hordtam be a falakról a többi asszonnyal, végig ezen beszélgettünk, hogy még szerencse, hogy itt nincsenek migráncsok, hát mi lenne akkor velünk? Kedd este megint ostrom volt, gyújtóbombákkal lőttek a törökök, barátilag, mondta Tinódi Lantos Sebestyén, hogy ezt így kell nevezni. De ezt csak nekem mondta, a konyhaszekrény mögött. Hagytam magam neki, hadd udvaroljon, nehéz feladat az állami hírügynökségben szolgálni egész nap, legyen neki is egy kis vigaszsága. Este lett volna zsoldosztás, felsorakoztak az emberek a táborszernagy irodája előtt, levette mindenki a süvegét, tisztelete jeléül a Táborszernagy úr előtt, aki olyan szép megható beszédet mondott, hogy a könnyem kis híján kifakadt. Azt mondta, hogy „magyar emberek, ti, akik magyarok vagytok e magyar végvárban, mely egész Európát védi, a pénz, amely nektek magyarként magyarságotok okán jár e véráztatta haza gyermekeinek, nem érkezett meg! Amivel uraitoknak az adót fizetni, püspökeiteknek tizedet adózni, adószedőiteknek pénzt tizedelni, amivel a magyar nemzetes uraitoknak ezeréves hazátok jogán kisebb-nagyobb ajándékokkal kedveskedni tartozok önként magyar kötelezőséggel fővesztés akasztás karóbahúzás nemzeti együttműködése 20

mellett, azt az identitását vesztett bécsi bürokraták nem küldték el tinektek. Nekünk ugyan elküldték, de nektek már nem! Lázadjatok a gaz szipolyozó Bécs ellen! Fegyverbe, harcba, magyarok!” Ezt mondta, és szavai mindannyiunkra lelkesítő hatással voltak, de ekkor egy baráti török gyújtóbomba a tömeg közepébe zuhant, és ott harminc-negyven ember rettenetes szörnyű zsírban és véres kínban pörkölődő halálához vezetett vala, ahogy Tinódi Lantos úr mondaná. Nekem az egyik török barátilag le akarta vágni a mellem a szablyával, de barátilag hárítottam az ütést, miközben „Halál Európára! Ide a pénzünk!” kiáltások közepette nőtársaim forró szurokkal teli kondérokat cipeltek elő, és az üst tartalmát kiborítottuk a törökökre, akik barátilag fogadták a kínhalált. Közös haragunk Bécs ellen láthatólag boldoggá tette számukra az utolsó perceket. Másnap a püspök úr mézsörben párolt fügével töltött csíkhalat rendelt, amihez szerencsére időben megérkezett a füge Bécsből. Szerencse, hogy a migráncsok legalább a csomagforgalmat még nem akadályozzák, jaj lett volna nekem, ha a püspök úr kedvencét nem tudom időben tálalni! Vasárnap nyolc gyerek halt éhen, nem tudom, meddig terjed még ezeknek a parasztoknak a modortalansága, képesek az úr megszentelt napján háborgatni az egyház szolgáit és szolgálólányait! Kéne ide Egerbe is egy no-go zóna, és akkor oda lehetne száműzni az összeset!

MUNKÁCSY MIHÁLY | RŐZSEHORDÓ NŐ, 1873 olaj, fa, 99,7 × 80,3 cm A Rőzsehordó nő Munkácsy Mihály egyik legismertebb festménye, pedig a képről egykorú forrás nem áll rendelkezésre, és a Munkácsyról szóló első képes albumokban sem szerepel. A festményt 1914-ben egy amszterdami árverésen vette meg a Szépművészeti Múzeum, mintegy 16 ezer koronáért, ami akkoriban egy kisebb Monetvagy Sisley-kép árának felelt meg. A festmény igazából akkor vált a magyar művészettörténet pótolhatatlan mesterművévé, amikor az 1950-es évektől Munkácsy realizmusa, a szegény emberek élete iránti elkötelezettsége vált a Munkácsy-értelmezések fő témájává. A képben sokan a nehéz munkában megfáradt ember hiteles, elmélyült ábrázolását látták, és ezzel együtt egyfajta elszánt, társadalomkritikus hangot. Ha teljesen elfogulatlanul, friss szemmel tekintünk a képre, akkor a fiatal nő arcán nem annyira a fáradtság és az elgyötörtség jeleit látjuk, hanem egy szinte filozofikus, meditatív csöndet. Ez az ember dolgozik, rőzsét gyűjt, de munka közben megpihen, elgondolkodik, arca kisimul, kezét összekulcsolja ölében, s az sem kizárt, hogy éppen elmond egy imát. Ezt a belső csendet erősíti föl a természeti környezet, amely minden bizonnyal a barbizoni erdő lehetett. Munkácsy sokat festett Barbizonban, de ottani munkái többnyire tájképek. A csaknem az egész képfelületet betöltő magányos, tájba helyezett figura szinte teljesen egyedülálló kompozíciós megoldás a festő életművében. A természet és az ember egyenrangú szereplők a képen, s ez éppúgy hozzájárulhatott a mű népszerűvé válásához, mint a rendkívül elevenen és frissen megmaradt színei.

A RŐZSENYAKÚ LÁNY ÍRÓ | KISS NOÉMI MŰALKOTÁS | MUNKÁCSY MIHÁLY: RŐZSEHORDÓ NŐ SZÍNÉSZ | LOVAS ROZI KÖZREMŰKÖDIK | BÁNHEGYI TÜNDE Megpihentem a sárgödör szélén az agyagon. Hátamon gyufák. Szálas, gyújtós. Anyám megöl érte, ha nem érek haza időben. Könnyű, szürke géz a vállam. Kötényem kék lepedő – üres öl. Most összehajtom a karom és a hólyagos tenyerem – minden nap ide ülök, ebbe a gödörbe. Itt köpök bele. Gyógyít és hűt a nyál. Jól megszúrt a sövény megint. Ahogy szedtem az ágakat, a piros bogyókat rajta hagytam, majd fellobban a tűzben, szeretem az illatát. Faszag, bogyószag. Bizsereg és kicsordult a bőrkeményedésből egy kis vér. Leszopogatom az ujjamról. Szeretem tépkedni a bőrt, csak aztán mindig vérezni kezd. Most sincs kedvem hazamenni, egyáltalán nincs kedvem megmozdulni sem. Kicsit fáj a nyakam, húz a lepedő, de majd elmúlik. Olyan jó itt, nehéz a lábam, de azt se bánom, csak ülhessek egyedül. Félek a téltől, a fahordástól, a sáros, latyakos utaktól. Télre mindig felszakad a sebem. A seb egy rossz érzés. Boldogtalanság. Egyedül vagy tőle a sötétben. Befészkeli magát a fűtött szobába. Szagot áraszt, büdös gőzt. Gennyes. És a genny ragacsos, mint a takony. Tavaszig nehéz tőle megszabadulni. Nem is bírom követni az útját, hol a hátamat szúrja, hol a méhemet. Ott van a combom között, most is. Arra ébredek. Pedig a combom között csak az ujjam van, a sebes tenyerem, és a megkeményedett húsos bőr. Fel és le. Olyan jó érzés tölt el. Egy titkos érzés. Halkan sikítok, nehogy meghallják, hogy milyen boldog vagyok. Ha anyám megtudja, kiabálni fog, és nem menekülhetek. Eszembe jut a lavór, hogy ott majd észreveszi. Gyorsan abbahagyom, vagy eltakarom a combomat egy törölközővel. Fájt a hasam. Volt, hogy a hideg szőnyegre kúszott a fájdalom. Mint egy kígyó, vastag, nyálkás fájások voltak. Volt, hogy a lavór mellett bukkant elő, rádőltem a csap szélére. Alig bírtam tartani magam. Ilyenkor megszédülök és félek ettől az érzéstől, mert uralkodik rajtam. Mikor átjött András, akkor is volt ez az érzés. Vert a szívem. Elképzeltem, hogy felém nyújtja az ujját. Az államra dőlök, az egész fejem olyan nehéz. Odaköszön. Felemelem az arcomat, és repülök. És András megfogja a kezem, teljesen odabújik, az ölembe hullik a haja. A szálak a mellemet simogatják. Az ujját pedig, mint egy kést, bedugja a combom közé.

Anyám ilyenkor újabb feladatot ad. Kiküld, mert látja, hogy beállt a lábam a földbe. András nem miattam jön át, csak hogy anyámmal rendbe tegyék a kályhát. Mert nemsokára fűteni kell, jön a tél. Aztán András elmegy. Még köszön, halkan morog valamit a küszöbön. Felém bólint. Hogy nem lehet szerelmed és gyereked sem lehet, ezt nem mondja a szemedbe soha senki. Sunyi titok ez. Nem lehet kirakni, ha egyszer már benned lakik, örökre ott marad. A kék kötényem mögött most is ott van, az ölemben. Hiába kergetem, ámítom magam, várakozok, bizakodom. Kapaszkodom a remény lábujjába. Akkor is ott ül ez a sunyi dög. András megnősül, hallottad, elveszi Júliát? Kérdezi anyám. Pedig nekem a fahordás is András. A nyírfák ágainak suhogása, a rőzsetörés. A begyújtás. A láng az arcomon. A piros kendő. Minden csak András miatt van, de András beteg, teljesen elment az esze. Más nőt szeret. Én nem akarok férjhez menni, ezért már megvert apám. És anyám is adott pofont, mert bezárkóztam a pöcébe a hátsó udvarban, mikor áthívták a szomszéd faluból a boltos fiát. Azt hiszem, Jóskának hívják. Őt nézték ki nekem. Tegnap volt a huszadik születésnapom. Üres vagyok. Üveg az arcom. Kifújta a szél, de már nem érzem. Álmomban azt kívántam, bárcsak egér foga rágna, kukac, szöcske, bolha, egy gombostűnyi tetű is elég lett volna odabentre, csak szúrja meg a méh falát, legyen már valami. Jöjjön a vágy, és a vágy ne csak melegen dörgölje a hasam, hanem…. Nem szúrja meg ott senki. A baba már halott. Ki sem nyitotta a szemét soha. Levegőt sem vett. Nem is létezett, csak egy piszok volt a hasamban. Fonnyadt magként csorog bele a vattába. A vattát hátra kell vinnem, anyám megmutatta a gödröt. Ne dobjam már bele oda, ahova amúgy vizelni szoktunk. Jó helye lesz a fekete, földes gödörben, a kút mellett. Jobb így, kislányom, nem lesz már neked se férjed, se gyereked. Majd kapsz más munkát. Hajnalban fejés, aztán a tojások kiválogatása a tyúkszarból. Este varrás, hétvégén piac. És gyufahordás. Azt szeretem a legjobban, a rőzsenyakú lányt, aki én vagyok, és mégsem én. Szabad, mint a nyírfaerdőn az a szürke, piros csőrű madár.

SZINYEI MERSE PÁL | MAJÁLIS, 1873 olaj, vászon, 127 × 162,5 cm A Majális a magyar festészet egyik legismertebb alkotása. Pedig a megszületése után közel negyed századnak kellett eltelnie, mire a közönség és a kritika is elismerte a mű kiemelkedő jelentőségét. Szinyei Merse Pál a festményt először a bécsi világkiállításon mutatta be 1873-ban, majd 1883-ban ismét Bécsben és Budapesten. A kedvezőtlen kritikai visszhangok után nemcsak a képet rejtette el otthonában, hanem a festéssel is felhagyott egy időre: „Minek is fessek? Jobbat a Majalesnél úgy sem tudok festeni, az meg senkinek sem kell. – Hát nem festettem! – Gazdálkodtam, lovagoltam, lakházat építettem, kertet alakítottam, gyermekeim, családi ügyek egészen lefoglaltak. Így múlt el több év” – írta Önéletrajzában. A kép feltűnően hétköznapi témája ellentétben áll meglehetősen monumentális méretével. Ilyen témát kisebb zsánerképeken volt szokás kidolgozni. A nagy méretű képhez nagyszabású téma kellett, vagy legalább valami mélyebb mondanivaló kifejezésének igénye. Szinyei pedig, saját szavaival élve, nem mást akart lefesteni, mint „egy szép tavaszi napot, melyet a városból kirándult víg társaság élvez…” Ma már látjuk, hogy éppen ez a szándékolt hétköznapiság a legnagyobb erénye és a legmodernebb vonása a Majálisnak: természetessége ma is megkapó, újszerűsége a kortárs európai festészet tükrében is vitathatatlan. Az a könnyedség, az a mármár idilli létállapot, amely ezt a városi társaságot jellemzi, a jólöltözöttség, a piknikes kosárban lapuló finomságok, a kis gödörben hűlő borospalackok, a háttérben sétálgató finom dámák, s mindehhez olyan kék ég, olyan zöld pázsit, amilyet Szinyei előtt senki nem festett a magyar művészetben – mindezek alapján az az érzésünk, hogy Szinyei kinyitott egy ablakot, amelyen egy addig nem látott, nem érzett új, friss világ levegője és képei áradtak be.

MAJÁLIS ÍRÓ | KEMÉNY ZSÓFI MŰALKOTÁS | SZINYEI MERSE PÁL: MAJÁLIS SZÍNÉSZ | CSŐRE GÁBOR / OLASZ RENÁTÓ Itt vagyok ebben az angyali körben, a hölgykoszorúban, a férficsokorban, A krisztusi korban, a nyár elejében, az ég tetejében, az épp bizonyosban. Az ,,épp bizonyos” úgy szakad rám, hogy egyszercsak itt van és felzabál. Azt hiszem most, mint Ádám és Éva, hogy egyébként, ugye, nincsen halál. Holnap kezdjük a forradalmat, majd akkor a szép forradalom-fa kinő, mindig holnap, holnap, holnap, mert most ahhoz még túl szép az idő… Ma nincs hozzá tér, nincs idő, ma nincs téridő és nincs kedv, Ma minden olyan, mintha igazán hinnénk mind az istent. A tekintetem az árnyas-zöld tájon jópárszor körbesiklik, Ahogy fogy a pálinka, egyre vidámabb és jobb a piknik. Akinek lett volna ellenvetése, de nem szólt, az most hallgat éppen örökké, Még éppen jó: a kellemes cívódás még nem vált fölösleges körökké. Az észt osztjuk és kártyázunk vele: vagy a szerencsének köszönnöm van mit, vagy ma jó eszem van és jó az ész-járásom, de simán viszem a partit. A helyzet, meg ez a nap, na az tényleg tökéletesen idilli, Oda a három gyér bokor egyike mögé járunk óránként pisilni, Még nem fújta le a szél, még fenn van a kalapom, A társaságnak néha a szerény versecskéim szavalom. Én most csak úgy vagyok: hogy ami belémjön, az lesz bennem. Amúgy is olyan szabadúszó vagyok, hogy partravetett halak az aszcendensem. Az én életem nem olyan fölösleges bonyolításokból áll, mint ha az elsőre emelsz egy számot. Vagy egy kanapét a másodikra. Ha önmegszólító verseket írok is úgy szólítom meg magam, hogy hé, te senki! a megszólított énem erre ledisznózza a megszólítót, nálam ez így megy, ennyi. Fogom a lelket, és belemártom valami sérthetetlenbe, A telefonon átállítom magam elérhetetlenre, Aztán megyek is szedni a kurva virágokat a réten, Mintha tényleg csak ezzel telnék el egészen, Nem harapok nagyot a mindennapokba, Nem mondok nemet a jól-elvagyok-ra, Nem látom tisztán a koszt a reményen, Nem adom meg magam százezrek fejében. Nem találom hirtelen ott magam sehol, még pokróc se jut nekem, arról a bajuszos letol. 32

Vele elég rosszban vagyok úgy az ezredforduló óta, Van barátnője neki, csak azt mondja, nem hordja, Úgyis az kell neki, persze, aki nekem is kéne, aki engem bármiért simán elcserélne, Pont az kell, amelyik míg a virágot szedem itt neki szexistán, Kibeszél a hátam mögött, hogy ő azért nem fekszik rám, mert én ilyen virágszedő vagyok, egy komplett senki, az előnyöm max vész-helyzeti tudna lenni, és nem lesz ő senkié, nem csak az enyém nem, Mert ő sajátmagáé, és mint olyan, ő is boldog, meg én sem Hát van-e isten ilyenkor? Újhold lesz éjjel, a régi holdnak a töke is tele volt, nem csak maga volt telehold, De ha akarom nem lát, ha akarom gyáva, Ez a kisszerű holdutazók, elvadult országa. Így délre megfakultak a gondolataim Színei Persze Már Nem olyanok, mint mikor festette a ….az isten? Én szedem itt a virágot, pedig nincsen is szednem kinek. A fiúk kitúrnak, az összes lány merev rideg. Ő ebbe szerelmes, ő meg abba, Ő a fél világot összebassza, Mind úgy tesz, mintha, de közbe’ nem, Segíts el innen, istenem! Mondjuk csukd be a szemem! Ha vagy, ha vagy, nyitva hagy, va hagy, va hagy… Amúgy vannak barátaid, de olyan egyedül vagy … mint a barátaid. Legalább jobban hallod a mag dobbanásait. Ahogy kitör a földből, a kezedben tartott virágból, A fejedben valami véres belekkel húrozott gitár szól, A gyomrod ég, szinte lángol, Azt hiszed fázol, pedig nem fázol, virág ide vagy oda, a rózsaszínnek Is a bajuszos kell, hát van isten? Na ugye. Hát hogy legyen így ez a forradalom? Ha nem történhet semmi rossz, mert úgysem figyelnek rád oda, az az egyedüllét borzasztó, kibírhatatlan mámora. Hogy nem tudsz bűnt elkövetni, nem ehetsz a tudás fája alól még lehullott, kukacos almát se,

Ha lenne egy dolog legalább, és azt magasról nem szarnák le! Ha észrevennék, ha megváltozol, mondjuk kicsit gonoszabb vagy teszemazt, Vagy már nem öngyilkosságra, hanem napozásra használod a teraszt, Vagy hogy tudnál végzetes dolgot tenni, csak nem akarsz, Hogy te beleéled magad ahelyett, hogy belehalsz, Hogy igenis van dolog, amitől előtted lezár a mennyország: mondjuk amikor kiderül, hogy amúgy volt isten…. csak baszott rád.

Csőre Gábor a Majális című jelenet bemutatóján

HOLLÓSY SIMON | TENGERIHÁNTÁS, 1885 olaj, vászon, 151 × 100,5 cm A máramarosszigeti örmény családból származó Hollósy Simon 1885-ben alkotta meg első jelentős művét, a Tengerihántást. A festményt még ugyanabban az évben ki is állította a Műcsarnokban az Országos Általános Kiállításon, a magyar képzőművészet történetének első átfogó bemutatóján. A kép ismertté tette a festő nevét, de a mű igazából csak az 1915-ös múzeumi megvásárlása után lett népszerűségre. Már akkoriban több helyen reprodukálták, Hollósy 1918-as halála után pedig minden, a művészről szóló cikkben változatos szavakkal méltatták bensőséges témáját, finom színvilágát, festői gazdagságát. A festmény 1955-től kezdve szinte folyamatosan látható volt a Szépművészeti Múzeum, majd a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain, s talán ennek is köszönhető, hogy a korszak egyik legismertebb festménye. A tengerihántás témáját Arany János is feldolgozta egy balladájában. Verssorai egy elevenen élő népi hagyományra utalnak: „Ki először piros csőt lel, / Lakodalma lesz az ősszel.” Vagyis a piros cső a megtalált szerelem meglehetősen egyértelmű jel képe. Ehhez a hagyományhoz illeszkedett, hogy a legény, ha el tudta venni a leánytól a piros csövet, akkor csak csókért adta vissza. A piros kukoricacső Hollósy kompozíciójának is központi eleme, és nagyon finoman emeli ki a két fiatal közötti kapcsolat erős érzéki telítettségét.

TENGERIHÁNTÁS ÍRÓ | GRECSÓ KRISZTIÁN MŰALKOTÁS | HOLLÓSY SIMON: TENGERIHÁNTÁS SZÍNÉSZ | SCHMIED ZOLTÁN / SZATORY DÁVID Nekem senki sem mondta gyerekkoromban, hogy ez egy betegség lenne, hogy ezért ide kell jönni. Akkoriban ezt még elintézték egy ajtócsapkodással, tudja?! És szerintem nem is kell ebből ekkora ügyet csinálni. Mert ezen nem lehet segíteni, uram, érti. Legalább, mi férfiak… Jól van, na, nem akarok én semmit! A maga szimpátiáját meg végképp nem. Párterápián vagyok, tudom, megjegyeztem, és nem urazom, ha nem szereti. És ha nem érti meg, hát nem. Hogy akarhattam volna fájdalmat okozni a feleségemnek? Nem akartam! Ezért is tagadtam eddig, sőt még utána is egy kicsit. Ahogy a kép előkerült. Jó, tudja, azt kérdeztem a feleségemtől, hogy nekem hisz-e vagy a szemének. Micsoda gyilkos hidegség van az ön tekintetében, uram. Jó, ígértem, nem urazom, akkor hogyan szólítsam? Iván? Nem lehetne doktor úr? Értem. Iván, szerintem úgy van, hogy maga elfogultan a nők pártját fogja, mert azt hiszi, hogy ez jó a nőknek, maga hisz nekik, hogy úgy van, ahogy mondják, és hogy a nők ezt szeretnék, őszinteséget meg hűséget, kiszámíthatóságot, hogy az ember lovag legyen, úriember. De ez hazugság, Iván! Hol tartja maga az eszét, pszichológus létére?! Hát a világ hazug, szürke és kopott, és szegény férfiaknak meg át kell festeni, ki kell színezni, reményt és pimaszságot, érzékiséget és izgalmat kell játszani benne. Játszani, persze, mint egy színész, hazudni éjjel és nappal, tengerifosztás közben is. Látja maga a biztonsági kamera képén, a közelin, amelyikkel most zsarolnak maguk, látja maga a Verácska arcát? A kék szeme lángra kapott! És olyan kerek, göndör a mosolya! Hát gondolt az egész napos munkára, meg hogy a keze már véres a sok tengerifosztástól? Gondolt a nyirkos novemberi estékre, és hogy egy ilyen estén egyszer ő is meg fog halni? Gondolt arra, hogy három gyerek várja otthon, ha itt végez, és éjfél előtt nem kerül ágyba, de hajnalban már talpon lesz? Gondolt erre? Nem, nem. Verácskának minden vére az arcába futott, és úgy kacagott, mintha csengő lenne a torkában, mintha tudná, hogy mi történt a teremtés reggelén! Tisztelt bíróság! Na jó, nem gúnyolódom, Iván úr, kérem a számlát. Most én menjek el? Én takarodjak innen? Hát menjen el maga, ha nem érti, hogy az ölelés szent dolog, az ölelés nem lehet fájdalom, megcsalás, az ölelés mindig tiszta dráma, mert szeretetből fakad. Hogy a bé nejem szerint nem? Minek kellett úgy tenni, mintha istenek lennénk? Mintha neki nem lenne hetedik szobája? Miért kell benyúlni a lélek mögé, a gyomor alá, azt mondja meg nekem? Ezeréves bölcsesség, hogy nem nyúlunk oda! Mire volt ez jó? Hogy nekem fájjon? Hogy tudjak róla, neki is megdobban a szíve tengerihántáskor, ha a Ferike elborul a csuhéval, és beszalad a keze a szoknyája alá. Erre kellene 40

gondolnom, amikor ölelném, és ahelyett, hogy szeretem, féltékenyen morogjak? Nem akarom tudni, úgy akarok ráfordulni, ahogy mindig, hévvel, lendülettel, szerelemmel. Szóval akkor mire jó ez? Ez a maguk baja, városi pöcsöké, hogy mindig mindent tudni akarnak. Hát elmondom én Iván bátyám, a puszta, egyszerű, maró igazságot. Nem kell mindent tudni. Próbálja, mondja velem! Tagolom: n-em k-ell mi-nd-ent tu-dni. Még hogy nincs igazam! Látom a szemén, Iván, hogy már maga is így gondolja. Attól hogy meleg, még érthet velem egyet! A halál a melegeket is érinti. Nem? Maguk is meg fognak halni, és én azt mondom erről, hogy ekkora büntetést egyetlen bűn sem érdemel, ehhez istennek nem volt joga! És szerintem már ő is bánja. Micsoda irgalom van egy istenben, aki kibírhatatlan teherrel veri meg a teremtményét, aztán szorgalmasra, szomorúra és ritmusosan kegyetlenre formálja körülötte a világot. Mi segít magának, Iván, hogy ne gondoljon a végére? Maga mikor felejti el, hogy jőni fog, ha jőni kell?! Életet füllenteni; öleléssel, vágyakozással, udvarlással, álmodozással elfelejteni az időt, hogy rohan – a legnagyobb ajándék. Jegyezze ezt meg, és segítsen valakin, meg persze magán is, amíg nem késő! Ezt a képet meg veszítsük el. Hadd szeressem a feleségem, hadd szeressem magam, könyörgöm! Micsoda? Hogy lejárt az idő, és tizennégyezer forint volt ez az óra? Hogy mikor jövök legközelebb? De hát nekem tengerit kell hántanom! Mit képzel maga rólam?

GULÁCSY LAJOS | VARÁZSLAT, 1906–1907 olaj, vászon, 85,5 × 63 cm A Varázslatot Gulácsy Lajos 1907 tavaszán mutatta be a Műcsarnok Tavaszi Tárlatán, majd röviddel ezután első önálló kiállításán is közszemlére tette. 1922-ben, az Ernst Múzeumban rendezett nagy gyűjteményes kiállításán a kép már A varázsló kertje címen szerepelt. A titokzatos varázsló, aki a buján virágzó kertben egyetlen pillantásával megigézi az elbűvölt szépséget, nem más, mint maga a művész. Gulácsy, aki nemcsak festményein, de a hétköznapi életben is gyakran viselt történeti kosztümöket, az életét is szinte képzeletbeli festményeinek szereplőjeként élte: „Én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli” – írta önmagáról. A varázslat, a bűvölet, a káprázat auráját a festő leginkább nők jelenlétében volt képes átérezni. Nőideálja a törékeny, álomszerű, megfoghatatlan szépségű asszony volt. Ezt fogalmazta meg Cevian Dido című regényének nőalakjában, Pauline-ban is. A nő szinte nem is test volt, hanem „művészet, illetve nem is művészet: izgalom, szent elragadtatás, eksztázis. […] Bőrének ezüstje elkápráztatott teljesen. Testéből valami ismeretlen erő áradt, mely elkábította idegeimet. Lassan-lassan olyan bódító, narkotikus álomszerű hatás vonult át rajtam, mely a csodálatos álomképek egész raját zúdította rám…” A sejtelmes hangulatú festményen nem is igazán érezzük, hogy ki varázsol el kit. A férfi, a művész a nőt, vagy a finom, alig öltözött szépség a vérvörös ruhás ifjút.

A VARÁZSLÓ KERTJE ÍRÓ | RAKOVSZKY ZSUZSA MŰALKOTÁS | GULÁCSY LAJOS: VARÁZSLAT SZÍNÉSZ | LÁSZLÓ ZSOLT Kérem, uram… csak egy pillanatra! Bocsásson meg, ha tévedek, de… az imént láttam kijönni a szemközti házból. Megkérdezhetem, ha nem veszi tolakodásnak… itt lakik, ebben a házban, vagy csak látogatóban járt itt? És már régen? Nem tudja véletlenül… Egy utcát keresek, jobban mondva nem is utca, csak amolyan sikátorféle, keskeny kis köz, mindössze három-négy ház az egyik oldalon, ódon, sötét házak, mintha már réges-régen nem lakna bennük senki… … a másik oldalon meg csak egy hosszan elnyúló, magas kerítés… sárga kőkerítés, és valahol a közepe táján nyílik egy kis zöld ajtó … Itt kell valahol lennie, ebben egészen biztos vagyok… Meghívhatom egy pohár borra? Tudja, az úgy volt, hogy én itt nőttem fel ebben a városban. Régen, nagyon régen… Anyámat, szegényt, nem is ismertem… belehalt a szülésbe. Apám kemény ember volt, komor, fukar, kíméletlen magához és másokhoz is, egész napját az üzletben töltötte… énmellém mindenféle nőket fogadott dajkának, nemigen emlékszem rájuk, csak arra, hogy gyűlöltem és szívesen bosszantottam őket… Gonosz kölyök lehettem, olyan, mint valami kis vadállat… és az is maradtam, míg meg nem érkezett Ő! Az első pillanatban megszerettem: soha emberi lényt nem szerettem annyira se azelőtt, se azóta. Hogy milyen volt? Igazából nem is tudom. Azt hiszem, nagyon szép lehetett, de nem is ez a fontos: a világ változott meg az ő jelenlététől. Két évig maradt nálunk, és ez a két év életem legboldogabb időszaka volt. Aztán… aztán nem is tudom, mi történt. Furcsa dolgokat kezdtek rebesgetni felőle a városban, és valami apám fülébe juthatott… vagy csak úgy gondolta, elég nagy vagyok már, egyedül is eltalálok az iskolába… Ó, mennyit sírtam! Hogy tele volt a szívem haraggal és kétségbeeséssel! Így bandukoltam egyszer sötét gondolatokkal a fejemben az iskola felé, amikor egyszer csak egy ismeretlen utcában találtam magam. Furcsa, még sose jártam ott, még sose láttam ezt a magas, sárga kerítést… A közepében ott volt a kis zöld ajtó: találomra lenyomtam a kilincsét, és csodák csodája, kinyílt! És én beléptem. Rózsák, mindenütt rózsák, futórózsa kapaszkodott föl a kerítésre, rózsabokrok szegélyezték a keskeny ösvényt, csipkerózsa, bazsarózsa, tearózsa… Az ösvény végén, magas diófa alatt, kis zöld kerti pad, és a padon… az én elveszett drága dajkám! Ó milyen boldog voltam! Elém szaladt, kézen fogott, karjába szorított… Egy kis kerti tűzhelyről kábító füst szállt fel… a parázson hús sült és gesztenye. Ettünk, aztán játszottunk, végtelen sokáig, bejártuk a kertet… Órák teltek el így, vagy talán hetek. Végül a dajkám még egyszer magához szorított, és azt mondta: most már menned kell! Sírtam egy kicsit, de nem nagyon… hiszen tudtam, bármikor újra megtalálom, csak 46

be kell nyitnom a kis zöld ajtón. Amikor kiléptem a sikátorból, felnéztem a toronyórára: furcsa, de ugyanannyit mutatott, mint akkor, amikor a sikátorba befordultam. Hanem a kis utcát és benne a zöld ajtót soha nem találtam meg többet! Napokig, hetekig kerestem, de hiába! Azt mondja, csak álmodtam az egészet? Hogy a gyerekek néha összekeverik az álmaikat a valósággal? Igen, de aztán még egyszer jártam abban a kertben, már felnőtt fejjel. Sok-sok évvel később, külföldről tértem haza, apám temetésére. Fájt a szívem erősen, de be kell vallanom, nem apám miatt: hűtlen szerelmest, hamis barátokat hagytam abban a távoli városban… még a halál gondolata is megfordult a fejemben. Apámat eltemettük: én még egyszer, utoljára kószálni indultam a városban. És akkor, nem tudom, hogyan történt, de egyszerre csak ott jártam megint abban a keskeny utcában, és ott volt előttem az a kis zöld ajtó. Lenyomtam a kilincset: odakinn, a városban, gyászos, hideg őszi idő volt, de benn most is ugyanaz a rózsaözön fogadott, mint első alkalommal, és ugyanaz az erős, bódító illat. Néhány lépés, és megláttam a kis zöld padot: valaki ült rajta, és most felállt, hogy elém siessen: ő volt az, a dajkám, de furcsa: semmit sem változott, nem öregedett egy napot sem. Én felnőtt férfi lettem, ő maradt ugyanaz a fiatal lány, sötét haja csupasz vállára omlott. Lassan, tétován közelített, körülfogtak minket a rózsák és valami furcsa bokor, az ágai teli fehér bogyóval, és aztán… Ó, Istenem! Vissza akartam térni hozzá, mindjárt másnap: még volt egy-két elintéznivalóm egy távoli városban, ezek kissé elhúzódtak, aztán eleget kellett tennem egy megbízásnak, amihez külföldre kellett utaznom, és aztán… hát igen. Hosszú idő telt el azóta, de csöppet sem félek: tudom, hogy megtalálom: előbb vagy utóbb, de biztosan meg fogom találni. És most már nem is jövök el onnét soha többet.

CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR | ZARÁNDOKLÁS A CÉDRUSHOZ LIBANONBAN, 1907 olaj, vászon, 200 × 192 cm Csontváry Kosztka Tivadar életműve a magyar festészet egyik legizgalmasabb és legösszetettebb jelentésű teljesítménye, és azon belül is kiemelt hely illeti meg a két, nagyjából hasonló méretű cédrusképet, a Magányos cédrust és a Zarándoklást. A festő idős korában papírra vetett röpiratában, amelynek A lángész – ki lehet és ki nem lehet zseni címet adta, így fejti ki, hogy ki lehet zseni: „…aki a nagyvilágismeret után vágyott, sokat utazott, aki a határvonalakat látva soha nem habozott, aki eredeti volt mindenütt és mindenben, független mindentől és mindenkivel szemben […], aki a láthatatlan intelemre indult a világismeretre, aki a láthatatlan tanácsára türelemmel várt az energiára, aki türelemmel tanulmányozta a nagyvilágot.” Ez a bizonyos türelem Csontváry életművének egyik kulcsa. Közel harmincévesen határozta el, hogy festő lesz, de türelmesen adott magának tizenöt évet a felkészülésre. Ehhez a türelemhez pedig a cédrusok adták a példát. Az ezeréves cédrusfákról szóló hasonlatok – mint a negyven évig fejlődő, s csak azután termőre forduló mag példája – rendre visszatérő motívumok az írásaiban, s nem nehéz a szimbólumban az önmaga fejlődését is hosszú időre előre megtervező művészre ismernünk. Csontváry műve izgalmasan ötvözi egy elképzelt rituálé szimbolikus telítettségű motívumait a századfordulón megújuló táncművészet új mozdulatformáival. A tájképi részletek strukturálásában Csontváry festéstechnikája sajátos világszemléletének önmagában is megálló képviselője: a földi régiók mozgalmasságát, nyüzsgését a vastagon fölhordott festék széles, pasztózus kezelésével érzékelteti, az égi régiók felé haladva azonban egyre egyneműbb, simább, keményebb felületeket fest. Ég és föld szimbolikus ellentétét a tökéletesen sima és a kavargóan mozgalmas felszín konkrét, festői ellentéteként érzékelteti.

ÚJRATERVEZÉS ÍRÓ | BERNICZKY ÉVA MŰALKOTÁS | CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR: ZARÁNDOKLÁS A CÉDRUSHOZ LIBANONBAN SZÍNÉSZ | STEFANOVICS ANGÉLA Most sápadtabb vagy a vérszegény hegyeknél. Ne hajolj ilyen közel hozzám, még észreveszik, hogy nem vagy egyedül. Meglátnak. Sokan figyelnek. Nézd, hányan várakoznak. Úgy tesznek, mintha nem is miattad jöttek volna. Némelyikük csak a fejét fordítja el, van, aki pedig lovastul fordul meg. Nem néznek rád, miközben minden mozdulatodat árgus tekintetek követik. Hiába ígérted, hogy ilyen magasan már magunkban lehetünk, mégis jönnek, egyre jönnek. Ne bújj hozzám így, még kilesnek minket. Színes parányfigurák – keringenek, lézengenek, téblábolnak odalenn. Vajon mire várnak? Megannyi játékember, játéklovas. Nők, férfiak vegyesen. Ha nagy szelet csapnánk, lefújhatnánk őket a lovaikról. Néhányan alázatosan maguktól leszálltak, mutatod. Hiába nyugtatsz. Látom, hogy sápadtabb vagy a vérszegény hegyeknél. Ilyen magasra alig jut fel a lant pengése, a furulyaszó, a körtánc dobbanása. De én nem szeretnék miattad lemaradni az alattunk pergő ünnepről. Már alig hallom a nyüzsgés zaját, vészesen csendesedik. Ha nem félnéd a kisdedet, aki ott lenn ül a kék ruhás nő ölében, bevallanál mindent. Azt is, milyen veszélyes kísérlet szentként emelkedni a hamisság fölé. Vigyázz, felfelé rohamosan ritkul a levegő. De nem úszhatjuk meg ilyen könnyen, egyszer kivágnak úgyis. Vagy kiterítenek. Ki tartja majd eszében, hogy templomot építettek-e, vagy koporsót faragtak illatos gyantával átitatott testünkből, netán hajót? Senki. Még mindig azt hiszed, hazarepít a részeg dzsinn, ha varázsigéket mormolsz neki? Pedig nem menekülhetsz. Úgyis visszaérkezünk oda, ahol folyton azt kérdezték tőled, mi akarsz lenni, ha felnősz. És sohasem volt merszed az igazat válaszolni, hogy gyerek, mi más. Inkább elbújtál ügyesen. Végül is megértem, nem tehettél mást. Különben rajzolhattad volna életed végéig azt az átkozott sormintát. Kaptad volna a suhogó körmöst, ahányszor a ceruzád túlszalad a vonalon. Nincs abban semmi kivetnivaló, hogy nem vártad meg, amíg a tanítód derékszögbe hajlik, s mogyoróvesszőjével ös�szecsippentett ujjaidra számolja a mákost. A mai napig ott várakoznál saját bejáratú leukémiás hegyeid előtt a többi halovány áldozattal. Járnál körbe velük ugyanazon a helyen, és már hányadszor juttatnák eszedbe, hogy eközben máshol vagy mégis. A magasságosnak semmibe se kerül elindítani a laterna magicát, te meg táncolsz engedelmesen a többiekkel a fényesre taposott úton. Addig, amíg fel nem merül benned a kérdés: hogy-hogy csak a táncosokat ünnepli a közönség, amikor te is velük járod?

Azóta megállapíthatatlan, milyen gyakran és mekkora mélységből buggyannak elő álmodban a táncosok. Hiába követi a sokaság éber tekintettel a mozgásukat, megfejthetetlen, hová tartanak. Füzérük sohasem ér körbe, váratlanul megszakad. Nem derül ki, hogy miért. Holott mindig ugyanabban a ritmusban tűnnek fel. Áldozatok-e, vagy örömtáncot lejtenek, azt csak a rózsaszín hegyekben meghúzódó remeték tudják. Ők ráérősen pipáznak barlangjukban, onnan eregetik a füstszerű lényeget. A füstöt oda, ahol az közönséges emberré változhat, ahol régóta sóvárognak már azért, hogy felsírjon végre a gyermek. Ilyenkor nagyapád kitartóan lovagoltat. Hogy megnyugtasson, türelmesen újra és újra a térdére ültet: So reiten die Damen, so reiten sie gern. So reiten die Herren, so reiten sie gern. És a madarat se feledd, szól utánad bátorítóan nagyanyád. Nem kell félned, nincs visszafordíthatatlan haláldallam. Az elpusztult madarak éneke egészen addig szun�nyad a cédrusokban, amíg a fából lantot nem hasítanak. Ne görcsölj, vegyél szabadon levegőt. Meglehet, ez itt nem is sas. Ha pedig mégis sas, hátha nem ragadozó. Ha pedig ragadozó, hátha nem dögevő. Attól, hogy méltóságteljesen szállt le a lombok közé, még lehet a te madarad. Ott a helye a téglavörös ágon az alkonyatban. Ne bámulj rémülten! Megtörtént minden ebben a mesében, nem eshet veled semmi rossz. Hallod, valaki lanton pengeti az ismerős dallamot? Ezt állítsd be a dzsipieszen Libanon helyett. Leszek a mitfárered – szól utánad az úr.

BERÉNY RÓBERT | CSELLÓZÓ NŐ, 1928 tempera, lemezpapír, 133,5 × 100,5 cm A Csellózó nő Berény Róbert feleségét, Breuer Eta gordonkaművészt ábrázolja. Bár a képen pontosan felismerhetők az asszony vonásai, a festmény mégsem portré. Nem Etelka személyisége áll a kép középpontjában, hanem egy rafinált mozdulat, egy erős harmóniákra építő, de mégis megnyugtató színkompozíció, hangszer és játékos összeolvadása egyetlen testté. Szinte maga a zene. Berény, aki ugyancsak képzett zenész volt, egy berlini társaságban ismerte meg Etelkát. Kapcsolatuknak két fontos következménye lett: házasságot kötöttek, Etelka pedig felhagyott zeneművészi karrierjével, s csak ritkán, a barátok kedvéért vette elő olykor a hangszerét. A kép két fő motívuma a hangszer és a játékos. A cselló teste szinte kettévágja a rajta játszó nő alakját, miközben a hangszer megjelenítésében is megfigyelhető egy sajátos ritmikus tagolás. A vonó a hangszer testét, a játékos ujjai pedig a fogólapot osztják ketté. A kompozíció egyik legszellemesebb megoldása a hangolókulcsoknál található csiga hangsúlyos kiemelése. A csiga mintha csak a muzsikushoz tartozó hatalmas fül lenne, s ezáltal is tágítaná a kompozícióhoz kapcsolódó zenei képzetek körét. A festmény 1963-ban, egy neves magángyűjtő ajándékaként került múzeumi tulajdonba. A kép azóta szinte folyamatosan látható a Magyar Nemzeti Galéria kiállításain. Az izgalmas és szellemes kompozíció mellett ez az állandó kiállítási jelenlét is hozzájárul a mű mai népszerűségéhez.

CSELLÓZÓ NŐ ÍRÓ | TÉREY JÁNOS MŰALKOTÁS | BERÉNY RÓBERT: CSELLÓZÓ NŐ SZÍNÉSZ | TASNÁDI BENCE / HAJDU TIBOR KÖZREMŰKÖDIK | TIHANYI ZSUZSANNA A Füst Milán Színház a munkahelyem. Jó perceimben a második otthonomnak hívom. Próbáról jövet belesek a kamaratermünkbe, éppen egy csellista lány próbál zongorakísérettel. Wow! Olyan huszonöt éves lehet. Egy kopottas tonettszéken ül. Vékony, fekete. Vadnak tűnik, de természetesen egzaltált. Kleopátra-frizurája van, magas sarkú cipőt és bő, rövid, vörös ruhát visel. Olyan délvidéki karakter, Mirjána vagy Bojána. Első pillantásra nem találom igazán szépnek. Akkor már inkább a zongorista, gondolom hirtelen. De nem, az a finom, preraffaelita, harminc pluszos szőkeség, bármilyen szabályos vonásai is vannak, figyelmesen szemlélve kicsit színtelennek bizonyul. Beszököm, és akkor mi lesz? A csellista lány előtt ülök le. Ha nem is legelölre, de középre. Jó nagy szemtelenség, igaz? Nem szoktam. Most muszáj. A zongorista egy éles pillantással jelzi, hogy észrevett. Érzem, szíve szerint kiparancsolna. A gordonkázó, fekete nő egyáltalán nem vesz tudomást rólam. Combja közé szorítja a hangszert, és egyre csak gyötri, gyötri. Ficánkol a vonója a nagydarab hangszer világos teste előtt. Lenyűgöző látni, ahogy közben szaporán kalandozik a balja a húrokon. Lehunyja a szemét: ő aztán nem megjátssza az átélést, hanem tényleg odaát van. Néha egy pillanatra kinyitja, de akkor meghökkentően vicsorít. A csigamotívumot figyelem a hangszer nyakán. Meg kétoldalt a kulcsokat, vagy hogy is hívják őket. Melyik fafajtából faraghatták ezt a fájdalmas fétist? A színe alapján mintha lucfenyőből. A csigát meg, mondjuk, juharfából. Nem értek a zenéhez. Csak az örvényt érzem, amely behúz. Már az milyen erős nyitás, hogy a játékhoz készülődve minden csellistanőnek legelőször is szét kell nyitnia a combját. Hajrá, na, gyerünk. Nem szemérmetlen odakínálkozás, hanem megrázó felütés. A nőknek évszázadokig összezárt lábbal illett ülniük, talán még lóháton is. Ez ahhoz képest micsoda izgatás. Hát még a mozdulat, ahogy magához öleli a hangszert! Kevés kihívóbb jelenség létezik, mint egy csellózó nő látványa. Amit művel és főleg ahogy kinéz, önmagában provokatívabb, mint bármilyen dekoltázs vagy miniszoknya. A női csellista offenzív játékos. Közelléte fölér egy szembetámadással. A gyors tételben pont olyan ez a nő, mintha egy kamaszfiút erőszakolna. Vannak csellisták, akik egy kispárnát rögzítenek a hangszerükhöz, mert az ruhán át is kidörzsölheti érzékeny bőrüket, sötét sávot hagyva a melltájékon. Mint a hegedűsök és a brácsások nyakán a folt, mesterségük stigmája.

Most már tudom, hogy ő is észrevett, de még mindig úgy tesz, mint aki mindhalálig el van foglalva a ringatózó, vergődő hangszerével. Még szerencse, hogy a gordonkának is van lába, az a támasztékféle rögzíti alul. Most látom először. Ő viszont szinte ismerősként üdvözöl. Leteszi a vonót, és nem törődve semmivel lép közelebb. „Szia, Alex. Luca vagyok.” Kezet fogunk. „Bocs, nekem kicsit izzad a kezem”, szabadkozik. „Nem baj. Mi volt ez, kedves Luca?” „Bach. G-dúr gambaszonáta. Szerintem nem semmi.” „Hát szerintem sem.” „Képzeld, Alex, én meg láttalak a Hamletben.” „És?” „Nem akárki kapja meg ilyen fiatalon. Zseniális voltál.” „Talán mert nem görcsöltem rá.” „Láttalak a Saul fiában is. Valami kemény katonát játszottál, nem?” „Ja-ja, SS-tisztet, sajnos.” „Abban nem néztél ki olyan jól” – mondja kemény tekintettel. Ennek a lánynak olyan izgalmas újruhaszaga van! „Figyelj, ezeket a szerepeket nagyon nem szabad énrám vonatkoztatni. Mindig ez van, tudod, ha a gonoszat játszom. De beszéljünk inkább rólad. Te mintha össze lennél nőve a hangszereddel. Ahogy az ujjaidat rendezgeted rajta, ahogy ezt a vonót huzigálod föl és alá, hát az valami fantasztikus. És a dinamikád! Lehengerlő. Mondd, mire készültök itt?” „Hát a Woyzeckre. Lesz ez a Bach, és játszom benne a Ligeti-szólószonátát is. Ez olyan szenvedélyes. Az meg olyan jó zaklatott.” Tudom, a Woyzeck lesz a téli bemutatónk a stúdiószínpadon. Lobogok. Hűha, ő aztán nagyon igen. De úgy érzem, a mostani amortizált formámban rövid távon is hazavágna engem ez a lány. Muszáj beérnem a látványa ópiumával. „És minden nap próbáltok?” „Még szép.” „Akkor ezentúl minden nap találkozni fogunk?” „Én is attól félek.” El akarja játszani a Ligetit is, de végig ám, én meg hagyom. Mikor éreztem utoljára ilyet, te jó ég? Nézem elszoruló torokkal.

BÁLINT ENDRE | FŰRÉSZELNI, JAJ, DE ROSSZ, 1971 olaj, kötél, fa, 48,5 × 61 cm Bálint Endre alkotásának alapja egy talált tárgy, egy régi keretes (más szóval kámvás) fűrész, amelyen a fűrész rugalmas fémlapját a keret túloldalán lévő kötél segítségével lehet megfeszíteni. Bálint ebbe a fűrészkeretbe illesztette bele egyszerű, népies motívumokkal díszített festményét. A fűrészre pedig a látszólag értelmetlenül fityegő madzagon kívül már csak a kép címe emlékeztet. Az objekt, vagyis a művész által átértelmezett hétköznapi tárgy problémája a 20. századi avantgárd művészet egyik legradikálisabb irányzatában, a dadaizmusban gyökerezik. Az 1910-es évek dada alkotói fedezték fel, hogy a hétköznapi tárgy egy bizonyos ös�szefüggésben, egy bizonyos kontextusban új és új jelentéseket képes magába sűríteni. Apjának korai elvesztése, a gyerekkor árvaházi évei, a fiatalkori nélkülözések a tárgyak iránti sajátos ragaszkodást alakítottak ki Bálintban. És emellett különös érzékenységet ahhoz, hogy a szemétre vetett, hulladéknak tekintett tárgyakban emberi sorsokat lásson meg, sőt, olykor a saját sorsát pillantsa meg bennük. A régi, kopott felületre festett kép olyan, mint egy régészeti lelet, mint egy múltból feltárt régi emlék. Bálint soha nem kereste a tárgyakat, hagyta, hogy a tárgyak szólítsák meg őt. Objektjeinek sajátos kedvességét és szomorúságát éppen az adja, hogy ezek a tárgyak a szemétből megmentett dolgok. Nemcsak újraértelmezett, hanem újraélesztett tárgyak. Létük, sorsuk fájdalmasan hasonló a betegségével ötven éven át küszködő, és a halál torkából többször megmenekült vagy megmentett művészéhez.

HALLOD, TE GYÁVA ASZTALOS ÍRÓ | DRAGOMÁN GYÖRGY MŰALKOTÁS | BÁLINT ENDRE: FŰRÉSZELNI, JAJ, DE ROSSZ SZÍNÉSZ | HÁMORI GABRIELLA Hallod, te gyáva asztalos, engedj be! Tudom, hogy ott vagy, hallod, engedj be! Engedj be, hallod, engedj be! Tudom, hogy ott vagy, tudom, hogy bent vagy, hallod? engedj be! öt perce még ott voltam bent én is, öt perce még veled voltam, ott feküdtem melletted a felső padon, az öledbe hajtottam a fejem, öt perce még azt mondtad, hogy örülsz, hogy hazajöttél, hogy itt vagy megint énvelem, hogy nincs is ennél jobb a világon, hogy én vagyok a legszebb asszony az egész kontinensen, és hogy a bőröm simább a frissen kérgelt nyírfánál, öt perce még azt mondtad, ennél nincsen jobb, ennél nem lehet jobb, ennél már csak az volna a jobb, ha sört is iszogathatnánk itt a szaunában, a szép új szaunánkban, amit énnekem építettél, születésnapi ajándéknak, és akkor én felpattantam, és leléptem onnan mellőled, a legfelső padról, és közben megfeszítettem a testem, hogy lásd az egész testemet a lábujjaim hegyétől egészen a fejem búbjáig, és éreztem, hogy végignézel rajtam, és akkor a sok guggolás és nyújtás, és a sok másik tornagyakorlat jutott eszembe, amiket mind azért végeztem el, hogy még szebb legyek, hogy lásd, érdemes volt visszajönni énhozzám, és akkor te egy kicsit sóhajtottál, pont azzal az elégedett és hitetlenkedő boldog sóhajtással, amivel le szoktad tenni a gyalut, és ránézel a sima cseresznyefadeszkára, és akkor azt gondoltam, hogy minden jó, minden tökéletes. És amikor kinyitottam a szauna ajtaját, hogy induljak, hogy bevigyem neked a sört, akkor te még utánam kiáltottál, hogy vegyem ki a mélyhűtőből a nyírfaágat, amit Finnországból hoztál, direkt azért, hogy megcsapkodhassuk vele egymás hátát, és hozzam be azt is. Én meg mentem, gőzölgő bőrrel szaladtam át a hűvös alkonyi kerten, és azon gondolkoztam közben, hogy vajon milyen lesz az a hátpaskolás, nagyon fog-e fájni, vagy csak jófélén bizsereg majd tőle a bőr, és aztán kivettem a hűtőből a sört, és kivettem a nyírfaágköteget, és a nyírfaágköteg papírba volt csomagolva, egy széles zöld szalaggal volt átkötve, és én akkor megfogtam a masni végét és meghúztam, és a papír kibomlott, és láttam, hogy telis-tele van írva, kicsi apró szerelmes hangyabetűkkel, és egy pillanatig azt hittem, hogy ezt te írtad, hogy nekem írtad, és hogy ez egy csodálatos meglepetés, amit direkt elterveztél és előkészítettél, de aztán megláttam a betűk között a rúzsos csóklenyomatokat,

és akkor már tudtam, hogy ezt a meglepetést teneked szánta valaki más, egy északi szerető, akitől megtanultad ezt az egész szaunázást és nyírfaágas hátcsapkodást, és a szemem szerencsére bepárásodott a mélyhűtő hidegétől, és szerencsére egyetlen egy szót se tudtam abból a sok kicsi betűből elolvasni, mert abba biztos belehasadt volna szívem, és akkor ott álltam a nyitott fagyasztó előtt és engedtem magamra a hideget, és azt gondoltam, hogy mekkora hülye vagy, hogy mekkora egy irdatlan hiú barom vagy, és akkor beszívtam a borsószagú mélyhűtőszagot, és tudtam, hogy nem fogok semmit se szólni, hanem csak összegyűröm és kidobom azokat a leveleket, okos leszek vagyis buta leszek, és behunyom a szemem, nem fogok semmit észrevenni, és szaladtam vissza hozzád, a hónom alatt a fagyott nyirfaveszőkkel és a két üveg hideg sörrel, és arra gondoltam közben, hogy az lenne a jó, hogyha tudnálak nem szeretni, hogyha én is meg tudnálak csalni téged, úgy ahogy te engem, ha haragudni tudnék rád, ha utálni tudnálak, és közben már fáztam, mert kiment belőlem a szauna forrósága, és ideértem, és be akartam jönni, de te ott állsz a másik oldalon, és fogod a gesztenyefaágból faragott kilincset, amire olyan büszke vagy, és tartod, hogy nehogy bemenjek, mert annyira félsz, annyira félsz attól, hogy mi lesz, annyira félsz tőlem, a haragomtól, amit eddig nem is éreztem, de most már kezdem érezni, ahogy egyre jobban kihűl a bőröm, ahogy egyre jobban fázom Jaj, minek kell énnekem pont egy gyáva asztalost szeretni. Engedj be! Hallod, gyáva asztalosom, engedj be! Ne félj, te gyáva asztalos, nem foglak bántani. Megbocsájtok neked, tizedszer is, századszor is, ezredszer is megbocsájtok, hallod engedj be. Engedj be, hallod, engedj be! A hűtlenséged megbocsájtom, a mohóságod megbocsájtom, a hazugságaid is megbocsájtom, a butaságaidat is megbocsájtom, egyedül csak a gyávaságodat nem bocsájtom meg, azt, hogy nem engedsz be, azt, hogy némán kushadsz, mintha ott se lennél azt, hogy azt hiszed megúszhatod, erre nem tudok megbocsájtással gondolni, erre csak haraggal tudok gondolni. Engedj be, hallod, engedj be! Ha nem engedsz be, elmegyek és leakasztom a műhely faláról a legnagyobb fűrészt, és hagyom, hogy előjöjjön belőlem az a sok-sok sok harag, amit mind elnyomtam magamban, hagyom, hogy a harag húzza és vonja a kezemet és a fűrészt, nekimegyek vele ennek az átkozott szaunának, és minden deszkáját kettéfűrészelem, igen úgy lesz, kettéfűrészelem az egészet, az egész szaunát és az egész világot. Hallod? Kettéfűrészelem. Mindent megbocsájtottam volna, de azt, hogy nem hagyod, hogy megbocsássak, hanem gyáván elbújsz, azt már nem tudom megbocsájtani.

Utoljára kérlek, engedj be. Kezemben a fűrész, kettéfűrészelem az egész világot, az egész világot és a szauna ajtaját, és téged is kettéfűrészellek, te gyáva asztalos, piros lesz a fűrész a véredtől, hallod, vérpiros. Tudom, hogy ott vagy, hallod, engedj be! Engedj be, hallod, engedj be! Tudom, hogy ott vagy, tudom, hogy bent vagy, hallod? Engedj be!

Hámori Gabriella a Hallod, te gyáva asztalos című jelenet bemutatóján

FEHÉR LÁSZLÓ | KÚTBA NÉZŐ, 1988 olaj, vászon, 250 × 180 cm Fehér László a kortárs magyar festészet egyik olyan mestere, akinek munkái kön�nyen felismerhető és bizonyos értelemben könnyen értelmezhető alkotások. Témája mindig az ember, rendszerint a magányos, semleges térben álló, elszigetelt ember. A sötét háttér előtt álló, fehér körvonalakkal megrajzolt figurák modelljei régi családi fényképek szereplői, Fehér világának már szinte csak emlékké vált, testetlen lényei. E képekből álló sorozatával az 1990-es Velencei Biennálén aratott nagy sikert. „Tudtam, hogy új dologba kezdtem és hogy ezzel a két színnel, a feketével és a sárgával többet tudok elmondani, mint sok színnel” – mondta akkoriban új képeiről. A festmény nagy mérete, aszimmetrikus kompozíciója, a fekete felület nyomasztó dominanciája, a kútnál álló alak megfoghatatlan magánya különös feszültséget adnak a képnek. A lendületes sárga ív, a kút szélesen kanyarodó kávája sem igazán tölti fel életenergiával a képet. Sokkal inkább hiánynak, egy agresszíven kimetszett rész után ott maradt hegnek tűnik. A figura, aki maga is csak körvonal, szellemalak, elgondolkodva pillant le a mélységbe. Kútban tükröződő képe azonban egy igazi, testként felfogott alaknak a tükörképe. A tükörkép, ami tapasztalatunk szerint maga is csak illúzió, Fehér László festményén az egyetlen reális motívum. A tükörkép, az árnyék igazi, az árnyékot vető ember pedig csak illúzió. Ez a kettősség, vagyis kép és tükörkép megfordított értelmezése különös erőt és feszültséget ad a kompozíciónak.

KÚTBA NÉZŐ ÍRÓ | GARACZI LÁSZLÓ MŰALKOTÁS | FEHÉR LÁSZLÓ: KÚTBA NÉZŐ SZÍNÉSZ | KELEMEN JÓZSEF / LENGYEL FERENC Hölgyeim és uraim! Ezen a helyen nincs mód a Bevezetés a kútológia elméletébe című disszertációm teljes szövegének ismertetésére, mindössze két téma vázlatos érintésével szeretném jelezni, hol tart ma az elméleti kúttan diszciplínája. A kútba révedő ember antropológiájáról és az afrikai kútelefántok viselkedésének néhány aspektusáról fogok beszélni. Először is tisztázzuk a kút fogalmát: a kút vízszerzés céljából földbe mélyített kerek gödör. A kutat a homo sapiens évezredeken keresztül a vízszerzés mellett az úgynevezett kútba révedésre is használta – mint itt a képen látható. A modern csatornázási technológiák fejlődésével a kutak vízivási funkciója háttérbe szorult, a kútra halálos csapást mért a vízcsap intézménye. Ma már a kút nem annyira az ivás, mint inkább a filozofikus, szentimentális vagy turisztikai jellegű kútba révedés miatt tarthat számot a tudomány érdeklődésére. A turisztikai kútba révedés jellegzetes példája, amikor egy mediterrán kisváros főterén a kútkávára szerelt rácson át a mélységet fürkészve olyan speciális horgászbotféleség megszerkesztésén törjük fejünket, amellyel a turisták által kútba dobott tízcenteseket ki tudnánk piszkálni. Ha a kútba révedés filozófiai aspektusát próbáljuk elemezni, akkor kimondhatjuk, hogy az ember ilyenkor legtöbbször az idő természetén tűnődik, más szóval: próbálja megérteni a múltat. Vegyük észre, hogy (a képre mutat) az ember ilyenkor valójában nem a múltat, hanem saját jelenbéli árnyképét látja a fodrozódó vízen. Bár szándéka szerint az emlékezés a múltra irányul, valójában a jelen aktusa. Az emlékezés nem elfogulatlan, célja valójában nem az igazság kiderítése, hanem az édesbús nosztalgiába zsibbadás kéjes állapotának mesterséges létrehozása. Ha a kútba, illetve múltba révedés igazi értelmére gondolunk, a következő fogalmak jutnak eszünkbe: önvigasztalás, öncsalás, öntömjénezés, öntözőberendezés. Emlékezésbe feszülő énünk a múlt kusza képeiből látványos összefüggéseket konstruál a jelen számára, nagyszabású történeteket hoz létre egy szerethető és grandiózus alakot állítva középpontba, aki diadallal vagy tragikus héroszként harcolja végig az élet nagy csatáját. Hölgyeim és uraim, most pedig térjünk át a csak látszólag könnyebb témánkra: az úgynevezett afrikai kútelefánt fenomenológiai analízisére. Hérodotosztól tudjuk, hogy már az ókorban ismerték azt a különös jelenséget, mikor az elefánt kútba lógatott ormánya a víztől megduzzad, az elefánt a kút kürtőjébe szorul, és addig áll ott, fejét szomorúan lehorgasztva, míg ormánya vissza nem tö72

pörödik eredeti méretére. Nem ritka eset, hogy ezt a folyamatot az elefánt elérhető magas életkora ellenére sem tudja épen és egészségben kivárni: ez a magyarázata a fejükön egyensúlyozó elefántcsontvázak távolból is látható kísérteties alakzatainak a szél seperte szavannán. Egy ismert bantu törzs, melynek elefánt a totemállata, az imbolygó csonttornyokat onyanyi munyunak, azaz a hősi régmúlt tettein meditáló elefántistenségeknek nevezi, ami megbocsátható tévedés, hisz tudjuk, az elméleti kútológia alaptétele, hogy kútba révedni csakis ember tud. Itt szeretném óva inteni hallgatóimat attól, hogy az elméleti kútológia egzakt diszciplináját összekeverjék az elméleti kutyulógiával, mely a dolgok összekeverésének tudománya, másrészt valószínűségi ebtant is jelent. Búcsúzóul vessünk még egy utolsó pillantást a képre: a kútba néző ember alakja akár csüggesztő is lehetne, ha nem tudnánk a kútba révedés egyfajta éltető kisugárzásáról: a megértésre törekvés örök vágya, hamis gyönyöre, melankóliája, erőfeszítése kárpótol a veszteségért. Valami ilyenkor is történik, mozgásban van: fodrozódik a víz, titkos energiamezők hullámzanak. Önök hamarosan átsétálnak egy új helyszínre, egy másik képhez, egy másik előadóhoz, egy új és friss életjelenség felé. Változó színek és formák, egy új hang telt zengése, egy új kút csillogó és titokzatos mélye, ahová kíváncsi tekintetüket belefúrhatják. Telik az idő, zajlik a grandiózus és felfoghatatlan ütközet és színjáték. Ahogy annak az elefántimádó bantu törzsnek a jelmondata hirdeti: Agyaraink harcban állnak, az ormány a helyén van… Hölgyeim és uraim, köszönöm megtisztelő figyelmüket, további szép estét!

TEXTÚRA 2016 MAGYAR NEMZETI GALÉRIA

ELŐADÁS

KIADVÁNY

Rendező Valló Péter

A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2016/8 Sorozatszerkesztő: Borus Judit

Dramaturg Kovács Krisztina

A műalkotásokról szóló ismertetők Bellák Gábor

Produkciós munkatársak Bácskai Nóra, Csiszár Kinga, Schlett Anna, Zubovics Kata

A szövegeket gondozta Borus Judit, Hessky Eszter

Jelmez Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Textiltervező Tanszék hallgatói (Gspann Zsuzsi, Györök Bori, Hegedűs Dóra, Lévai Zsófia, Nagy Brigi, Nagy Zsófia Eszter, Ottlik Jikka, Pázmány Lili, Poprádi Flóra, Szirtes Aliz, Vecsei Kinga Réta, Veszprémi Gabriella, projektvezető tanár: Remete Krisztina) Fotó Szesztay Csanád Grafikai munkák Czipor Adrienn Audiovizuális tervező Seres Tamás Zenei tanácsadó Károlyi-Szalai Eszter Közreműködők az Anima Musicae kamarazenekar, valamint Benedek Attila és Fülöp Eszter (a Vasas Művészegyüttes táncosai)

Fotó Szesztay Csanád Grafikai munka Megyeri Ágnes Nyomdai kivitelezés Keskeny Nyomda Felelős kiadó dr. Baán László főigazgató

ISBN 978-615-5304-68-2 HU ISSN 0231-2387