AZ ITT PUBLIKÁLT SZÖVEGEK AZ ELŐADÁSON ELHANGZOTT VÁLTOZATOK. FOTÓ: SZESZTAY CSANÁD | GRAFIKAI MUNKA: MEGYERI ÁGNES
IDA ÍRÓ | BÁN ZSÓFIA MŰALKOTÁS | JULES BASTIEN-LEPAGE – HALOTTAK NAPJA SZALONTAY TÜNDE ELŐADÁSÁBAN RENDEZŐ | PELSŐCZY RÉKA
Mondom neki, menjünk a Ligetbe sétálni, erre, még mielőtt a tóhoz érnénk, elkezd könyörögni. Hogy van itt egy kép, csak azt hadd nézze meg gyorsan. Mondom, Minka, én ugyan be nem megyek a múzeumba, végre süt a nap, itt megvárom a lépcső alján, ha tíz perc múlva nem jön, esküszöm, elmegyek egyedül. Negyedóra múlva már épp indultam volna, de gondoltam, inkább utána jövök és kiráncigálom innen, hát nem igaz, hogy egy vasárnap délelőttöt nem képes a levegőn eltölteni. Bolyongok össze-vissza, persze nem találom, azt nem mondta a drágám, melyik az imádottja, a telefonja ki van kapcsolva, szigorú, németalföldi matrónák és fitneszgyanús mitológiai hősök merednek rám, fessek, Minka így mondta volna, ez volt az egyik kedvenc szava, jaj, milyen fess ma a doktor úr, mondta, pedig akkor már, túl a kilencvenen, alig élt, gyere ide, intett magához a kórházban, hadd mutassam be ezt a kedves doktorkát, pont jó lenne neked, suttogta, olyan hangosan, hogy még a portán is hallották. Aztán az Ida, mindig csak az Ida… A művésztelepen, Szolnokon, akkoriban csak ők ketten voltak nők, ő meg az Ida, a Kohner Ida, aki báró lány volt, egy igazi baronesse, én viszont, mondogatta Minka kuncogva, pont hogy nem, de a pénz nem számított, csak az a kettejük közti, így mondta, é-let-re-szó-ló vonzalom, amelybe aztán annyiféle más érzelem is keveredett. Életreszóló, érted?! kiabálta Minka, hogy csak úgy zengett a kórterem, csak hát, szegény Ida hol van már, én meg még mindig itt rohadok, mondta, és állapotát meghazudtoló lendülettel kitépte az infúzióscsövet a karjából. Lehet barátságban megözvegyülni?, kérdezte. Szeretetett ilyen nyelvi dolgokkal bíbelődni. Idáról csak rajongva vagy gyűlölködve tudott beszélni. Majd meglátod, barátságban a kettő gyakran ös�szeér – mintha nem tudnám –, olyan kisajátító szigorral ragaszkodtak egymáshoz, ahogy csak fiatal lányok vagy szerelmesek képesek, pedig Minka nem szerelmes volt belé, hanem csak irigy. Irigy volt belé, lehet ezt mondani? Vagy féltékeny, na. Minkában volt tárgyilagosság. Néha úgy beszélt a gyerekeiről is, mintha nem tudná, hogy az egyikük az anyám. Szóval irigyelte, mert Ida magas volt, karcsú, elegáns, kilenc nyelven olvasott és még tehetséges is volt, Fényes lieblingje, mert Fényesnél tanultak mind a ketten, Fényes Adolfnál. Minka mindig úgy érezte, nála nem tehetségesebb, dühöngött is emiatt eleget, de most, így visszagondolva, s csontos, májfoltos kezével ilyenkor legyintett, kétség nem férhet hozzá. Ida apja is Adolf volt, mesélte vagy századszor, már betéve tudtam az egészet, az ország egyik leggazdagabb embere, Ferencjóskától kapta a rangját! Na, ha Idába nem is, a báró úrba lehet, hogy tényleg szerelmes volt, két méter magas, fess, kedves ember, aki festményeket gyűjt és még hegedül is, jaj, már ezért is mennyire irigyelte Idát, hogy az apjával olyan jóban volt! A báró úr mindig oly szívélyes volt, amikor Idát meglátogatta a Damjanich utcai fényes palotájukban: jöjjön, Hermina kedves, megmutatom a legújabb szerzeményeimet. Imádta ezeket
a délutánokat, amikor a báró karon fogta őt és Idát, és hosszan magyarázta nekik az újonnan vásárolt képek kivételes tulajdonságait. Mindkettőjüknek voltak kedvencei, Idának is, neki is, és Minka aprólékosan leírta, melyik hogy nézett ki. Én egyiket sem láttam soha, mégis olyan volt, mintha a saját szobám falán lógtak volna. A festő nevére néha már nem emlékezett, de a képet mindig tisztán maga előtt látta. Volt egy kisméretű, XIX. századi francia, azt nagyon szerette. A báró úr gyűjteményében csak ez az egy kép volt ettől a festőtől, semmi különös, egy falusi úton egy idős férfi kézenfogva megy a két unokájával, egy kislánnyal meg egy kisfiúval, az út mellett temető, a háttérben gyárépületek füstölő kéménnyel. A képen, mondta Minka, a nagyapa mintha épp megtorpanna, mereven maga elé néz, a kislány, a nagyobbik unoka meg felnéz rá és mintha noszogatni akarná, de az öreg láthatóan kívül került a pillanaton – vagy talán épp akkor került bele, mint aki hirtelen ráeszmélt valamire, amit a gyerekekkel nem oszthat meg. Valahányszor látta, mindig lenyűgözte, miként képes valaki ilyen látszólag semmitmondóan ábrázolni azt a későn jövő felismerést, hogy tényleg meghalunk. Aztán bekövetkezett az, amire soha, senki nem gondolhatott (ezt néha együtt mondtuk, mint egy görög kórus): Kohner báró tönkrement és mindenét pénzzé kellett tennie, az imádott gyűjteményét is. Én ott voltam, mondta Minka, ’34-ben az árverésen; „az évszázad aukciója”, írták a lapok. Az Ernst Múzeum annyira megtelt, hogy többen rosszul lettek a levegőtlenségtől. Kohnerék részéről persze senki nem volt ott, Ida sem, nem vitte volna rá a lélek, de engem megkért, hogy menjek el, mit megkért, könyörgött, hogy legalább én nézzem meg még egyszer a képeket. Ott láttam utoljára azt a kis franciát is, rögtön azt hozták ki elsőnek, de senkinek sem kellett… Három évvel később, mondta Minka, Idának saját kiállítása volt az Ernstben – majd megpukkadtam az irigységtől. Persze segítettem neki, hogy, melyik kép hol lógjon, és akkor egyszer csak elsírta magát, hogy éppen ott, abban a teremben adták el az apja gyűjteményét. Szegény öreg, még abban az évben, ‘37-ben meg is halt. Szerencséjére, mondta Minka, és ilyenkor úgy nézett rám, mintha miattam robbant volna ki a II. világháború. Ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, akkor már nem érdemes tovább élni. Ezt írta Farkas István, az Ida férje, arra a levelezőlapra, amit az Auschwitzba tartó vagonból csúsztatott ki. A lap Herczeg Ferencnek volt címezve. Herczeg megígérte neki, hogy közbenjár Horthynál, aztán nem lett belőle semmi. A zsidó származású újságírók és könyvkiadók listáján Farkasé volt az utolsó név. A nevet, mondta Minka, s göcsörtös mutatóujját ilyenkor feltartotta, kézzel írták a lista végére. Utóbb kiderült persze, hogy a kézírás azé az emberé volt, akire Farkas a kiadót íratta. Ötvenhét éves volt. Amikor kiszállították őket a vagonokból, a többiek mondták neki, hogy mondja magát csak ötvennek, de nem volt hajlandó, beállt az öregek és a gyerekek közé. Ida nem és nem volt hajlandó elmenekülni, amikor Istvánt elhurcolták. Csökönyös volt, mint egy öszvér!, dühöngött Minka. Gyér, ősz haját kisimítottam izzadó homlokából. Ne beszélj annyit, pihenj. A munkaszolgálatos fiát várta haza, mondta. A testét a nyilasok a Dunába lökték. A gyerek már csak az anyja halála után ért haza. Doktorkám, jó, hogy jön, hát meddig húzatja még itt velem?! [kis szünet] (A képre mutatva): Itt, rögtön a második teremben bukkantam rá. Már messziről felismertem. A festő neve: Jules Bastien-Lepage. Kisméretű. Francia.
SZEGÉNY SALOME ÍRÓ | BARTIS ATTILA MŰALKOTÁS | LUCAS CRANACH – SALOME TÉBY ZITA ELŐADÁSÁBAN RENDEZŐ | TÖRÖK FERENC
Hogyhogy mi ez? Mondom, hogy semmi. Egy fej. Most mi van? Nem láttál még fejet? Na hát akkor? Mit kell itt csesztetni az embert? Nem értelek, egyfolytában csesztetsz. Mint egy stázi. Vagy náci. Vagy mittudommi. Mintha nálad lenne az igazság egyfolytában. Egy fej, és kész. Mert csak. Azért. Mert kell. Mert tetszik. Szép a szeme. Na jó, ebből most már elegem van. Kicsípem neked magam, itt készülök egész este, hogy neked valami végre jó legyen, és ahogy megjössz, már kezded. Te kész őrült vagy. Mondom, úgy kaptam. Mert elkértem. Mert tetszett. Ezt most már nagyon kezdem unni. Fogalmam nincs róla, hogy kicsoda. Biztos, valami lúzer. Vagy homlesz. Vagy mittudomén. Tele van a város ilyenekkel, a halálnak se kellenek. Kit érdekel, hogy kicsoda? Tényleg? És téged miért érdekel? Tudod, engem az érdekel, hogy miért nem inkább én érdekellek? Hogy miért nem velem foglalkozol? Hogy miért kell nekem ezt nap mint nap tűrnöm, hogy úgy beszélsz velem, mint a kutyáddal? Mások felszögeznék nekem még a Kisjézuskát is karácsonyfára, te meg csesztetsz egy fej miatt. Na jó, ezt most már nagyon hagyd abba. Nincsenek mások, nem tudom, honnan, veszed ezt egyfolytában. Nem azt mondtam, hogy mások vannak, hanem, hogy a Rudi már kiscsoportban beszolgáltatta nekem minden nap a bocicsokiját. Neked meg könyörögni kell mindenért. De igen, drágám, könyörögni. Pitizni, mint egy kutya. Miért, tegnap mit csináltam? Szerinted nem pitiznem kellett azért a szarért? Nem azt kérdeztem, hogy mennyibe került, hanem, hogy tulajdonképpen miért is kell nekem hason csúszni előtted. Nem gondolod, hogy egy kicsit megalázó? Tudom, hogy nem vagy kiscsoportos, nem erről beszéltem, hanem, hogy úgy látszik, te nem tudod, hogy már ott kiderül az ember jelleme. Nem, édes, nem terrorizáltam Rudikát, hanem megosztotta velem, amije volt. Mert csak. Jó szívből. A két szép szememért. Minden reggel betette a zsebembe a bocicsokit. És nem várta tőlem cserében, hogy hason csússzak. Tudod, ha szeretünk valakit, azt nem árt néha kifejezni. És őt erre megtanította az anyukája. Egyébként végül még azt hiszi az ember, csak arra tartják, hogy legyen kit csesztetni. Szóval ne gyere nekem azzal, hogy mellébeszélek, miközben pont te terrorizálsz. Így van, drágám, mást se csinálsz, csak terrorizálsz. A bugyim honnan van, a kocsim honnan van, a fejem honnan van. A boltból. Bementem a bugyiboltba, és vettem egy bugyit. Mert úgy látszik, én kell vegyek magamnak, pedig úgy emlékszem, nem én szaggatom szét. Pontosan, ahogy mondod. Bementem a fejboltba. Most nyílt. Direkt nekem. És pont olyan hülyék fejét árulják, mint te. Olyanokét, akik mást se nyomatnak, mint, hogy bűnös vagy, meg fogol halni, nem támadsz fel. Kértem én, hogy feltámadjak? Kértem, vagy nem kértem? Mert szerintem nem kértem. Különben se engedem meg senkinek, hogy feltámasszon. Rettenetes volna, ha a halottak visszatérnének. Azért te is belegondolhatnál egy kicsit, mielőtt erről álmodozol. Itt ülsz, és bejön anyád. A kemótól kihullott hajával. Na? Hát azért pofára esnél. Vagy nekem a macskám, a Pinci. Most mi bajod? Nem összehasonlítottam, nem értem, mit kapod fel a vizet. Nem mondtam, hogy Pincuska az anyád, nem is ugyanoda vannak temetve. Nyugodj már le. Csak azt mondom, hogy a hullák maradjanak a helyükön.
A LEGJOBB, AMI TÖRTÉNHET ÍRÓ | GARACZI LÁSZLÓ MŰALKOTÁS | GIOVANNI ANTONIO DA PORDENONE – SZENT MÁRK EVANGÉLISTA PÁLFI ERVIN ELŐADÁSÁBAN RENDEZŐ | PELSŐCZY RÉKA
Tompán, szürkén fénylik a tó, a csónakokat kihúzták a partra, roppan az avar, nem szólunk egymáshoz, gyűlik bennem az ingerültség, a hiábavalóság érzése, az üresség, minek vagyok itt, el kéne küldenem Lizát, máshol kéne lennem, ahol nagyszabású, jelentős események zajlanak, vagy otthon, egyedül, verset írni vagy végezni magammal, első sétánk és máris unom, feszengek, ő viszont mióta készült rá, mosolyog révülten, tőlem függetlenül, mert velem lehet, foghatja a kezem, sétálunk a ligetben, mint egy igazi pár, hogy lesz szerelmes egy lány, észrevesz valami apróságot, rácsodálkozik a fiú körmére, váratlanul lenyűgözi a körömágynak az íve, a domborulat finomsága, árad abból a körömből valami kisugárzás, magnetizmus, csak ő érzi, ő veszi észre, ő látja, ő képzeli el, az övé, ez a hirtelen szeszély dönti el a sorsát, a lányok a véletlen fanatikusai, ahogy a fiúk kételkedő dogmatikusok, az állatkert, a múzeum, a Wünsch-híd, vagyis a vágy hídja, itt bukkant a felszínre a földalatti, a síneket rég betemették, néhány méter pázsiton ível át a régi gyaloghíd, nem köt össze semmit, céltalan kerülő az ég felé, üres rom, önmagába merülő szépség, emléke a nincsnek, a szétbombázott állatkertből erre futottak az életben maradt lakók, és hetekig keserves bőgés hallatszott a föld alól, közeledünk a Hősök teréhez, meg akarok szabadulni Lizától, milyen ürüggyel küldjem el, egyedül akarok lenni, hogyan lehetnék magam, hogy tűnhetnék el, ez a kérdés, a nagy feladat, én nem érzek semmilyen kisugárzást, szánalomból jöttem el vele, hátha megnyugszik, abbahagyja ezt a szemérmetlen, pihegő kitárulkozást, lemond rólam, megérti, hogy nem kell, de nem tudok mit kezdeni ezzel a konok elragadtatással, inkább oda se figyelek, próbálom elfelejteni, hogy fogom a kezét, a Hősök terén turistacsoport áll, hullámzó fejek és vállak, valami szokatlan történik, látványosság vagy mutatvány, sárga láng a múzeum falánál, elindul, megtorpan, a levegőbe szagol. Leül, tisztálkodik, nyalogatja magát. a közönség egyre nyugtalanabb. Elégedetlenek, itt a veszedelem és nem törődik velük. Heccelő kiáltások, kurjantások harsannak, hát ők már prédának se jók? hátat fordítanak, hogy felbirizgálják az ölési ösztönt, nincs bajsza, az lehet a baj, mondja valaki, ha levágják a bajszát, nem támad, abban van az ereje, mint Sámsonnak a hajában. Onnan jön az erőszak. Ha leszakad, vége, jámbor cicává tunyul a bestia, vérengző fenevadból nevetséges hústömeggé korcsosul, a szavanna balekjává… Félrefordítja nagy, szomorú fejét, bámul a semmibe, a távolba, mintha lenne ott valaki, aki talán kezeskedne érte, kimentené szorult helyzetéből, mert nem azért szökött meg, hogy visszajusson a kávéillatú szavannára, élet és halál urának, hanem hogy megkeresse régi társát. A legörbülő száj és a láthatatlan barát, elengedem Liza kezét, az emlék beszippant:
ez volt anya legszebb és legnehezebb meséje, mert nem könyvből olvasta, mint a többit, hanem ő találta ki. Ugyanarra az ötletre épültek: Márk és az oroszlán bajba kerül, és mikor nincs kiút, Márk megcsavarja ujján a gyűrűt, és az oroszlánnak szárnya nő, vagy mindketten láthatatlanná válnak, lepattannak róluk a bilincsek, a gonoszok megfutamodnak. akkor már csak az én szobámat takarították, a nappaliban leszakadt a függöny, a plafon beázott az őszi esőkben, ha apa vigyázott rám, anya ment el, ha anya vigyázott rám, apa maradt ki éjszakára, spiccesen és felajzva érkezett haza, félve, hogy anya kérdőre vonja, de anya nem szólt, nem akarta, hogy a helyzet még jobban elmérgesedjen. apa rágyújtott, erre anya az ablakot próbálta kinyitni, hogy szellőztessen, a nedvességtől megvetemedett a keret, beleduzzadt a tokba, a függöny is a két ablakszárny közé szorult, apa telefonált, a hangjából, a hangszínéből lehetett tudni, hogy mindjárt elmegy újra, megcsavartam ujjamon a gyűrűt, kiszabadult a függöny, elnémult a telefon, megfordultak, és úgy néztek egymásra, mint amikor én még nem voltam. anya rám adta a pizsamát, mesélt, aztán betakart, le akarta kapcsolni a villanyt, nyafogtam, húztam az időt, mesélje el, hogy néz ki Márk és az oroszlán, mit csinálnak, mikor a következő kalandra készülnek, mikor csak úgy otthon vannak este, anya gondolkodott és behozta a másik szobából azt a nagy albumot, kinyitotta és ott hagyta az ágyam mellett, Márk egy könyvet mutat az oroszlánnak, bal oldal, első sor, innen folytasd. Az oroszlán láthatóan fél, hogy Márk rájön hogy nem tud olvasni. Úgy tesz, mintha elmerülne gondolataiban, de félszemmel a könyvet nézi, hátha mégis kiderül, hogy ismeri a betűket, Márk nem sürgeti, ott tartja ujját az első soron, így várnak együtt napokig, évekig, évszázadokig, a tanítás és tanulás szelíd pózában, végül is nem vágtunk át a téren a múlt ködbe burkolózó szobrai alatt. Nem derült ki, mit néznek a turisták, befordultunk újra a fák közé, pedig rohamosan esteledett már. Ez volt az első nap, hogy Liza feljött hozzám, sápadtan hallgatott a liftben, az volt a tekintetében, hogy nem érdemel meg. Közvetlen egymás mellett álltunk. Nézem a táska fülét szorító kezét, vékony ujján az ezüstgyűrűt, a rózsaszín körmöket. És még mindig nem tudtam, hogy ez a legjobb, ami történhet velem.
AZ ALVÓ TANÍTVÁNY ÍRÓ | JÓKAI ANNA MŰALKOTÁS | EL GRECO – KRISZTUS AZ OLAJFÁK HEGYÉN SIMON KORNÉL ELŐADÁSÁBAN RENDEZŐ | TÖRÖK FERENC
I. …ha mindenki más is, én nem alszom el. Ha a mester kéri, „virrasszatok velem”, jó oka van rá. Adhatta volna parancsba is: elaludni nem merészeljen senki! De Ő nem az a parancs-osztogató fajta. Sőt. Mintha csak végrehajtaná egy nála is nagyobb, titokzatos Úr parancsát: szelíden, halk szóval kérlel. Pedig durva ez a világ. Az ordítozás természetes vita helyett verekedés. De a Mestert még nem hallotta kiáltani senki. Meg sem lökte a vállunkat, „hé, barmok, figyeljetek!” Csak beszél és néz. Ez az átható tekintet, ez a koponyát perzselő nézés Judás szerint őrjítően idegesítő. Korlátoz a szabadságunkban, szinte kényszerít, hogy kövessük. Veszélyes, álcázott erőszak, mondta tegnap Judás /nem én/, miközben a bokorba kuporodva emberi dolgunkat végeztük. Már-már a terror kifinomult formája, ahogy levesz a lábunkról, az örökös, monoton hirdetéssel. Anélkül, hogy észrevennénk, már terel is minket, ő előre az úton. De hát miféle út ez? Se kocsma, se lupanár, se potyogtatott pénzeső, és most még aludni is tilos…persze, ezt mind-mind Judás mondja, nem én, nem én…én hűséges vagyok, bár keveset tudok, de mindent hiszek. Micsoda megtiszteltetés, ébren maradni, Vele, részt venni, mert valami közeledik, igen, valami nagy és fontos esemény, s ebben szereplő leszek, talán említenek is majd, név szerint, későbbi és hálásabb időkben, engem, az egyszerű tanítványt, a halszagút és bozontosat, „példa-kép, a hűség példaképe”, hát hogy is alhatnék át egy ilyen éjszakát?? …Csak kicsinyég pihnek. Felén se járunk még az éjnek. Különös. Nincsenek csillagok. Pedig felhős az ég. Csak sötét. Mintha becsukták volna, vasajtó mögé, a fényességet. A Mester fentebb, a domb tetején üldögél térdel, esetleg guggol, egy aránylag világosabb tisztáson. Mit csinál? Ilyen távolságból nem lehet pontosan állítani. Csoda, hogy el nem zsibbad ebben a nyakatekert pózban. Nekem bezzeg csikorog a térdem, sajog a bokám, hasogat a lapockám. Itt mellettem – szép kis társaság! – a többiek békésen hortyognak. Bocsáss meg nekik, Mester, mennyi gyenge jellem! Nekidöntöm a hátam a sziklának, a jobb kezemmel megtámasztom az állam, le ne konyuljon a fejem, meg ne essék ez a szégyen, a bal kezemet laza, kellemes mozdulattal magam fölé hajlítom. A takaró…hát csípősek az éjszakák. De nem ám alábújni, fázósan és kényelmesen. Éppen csak általvetni az ölemen, és várni, ábrándozni, milyen is lesz a beígért Ország…pálmaágak, hozsanna, virágok szirma a talpunk alatt, alig egy hete…micsoda dicsőség, mi jöhet még, pluszban, ez után?...Hunyt szemmel is látom…színes a kép és szinte érinthető….Megengedtetett, hogy álomban lássam a valóságot, nekem ez – nem vagyok álszerény, - jár …a hosszú szolgálat jutalma…Valami fehér, szárnyas lény valamiféle serleggel suhan, de a serleg üres már, hát persze, a Mesternek inni hozott ez az angyalféle, meg is itatta, érlelt aszú borral, mennyei energiaital…most már minden sínen van, minden halad a terv szerint, a Mester erőre kap és jaj az ellenségeinek! Álmommal is tanúsíthatom, amiről bizonyságot hoz a reggel glóriával, ujjongással befejeződött a Nagy Korrekció, amiről János szavalt, a maga szokott rejtélyességével, megmenekült a Föld, A részletek…? A részletek nem érdekesesek… csak az eredmény, a nappali fényben rögzült gyönyörű pillanat, sikerült szenvedés nélkül visszabillentetni
a világ szekerének sárba cuppant kerekét…Ébredjünk hát! Diadalünnep, hozsanna! …Hogy mi történt? Mit sutyorogtok bűzös, borgőzös lehelettel a fülembe? Hogy láncra verték, elhurcolták, akadt, aki le is köpte? Hogy Júdás volt az egyetlen, aki nem aludt, egy percre sem? Ébren árulta el. …Kit is?...Mit is?! Félek. Csorog a vizelet a lábam szárán. II. -a…ez az aluszékonyság. Népbetegség, egyéni kivitelben. De miért teszik a tárgyalást hajnali nyolc órára? És mit is tanúsíthatnék én? Hiszen alig ismerem. A vádlottat. Állítólag jó barátom. Inkább csak szimplán kolléga. Hogy hallottam mit kiabált a tribün előtt, sőt, a tribün felé, április negyedikén két órakor a Hősök terén? Hát lehetett ott bármit is tisztán hallani? Abban a tapsviharban? Éljenzés, miegyéb… Ha összekapom magamat, talán még a végére odaérek…Mintha rajtam múlna. Bármi is. De a borotválkozás húsz perc, minimó kalkuló… Borostásan pedig nem állhatok eléjük, tiszteletlenség, rosszul venné ki magát, ezeknek. Végül is bagatell ügy. Bagatell. Szundítok még egy kicsit… -b– Jó asszony ez. Csak fúrton-fúrt panaszkodik. Mindig van vele valami. Gyanús szemölcs, migrén, meg ugye az anyja is meghalt, a főnöke csicskáztatja, nem lesz gyereke, helyesbítek, gyerekünk, hát ez szívás, de kérdem én: a lamentáció segít? Leül, szemben velem, olyan közel húzza a fotelt, hogy a térdünk összeér, kapkod a kezem után, utálom a nyálkás, izzadt kezeket ugrál a szemgolyója, esküszöm, folyik az ajkáról a szó, én nem vagyok szörnyeteg, hagyom, hogy ömlessze, épp csak odapislantok a képernyőre, legalább a gólhelyzetet lekapjam, aztán jön ez az ólmos fáradtság, ös�szemosódik az emberi kar a karfával, szunyókálok, ő csendben sírdogál, a sírás mintha altatódal volna… Legyünk őszinték: mi közöm hozzá?.... III. …micsoda? Ejnye-bejnye, vége? Jön az az angyal, vagy egy másik angyal, az angyalok olyan egyformák, ingerek az archaikus mosolygásuk, és azt mondja tárgyilagosan valami mássalhangzó nélküli nyelven, amit mégis értek, hogy végre itt az idő, ébresztő! …..Mert hogy átaludtam az egész életem: rémálom, kéjálom, majd újra ébren felidézzük szép sorjában, de most – semmi csomag! – indulás. „Ec-pec, kimehetsz, holnapután bejöhetsz”… Hol vagyunk? Még mindig az óvodában? Kitép a testemből, szakszerűen, zörgés-dörgés-recsergés, a fejéről a talpára áll minden, a szemem már csukva…de látok…!
FIAM, TE ANYASZOMORÍTÓ ÍRÓ | KISS NOÉMI MŰALKOTÁS | KOKOSCHKA – VERONIKA KENDŐJE TROKÁN NÓRA ELŐADÁSÁBAN RENDEZŐ | TÖRÖK FERENC
Ssh…alszik! Nehéz napunk volt, tudom. Így elfáradt. Voltunk a rendelőben, főztem ebédet, kitakarítottam a kádat, voltunk a Tescóban, mostanában a napunk fénypontja, elmentünk tankolni, siettünk haza, jött a postás, hozta a gyest, huszonnégyezer, és a felszólítást az ELMŰ-től, harminckétezer, az így ennyi volt. Aztán jött egy telefon, hogy nem tudnak fogadni a radiológián, bejött egy munkám, gyorsan megírtam a választ, amíg aludt, kitöltöttem pár számlát. Visszahívtam a garanciát, holnap megjavítják a mosógépet. Elmentünk mamához, amíg gügyögött neki, én kidőltem, végre tudtam vécézni egyet. Közönség nélkül. Nem csodálom, hogy kimerült, tizenkét dolgot így megcsinált ma velem. Tizenkét stáció, kipurcantunk. Hoppá, mit találtam? A kis gumikereszt, amit tegnap egész nap kerestünk a konyhában. Állandóan rettegek, hogy nem vesz levegőt. Volt egy éjszakánk, 2 hónapos volt, és van ez a babaőr, amit be kell rakni az ágy meg a matrac közé, hogyha a gyerek nem vesz levegőt, besípol, na ez nem sípolt be, de valahogy felébredtem és odamentem az ágyához, már tiszta lila volt a feje, szóval kikaptam az ágyból, megráztam és valahogy magához tért. Nahát, azóta nem nagyon merek elaludni mellette. Bocsánat…Halló, szia Jóska, teregetek, mit csinálok szerinted teregetek, jó, nincs itt senki, figyelj lerakom mert fél kezem van, jó, jó, szia. Bocsánat, a férjem Jóska, ő kint van Németországban, egy kicsit féltékeny, mondjuk nem csodálom, jaj nem azért, van egy történetünk. Szóval, amikor ő már kint volt Németországban, akkor én teherbe estem, mondtam neki, mondom, figyelj Jóska, én nem voltam senkivel, hát nem hitte el. Ki hiszi el mondjuk, miért te elhinnéd? Nem hát persze, hogy nem, én se hittem el, bebaszott neki ez a szeplőtelen fogantatás, jó, hogy kint maradt Németországban, mondjuk lehet, hogy itt van a szomszédban, csak nem akar hazajönni. Mikor megszületett, egy kiló volt. Inkubátorba rakták. Jött három orvos, gyógyították, színes kapszulákat hoztak ajándékba. Hogy minek, azt a mai napig nem értem. Körberajzolták egy deszkán, és azonnal mentővel vitték tovább. Kívülről kopogtam, kapartam az akvárium ablakát. Nem figyelt, befordult. Zokogott az éhségtől és a szomjúságtól. Bebújtam a paplan alá, imádkoztam, hogy éljük túl az éjszakát. Teljesen néma volt a kórterem, csak a műszer sípolt ötpercenként. Lakott velünk egy furcsa vírus a klinikán, elvitt néhány csecsemőt. Imádkoztunk megint. Aztán hazavittem, babahordozóban, pokrócban. Beraktam a rácsos ágyba, alig vártam, hogy lelépjen végre a család, akkor fogtam meg először. Istenem, milyen sovány volt. Lógott rajta a bőr, mint gyűrött overáll. Délután jött Veronika nővér, a védőnő, az a sápadt, magas, sárga asszony. Keveset keres és verik. Van ez a titok. Hozott koraszülött pelenkát. Feltörölte gézzel az arcát. Már vigyorgott.
Nemsokára újra tavasz lesz, felveszem a hátamra, kimegyünk a Városligetbe, felviszem a dombra. Felviszem a kereszthez. Nyílik a sáfrány, megnézzük, jó? Én is unom az egészet. Unom a lakást, a konyhát, a hálót, a fürdőszobát, a kádat, a fürdetőt, a kötelező oltásokat, a betegségfórumokat a neten, a mama rákját, a papa infarktusát, az aggódó anyukákat a játszótéren, unom a gettót. Mondjuk ebbe még nem kell belehalni, nem? Hogy ha igen, én veled megyek. Bocsánat, magamra hagynának egy pillanatra?
GRIMASZK ÍRÓ | PARTI NAGY LAJOS MŰALKOTÁS | FRANZ XAVER MESSERSCHMIDT – KARAKTERFEJEK PINDROCH CSABA ELŐADÁSÁBAN RENDEZŐ | TÖRÖK FERENC
(Monológ három Messerschmidt-fej körül) Beszélőnk ruházata egy tipikus teremőr-viselet és egy 18. századi inas öltöny keveréke. Ül a háttérben, aztán föláll, hosszan körülnéz, fölteszi a parókáját, leveszi, megint mereszti a szemét, pózol, várja a közönség reakcióját. Eléggé valószerűtlen figura, szinte árnyalak, aki körüllengi, körülbeszéli a három büsztöt, melyek hozzá képest maguk a vaskos realitás. Na?.... Bámulatos, mi?… Ugye, hogy?... Tetszenek látni méltóságtok?... Nem tetszenek… Úgy látom, nem. Akkor penig? Tán nem azt méltóztatnak hinni, hogy itt vagyok alkalmazásban? Hogy én volnék a Saalaufsicht. A hogymondják. Felvigyázó. Teremőr. Teremtőm, micsoda szó! Teremőr…Van benne valami baljós tünékenység… rebbenékenység. Mintha „bőregér”-t vagy „denevér”-t formázna a prémes, védtelen száj. Van és nincs. Eltűnik a falban, egy tapétaajtó megett, egy föstmény mélyén. Ha nem egyenesen ott lakozik. Egy császári asszonyság, bocsánat, szárnyas krinolinja alatt. Van ott hely, elhihetik. Felőlem gondolják csak nyugodtan, hogy teremőr, ha már nem tetszenek észrevenni, amit látnak. Ha bédugult a szemük a látásomra. Megszoktam. Amott a Belvedere-ben is azt hívé a mob, a tömeg-nép, hogy valami kópé személyzet vagyok, múzijomszolga. És eme hitében addig tolta fől magát, hogy feszt közelébb jött, egész a tapogattatásomig. Ha már az effektív szobrokat tilos vala érinteni, mert bésipolt a rendszer, s jövének nagy trappban a teremőrök, kik közt elvegyülvén egérutat nyerhettem. Nézni, nem tapogatni, hogy valóság-e. Az igaz, Bécsben többedmagam vagyok. Wienben. Több kamerádom van. Brúderom, sorstársam. Gondozottam, kérem alázattal. És máiglan! Hogy hisznek nekem avagy sem, azt uraságtokra bízom, miegyebet tehetnék egy véknyahorpadt, több, mint 250 éves alakúlattal, mit szavaimmal vagyok elmondani kénytelen? Nem szeretem a szavakat, mennek a látvány nyomában, mint a hangyák, széjjelhordják és össze. Megmásszák az orcám, s én nem szeretem a csiklándásuk. Mint tudni méltóztatnak kegyelmetek, az én… szóval a mesterem az 1755ödik esztendőben költözött Bécs várasába. Én akkortájt még amolyan fuschide-fuschoda voltam a Három vadkanban, s 14 se, olvasni épphogy tudó süvölvény. Egy szép napon szalajtott a fogadós, hogy ide és ide vigyek valami pakkot, bizonyos Franz Xavér Messerschmidt úrnak kezeihöz. Termetes pakk vala, gondosan bécsomagolva kéregpapírba, s még kongott is, ha odaütém sarokkőhöz, kapuvashoz. Ez valami edény lesz, mondottam magamnak, serleg vagy kupa, holott éppenséggel szoborfej volt, ónból. Mint utóbb megtudám, egy klagenfurti mészáros küldötte vissza avval, hogy hiába a felesége büsztje, ki meghólt, ez a nyavalya gorgó kinyújtja reá éjtszakánként a némberi nyelvit, úgyhogy őnéki többet nem kell.
Na, átadám méltóságos uramnak a nehéz jószágot, közben igen tátám a szám, igen megteccett, ahon valék. Járt a szemem a béüvegezett szép csűrben föl-alá, és ahogy más fütyörészik, én váltig grimaszoltam. Amit megpillanték, ahhoz a magam orcáját menten hozzáigazétottam. Észre se vevém, s már járt a pofahúsom, mikép máskor is. Kofákat, hörpetős vendégeket, bárki fiát… olyat halandó az ennen orcájával mívelni nem tudott, mit én utána ne csináltam volna. Ezek a kollegáim a stelázsikról csak néztek magasztosan az alabástrom meg az ólomszemükkel, kisebbek, nagyobbak. A Franci bácsi ült közöttük pók gyanánt, szót se szólott. Nyájas, veszélyes ember volt, alig idősebb nálamnál, de már fürtösen, haját porozva járt, s bácsi vala. Egyszer csak odahítt magához. Na, gondoltam, ez most nyakon legyint a pimaszériámért, de nem. Hanem megfogott, a nagy húsos orrát reám emelte, s mutatta az orcájával, mit cselekedjek őutána. Tegyek úgy, azt mondá, mint kibe tűt döfnek belé. S most úgy, mint aki döf, ne sajnáljam. Én meg úgy tevék, serényen. Na most olyanképp, mint kit vadászkutyák kergetnek deréktól lefelé. Hő, amice, ez nem jó, ez deréktől fölfelé vagyon így. És én akkor újra szcenéroztam, hogy vajjon milyen lefelé. S ez így ment, fertályóránál is tovább. Mindent, amit csak parancsólt, tettem néki: prüszkölködjek, érezzek illatosat, penetránt büdöset, éktelen haragot. Legyen szorúlásom. Haldokoljak, sebesüljek meg súlyosan, legyek agyafúrt, kotnyeles, kópé. Lássak hőbörtömben angyalt. Gyakjon meg az ördög. Mán menekültem volna, mikor egyszer csak kegyesen megelégelte, s azt mondá, ebbe a szúrásba fölfogad, én lészek a teljes körű inasa, de eztán csak néki vághatom a képemet, senki másnak, mert lenyúz s kitömet. Tetszenek már érteni, méltóságtok? Ha látni ezek szerint nem is… Ó, kérem, mesélhetnék. És színtiszta igazat. Még hogy „csendesen alvó”… Nékik legyen mondva az a csend, az utólagos okosoknak. Nem mozdulsz, miközben démonok csiklandozzák a talpad. S a Franci bácsi tevőleg csiklandozza is, libatollal. Közben ordét: képzeld el, te istengummija, hogy őkelmék ki akarnak törni a fényre, de ha bezárod nékik az orcád, bészorulnak, elpusztulnak nagy vinnyogtukban. S kijönnek azután a természetes útjokon. Könnyekkel, köhögéssel, az elzúzált kis hullájok. Mesélhetnék, de éngem senki egyszer nem kérdezett, hogy mi micsoda, s mivégre van. Az életműben, ahogy hegyes orral, dobogó cimpákkal mondották egymásnak. Sejszének, inasnak, fejszének, csizmának nem helye az asztal. Évekkel az én jó gazdám halála után, Bécsben, az öccse bé se engedett a kiállításra. S adták ott ezeket a címeket. Gyerekesen síró? Hagyjuk, ez mennyi férfitakonyámba kerüle! Hagyjuk, pedig volt volna mit mondanom. Gesicht és Geschicht. Arc és történet. Azt méltóztatnak hinni, véletlen e két szó egybecsengése? Ugyan! Hogy egy ilyen Ásító, mint ez itt (az Ásító szoborra mutat, különben is, állandóan simogatja, rendezgeti a három büsztöt), hogy az micsoda. Minémű rettegés. Ásítva maradni álló napon át. Hogy az állkapcád ki ne akadjon. Nem könnyű. Ezeké az arcmásaimé hébe-hóba bizon kiakada, mint a szegény Pármai Izabelláé, II József császár első feleségéé, s mingyán bronzból. Mert az ón az mint a hús, a színmuszkulat. A bronzzal több a gond, s ha röliöf, még mögé sem nyúlhatol. Ott bezon fél éjtcakát tartott a reparációm, mire az Izabella helyre nem jött. Horribile a férj és a komorna határozott kiküldésével. Mert mit jajgassanak ott és sziszegjenek nékem? Ezeket is, máig megkezelem néha, ha megkergülnek. Mert hajlamosok reá, nagy műtárgy létökre. Akkor is, ha gazdám neve immár nagyobb betűkkel van kiírva, mint a császároké, kiket a sorsa megszoborni vezérlett. Tudják mennyi volt ilyen fizimiskából abban a műhelyben? Tömérdek. Én számlálám össze, egy napra rá, hogy elvitte a tüdőbaj. Ami azt illeti, épp annyira vala őrült, mint én. Vagy méltóságtok. Hatvankilenc ilyen stück volt odahaza, s még mennyi Európa szerte, professzoroknál, nagyuraknál, ki tudja hányfelé. S mi lészen azokkal utóbb! Mi lett légyen! El se fértek abban a házban, egymás hegyénhátán, még pofolták is egymást az ördöglakták, zengett az egész Terézváros, le a Váraljai révpartig. Akkor már Posonban lakozánk. Megvettük a Szarvas-házat, közel a Dunához, kicsi ház vala, egészen fecskefészek, de őnéki magának épp elég a csöndes visszavonultsághoz. Néki csöndes, én meg kelhettem föl rendet csinálni. „Béolvasztalak, geczi!” Tömérdek volt a gond velük. De még komoly szobor-korukban is! Ha már kínnal, szó szoros értel-
mében az orcánk verejtékével elkészültek, akkor is. Azé a szegény mészárosé nem volt egyedi eset. Ha a legcsekélyebb panasz érkezett, bizon utánuk kellett menni, postakocsin, gyalogosan, s a lelkükre beszélni, mintha vadászkutyák volnának őkelmék, orcám vadászkutyái. Ha ez az „őkelmék” itt helytálló. Ha már énkelmék, ugye, nincs a magyarban. A teremőr az… mit mondjak, avval nem árt vigyázni. Mesélhetnék, múzijomi szálákban élek évszázadok óta. Volt szerencsém egy morva születésű felvigyázóhoz, az ha két fél citromra lele valamely csendéleten, ha sokáig nézte, egybe tudta őköt szuggerírozni a szemével, s viszont: egy egész lemóniomot kettőbe. Az élete munkájával ezt bővön megtanulá, s már a hámozáson studírozott, mikor az erőlködéstől kilobbant szeme világa, s menhelyen végezte. Csak csendéletben utazott, másról nincs tudomás, szoborral bizonyosan nem mert volt kikötni. Mert a szobor… Nos, az kiszámíthatatlanabb, mint az ember. Az első közös skandálomunk a Mária Terézia volt, mármint az ólombóli. Alig egy hónappal a méltóságos kiöntése után elkezdett elébb kis fintorokat vágni, majd vihogni, végül már fölséges orcáit fölfújva lényegében illetlen hangokat hallatott, de hosszú órákon át. Akkor letartóztatták a fölvigyázót. Egy valóságos titkos tanácsost, úgy bizon! És lezárták a termet, le az egész Zeughaust, de már hiába. Mit volt mit tenni, diszkréten, de gorombán üzentek az én… szóval Franci Bácsinak, az meg rohant halálra váltan, és igen, cepelt magával, penig ki voltam én még akkor? Tán hogy legyen tanú reá, hogy ő semmiről nem tehet. Már a terem végében elkezdte tördelni a kezeit, s rogyadosztak a térdei összefele, hogy Főkamarás uram, így és úgy. Fölséges asszonyunk meg, már bocsánat, mint egy lotyó vihogott, méghozzá a lehető legfélreérthetetlenebbül. A szegény férjeura meg se tudott szólalni a szégyentől. Hogy egy császárnőből így csúfot űz a ki-kicsapós lávája. Az a Főkamarás ha ölni tudott volna a szemével, menten holtan esénk le, oda, a Zeughaus padimentomára. De a pillantásában így is benne vala a sorsunk. Pedig akkor én a dolgot a lehető legdiszkrétebben elrendezém. Nem kell hinni nékem méltóságtoknak, hanem meg kell nézni, ott, a Belvederében, hogy vihog-e még. Nem vihog! S vihogott-e egyszer azóta is, akár boldogultában, akár előtte. Hogy tud-e ilyesmiről a história. Franci bácsi reszketett, köhögni sem mert, patakzott a víz a parókája alól. Én penig odajárulék a kegyelmes asszonyhoz, s mint egy csipkeverőnének, duruzsolék az ólomfülébe. Csak képzeljék el, veregetem ott meg gyömködöm, isten bocsássa meg, a fölséges nyakát, az meg vihog és visszasúgdos, már érzem az utolsó vacsorám, s hogy tafelspitzet kérek majd, mire lassan megnyugszik, sohajt, visszarendezi a felpukkadott orcáját, lelkének e szertedúrt ruházatát. S még int hidegen, mehetsz te sár, te földi pór. Hazafele ringatózánk egymással szemben a császári batárban, a nagy Messerschmidt nézett reám, csóválta a kopac fejét. Tegyem a két térdem az övéhez, parancsolta, s fogjam meg a hüvelykujját. Úgy tettem. Érzek-e valamit, kérdezte. Azt, hogy fogja nagyságod, mondám. De hallottam-e a magnetizmus atyjáról? Nem hallottam. Akkor nem érti, mondotta. Mindazonáltal, ha túlélem őt, folytatta, mindenét reám íratja. De valószínűbb, hogy nem élem túl, mert a halála előtt ő beléfojt a Dunába. Avagy elad a Mesmer tanárnak, aki semmi pénzt nem sajnálna egy ilyen médiumért, persze, hogy, hisz általa, általam, ugye, őt, Messerschmidt szobrászt és praktikáit a magnetista in statu nascendi kifigyelhetné. Az a szuggeráns. Ahogy tetszik gondolni, feleltem a Franci bácsinak, aki a jéghideg kezével hazáig szorongatta a hüvelykujjamat. Mire a fölséges asszony kegyelmet adott volna annak az titkos tanácsosnak, akit most mindközönségesen teremőrnek mondanánk, a szegény ördög Kufsteinben, igen forcérozott körülmények között felköté magát. Lógott ki a nyelve, guvadott a szeme, nyomultak a hurkák a homlokán. A gazdám szerint majd’ olyan élethű volt, mint én magam. Legalább azt a kötelet tetszene hezzám képzelni a nagyságos úrnak, hogy ne dörzsölné a nyakamat naphosszat, panaszlottam föl minden reggel, midőn odaültem eléje.
De, csak dörzsölje, még örüljél, hogy béhugyoznod nem kell. Wiesensteig, ahol született, a sváb alpokban leledzik. A szülő anyja Straub-lány. Tetszenek érteni? Straub. Udvari szobrász. Johann bácsi, Jakob bácsi… a Straubok. Ezeknél tanult a Franci bácsi, és ezek a Straubok nem értették, hogy ha a Franz mindent tud a faszobrászatról, akkor minek megyen el a miazmás Bécsbe, ágyúrajzolónak, ólomöntőnek, szifilitikusnak. Van aki nem érti, én értem, de engem nem kérdez senki. Hiszik vagy nem, maga mondotta, hogy fél a fától. Mert amit csak faragott odalent a Svábföldön, az krumádli korától megszólalt, de szó szerint, lett légyen egy egyszerű asztal vagy egy Szent Ferenc. Megszólalt, s elmondotta néki, hogy mindent tud. Az ő összes titkát, mélyes vétkeit. Ha voltak, ha nem. Még nincs harminc esztendős, mikor oly fokra emelkedik a művészi ólömöntésben, hogy ezt a bizonyos, utóbb sajnos vihogó képmást a kegyelmes asszonyról, lesz szerencsénk keserves munkával létrehozhatni. Felejtsd el a császárnét, mondotta, ne hozzá akarj hasonlítani, hanem az emberhez. Az asszonyhoz, aki fölséges asszonnyá rendezi bé a húsos fizimiskáját. A nemgrimasz is grimasz, az csak igazán. Én meg ültem ott neki vagy álltam felhajazva, jobb volt, mint a kötél, s más egyéb próbatételek. Természetesen a hivatalos formázási időn túl cselekedtük ezt, zárt ajtók mögött. Meg is ölik, ha kiderül, hogy én vagyok a valódi modell, arcmása és inasa. Mert én voltam, ha hiszik, ha nem. Napjaink folyása úgy vala, hogy álló éjjel csikorgatta a fogát, csücsörgette az ajkait, orra-szája keresztre feszült, áldassék a neve, reggel penig, ahogy föltisztult a zabolátlan homály, odaült a tükör elé, hosszan nézte az orcája büdös csataterét. Próbálgatta, de csak amaz okból, hogy megmutassa nékem, mert ruganya volt, de kitartása nem. Minek kellek én, mester, ha itt a tükör? Mert ez a tükörképem, te meg a fizimiskám vagy. A lelkem izgékony gipsze, kisfiam. Ameddig szoborlak, a kezemben vagyok. S szobort is, ha kellett pisztollyal, korbáccsal, de borral is, libasülttel is, olykor egyéb illetlenségekkel is, mikhez kétséges erkölcsű dajnákat bérelt a számomra s fizetett. Ami azt a skandallumot illeti a Zeughausban, azt elhallgatták, tanú reá nem volt, legalábbis rajtunk kívül. De így is megkezdődött az intrika, hogy Messerschmidt szobrásszal baj van, s hiába volt címzetes tanár, Schletterer halála után nem őt nevezék ki az Akadémiára. A törpe senkik elküldték nyugállományba. Hess, madár! Kaptunk még megrendelést, nem mondom, mert valamiből élni kellett. Aztán az öccse elhítta Pressburgba, könyörületből, hát odaköltözénk. De már mindegy volt, nem érdekelte semmi más, csak az én mása. A szabad majom, ahogy mondá pirosló keszkenője mögül. Így éltünk, nem mesélem el. Aki látja, látja. És nem is tartom fel több szóval kegyelmeteket, mert mit tud a beszéd? Az emberi orcához képest csak locsogás, blablabla, húshelyettes. Az érzékek és a szenvedélyek nem értenek egyebet, mint képeket. Képekben áll az emberi kín, az emberi öröm, az egész emberi fintoritúra. Nem igaz? Úgyhogy elég, ha néznek.
balról jobbra: Csendesen alvó, Ásító, A gyerekesen síró
CAFAT ÍRÓ | SZABÓ T. ANNA MŰALKOTÁS | GIUSEPPE CESARI – DIANA SZARVASSÁ VÁLTOZTATJA ACTAEONT BORBÉLY ALEXANDRA ELŐADÁSÁBAN RENDEZŐ | PELSŐCZY RÉKA
Látom, hogy jössz, mindent látok... (Elintézem, nyugi, lányok!) Legyen meg, ha meg kell lenni... Lépj csak beljebb, szép fiú. Engem nem lephet meg semmi én vagyok a legjobb. Ennyi. Lesből meglepni egy vadászt? Mit képzeltél, szép fiú? Túl barlangi víz csorgásán, túl a visszhang vak morgásán, túl kutyáid vicsorgásán: mindent hallok, szép fiú. Hallom, amit nem hall ember: hallom, ahogy a szíved ver. Így csak állat hall, vagy isten, jól ismerlek máris, kinn-benn. Azt hitted, nem veszlek észre? De buta vagy, szép fiú! Csak úgy nézhetsz, ha engedem, most a te szemed a szemem. Haláli testem van, hát nem? A tükröm vagy, szép fiú. Láttál már isteni szüzet? Bennem ugyan nem rak tüzet - hisz mind szenved, aki él semmi földi szenvedély. Aki itt él, egyedül (Kuss már, lányok, csihadjatok!) földi szennybe nem vegyül.
A sok közönséges nő szül, ráncosodik, korhad, őszül, sorra kiesik a foga, melle löttyed, lóg a fara, ne vágyj rájuk, szép fiú. Szép a bőröm, hajam ragyog, látod, milyen fehér vagyok? Kígyózsírral, szarvasvérrel, farkasszőrrel ápolom. Gyönge lábam vérbe gázol, holdas homlokom világol, mellem kerek, combom feszes, minden ízem tökéletes, minden porcikámban égi édességem hordozom. Nézz meg bátran, szép fiú. Ne... Ne szólj. Ne mondd el, mit látsz. Hallgass! Mondom. Pofa be! Istennőt látsz! (Meg pár nimfát.) Hallgass és gyere ide, hadd nézzelek. Hm. Nem is rossz. Állati, hogy milyen izmos. Szőrtelen... Ez jó nagyon. Mint a nimfácskáim bőre, mikor megcirógatom. (Nyugi, lányok, elintézem. Ha mind menekültök, én nem.) Vadszagod van, friss vérszagod, mint a friss hús, tiszta vagy, meg is szagollak, ha hagyod és nincs okod, hogy ne hagyd... Ne keménykedj, szép fiú. Tetszel nekem... Kürtöd, kardod, ahogy büszke fejed tartod... (Nyughass, kutya! Nem harap!) megcirógatnám a bőröd, vállad, melled és... hasad... Te vadász vagy, én vadad. Ha hold vagyok, légy a nap.... Mit beszélek összevissza? Tiszta vagyok, tiszta, tiszta! A férfi... Pfujj... Igaz, lányok? Mind-mind csak arra hiú.
Megmondtam, nem nézhet rátok se csúnya, se szép fiú. Ti se rájuk. Csak azért se. Az ilyennek rossz a vége. Ölni, ölni, nem ölelni! Hajtod, levadászod, ennyi. Fejjel alá fellógatod, a bőréből kifordítod, cafatokra szétszakítod. Megölöd és megeszed! Mit nézel, te lány? Mit bámulsz? Mi van, elment az eszed? Elfordulni, most, azonnal! Ijedezik! Nem vihog!! Tiszta, tiszta, tiszta, tiszta! (Tiszta vér...) Na...! Menni fog! Nagy levegő... Ki... Be... Ki... Be... (Hallom, hogy dobog a szíve.) Tűnés innen, szép fiú! Tükröm, tükröm... Szeme tükre... Nem megölni... Így, örökre... Ide nézel! A szemembe! Kire nézel? Mért nem engem?! Mi van, te lány? Mosolyogtál? Úgy, ahogy rám...?! Hova nézel? Te, aki úgy simogattál... Képes voltál a szemébe...? Cafka! Rüfke! Cafat! Cafat! Na várjatok...! Egy pillanat... (vizet fröcsköl a Akteon szemébe) Nesze! Ha ez se jobb nálad! Aki állat, legyen állat! (fütyül a kutyáknak) Ni, hogy rohan! Fut a bátor! Ni, hogy kifordult magából! Csípd meg! Kapd meg! Fogd meg! Tépd szét! Na, most megkapja a részét! Szerelem! Még mit nem! Vérszag! Mit gondoltál, te, cafat? Ennyit ért csak. Ennyit értek. Minden férfi préda csak.
ALVÓ APOLLÓ ÍRÓ | TÉREY JÁNOS MŰALKOTÁS | LORENZO LOTTO – AZ ALVÓ APOLLÓ A MÚZSÁKKAL ÉS AZ ELRÖPPENŐ HÍRNÉVVEL SZABÓ KIMMEL TAMÁS ELŐADÁSBAN RENDEZŐ | PELSŐCZY RÉKA
(Részlet A Legkisebb Jégkorszak című regényből) A BESZÉLŐ Binder Gyula, protokollfőnök. Helyszín a köztársasági elnök palotája, jelen esetben a Szépművészeti egyik terme, karácsonyi dekoráció, poharak, egy ipari monitor, négy képre osztva, ezen a képernyőn jelenik meg azoknak az arca, akikkel Binder beszél. Binder látszólag protokollfőnök, de annál sokkal többet tud. Valószínű, hogy a terrorelhárításnál dolgozik. Most ellenőrzi a dekorációt, lehallgatókészülékeket helyez el, és keres. Telefonján nyomkod valamit. Mire a monitoron megjelenik a Miniszterelnök irodája, az asztalnál ül Radák Miniszterelnök és ír. BINDER
„Sarkvidéki tájon lakom, Mert ha az ablakomhoz lépek, Semmi mást nem látok a horizonton, Csak nyugodt, fehér felületeket, Amelyek talapzatul szolgálnak az éjszakának. Tökéletes elszigeteltségemben úgy érzem magam, Mint aki százméternyi vastag jeget hordott a szemére… Úgy érzem magam, mint egy szúnyog, Hegyikristályba zárva”, Felnéz a nézőkre Jegyezte föl naplójába tegnap éjjel Radák Zoltán miniszterelnök, Aki másfél hónapja látta ugyanezt, Így aztán a meglepetés jóíze odavolt. Mert hol van már az a krónikus hóéhség? Abból az időből, amikor a sötétlő tél országolt, És fekete karácsonyokat szenvedtünk el Hosszú éveken át… Most, amikor Három-négy napig szakad egyfolytában, Persze, mindenki sokallja, S nemsokára beköszönt a hócsömör, A zúzmaraiszony és a fagyundor. Radák szívébe is beköltözött ugyanez az undor; De élvezte, ahogy töltőtolla serceg
A merített papír rostjain, Élvezte saját rugalmas régimódiságát, Aztán nyugovóra tért. * Másnap, azaz ma rendeznek karácsonyi Fogadást egy szerpentinnel följebb, Székely Ákos köztársasági elnök otthonában, Az úgynevezett kormányrezidencián. Képzeljük ezt a rezidenciát Tágasnak és hószagúnak, Képzeljünk mellé magán vadaskertet is, Őzekkel, szarvasokkal és szelídített vaddisznókkal. Képzeljük el, hogy azonos a színhely A történelemkönyvek D/100-as objektumával: A kert közepén az a négyszintes kormányszálló áll, Amelynek elnöki lakosztályába A burjánzó szemöldökű Brezsnyev, János Károly király és Thatcher asszony is Bekvártélyozott néhány „felejthetetlen” éjszakára. Ez a fényben úszó nagyterem pedig Ennek a kormányszállónak a díszterme; Szerény magyaldísz az ajtaján, Mint ilyenkor általában a jóakaratú emberekének. Nyomkod a telefonján, monitoron megjelenik Dalma, az asszisztens BINDER DALMA BINDER DALMA BINDER
„Jelzett vissza bárki vegetariánus?”, „Nem. Dehogyis őrültek meg.” „Kósert kérnek?” „Tudja, itt mindenki kóser valamilyen értelemben.” „Két miniszter is lemondta, alattomos betegség… De a fővárostól mindenki jön.” Ők most az ország rangban legelső Szeretetlakomájára gyűlnek össze, És tisztában is vannak saját helyzetük emelkedettségével: Távol a megszorítások ellen tiltakozó tömegtől, Távol a bűzös banlieue-től, Fellegvár-Budában, Védetten, a csillagmintás tüllfüggöny mögött. A fölékesített asztal fölött fagyöngy Csüng a mennyezetről, és arany Gömböcskékből összefűzött szőlőfürtök is.
DALMA BINDER DALMA
„Radákkal beszéltél?” „Nem én.” „Már negyedórája itt kéne lennie, és nem veszi föl”,
BINDER
Délután még szikrázó napsütés volt. A kandallókba korán begyújtottak; Megbabonázta a belépőt a nyílt tűz lobogása, A száraz hasábok szapora ropogása; Fűszerillat és zeneszó ápolta Az ilyenkor, év végén sajnálatosan nyúzott lelket.
Fenyőfa állt minden fontosabb teremben; Zöld vagy ezüst, iparművész által elvarázsolt. Jól mutatott az ánizs betlehemi csillag alakú Magtokja az összes koszorúkon. Ahogy belépek, mindig megsimogatok egy bútort, Ha erre járok, ez már-már rituálé. Különösen imádok itt a rezidencián Egy tálalószekrényt. Áramvonalas, art deco Mestermunka, krómozott üveg felületekkel És vízszintes fémcsíkokkal. Kétosztatúsága miatt távolról olyan, Mint egy sztereó zeneszekrény. Személyesen vásároltam A köztársasági elnök számára, Ösztönös szimattal. Kicsit alkudtam is rá. És különösen imádom Lorenzo Lotto velencei mester Kisméretű, érett reneszánsz festményét, amely A Szépművészeti Múzeumból van letétben itt: Az alvó Apolló, a szétszéledő Múzsák és az elröppenő Hírnév. (Ó, mit letétbe? Dehogyis letétbe… Örökbe, nem?) A képen fejét tenyerébe hajtva Apolló Szunyál a zöldben, nyilván egy babérligetben. Mintha bizony másnaposan és szembetűnően csupaszon; Körülötte szétdobálva ócska göncei. És amíg ő alszik, szétszéled bulizó, Ugyancsak meztelen női társasága, És fejük fölé szárnyas istennő emelkedik. A fő kérdés itt nyilvánvalóan az, hogy vajon Szomorúság vagy irónia uralja a vásznat? Idill ez, barátaim, vagy annak a csípős paródiája? Az alvó isten a hanyatló Európa kialvó napja netán? A farkát épp csak eltakarja egy viola da gamba. Netán a robbanni készülő nőuralmat ábrázolja Lotto, Gúnyolva a linkóci Apollót és a prosti világot, hm? Vagy épp ellenkezőleg, fölmagasztalja őket? Eleve jó, hogy ez látszólag nincs eldöntve, És már a címe is milyen menő! * Megint nyomkod a telefonon, megjelennek az érkező vendégek a monitoron, mindenkit látunk, akiről szó van Az első vendégek átlépték a rezidencia küszöbét, És senki számára nem volt kibúvó: Az indokolatlan pompa rögtön feltűnt; S az oktalan derű is. Ánizsillat fogadta őket, Meg az államfő és szintén ánizsillatú felesége A díszterem bejáratában posztolva.
Elsők között érkezik Dolina Iván, ő a főmeteorológus, és neje, Alma. Náluk az is nagy szónak számít, Ha mostanában együtt jelennek meg valahol. Almán bunda és csinos szőrmekucsma, Trapéz alakú, aranyszín táska a vállán. Kihámozta magát a bundájából, És meggypiros, nyakpántos ruha a folytatás. Dalma bejelentkezik DALMA
„Látja, Gyula? Idén A selymek színe természetesen Piros! Mélybordótól az élénkkárminig. És mindenki fekete szemfestéket használ”, BINDER „Aha.” DALMA „A szemhéjkontúr a reneszánszát éli!” A korán érkezők sorában volt Gerdesits Blanka is, Neves művészettörténész, egyben osztályvezető A Szépművészeti Múzeumban (megint a régi képtárban a XX. század után…), Akinek a Lorenzo Lottót köszönhették, ő is prémben; Vele van barátja, Burány Dezső, Középkorú, de jó karban lévő, Barázdált, kicsit pirosas arcú festőművész. Mátrai Ágoston mesélt róluk ezt-azt. A nő Mátrai unokanővére, és egy időben szeretője is volt; A férfi meg az örökös Jolly Joker a nő életében. Mit szólna Mátrai, ha neki kéne fogadnia őket? Az érkező Tárkány főpolgármester belenéz az ipari kamerába, képe megjelenik a monitoron: TÁRKÁNY „Mindenhol maga van, Binder? A Külügyben meg itt is?” BINDER „Polgármester úr, ez egy kis ország. Az elnöki protokoll Igazság szerint mindig hozzánk tartozott, Mi szoktunk kölcsönbe adni embert. Ami meg a Külügyet illeti, ma már úgy az olcsóbb, Ha a kabinetfőnök is én vagyok.” TÁRKÁNY „Ó, mindez egy személyben, gratulálok. Hm, Maga az a fajta hivatalnok volt, aki későn érik, Későn is fut be, ezért nem kapatja el a siker, És ezért igazán nem is lustul el.” BINDER „Úgy gondolja, uram?” TÁRKÁNY „Aha. Elárul valamit a műsorról? Nem volt időm tájékozódni. Néha van, néha nincs…” BINDER „Lesz egy női kórus. Már jó, főpolgármester úr, nem igaz? És Báthor Özsébet sikerült megnyernünk karmesternek… Őt, azt hiszem, nem kell bemutatnom. Máig vigasztalhatatlan egy megszakadt Izlandi ösztöndíj miatt.” TÁRKÁNY „Ühüm.És a zene?” BINDER „Britten.” TÁRKÁNY „Hm, kicsoda?”
BINDER
„Benjamin Britten.” Binder érzi, süket fülekre talált, De azért Tárkány próbált bókolni:
TÁRKÁNY „Tökéletes választás. Magukat letisztult elegancia jellemzi.” BINDER „Köszönöm.” TÁRKÁNY „Jön Radák miniszerterelnök úr is?” BINDER „Természetesen.” TÁRKÁNY „Állítólag hómobillal!” BINDER „Dehogyis, kérem, motoros szánon!” TÁRKÁNY „Autóval is lehet járni, takarítunk rendesen…” BINDER „Jó, hát mindhárom van a miniszterelnöknek, Hómobilja, szánja és kocsija is. Majd eldönti.” * A monitoron bejátszás Radákról, ahogy ül az autóban, és… Radák eldöntötte: optimistán autóval Közlekedett aznap, most éppen A Sándor-palotából át a hegyre. Akik vártak rá, Nem tudták, hogy eközben a miniszterelnöknek A jeges Istenhegyi úton éppen megcsúszik az autója, Az a bizonyos selyemfényű Aston Martin. Radák nem szokott igénybe venni sofőrt, Legalábbis nem Pesten, mert itthon mindig ő maga vezet. Hiába a létrás mintázatú hólánc, Megcsúszott, de szerencséje volt: Azonnal levette lábát a gázról, És ellenkormányzással próbálta meg Stabilizálni a járművet. Ami sikerült is, De a rögzítetlen tárgyak szétszóródtak az utastérben: Kesztyűk, napszemüveg, magazinok és dossziék. A kamera lezuhant a kalaptartóról, Ásványvizes palackok repültek szerteszét, Egy félig teli Evian ráadásul fejbe is vágta Radákot, Aki eközben a Resistance-et hallgatta a Muse-tól, Mert a cédéjátszónak bezzeg nem lett semmi baja. Nem te választod a próbát, Hanem a próba választ ki téged. Isten nem tesz próbára erődön felül, Mantrázta magában Radák. Mikor megállt, huncut karcolást se talált az autón. És úgy döntött, hogy erről egy szót se szól Az egybegyűlteknek. Mert bár bevallani, Hogy épp csak megúszta, akár katartikus is lehetne, De szégyellte volna, hogy kockáztatott; És égett volna a képe még holtában is, Ha megfosztja embereit a járandóságuktól: Ettől a lakomától. És ez a baklövés Hajszál híján sikerült. (Ivott, ez az igazság, Pedig ő aztán sohasem szokott. De hát ha szerelmes! Most mindent szabad, még neki is. Ha meghívhatná ma este a szerelmét, Líviát,
Aki lassan a barátnőjének mondható… De nem lehet. Radák helyzetében az ilyesmi legalábbis kényes ügy.) * Látjuk a monitoron a lépcsőn felszaladó Radákot, majd hogy eszik a büféasztalnál Az érkező Radák sebtiben Pár lazacfalatkát kap be, szemezve Egy hideg fogastekerccsel; Ráközelít, és simán bekapja azt is. Olyan dúltnak látszik és idegesnek. Radák még tele szájjal belenéz a kamerába, képe megjelenik a monitoron BINDER „Jó estét kívánok, miniszterelnök úr.” RADÁK „Mi van, Gyuszikám? Minden oké?” BINDER „Igenis.” Az elnök sosem volt még ilyen zaklatott. RADÁK BINDER RADÁK BINDER RADÁK
Egy pillanatra, Binder. Fejlemény? (vállat von) Semmi fejlemény. A kórus? Mindjárt jön a kórus. Akkor utána folytatjuk. (lassan) Helyzet van!
BINDER
Jövök, miniszterelnök úr! (kimegy)
HORTESZNAKHT IMÁJA ÍRÓ | TOMPA ANDREA MŰALKOTÁS | HORTESZNAKHT KOPORSÓJA KOVÁTS ADÉL ELŐADÁSÁBAN RENDEZŐ | TÖRÖK FERENC
Köszönöm. Köszönöm, hogy felébresztettek. Kétezer-kétszázötven éve alszom. Ennyi éves vagyok. És önök? Együtt sincsenek ennyi. Már több mint száz éve vagyok műtárgy. Azelőtt ember voltam. Nő. Papnő. Hortesznakht. Ez a nevem. Így írják: Papnő vagyok. Voltam. Most már isten vagyok. Ozirisz oldalán. Önök mivé lesznek, ha meghalnak? Nálunk minden jobb módú nő papnő. Vagy királyné. Önök között vannak papnők? Nálunk minden középosztálybeli vagy gazdagabb nő papnő. Öröklődik a családban. Anyám is papnő volt. Önök is egészen úgy festenek, mint a középosztálybeli nők. Meg persze férfiak. Bár én nehezen igazodom el ebben a világban. Nem mindenki jár ugyanis múzeumba. Vagy önöknél nincsenek már osztályok? Nálunk nagyon is vannak. Istenek, fáraók, magas rangú tisztségviselők, papok, kereskedők, földművesek, halászok, kőfejtők, iszaptégla készítők, satöbbi. Lejjebb már nem ismerem eléggé. Végül a rabszolgák. Szóval akkor nincsenek papnők. És akkor kik táncolnak? Kortárs táncosok? Akkor bizonyára ők a papnők ma. És mit csinálnak a nők itt? Királynők vannak? Nálunk fáraónők. Önöket most nő vezeti vagy férfi? Mindegy egyébként. Az a lényeg, hogy szeressék az istenek. És ő viszontszeresse őket. És féljen is! Ez a lényeg. A többi teljesen mindegy szerintem. Úgy kétezer-kétszázötven évvel ezelőtt, amikor ezen a helyen még csak mocsár volt, nekem mint papnőnek az volt a dolgom, hogy a királyért imádkozzak. Hú, nehéz munka. A képzés úgy folyt, hogy anyámtól megtanultam a táncokat, a szent énekeket, megtanultam szépen felolvasni, és játszani a szisztrumon, ezen. Aztán elkezdem a szolgálatot. Imádkozom a királyért. Mi úgy mondjuk, fáraóért. Hogy legyenek hozzá kegyesek az istenek. Hogy a szíve legyen nyitott, és hallja meg az istenek szavát, és legyen méltó fia a Napnak. Tudják, nekem szerencsém van. Olyan korban születtem, amikor rossz király vezeti az országot. Nemcsak rossz, de sokáig is uralkodik. Nem rossz egyébként ez a király, mi úgy tartjuk, senki sem rossz. Csak nincs nyitva a szíve. Tudják, mi mindig a szívünket tesszük mérlegre. Van egy ilyen mérlegünk – itt is sok helyen látható, ebben a teremben –, oda tesszük az elhalt ember szívét, a másik serpenyőbe pedig egy strucctollat. Ez a szív megmérettetése. Ha a toll lehúzza a mérleget, tiszta a szív. Ha pedig a szív a nehezebb, sok benne a bűn. Így mérjük meg a halott szívét. Nálunk minden létező ember fél a végső megmérettetéstől. Én is féltem. Önök? Csakhogy nekem az élő fáraóért kell imádkoznom. Szerencsém van, mert sok a munkám, és nagyon szeretem. Az én fáraóm az én istenem helytartója. De az ő szíve zárva van az istenek és az emberek előtt. Csak a maga örömével törődik, olvasgat, simogatja a macskáját, és képzeljék, az is megtörténik, hogy az egyik évben a Nílus sokkal előbb árad, mint vártuk, és sokakat készületlenül ér. A termés rossz és kevés, éhezés sújtja az országot, egy csúnya ragályos betegség is pusztít. Ennek mind ő az oka. És a királyom,
aki a harmadik Ptolemaiosz-dinasztiából származik egyébként, csak a saját raktáraiba gyűjt. Az összes adót, gabonát mind magának tartja meg. Éhezik az ország. És az én királyom szeret díszesen öltözködni, órákig festi magát, fekete szénnel kihúzza a szemét, gyönyörű haját már előző nap megvasalják. Önök is festik magukat, nem? Nálunk ez a szemfestés a napfény ellen véd. Mint egy napszemüveg. Önöknek is van, látom. Mármint napszemüveg. Aztán ilyen díszes ruhában kisétál a népe elé. A nép pedig leborulva imádkozik. Minél rosszabb a király, annál többet kell érte imádkozni, ezt biztosan tudják. A király pedig látja, hogy egész országa leborulva, a porban imádkozik, minden templom zeng az énektől, a felolvasó papok hajnaltól napnyugtáig olvassák az imákat, a papnők ájulásig táncolnak, csörgetik a szisztrumot, fújják a furulyákat. Mindezt látja a király, hallja, de nem akarja látni, és egyre ritkábban mutatkozik népe előtt. Még nagyobb adókat vet ki, még több gabonát követel. Csak a macskáját simogatja a palotájában, kockázik egész nap. Látják ott a macskamúmiát, a tárlóban? Szent állatunk. Önöknél? Hogy bánnak a macskákkal? Jól? Na, ezt jó hallanom, hogy ennyit legalább át tudtunk örökíteni. Szóval a király nem mutatkozik, elzárkózik isten és ember elől. Mi pedig egyre csak imádkozunk. Anyámmal, a nővéremmel és összes rokonnőmmel csak forgunk, pörünk, mint az orsó, imádkozunk. Képzeljék, majdnem ott szültem meg a gyermekem a templomban. Ugyanis szültem. Mi, papnők, szoktunk volt szülni. Miatta is imádkoztam annyit. Tudják, a jövő nemzedék. Hogy legalább neki legyen jó. Úgy imádkozom, még saját imát is kitaláltam neki. Annyira akartam, hogy nyíljon meg a szíve, hogy vegye észre a föld szenvedését, mert a föld is teljesen kiszáradt, terméktelen már, éhezés pusztít. Bár nálunk, a mi családunkban sosem volt éhezés, a papok nem éheznek. Önök? Ezt jó látnom. Saját imát írtam titokban. Ilyet nem szabad, engedélyhez van kötve. Mi volna, ha mindenki elkezdené maga megreformálni a vallást? De én annyira kívántam, hogy megnyíljon az istenek felé az ő szíve, mire megszülöm a gyermekem. Anyám úgy tanított forogni, hogy lábujjhegyen hajtom magam a kívül lévő lábammal, és a sarkamon fordulok. Én viszont… én így átgördülök. Így, látják? Mutatom kézzel is. Átgördülök, az egész talpam érinti a földet, Geb istenünket. Geb a föld istene. Ízisz és Ozirisz atyja. Geb istent simogatom minden lépésemmel. Bíráltak ezért, a főpapunk hívatott. Meg kellett mutatnom neki. Létrehoztak egy tanácsot, ami engedélyezi. Tekintettel szorgalmamra, feddhetetlenségemre és nyitott szívemre, és hogy nem sokára anya leszek, továbbra is léphettem így. És ha lányom születik, őneki átadhatom, mondták. Tudják ez olyasmi forradalom, mint amikor a balerinák lejönnek a spiccipőről. Leér a sarkuk. Egyébként amikor ez történt a balettben, a 19. század végén, akkor hoztak el engem Egyiptomból egy temetőből a holland vagy a bécsi műkereskedelmi piacra. Nem tudják, melyikre. Én hallgatok, nem segítek, nehogy elvegyem a munkájukat. Utána vett meg egy műkereskedő, és ő adományozott a múzeumnak. Egyszóval imádkozom tovább. Egyszer csak elterjed a hír, hogy a király beteg. Minden templom új szolgálati rendet vezet be, folyamatos imák, böjt, áldozások. Én felajánlok egy Holdtól Holdig tartó táncot a király gyógyulásáért. Tessék? Nem, mi senki haláláért nem imádkozunk. Az istenek csak a jót hallják meg. Mi csak azért könyörgünk, hogy tisztuljon a szív a bűnöktől. Egy álló hónapig táncolok, böjtölök. Csak vizet veszek magamhoz. Hiszünk a csodában, kérjük az isteneket, hogy engesztelődjenek, vonják vissza a betegségét. A király nem volt tudatában a testének, csak feküdt, a szíve megfagyott. A görögök úgy mondták: melankóliába esett. Önök ma azt hiszem, azt mondanák, hogy a betegsége pszichoszomatikus volt. A szív bűne szétterjedt a testben. Én pedig csak imádkozom tovább, a templomban tükrök vesznek körül, hogy megsokszorozzák az áldozatunkat. De sosem tekinthetünk beléjük. A papnő dolga, hogy sose lássa a saját arcát, csak az istenekét. Sose láttam még magam. Ez itt, ez az arcrekonstrukció nagyon meglepő. Így néznék ki? Egy hónap múlva befejezte a földi életet. Aztán jött Anubisz, tudják, a kutyafejű isten, minden koporsón rajta van, az enyémen is. Hetven napig dolgozott a testen a segédeivel, bebalzsamozta. Végül megmérték a király szívét. Mit gondolnak?
Bizony. Nehéznek találtatott. Tele volt bűnnel. Erről sem volna szabad tudnunk. De mi tudjuk. Egyébként ha Anubisz nem teszi mérlegre, akkor is tudtuk volna. Mert a király szíve nem nyílt meg. Az istenek nem kedvelték. Én viszont mindent, mindent, mindent megtettem érte, amíg éltem. Nyugodtan indulok Oziriszhez. Húsz évig éltem. Minden gondolatom a királyom volt. Húsz év ez nem kevés. Nálunk. A nevem tehát Hortesznakht. Volt. Köszönöm, hogy felébresztettek. Ami én vagyok most, az már nem emberi szemnek való. Az ima is ilyen. Nem látja senki, nem emberi szemnek való. Mi a halottainkat nem magunknak, nem másoknak, csakis az istenek szemének díszítettük így föl. Hogy ott is tessünk, ahol senki sem lát.
KELT AMSZTERDAMBAN 1665 MÁJUSÁBAN ÍRÓ | ZÁVADA PÁL MŰALKOTÁS | PIETER DE HOOCH – LEVELET OLVASÓ LÁNY FODOR ANNAMÁRIA ELŐADÁSÁBAN RENDEZŐ | PELSŐCZY RÉKA
Vitessék e levél Delft városába, s adassék az én valahai nemes piktorgazdám kezébe! Örvendezéssel vettem, hogy Kegyelmed hírt adott magáról, s a hatalmas Isten erőben, egészségben tartja, ám válaszul képzelt soraim úgy tépetnek szét kétségeim közt, mint keblemből fölszakadó sóhajaim. Levelem nincs kész, még írom, de félbehagynám, és úgy olvasom. Eközben megörökítőm, az ecsetjeivel s palettáival itt tüsténkedő Pieter mester – ki szüntelen dirigálja öltözékem, tartásom és mozdulataim, vagyis moccanatlanságot parancsol rám – arra utasít mégis, hajtsam kilencrét az árkust, mintha mástól kaptam és már fölbontottam volna, s kíváncsian mélyednék bele, vajon ki és mit tudat vélem. Hogy nem fázom-e? Hát melegem éppen nincs, mára megint elromlott az idő. Ezért ha a kitárt ablakhoz ragaszkodik, Mester, tessen az odaképzelt napsütés helyett igaziért közbenjárni! Ám a jó Pieter ehelyett bátorkodik azt proponálni, hogy képzeljek e papirosra valami titkos és érzelem fűtötte üzenetet. Érzelmeket ajánl?, ó, hogyha sejtené…! Mert ahogy ideidézem a hajtogatás középső mezejébe mint címzettet a Kegyelmed tündöklő és gyűlöletes nevét – mialatt már belefagyok a reményteli várakozás idilljének ebbe a rám parancsolt pózába –, tollvonásaim izzó árkokat égetvén füstölnek szinte, s még lángba is borítanák tán papírom és jelmezem rongyait egyaránt, hogy aztán porrá égjen itt asztalszőnyeg, kárpit, bútor, szoba – miáltal e festmény is! –, minden! De csituljak…!, minek lobogok máris?, mikor nem is tartok még ott, hogy Kegyelmed levelére érdeme szerint feleljek, mert feszélyez Pieter öreges toporgása, korlátolt pepecselése. Amellyel különben folyvást Kegyelmedet idézi meg – hiszen ki volna más, akitől nem tud szabadulni ő sem?! Tudniillik – nem is veszi már észre, s ha bárki figyelmeztetné, rögtön letagadná – kimondatlanul, de olykor hangosan is folyton Kegyelmeddel verseng. Legalább én így érzem. Különben mi másért nyittatná ki velem az ablakot, s gyűretné össze a mintás szőnyegabroszt, miért állítaná az ablak alá ugyanazt a fajta rombuszidom-díszes, szegecselt bőr-támlásszéket (de már a tavalyi Aranymérő-képhez is ugyanezekkel rendezte be nekem a szobát), szóról szóra mindent úgy, mint amikor Kegyelmed örökíté meg alakomat a nyitott ablaknál levelet olvasó leányként, csak éppen állva és profilból. Na de mi nem fogjuk ám kitakarni a látványt holmi belógatott drapériákkal!, zsörtölődik Pieter, miközben elrendezi a berendezést, és csak én értem (ámbár úgyse hallja más), hogy Kegyelmed karnisra függesztett függönyét fumigálja, mellyel álló figurám egy rántással eltüntethető volt. És milyen semmitmondó még az a nyitott ablakszárnyra földobott vörös kelme is!, folytatja, és még mindig a mi levélolvasónkról – igen, a mi képünkről – beszél. Már elnézést, hogy szavait nem szépítem, de hát csak elviseli Kegyelmed így is. Énnálam viszont, magyarázza Pieter, nincsen semmi figyelemelterelő, hamis mozgalmasság, hanem megállapodott rend és nyugalom szolgálja a levélolvasó érzelmes lélekrezdüléseinek érvényre jutását. Hát akkor a lélekrezdülések érvényesülése végett, Mester, hadd eresszem le kicsit a karom, mert mind a kettő rögtön leszakad nekem tőből! Ellenben kitárjuk a láthatást a külső térbe is, fejtegeti ő tovább, ezért minálunk nem a láthatatlan semmibe fog nyílni az ablak, mondja, s azzal félrehajtja az üvegablakszárnyat, mert szemközt kilátás tárul majd elibénk.
És el tudja Kegyelmed képzelni, hogy ez a kilátás zöldellő, lombos kerten át kínál csinos tájképet, amely, ahogy elnézem (ha jöttömben-mentemben sikerül egy-egy pillantást a festményre vetnem), persze hogy a jó öreg Delft százszor fölskiccelt sziluettjét idézi, szándékosan elrajzolva kissé. Mert hiába telepíté át műtermét és háza népét már három éve Amszterdamba, Pieter de Hooch mestert azóta is csak a delfti látványok, emlékek és maguk a delftiek kísértik. Élükön az örök vetélytárssal, Kegyelmeddel. Mit tagadjam hát, hogy Pieter ugyanezért hívott modelljéül újra éppen engem. Hát persze hogy azért, mert korábban Kegyelmednek álltam vagy ültem. És feküdtem, vetné oda Kegyelmed nékem, hiszen ismerem illetlen nyelvét. Nem csoda, ha mindenki azt hiszi – beleértve Pietert –, hogy a Kegyelmed szeretője voltam. Nézze, nekem számolnom kellett avval, hogy hiába őrizgettem szenvedélyem dacára is a szüzességem, a Kegyelmed művészetének oltárán mégiscsak föláldoztam a jóhíremet, mert senki nem hiszi el az igazat. Hogy az én szerelmes piktorgazdám, Jan Vermeer van Delft nem énrajtam, hanem törvényes hitvesén, Catherina Bolnes asszonyomon töltötte majd-minden-éjszakai kedvét, aki néki szinte évenkénti szülésre kötelezett kéj- és szaporítóedénye, amilyen én sose szerettem volna lenni. És erre föl merészelte Kegyelmed félvállról odavetni nekem, hogy az én érintetlenségem sehogyan másképp, csak úgy lehet érvényes már, hogy az ölem hártyája feltehetően még ép?! Ennyit jelentenek hát az én valahai édes piktorgazdámnak a mi szerelmes óráink, szerelmes éveink! Kegyelmed ugyebár amiatt ragadott pennát, mert én a házától nem akárhová futottam el, s nem is a mesebéli világgá mentem. Hanem igenis a Kegyelmednél hírnevesebb Pieter de Hooch szolgálatába szegődtem, akire Kegyelmed csitíthatatlanul féltékeny – szintén és viszont! De hát hova mentem volna? Rembrandt mester Hendrickje halála óta nem óhajt nőt látni többé, Fabritius – fájdalom! – odaveszett a lőportár-robbanásban, és egy bizonyos nívó alá már mégse süllyedhetek! Tudom, hogy legelőször is erre kíváncsi: nem vagyok Pieter ágyasa. Pedig valósággal fölfal a szemével – mégse vagyok. Még nem vagyok. Vagy ki tudja, mert köztünk szólva, nem a legcsábítóbbak az olyan hűnek mondott férjek, szekérderéknyi gyerekkel körülvett tisztes családapák, akik szerelmi szükséget egy napig sem szenvedhetnek, s pótszer gyanánt döntik hanyatt hébe-hóba az embert. És Kegyelmed szintén közéjük tartozik, igenis! – hiába is bántják az efféle szavak önérzetében. De akarja-e tudni, mivel sértett engem a levelében vérig? Hát avval, hogy nem kérdezte meg, miért is hagytam el! Persze, tudom, hogy tudja Kegyelmed a választ – de miért kell úgy tennie, mintha nem is érdekelné? Én akkor is kimondom. Hát amiatt a jöttment kis vakarcs miatt, kire Kegyelmed az utóbbi időben dühítően sok figyelmet pazarolt. Még ha nem én szereztem volna be Kegyelmed házához cselédnek ezt a szerényen képességes cafkát! De hát én ostoba!, magam tanítottam ki, mit hogy kell mondani, miként illendő a nagyságát megszólítani, a háztartásban mikor mi következik soron, minek hol a helye, és így tovább lépésről lépésre. Ám hogy erre föl ez a háztartási molylepke, ez az idomított hálókamralány kitúrjon engem a tulajdon műtermi helyemből?, ahol mindezidáig az én alakomnak és ábrázatomnak készült festett mása? És most ez a bociszemű dézsatündér még azt a nagy gyöngyöt sem röstelli viselni fülönfüggő gyanánt, melyet Kegyelmed először még rajtam próbálgatott? Hát ezek után nincs azon mit csodálkozni, hogy amikor Kegyelmednek ez a mindenre kapható macája a vállán keresztül odafuvolázta nekem, jobb, ha tudomásul veszem, hogy mostantól ő az Észak Mona Lisája, elöntött az indulat. Hogy micsoda vagy?, kicsi bogár? Majd’ megmondtam, mi a bánat vagy te, és muszáj voltam megtépni azt a turbános kis fejét. Most azt írja Kegyelmed, látni óhajt – de mivégre? Alkalmi társalkodónőnek, merthogy unatkozik?, amin nem csodálkozom. Hát nem. Előbb kergesse el azt a kis szutykost! Hajlandó vagyok visszatérni Delftbe, de addig be nem teszem a házába a lábam, míg meg nem ígéri, hogy a Kegyelmed által emlegetett flótával vagy a piros kalapban nem azt a repedt körmű lotyót fogja megfesteni, hanem engem. A Mester meg mit nyúlkál, ha megkérdezhetem? Hogy mit mutassak?, csak nem a fejemben akar olvasni, Pieter de Hooch? Hiszen ez a papír üres! Igen, jól látja, képzeletben már teleírtam, de hiába meresztgeti a szemét, anélkül lesz kénytelen megfesteni, hogy elolvashatná! Nem, nem ülök vissza! Hogyhogy mért vetkőzöm? Mert egy percig se tűröm magamon tovább ezt a rám erőszakolt jelmezt! És soha többé nem ülök a Mesternek modellt, ne haragudjon, de vége. Visszamegyek! Hogy hová? Hát az én szerelmes uramhoz, Jan Vermeerhez Delft városába!