Becsüs képzés
B tĂŠtelek
Tartalom • Hordozók – Vízjelek
• Száraz technikák • Nedves technikák • Sokszorosító eljárások – Magas nyomás – Mélynyomás – Síknyomás – Feliratok a nyomatokon
Hordoz贸k Papirusz, Pergamen, Pap铆r
Papirusz előtt • • • • •
•
A hordozó nem más, mint az anyag, amire a képet alkották. Szinte bármi lehet fémtől, a papíron át egészen az üvegig A hordozók története évezredekkel ezelőtt kezdődött Kezdetben az őseink a barlang falára festettek (pl. Lascaux) A sumérok információrögzítő eszköze a stílus, amellyel a nedves agyagba karcolták jeleiket –mely lehetet betű vagy kép- . Kr. e. XV. századnál korábbi időkből is rengeteg, égetett tábla maradt ránk.
Papirusz • • •
•
•
A papirusznád hajtásaiból készült anyag, mely a Nílus partján nőtt Kr. e. 3000-es évektől bizonyítottan használták A papirusznövény hajtásának kérgét lehámozták, a maradékot pedig hosszú csíkokra vágva függőlegesen egymás mellé helyezték, majd egy másik sor csíkot fektettek erre a rétegre vízszintesen. A rétegeket benedvesítették és lenyomtatva állni hagyták a napon. A felszabaduló növényi mézganedvek egyetlen lappá ragasztották össze a náddarabokat, majd ezt a lapot habkővel simára dörzsölték, végül egyenesre vágták a széleit. Volumen=papirusz felhengerelve, íráshordozó, capsae nevű tokban tárolták
Pergamen • • • • • • • • • • •
A pergamen napon feszítve szárított, cserzetlen, mésszel szőrtelenített, valamilyen melegvérű állat bőre. Eredetileg csak a kecske- vagy juhbőrből készült anyag volt a pergamen. A marha- vagy borjúbőrre a vellum kifejezést használták. Találóan hívták a Kr.u. 4. században „membránának”/ hártyának/ a latinok. Mai nevét Pergamon városáról ( modern törökországi nevén Bergama), korai gyártási központjáról nyerte. Az állati irhát először meszes fürdőben lehúsozták, majd egy keretre feszítették, és addig vakarták, míg még nedves volt. Ezután habkővel lecsiszolták, krétával vagy más anyaggal kifehérítették, és méretre vágták. A pergamen fokozatosan vált a legnépszerűbb írásalapanyaggá a 4. századtól, kiszorítva a papiruszt. A kódexekbe is pergament tettek. (A latin szó caudex élettelen fatörzset jelent, mivel a pergamen íveket falapok közé szorították) A pergament alapozták (csontliszttel, gipsszel), mielőtt írtak volna rá A pergament minden praktikuma ellenére a 14. századra kiszorítja a harmadik nagy íráshordozó, a papír
Papír Kéziszitás, gépiszitás, facsiszolat
A papír készítés kezdetei • Kína, Kr.e. 105: Caj-lun – faháncsból, kenderből, rongyból készített papírt • A 8. század közepén az arabok tanulták el a papírkészítés technológiáját a kínaiaktól. • A legrégibb görög nyelvű papírkódexek a 9. századból származnak. • A moszlim Hispániában a 11. század második felétől kedzték meg a papír (carta) gyártását. • Csak 1272-ben kezdtek Európában - olasz földön, Ancona vidékén ill. Bolognaba - papirost készíteni. – Az első ismert német papírkészítő Stromer Ulman volt, aki Nürnbergben 1390-ben
• Magyarországon csak 1520 tájáról vannak hiteles adataink papírmalomról (Lőcse). – A XVI. századból már ismerjük a nagyszebeni, brassói és kolozsvári papírmalmokat.
Kéziszitás papír • • • • • • •
A papírt általában gyapot- vagy lenrongyokból készítették (Keleten selyemmaradékokat is használtak) A rongyokat addig áztatták és verték, amíg nedves masszává áztak szét: ekkor víz és ragasztóanyag keverékével teli tartályokba öntötték. Ekkor egy drótból készült keretet merítettek a masszába (a keret függőleges és vízszintes drótvonalai belenyomódtak a készülő lapba), újra és újra, míg a megfelelő vastagságot el nem érték. A szárítást nedvszívó anyagból készült lapok közé helyezve végezték. A folyamat végén egyenesre vágták a széleket (ez el is maradhatott) A keretek gyakran valamilyen minta szerint kirakott drótszálakkal készültek (vízjel készítés) A kéziszitás papírt rácsos átnézet és a minden irányban egyformán nyúló jellemzik
Gépiszitás papír • •
•
• •
Az 1750-es évektől azonban megszűnik a manufakturálisan előállított grafikai alap és egy gyártástechnológiájában megváltozott, gépi gyártmánnyá lesz. A korábbi, minden irányban egyformán nyúló merített papír, átalakul száliránnyal, vagyis gyártási iránnyal rendelkező termékké, mely az előbb említett gyártási irányra merőlegesen, akár több centit is nyúlhat, nedves állapotban. A nagy tömegben előállítható, megváltozott szerkezetű papír, előnyei mellett, újabb problémákat is eredményezett más, rokon területeken, pl. a könyvkötésben. Ilyen pl. az előbb említett „nyúlása”. A gép papírban, a szitaminta nem látható, csak a papír szövött struktúrája és vastagabb papíroknál a szálirány. Ezen papírok átnézete (átvilágítva ezt látjuk a papírlap szövetében) ún. „felhős”. – Hasonlatos az átnézete borjú pergamennel, ezért az ó-francia „veel” = borjú szóból, „velin papírnak” is hívják.
Facsiszolat papír • • •
•
•
A gépi szitás papírok második nagy korszaka, az 1860-as évektől kezdődik, Átnézetben megmarad a felhősség, a szitaminta nélküliség, DE a papírok anyaga, rosttípusa a rongy (tehát kender, len, pamut) helyett facsiszolatú cellulóz rosttá változik / tűlevelűés lombos fák rostjai/. Csoportosítása – Összetétel szerint: fatartalmú, félfamentes, famentes. – Négyzetméterenkénti tömegük szerint: lágypapír, lemez, karton. Ebben már csak álvízjel (eguttőr) található
Vízjelek • •
• • • •
A papír egyik jellegzetes, elválaszthatatlan alkotórésze, a papír rostszerkezetének módosulása. Az átvilágított papír átnézetében láthatóvá váló alakzat, optikai kód.A szitán elhelyezett drót(=filigrán , franciául így is hívják, angolul watermark) A papír védelmi eleme, tartalmazhatja a készítő nevét, származását, korát Eredetiség meghatározó tényező. Annó csak Európában Kronológia – XIII. század – korai, keresztény szimbólumok (kereszt) – XV. sz. –uralkodói, lovagi jelképek (korona, pajzs) – XVII. Sz. – városcímer + céhmesterek nevének kezdőbetűi – XVIII-XIX. sz. – címer, feliratok + évszámok (pl.: évszám és kas forma) • XVIII.sz gépiszitás rongypapír, 1850-től facsiszolat)
– Facsiszolat papíron az eguttőr (álvízjel) jellemző, ami kidomborodik a papírból, - ellenben az igazi vízjellel- a víz el tudja tűntetni – Ma vízjel elsősorban papírpénzben (fémszál)
Száraz rajztechnikák Szén, ezüstvessző, vörös kréta, pasztell, préselt szén és ceruza (időrendi sorrend)
1. Szén • •
• •
Időben a legkorábban megjelenő eszköz és anyag a faszén. Ez azonban nem a tábortüzek szene, hanem oxigén, tehát levegő jelenléte nélkül, agyagburokban kiégetett, tömör szerkezetű fákból készített rajzeszköz Kecskerágó, hárs, mogyoró szene. Színe a kiégetés mértékétől, tökéletességétől függően a barnás árnyalattól a kékes feketéig terjed és puha, éles kontúrok nélküli rajzot ad nagy fekete-fehér gradációs átmenetekkel.
2. Ezüstvessző •
•
• •
•
Az ezüstvessző egy speciális eszköz, csak alapozott papíron vagy pergamen felületen hagy nyomot. Ez az alapozás általában kréta vagy gipsz, de lehet nyállal kevert kiégetett kappan csontliszt . A rajz világosszürke, finom, egyforma erősségű vonalakból áll. Javítani nem lehet, az árnyékolás csak párhuzamos vonalakból álló sraffozással oldható meg Az idő múlásával barnul, ezüst szulfid keletkezik a levegőben lévő kénhidrogén hatására.
Albrecht Dürer: Gyermekkori önarckép
3. Vörös kréta • A reneszánszban jelenik meg (kb. 16. sz), vasoxiddal szennyezett agyagföld. • Ha más anyagok is részt vesznek összetételében, mint például a mangán akkor lilás, ha a vasoxid más vegyértékű fajtája szennyezi akkor a sárga okkerig terjed a színe . • Csak a 19. században állították elő mesterségesen és ettől fogva egyenletes a színe. /rőtli/
4. Pasztell • • • • • • • • •
A barokk időszakában alakul ki és főleg francia területen teljesedik ki. A pasztell technika valójában átmenet a rajzolásból a festésbe. (legértékesebb grafikák) A 16. és 17. századra tehető a pasztellmanufaktúrák működésének kezdetei.1583ban már leírják a rudacskák összetételét. Három alapvető részből áll és ez különbözteti meg többek között a színes krétától. Tehát pigment, töltőanyag / semleges agyagföld, kaolin / és kötőanyag / pl. rizsnyák vagy gumiarábikum /. Az alap amire kerül is különleges. Kezdetben hasított pergamen /velúr felület / majd gyapjú- poros enyves vászon, végül ugyan ilyen papír. Manapság már ásványi anyagokkal érdesített, színezett papíron is előfordul / szürke , barna , zöld /. Valójában a különleges hordozó az ami rögzíti a pigmentet, a kötőanyag a rudacskában csak a kézbevétel miatt , a megfoghatóság miatt kell. Fixálni a tónusváltozás miatt nem szabad!!! / elmélyülnek a tónusok és egyes világos színek és a fehér optikailag el is tűnhet./ Vékony karton csíkkal / 2-3 milliméter /megemelt üveg alá kell rakni, majd egy karton hátlappal együtt a széleket összeragasztva mint egy szendvics kell keretbe helyezni. Tárolni, ha van mód rá fektetni kell. Ez a rázkódásból adódó lepergést csökkenti. Nagy mesterei a technikának, : J-B Simeon Chardin, M-Q de la Tour, Rosalba Carriera, nálunk Rippl Rónai József (kb. 5 milliót érnek).
5. Préselt szén • A 18. század végéhez és Napóleon miniszteréhez Jean Nicola Conte-hoz fűződik megalkotása. • Nem más mint sellakkal kötött lámpakorom összepréselve. • Kevés árnyalattal rendelkezik, kormosan fekete, néha kissé zsíros karakterű eszköz.
Ceruza •
• • • •
•
Az 1560 –as évektől ismert anyag bár az ólom fajtájának tartották és csak a 18.-század végén vált a szén módosulatává. Ekkor kapta nevét is a grafitot a görög írni szó után. Ekkor változik meg felhasználási formája is. Az eddig bányászott és kis rudacskákká faragott termésgrafitot porították, kaolinnal megfelelő arányba keverték , kiégették és így foglalták fába. Az úgynevezett bécsi eljárásnak köszönhetően már szabályozható volt a keménysége és ez által a színe. A felsorolt rajz anyagok mindegyike mutat valamilyen kémiai reakciót sajátos struktúráján kívül, egyedül a grafit indifferens minden vegyszerre. Termés grafit rajzok még előfordulnak a 19. század folyamán is, de korlátozott jelleggel, mivel nagyfokú kenődésük miatt mindig fixálni kellet pl. híg tejjel, és ez foltosodáshoz és rossz körülmények között penészedéshez vezetett. Híres, régi gyártók: Faber-Castell, Koh-i-noor
Nedves rajztechnikák Dörzstus, gubacstinta, vasgallusz, biszter, szépia, diófapác, színes tinták
Dörzstus • • • • •
•
A grafika történetében az ókor valamint a középkor óta sok folyékony íróanyag fordult elő. Íróeszköz lehetet: nád, ecset, lúdtoll, fém Keleten a (dörzs)tus , amely nem tinta, hanem pigment iszap, i.e. 2500-tól használták már. Dörzstusnak is nevezték mivel szilárd halmazállapotú, rúd alakba préselt korom és kötőanyag. A jellegzetes Kínai illetve Japán papír az amely rögzíti szálszerkezeténél fogva úgy mint a textil a festéket. Így vált tartóssá annak ellenére, hogy víz érzékeny. A tinta szó a latin tingere=festeni, illetve tinta aqua=festett víz és az olasz tinta=festék szóból ered
Gubacstinta • • • • •
A tinták közül a középkorban első volt a gubacs tinta vagyis a szerzetesek tintája A tinta tölgyfa gubacsból (másként gallusz sav, hatalmas csersav tartalma van) és kénsavas vasélecsből (vasszulfátból) áll. A gubacs tinta a közel keletről terjedt el /héber írások/, kémiailag megegyezik a vas gallusz tintával. Ezek savas tinták és a papíron, pergamenen kilyukadásokat, kimaródásokat un. Tintarágásokat okoznak. Jellegzetes feketés barna udvar keletkezik a betűk és a rajz vonalai körül, mintha a nedvességtől szétterjedt volna a tinta. Erről a jellegzetes elszíneződésről és az említett kilyukadásokról jól felismerhető.
Vasgallusz • •
• • •
A valódi VAS GALLUSZ tintát csak a 18. század végétől ismerjük. Ez lényegében mesterségen előállított gubacs tinta. Vagyis mesterségesen is előállított Gallusz sav / tannin / és csersav keverékéből. A levegőn nyeri el igazán - az oxigén felvételével - végleges feketés barnás színét. Ezt is a tipikus pigmentációról és a kimart lyukakról a (vonalak/betűk helyén) azonosíthatjuk. Mivel a mai napig előfordul ez a modern szintetikus gubacstinta ezért kormeghatározáshoz a hordozó anyaga nyújt támpontot
Biszter • • • •
•
Ez egy barna tinta, bükkfából származó korom, kemenceszurok. 1431-től jelenik meg Németországban és 1750 körül még használják. Sárgásbarna színű folyadék, kötőanyagot nem tartalmaz. A kátrány szemcsék lebegtetéséhez kevés gumiarábikum oldatot tartalmaz. Az okkeres színéről és szemcsés udvaráról lehet a biszter foltokat, rajzokat felismerni.
Id. Markó Károly: Tájképvázlat tóval, Toll, biszter, lavírozás, papír, 240 x 310 mm
Szépia • Egy állati eredetű –tintahal - Sepia officinalis- tinta. • A tintahal tintazacskójának váladékából készített festékanyag, melyet a képzőművészetben ill. a korai fényképeknél használtak. • Lilás barna árnyalatú, hideg, szürke hatású rajzok készülnek vele. • 1800 körül egy drezdai művész, Sejdelmann alkalmazta először.
Diófapác • A tinták, de inkább a pácok közé tartozik a diófapác, aminek a dióhoz semmi köze,valójában a barnakőszén lepárlási terméke • Nevezik Kassili, vagy Van Dyck barnának is. • Nem fedő (áttetsző), meleg barna tinta. • A 20. század művészei használják előszeretettel.
Színes tinták • Színes tinták többféle színben a 16 , 17. század óta kedveltek, mint például az indigó, festőbuzér, sáfrány. • Ezek nem pigmentek (tehát nem szemcsés anyagok), hanem színezékek! • A 19. század folyamán megjelenik az alizarin és anilin tinta, amit manapság is használunk. • Ezek mesterséges vegyipari termékek némi természetes összetevővel, mint a krapplakk (=buzérlakk, vöröslakk). • A tinták mindegyike erősen fényérzékeny és savra, de elsősorban lúgra érzékeny. Tárolni és konzerválni ennek figyelembevételével kell.
Nedves festĂŠszeti technikĂĄk Tempera, olaj, gouche, akvarell, akril
Tempera • •
• • • • •
• • • •
Temperare: 'keverni‘ szóból A temperafesték kötőanyaga vizes és nem vizes alkatrész keveréke (emulziója). Hogy e két összetevő ne különüljön el egymástól, azt az elegyben lévő emulgeáló anyag biztosítja, ami legtöbbször a tojássárgájában (tojástempera) található lecitin, ritkábban a tejtermékekben lévő kazein, gumiarábikum vagy méhviaszból készült szappan. Régen minden víztartalmú kötőanyaggal való festést így neveztek (eszerint az akrill is az). A középkorban a festészet általános technikája volt, a 15. sz. óta az olajfestés kiszorította. Festés közben a temperafesték vízzel hígítható, de száradás után már nem. Az ikonok ezzel a technikával készültek (ezeket viasszal vonták be, hogy fényes felületet nyerjenek=enkausztika). Optikai hatásában a vízfestés és az olajfestés között áll, mivel mindkettő kötőanyagát tartalmazza. Ezek aránya dönti el, hogy melyikhez áll közelebb. Ettől függ fényes v. fénytelen összhatása, és az, hogy milyen festésmódra használható (lazúrozás=finom, nem teljesen fedő eloszlatás, fedőfestés). Mivel gyorsan szárad, festői átmenetek érzékeltetésére az olajfestéknél kevésbé alkalmas. Rendszerint gipsz v. krétaalapozásra készül. Jellegzetes ecsetkezelése, a vonalkázott rétegek egymásra építése. Hamar szárad, sok réteget lehet egymásra festeni (pasztózus képek) A kereskedelemben ezen a néven hoznak forgalomba olyan tubusos festéket is, amelynek semmi köze a valódi temperafestékhez, hanem inkább egyfajta gouache.
Olaj • • • • •
• • • • •
Az olajfesték lenolajat, méhviaszt (paraffin), gyantát és porfestéket tartalmaz. A festék nem víz bázisú, tehát nem oldódik vízben. Lenolajjal, gyantával vagy terpentinnel hígítható. Jellemzően vászon a hordozó (feszített kereten, vak rámán) Érdekessége, hogy a vonalait el lehet mosni, ezt sfumatonak hívják (Da Vinci) A temperával ellentétben ugyanis az olajfestésnél szabadon lehet egymásra több réteget is felvinni, ezzel egyrészt az elrontott, vagy más okból megváltoztatandó részletet teljesen újra lehet festeni, másrészt egymás felett, enyhén áttetsző rétegeket is fel lehet vinni. Csillogó felületek visszaadására, érzékenyebb árnyékolásra jó. A festészet története a 15. század első felétől a XIX.sz. végéig, sőt a századforduló idején (például nálunk Nagybányaiak) nagyrészt ehhez a technikához kötődik, de mind a mai napig használatban van sok más divatba jött anyag mellett. 15. századi németalföldi festészet, majd a 16. század eleji velencei festészet, tehát Jan van Eyck, illetve Giorgione művészete megkülönböztetett figyelmet érdemel. A Leonardói levegőperspektíva és a giorgionei--tizianói atmoszférikus festészet egyik lényege éppen az olaj alkalmazása. A 17. században Rubens volt az, aki az olajfestés lehetőségeit továbbfejlesztette.
Gouche • • • • • • •
A gouache (francia szó, kiejtése kb. „guas” magyarul művésztempera) egy vízfestési technika. Ennél a festésnél a vízfestékhez különböző kötőanyagokat adnak (enyvet, tojásfehérjét, mézet stb.), így a festék átlátszatlanná válik. A gouache-t fedőfestésként alkalmazzák, mivel több réteg festhető egymásra a színek keveredése nélkül. Maga a szó az olasz guazzo (vízfesték) szóból ered, és a 18. században a franciák kezdték használni, bár maga a technika már az 16. századi Európában is használatos volt. A festék megszáradva kicsit más színű, mint nedvesen, ezért nehezebb kikeverni a színeket. Ha túl gyorsan festik fel a színeket, a festék berepedezésre is hajlamos. Ezt úgy lehet kiküszöbölni, hogy sűrítik valamivel. A köznyelvben ezt hívjuk temperának (amit a gyerek használ az iskolában)
Akvarell • • • • • • •
Az akvarell (a francia aquarelle szóból) egy vízfestési módszer, ahol vízben oldható festékkel nagyszemcsés, ún. akvarellpapírra való festés történik. Az akvarell (de a gouchera is áll a megállapítás) színezőanyag (pigment) és kötőanyag összekeverésével (vízzel oldható gumiarábikum) készül. A festéket nagyon hígan kell az általában előre benedvesített papírra kenni, amelyen vagy a kontúrokat töröljük ki vele vagy szabadon festünk. Ennek a festészeti technikának az értéke a finom, világos, áttetsző színekben van, ami a képnek, különösen a tájképnek nagy frissességet kölcsönöz. Régebben vázlatok készítésére használták, később önálló technikává vált. Az akvarell legnagyobb mesterei a japánok és a kínaiak, Európában pedig a 19. század angol festői. A XX. és XXI. században is készültek és készülnek kiváló akvarell festmények. Sokszorosítása aquatinta technikával
Akril • •
• • • •
Az akrilfesték a 20. századtól a művészek egyik nagy kedvence a könnyű használat, gyors, vízhatlanra száradó képessége és jó fedőképessége kapcsán. A nagy mennyiségű vizes (tehát nem oldószeres) műanyag diszperzió, amit az akrilfesték tartalmaz a száradás közben nem csak vizet párologtat el magából, hanem erős keresztkötéseket hoz létre a molekulák között. Léteznek fényes és matt akrilfestékek is. Az akrilfesték teljesen fedő, gyorsan száradó, száradás után vízálló, vizes alapú dekorációs festék. Sok alaphoz ideális, például fa, papír, bőr, kő, fém, üveg, agyag, viasz, műanyag felületekre Minden szín vízbázisú, válogatott pigmentekkel, vízzel hígítható és keverhetők egymással, jól fed és színtartó, hamar szárad.
Sokszorosító technikák Magasnyomás, mélynyomás, síknyomás
Magasnyomรกs
A magasnyomó technikák • • • • •
A magasnyomás (akárcsak majd a mély és a síknyomás) egy sokszorosítási eljárás mellyel festményeket, grafikákat lehet reprodukálni A magasnyomású sokszorosított grafikák nyomódúcait fizikai erővel hozzák létre. (kiv. Cinkográfia) A magasnyomó technikákat két nagy ciklusra oszthatjuk időben: Egy ókori /keleti/ időszakra és az európaira. Az európait 5 magas nyomó technika jellemzi. – – –
Előzmény - Az ókori időszak A pecsétekkel jellemezhető.: intagalio=domború kép, cameo/kámea/=negatív kép A pecsétek ezen két típusa vezetett a kővésethez /ie. 225-iu. 1644/. •
Ezek a fekete háttér előtti nyomatok Európában is megjelentek, méghozzá a korai időszakban, valamint a XVIII. században és a XX. század elején /Urs Graf; Thomas Bewick; Molnár C. Pál/.
• • • • •
1. Fémvéset 2. A lapdúcos fametszet /1420-1460 körül/ 3. Harántdúcos fametszet v. xilográfia 4. cinkográfia 5. linómetszet
•
Mindegyikre jellemző, – – –
egy fekete, keretező technikai szegély, kivétel a xilográfia. A festék, nyomtatáskor, a vonalak széle felé felgyűrődik, kis peremet ad, míg a vonal közepe, enyhén világosabb és a nyomtatási kép /hátul/ a papír „verso” oldalán, relief képként, mint egy dombor nyomat megjelenik.
Fémvéset • Az európai időszak első, magas nyomású eljárása, ami már biztosan európai, a fémvéset, vagy „fehér metszet”. • A nyomatra jellemző, a pontozó szerszámok által létrehozott fehér pont, vonal- és díszítőrendszer, brokátszerű megjelenés és sablonnal festett színezés. Ennek egy különleges változata a „tésztanyomat”, mely egyesítette a már Keleten ismert negatív és pozitív bélyegzőképet.
Dúcmetszet • Másként lapdúcos fametszet /1420-1460 körül/ • Ezen vonalas fametszetek már fehér háttér előtt, fekete vonalas kompozíciót mutatnak /korai kártyanyomatok, biblia-illusztrációk, Dürer/. • Ez a korszak, egészen a XVIII. század végéig tart, némi változtatásokkal, pl. „fény-árnyék fametszet”, ami próbálkozás, a nem színezett, hanem színes nyomtatásra. • Japánban a XIX. században megtanultak színesen nyomtatni ezzel a technikával, úgy, hogy a különböző színeket külön nyomták a papírra, ezért néha a színek kifutnak a vonalból.
Harántdúcos fametszet • • • • •
•
Másként xilográfia A harmadik, magas nyomású eljárást a XVIII. században, Thomas Bewick / 1753-1823/ angol grafikus, 1771-ben alkalmazza először, visszatérve a fekete háttér előtti, fehér vonalas megoldásra és eljárását „harántdúcos fametszetnek” nevezi, görögösen, hogy meg legyen különböztetve, a korábbi lapdúcos /deszka/ fametszettől, xilográfiának. A fa évgyűrűs felületébe, már nem késsel, hanem vésővel megmunkált nyomóforma. Mivel, ezt az időszakot a mélynyomás uralj, praktikusságánál és sokrétűségénél fogva, ez a XVIII. századi fametszet, kizárólag könyvillusztrációk számára jött létre. / Együtt lehet nyomtatni, a szedett betűvel./ Két típusa alakul ki: a fakszimile fametszet és a tónusos fametszet. – Az első vésésekor a reprodukálni kívánt rajz vonalrendszerét hűen követi – A második esetben megfelelően kialakított, speciális szerszámmal, az ún. „fésűs vésővel” /több párhuzamos él, egymás mellett/ hoznak létre, az eredeti mű vonal- és folthatásainak érzékeltetésére, felületeket.
•
Elterjedését, a lapdúchoz képest, könnyű vésős megmunkálása okozta.
Cinkográfia • • •
• •
A negyedik magas nyomású eljárás a XIX. század elején vált gyakorlattá. Magasnyomásnál ez az egyetlen meleg (vegyi) eljárás, amihez nem kell fizikai erő Első alkalmazója a költő-festő William Blake /1757-1827/, aki puha cinklemezt munkált meg sav segítségével, de a rézkarctól eltérően, nem a nyomófelületet maratta be, hanem a felesleget, tehát a nyomtatni nem kívánt részeket maratta ki. Az így kialakított nyomóformát „cinkográfiának” nevezte el. Az idők során, ennek is két fajtája alakult ki: az amelyik a művész által készített, un. Eredeti cinkográfia, és később a fotótechnika alkalmazásával készített magas maratás, az un. klisé /1850-től/. – Ez utóbbit, Karl Angerer alkalmazta először. Két változata ismert: a vonalas fototípiai klisé /1890/ és az árnyalatos autotípiai klisé /1881/.
Linómetszet • Az ötödik magas nyomási eljárás, igazán XIX. századi találmány, ez a linoleum metszet. • Ehhez az eljáráshoz, tulajdonképpen Frederic Walton / 1834-1928/ találmányát, a „meleg padlót” használták a grafikusok. • Ez nem más, mint melegen préselt lenolaj firnisszel /fémsókkal kevert lenolaj, ami gyorsabban szárad/ kevert parafaliszt, jutavászonra préselve. • Ebbe a felületbe, bármilyen eszközzel könnyedén lehetett dolgozni. • Hatalmas méretű műveket lehet vele előállítani
Mélynyomás
Mélynyomás • Sokszorosítási eljárás egyedi mű előállítására, vagy reprodukcióra • A lemezt két eljárással fizikai erővel (hideg eljárás) illetve vegyi megmunkálással (meleg eljárás) lehet megmintázni • Minden mélynyomású eljárásra a rézlemez ferdén levágott szélének lenyomata jellemző. • Ez a lemezszél sokszor festékes, és egy nyomtatástechnikai szükségszerűség és minden mélynyomásnál elengedhetetlen, mert, ha ez nem lenne, akkor az egyenes lemezszél átvágná a papírt. • A festék kidomborodik a papírból • A hátoldal nem nyomódik be, csak a lemezszél
Hideg eljárások • Ezek fizikai erővel készülő nyomó formák • Fajtái: – Rézmetszet – mezzotinto=angol modor=bársonymodor – pontozómodor=angol pontmodor; – hidegtű=pusztatű; – acélmetszet
Rézmetszet • • • •
A rézmetszet a fizikai úton, véséssel un. „hideg eljárással” kialakított nyomóformáról készült levonat. (a lemezt előtte alapozzák, pl aszfalt) A rézmetszet akkor jelenik meg, amikor rájönnek, hogy a felesleges részek eltávolítása/fametszet technika/ fáradtságos munkával sok nyomtatási hibát okoz és helyette sokkal jobb megoldás a felületbe mélyített vonalak hálózata. Ezen különböző vastagságú és mélységű vájatok kevesebb energiát és hibaforrást eredményeztek és javítani is egyszerűbb volt ezeket. Vasari szerint, az első rézmetsző a firenzei Tommaso Finiguerra volt, „niello” munkáival. – A páncélkészítő, ötvös mester, véséssel és maratással egyaránt hozott létre fémdíszítéseket, és ezek a páncéldíszek egy különleges technikával kiemelve adták az ún. niello lapokat.
• • • •
Az első, igazi mély nyomású lapok,azonban 1446-ból a felső Rajna vidékéről származnak. Vasari-tól és az itáliai kezdetektől eltekintve, valójában az első mesterek, német területről származnak, a XV. században. Pl. Martin Schongauer, Dürer, Israel van Meckenen. Egészen a XVII. század első harmadáig, az 1620-1630-as évekig jelentős technika. Azt is mondhatnánk, hogy a reneszánszot követő „manierizmus”, az utolsó korszak a rézmetszés művészetében, amit technikailag még hoz nagy művészeket.
Rézmetszet II. • A rézmetszet vonalai, a vágott toll rajzához hasonlatosak, ahol a véső elkezdi a vonalat vékony, majd egyre szélesebb vájattal, és a kiemelésnél, ismét elvékonyodik. • Általában, fegyelmezett rendszert alkotó vonalhálóból áll a kompozíció. • Sokszor interferenciát, „moare-hatást” (szabályszerű mintázat, néha szemzavró) eredményeznek a keresztező vonalhálók.
Mezzotinto • • • • • • • • • •
mezzotinto (angol modor, bársonymodor) A mezzotinto /borzolás, bársony modor, angol modor/, a hidegen megmunkált nyomódúcok XVIII. századi új változata. Egy speciális eszközzel, a himbavassal, szabályos pontszerű, vagy inkább sorjaszerű rendszert alakítanak ki a rézlemez felületén. Valójában, a lenyomat egy árnyalatos, tónusos metszet. Mezzo /közép/, tinto/festett, színezett/. Lágy, egymásba omlóárnyalatok alkotják a képet. A technika kifejlesztője Ludwig von Siegen /1609-1680/ hesseni katonatiszt és műkedvelő grafikus. Azonban ez eljárás Angliában vált népszerűvé. A XVIII. században, ezért „angol modornak” is nevezték. Főleg festmény reprodukciós technika, de a nyomtatás „hármas elvéből”, csak az utolsót, a hű, árnyalatos leképezést tudja teljesíteni. /50 levonatnál nem tud többet, ill. drága./ A fekete, bársonyos lenyomatot adó háttérből haladnak a világos árnyalatok felé. A nyomat képe kissé emlékeztet a szürke felületeknél, egy szabályos vászon mintára. /Ez a sorják szabályos elrendezéséből adódik./ Nagyon sérülékeny, minden külső benyomás-hatás, megsérti a bársonyosan túlfestékeződő lenyomatot. Egy kifényesedett, kopott, ún. szalonnásodás jelenik meg rajta, hasonlóan, mint egy velúrbőr kabát felületén. Van színes változata is, de ez még nem a klasszikus, XIX. századi szinrebontot nyomat. Egy lemez van, több színnel felfestékezve és lenyomva. Kis példányszáma ellenére, Rubens és Van Dyke képeit sokszorosítják leggyakrabban ezzel az eljárással és az angol festők közül Reynolds és Gainborough munkái is ezáltal váltak ismertté
Pontozó modor • • • • •
•
Pontozómodor (angol pontmodor), XVII- XVIII. században Vörösrézlapon, a nyomóformát egy pontozó vassal, ill. egy hegyes kalapáccsal alakítják ki. A pontok mélysége nem annyira döntő, mint a gyakorisága. Már a XVII. században Jan Billeart /1603-1671/ alkalmazta Hollandiában, de Francesco Bartolozzi /1727-1815/ az igazi mestere. Baltolozzi, szintén egyetlen egy lap felfestékezésével nyomtatott színes lapokat, többek között Reynolds festményei után.Tehát, itt sincs színre bontás. Összetéveszthető a XIX. században alkalmazott, maratott változatával, a megkülönböztetést, a pontok körül, a maratásnál kialakult, „felhős életlenség” adja, a beütött éles pontok, gödöcskékkel szemben. A XVIII. század végén, Boucher és Fragonard festményeiről és krétarajzairól is ilyen modorú metszetek és maratások készültek.
Hidegtű • Pusztatű • A vonalas rézmetszethez hasonló, de itt a fémlemezre nem vésővel metszik, hanem hegyes acéltűvel karcolják a rajzot, és a rézkarctól eltérően nem alkalmaznak savat a vonalak mélyítésére. • Mivel itt nincs sötét aszfaltalapozás, mint a rézkarcnál, a munka során a művész úgy ellenőrzi a metszet állapotát, hogy fekete faggyúfestékkel dörzsöli be, ami a vonalak mentén megtapad. • A túl halványra sikerült vonalak a tűvel újra áthúzhatók, a túl sötét részek kaparókéssel vagy simítóacéllal halványítható • Ajánlatos, hogy a nyomatok összes példányát a grafikus saját kezűleg készítse. • A nyomatok sajátos jellegét, szépségét adó sorják a nyomtatás során hamar lekopnak, ez behatárolja a példányszámot, ami harminc-ötven nyomat lehet.
Acélmetszet • A XIX. század elején, a rézmetszetnek egy nyomdatechnikailag erősebb változata, az acélmetszet jelenik meg, jellegzetesen könyvillusztrációs céllal. • Nagyobb példányszám érhető el vele. • 1820-ig még a nyomdák alapvető technikája, de a litográfia /síknyomás/ kiszorítja. • Charles Heath /1784-1848/ az acélmetszés kialakítójának a motivációja is az volt, hogy a 150-200 levonat helyett, 1500-ra emelje a példányszámot, de a síknyomás milliós példányszámával ez nem ér fel.
Meleg eljárások • •
•
•
A rézkarc, régiesen aquafortis a legkifinomultabb sokszorosító grafikai eljárás, a mélynyomásos módszerek egyike. A rézkarc alapvetően hasonló a rézmetszethez, szintén fémlemezt használó mélynyomó eljárás, de míg ez utóbbinál a mélyített vonalat véső segítségével és fizikai erő kifejtésével érjük el, a rézkarcnál savak maró hatása mélyíti a kívánt vonalat. A rézkarc nagy előnye a rézmetszettel szemben főleg az, hogy a vonalak hajlékonyabbak, a tű gyorsabban és engedelmesebben követi a művész friss impresszióit, és nem kíván oly hosszú és kitartó gyakorlati tanulmányt, mint a metszés. A rézkarc elkészítése vázlatosan a következő lépéseken keresztül valósul meg: – – – –
•
a lemez előkészítése és alapozása (saválló alap - méhviaszt, gyantát, masztixot), a rajz átvitele a lemezre, maratás (salétromsavat vagy vas-kloridot használnak, régebben ecetsavat ) és nyomtatás.
Alfajai: foltmaratás (aquatinta), a lágyalap (vernis mou), a repesztés (reservage)
Rézkarc • • • • • •
A rézkarc, sav maró hatásától kialakult nyomóformáról, un. „meleg eljárással” készült nyomat. A XVII. század közepére kerül a grafikai sokszorosítási eljárások középpontba. Mint pl. látható ez a holland Rembrandt munkáin. A technika a XVIII. században, több „alfajjal” bővül (aquatinta =szemcsés kvarc, aquatinta biszter vagy tusmanir, fedezgető modor, foltmaratás) A rézkarc vonalainak ellenben, egyforma a közepe, kezdete és vége, olyan mit egy ceruzarajz, szabad, kötetlen és festői. Semmi szabályosság nem fedezhető fel a vonalak rendszerében. Sokszor, a maratásból adódóan, a vonalak nem is folyamatosak és a művész, a lenyomatokat átdolgozva, javítva, hideg tűvel még bővíti a vonalrendszert. Ez azt jelenti, hogy a maratott, egyöntetű vonalak mellett, homályos szélű, a tényleges karcolásból adódó /hidegtű/ sorjáinak lenyomata is megjelenik. (Ez rézmetszeteknél, nem fordul elő.)
Aquatinta • • • • •
• •
További nevei: szemcsés kvarc, aquatinta biszter vagy tusmanir, fedezgető modor, foltmaratás A rézkarc szemcsés, maratott változata, a XVIII. században, 1768 körül, Jean Baptiste Le Prince /1734-1781/ alkalmazta először. Az árnyalatok már nem vonalakból tevődnek össze, hanem foltokból. Nagyító alatt nézve, sötét háttér előtt, fehér „bozsorgás” jelentkezik. Ezt a különböző tónus értékű felületet, szinte semmi más eljárással nem lehet összetéveszteni, kivéve a síknyomással /litográfiával/, ami egyszerűen úgy fogalmazható, hogy a litográfia, ennek pozitív képi változata, ahol a fehér szemcsézettség, mint egy fekete „mákosság” jelentkezik. Mivel a szó maga, „elmosásra”, vizes színekre utal, elsősorban tusrajzokat, barna biszter tollrajzokat sokszorosítottak ezzel az eljárással. Goya /1746-1828/ kiváló mestere volt az eljárásnak, amiben a vonalas rézkarcot kombinálta a szemcsés foltmaratással. Az ő korai lapjai is őrzik, a lenyomat színében, a barna tollrajz hatását.
Lágyalap • • • • • • • •
Vvernis mou A rézkarchoz hasonlóan a vonalas rajzot ebben az esetben is maratással mélyítik egy fémlemezbe. A különbség az, hogy a rajzot nem közvetlenül az alapozórétegbe karcolják, hanem lágy, képlékeny alapozóréteget használnak, amire papírt vagy textíliát fektetnek, és arra rajzolnak. A lágy alapozóréteget úgy állítják elő, hogy a rézkarchoz használt szilárd alapozóanyaggal (pl.: viasz) vazelint vagy faggyút olvasztanak össze. A lágy alapozóréteget a kissé felmelegített fémlemezre kis bőrhenger vagy labdacs segítségével viszik fel. Emiatt az anyag hátoldalára a vonalak mentén ráragad az alap, ami a papír vagy textília eltávolításakor felszakadozik, emiatt ezeken a helyeken a lemez csupasszá válik. Az így létrejövő vonalak lágyak, szemcsések lesznek, őrzik a felhasznált anyag textúráját, az eredmény ceruzarajzhoz hasonló hatású lesz. A lágyalap technikája jól kombinálható az aquatintával.
Repesztés • • •
Reservage Cukros tintával kezelik a lemezt, később a megszáradt felületet ecsettel berepesztjük, majd megmaratjuk. A lemezen a repedésnyomok is megjelennek, így a kész sokszorosított grafikán is. – (Egy kis üveg tintához kb. 2 kiskanál cukrot adunk aztán összekeverjük. Kicsit sűrűbb anyag lesz belőle, ami nem folyik szanaszét a lemezen, hanem hasonló állagú lesz mint a kályhacső lakk.) – Aztán ezzel a tiszta lemezre ráfestjük azt amit szeretnénk ha kimarná majd a sav. Megszárítjuk és lealapozzuk a már szokott módszerrel. Simán ráhengerezhetünk, nem olvad fel a cukros tinta a melegítés hatására. Hideg víz alá tesszük és kicsit várunk (10-15 perc). – Ez alatt a víz a cukros tintával keveredve megrepeszti a felette lévő alapozóréteget és alatta ott marad az alapozatlan felület. – Egy finom ecsettel segíthetünk hogy hamarabb előtűnjenek ezek a felületek. – Ha kész megszárítjuk és gyantaporral beszórjuk, és kimaratjuk.. – Ha sűrű a cukros tinta jobban lehet vele dolgozni és nem folyik szanaszét.
Síknyomás Litográfia, ofset
Litográfia • • • • • •
• •
Síknyomási eljárás, vegyi nyomtatás A nyomdászat 3-s elve teljesül benne: olcsó, nagy példányszámú, pontos másolat A litográfia, a „lithos” /görög – kő/ szóból származik. Tehát, mondhatjuk úgyis, hogy „kőrajz”, de eredetileg poliautográfiának hívták. Alapja az egyedül álló Solnhofen-i jurakori mészkőpala, melyet az egész világon csak ott találtak. A magas nyomás technikai szegélye /fekete csík/ a dombor, relief kép a hátoldalon, valamint a mélynyomás lemezszélének benyomódása, itt nem található meg. A XVIII. század végén jelenik meg. Alois Senefelder /1771-1834/ a technika atyja. A technika megjelenése 1789-1799/. Létrejöttét segítette, hogy a könyvkiadók arra törekedtek, hogy a szöveges és képi információ egyszerre kerüljön a hordozóra, lehetőleg olcsón és nagy példányszámban. Az olcsó reprodukálás lehetősége játszott szerepet a technika terjedésében. A korai időszak litográfiáit „bölcsőnyomatoknak” /inkunábulumoknak/ minősítik. Ezek 1817 és 1820 előtti nyomatok. Az egyszerű, bár különleges tulajdonságokkal rendelkező sík kőfelületről történő nyomtatás, a zsír-és vízszerető rétegek elkülönítéséből adódó, kémiai hatáson alapszik. Sokszor kettős papír felületre, un. „kínapapírra” történik a nyomtatás. Ez egy cigaretta papír struktúrájú, előre enyvezett papír, amit egyszerre fektetnek egy vastagabb hordozó karton közepére, és így a legfinomabb, rajzi felületek is átvihetők a kőlapról. /Pl. Barabás litográfiái/
•
•
• •
A litográfia XIX. század végi időszakában, a tónusos nyomatok fokozására, un. tangir lapokat is használtak, ezek mindegy indigó,mesterséges rasztert vittek fel a rajz és a kő közé, segítve ezzel a fáradtságos munkával létrehozandó, pontokból létrehozott felületet. A litografált rajzok lenyomatai, akármilyen stílusban is kerültek a kőre, /autográfia=átnyomás, krétalitográfia, toll litográfia/ nagyító alatt, fehér háttér előtt, „mákos képet” mutatnak. Ez a vibráló, szabálytalan struktúra a kő felületének „porozitását” adja vissza. Toll litográfia esetében még ez a porozitás sem jelenik meg a tükörfényesre csiszolt kőlap miatt. De az előbb említett lemezszél és technikai keret hiánya miatt, valamint a fehér és különleges nyomópapír miatt, a litográfiát nehéz bármilyen más nyomdai eljárással összekeverni. A hordozó felülete, az 1860-as évek után, már rostszerkezetében /fatartalom/ is megkülönbözteti, bármilyen korábbi eljárástól. – Talán, az aquatinta kivétel, ami főleg a leggyakoribb krétalitográfiai stílussal hasonlatos, szinte annak negatív változata. A „mákosság”, ami a kőre jellemző, az aquatintánál, fehér, szabálytalan szemcsézettségben jelentkezik. Természetesen, a legfőbb különbség, két nyomástípusból adódóan, az aquatintánál, a lemezszél megléte.
• •
A fotótechnika terjedésével, a XIX. század végén, a litográfiában is létrejön egy alkalmazás, név szerint a fotólitográfia. Sokszor színes formában, négy szín nyomással, ún. kromolitográfia, mely optikai színkeverésen alapszik. /Nagymamáink szentképe a falon./ – Nem azonos a színes litográfiával /francia plakátművészet/, ami annyi kő, ahány szín kell a kép elkészítéséhez, elemekből rakják össze a képet.
Ofszet nyomás •
•
• • •
Offset- angol kifejezés, off=el, le és a set= szedés szavakból, egybeírva mondhatjuk „leszedésnek”, „elvételnek”. Mindig kis betűvel írják, mivel a nyomdászok arra hivatkoztak, hogy valójában ez egy cselekvést jelent, azt a folyamatot, amikor egy fém-vagy kőfelületről, egy nem tükörképes, tehát pozitív képet, átnyomnak egy gumilepedőre, majd onnan a papírra. Ezt a közvetett nyomtatást, William Rubel amerikai litográfus, 1904-ben alkalmazta először. A technika létrejöttének egy kényszerítő oka, hogy a litográfiához nélkülözhetetlen, speciális kő, Európában és a világon, csak egy helyen található, München mellett, Németországban, Solnhofen-ben. Ez a jurakori mészkőpala, ami már nem olyan lágy, mint egy mészkő, de nem olyan kemény, mint a márvány, ebből a bányából, 1904-re vészesen elfogyott. Mivel csak ez a kő biztosította a kémiai nyomtatás feltételeit, új megoldást kellett találni. Ez volt az új technika. Ami a nyomtatás történetében, először indul ki pozitív képből. Hátránya az ofszetnek, hogy lágyabb kontúrú, életlenebb lemezlevonatokat ad, és a tónusok gazdagítására, sokszor nyomdai rácsot /rasztert/ kell alkalmazni. Tehát, az ofszet is síknyomás, de a litográfia kényszerű továbbfejlesztése, egy kommersz, közvetett eljárás.
Feliratok a nyomatokon • • • • • •
Már a XV. századtól kezdve sok kezdőbetűs szignatúrát ismerünk. Pl. : I.B. mester vagy „D” monogramista, sokszor valamilyen ábrával kiegészítve. Az 1500-as években találkozunk először kiadói jelzéssel. (1459-ben Lübeck-ben már volt kiadói tevékenység. Erre utalnak a lemezen „a király engedélyével” – „Cum Privilegio Regis”) A század végétől, már „szabványosak” a jelzések. A tervező művészt megkülönböztetik a készítő metszőtől, a kivitelezőtől, valamint a kiadótól. A kiadó nevéhez hozzáteszik az „excudit”, vagy „excudibat” kifejezést, olykor a nyomdász nevét is az „impressit”után. Ezeket rövidítve jelenítik meg: …imp., …e, …ex,…, A XVII. században már németül és franciául is megjelennek a feliratok. A szerzői jog a XVIII. századra érett meg, William Hogarth, angol festő szerzői jogért indított bírósági perét megnyeri és az angol jog alapján ettől datálhatjuk a szerzői jog védelmét.
Legfontosabb feliratok • • •
Elhelyezkedés: Baloldalra A lapok bal oldalára mindig, – a „festette”=fecit, – „kigondolta”=invenit, – „tervezte”=delineavit szócska kerül,
•
A nyomtatott kompozíció jobb oldalára pedig: – „metszette”=sculpsit, – „készítette”=fecit, – „véste”=incidit.
• •
A XIX. században pedig, ugyanide, a jobb oldalra: a „litografálta”. Ha a metsző egyben a saját kiadója volt, akkor a „fecit et excudit”, vagy önálló munka esetében a „fecit et invenit” = kigondolta, áll.
Feliratok a modern sokszorosított grafikákon •
• •
•
Manapság a művészek ceruzával írják alá lapjaikat, bal oldalon a nyomat száma egy „törtszám” áll, aminek számlálója a sorszám, nevezője az összes levonatot jelző szám. (pl.: 5/10 = az ötös számú levonat az eredetileg 10 db-os sorozatból) Jobb oldalon szokás a művésznek aláírni az alkotást. Modern grafikáknál, 4-4 cm-es, üres helynek, felületnek, un.”tükörnek” illik lenni a lemezszéltől. /Régi grafikáknál is megvolt ez a tükör, de a gyűjtők az idők során a szakadások javítgatása helyett, egészen a lemezszélig levágták./ Vannak különleges jelölések, ezek a „próbanyomatok” és a „művésznyomatok” jelölései, a modern grafikákon. – Az E. E. „épreuve d' etat” = próbanyomat, – E.A. „épreuve d' artiste”=a művész nyomata, a számozás előtt. /Ezek száma 7-10 db-ig./
•
Minél jobban körülvágjuk a nyomatokat, annál jobban csökkentjük a lap értékét. A feliratok hiánya is ezt eredményezi.
Felhasznált irodalom • dr. Pankaszi István (2006): Mire? Mivel? Hogyan?, A sokszorosítás története és mestersége, Budapest • Képek forrása: Internet
Kรถszรถnรถm a figyelmet!