Patikaedények a XVIII. században (Fejérmegyében)

Patikaedények a XVIII. században Írta: Szima Viktória Forrás: dr. Grabarits László: Patinás patikaedények c. előadása; dr. Szarvasházy Judit (szerk.): Patinás emlékek, Fatégelyek (Galenus Kiad., Bp., 2003) illetve Patinás emlékek, Kerámiaedények (Galenus Kiad., Bp., 2005) című munkája

A patikaedények, vagy más nevükön gyógyszertarolók a patikus szakma legfontosabb kellékei. Ebben tartották a levegőre érzékeny gyógykészítményeket. Óvta őket a kártevőktől, biztosította szavatosságukat. Az évszázadok során sokféle alapanyagból készítettek tégelyeket. Az edények legkedveltebb alapanyagnak a fa, majd a kerámia bizonyult. Ezeken felül gyakoriak voltak az üveg, fém, majd porcelán eszközök.

Fatégelyek

A fa tekinthető a legősibb tárlóalapanyagnak. A tégelyeket és fiókokat jellemzően ebből alakították ki.

A fából készült ún. állványedényeket – fatégely, fapikszis – esztergályozással állították elő. A tégelyek belsejét kanálvésővel vagy esztergapadon alakították ki. A fapikszisekhez többnyire keményfát használtak. A XVIII. századig a hársfaból és buxusfából (puszpáng) készült tégelyek a legkedveltebbek. Később már juharfából, kőrisfából, gyümölcsfákból vagy nyárfából esztergályozták az edényeket.

A fatégelyekben aprított, porított növényi drogokat, gyantákat, levegő nedvességére kevésbé változó kemikáliákat és összetett gyógyszereket – pl. pilulákat tartottak-. Tarthattak benne - a teljesség igénye nélkül- például tömjén gyantát, mirha gyantát, gumiarábikumot, rizspor vagy ópiumot … stb.

A faedények felületi megmunkálásának két célja volt. Az elsődleges célja a külső fizikai hatások (pl.: hő, por) illetve kártevők elleni védelem. A dekorativitásra való törekvés is meghatározó szempont volt, hiszen meg kellett felelni az uralkodó korstílusok követelményeinek is. A felületi megmunkálás legrégebbi formájának a polikrómia (színgazdagság) tekinthető. Az uralkodószínek a zöld, a vörös illetve a kék. Megmunkálás során aranyozást illetve bronzdíszítést is alkalmaztak.

A barokk állványedények tipikus látványeleme a márványimitáció volt. Vörös-fehér, kék-fehér és sötétszürke tónusok segítségével keltették a márványos színhatást. Ez az illuzionizmusnak is nevezhető jelenség nem csupán a gyógyszerészet sajátja, áthatotta a korszak építészetét és iparművészetét egyaránt.

A divathullámok generálta folyamatosan változó színvilág és a gyógyszerkönyvek változó nomenklatúrája miatt a fapikszisek számos alkalommal átfestésre, átszignálásra kerültek. Találhatunk 5, 6 festékréteggel bevont fa állványedényt is.

Fatégelyek forma szempontjából négy csoportra oszthatjuk. Beszélhetünk hengeres testű faedényekről, kúpos formájú fatégelyekről, hordóalakú illetve serlegalakú tégelytestekről. A hengerforma a legkorábbi és egyben a legelterjedtebb. A XV. századtól a hengeres mellett uralkodott egy kúpszerű (másként kónikus) forma is. A hordó alakú fatégelyek a XVIII. század közepe óta ismertek.

A serlegalakú edények megjelenése pedig a XIX. századra datálható, az empire stílus kedvenc edénytípusa volt.

A hengertestű tégelyeken XVII. sz. végén - XVIII sz. elején feltűnt egy új dekorációs elem, egy vízszintes (horizontális) vonal szelvény. Ez az egyszerű megoldás a hengerszerű testet oszlopformává varázsolta. Ezekre a barokkos miniatűr „oszlopokra” a sík tetőzet jellemző. Az érett barokk tégelyek fedele már erőteljesen domborodó, miközben a test megtartja az oszlopos formavezetést.

A XVIII. századi tégelyeknek – legyen szó fáról, üvegről vagy kerámiáról- volt még egy fontos ismertetőjegyük: a díszes, szimmetrikus kartus 1. A barokk-kori edényeket erről a legkönnyebb azonosítani. A kartus tükrében – jellemzően világos háttérrel- helyezték el a feliratozást. Az edényben tárolt anyag nevét latinul, többnyire rövidítve tüntették fel. A betűk színe fekete volt. A szavak kezdőbetűit gyakorta vörösre festették.

Az 1700-as évek patikáiban tekintélyes mennyiségű faedényt halmoztak fel, ennek oka viszonylag kedvező árban és a praktikusságában - kis tömeg, szilárd, nehezen törik- keresendő.

Kerámia patikaedények

Időszámításunk előtt 2000 körül perzsa fazekasok feltaláltak egy új típusú kerámiát, sikerült az üvegszerű mázbevonatot létrehozniuk. A máz elkészítéséhez ónt használtak, ezeket a kerámiákat hívja a köznyelv fajansznak illetve majolikának. A bevonat növelte a kerámia szilárdságát, de más előnyökkel is kecsegtetett: a kiégetett ónbevonat előnyei közé sorolandó a kellemes fehér szín, továbbá ezek az edények már nem porózusak, így alkalmassá váltak a folyékonyabb és zsírneműanyagok tárolására. A patikában is ugyanezen okok miatt találjuk meg őket. Jellemzően szörpöket, lekvárszerű gyógyszereket (electuarium=nyelet, roob) és krémeket tároltak benne.

A kerámia patikaedényekről általánosságban elmondható, hogy kimondottan gazdag a formaviláguk.

Mivel szilárd-, képlékeny anyagokat és folyadékokat egyaránt tároltak bennük, a formájukat a tárolt anyagnak megfelelően alakították ki. Albarellók 2, kancsók, folyadéküvegek és tégelyek míves példányai rejtették a kor gyógyszereit magukba. Az edényben tárolt szereket természetesen a portól és kártevőktől védeni kellett. Kezdetben bekötözéssel és dugaszolással zárták le a tégelyeket. A fedő már egy későbbi találmány. A XVIII. században ugyan már találunk fedeles edényeket, e korban még rendkívül elterjedt volt a hólyaggal vagy pergamennel való lekötés.

A gyógyszer nevének beégetése a dekorációba olasz illetve spanyol földön vette kezdetét a XV. században.

Az ónmázas kerámia a XVII-XVIII. században kezdett európai hódítóútba és sikeresen kiszorította az addig uralkodó fa patikaedényeket. Itt fontos megemlíteni, hogy a fapikszisek természetesen megmaradtak gyógyszertári használatban, az értékesebb szerek tárolására, főként a frissen nyíló patikákban jellemző. Európa szerte számtalan műhely követte a változó divatot és állt át az ónmázas pikszisek előállítására. Szebbnél szebb, művészi igényű patikaedények készültek a korszakban.

1

A kartus a barokk pajzsok egyik típusa. Neve a francia cartouche 'díszkeret' szóból ered. Olyan ovális vagy kör alakú pajzs, mely díszes, cikornyás kerettel van ellátva.

2 Az orvosságos edénynek egy típusa. Majolikából készül. Jellegzetessége, hogy a tégely közép sávja keskenyebb, mint a hengertest többi pontja.

Magyarországra Mátyás király hozta az olasz faenzai mestereket. A fajansz hazai elterjedését a hazánkban megtelepülő habánoknak3 köszönhetjük, akik a 1540-es évek vallásüldözése miatt kerestek nálunk menedéket. Dunántúlon, a Felvidéken és Erdélyben telepedtek meg, szaktudásukkal felvirágoztatva a környéket. Fajanszművészetük jellemző színvilágát (sárga, zöld, kék és mangánviola) vitték fel az ónbevonatú edényeikre. Stílusok hosszú ideig hatott az iparművészetre.

Hazánkban 1743-ban nyílt meg az első fajanszgyár Holicson, ahol felvidéki habán fazekasok és elzász-lotharingiai mesterek közös munkái a magyar patikák officináiba is bekerültek. Ezeken is megfigyelhető a habánok jellegzetes színvilága.

1758-ban Tatán nyílt egy másik számunkra fontos kerámiagyár. Hazánk második fajanszmanufaktúrájának Eszterházy József alapította, melynek remekei a környék gyógyszertárainak díszévé váltak (pl. székesfehérvári Fekete Sas). Majk patikája is innen szerezhetett volna be gyógyszeres kerámiatégelyeit.

Porcelán pikszisek

A kínaiak régóta ismerték a porcelán készítését. Titkukat nem fedték fel a nyugati világnak. Hosszú kísérletezések sora kellett ahhoz, hogy végül 1709-ben Johann Friederick Böttger német gyógyszerész előállítsa az első európai porcelánt. Három alapanyagból készült Böttger porcelánja: kaolinból, kvarcból és földpátból. A sikeres felfedezésen felbuzdulva Meissenben gyárat alapított (meisseni porcelán). Szerencsétlenségére egy munkása ellopta a porcelángyártás titkát, és Bécsben 1720-ban nyílt egy konkurens manufaktúra. Ezután sorra születtek porcelángyárak a vén kontinensen.

Ez nem véletlen, hatalmas igény volt a művészi szépségű, tartós, szilárd és vízhatlan tárolókra.

Magyarországon is megtaláljuk a fentebb említett értékes és igen drága Alt-Wien porcelán edényeket (1784-től-1850-as évekig).

A gyógyszerész szakma is hamar felfedezte magának az új terméket. Hiszen garantálta a benne tárolt anyagok tartósságát, mivel jól zárt, ráadásul magába sem itta a folyékony termékeket. Porcelán pikszisben már nem csak zsiradékokat és szirupokat, hanem alkoholt, vizet és tinktúrát 4 is tarthattak.

A XVIII. századi patikákban ennek elég ritkán találkozhatunk porcelánnal. Ennek oka az árban keresendő. A kezdeti időszakban csak főúri megrendelők engedhették meg maguknak a porcelán eszközöket. Egy átlag patika számára sokáig elérhetetlennek bizonyult.

Patikaüvegek

3

A habánok vallásukat tekintve anababtista hitű közösség . Svájcban, illetve Németalföldön éltek kolonnáik.

Vallási nézeteik miatt a XVI. század végén, XVII. század elején menekülni kényszerültek lakhelyükről.

Egy részük hazánkban lelt menedékre. Sok volt köztük az ügyes kezű fazekas és a befogadó, módosabb családok számára számos kerámiaedényt /tálakat, korsókat, bokályokat, víz- és fűszertartókat/ készítettek. A habán fazekasok magukkal hozták a németalföldi /elsősorban delfti/ díszítőelemeket, ezek ötvöződtek a korabeli magyar ornamentikával és így jött létre ez a speciális, Európában is egyedülálló habán motívumkincs. Jellemző, hogy fehér mázas alapanyagra 4 színnel /C/ festettek állatfigurákat, virág és növénymotívumokat 4 Tinktúra elnevezés alatt a növényi anyagok alkoholos kivonatát értjük. Készítésénél a megtisztított növényi részek (levél, virág, gyökér… stb.) kipréselt levét tömény alkohollal elegyítjük. Az alkohol a szer tartósítását szolgálja.

Már az ókorban felfedezték az üvegfúvás titkát, azonban a Római Birodalom bukása ennek az iparágnak a hanyatlását is magával hozta. Majdnem ezer évnek kellett eltennie, mire újból fénykorát élje. A XIII. századi Velence emelte vissza méltó helyére az üvegfúvás mesterségét. Itálián kívül Sziléziában és Csehországban is születtek üvegfúvó céhek.

Az első üvegből készített patikaedények vékonyfalú, fúvott nátronüvegből készültek. Érdemes megjegyezni, hogy a fúvással előállított üvegedények falvastagsága megközelítően egyenletes. Maga az előállítás úgy történt, hogy az üveghólyagot fúvás közben egy előre meghatározott, tűzálló forma keretei közé zárták, a közé fújták a fokozatosan táguló, forró anyagot.

A képlékeny üveg felvette a mintaforma alakját. Többnyire a különböző részek külön-külön készültek el. Először az üveg nyakát készítették el. Majd kialakították a testet. Végül a két elemet összeforrasztották. Ezeket az üvegedényeket könnyű felismerni, mivel a nyakrész alatt jól megfigyelhető az üvegmasszába való ismételt belemerítés nyoma. Ezen felül a vékonyfalú fúvott üveg alját érdesség jellemzi, mivel a fúvópipáról való letöréskor visszamaradnak üvegmaradványok. Ez az üvegfajta áttetsző csupán, nem pedig átlátszó, különféle fémszennyeződések teszik zárványossá az üvegtestet.

A technika fejlődése és az anyagok megismerése magával hozta az üveg átlátszóvá válását.

A káliüveg használatával tisztább és vastagabb falú üvegeket tudtak alkotni. Ezeken a vastagabb falú üvegeken már nem tapasztalható a fent említett érdesség sem, mivel ez az anyag erősebb volt, már köszörűvel le tudták csiszolni a törés nyomait. A törés helyén csupán ovális, sima felületű mélyedés található. A nyaknál való összeillesztés nyomait is csiszolással tudták eltűntették.

Ezekben az üvegedényekben egyaránt tarthattak folyadékot, vagy finom, levegő páratartalmára érzékeny porokat.

A palackokat - a bennük tárolt szertől függően- tetőzhették üvegdugóval (folyadék üveg esetén) illetve fém fedővel (porüveg esetén), de találhatunk hólyaggal fedett példányokat is. A legelterjedtebb az üvegdugós megoldás volt, mivel ennek volt a legnagyobb szigetelőképessége. Ezek a dugaszok többnyire apró gömböcskékben vagy összelapított tárcsás fogókban végződtek.

A XVIII. században készített folyadéküvegek kifejezetten nagyméretűek, akár a 2 literes űrtartalmat is elérhették. Nagy mennyiségű szert lehetett bennük tartani, ám a termetük okozott problémákat is: kimérésnél nehéz volt a mérleg felett megtartani az edényeket. (Később, a XIX. században ennek kiküszöbölése végett homorúra csiszolták az üveg két oldalsó lapját. Ezzel ergonómiailag megfelelőbb formát érve el.)

A patikaüvegek festett díszítését jellemzően magas hőfokon olvadó zománcfestékkel alakították ki és ráégették az edény felületére. A tégelyek díszítését többnyire festékkel készítették, a maratás és a csiszolás kimondottan ritka. A festéshez használt színek a habán színskálára emlékeztetnek (sárga, zöld, kék és mangán). A kartus itt is megjelenik, ám a hátterét ritkán töltik ki. A feliratok jellemzően itt is feketék. Üvegedények kapcsán két fontos edénytípusról kell beszélni a folyadékről és a porüvegről. Előbbiben leginkább tinktúrákat, alkoholt és oldatokat tartottak. Az utóbbiban pedig a legfinomabb porokat, apró szemcséjű anyagokat őrizték, ilyen volt például a sáfrány (crocus sativus) is.

A folyadékok tárolására a XVI-XVII. században kialakult egy igen jellemző edényforma, a pincetokba való, hasáb alakú palack. A pincetoknak nevezett díszes, fémverettel ékesített és bőrrel bevont,

kipárnázott falú faládában hat hasábpalack is helyet kaphatott. A tok megvédte az edényt a mechanikai sérülésektől és megkönnyítette a szállítást is. A hasábüveg fokozatosan teret hódított magának. Ez lett a legáltalánosabb folyadéktartó patikaedény típus. A lefedésére jellemzően – mint arról már szó esettüvegdugót, a későbbiekben parafa dugót használtak.

A porüveg legkorábbi formája talpas hengeres, vagy kehely formájú üveg. A fúvott üveggömbből hengergetéssel alakították ki. Kihajló szájpereme az azt befedő állati szövet egyhelyben tartását segítette. A hólyag vagy bőr nem tudott száradásközben nem csúszott le az üvegről. A nyak és szájnyílás pedig a bennük tartott szerek egyszerűbb kezelése érdekében lett szélesre formázva.

A poredények alakja a XVIII. század vége felé hasáb formájúra változik, a folyadéküvegekhez hasonlóan alakítva. Ekkor a fedés módja s megváltozik a szájperem lekötését felváltja a fából készült tetőzet fedés, majd a parafa dugóval, végül beköszörült üvegdugóval történő fedés.

Még párt üveg típusról érdemes szólni, az egyik a fehéres üvegek köre, ilyen például a tejüveg és az opálüveg (csontüveg), a másik pedig a színes patikaüvegek köre. Az alapanyaguk különbözteti meg őket a normális üvegtől. Az üvegmasszába szarvasagancs hamuját és ónoxidot kevernek, azért, hogy fehér, szinte átlátszatlan anyagot kapjanak. Az előbbi előállítási eljárás már a XV. századtól ismertes.

Ezeket a csontszínű, áttetsző üvegeket a fajansz és porcelán helyett alkalmazták. Hiszen sokkal olcsóbb volt az utánzatok elkészítése, mint a mázas kerámiáé és a porceláné. A XVIII. század magyar gyógyszerészei szívesen használták ezeket a finom színű üvegeszközöket is.

A színesüvegek a hétköznapi használat mellett, az orvoslásban is szerepet kaptak. A legkedveltebb színek a sötétkék, az ibolya, a bíborvörös és az aranybarna. 1800 körül már a fekete hyalith üveggel is találkozunk. Ezek az edények kivétel nélkül mindig teljes anyagukban színezett üvegből készültek. A színezés többnyire fémoxidokkal történt. A XVIII. századtól gyakori a színes üvegedény az officina bútorok polcain is.

Egyértelműen leszögezhetjük, hogy egy XVIII. századi patika elmaradhatatlan kiegészítője az üveg edényzet. Porüvegek, folyadéküvegek, illetve kis és nagyméretű pikszisek együtt álltak az apoterkárius szolgálatára.

Jelen tanulmányban nem kívánok szólni a fémből készült patikaedényekről, mivel a tárgyalt korszakban már nem volt jellemző a használatuk.

A felsorolt patikatégely típusok mellett természetesen további tárolási lehetőségekkel is élhettek a patikusok. Különböző ládák, zsákok és fiókok álltak a gyógyszerészek rendelkezésére. De a legjelentősebb tartóeszközök viszont mindenképpen az eddig bemutatott pikszis fajták. Kiváltképpen a XVIII. század során.