Zöldhullám

viza, a vizek óriása

középkori Magyarország híresen gazdag volt halakban. Galeotto Marzio olasz humanista, aki gyakran megfordult hazánkban, így írt például a Tiszáról, annak halbőséget látva: „kétharmad része víz, egyharmad része hal”. Az összes halfaj közül a tokfélék közé tartozó vizát tartották a legértékesebbnek, amelyet a királyok halának is neveztek. A

Régészeti leletek is bizonyítják, hogy a tokfélék halászata egészen az őskorig nyúlik vissza. A Duna magyarországi szakaszán a 11–15. században volt a tokhalászat virágkora, ekkor évente 1000–1500 tonna halat is kifoghattak. Több régi írás is fennmaradt a vizáról. 1051-ben, amikor III. Henrik császár élelmiszert kért a visszavonuló német katonák számára, I. András király 50 vizát juttatott számukra, 1230-ban pedig IV. Béla, hálája jeléül, az ausztriai Heiligenkreuz ciszterci kolostorát ajándékozta meg 200 vizával.

A Fekete-tengertől a Szigetközig Az édesvizekben előforduló halak közül a viza az egyik legnagyobb: a méretesebb példányok 4–5 méter hosszúak, tömegük pedig az 5–600 kg-ot is elérheti,

Írta: Tóth Judit

Bizonyára ma sokan meglepődnének azon, ha egyszer csak cápa méretű halak tűnnének fel a Dunában. Évszázadokkal ezelőtt ez megszokott látvány volt, az ember azonban mindent megtett annak érdekében, hogy az édesvizek óriásai eltűnjenek a nagy folyam középső szakaszáról. Vajon láthatunk még vizát a Vizafogónál?

de fogtak már 7 méteres, 12 mázsánál nagyobb példányt is. A viza a 100 éves kort is megérheti, a hímek 10–13 éves korukban, a nőstények 13–15 évesen válnak ivaréretté. A viza úgynevezett anadrom hal, azaz tengerben él, de íváskor felúszik a nagyobb folyókba, több száz kilométert vándorolva.

Egykor a vizák az év két szakában, késő ősszel és tavasszal érkeztek az ívóhelyek közelébe az egyik fő vándorlási útvonaluknak számító Dunán. Évszázadokon keresztül közismert ívóhelyeik voltak például a Szigetköz és a Csallóköz térségében található mérsékelten áramló, kavicsos aljzatú, mélyebb mederszakaszok. „Bizonyos, hogy az év két szakában a vizák szinte menetrendszerű pontossággal érkeztek. Ilyenkor a Duna, ha még vagy már nem fedte jég, valósággal megáradt a vizák rajaitól” – írja Zolnay László az 1977-ben megjelent Kincses Magyarország című könyvében. Az ősszel felúszó halak a mederben vermeltek el, ott várták ki a tavaszi ívás idejét, utána pedig indultak is vissza a tengerbe. Később az ivadékok is megindultak a folyón lefelé, de kezdetben csak a torkolatvidék félsós vizében éldegéltek, és csak pár év után költöztek át a tengerbe.

tartotta a folyók óriásait, és több tucat vizát hozatott a Dunából a tatai Öreg-tóba, hogy vendégei társaságában kedvére gyönyörködhessen a fejedelmi halakban. A vizák azonban nem sokáig bírták az állóvízben.

Mátyás király kedvenc hala A viza halászata döntően királyi felségjog volt, és nem lehetett akárhol vizát fogni. Az ország leghíresebb vizafogó helyei Komáromban és környékén voltak, de például Budapest XIII. kerületében a Vizafogó név is egy ilyen hely nevét őrzi, egy 17. században készült, a Csepel-szigetet ábrázoló térképen pedig hat vizafogó látható a sziget mentén. A vizákat általában egy speciális csapda, a szégye segítségével fogták ki. Ez az aljzatba levert cölöpsorból készült, amellyel a medret parttól partig lerekesztették. A folyásirány szerinti alsó cölöpsoron kialakított kapun keresztül a felfelé vándorló halak beúsztak a lerekesztett részre, ahonnan már csak a hálók irányába vezetett az út. Az úszó halrajok tereléséhez gyakran nagy hangzavart is keltettek a parton – nemcsak síppal, dobbal, de ágyúszóval is űzték a halakat. A szégyéről kapta nevét egy alsó-szigetközi (hajdanán önálló, jelenleg Kisbajcs részét képező) település, Szőgye is, amely jelentős vizafogó hely volt. A török időkben megjelent egy másik – meglehetősen barbár – halászati módszer is, a vizahorog. A folyómeder alján egy erős kötelet vagy láncot rögzítettek keresztirányban, amelyre akár több száz, egyenként 15-20 cm-es horgot kötöttek. A mederfenék középső részén úszó vizák egyszerűen beleakadtak a csalétek nélküli horgokba. Nagy látványosságnak számított a vizahalászat: alkalmanként az uralkodók is végignézték, mint például Zsigmond király 1412-ben Komáromnál. Mátyás király is nagy becsben Úszóhólyag a borban A kifogott vizákat olykor élve tárolták, és ilyenkor egész folyórészeket rekesztettek el. Ilyen hely lehetett például az óbudai Hajógyári-sziget melletti kis Duna-ág is. A sózott, darabolt halakat hordóban szállították Bécsbe, Krakkóba, sőt még Párizsba is. Ritkán az is előfordult, hogy a hatalmas halakat hajók után kötötték, és úgy úsztatták Bécsig azokat. A viza húsát számtalan formában fogyasztották. Galgóczi István Szakácsi Tudoman című 1622-es kézirata például 19-féle elkészítési módját sorolja fel, köztük olyan ételekkel, mint például a vizaikrából készült fánk. A viza ikrája – az igazi fekete kaviár – ma is az egyik legkeresettebb és legdrágább csemege. 100 g kaviár ára 100 ezer forint is lehet. A nagyobb, 600 kg-os példányokból akár 100 kg ikra is kinyerhető, de ma már csak a tenyésztett állatokat lehet erre a célra felhasználni. Régen a viza úszóhólyagját is számtalan célra használták. A Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményeiben Fülöp Éva Mária ír részletesen erről: „A szesziparban (sör, bor, pezsgő, ecet, likőr gyártása) az erjesztés során tisztítószerként, a gyógyászatban sebtapasz (ún. angol flastrom) céljára hasznosították. A háztartásokban a kocsonyák zselésítő anyaga. Ragasztóanyagnak, mesterséges üveggyöngy gyártására, gumival keverve selyem fényesítésére és keményítésére szintúgy alkalmazták. A fehérborok derítése során a finom csíkokra vagdalt, kellemetlen ízétől és szagától áztatással megszabadított hólyagra először is bort öntöttek, majd néhány nap múlva a folyadékot átszűrték.” A viza bőre sem ment veszendőbe, abból cipőt készítettek. Vaskapu – az utolsó csepp a pohárban A túlzott mértékű halászat miatt a viza a 16. századtól kezdve már egyre kisebb számban jelent meg vizeinkben, a 19. századra pedig már annyira megritkult, A tokhalászat hazai virágkora a 11–15. századra tehető: ekkor évente 1000–1500 tonna halat is kifoghattak a Dunából. Fotó: 123rf.hu

hogy megszűnt a rendszeresen vizahalászat. „Azoknak az egyedeknek, amelyek a tengertől akár kétezer kilométerre is felúsztak, nagyon sok vizafogót és egyéb csapdát kellett leküzdeni ahhoz, hogy eljussanak az ívóhelyükre. A Fekete-tenger és a Szigetköz között több száz vizafogó is működhetett. Nagyon kicsi volt a valószínűsége annak, hogy eljut egy hal a távoli szaporodóhelyekre. Azok az egyedek viszont, amelyek csak pár száz kilométerre távolodtak el a tengertől, jobb eséllyel élték túl ezt a vándorlást – mondta dr. Guti Gábor, az MTA Ökológiai Kutatóközpont Duna-kutató Intézetének tudományos főmunkatársa. – Míg a 15. században évente mintegy 10–30 ezer vizát foghattak Magyarországon, addig a 20. században összesen 42 vizafogást jegyeztek fel. Sokan azt gondolják, hogy a Vaskapu-erőmű megépítése miatt nem láthatunk ma már itthon vizát. Ez azonban csak az érem egyik oldala. Míg Magyarországon az 1930-as években összesen két vizafogást jegyeztek fel tíz év alatt, Romániában évente még 500 tonnányi volt a fogás. A vizák már akkor alig jöttek fel a Duna magyarországi szakaszára, amikor még a gondolata sem volt meg az erőműnek.” Vagyis a viza közép-dunai állománya a 20. századra, már a Vaskapu-erőmű megépítése előtt összeomlott, és ennek legfőbb oka a túlhalászás volt.

Vizát a Dunába! A vaskapui vízlépcsők megépítése óta csak két hazai vizafogásról tudunk: 1972-ben Ercsinél és 1987-ben Paksnál fogtak ki egy-egy példányt. Azóta nem láttunk a hazai vizekben vizát. Vagyis de, csak kicsit másképp. Magyarországon 2010-ben három helyen telepítettek egyedi azonosító jellel ellátott, tenyészetekből származó vizaivadékokat a Dunába. Száznál több egyedet engedtek a folyóba, amelyek közül kettőt sikerült visszafogni. Az egyik tíz nap múlva a folyó vaskapui szakaszán,

A 20. századra szinte teljesen eltűnt a viza a Duna hazai szakaszáról. 1959 márciusában azonban hosszú idő után újra horogra akadt egy példány Dunaföldváron

Bőrébőlcipőt is készítettek.

Tengerben él, de íváskor felúszik anagyobb folyókba, több száz kilométertvándorolva. 100 éves kort is megérheti.

Anagyobb,600 kg-os példányokbólakár 100 kg ikra is kinyerhető. Akár 4–5 méteresre is megnőhet. Kezdetben apró,fenéklakó gerinctelenekkel, később főleg kisebb halakkal táplálkozik.

a vízlépcső fölött került elő, a másikat a következő évben a Duna-deltából fogták ki halászok, ami bizonyította, hogy ennek az egyednek sikerült átjutnia a vízlépcsőkön. Kérdés azonban, ha nagyobb, ivarérett példányok úsznának vissza a tenger felé, hogyan birkóznának meg a vízlépcső propellerszerű turbináira zúduló víztömeggel. A viza esetében a Vaskapu alatti Alsó-Dunán is sok a tennivaló, ma már ugyanis ott sem túl jó e faj helyzete. Az 1990-es évekre Romániában is lecsökkent az éves fogás 10 tonna körüli mennyiségre, épp ezért átfogó haltelepítési programot indítottak, és jelentős támogatásokkal fejlesztették a halbiológiai kutatásokat, így például jeladókkal jelölt egyedek tanulmányozásával gyűjtenek ismereteket a vizák viselkedéséről és vándorlásáról. Ma már a tokfélék halászatát szinte mindenütt korlátozzák, Romániában 2006 óta halászati tilalom van érvényben a vizára, ennek ellenére továbbra is problémát jelent az orvhalászat és a feketekereskedelem, hisz az egyetlen vizából kinyert 20-30 kg-nyi kaviár árán már egy kisebb lakást lehet venni Bukarestben. A kaviárban rejlő anyagi lehetőségek miatt egyre többen vállalkoznak a tokfélék tenyésztésre, és a növekvő kínálat az árat is egyre lejjebb nyomja, ez pedig a feketekereskedelem visszaszorításában is segíthet. A tokfélék védelmére nemzetközi együttműködések is születtek már, ilyen például a Sturgeon 2020, amely Duna menti országok kutatóinak közös kezdeményezésére jött létre a dunai tokfajok megmentése érdekében. A programban az élőhelyvédelem és a tudományos kutatások mellett többek között a kaviár feketekereskedelme elleni harc is a célok között szerepel, és szeretnék a nagyközönség figyelmét is felhívni a tokfélék védelmének fontosságára.  Források: Zolnay László: Kincses Magyarország Fülöp Éva Mária: „…a tenger a mi Istenünknek ama nagy halastava” Viza, a királyi hal [Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 15. (2009)] Herman Ottó: Halászélet, pásztorkodás Dr. Harka Ákos, Sallai Zoltán: Magyarország halfaunája A viza úszóhólyagját is számtalan célra használták: aszesziparban az erjesztés során tisztítószerként, agyógyászatban sebtapaszcéljára hasznosították. Aháztartásokban a kocsonyák zselésítő anyaga. Ragasztóanyagnak,mesterséges üveggyöngygyártására, gumival keverve selyem fényesítésére és keményítésére szintúgyalkalmazták. A viza (Huso huso) a csontos halak főosztályába, a sugarasúszójú halak osztályába, a tokalakúak rendjébe, a tokfélék családjába tartozó faj. Az Azovi-, a Kaszpi- és a Fekete-tengerben, illetve az ide torkolló folyókban fordul elő jelentősebb egyedszámban. Hazai vizeinkben több tokféle is él: a vágó tok és a sima tokma már nagyon ritka, és kecsegéből is egyre kevesebb van. A sőregtok utolsó ismert hazai példányát 1965-ben fogták ki Mohácsnál.