Erdőmánia

Az erdei magok

kalandos útja

Írta: Szauer Melinda és Lomniczi Gergely Fotók: Radványi Mihály, Pilisi Parkerdő Zrt.

Mi a közös a szélben, a szajkóban, az egérben és az emberben? Mind képesek hozzájárulni az erdők megújulásához. A természet sajátossága a folyamatos körforgás, de az egészséges és ellenálló erdők fenntartása az erdőket kezelő szakemberek munkájától is függ.

Fotó: Adobe Stock/Olaf Wandruschka

Az embernek mindig is szüksége volt a fára, erre a sokoldalú, újratermelhető és környezetbarát nyersanyagra. De nemcsak gazdasági, hanem ökológiai szempontból sem mindegy, milyen módon zajlik az erdőgazdálkodás. Hazánk erdőterülete az elmúlt száz évben csaknem duplájára nőtt, és cél a fával borított területek további növelése. Az új erdők telepítése mellett az erdők felújítása szintén kulcsfontosságú: ez biztosítja, hogy a kivágott fák helyén minél hamarabb kapjon új erőre az erdő. A hazai fafajok többnyire képesek a természetes megújulásra, ha azonban megváltozik a termőhely, vagy a környezeti hatások miatt a fák nem tudnak elegendő utódot létrehozni, az erdőborítás fenntartását mesterséges beavatkozásokkal segíthetjük.

Nem esik messze a fájától? Az erdők sajátos és kifi nomult módszerekkel gondoskodnak saját maguk újjászületéséről. Bár minden fa azon a helyen éli le az életét, ahol egykor gyökeret eresztett, a nemzedékek váltakozását kihasználva mégis képesek a terjeszkedésre, vándorlásra. Egy mag útját rengeteg minden befolyásolja. Egyes fafajok különösen iparkodnak: vattaszerű szőrökkel bevont, pihekönnyű, apró magjaikat a szél segítségével próbálják minél távolabb röptetni. Ezek a pionír vagy más néven úttörő fajok, mint a nyár vagy a fűz, gyakran és sokat teremnek, és viszonylag gyorsan képesek messzire jutni. A gyertyán, az éger, a kőris, a nyír, a juhar vagy a tűlevelűek termései már nagyobbacskák, így a pihéknél trükkösebb módszerekhez folyamodnak. Repülést segítő eszközökkel, szárnyszerű forgókkal érik el, hogy a magok lassabban érjenek földet, apró helikopterekként pedig minél távolabb sodródjanak a levegőben.

Tápláló esélyek A nehéz termést hozó, úgynevezett klimaxfajoknál a fenti praktikák már nem jöhetnek szóba. Magjaik terjesztésében inkább az állatok, a felszíni formák és az emberek játszanak szerepet. Igen ám, de a ritkán termő tölgy vagy a bükk makkjai már lehullásuk pillanatában ízletes csemegét jelentenek számos erdőlakó számára. A hideg télre készülő vaddisznók odavannak a rendkívül tápláló makkokért, mohóságuk zsákutcát jelent. Ugyanakkor azok a magok, amelyeket más állatok, például egerek, mókusok vagy szajkók találnak meg, még esélyt kaphatnak küldetésük teljesítésére.

Ezek az állatok az elfogyasztott termések többszörösét gyűjtik össze és raktározzák el maguknak télire, többek között az erdő talajába rejtve azokat. A magok egy részét később vagy nem találják meg, vagy nem is keresik, főleg akkor, ha egy rágcsáló maga is zsákmányként végzi. Ezek a visszamaradt „készletek” a következő tavasszal kicsírázva hozzájárulnak az erdő megújításához.

Verseny időben és térben Az új nemzedéknek olyan gyorsan kell kicsíráznia, amennyire csak lehet, mivel ezek a magok nem rendelkeznek hosszan tartó védekezési stratégiával a gombákkal és baktériumokkal szemben. Aki lemarad, az kimarad,

a következő tavaszig könnyen elrothadnak. Míg a záró erdőtársulások fő célja az utódgenerációk létrehozásával a területek megtartása, addig a pionír fajok sokkal gyorsabban képesek új életterek meghódítására: az ő küldetésük az erdő terjeszkedésének biztosítása. Elsőkként jelennek meg mostohább talajviszonyokkal jellemezhető területeken, és eltérő stratégiákat alkalmaznak az esélyeik növelésére. A madárberkenye fanyar ízű termésekbe zárt magjainak véletlenszerű terjesztését például a madarak végzik. A kiszámíthatóbb erdei klímához képest a körülmények sokkal szélsőségesebbek lehetnek, így a magok nem egyszerre, hanem akár több év múltán kelnek új életre. Akkor viszont rendkívül gyorsan és intenzíven kezdenek növekedni, előkészítve a terepet a később érkező, lassabb növekedésű, de hosszabb élettartamú fajok számára.

Vándorló fák Az új életterek feltárására márpedig szükség van, mivel a klíma folyamatosan és egyre gyorsabb ütemben változik. „A fák klímatoleranciája ugyan jelentős, de megvannak a korlátai” – mutat rá Burián Endre, a Mecsekerdő Zrt. erdőgazdálkodási osztályvezetője. „Egy termőhely idővel túl hidegnek vagy melegnek, túl száraznak vagy éppen nedvesnek bizonyulhat, és a

A fi nom kis szőrökkel felszerelt, pillekönnyű magok az első fuvallattal képesek útra kelni Fotó: Adobe Stock

Erdőfelújítás felsőfokon

Magyarországon szigorúan ellenőrzött, törvényben meghatározott követelmény, hogy a kitermelt erdőrészletek helyén új erdőt kell létesíteni. Az úgynevezett felújítás történhet természetes, illetve mesterséges módon. Előbbiről akkor beszélünk, ha a fi atal fák az anyaállomány magjairól vagy sarjairól nőnek fel. A mesterséges erdőfelújítás lényege, hogy az előkészített talajba magot vetnek vagy csemetéket ültetnek kézi vagy gépi munkával. A makkvetés előnye, hogy a kis magoncok már a végleges helyükön kelnek ki, és nem szenvedik el az átültetési sokkot. Az ilyen területen a csemeteszám is nagyobb lesz, ami természetközelibb állapotot eredményez: a fi atalos lombja hamarabb záródik, és nagyobb a természetes szelekció lehetősége.

fafajok vándorlási képessége egyre nehezebben tud lépést tartani a klímaváltozás sebességével.” Ráadásul Európa geológiai adottságai csapdát is rejtenek: a fafajok délről északra irányuló terjedési törekvésének a kelet–nyugati irányban húzódó hegységek állják útját. „Az inváziós növények agresszív térnyerése további veszélyt jelent” – emeli ki a szakember. „A bálványfa, a zöld juhar vagy az amerikai kőris mind idegenhonos özönnövények. Tökélyre fejlesztették a pionír fajok stratégiáját, és elképesztő ütemben képesek kiszorítani az őshonos fákat. Mesterséges beavatkozás nélkül nem védhetők meg a természetes erdőtársulások.”

Klimatikus kísérletek A termőhely meghatározása rendkívül összetett feladat, a szakértelem mellett a „jövőbe látás” képessége is elengedhetetlen a sikerhez. Az erdészeknek több mint száz évre előre gondolkodva olyan fafaj-összetételű erdők létrehozására kell törekedniük, amelyek leginkább megfelelnek a várható termőhelyi körülményeknek. „Ez bőven tartogat kihívásokat – magyarázza Burián Endre –, mivel a klímazónák egyre inkább északi irányba tolódnak. Fennáll a reális veszély, hogy a korábbi környezeti feltételekhez alkalmazkodott erdeink nehezen vagy rosszul fogják viselni a változó klimatikus körülményeket.

Míg egy tölgyes természetes úton 5–20 kilométert képes vándorolni egy évszázad alatt, addig a hőmérséklet-változási modellek ugyan-

Apró propellerek segítik messzebbre jutni a magokat – Fotó: Adobe Stock

A makk gyorsan csírázik, mielőtt a vadak felfalhatnák – Fotó: Adobe Stock

A kikelt magoncokat őzek és szarvasok is lelegelhetik ennyi idő alatt 250–500 kilométeres eltolódást vetítenek előre.” Hogy megpróbálják növelni az erdők életképességét, a baranyai erdőgazdaság összehasonlító kísérletet indított délebbi vidékekről származó tölgymakkok ültetésével. „Eddig Bulgáriából hozott magokkal próbálkoztunk, egyelőre vizsgáljuk a csemeték életképességét és növekedését. Feltételezhető, hogy néhány évtized múlva nálunk is hasonló klíma várható, mint amilyen most jellemzi ezeket a déli termőhelyeket, így az innen származó szaporítóanyag tűrőképessége növelheti az esélyeinket.” A kísérletet az Erdészeti Tudományos Intézettel közösen, további dél-európai országok bevonásával tervezik folytatni.

Ősszel sem áll meg az élet Míg egyes fajok, például a fenyők, az akác vagy a hárs pár évente teremnek, addig a tölgy négyhat évente, a bükk csupán hat-nyolc évente hoz számottevő magot. Az erdészek már tavasszal a virágok alapján, majd szeptemberben a termések mennyiségét vizsgálva, magbecsléssel állapítják meg, mennyire lesz szerény vagy bőséges az adott év. Az október már a maggyűjtés ideje – a tölgyek, a bükk és a gyertyán is ilyenkor hullajtják makktermésüket. Az erdészetek munkáját gyűjtők is segítik.

A tőlük átvett magokat először szikkasztják, azaz tizenöt centis rétegben kiterítve, árnyékos helyen, gyakori átforgatás mellett szárítják, ezzel megakadályozva a befülledést, penészedést. Ezt követően a magokat vagy rögtön elvetik, vagy magtároló kunyhókban, vermekben tárolják tavaszig.

A lombhullást követően az erdő fái az új rügyek fakadásáig nyugalmi állapotban vannak. Az őszi csemeteültetések november elején, a fagyok beállta előtt zajlanak. Az erdőből származó magokból erdészeti csemetekertekben nevelnek fi atal fákat, amelyeket általában egykét éves korukban ültetnek ki. A gyorsan növő fafajokból négy-hatezer, a lassan növő fajokból

nyolc-tízezer darabot ültetnek egy hektárra. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az új erdő születésekor minden négyzetméteren növekedésre készen áll egy facsemete.

Csemetéről csemetére A Magyarországon működő négyszáz csemetekertben mintegy 150 millió facsemetét termelnek évente, a fajok és a mennyiség szempontjából is mérlegelve a következő években várható igényeket.

Tölgycsemeték versengenek a fényért és a táplálékért

Egy a tízezerhez

Mindössze egy a tízezerhez az esélye annak, hogy a természetes tölgyerdőkben egy makkból harminc méter magas, évszázados fa váljon. A tölgyek általában negyvenéves koruktól teremnek rendszeresen, alkalmanként akár 40-50 kilogramm, azaz 10-12 ezer darab makkot. A szelekció már a termés lehullása előtt megindul: ormányosbogarak, gubacsdarazsak támadják a még fán lévő makkot. Ősszel elsőként a károsodott, a „léha” makk hullik a talajra, amelyet ott is további fogyasztók várnak a rágcsálóktól a vaddisznókig. Ha a termés 10%-a képes kicsírázni, egy-egy fa tövében természetes viszonyok között így is több mint ezer csemete indulhat a fényért és tápanyagért folytatott versenyben. Egy hektárra vonatkoztatva ez több százezer fi atal fát is jelenthet. A „felnőttkort” és az ezzel járó 20-30 méteres magasságot azonban csak a legéletrevalóbbak, hektáronként 4-500 fa éri meg, amelyek újra gondoskodnak a következő nemzedék születéséről. Az alföldi régióban meghatározó KEFAG Kiskunsági Erdészeti és Faipari Zrt. néhány fafaj tekintetében országosan is jelentős szerepet tölt be. „A szárazságtűrő fenyők és a fehér nyár esetében itthon mi termeljük a legtöbb csemetét” – tudjuk meg Madácsi Sándortól, a KEFAG Zrt. erdészeti igazgatójától. Már a csemetekerti gazdálkodás során is megjelenik a termőhelyi adottságokat fi gyelembe vevő, többlépcsős tervezés. „Ha egy futóhomokos területen erdősítünk, oda elsősorban erdei- vagy feketefenyőt célszerű ültetni. A nyári melegben a lombos fafajok kiszáradnának.” Egy vagy két generáció, azaz ötven vagy száz év után a fenyő tűleveléből képződő avar képes olyan mértékben feljavítani a talajt, hogy a benne felhalmozódott szerves anyagok alkalmassá teszik nyárak vagy az akác számára is. Madácsi szerint „évszázadokban mérve megfelelő vízviszonyok mellett esély lehet a sokkal értékesebb, őshonos fafajokból álló erdők létrehozására is, de a kezdetben telepített fenyők segítsége nélkül ez esélytelen”.

„Szajkószövetség” Az alföldi területek és a kopárok fásításával a szélsőséges termőhelyeken is jelentős, főleg erdei- és feketefenyő-állományok alakultak ki, ezek nagy része azonban mára kiöregedőfélben van. A cél, hogy a gyenge termőterületeken a jövőben ellenállóbb, elegyes erdők jöhessenek létre. Ennek érdekében néha az emberi beavatkozás izgalmas együttműködéseket hoz létre

Az akác az egyre szélsőségesebb klímát is jól tűri

a természettel. A Balaton-felvidéken vagy a Budai-hegységben az erdész szakemberek például a szajkók fent említett tölgymakkterjesztő és „-ültető” szokását igyekeznek kihasználni a fenyvesek fokozatos átalakítására.

A módszer alkalmazhatóságát a Soproni Egyetem részvételével, németországi minták alapján terepi kísérletek keretében is vizsgálták. A választott erdőrészletekben tölgymakkal feltöl-

A szajkóval a makk 4–6 kilométerre is eljuthat – Fotó: Adobe Stock

tött fatálcákat és kosarakat helyeztek ki, ezzel segítve a mátyásmadarak által végzett rendszertelen „vetést”. Amellett, hogy a szajkók szinte mind egy szálig felhasználták a kikészített szaporítóanyagot, érdekes megfi gyelés volt, hogy az így elültetett magokat az erdő egyéb állatai kevésbé dézsmálták meg, mint a szabályos vetési módszerek esetében. A természet és az ember tehát eredményesen együtt is tud működni az erdők fenntartásában.

A csemetekert inkubátorként biztosít minden feltételt a gyors növekedéshez és a megfelelő fejlődéshez