KÉT KERÉKEN

Rockenbauer Pál stábja még a térkép hiányára panaszkodott, de anélkül

Írta: Szigeti Ferenc Albert is megannyi rejtett Fotók: Csanádi Márton kincset talált az általa így aposztrofált dombságban. Térkép már van, az elesettség viszont maradt, ahogy az egyedülálló Árpád-kori és görögkatolikus templomok áhítata is. De mintha a változás első nyomait is láttuk volna e jobb sorsra érdemes és egyébként kerékpárért kiáltó tájban.

Kerékpárral az „elesettsé gében is szép” Cserehátban

A

z egykor cserfáiról ismert, aprófalvas, dimbes-dombos Cserehát, az Országos Kéktúra „nagy fehér foltja”, meg persze az attól északra található, bringázás során kihagyhatatlan Rakacai-völgymedence, a Tornai-dombság és az Alsó-Bódva-völgy ma is „ritkán látogatott, mert látnivalók nélkülinek mondott” táj. A valóság az, hogy az ország halmozottan hátrányos kistérségeiben járunk, s bizony, a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozat elkészülte óta sok tekintetben csak rosszabb lett a helyzet.

Ahogy Sinkó László mesélte anno: a Cserehátnak történelme is kegyetlen volt, még az ellenségnek sem kellett tartósan, annál nagyobb volt itt a pusztítás. A termőföld sovány, a természeti erőforrások szűkösek, s amikor az első világháborút követően a térség elvesztette kassai felvevőpiacát, közigazgatási, kulturális és emberi kapcsolatait, akkor e városhiányos térség végérvényesen perifériává vált. A második világháború után a tágabb környék iparosítása ellenére is folytatódott a falvak elnéptelenedése, ahogy azt Rockenbauer Pál is dokumentálta, a rendszerváltással pedig minden remény végleg szertefoszlott.

A Rákóczi-szabadságharc és az azt követő pestisjárvány miatt a Cserehát egyébként egyszer már szinte teljesen elnéptelenedett. Akkoriban az érkezők számára nyújtott adómentesség volt a megoldás. Jöttek is telepesek, többek között felvidéki ruszinok, akik felépítették látványos görögkatolikus templomaikat.

A tájegységet átszelő Országos Kéktúrát járók is csak egy szűk szeletét ismerhetik meg e tájnak, de a név hallatán a legtöbben bizony a Börzsöny és a Mátra között elhelyezkedő Cserhátra asszociálnak, ha gondolnak egyáltalán valamire. Volt egy remek kezdeményezés a gyalogos természetjárók részéről, de a Cserehát Turistája mozgalom végül érdeklődés hiányában 2016-ban hivatalosan megszűnt. Pedig ma, ha valakit leraknak Irotán, Viszlón vagy Keresztétén, a szépen felújított házak között, a kifejezetten festői tájban sétálva nagy meglepetésben lesz része. Kerékpárral nemcsak hatékonyan fűzhetjük fel a ritka látnivalókat, de a jót is felfedezhetjük ebben az elfeledett tájban.

Rögvalóság és a turizmus reménye „Itt tényleg csak a rosszról beszélt mindenki, még a vendéglátás kapcsán is. Minek ide jönni, nincs itt semmi látnivaló... Az elmúlt években viszont valami változás tényleg elkezdődött, kezdenek értékként tekinteni erre a vidékre” – ezt már Barta József, az edelényi Szent Miklós Görögkatolikus Általános Iskola energikus igazgatója mondja, útban Irota felé. „Nagyon sok nehéz sorsú ember él itt, de minket olyan emberek látogatnak, akik rá tudnak csodálkozni erre a tájra, s ha a helyi azt látja,

A Rakacapatak vadregényes völgye és a Szalonnai-karszt jellegzetes sziluettje Rakaca templomától nézve

A nyugodt út és a nyugodt táj (meg persze a sok és egyedi kulturális látnivaló) egyaránt kerékpárért kiált

hogy másoknak ez értékes, akkor elkezd hinni benne. Nyáron mintegy hatszáz gyerek kerékpározott a Cserehátban az itt első ízben megszervezett vándortábor jóvoltából. Egy részük a családjával remélhetőleg visszatér ide, ahogy a kéktúrázók közül is sokan megszállnak Irotán, s egyre többen gondolják úgy, hogy jobban körbe kellene nézni errefelé. Irotán az elmúlt 20 évben nem volt bolt, most pedig, hogy rendszeresen vannak itt vendégek, főleg gyerekcsoportok és kerékpárosok, egy vállalkozó meglátta a lehetőséget ebben. A változást hirdeti az is, hogy megjelentek a prémiumminőségű helyi termékek és a »gyüttmentek« is, hiszen itt nagy a csönd, a házak pedig olcsók.”

Mindennek akár szimbóluma is lehetne a mintegy 80 lelket számláló, az OKT által is érintett Irota, ahol magas színvonalú erdei iskolát és bakancsos szállást is üzemeltet a görögkatolikus egyház, s ahol nem mellesleg az ország egyetlen, zéró kibocsátású szálláshelye is működik. A környező hegyvidékek, a Bükk, az Aggteleki-karszt és a Tokaji-hegység árnyékában még mindig „fehér foltnak” számít idegenforgalmi szempontból a Cserehát, de a most induló kerékpáros- és lovasturizmus talán áttörést hozhat.

Persze a mélyszegénység nagyon is látható, s az egyházak nemcsak akkor lépnek fel tudatosan térségfejlesztőként, amikor minőségi szálláshelyet alakítanak ki egy volt parókia üresen álló épületéből, mint Irotán a görögkatolikusok, hanem akkor is, amikor nem hagynak megszüntetni iskolákat, avagy amikor robotikával foglalkozó labort építenek az edelényi iskolában (szintén a görögkatolikusok).

Józseffel reggelig tudnánk beszélgetni hagyományról és progresszív térségfejlesztő kezdeményezésekről, amelynek kombinációja anynyira hiányzik az országból, de indulnia kell, másnap az Esztramos-hegy új vasalt útjaira viszi diákjait. Mi pedig ott maradunk Irotán, és a Cserehát közepén a dézsafürdőből hallgatjuk az éjszaka tökéletes csöndjét.

Irota turistaszállásként is működő erdei iskolája

A ma már üdülőfaluként ismert Szanticska sorsa az 1990-es években került útelágazásba „Majd eljönnek a városrul, s fognak itt tenyerelni” A Másfélmillió lépés Magyarországon című, legendás sorozat egyik emblematikus jelenetében

Fotó: MTSZ

mondja ezt egy idős asszony az akkor 28 lakosával az ország legkisebb településének számító (1870-ben a szomszédos Abaújlakhoz csatolt) Szanticskán arra a kérdésre, hogy mi lesz a faluval. S bizony, Szanticska a sorozat elkészültét követően kihalt, de jöttek a városiak, a falu megmenekült, és az átalakulás országos hírnevet szerzett neki. Az 1990-es években a Pál család kezdeményezésére indított gyerektáboroztatás mentette meg a falu házait az enyészettől, ma pedig Szanticska egy, a csend közepén álló üdülőfalu. Mintegy 10 család tulajdonolja a szépen felújított 19 házat, a faluház éppen épül, igaz, nem sok, de van ismét állandó lakos, a többi tulajdonos pedig hétvégén jár ide, zömében Budapestről. Szanticska tehát ma már nem csupán arra jó, hogy elmerengjünk a táj múltján, de mint a most induló Eurohorse lovas túra egyik állomása, a jövőn is érdemes itt gondolkodni.

Szanticska kétségkívül a Cserehát egyik – turisztikai szempontból szó szerinti – epicentruma: tekintélyes szálláskapacitása ideális családi célponttá teszi a falut, ahol egyre több a kerékpáros túrázó, illetve ahol még esküvőket is szerveznek. Az üdülőfaluban áll – igaz, leggyakrabban üresen – a római katolikus és a görögkatolikus kápolna, sőt még egy kis harangláb is. Innen indulunk első körtúránkra, amely lényegében a Cserehát keresztmetszetét adja: mindenből egy kicsit.

Szanticska sosem volt skanzen, hiszen itt az épületek eredeti helyükön állnak

Első célpontunk a Szanticska feletti Magashegy hátán álló új kilátó, amelyet a bringákat lerakva, gyalog közelítünk meg. Bár eső régen esett, az őszi ködök napokra beborították a tájat, s bizony emiatt a kéktúrázók által jól ismert, vendégmarasztaló sár ezen a rövid szakaszon is megmutatja erejét. Már csak emiatt is jobb szerintem a Cserehát lankáit bringával felfedezni, ahol nem mellesleg az alsóbb rendű országutak egy jelentős részét felújították az elmúlt években.

Ez az elfeledett táj a kilátóból mutatja meg igazi arcát: tágas dombtetők és lankás oldalak (a magyarországi dombságok között itt az egyik legkisebb a völgysűrűség), széles, sokszor mocsárrétekkel övezett patakvölgyek, cserjésedő egykori legelők, hagyásfák, legelő állatok, egyes helyeken pedig a névadó, mára jórészt kiirtott tölgyerdők szép maradványai. Engem például meglepett, hogy mennyire kevés akácost láttam. Lehet annyira elfeledett egy táj, hogy még az özönnövények is elkerülik?

A térség a görögkatolikus lakosság egyik központja, érdemes megismerkedni e különleges vallással

A Cserehát az észak-magyarországi tájak közül sajátos, alföldi vonásokat is hordozó karakterével tűnik ki. Tágabb környezetéhez viszonyítva kettős arculatú, mert a környező, 300–600 méterrel magasabb hegységkeret felől nézve medencejellegű a táj, míg a Hernád és a Bódva völgye felől nézve a dombsági arculat a szembetűnő. A terület földtani felépítésében döntően a miocén földtörténeti kor végén itt hullámzó Pannon-tó, majd az azt feltöltő folyók kavicsos, homokos és agyagos üledékei játszották a főszerepet, míg a dombvidék felszabdalása sokkal később, a pleisztocénben lejátszódott eróziós folyamatok eredménye.

Kány lenyűgöző ikonosztáza a templom belső terét és lelkünket egyaránt betölti Gagyvendégin, illetve Krasznokvajda szélén áthaladva a határ közelében fekvő Kány, illetve a szép, rendezett falu temploma a célpontunk. Utunkat e rövid szakaszon a szegénység kíséri, de a félreeső Kányban új építésű rönkházat, mediterrán lakot és olyan modern épületet is találunk, amely bárhol elmenne Budán. Vajon üdülőfaluvá válik Kány is? Ezen mélázunk a görögkatolikus templom kulcsát kutatva, merthogy annak ikonosztáza (a szentélyt a templomhajótól elválasztó, szentképekkel telerakott fala) kihagyhatatlan látnivaló állítólag.

S valóban, a szavunk is eláll a templomba lépve. Ahogy Barta József mondta előző este: „A görögkatolikusok szeretik az »ízeket«: a liturgia tömjénillatú, énekközpontú, és a templomban minden papi ima az ikonosztáz mögött történik. Az ikonosztáz a mennyország bejáratát szimbolizálja, a szentképekbe az alkotók »beleimádkozzák« a szentséget. A parókus a közösségnek háttal misézik, vezeti a híveket. Amikor a szentélybe lép a csak általa használható, úgynevezett királyajtón, az ikonosztázon belül megvalósul az átváltoztatás csodája.” A keleti misztikum egy olyan szeletét őrzi Kány temploma, amelyért érdemes ide eltekerni.

Buzita és Szemere között

Kányról felkapaszkodunk a buzitai (buzicai) határátkelőhöz, jobbra fordulunk, majd az egész Cserehát talán legszebb útján, hatalmas tölgyesek szélén, jó ideig a határsávot követve haladunk. A gyümölcsfeldolgozónál széles perspektíva nyílik a Tokaji-hegységre, ezt követően legurulunk Szemerére. Fájon ismét „fáj” a Cserehát szomorú sorsa: az alapvetően klasszicista jegyeket viselő, viszonylag jó állapotú és gyönyörű Fáy-kastély üresen áll a szebb

Tornaszentjakab látképe a Szádelőivölgy monumentális kapujával a háttérben

napokat látott település szélén. Nehéz elhinni, hogy az itt szervezett zenei estek országszerte híressé tették fénykorában, Fáy István gróf birtoklása idején a kastélyt…

Templomok, amelyeket látni kell A vendégházzal is rendelkező Viszló szintén jó túrabázis, ahol ismét a „másik”, az előítéletekkel szembemenő Cserehátban találjuk magunkat. Szépen felújított, hagyományos házak, a település határában meseszép hagyásfák alatt állatok legelnek, és a görögkatolikus templom ikonosztáza figyelemre méltó. De az új közösségi ház láttán itt is felmerül a kérdés: ki fogja azt használni?

Sok időnk nincs ezen merengeni, Kisfalusi Imre polgármester már vezet is bennünket a dombtetőn álló, festői fekvésű templomba, s tovább pallérozza tudásunkat az ikonosztázokról. Mint megtudjuk, az azokon látható képek meghatározott szabályok szerint vannak elhelyezve. Az alsó sorban mindig négy alapkép látható: a templomhajó felől nézve bal oldalon általában Szent Miklós, majd Mária, őt követi Jézus bíróként ábrázolva, végül az adott templom védőszentje. A királyajtó felett mindig az utolsó vacsora jelenete látható, fölötte Krisztus mint király és főpap, legfelül pedig a szent kereszt. A felső sorokban sok esetben az apostolokat, illetve a prófétákat ábrázolják.

Viszló és Tornaszentjakab között egész túránk talán legszebb kilátása tárulkozik fel: a Szádelői-völgy monumentális kapuja, előtérben az Aggteleki-karszthoz tartozó, zsombolyairól híres Alsó-heggyel és az innen csak sejthető Bódva-völggyel. Közvetlenül alattunk a Sas-patak meglehetősen vadregényes völgyét látjuk, amely mentén a Cserehát egyik

Viszló bájos temploma a falu feletti dombon áll

Tornaszentandrás, a Bódva völgye és az Alsóhegy Fotó: MTSZ

A Fáykastély az Északmagyarországi Kastélyút részeként hazánk legértékesebb kastélyai közé tartozik

legértékesebb természeti értékét, a vízfolyást kísérő lápréteket találjuk (a Rakaca-patakot kísérik még hasonlóan értékes láprétek). Magát Tornaszentjakabot csak érintjük, de a település túlsó határában egy megkapó kis kápolna miatt érdemes megállni egy újabb fotó kedvéért. Itt már elhagyjuk a Csereháttal közvetlen rokonsági viszonyban álló Rakacai-völgymedencét, és a Tornai-dombság triász mészkőrögei között haladunk, bár arculatában még ez a táj is inkább a Csereháthoz tartozik, mint a Bódvától északra és nyugatra eső hegyvidékhez.

Átkerekezünk a „freskófalunak” is hívott Bódvalenkén, amely egy újszerű ötlettől vezérelve külső segítséggel, a művészet és a turizmus segítségével próbál kitörni a mélyszegénységből: roma festőművészek valóban

Kápolna Tornaszentjakab határában (balra) és a Cserehátra jellemző harangtornyok egyike Szalonnán (jobbra)

A híres ikerszentély Tornaszentandrás Árpádkori templomában szép és látványos, közösségi táborok keretében alkotott festményei díszítik a házfalakat.

Célpontunk Tornaszentandrás, amelynek temploma állítólag nemcsak Magyarországon, de ebben a formában legalábbis egész Európában egyedülálló. A templom ugyanis a szomszédos Esztramos-hegy vasbányászata miatt behívott, dél-németországi bányászok vélt vagy valós szokásainak megfelelően épült fel ikerszentéllyel a 12. században. Annyi bizonyos csupán, hogy hazánkban nincsen másik ikerszentélyes templom, de nagyon is lelkes helyi vezetőnk szerint ilyen régi ikerszentélyes templom, ahol ráadásul a 14. századból származó freskók is viszonylag jó állapotban megmaradtak, Európában sem ismert. Ez utóbbiak kicsit ijesztőek egyébként, mert a törökök lesatírozták az arcvonásokat. A legmegkapóbb és egyben legépebben megmaradt kép a szent kereszt megtalálását ábrázolja: a kereszttől jobbra látható három alak egymás vállán tartja kezét, e különleges szimbolika állítólag azt jelenti, hogy vállaljuk a kereszt követését. Az pedig csak hab a tortán, hogy itt található a méltán híres Szádvár fából készült, 350 éves oltára is.

A világhírű barlangokat rejtő Esztramos-hegyet most csak kerüljük, következő célpontunk a különleges nevű Szalonna, amelynek közelében egy enyhén sós vizű forrás fakad. A főút mellett álló, Árpád-kori templom túránk talán legismertebb helyszíne. Tényleg régi templomról van szó, hiszen a mai szentélyt képező ere-

deti körtemplomot a honfoglaló Örs rokonai építették a 12. században. Kezdetben családi kápolna volt, majd a 13. században egészítették ki a ma is látható, négyszögletes hajóval (a körtemplom egyik falát lebontva). Az ablakok formája, a tömör falak és a boltívek román stílusjegyeket őriznek, de az átépítés során gótikus mennyezetet (már nem látható) és támfalakat kapott. A két hajót félköríves diadalívvel kötötték össze, ezen láthatók a legépebben megmaradt, 1426-ból származó freskók: középen Isten báránya, kétoldalt 3-3 ószövetségi próféta.

A templom legnagyobb értéke ugyanakkor az Antiochiai Szent Margit legendáját elmesélő, töredékesen megmaradt freskósorozat. Szinte mindenkinek megakad a szeme azon a képen, ahol Margit az őt kísértő sátán fejére lép. A sátán Olybrius, a római császár helytartója, aki feleségül akarta venni a libákat legeltető, gyönyörű lányt, egyben azt követelve, hogy adja fel keresztény hitét. Érdekes a legendát

A szalonnai templom freskóinak legmegkapóbb részlete

SZLOVÁKIA

Tornaszentandrás, római katolikus templom (12. sz.)

Szalonna, református templom (13. sz.)

Rakacaszend, református templom (13. sz.) Kány, görögkatolikus templom (18. sz.)

Viszló, görögkatolikus templom (19. sz.)

Rakaca, görögkatolikus templom (20. sz.)

Szanticska, római katolikus kápolna (20. sz.)

0

Fotó: MTSZ

elmesélő falfelület utolsó, viszonylag jól látható darabja is, ahol szemlátomást nem maradt hely a történet befejezésére, ezért egy képbe sűrítve ábrázolta az alkotó a sztori lezárását.

Következő megállónktól, a Rakaca-víztározótól körbenézve a Szalonnai-karszt uralja a tájat. Az 521 méteres magasságban tetőző, erdős vonulat már egyértelműen az Aggteleki-karszttal mutat rokonságot, hiszen jól karsztosodó, triász időszaki mészkőből épül fel. A szintén festői látványt nyújtó, felduzzasztott tó állítólag hatalmas fejlesztések előtt áll.

Innen a láprétek övezte Rakaca-patakot követjük a kimondottan festői országúton. Rakacaszend a patak nagy kanyarjában épült, a vízfolyást kanyarra késztető dombon pedig egy újabb, más szempontból különleges templomot csodálhatunk meg. Ahogy a vendégkönyvből is kiderül, sajnos nem sokan járnak erre, s hívek is alig maradtak. Pedig a huszártornyos református templom nem akármilyen csoda. A bejárat előtt látható, téglából épült templomromok a 12. századból valók, a ma is látható kőtemplom közvetlenül melléje épült a 13. században. 1350-es, főleg az apostolokat ábrázoló freskóit az esztergomi kápolna képeivel hozzák rokonságba. Az eredeti templomot 1820 és 1821 között bontották le, amikor a mai templomot kibővítették. A freskók mellett a templom festett mennyezete is kifejezetten érdekes, mert a virágos motívumok nem kazettákra kerültek, hanem hosszú deszkákra.

Szürreális búcsú a Csereháttól Tovább folytatjuk utunkat a Rakaca-patak festői kanyarjait követve. A földtan iránt kicsit is nyitott szem itt észreveheti hazánk egyik legidősebb kőzetét, a 350–300 millió éve, a karbon időszakban lerakódott, előbb mésziszapból mészkővé vált, majd abból átalakult márványt. Az úgynevezett rakacai márvány a szocializmus évtizedeiben annyira közkedvelt díszítőkő volt, hogy még a moszkvai KGSTpalota építése során is felhasználták.

A víztározó jövőbeli fejlesztése remélhetőleg kihat az egész térség turizmusára (balra), és Rakacaszend templomát (jobbra) is többen látogatják majd

A Cserehát „bazilikája” mind kívülről, mind belülről különleges látvány

Fotó: MTSZ

Viszlóra tartó körünk utolsó megállója a Cserehát „bazilikája”, Rakaca hatalmas, a dicső múltat meglehetősen zavarba ejtő módon őrző görögkatolikus temploma. Azt már megszoktuk, hogy a görögkatolikus templomok gyakran állnak dombtetőn, itt pedig konkrétan egy vár adta át helyét a közösség templomainak. A jelenlegi, a rakacai hívek adakozásából mindössze egy év alatt, 1921-ben épült templom önmagában is monumentális, pláne ebben a kiemelt helyzetben, s különösen Rakaca község szegényes házai fölött. Lehet, hogy régen is szegény volt ez a vidék, de azért annyira nem, ha ilyen templomot tudtak építeni. Rakaca temploma akár a Cserehát jelképe is lehetne, de annak a hirdetője is, hogy mennyire megváltozott az élet az elmúlt száz évben… 

A szegénység csak távolról nézve romantikus, közelről szívbe markoló

C

M

Y

CM

MY

CY

CMY

K