Léleknaptár November negyedik hete (november 24-30.)
Újonnan feltámadt Én-érzésemmel Bennem titokzatos módon életre kel, Amit oly régóta őrzök bensőmben: éltetőleg Ez öntsön életem műveibe kozmikus erőket, Melyekkel a világban külsőleg Nyomot hagyok, ha létrejőnek.
„Már majdnem advent…” Márton-napi gondolatok
Lassan véget ér a Márton-időszak, és kezdődik az Advent. Márton egy igazi katonaszent. Neve is erre utal, hiszen nevét Marstól, a harc római bolygóistenségétől kapta. Időszaka egybeesik az asztrológiai Skorpió hónappal, aminek uralkodó bolygója éppen a Mars. Mártont legtöbbször lovon ábrázolják, szokásos kellékei között is legfontosabb a kardja, amivel kettészelte a köpenyét, hogy annak felét odaadja egy koldusnak. Látszólag jószívű gesztus, de mi ez a köpeny valójában? A "skorpióság" lényege a kendőzetlen igazsággal való bátor szembenézés. Mars nem csak öl a kardjával, de gyógyít is, mert ahogy a sebésznek fel kell vágni a bőrt a gyógyító műtét során, úgy vágja ketté Márton az önbecsapás fátylát. Nincs helye nála mellébeszélésnek, “ímelésnek-ámolásnak”, csakis a nyers valóságnak, akármilyen fájdalmas is az. Ez a vonatkozás szerves folytatása a mihályi mérlegelésnek: bátran bele kell nézni a fekete köveket tartalmazó serpenyőbe is, ha gyógyulni akarunk. Persze Márton már kicsit az advent szentje is. Kegyetlen igazságszeretetét jósággal enyhíti, segít mindenkin, akin csak tud, ő már szépen beleillik az advent önzetlen ajándékozásról
híres szentjeinek sorába: Szent Erzsébet és Szent Miklós előfutára ő… Adventi előkép még a sok kis mécses, amit a kicsik hordoznak körbe Márton-napon sötétedés után. Advent a Nyilas asztrológiai hónappal esik egybe, aminek uralkodója a Jupiter, eleme pedig a tűz. De nem akármilyen tűz, mert tüzes hónapból három is van az évben: tüzes a Kos és az Oroszlán is. Míg a Kos a hirtelen robbanás tüze, az Oroszlán pedig a ragyogó, mindent bevilágító, éltető nap tüze, addig a Nyilas tüze a gyertyaláng, a szűk körben világító, fényt adó, eligazító világosság tüze. Ezt ünnepeljük egész adventben karácsonyig. Kovács Attila
Mihรกly-idล sz
zak lezรกrรกsa
Resztoratív konfliktuskezelő tréningen vettünk részt! Iskolánkban már komoly múltja kezd kialakulni a resztoratív konfliktuskezelésnek és az erőszakmentes kommunikációnak. Szükség is van rá, hiszen ahol nincsenek erős külső keretek, mert a szereplőknek maguknak, belülről kell kialakítani az együttélés formáit, ott óhatatlanul gyakrabban alakulnak ki konfliktusok, amik kezelve a fejlődés lehetőségei, nem kezelve viszont a pusztítás eszközei lehetnek. Más emberi közösségekhez képest sokszor egészen éretten kezeli a szegedi Waldorf a belső súrlódásokat, de azért még bőven van mit fejlődni szülőknek, tanároknak, diákoknak egyaránt... Aki a képzésünket tartotta: Vidia Negrea, aki világszerte elismert pszichológus, állítása szerint szenvedélye az emberi konfliktushelyzetek tanulmányozása.
Egyszerű gyakorlat: (dicsérni is lehet vele…) "Amikor te azt csináltad, hogy....., akkor én azt éreztem, hogy...., ez azért volt fontos nekem, mert..., ezért most arra van szükségem, hogy...."
Mitől resztoratív? Visszaállítja a konfliktus előtti állapotot az egyenrangú felek között a jóvátétel révén. Mindig védett közegben, tiszta keretek között, az érintettek és egy harmadik fél bevonásával zajlik.
Jó tanács: Ne azonnal reagálj egy helyzetre, mert az kényszerű válaszadáshoz vezet!
Lehet, hogy nem születnek frappáns gondolatok a facebookra, de legalább átélünk valamit...
A konfliktusok elmérgesedésének szintjei: 1. Jelzés (Tények és érzések közlése.) 2. Kommunikáció (Tisztázó beszélgetés, vita, szükségletek kifejezése.) 3. Polarizáció (Ti és mi szembenállás kialakulása, már nem egy hajóban evezünk.) 4. Fixáció (Előítéletek kialakulása.) 5. Szeparáció (Vagy ő nyer, vagy mi...) 6. Destrukció (Már rombolunk, nem az a kérdés, ki nyer, hanem ki veszít kevesebbet.)
Október 23. Ünnepi megemlékezés
A 11. osztállyal ez már a második közös munkánk volt, ezért könnyebb volt együtt dolgozni, hiszen már ismerték tavalyról a műsorkészítés főbb alapelveit. Tavaly a forradalom kirobbanásának előzményeit mutatta be az akkori 11. osztály. Az idén az októberi eseményeket tettük a műsor középpontjába, de másképp feldolgozva, mint a március 15-i műsorban (amit ezzel az osztállyal készítettünk tavaly). Így született meg annak az ötlete, hogy személyes visszaemlékezésekből álljon a vezérfonal, és ezt egészítsük ki olyan versekkel, amiket a forradalom résztvevői vagy azok családtagjai írtak. Színpadképben egyszerűségre törekedtünk, hogy a szövegeken legyen a hangsúly, ezért az egyes visszaemlékezésekhez állóképeket (tablókat) raktunk fel, és ezeket kötöttük össze zenei aláfestéssel. A háttérben archív fotókat vetítettünk ki az egyes eseményekről. A műsorra való felkészülés nyugodtan telt, mert már szeptembertől tudtunk rá készülni, tudott érni a darab, több háttérinformációt lehetett megbeszélni. Az előadás során kiderült, hogy az osztály már ügyesen tud összedolgozni és improvizálni. A célt is megvalósítottuk, hiszen néma csöndben figyelt a közönség, és Ákos 1956 című megemlékező dala után mély és méltó csend ült a pislákoló mécsesek köré. Köszönöm az osztálykísérő, Kontai Tünde kitartását és szervezését, akinek nyugalmát az osztály is átvette, ezért könnyen és gördülékenyen ment a munka. Kulik Szilvia
Utak a megoldáshoz „Megoldást keresünk arra, hogy hogyan tudunk az emberi méltóság jegyében őszintén együttműködni.” A tanári kollégium figyelmének középpontjában március óta ez a mondat állt a heti konferenciamunka első részében. Mi volt az oka annak, hogy hónapokon át dolgoztunk ezzel a témával? Az utóbbi években egyre gyakrabban merült fel az alapozó munka iránti igény a tanári kollégiumban. Nagy intézménnyé nőtte ki magát az iskola, sok új tanár érkezett, és a korábbi időszakban tanítók közül sokan távoztak. Eközben az iskolába érkező új gyerekek és szülők, a belőlük alakult új osztályok – és a szaporodó konfliktushelyzetek – esetében egyre egyértelműbben látszott, hogy a tanítás során az eddigiekhez képest más hozzáállásra van szükség a tanárok részéről. Újra és újra felmerült a kérdés: a régi és az új impulzusok hogyan élhetnek meg egymás mellett, hogyan teremthető meg az az egyensúly a kettő között, ami leginkább választ ad a jelen aktuális kérdéseire? Mindez indokolttá tette azt, hogy számba vegyük az iskola és azon belül a tanári kollégium szellemi alapjait, közös kiindulási pontjait. Így jutottunk hát el a már idézett mondatig, melyet az „Utak a minőséghez“ (UTAM) minőséggondozási rendszerén belül vizsgáltunk. Az UTAM tizenkét munkaterülete közül hétnek a szemszögéből vettük szemügyre, hogy mire támaszkodhatunk, és milyen lépéseket kellene tennünk annak érdekében, hogy
ez az együttműködés minél jobban megvalósulhasson közöttünk. Többnyire kisebb csoportokban dolgoztunk, az egyes munkaterületek tartalmának és folyamatainak figyelembe vételével alkotott kérdések segítségével. E kérdések közül néhány: Van-e olyan feladatkitűzése a Tanári Kollégiumnak, ami megfogalmazza a közös munka célját, szellemi alapjait (emberképét) és módját, valamint
azokat az alapértékeket, melyeket a TK követendőnek tart? Megfelelőnek, élőnek tartjuk-e ezt a feladatkitűzést a kérdésünk szempontjából? Szükségünk van-e (új vagy módosított) feladatkitűzésre? Megfelelőek-e számunkra az egyéni felelősségvállalás jelenlegi formái az iskolai feladatok terén ahhoz, hogy az emberi méltóság jegyében őszintén együtt tudjunk működni?
Milyen képességekre van szükségük a Tanári Kollégium tagjainak feladataik ellátásához? A bizalom ápolásának lehetőségei közül melyekre lenne érdemes összpontosítanunk? Megfelelően kezeljük-e a bizalomhiányos helyzeteket? Mi jelenti a védelmet számodra az iskolában? Mikor érzed magadat védett helyzetben?
A bizalom ápolásának lehetőségei közül főként ezekre lenne érdemes összpontosítanunk: – felépítettség, rendszeresség, következetesség – kérdezhető vagyok, őszinte párbeszédekbe elegyedek – a feladatok jó delegálása, tiszta keretek és szerződések. A védelem következménye a bizalom (a bizalom alapja a biztonság), a bizalomnak pedig a szabadság a következménye. Ha megvannak a források az elképzeléseink megvalósításához, az növeli a biztonságérzetünket. Az anyagi biztonság növeli az emberi méltóságérzetet. A közösség által létrehozott dolgok ápolása közös felelősségünk. Hogyan tudjuk élővé tenni a megszületett felismeréseket? Az elmélet és a gyakorlat közötti átjárás okoz nehézségeket: nehéz lehozni az ideákat a mindennapokba, ez folyamatos munkát, figyelmet, éberséget igényel.
Számos eredmény, felismerés született e munka során, ezek közül szerintem különösen fontosak az alábbiak: A különböző problémák esetén újra meg újra világossá vált a közös feladatkitűzés hiánya. Szükség van a megalkotására. Sok evidencia hangzott el a csoportmunkák során, amiben egyetértés volt.
Zárásként álljon itt saját felismerésem: a minőséggondozással való foglalkozásnak a közösség belső igényéből kell fakadnia. Csak ebből az érdeklődésből kiindulva válhat bármilyen jó rendszer (mint amilyen az UTAM is) a közösség által elfogadottá és alkalmazottá. Köszler Zoltán
„Egymásba csendül a sz A modernség kezdetei 11. osztály
Az érzékek összjátéka a megismerés forrása, a világban létező harmónia megtapasztalásának útja – vallják a szimbolizmus úttörői a XIX. században. Az érzékelés különbözősége azonban nehezebbé teszi a vers mondanivalójának megragadását. A racionalitáson túllépve versértelmezésünk annyiféle, ahányan próbálunk olvasni a sorok között, képi látásunk is teljesen más irányba visz bennünket. Charles Baudelaire Kapcsolatok című versének szavait újrarendezve, válogatva, különböző vizuális megoldásoknak lehetünk tanúi a diákok füzeteiben.
Egy-egy jelenség, fogalom vagy akár hétköznapi valóság különböző érzékterületek segítségével történő leírása is közelebb visz bennünket a dolgok lényegéhez, ahogyan azt a diákok versei is érzékeltetik. Harag Feketén buggyanó, keserű, érdes, fojtogató, Mindenkiben ott lapuló Düh. (Heidrich Virág) Csoki Néma gyönyör Ízletesen illatos puhaság Testemben szétáradó csoda Mennyei manna. (Bacsa Flóra)
Hópehely Fehéren suhanó Nyelveden puhán szétfoszló Gyengéden és láthatatlanul hull Rikító csillag (Kothenz Le
Irodalom dolgozat Te sötét, lelket összeszorító k félelemtüskéid szívemet mar de másfél óra keserű szenved édesen kolompol a szabadsá s cseng a megnyugvás szava. (Me
Pizza Gőzölgő, kerek, sistergő mozzarella. Isteni puha, megöl az illata. Evés közben elájulok, Mert nem bírom ezt az ámulatot. (Zöldhegyi Vajk) Halál Csendes kín Hideg, keserű bűz Végtelen, üres sötétség Elmúlás (Pigniczki Soma)
Jövő Láthatatlan m Keserédes, ke Hangos, sötét Elkövetkezend (B
Látomás Üvöltő csend. Fehér, Lágyan verdeső, tiszt Vaníliaszín, pergő ho Időtlen nyugalom. (Nahóczk
Víz (sulis) Vörösen csöppenő fájdalom Szennyszag járta folyadék Szúrósan csúszik a torkon Vasas manna. (Bacsa Gergő)
zín és a hang s az illat”
moraj, emény bűz, t és durvább dő. Baracsi Kinga)
ló
ea)
köd, rdossák, dés után ág harangja, . enyhárt Rita)
A pillanatnyi benyomás, az impresszió megragadásának vágya egy sokak számára kedvencnek számító művészeti irányzatot hozott létre. Az impresszionizmus jellegzetességei a költészetben is megjelennek, de a versek elemzése előtt érdemes a festők által is alkalmazott apró színfoltos technikával megtapasztalni a vizuális megjelenítés sajátosságait. Ez esetben Paul Verlaine Őszi chansonja ihlette a képeket.
rikító. ta vászon. omok.
ky Eszter)
Az irodalomórák során megpróbáltuk úgy látni a világot, ahogy a szimbolisták is tehették: különböző művészeti ágakat hívtunk segítségül, hogy az érzékelés sokfélesége révén sejtsünk meg valamit a világ „titkos és mély egységéről”. Csetkovits Csilla
Művészeti rész Mivel töltik a tanárok minden csütörtök délután az idejüket? És ha már együtt vannak, miért nem „zavarják le” gyorsan a technikai ügyeket, és miért üldögélnek bent még fél 7-kor is az iskolában? Jó kérdések, néha talán mi magunk, tanárok se tudjuk, miért is gyűlünk össze minden héten. Persze megtanultuk: egy önigazgató iskolában – amilyen a mi Waldorf-iskolánk is – meg kell ismernünk egymás véleményét, hiszen közösen kell megszületnie a döntéseinknek. De ez beleférne heti 1-1,5 órába, akkor miért is tart a konferencia 3 és fél órán keresztül?! Mire jó, hogy a tanárok így kifárasztják magukat, és miért nem mennek inkább haza pihenni? Talán nem tudja mindenki, de bizony a konferenciának a legkisebb – és talán a legkevésbé érdekes - része az, ahol technikai, a működéssel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozunk. Ennél sokkal lényegesebb a pedagógiai témák megbeszélésével eltöltött idő és az a 30-40 perc, amit minden héten művészeti foglalkozásra fordítunk. Hogy mire is jó ez? Álljon itt egy részlet Rudolf Steiner tanárok számára tartott, 1919. augusztus 20-án elhangzott beszédéből: „Tudatában kell lennünk nagy feladatunknak. Nem lehetünk pusztán pedagógusok, hanem kultúrembereknek kell lennünk a szó legnemesebb, legszebb értelmében. Eleven érdeklődést kell tanúsítanunk minden iránt, ami manapság történik korunkban, máskülönben rossz tanárai leszünk ennek az iskolának. Nem szabad pusztán specifikus feladatainkba elmélyülnünk. Csak akkor leszünk jó tanárok, ha elevenen érdeklődünk
a konferencián minden iránt, ami a világban történik. A világ felé irányuló érdeklődésből kell nyernünk azt a lelkesedést, amire szükségünk van az iskola számára, és saját munkánk elvégzéséhez. Ehhez nagy szellemi rugalmasságra van szükség, továbbá arra, hogy feladatunkat odaadással végezzük.”[1] Ezek alapján mik tehát a Waldorf-tanárok számára legfontosabb erények? Képzelőerő, bátorság az igazsághoz, lelki felelősségérzés, kezdeményezőképesség, érdeklődés a világ iránt, integritás és lelki frissesség.[2] Sokat segítenek a művészeti tevékenységek abban is, hogy egymásra hangolódjunk, jobban érzékeljük a másikat, és hogy a sok lelki és szellemi munka után, amit a tanítás során végzünk, végre ápoljuk az akarati erőinket is. Láthatót és maradandót alkotunk, ami hol a közösséget (pl. az előző tanév adventi időszakában az iskolai évszakasztalra készített filc figurák), hol az otthonunkat gazdagítja. És persze ki ne örülne egy-egy remekbe sikerült fakanálnak, festménynek, manónak… Na, és a mosolygós arcoknak, amik a tanári kórus produkcióit fogadják, vagy épp a nagy nevetéseknek, amik egy-egy kolléga drámai alakítását kísérik. Hát ezért tesszük. Hogy mi is teljes emberek lehessünk, és hogy egyensúlyba kerülhessen a gondolkodás-érzés-akarat hármassága, hogy a saját példánkon keresztül is megmutathassuk a közösségnek: mi e mellett köteleztük el magunkat, így akarunk együtt lenni, így akarunk iskolát működtetni. EgrI Ági Rudolf Steiner: Megnyitó beszéd, amely elhangzott 1919. augusztus 20-án a tanárok számára tartott előadássorozat előestéjén [2] Roberto Trostli: Amint a Mennyben, úgy a Földön is – A tanári kollégium feladatai a Waldorf-pedagógia alapító impulzusának fényében [1]
Interjú a Szegedi Waldorf Társas Kör elnökségével Az elnökség tagjai: Pettkó-Szandtner Aladár, Hevesi Mihály, Kothencz Péter, Menyhárt Melinda, Kajner Gyula Félidőben tart a hároméves megbízatásotok, ilyenkor érdemes rátekinteni az eddig elvégzett munkátokra. Illetve jó, ha egy képet kap az iskolai közösség arról, hogy mit is csináltok, miért csináljátok azt, amit csináltok. Miért vállaltátok el a mandátumot az elnökségben? Pettkó-Szandtner Aladár: 2016-ban meglehetősen nagy anyagi válságba került a közösség. Ennek számtalan oka volt, utólag elég egyértelmű, hogy ez inkább egy tünet volt, mint maga a válság. Edit megosztotta velem a költségvetés-tervezetet, és úgy éreztem, hogy egyrészt a baj sokkal nagyobb a sejtettnél is, másrészt azt is gondoltam, hogy a költségvetés is csak egy táblázat, a táblázatokat pedig szeretem is, és talán értek is hozzájuk. A szülői vállalások megemelésének módja körüli viták azt is mutatták számomra, hogy a válság valóban mélyebb a pusztán anyagi tüneteknél, egyszerűen a közösség nem működik észszerűen, hiányzik belőle a jó értelemben vett tulajdonosi szemlélet. Azaz, nem is igazán közösség. Még millió más probléma is volt, de ezek mind nem lettek volna elegendőek, ha nem éreztem volna azt is, hogy itt most ha rosszul csináljuk, "szeretet" nélkül, indulatból, felelőst keresve, akkor igazán nagy baj is történhet. Menyhárt Melinda: Jött szembe a feladat, és nem tértem ki az útjából. Azt gondolom, hogy kellenek a világban Waldorf-intézmények. Én most itt, ezért a közösségért tudok egy keveset tenni.
Hevesi Mihály: Köszler Zoli lemondása után kértek fel rá, és megtisztelőnek éreztem a felkérést. Azzal a feltétellel fogadtam el, hogy egyfajta “csendestársként” veszek részt a munkában, hiszen rengeteget utazom és külföldi Waldorf-iskolákban is tanítok. Viszont amikor itthon vagyok, és ha lehet, akár a neten is, aktívan kiveszem a részem a munkából. Milyen állapotban van most a szegedi Waldorf-közösség szerinted? Mik a legerősebb alapok, mi a legégetőbb feladat? Pettkó-Szandtner Aladár: Anyagi szempontból sokkal jobb állapotban van, de nagyon messze a valódi közösségtől. A legerősebb alap elég egyértelműen a 18 éves múlt, a gyerekek, akik szeretnek idejárni, a szülők, akik fontosnak gondolják az iskolát is és a közösséget is. És természetesen a tanárok, akik tesznek a közösségért, akik érzik, hogy valóban kitüntető dolog egy Waldorf-iskolához tartozni. A legégetőbb feladat az, hogy táguljon azoknak a köre, akik látják, hogy ez a dolog valóban nagyon fontos. Fontos lenne tudatosítani, hogy kevés szebb és fontosabb dolog lehet a világon, mint a gyerekeket segíteni abban, hogy megtalálják az útjukat, hogy lássák, hogy a világ az egy csodálatos hely, ahol nincs nagyon ok az aggodalomra, a helyes utak száma feltehetőleg végtelen, nem az iránya miatt lesz egy út jó vagy rossz, hanem a belefektetett munka, felelősség, akarat, szeretet mennyiségével arányosan.
Menyhárt Melinda: Sajnos a tanárok és a szülők között is nagy arányban vannak olyanok, akiknek nem fontosak a Waldorf-alapelvek, nem tesznek erőfeszítéseket a megismerésére, vagy egyenesen elutasítják azokat. Sokan vannak azok, akik csak a "nem államit" keresik itt. Van rengeteg tapasztalatunk, nem kellene attól rettegnünk, hogy nem vagyunk elegen olyanok, akiknek tényleg fontos ez. Hevesi Mihály: Mivel 18 évvel ezelőtt is jelen voltam tanárként a közösségben, ahhoz képest igen látványosan kinőtte magát az iskola. Érdekes számomra, hogy már nem ismerek mindenkit, sőt talán a szülők harmadát, negyedét sem. Sok az új arc, vagy éppen a városból korábbról ismerős ember, aki szülőként szintén velünk van már. Ez arról győz meg, hogy jó az irány, van igény ránk, és fejlődünk. A kérdés megválaszolásában nem vagyok objektív, de érzéseimre hagyatkozva és pl. más iskolák közösségével összehasonlítva állítom, hogy közepesen jó állapotban vagyunk. Az pedig egyértelmű, hogy sok benne a potenciál. Hogy élni tudunk-e ezzel, az más kérdés. A legerősebb alap a hamarosan 100 évessé váló pedagógia és az iskolánk iránti igény a városban. A legégetőbb feladat szerintem a kommunikáció hatékonyabbá tétele minden szinten, tanárok között, tanárok és szülők között, vezetőség és tanárok között, stb. Egy lírainak tűnő, ámde annál lényegesebb feladat pedig az, hogy újra megtanuljunk „álmodni”. Hogy állunk pénzügyileg? Menyhárt Melinda: Aladár a számspecialista. Pettkó-Szandtner Aladár: Jól állunk, már a 2016-os évet is sikerült adósság, kifizetetlen számla és minden egyéb probléma nélkül meg-
oldanunk. Idén a helyzet még sokkal stabilabb, bátran gondolkozhatunk fejlesztésekről is. Magyarázatként mindenképpen fontos megemlíteni, hogy ez nem csak a véletlennek köszönhető, hanem annak, hogy az iskola és az egyesület gazdasági, operatív irányítását nagyban racionalizáltuk. Az, hogy Tünde és Edina tudására és önállóságára támaszkodunk, nagyszerűen beválik. Ezenkívül nagyon fontos megemlíteni azt is, hogy a szülői közösségben nagyon-nagyon sokat javult a havi vállalások tervezhetősége. 2016-ban is már 90% fölött volt a megvalósuló és a várt befizetések aránya. Ami nagyon örömteli és köszönetet érdemlő dolog. Hevesi Mihály: A szakemberek és a cash flow szerint jól, de nem szabad elbíznunk magunkat. A tulajdonosi szemlélet és a racionalitás szerintem is nagyon fontos. Két lábbal a földön kell állnunk. Ugyanakkor pedig álmodni is tudni kell. Ez a kettő: a racionalitás és az álmodni tudás a garancia arra, hogy a jövőben valóban megvalósuljon az, amiért száz évvel ezelőtt ez az egész létrejött. Igen, meg kell tanulnunk újra álmodni és vizionálni a jövőt: épületfejlesztés, pedagógusok idecsábítása. Ez nem is olyan egyszerű feladat a mindennapi rutin közepette. Legutóbb pl., több hétbe (hónapba?) telt, míg válasz született arra kérdésre, hogy kiket hívjunk meg az iskolába előadni. Ez persze csak egy jelentéktelen dolognak tűnik, de azt hiszem, jelzésszerű. Hogyan tud együttműködni az elnökség saját magával, illetve az intézmények többi szervével? Pettkó-Szandtner Aladár: Saját magával kiválóan, azt gondolom, nagyon komoly bizalom van a vezetőség tagjai közt. Az intézményekkel a helyzet egy fokkal bonyolultabb. A vezetőség számra mindig okoz bizonyos nehézséget belehelyezkedni a tanárok helyzetébe, hiszen a vezetőség számára a célok teljesen kristálytiszták és egyszerűek, jó iskolát szeret-
nénk a gyerekeinknek, ehhez képest a tanároknál ez egyszerre egy közösség, egy iskola és egy munkahely is, ami nyilvánvalóan komplexebbé teszi az ő helyzetértékelésüket. Fontos lenne talán az is a vezetőség részéről, hogy valahogy át tudjuk adni a mi nagyon triviális látásmódunkat is. Menyhárt Melinda: Az együttműködést nem lehet eleget tanulni...pl. rendszeresen megfogadjuk, hogy nem levelezünk. Mi öten nagyon különbözőek vagyunk, de tiszteljük egymást, és a cél közösnek látszik, ez sok mindent megkönnyít. Hevesi Mihály: Bár habitusban különbözünk, de igyekszünk megérteni a másik nézőpontját. Ebben a pillanatban ez egy ideális csapatnak tűnik, amire az egyesület történetében csak a legelején, az alapításkor volt példa, legalábbis véleményem szerint. Ugyanakkor az elnökség a pedagógus-, munka-, és szülőtársak nélkül nem sok mindenre lenne képes. Kiemelten fontosnak tartom ezért, hogy minden szinten hatékonyan és motiválóan tudjunk kommunikálni. Ezen a téren van mit fejlődnünk. Hogy áll az ovi? Pettkó-Szandtner Aladár: Az ovi egy sokkal kisebb közösség, ami egyszerre jó is, de éppen e miatt természetszerűen hajlamosabb az ingadozásokra is. Az ovi idén létszám és anyagi tekintetben is rendben van. Az ovival kapcsolatban soha nem volt kérdés a Waldorf-elköteleződés, elhivatottság, mégis akadnak vissza-visszatérő problémák. Menyhárt Melinda: Az ovi egy remek hely, a most ott dolgozók jól együtt tudnak működni. Sokkal kevesebb kompromisszumot hoznak a Waldorf-pedagógia rovására, mint az iskola.
Milyen a kapcsolatunk a várossal? Pettkó-Szandtner Aladár: A város vezetésével jó a kapcsolatunk, de természetesen fontos látni, hogy a városokat vezető politikusok is éppen úgy eltérnek világlátásban, mint a tanárok. Időbe telik számunkra, míg sikerül megszokni, hogy nem mindenki olyan egyszerű célokat lát csak maga előtt, mint mi. Ugyanakkor az is elmondható, hogy nem csak a várossal, de mindenféle ellenőrző szervvel jó a kapcsolatunk, ami nem annyira a mi érdemünk, mi csak annyit tudunk tenni, hogy nem aggódjuk túl a dolgokat, hiszen senki nem akar semmi rosszat nekünk. A város közönségét tekintve viszont szerintem botrányosan rossz a hírünk, az átlag szegedi azt gondolja, hogy ha már nincs más, akkor a Waldorf. Vannak olyanok is sokan, akik bár elhiszik, hogy ez jó dolog, de konkrétan ránk nem merik bízni a gyereküket... Minden van. Én szigorúbban kezelném a más iskolákból átiratkozók jelentkezéseit, mert nem jó a közösségnek, ha mindenki úgy tekint a Waldorfra, mint menedékre probléma esetén. Kothencz Péter: Ahhoz kicsinek érzem magam, hogy az én döntésem hatására kizárjak olyan gyerekeket, családokat, akik az antropozófia iránt nem elköteleződve születtek, vagy legalább a gyerekük 6-7 éves koráig nem szívták tele magukat antropozófiával. Apropó: az antropozófiai szellemi műhely funkciót mennyire tölti be az egyesület, és mennyire az iskola, ovi? Vagy azok sem? Pettkó-Szandtner Aladár: Lehetséges, hogy ebben nincs igazam, ne legyen, de itt vannak a legnagyobb elmaradások. Az egyesület nem tölt be ilyen funkciót, még tölthet, de egyelőre azt gondoltuk, hogy ez zömmel az iskolától volna elvárható. Ta-
lán maga Steiner is a tanárokban vélte/várta megtalálni a szellemi műhely funkció lehetőségét. Ez viszont nem egyszerű, itt két probléma is van, egyrészt (teljesen érthetően) a tanárok számára ez egy munkahely, másrészt nagyon sokat változott a világ 100 év alatt. Én egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek a funkciónak a kialakulásában várni kellene a tanárokra. Valószínűleg itt szelíd erőszakkal el kellene érni, hogy tisztázódjon: az iskola/közösség irányultsága nem igényel semmiféle együttgondolkozást, iránymeghatározást, célkitűzést. Onnan kezdve, hogy ez egy Waldorf-iskola, az irány, a cél kijelöltetett. Amire szükség volna, az az, hogy segítsünk megformálódni valaminek, ami ezt az irányt evidenciának tekinti, és a célt látva segíti az eligazodást. Ez nem bonyolult dolog kicsit sem, de én azt látom, hogy ebben a céllátásban az esetek jelentős részében a tanári szerep inkább gát, mint plusz erő. Kothencz Péter: Azt gondolom, hogy ezt (rá)erőltetni nem lehet senkire. Mentségünkre annyit tudunk felhozni, hogy a havonta tartandó szellemi műhely oszlopos tagjai a vezetőség tagjai is. Talán igaz az, hogy ha a közösség tagjai egyénileg fejlődnek, akkor a közösség is fejlődik. Ennyit biztos, hogy tudunk tenni, és teszünk is az ügyért. Menyhárt Melinda: Ti tanárok a konferenciákon foglalkoztok antropozófiával. Nekünk máshol, az iskolán kívül kellett keresni ilyen lehetőségeket, pedig szükség lenne egy, a közösségért rendszeres szellemi műhelymunkát végző csoportra, amelyben nem csak pedagógusoknak kellene helyet kapniuk. Nagy ereje lenne ennek. Hevesi Mihály: A maga módján és hatósugarain belül azon vagyunk, hogy ezt betöltse minden szereplő. Pl. nagyon komolyan vesszük, hogy az idejövő tanárok valamilyen Wal-
dorf-képzésben vegyenek részt, vagy aki ezt elmulasztotta, az elején tett ígérete szerint, pótolja. A képzéseken természetesen van antropozófia is. Nem érzem azonban feladatnak, hogy az egyesület valamilyen misszionárius szerepet tegyen a magáévá. Az riasztó lenne. A legfontosabb, hogy a pedagógusok elfogadják, és gyakorlatban magukévá tegyék legalábbis azokat az alapokat, amin ez a pedagógia nyugszik. Az ember hármas születése és a gyerek feltétlen szeretete, és bizonyos értelemben tisztelete az alap. Az alapokon túl persze a kivánatos az lenne, hogy intuitív, imaginatív vagy inspiratív úton jussunk el ahhoz, hogy egy adott osztályban, egy adott helyzetben mi a legmegfelelőbb. Steiner szerint ehhez a meditáció, és a tanárok számára ajánlott gyakorlatok vezetnek el. Örömmel látom, hogy a vezetőség minden tagja szellemi műhely keretén belül aktívan érdeklődik az antropozófia iránt . Létezik-e önálló egyesület, vagy csak mint jogi értelemben vett fenntartó? Pettkó-Szandtner Aladár: Nem, de még lehet, és talán kívánatos is volna. Ez nagyban visszacsatol az előző kérdéshez, nagyon szükséges lenne egy szellemi műhely, amire az egyesület talán a legalkalmasabb hely lehet, már csak az alapszabálya, céljai stb. miatt is. Itt viszont hiányzik belőlünk a kellő önbizalom, ami a saját esetemben talán furcsa is. Hihetetlen bátorság volt részemről az, hogy elhittem, hogy a világ bármelyik jól szerkesztett excel táblázatát képes vagyok megérteni, és a levont következtetések az életben is működni fognak. Eddig ez a vakmerőség teljesen beigazolódni látszik. Ugyanakkor én például semmiféle késztetést, jogot nem érzek arra, hogy egy ilyen szellemi funkcióban részt vegyek, számomra elég egyértelmű, ami persze lehet illúzió is, hogy merre van a jó irány, de
még véletlenül sem szeretném még tanács formájában sem megmondani senkinek, hogy merre menjen. Amire szívesen vállalkozom, hogy fölhívjam emberek figyelmét arra, ha valami világkép, irány, cél, magyarázat inkoherens, logikátlan, ellentmondásos. Konkrétan, örömmel szólok, ha azt látom, hogy az érvek össze-vissza kerülnek elő épp az öncéloknak megfelelően. De sem tudásom, sem időm, és főleg bátorságom nincs ahhoz, hogy eldöntsem, mi a jó és a rossz CÉL... Itt eszembe jutott még valami a "jogi értelemben vett"ről. Ez nem egy fosztóképző kéne legyen. A világban a dolgok baromi okosan működnek, és ha valamit látunk, pl. az egyesületet, mint fenntartót, akkor azt kell keresni, hogy miért van ez így jogi értelemben, miért van úgy, hogy pl. Ausztriában és valószínűleg mindenhol hasonlóan van ez jogilag. Azért van ez így, mert ez így helyes., Rossz, sőt kivitelezhetetlen volna, ha a tanárok magukra maradnának a fenntartásban. Az iskolába olyan emberekre van szükség, akik tanítanak és abban nagyon jók, a fenntartónak nem kell feltétlenül értenie, tán még átlátnia sem az iskolai dolgokat. Ha a funkciók nem válnak szét, akkor az következne, hogy közepesen jó tanárok és közepesen jó fenntartók kerülnének helyzeti előnybe... Ugyanakkor azért azt is gondolom, hogy a mindent megértés célként jó lenne, ha mindenki szeme előtt lebegne... Menyhárt Melinda: Az én fejemben a közösségünk egy EGÉSZ, amelyet EGYÜTT működtetünk. Az állam elvárja, hogy legyen egy jogi értelemben vett fenntartó. Ehhez alkalmazkodunk, ugyanakkor törekednünk kell egy olyan együttműködési modell kialakítására, amilyenben mi szeretnénk dolgozni a Waldorf-kerettanterv és a hármas tagozódás eszméjének alapján. Kovács Attila
Jelentés a Vörös té A Korinda Zenekart Waldorf-iskolás diákok alapították több mint 10 éve, s jómagam, mint az iskolában tanító tanár, zenész kisegítő dobosként csatlakoztam a zenekarhoz. Azóta már sok víz lefolyt a Tiszán, maradtam továbbra is a zenekarban, a kisiskolásokból pedig műegyetemisták és akadémista népzenészek lettek. Az alapító tagok közül ketten maradtak (Csenki Zalán, Jávorszky Zoltán), s hozzájuk csatlakozott még néhány muzsikus (Bacsa Orsolya, Túri Luca, Bozóki Tamás), akik nagyon jól megtalálták a helyüket a bandában. Szépen fejlődött, ért a zenekar, s az utóbbi években egyre több meghívást kapott az országon belül és kívül egyaránt. Játszottunk szegedi rendezvényeken, környékbeli településeken, Budapesten, de a Vajdaságban, Kárpátalján, Amerikában, s szeptember végén pedig Moszkvában is. A rövid felvezetést azoknak szántam, akik nem ismerik a moldvai népzenét játszó Korindát, de igazán a moszkvai úttal kapcsolatban szeretném megosztani úti élményeimet. Moszkva „ócseny bálsój”, s néhány nap kint tartózkodás alatt egy kis szeletét tapasztaltuk meg a város életének, de ez is sok élménnyel szolgált. Az első izgalom számomra az orosz nyelv felelevenítése volt, amit 13 évig tanultam, több sorstársammal együtt. Persze, mint kötelező nyelvet a legtöbben nem szerettük, de a múlt mindent megszépít, ezért
érről, avagy a Korinda Zenekar Moszkvában
nagy érdeklődéssel forgattam utazás előtt az orosz társalgási zsebkönyvet. Jó volt, komolyan, folyékonyan ment az olvasás, az már részletkérdés, hogy csak részben értettem, amit olvastam. A második élmény már Moszkvában, a repülőtéri beléptetésnél ért, ahol cirka két óra alatt tudtunk bejutni az országba, a többszörös biztonsági elő-
írásoknak eleget téve. Utána már indulhattunk is a nyolcsávos bevezető úton a Moszkvai Magyar Kulturális Intézetbe, ahonnan a meghívást kaptuk, és ahol fogadott bennünket vendéglátónk, Olga Urasinova. Ő egyébként udmurt származású hölgy, és jól beszél magyarul, mivel Izsevszkben az Udmurt Állami Egyetemen tanult magyar nyelvet (a finnugor nyelvrokonságnak köszönhetően, de ebbe most nem mennék bele). Járt Magyarországon is, és szereti a magyar népzenét. Az első este rögtön egy balettelőadás volt a program, ahol nem mi játszottunk, s ráadásul a gyerekkori élményeimből adódóan voltak fenntartásaim a műfajjal kapcsolatban. Nehezen is szántam rá magam, de végül ez lett a moszkvai programok közül az egyik legnagyobb élményem. Már nem csak kis tüllszoknyás hölgyeket és feszes, fehér trikós férfiakat lehetett látni, mint régen a fekete-fehér tévénken, hanem kosztümös táncosokat, „színészeket”, akik fantasztikus díszletek között mutatták be a darabot. A darab pedig az örök klasszikus, Csajkovszkij Hattyúk tava volt, természetesen élő szimfonikus zenekari kísérettel. A díszletek nagyon élethűek és látványosak voltak, a szimfonikus zenekar pedig úgy szólt, mintha cd-ről hallgattuk volna a zenét. A szünetben le is mentem a zenekari árokhoz, s megnéztem a zenészeket és a hangszereket, s bizony nagyon élő volt minden. Gyorsan eltelt az a két és fél óra, s emelkedett hangulatban metróztunk vissza a szállásunkra. Apropó metró, elmentünk egy metró-túrára is, amit Zoli javasolt az egyik útikönyv alapján. Olyan volt, mintha múzeumokban, vagy arisztokraták halljaiban jártunk volna. Fehér márvány, vörös márvány, ólombera-
kásos üvegképek, festmények, szobrok és gyönyörű csillárok díszítették a nevezetesebb metróállomásokat. A metrólejáróknál detektoros kapuk voltak, legalább két biztonsági őr, s még lent a megállóknál is voltak biztonságiak vagy rendőrök. Ez az „elővigyázatosság” mindenfelé tapasztalható volt a városban, minden harmadik saroknál rendőrök, a parkok bejáratánál – legalábbis a központban – detektoros kapuk és biztonsági őrök voltak. Hajléktalanokat nem láttunk az utcákon, kérdésünkre, hogy hol vannak, azt mondták, kiközvetítik őket vidékre, ahol kapnak munkát meg szállást. A sofőrünk azt is mondta, hogy „hivatalosan” Putyin elnök úr két helikopterrel jár a munkahelyére, közben meg lehet, hogy autóval viszik (ez is biztonsági intézkedés... ). Azért nemcsak nézelődtünk, hanem zenéltünk is Moszkvában. Tartottunk egy táncházat a Sokolniki parkban a „More Vnutre” nevű szórakozóhelyen, ahol az étterem mellett koncerteket és táncházakat is szoktak rendezni. Megtelt a tánctér, és nagy meglepetésünkre az orosz emberek ismertek néhány moldvai táncot – jártak már errefelé moldvai zenekarok Budapestről -, s elég gyorsan megtanulták az újakat is. Egy jó hangulatú táncházat tartottunk a lelkes társaságnak. Hasonló felemelő érzésünk volt a másnapi Zeneakadémiai koncert után is. A koncertet nagyon lelkes és értő közönség hallgatta végig, vastapssal jutalmazva az előadást, amelybe beépítettünk néhány táncos koreográfiát is. Szép számú hallgatóság gyűlt össze a koncertre, sokan voltak az akadémia zenei tagozatáról. Külön érdekességet jelentettek számukra a szokatlan népi hangszerek, mint a koboz, a kaval vagy akár a furulyák, s nagyon szeret-
Moszkvai Zeneakadémia
Korinda Táncház Moszkvában
ték a dinamikusabb, erőteljesebb számokat, amikor sok hangszer szólt egyszerre, ezeket nagy tapssal honorálták. Utánunk fellépett még két énekes együttes, akik orosz népdalokat adtak elő, néhol hangszeres kísérettel. Jó volt hallgatni a sok énekest, nagy erővel Moszvai plakátunk szólaltak meg a dalok, amelyeket táncokkal színesítettek. Ez az est volt mindannyiunk számára a legnagyobb élmény. Másnap még maradt egy kis időnk néhány nevezetességre, a helyi ételek – és italok - kóstolására. Voltunk a Vörös téren – a szállásuktól 15 perc volt sétálva -, a Lenin Mauzóleumnál, A Gum áruházban és a Kremlben is, s persze megnéztünk minden látnivalót, ami az erőnkből és az időnkből kitelt. Lehet, hogy igaz, amit a sofőrünk mondott, amikor visszafelé vitt bennünket a repülőtérre, hogy Moszkva egy kirakatváros, de azért szívesen nézegettük ezt a kirakatot a maga rendezett, tiszta és nagyon eklektikus világával együtt. Remélem, legközelebb az orosz vidéket is felfedezhetjük, mert ez még teljesebbé tenné a képet az orosz valóságról – meg hallhatnánk még esetleg ritka hangszereket, énekeket vagy esetleg egy udmurt sámánt, aki messzire repít minket a dobolásával... Virág Tibor
A Kalendárium elkészítésében közreműködtek: Csetkovits Csilla, Egri Ági, Kovács Attila, Köszler Zoltán, Kulik Szilvia, Virág Tibor szerkesztő: Kovács Attila, dizájner: Horváth Veronika, a szöveget gondozta: Csetkovits Csilla