Miért nem ildomos tanácsot adn, kérni?

Miért neM ildoMos tanácsot adni, kérni?

Talán elsőre nagyon meghökkentő lehet azt hallani, hogy tanácsot adni márpedig nem érdemes. Hiszen ki ne rohanna, - ha nem is azonnal-, de a barátaihoz, testvéréhez, anyukájához, apukájához, a szomszéd nénihez, ha valami problémája van. Legtöbbünknek szinte ösztönös, hogy ha valamiben nem vagyunk biztosak, akkor mások meglátásait, tapasztalatait kérjük ki, azonban ez nem mindig célravezető. Bár informálódni nagyon is hasznos és elengedhetetlen a legtöbb szituációban, van különbség a másik eddigi hasonló élményeit meghallgatni, illetve az ő véleményét megfogadni azzal kapcsolatban, hogy neked mit kéne tenned.

Egészen egyszerű az indok: te, te vagy, ő, meg ő. Akár egy, akár több emberrel vitatsz meg dolgokat, nem szabad elfelejteni, hogy minden embernek egyedi a háttere, a személyisége, más jellegű hatások, tapasztalatok érték, más a gondolkodásmódja, a támogatói hálózata stb. Emiatt hiába kezdi úgy valaki a mondatot, hogy „ha a helyedben lennék…”, mert nincs a helyedben. Egy másik egyén pont ezért a saját érzéseit, gondolatait és bizonytalanságait fogja rád kivetíteni, így a tanácsa is inkább magának szól (ha ő lenne ebben a helyzetben), semmint neked. Ha például egy szorongósabb emberrel vitatsz meg valamit, akkor teljesen más tanácsot fogsz kapni, mint ha egy kifejezetten magabiztos baráttal/ismerőssel/ismeretlennel ülsz le beszélgetni. Ugyan barátokat inkább hasonlóság alapján választunk, még az egypetéjű ikrek sem feltétlen 100%-ig egyformák (a DNS ellenére), ezért bár közelebb juthatsz ahhoz, amit te gondolsz, mégsem feltétlen kapod ezt az eredményt.

Ha egy ember befolyásolható, akkor gond ez különösen. Ha hagyjuk magunkat nagyon befolyásolni (és ez nem egyenlő a meggyőzéssel, ahol logikus érveket sorakoztatunk fel, ami miatt egy ember önszántából álláspontot változtat) az azért nem jó, mert

mi vállaljuk mindig a következ-

ményeket. Például, ha Piroska szíve mélyén tanár szeretne lenni, de mások lebeszélik, mondván nem olyan személyiség, rossz a fizetés, szemtelenek a gyerekek. De nem az érvek győzik meg Piroskát, amitől inkább a jogi karra jelentkezik, hanem az össznépi nyomás. Hiába kereshet jól Piroska később ügyvédként, ha nem érzi tulajdonképpen jól magát, hosszútávon minden pozitív ellenére is bánhatja a döntését. Nem szükségszerűen, nyilván, de benne van az emberben a mi lett volna, ha .

Miben más ez, mintha Piroska magától döntött volna külső behatás nélkül? Ha Piroska önmagában határoz, akkor, ha lassan, ha hosszas mérlegelés után, de egy olyan döntést hoz, amit ő választott, – és ő vállalja a következményeket is – tisztában van minden érvvel és ellenérvvel. Ha mégsem jól sülnek el a dolgok, akkor is tudni fogja, hogy ő ott és akkor, az akkori énje, az akkori tudásával és érzelmeivel így látta jónak. Ő és nem más. Nem kényszerítették bele egy szituációba, nem mások akarata érvényesült, hanem a sajátja. Én úgy vettem észre, hogyha valakinek baja van, akkor az emberben nagyon benne van a tanácsadási kényszer, ez alól én sem vagyok kivétel. Azonban egy pszichológus sem véletlen nem ad tanácsot. Bár a ’tanácsadás’ és ’tanácsadó pszichológus’ nagyon félrevezető kifejezés (az angol counselling szó miatt, mely tükörfordítása ez, azonban másodlagos jelentéssel is bír), valójában a szakemberek is szigorúan útmutatást és eszközöket adnak a klienseknek, hogy segítsék őket problémáik megoldásában. Ugyanis ami megoldás egyiknek, az nem feltétlen megoldás másiknak.

De akkor mit tegyünk? Legjobb, amit tehetünk, az a másik meghallgatása. Ha a másikra fókuszálunk, és véleménymondás helyett inkább őt kérdezzük az álláspontjáról, akkor az ő gondolatait tudjuk egy másik szemszögből vizsgálni, és potenciálisan megvilágítani azokat a részeket, amiben ő talán még nem mélyedt el. Itt is fontos, hogy ne vetítsük ki a saját gondolatainkat, hanem figyelmünket szenteljük rá a segítségkérőre. Sok embernek elég a hallgatás is, a frusztráció kiadása. Ha támogatóak vagyunk, lehet ránk számítani, akkor az sokkal értékesebb.