SZABAD POLC
Paramahansza Jogananda: Egy jógi önéletrajza 42
A világ legkorábbi zenetudományi értekezéseit a Száma véda (valamikor i. e. 3000. – i. e. 1200. időszakban vált önálló szamhitává, résszé az egységes Védából) tartalmazza. Indiában a zene, a festészet és a dráma isteni művészetnek számít. Az első zenészek az örök szentháromság tagjai, Brahma, Visnu és Siva voltak. A szent iratok elbeszélik, hogy Siva Natarádzsa, a kozmikus táncos alakjában végtelen ritmuskombinációkat dolgozott ki s mindenség teremtése, megőrzése és lerombolása során, miközben Brahma a cimbalmot ütögette, míg Visnu a mrdangát, a szent dobot ütögette. Szaraszvati, a bölcsesség istenasszonya ábrázolásain a vínán, valamennyi húros hangszerek ősén játszik. Krisna, Visnu megtestesülése fuvolával jelenik meg az indiai művészetben. Az általa felzendített elbűvölő dal igazi otthonukba szólítja a májá káprázatában bolyongó emberi lelkeket. Az indiai zene sarokkövét a rágák, vagyis a rögzített hangsorok alkotják. A hat alapvető rága 126 ráginira (feleség) és putrára (fiú) oszlik. Mindegyik rága legkevesebb öt hangjegyből áll, jelesül a vezérhangjegy (vádi, avagy király), a másodlagos hangjegy (szamavádi, azaz miniszterelnök), a segítő hangjegyek (anuvádi, kísérők), valamint a disszonáns hangjegy (vivádi, az ellenség). A hat alaprága mindegyike megfelel egy adott órának, évszaknak és az öt felügyelő istenségnek. A Hindóla Rága ezért csak tavasszal, hajnalban csendül fel az egyetemes szeretet kifejezéseként. A Dípaka Rágát nyári estéken játsszák az együttérzés felébresztésére. A Mégha Rága az esős évszakban, délben hallható, s bátorságot ad. A Bhaivara Rága augusztusban, szeptemberben és októberben, reggel nyugtatja meg a lelket. A Srí Rága az őszi alkonyatok hangsora, s a AQUARIUS KINCSEI
