Kaspólakók a járványban – sorozatkritika
Március közepén rémületkeltő képsorok járták be a világot a mes�szi Taliánország egyes ispotályaiból, aminek hatására a hazai kreatív iparnak is sikerült átlendülnie évek óta húzódó, kínos ötlettelenségtől sújtott, és ezerszer is bevált külföldi formátumok remake-jeiben kicsúcsosodó válságán. A magyar mozgóképgyártás egén fénylő üstökösként jelent meg hosszan tartó uborkaszezon után, 2020. március 20-án 15 órakor, nemzetünk bölcs vezetői támogatásával, a hivatalos szervek és a közmédia koprodukciójában az új sorozat, a Kaspólakók.
Marci
A kezdetekkor talán még megalkotói sem sejtették, hogy önkéntelenül is egy olyan hihetetlen sikertörténet íróivá válnak, amely hamarosan méltán esélyes jelölt lett arra, hogy még a Barátok köztöt is letaszítsa trónjáról. Magától értetődik a kérdés, hogyan válhatott a sorozatok idei gyöngyszeme ilyen sikeressé. Amikor jobban elgondolkodtam a kérdésen, arra jutottam, hogy a recept csak első blikkre egyszerűbb, mint egy tál smackleves elkészítése, igazából számtalan komponens jó arányérzékű vegyítéséből áll, melyért a gasztronómia pápái bármikor Michelin-csillagot adnának. Először is ott van az egyszerű, jól bevált formátum. A három szereplő térben fizikailag közel, egy szűk színpadon foglal helyet. Akár kamaradrámát is játszhatnának, de a helyzet ennél sokkal szofisztikáltabb, hiszen majdnem teljesen mozdulatlanok. Külön kiemeli ezt a tényt saját „virágcserepük”, amely bármely díszlettervezőnek büszkeségére válhatna, ugyanis amellett, hogy világosan kijelöli a szereplők helyét, sajátos esztétikumával olyan mesteri módon teremti meg a hivatalosság ünnepélyes külsőségeit, hogy már-már komikumba hajolva egyszerre egészséges mértékben oldja is az ezzel együtt járó túlzott komolyságot. A tenzió ennek ellenére szinte tapintható főhőseink között, mert kulturálisan annyira másfélék, hogy úgy feszülnek ki köztük diskurzusuk folyamán az erővonalak, mint mágnes pólusai körül a vasporcsíkok. Minden drámai mű sarokkövei, a párbeszédek igen sajátos menetrendet követnek. A szereplők hosszas monológokkal, felemelkedett megfontoltsággal reflektálnak egymás felvetéseire, személyes véleményem szerint azonban a reggeli beszélgetős műsoroknál még így is nagyobb spontaneitásnak engednek teret. Igaz, ezt meglátásom alapján nem feltétlenül lendítette előre a zsurnaliszták eltávolítása a műsorból, kik között mindig akadt néhány, aki alákérdezés helyett lelkiismeretesen képviselte a negyedik hatalmi ágat, kihívás elé állítva szereplőinket, és váratlan fordulatokkal némi plusz színt csempészve az adásba.
Az alapfelállásnál még többet tesz hozzá a filmélményhez a három főszereplő karaktere. Mindegyikük külön-külön is figyelemre méltó személyiség, ha egy vidámabb alkalomból, felszabadultabb viselkedés közben látná őket, a megboldogult Rejtő Jenő minden bizonnyal szívesen fordulna ehhez a trióhoz inspirációért legújabb regénye jellegzetes alakjainak megformálásához. Kezdetnek ott van a rivaldafény középpondjában Pandémia doktornő. Jellegzetes hajviseletével és kardigánjaival, honfitársaink iránti anyáskodó gondoskodásával, tanultságából és élettapasztalatából egyaránt eredő, bár néha a logika nyers realitásának ellentmondó tanácsaival egy csapásra belopta magát a nézők szívébe, átvéve ezzel Magdi anyustól az ország nagymamája szerepét. Az ő kétoldali „testőrségét” az ország jelenlegi két legismertebb egyenruhása biztosítja, ezzel is nyomatékosítva, hogy itt nem holmi csip-csup nátha, hanem valóságos hadjárat folyik. Mondjuk, hogy kik ennek az igazi alanyai, arról érdekes (tév)képzetet adhat, hogy az urak nem a katonai khakiben, hanem sötétkékben feszítenek… Ott van tehát a rendezői jobbon Bikkfanyelv ezredes. Róla lehetne mintázni a higgadtság és kizökkenthetetlenség szobrát, bár ezt valószínűleg annak köszönheti, hogy huzamosabb időt töltött fegyveres testületnél. Már-már azt hihetnénk, hogy nincs is egyénisége, azonban ezt az elképzelést ő maga oszlatja el minden egyes alkalommal. Olyan tökéletesen kifinomult érzékkel „parodizálja” a rettenetes és fület bántóan magyartalan jogi-rendőri zsargont, hogy ha mondatai Esterházy Péter tollából származnának, az Élet és Irodalom szerkesztői valószínűleg örömtáncot lejtve jelentetnék meg, mint a kortárs literatúra legújabb képviselője. Talán éppen emiatt képez ilyen szépen kiszámított ellenpontot vele szemben a jobb szélső virágcserép rendszeres lakója, személyes kedvencem, Színész szóvivő. Le sem tagadhatná múltját, olyan szépen formált mondatokkal köti össze rutinos kon-
