Fészek XXI. évf. 2. szám- Jubileumi különkiadás

FÉSZEK WORLD TOUR BRÜSSZEL

TANGER

MANCHESTER

INDIANAPOLIS

LISSZABON HAWAII

JEGYZET

Tartalomjegyzék Képes Krónika 4–7. OLDAL Fészek – 20 év 8–18. OLDAL I. Évfolyam, 1993-1994 19–21. OLDAL II. Évfolyam, 1994-1995 22. OLDAL III. Évfolyam, 1995-1996 23–27. OLDAL IV. Évfolyam, 1996-1997 27–29. OLDAL V. Évfolyam, 1997-1998 30–35. OLDAL VI. Évfolyam, 1998-1999 36–40. OLDAL VII. Évfolyam, 1999-2000 41–47. OLDAL VIII. Évfolyam, 2000-2001 48–52. OLDAL IX. Évfolyam, 2001-2002 53–56. OLDAL X. Évfolyam, 2002-2003 57–62. OLDAL XI. Évfolyam, 2003-2004 63–68. OLDAL XII. Évfolyam, 2004-2005 69–74. OLDAL XIII. Évfolyam, 2005-2006 75–80. OLDAL XIV. Évfolyam, 2006-2007 81–86. OLDAL XV. Évfolyam, 2007-2008 87–92. OLDAL XVI. Évfolyam, 2008-2009 93–98. OLDAL XVII. Évfolyam, 2009-2010 99–105. OLDAL XVIII. Évfolyam, 2010-2011 106–108. OLDAL XIX. Évfolyam, 2011-2012 109–114. OLDAL XX. Évfolyam, 2012-2013 115–120. OLDAL Szarpoén Bt. 121–122. OLDAL

A közös álmok útján Írta: Szatnik Szilvia Hogy is lehetne tökéletesen bevezetni egy húsz esztendôt bemutató ünnepi lapszámot? Mit mondjak el ebben a kevés karakterben, ami elég velôs ahhoz, hogy értse a kedves Olvasó; mi most ünneplünk? Ünnepeljük az újság sikeres húszéves fennállását, a mindenkori szerkesztôséget, egy több generációs közösséget és az egyetemi családunkat. Megpróbálom egy mesével.

Egyszer volt, hol nem volt az Univ Kollégium 306-os szobájában, három ifjú egyetemista hallgató csillapíthatatlan vágyat éreztek arra, hogy értelmesen töltsék el a szabadidejüket. Elkezdtek közösen álmodozni. Készek voltak mindent megtenni ezért a vágyálomért, ily módon az álmukból konkrét cél, a célból pedig valóság lett. Hôseink büszkén tekintettek teremtményükre, ami szépen fejlôdött. Évekkel késôbb fiatal csemetéjüket újabb álmodozókra bízták, akik szívvel-lélekkel gondolták azt tovább.

Esztendôrôl esztendôre sorban jöttek a további fantaszták, hozzá-hozzáadva önmagukat is az alkotáshoz. A teremtmény folyton változott, megújult és fejlôdött, külsôben és tartalomban egyaránt. Az évek során olyan bûvös erôre tett szert, ami képes szakokat, évfolyamokat és generációkat átívelô kapcsolatokat ápolni, a legunottabb egyetemistákat is táborokba elcsalni, a legfélénkebbeket is alkotásra ösztönözni és több tucat individuumot eredményes közös munkára bírni. Olyan varázslat ez, ami megédesíti az egyetemi életet és amiért immáron majdnem kétszáz volt és jelenlegi szerkesztô hálás. Fészek! Köszönet a megannyi tapasztalatért, élményért és barátságért!

Kérdés még, hogy mi a Fészek sikerének a titka? Azt hiszem, hogy az ifjúságra olyannyira jellemzô álmodozás és a vele járó letörhetetlen hit. Hit az alapítók álmaiban, a közös célokban és munkában, de legfôképpen egymásban.

Meddig még? Hiszem, hogy ameddig van Pécsiközgáz és járnak ide alkotni vágyó fiatalok, addig a Fészek megjelenik majd idôrôl-idôre a folyosókon.

Nektek kedves Olvasóink – és egy picit nekünk is! •

Impresszum Alapítók: László Barna, Nagy Zsolt, Réti Gábor Szatnik Szilvia fôszerkesztô • Hange Dániel felelôs szerkesztô Közremûködô munkatársak: Bartakovics Bettina, Faragó Bernadett, Gál Zsuzsanna, Gergits Imola, Halász Bia, Kovács István, Lugosi Barnabás, Szakály Márk Tördelôszerkesztôk: Erôss Tímea, Faragó Bernadett, Hange Dániel, Horváth Gergely, Szalai Kitti, Zdenyák Kata Olvasószerkesztôk: Bakóczi Csaba, Gál Zsuzsanna, Kovács Laura, Pozsonyi Dóra, Vaski Nóra Grafikusok: Cselik Péter, Maróti Petra További munkatársak: Gungl Larion, Guseo András, Harsányi Ákos, Hauszknecht Imre, Kiss Dalma, Kiss Viktor, Kovács Péter, Krápicz János, Kristóf Péter, László Barna, Müller Péter, Nagy Zsolt, Petz Gábor, Réti Gábor, Szemerédi Orsolya Közremûködô oktatóink: Dr. Dobay Péter, Dr. Farkas Ferenc, Dr. Rappai Gábor, Dr. Rekettye Gábor, Dr. Ulbert József Szerkesztôség: 7622 Pécs, Rákóczi út 80. Tel.: 72/501-599/3180 Internet: honlap: http://feszek.pte.hu; Olvasói levelek: olvasoi@feszek.pte.hu Nyomdai munkálatok: Kontraszt Plusz Kft. (7621, Pécs, Jókai u. 11.)

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

3

KÉPES KRÓNIKA

Életképek

8 óra munka

4

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

KÉPES KRÓNIKA

Életképek

8

óra pihenés

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

5

KÉPES KRÓNIKA

Életképek

8 óra szórakozás

6

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

KÉPES KRÓNIKA

Életképek

8 óra ráadás

*

Mert egy Fészkes 32 órát sûrít bele egy napjába.

*

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

7

JUBILEUM

Dékáni körkérdés Mit jelent a Fészek a Vezéreknek?

Vélelmezés a Kar elso embereitol Dr. Rekettye Gábor 1993 – 1996 A Fészek számomra nagyon sokat jelent, hiszen 1993 ôszén, az én dékánságom alatt alakult. Teljesen újszerû kezdeményezés volt, azzal a céllal, hogy a hallgatókat összetartsa, tájékoztassa ôket arról, ami az egyetemen, a karon történik, és amit a dékáni vezetés meg kíván beszélni velük, és persze fórumot adott a hallgatóknak is, hogy kommunikálhassanak egymással és a kari vezetéssel. Nagyon örülök, hogy az akkori xeroxos kezdeményezésbôl ilyen sikeres lap lett, mely az elmúlt húsz évben többször megkapta a legjobb diákújság címet. Azóta rengeteget fejlôdött, mind tartalmában, mind külalakjában. Szóval csak jókat tudok mondani a lapról, sokat fejlôdött, mindenféle újdonsággal bôvült – új rovatokkal – pl. az oktatók bemutatása – új témákkal.

A lapot nagyon gyakran kezembe vettem, hiszen minden kiadást megkaptam az elmúlt húsz év alatt, és az az érzésem, hogy kar és a hallgatók együtt fejlôdtek. Abba az irányba fejlôdött a lap, amit én is végiggondoltam akkor, hogy a mi célunk egyértelmûen az lehet a hallgatókkal együtt, hogy minôségben az elsôk között legyünk az országban; ez a stratégia még ma is él.

Elôfordultak olyan cikkek, melyek szinte már profi újságíróra vallottak. Volt egy hallgató, aki elment Japánba, és ott is maradt. Ô onnan küldi a cikkeket a Figyelôbe, a HVG-be és a Népszabadságba, és profi gazdasági újságíró lett. Száz százalék, hogy ô is írt a Fészekbe. Úgyhogy egy csomó tehetséges írást olvastam.

A lapban feltétlenül találhatunk érdekességeket. Például néhány, a gazdaság elemzésével foglalkozó cikk helyet kaphatott volna regionális újságban is. Egy-egy oktató bemutatása szintén fontos lehet az egyetem vagy a város szintjén is. És hát a hallgatók belsô élete? Hát persze, az is mindenkit érdekel! Vagy a tanárok vicces beszólásai egy humoros lapba is bekerülhetnének bármikor! Én úgy gondolom, hogy mindenkibôl az lesz, amit saját maga kiküzd magából. Az oktatók és az egyetem csak segít. Mindegy, milyen szakon végzünk. Ha szorgalmasak vagyunk, ha megvan a képességünk és a tudásunk valamihez, akkor az életben is sikert fogunk elérni. Tehát azt javaslom a hallgatóknak, hogy önmagukat valósítsák meg, mindenkinek önmagából kell embert faragnia! •

Dr. Farkas Ferenc 1996 – 2002 Hat éves dékáni tevékenységem során számos fontos dolgot tapasztaltam meg. Ezen megtisztelô pozícióm alatt következett be egy igen fontos változás, 2000-ben, amikor megszûnt a Janus Pannonius Tudományegyetem, beolvadt a POTE illetve az Illyés Gyula Fôiskolai Kar, és létrejött a Pécsi Tudományegyetem.

Ekkor az egyetemi közvélemény, beleértve a korábbi POTE vezetôit, dolgozóit is, jó színben ismerték el a KTK-t és annak korábbi eredményeit. Ekkoriban a KTK „Bezzeg Kar”-nak minôsült, és a harmadik legnagyobb volt a hallgatók számát tekintve. A nagy létszám ellenére fennmaradt a kar hagyományosan családias, hallgató-centrikus jellege. Ez egyszerre jelentette a hallgató-oktató viszony jó minôségét, illetve a hallgatói kezdeményezések támogatását. A hallgatói aktivitások súlypontja a szórakoztató programoktól a szakmaiak irányába tolódott el. Felsorolni is nehéz lenne az akkori programokat (számos közülük ma is létezik), amelyek azt bizonyítják, hogy az egyetem több, mint a megtartott órák összessége.

Ezen programok melegágyának tekinthettük a diákszervezeteket, köztük a Fészek újságot is, amely az én dékáni idôszakomra lett igazi véleményformáló erô a Karon. Volt mondanivalója a lapnak, és ezt a diákok is érezték, így sorban állás alakult ki egy-egy új lapszám megjelenését követôen, továbbá, könnyû volt munkatársakat toborozni a lap köré.

Hiszem, hogy a pécsi közgazdászok jó munkaerô-piaci pozíciójának megtartásában kulcsszerepe volt és van azon képességeknek, amelyeket csak a gyakorlati projektekben való részvétellel lehet megszerezni és fejleszteni. Akik pedig ezen diákszervezetek aktív tagjait alkották, szinte kivétel nélkül jó pozíciókba kerültek az egyetem elvégzése után, mivel széleskörû szervezési- vezetési gyakorlatot szereztek az egyetemi évek alatt. •

8

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

Dékáni körkérdés

JUBILEUM

Dr. Dobay Péter 2002 – 2005 Mindig más. „Newspaper?” – kérdezte egy amerikai diákom néhány éve a portlandi piacon, amikor napi híreket akartam vásárolni - „Maybe, to wrap the fish.” Neki elég volt már akkor a hírportál, a blog, a chat, az email, és legfeljebb a halat csomagolta volna papírba. Én szeretem a nyomtatott szöveget: bárhova vihetem, kinyithatom, 10 év múlva is beleolvashatok, felnézhetek, gondolkodhatok: ha visszanézek, nem ugrik a képembe egy reklám, nem változik meg a tartalom, nem merül le az akku, s mindez szinte ingyen. A FÉSZEK fontos kapocs a „kollégák” között is: oktató és hallgató láthatja, hogyan él, mit gondol a másik. Örülök, ha teret adnak arra, hogy a képzés, egy tárgy miért olyan, amilyen – az oktató szereti a témáját, s jó, ha meg tudja értetni ezt a szemben ülô tömeggel. És nagyon jó, hogy az a közgazdász, akinek majd 50-100 embert kell irányítania élôszóban, jegyzôkönyvben és utasításokban, gyakorolja ezt a mûvészetet. Írni szépen, helyesen, céltudatosan kell, s lassan olvasni meg kell tanulni – a Web2 másra való.

2002 – 2005 között, dékánságom ideje alatt a Közgáz a PTE meghatározó, nagy kara volt: kétéves felújítási rumli után költöztünk, s a zûrzavarban megtehettük, hogy átformáljuk a Kart. Tárgycsoportot lefedô, nagy létszámú szakokat menedzselô intézetek alakultak, ehhez kellett átszervezni az épületet. A Fészekben sorra jelentek meg a szervezeti ábrák, az elhelyezés variációi, a Könyvtár és a HÖT tervei és a viták is. Így került egy-egy szintre egy meghatározó intézet, ezért lett az alagsor a „tömegeké”, s az elegánsabb 3. emelet a felnôttképzésé, a végzôsöké. A FÉSZEK sokat segített a vállalatok informálásában is, hiszen bemutattuk, melyik termet hogyan lehet „átvenni”, s így „eladtuk” a felsô szintet, bebútoroztuk és felszereltük modern technikával. Az adományozó látni akarja, mi a haszna a segítségnek: a nyomda ezt bemutatta.

Számomra a jó újság = jó szerkesztés, a „közönség” ismerete. A lapot ma is végigolvasom. Talán több angol-német nyelvû cikk, mûsor, vélemény kellene az 50-60 külföldinek. Nagyon fontos, hogy nem szakmai témák is megjelenjenek: történelem, zene, társadalom, akár politika – hátha sikerül másra is ráébreszteni a közgázos diákot. Legszebb emlékem? Egy címlap, ahol kezet fog a leköszönô és az új dékán – ezt sokáig megôrzöm. •

Dr. Rappai Gábor 2005 – 2011 Véleményem szerint a Fészek története három ciklusra bontható. Talán nem haragszanak meg az akkori szerkesztôk, az elsô években egy amatôr kezdeményezésként induló, de mindenféleképpen a közösségi életet támogató, inkább információközlô, mint szakmai lap volt.

Aztán jött a második idôszak, amit én mindig csak Müller Péter korszaknak hívok. Az interjút biztosan olvassa majd ô is, úgyhogy ezúton is gratulálok neki. Ez volt az az idôszak, amikor a Fészek nagyjából elnyerte mai dizájnját és tényleg egy professzionális újsággá vált, az utolsó 5-8 évben pedig egy stabil színvonal megôrzés volt tapasztalható. Ugyanakkor korunk kommunikációs csatornái drasztikusan megváltoztak, így felmerülhet a kérdés egy hagyományos papír alapú újság szükségességérôl. Azonban én úgy gondolom, hogy a Fészek a Közgazdaságtudományi Kar szerves része és biztosan fenn kell tartani, ha másért nem, a tradíció végett. Hiszek abban, hogy a nyomtatott sajtónak hosszasabban van jövôje, mint azt sokan gondolják.

A dékánságomat nehezen tudom szétválasztani a karon, illetve dékánhelyettesként töltött idôtôl, de úgy vélem, hogy azokban az években a Fészek egy minôségi, szakmai kérdésekben vitákat generáló, újdonságokon jó értelemben elcsámcsogó kiadvánnyá vált. A Szakma rovat is bizonyos szemszögbôl felerôsödött, gondolok itt a Nobel-díjasok sorozatára, valóban szakmai vitákra, stb. Én azt gondolom, hogy ezek a dolgok soha nem a dékán személyétôl függenek, ez az újság saját, organikus fejlôdése volt. Örömmel szoktam olvasni az oktatókkal készült interjúkat, ahol rengeteg olyan dolgot tudok meg gyerekkorukról, sportpályafutásukról, párválasztásukról, amikre nem is gondoltam volna. A másik kedvenc rovatom az oktatói aranyköpések. Ebbôl mindig megtudom, hogy éppen mirôl tanítanak a kollégák, vagy épp mennyire fáradtak, hogy egy aranyköpéssel üssék el az idôt és keltsé fel az érdeklôdést. Tréfát félretéve, természetesen a szakmai cikkeket olvasom a legszívesebben. •

Dr. Ulbert József 2011 – Bevallom ôszintén, a Fészek újságot tekintve 20 évre visszamenôleg nem nyúlik vissza az emlékezetem. Inkább a Fészek elôdjére, a Glosszátorra emlékszem, ami az ÁJK és a KTK hallgatóinak volt a közös kiadványa. Még hallgató koromban ott jelent meg az elsô szakmai publikációm. Egyébként a Glosszátor nem volt olyan hosszú életû, mint a Fészek.

Ez a 20 év igen szép teljesítmény. Nagyon örülök annak, hogy a Fészek egy több száz példányban megjelenô lap. Az pedig, hogy 20 évig meg tud maradni egy újság, az önmagát minôsíti. A hallgatói berkekben történô háttérmunka számomra ugyan nem ismerôs, tehát azt nem tudom pontosan, hogy a szerkesztôk hogyan, és mikor cserélôdnek, de az, hogy a stafétát így át tudják adni egymásnak, és hogy ez 20 esztendôn keresztül így tud mûködni, ez egy nagyon dicséretes teljesítmény. Nem is tudok egyébként más egyetemrôl, ahol ilyen nagy példányszámban fennmaradt volna egy lap. Jómagam sajnos az idôhiány miatt nem vagyok nagy Fészekolvasó. Gyakorlatilag azt csinálom, mint a régi szép idôkben: elôször hátul, az aranyköpéseknél nyitom ki az újságot.

Ezek azok, amik által mi, oktatók is tudomást szerezhetünk arról, hogy mi az, amit szeretnek a hallgatók. A durva poénok nem biztos, hogy tetszenek nekik, a nagyon kifinomult poénokat viszont nem biztos, hogy észreveszik. Ebbôl is sok mindent tanulhatunk. Amire én a Fészekkel kapcsolatban az aranyköpéseken kívül még nagyon szívesen emlékszem, azok a publikációk, amikor olyan hírek jelentek meg, amelyekbôl az ember a saját kollégáival kapcsolatban is tájékozódni tudott. Ezen írások közül szinte mindegyiket elolvastam. Ezeket a cikkeket manapság is szívesen elôveszem, hogy megtudjak egy s mást a kollégák múltjáról.

Nekem ezt a két rovatot jelenti leginkább a Fészek. Nyilván ezeken túl is belelapozgatom. Megnézem, hogy éppen milyen rendezvények voltak, ki mit gondol a kultúra bizonyos fogyasztási szokásairól. Összefoglalóan számomra a Fészek valamiféle nosztalgiát jelent a régi szép idôkre, a fiatal korra. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

9

JUBILEUM

Az igazi Fészekrakók

A büszke alapító atyák

"Mi nem voltunk profik, csak lelkes diákújságírók...”

Egyszer egy messzi, messzi galaxisban… pontosabban 1993. október 3án, Pécsett. Létrejött valami. Valami, ami 20 éve töretlen sikerrel születik újjá a tanévek minden hónapjában. László Barna, Nagy Zsolt, és Réti Gábor vajon tudták milyen történelmi dolgot alkottak? Azóta tudják? A következő két oldalon kiderül. Írta: Bia, elbé, Rega, big – Kinek a fejébôl pattant ki az ötlet?

– Az igazat megvallva, nem emlékszünk, konkrétan kinek az ötlete volt. Ha akkor éreztük volna a pillanat történelmi jelentôségét, nyilván kôbe véstük volna, de nem így történt. (A mai olvasóknak jeleznék: a Fészbúkra kiposztolás a múlt században még nem merült fel opcióként…)

Nagyjából közös volt a késztetés, hogy ne csak az Univ kollégiumnak és a jogi karnak legyen diákújsága, hanem a Közgáz Karon is legyen egy lap, amibôl a hallgatók értesülni tudnak az ôket érintô, és addig gyakran a megkérdezésük nélkül zajló ügyekrôl. Mert a HÖK is csak akkoriban alakult, és az ösztöndíjak meghatározásától kezdve a szociális segélyek elosztásán keresztül a Kar képzéseit érintô döntésekig minden a hallgatók bevonása és gyakran tudta nélkül folyt. Valamint olyan önzô oka is volt, hogy ha már újságot „csinálunk”, akkor azt (ellentétben a koleszos lappal, amibe szintén írtunk) úgy és olyannak csináljuk, ahogy és amilyennek mi szeretnénk.

A címadó Zsolt volt. Akkor csináltunk kb. huszan az Egyetemi Napokról megmaradt pénzbôl egy, a hallgatókat támogató alapítványt. Mivel a szintén akkor megrendezett elsô Szakesten az évfolyamokat egy-egy madárról nevezték (neveztük) el, ezért azt javasolta, legyen az alapítvány neve a közös otthon jelképeként Fészek. De a többség ehelyett inkább az egyszerûbb és dallamosabb „Pro Oeconomis Iuvenibus – Ifjú Közgazdá-

10

szokért Alapítvány” névre szavazott. Amikor viszont az újságot kitaláltuk, Barna és Gábor fogékonyabbak voltak Zsolt ötletére, így mégis minden kari madár számára lett egy FÉSZEK.

a hallgatók számára még inkább homályban maradó szervezetek, mint a Kari Tanács és a Szenátus.

Szerettük volna a tanárokat is emberközelbe hozni, így született már a legelején a büszkeségünkké vált oktatóportré.

Az alapítók: László Barna, Nagy Zsolt, Réti Gábor – Milyen céllal készítettétek? Gondoltátok, hogy eddig fennmarad?

– A cél elsôsorban a tájékoztatás volt.

Hogy tudjunk az ügyekrôl és hassunk is rájuk, alakítsuk is ôket. Ez sikerült is, például az ösztöndíjak elosztása ügyében végzett utánajárásunknak és a megjelent anyagoknak is volt némi köze az egyetem akkori gazdasági igazgatójának távozásához. Cél volt, hogy megmutassuk, mit csinál, milyen döntéseket hoz a hallgatói önkormányzat, és az olyan,

Alapelvként tûztük ki a HÖK-tôl való függetlenséget, a tájékoztatás integritása és hitelessége miatt. Még ha ez személyi szinten (a kis létszámú kar, illetve a köz érdekében aktív diákok korlátos száma miatt) nem is volt megvalósítható, de az anyagi függetlenség legalább megvolt, és arra igyekeztünk is nagy súlyt fektetni.

Aztán persze ne hagyjuk ki az alapítók önös, magamutogató szándékát, hogy tudunk mi legalább olyan jó, sôt sokkal jobb

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

Az igazi Fészekrakók diáklapot csinálni, mint mások.

Azon, hogy ez a lap meddig fog fennmaradni, egyáltalán nem gondolkoztunk, az elsô két évben annak örültünk, ha nem maradt ki két hónap két szám között. Miután ketten végeztünk az egyetemen, már az is örömteli volt, hogy Gábor továbbvitte az újságot. Az már ôt dicséri, hogy megfertôzött egy új generációt is a Fészekkel, többek közt az újság megújulásában és professzionálisabbá válásában fôszereplô Müller Pétert.

– Mennyire volt népszerû a karon, amikor elôször megjelent?

– Nagyon izgatottak voltunk, hogy egy ilyen teljesen új dolognak, aminek készülésérôl ráadásul az akkor a karra járó 6700 emberbôl talán ha húszan tudtak, milyen fogadtatása lesz. Elkészült az újság, talán 300 példányban, leraktuk a karon a lépcsôfordulókba, az ablakpárkányokra, a lépcsôkorlátra, és az emberek jöttek és elkezdték vinni és olvasni. És nem az lett a vége, hogy ott hevernek szétdobálva a földön, hanem elfogyott az összes. Akinek volt, az nem nagyon akarta másnak is odaadni. Aztán akik ismertek minket, jöttek és kérdezték, mikor jelenik meg a következô.

Ez nagyon jó érzés volt.

Gábor pedig felcsigázva várta a postást már amszterdami ösztöndíjasként, hogy kezébe foghassa az elsô számot és értesüljön, mit szólt hozzá a publikum.

– Szerintetek mi a mozgatórugója a Fészeknek?

– A mozgatórugó? A lelkesedés, az önkifejezési vágy, a közös ügyek iránti elkötelezettség. A közösséghez tartozás élménye.

A közös munka, akkor is rendszeres sikerélményt és büszkeséget jelentett, ha éppen tudtuk, hogy az aktuális számban is elkövettünk pár bakit. Következô még jobb lesz! Persze egy-egy lapszám mögött gyakran nem kevés veríték, idegeskedés és stressz volt, de mindenért kárpótol, ha kezedbe veheted a munkád eredményét és látod, milyen sokan olvassák.

Ezáltal sikerült mindig új generációkat kinevelni. Ha a „fiatalok” azt látják, hogy itt van valami, ami mûködik, és amit jókedvvel és jó minôségben készítenek, akkor csatlakoznak és megmaradnak.

– Milyen jövôt képzeltek el a Fészeknek? Számítotok arra, hogy majd 80 évesen is megkeresnek Titeket?

– Ha már a legnehezebb elsô 20 évet sikerült kihúzni, akkor nagyon reméljük, hogy

a következô negyven is menni fog majd!

Bízunk benne, hogy amíg a Közgáz fennmarad, addig mindig lesz egy csapat, aki továbbviszi a hagyományt.

Valószínûleg elektronikus formában fog majd létezni egy ma még nem is ismert platformon, 3-4 dimenzióban megjelenve, esetleg a szerzôk által kigondolt tartalom egy bôr alá ültetett wi-fis chipen keresztül közvetlenül az olvasók retinájára lesz kivetítve, de ahogy az egymást követô FÉSZEKes generációkat elnézzük: hogy lesz, az biztos! Mindnyájan nagyon meg fogunk sértôdni, ha a 60 éves születésnapra elfelejtenek meghívni!

–Tartjátok a kapcsolatot azóta is?

– Az élet elôször meglehetôsen messzire sodort minket egymástól. Barna rögtön Budapesten csapott bele a munkás életbe, Gábor kezdetben Székesehérváron gyakornokoskodott, Zsolt viszont 200 km-rel távolabb, Szombathelyen telepedett le a diploma után. Aztán a vége az lett, hogy most mindannyian a fôvárosban dolgozunk, igaz Zsolt „bejárós”. A sors úgy hozta, hogy Gábor és Barna hosszú évekig közvetlen kollégák is voltak egy munkahelyen.

Tudunk egymásról és össze-összejárunk, újabban kiegészülve Müller Peti ex-fôszerkesztôvel, akit igazából tiszteletbeli alapítónak tekinthetünk, hiszen a FÉSZEK „profi” újság formátuma már neki köszönhetô.

– Mi történt veletek az elmúlt 20 évben? Befolyásolta az életeteket az a tény, hogy alapítottatok egy újságot?

El szoktátok újságolni a barátaitoknak?

– N.ZS.: Én már az egyetem utolsó évében dolgoztam egy pécsi sajtóügynökségnél, majd 1995-ben, a diplomaosztó után a barátnômmel, aki szintén a Karon végzett és a FÉSZEK indításánál is velünk volt és segített, Szombathelyre költöztünk, ahol egy német tulajdonú lapkiadónál kezdtem dolgozni. Onnan két évvel késôbb átkerültem a cég veszprémi központjába, így oda is költöztünk. Voltam marketing vezetô, hirdetési igazgató és az egyik leányvállalat ügyvezetô-helyettese is. 2004-ben egy pesti kiadóhoz mentem át lapigazgatónak, ahonnan 2005-ben az egykori ORTT által kezelt Mûsorszolgáltatási Alaphoz vitt az utam. Az Alap feladatait a 2011-ben hatályba lépett új médiatörvény jelentôsen kibôvítette, így ma MTVA néven az egész magyar közmédia mûködtetését végzi. Én az MTVA belsô ellenôrzését vezetem, illet-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

ve támogatásokkal kapcsolatos pénzügyi folyamatokat felügyelem. 2004 óta a Velencei-tó mellett, Dinnyésen lakunk, a barátnôm idôközben a feleségem lett és három szép és okos fiú büszke szülei vagyunk.

Számomra a FÉSZEK-nél végzett munka meghatározó volt, ez az érdeklôdés vitt az elsô munkahelyemre is, meghatározva ezzel a pályámat egészen a mai napig. Mivel büszke vagyok arra, hogy ennek a nagyszerû lapnak az egyik alapítója vagyok, el is mondom mindenkinek, akinek csak lehet.

– L.B.: Államadósság kezeléssel foglalkozom, állampapír kibocsátás, forgalmazás, kockázatkezelôi munkakörben. A Pénzügyminisztériumban kezdtem, aztán az Államkincstár következett, majd a szervezeti egység önállóvá válása után az ÁKK Zrt-ben dolgozom. Az adósságkezelési, likviditáskezelési témakörben hosszú, sokszor frusztráló, sokszor izgalmas tanácsadói idôszakokat töltöttem Belgrádban és Kijevben.

Természetesen befolyásolja az életemet a FÉSZEK elindítása, és nagyon büszke vagyok rá. A jubileumi készülôdésben nyilván sokat gondolok rá, egyébként pedig azt mondhatom talán, hogy egy múltbeli, ámde máig létezô stabil pontként, egy büszkeséget és elégedettséget adó dologként üldögél mosolyogva a tudatom mélyén.

– R.G.: Belôlem nem lett sajtómunkás, csak távolról figyelem és kritizálom az írott médiát. Mi nem voltunk profik, csak lelkes diákújságírók, de törekedtünk az igényességre és a kiegyensúlyozottságra. Ez manapság szerintem ritka, mint a fehér holló.

Részemrôl pénzügyi területen helyezkedtem el, belekóstoltam a multikultiba és a közszférába egyaránt. Jelenleg egy kereskedelmi bank központjában dolgozom piaci kockázatkezelési területen.

Rengeteg ismeretségre és barátságra tettem szert az újság révén, a szerkesztôi feladatok kapcsán a gyakorlatban sajátítottam el „projekt-koordinációt” és a csapatmunkát, maradt egy nagyon erôs kötôdésem Pécshez, nem jövôk zavarba, ha össze kell állítani egy vaskos üzleti dokumentációt. Talán ilyen módon befolyásolta a FÉSZEK az életemet. A barátaim jó része nagyon jól tudja a FÉSZEK-es múltamat, hiszen az egyetemrôl eredô barátságokról van szó. A munkahelyen nem tudják, bár néha kibújik a szög a zsákból, amikor megkérdezik: Gábor miért vagy ennyire grafomán?… •

11

JUBILEUM

Fôszerkesztôinket kérdeztük...

20 év neveloszülei

Akik terelgették a közös Fészket

Nagy Zsolt (alapító szerkeszto 1995 – 1997) 1993-ban a FÉSZEK nekem az értelmes idôtöltést jelentette. Az elsô három évet úgy töltöttem el Pécsett, hogy nem volt semmi, ami felkeltette volna az érdeklôdésemet, eléggé üresen teltek a napjaim. Aztán ’93-ban valahogy egyszerre sok minden elindult a Karon. És Barnával és Gáborral ezekben valahogy mind benne voltunk: mi írtuk a szövegeket az Egyetemi Napokon gyôztes közgazdász csapat mûsoraihoz, részt vettünk az akkor alakuló HÖK alapszabályának megírásában, társalapítói voltunk az Ifjú Közgazdászokért Alapítványnak, írtunk az Univ kollégium lapjába. De úgy éreztük hiányzik még valami, kell a Karnak is egy újság, amibôl nem csak tájékozódni lehet a minket érintô ügyekrôl, de az azokkal kapcsolatos véleményünknek is hangot lehet adni és befolyásolhatjuk az eseményeket. Nem tudtuk, érdekelni fog-e ez egyáltalán valakit, ezért nagyon jó volt hallani a kérdést az elsô szám után: mikor jelenik már meg a következô?

2013-ban a FÉSZEK büszkeséget jelent nekem. Büszke vagyok, de nem magamra, hanem arra a több száz lelkes és tehetséges emberre, akik az elmúlt 20 évben életben tartották és egyre jobbá tették a lapot miközben nagyszerû közösséget alakítottak ki körülötte! Jó érzés, hogy amit mi akkor a magunk kezdetleges módján elindítottunk, ennyi ember életét tette tartalmasabbá, vidámabbá! •

László Barna (alapító szerkeszto 1993 – 1996)

Elültetsz egy facsemetét. Óvod, neveled, szemed fénye. Nem tudsz már ott lenni, amikor növekszik, amikor igazi fa lesz belôle. Távolról szurkolsz, próbálsz még segíteni, bízol abban, hogy jó kezekben van. Elégedetten látod, hogy igen. Igazán szép fává cseperedik, a külsô szemlélôk is elismerik, díjakat nyer. Újabb és újabb kertészek jönnek, veszik át a stafétát a korábbiaktól, és ugyanolyan gonddal, odafigyeléssel, ugyanolyan jókedvvel és lelkesedéssel, ápolják, öntözik, metszik, és ha kell, védik a kártevôktôl.

A levelek, a virágok, a termések gyönyörûek, a törzs egyre vastagabb, az ágak egyre erôsebbek. A lombkoronában madarak fészkelnek, otthonukká válik. A kellemes árnyéka mindig visszavárja a vándort.

Nem csak a fa föld feletti része lesz egyre nagyobb, hanem a láthatatlan gyökérzete is. Szerteágazik, mélyre hatol, szilárdan tartja a fát. A gyökerek különös módon nem csak a földbe, hanem a fát nevelô, gondozó, szeretô emberek szívébe is kapaszkodnak, így kapcsolódik össze örökre alkotó és teremtmény, egymást éltetve, egymástól teljesen soha nem elszakadva. És amikor azt látod, hogy ez lett az általad elültetett, óvott, féltett facsemetébôl, akkor nagyon büszke és boldog vagy. •

Réti Gábor (alapító szerkeszto 1995 – 1997) Én a FÉSZEK-et a saját gyermekemnek tekintem, akinek ott voltam a születésénél és hosszú éveken keresztül fogtam a kezét, még akkor is, amikor új nevelôk kezébe adtam (ennek az utánam következô fôszerkesztôk a megmondhatói). 20 év után kijelenthetô, hogy ez a legmaradandóbb dolog, amit eddig letettem az asztalra. Végtelenül büszke vagyok rá, persze ez a két évtized inkább az utódaimat és a mindenkori FÉSZKES csapatot dicséri. Szívemet és lelkemet beletettem szigorú fôszerkesztôként, aztán „szenior tanácsadóként” belebelesegítettem még ex-diákként is. A FÉSZEK-nek köszönhetek számos életreszóló élményt és igaz barátságokat, számtalan kedves ismerôst teljesen más korosztályokból, olyan emberi kapcsolatokat, amelyek sohasem jöhettek volna létre a közös szerkesztôségi munka nélkül. A FÉSZEK nekem egyenlô felejthetetlen pécsi diákévekkel és az alma materrel, a Pécsi Közgázzal is, akitôl rengeteget kaptam és ezt büszkén hangoztatom a mai napig. A FÉSZEK nekem – a Budapestre szakadt vidékinek – a pécsi szál, a meghatározódó kötôdés második szülôvárosomhoz Pécshez, ahová minden évben elzarándokolok és végigjárom a helyeket, ahová az emlékeim kötnek. •

12

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

Fôszerkesztôinket kérdeztük...

JUBILEUM

Müller Péter (1997 – 1999)

A Fészek a Réti Gabi hosszú hajjal, ahogy feláll egy székre a gólyatáborban és azt mondja, akinek van kedve, jelentkezzen. A Fészek egy szerkesztôségi ülés, idôsebbekkel, akik mégis komolyan vesznek, rádbízzák az új ötletet, amit kitalálsz, amiért te vagy a felelôs. A Fészek a süketség és vakság, mert akarsz csinálni valamit, ami új és nagyot durran és nem engedsz oda másokat, mert azt hiszed, azok nem olyan ügyesek, mint Te. A Fészek a siker. A Fészek a bizalom, ahol megtanulod elengedni a felelôsséget, odaadni másnak. Jó rovatot talál ki. Pompásan megírja a cikket. Idôben elôhívja a fotót. Jobban tördel, mint te. Elhozza a nyomdából. A hátad mögött olyat csinál, amit meg sem beszéltetek, és milyen jól teszi! Önálló életet él. Vezeti az újságot jövôre. A Fészek a csapat, amiben mindenki egyenlô, fontos, amit összetart egy megmagyarázhatatlan valami.

A Fészek a barátság, amiben túllépünk egymás hülyeségein és nevetünk úgy, hogy a könnyünk is kicsordul, ki tudja már, miért? A Fészek a kamasz , aki elmegy az atyai háztól és már nem hallgat rád.

A Fészek a büszkeség, mert fel tud nôni nélküled, aztán visszahív. A Fészek számomra megnyugvás. Tudom, hogy egyszer már sikerült. A Fészek Te vagy. •

Krápicz János (1999 – 2001)

1.200 karakter – merthogy ennyit határozott meg a fôszerkesztô, szóközökkel együtt – meglehetôsen kevés, ha arról akarok írni, hogy mit jelent nekem a FÉSZEK. Elsôre nem is sikerült. De nyakamon a lapzárta és a tördelô is valószínûleg ráncolja már a homlokát.

Egyszerû idôtöltésnek indult és az egyetemi éveim egyik legmeghatározóbb részévé vált a FÉSZEK. Hosszan lehetne storyzni az éjszakai egyetemen alvásról, a 8-as alatti „titkos” irodáról, a soha meg nyert scannerrôl, Gufi állandó kirúgásáról, a Lágerrádióról, és még nagyon sok mindenrôl. Kiváló embereket ismertem meg és sok barátot szereztem. Rengeteget tanultam és tapasztaltam a FÉSZEK-nek köszönhetôen. Olyan volt, mintha egy szabadon választható tárgyat vettem volna fel az egyetemen, amiért kredit ugyan nem járt, mégis hasznosabb volt és többet adott, mint bármelyik másik az öt év alatt. Büszke vagyok rá, hogy a csapat tagja lehettem és egy évig a fôszerkesztôje voltam a FÉSZEK-nek. Azóta is igyekszem figyelemmel kísérni az újság életét és örülök, hogy mindig akadnak lelkes fiatalok, akik folytatják az elôdök munkáját, és akiknek köszönhetôen folyamatosan fejlôdik és megújul a lap.

1.200 karakter, aki nem hiszi, számoljon utána. •

Guseo András (2002 – 2003) Egyetem, szabadság, szonda: ’98-ban csatlakoztam a csapathoz,M.P. gólyatábori bemutatóját követôen.

Mivel a korábbi Szonda rovatvezetô lelépett, ezért önkéntes alapon nekem adták a rovatot. Aztán belekóstoltam a tördelésbe is, mert mélyen mindig is egy mazochista geek voltam.

Tördelés, buli, dukenukem, bentalvás: Az újság mindig szerdai napon jelent meg. Ehhez hétfô kora reggel kellett nyomdába vinni. Ehhez meg egész hétvégén tördelni kellett, mert a cikkírók nem tartották a határidôt. Ezért általában péntek estétôl hétfô reggelig tördeltünk, gyakorlatilag megállás nélkül, 3-4 óra alvással. Hogy éjjel bent maradhassunk az egyetemen, le kellett „fizetni”a portást, vagy elbújtunk a régi 8-as terem alatti zugirodába záráskor. Aztán éjszaka egymást ijesztgettük a sötét folyosókon, amikor mentünk a mosdóba. Persze azért lazítottunk is, és elkezdtük egymást gyilkolni a Duke Nukem 3D-vel hálózatban. Azok voltak aztán a jó kis LAN-partik. Aki meg elfáradt, az ledôlt a kanapéra.

Pennyskocsi, univ, hosszú hétvége: Egy idô után rájöttünk, hogy kényelmesebb lenne az UNIVban tördelni. A problémát az jelentette, hogy akkor még nem volt mindenkinek 128 gigamegabájtos laptopja. A Fészeknek csak másfél vlamirevaló gépe volt, amin dolgozni lehetett. Ezeket kellett eljuttatni az UNIV kollégiumba. Ebben volt segítségünkre a közeli Penny Market, annak is a bevásárló kocsija, amit kibéleltünk pokrócokkal, és a gépet és a féltve ôrzött monitort belepakolva áttoltuk az Univba. Aztán jött a szokásos hosszú hétvégés tördelés. „Kivagyrúgva”: A hosszú tördelések során elôfordult, hogy Janikának, az akkori fôszinek elgurult a gyógyszere valami miatt (elôször általában már péntek este), és hozzám fordulva csak annyit mondott: „Gufi, ki vagy rúgva!”Aztán ezt a hétvége során még megismételte 15-20-szor.

Fôszerk: Aztán amikor Janinak más dolga akadt, átadta nekem a stafétát. A csapat tovább bôvült, 15-20-an voltunk. Mindig voltak, akik elmentek, de mindig jöttek újak is. Mindenki csinálta a dolgát, és mindenki élvezte.

Szóval mi is nekem a Fészek? ÉLMÉNY! Az egyik legjobb elmény az életembôl. Hogy újra végigcsinálnám-e? Hol kell aláírni? •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

13

JUBILEUM

Fôszerkesztôinket kérdeztük...

Kristóf Péter (2001 – 2002)

Az egész 2000-ben, a gólyatáborban kezdôdött, aztán öt évre magával ragadott. Nem lehetett belôle kiszállni, folyton mozgásban tartott, és rengeteg élményt, tudást, tapasztalatot és kapcsolatot hozott. Cikkíróként csatlakoztam a Fészek csapatához, majd Tikától megörököltem a Szonda rovat vezetését, amit nagyon élveztem. Egy évvel késôbb Gufitól is örököltem valamit: a fôszerkesztôséget. 2002 februárja és 2003 januárja között sor került egy arculatváltásra, egy UNIV-os számûzetésre, egy Bologna-reformra, két különszámra, két költözésre és két raportra. Az arculatváltás egy teljesen új dizájnt jelentett, amin nagyon sokan és nagyon sokat dolgoztunk. A megújult Fészek elsô száma azonban már az UNIV-ban készült – a kari rekonstrukció miatt egy félévre a kollégiumba költöztünk.

A két megjelentetett különszám közül az egyik a tízéves jubileumra készült, a másik pedig a Kar Bolognastratégiáját tartalmazta. A második költözés során az UNIV-ból visszatértünk a Z épület alagsorába, ami új fejezetet is nyitott a Fészek nevû nagykönyvben, aminek írását az engem követô fôszerkesztô, Hock Melinda folytatta. A Fészek rengeteg mindenre megtanított, aminek sokszor hasznát veszem, ma pedig nem jelent mást számomra, mint egy igen jól mûködô alumni közösséget. •

Kovács Péter (2002 – 2003)

Nem túlzás azt állítani, hogy a Fészek-tagságom végigkísérte az egyetemi éveimet, ugyanis már a 2000-es gólyatábor elsô napján, talán 10 perccel a táborba érkezésemet követôen megszólítottak. Tény, hogy mindig szükség van új tagokra, ezért igyekeztek lasszóval fogni a gólyákat, de ettôl függetlenül azóta is úgy érzem, hogy hagyományosan egyik diákszervezet sem olyan nyitott az új tagok befogadására, mint a Fészek. Ha csak egy rövid idôre is, minden egyetemistának ki kellene próbálnia, hogy milyen egy diákszervezethez tartozni, egy hasznos és tapasztalatot adó közösségi tevékenységet végezni. Mindeközben magunkról is megtudhatunk sok mindent, ami a késôbbiekben jól jöhet, és amit fejleszteni tudunk, ha kell – gondolok itt a pontosságra, és arra, hogy mennyire vagyunk csapatjátékosok. Természetesen a közösséghez tartozás ugyanilyen fontos: máig a legszebb egyetemi emlékeim a közös táborozások, a szerkesztôségi ülések, a hajnalig tartó tördelések, vagy az iroda, ahol szinte mindig össze lehetett futni valakivel két elôadás között. Egy egyetemi lap szerkesztése sok energiát felemészt, de amikor a folyosón pillanatok alatt elkapkodták a legújabb számot, láttam, hogy van értelme a munkának. •

Hauszknecht Imre (2004 – 2007)

Elôbb voltam fészkes, mint közgazdászhallgató, és jóval a diplomám megszerzése után is közel áll hozzám a pécsi közgáz egyik legrégebbi hallgatói szervezete, ráadásul a szakdolgozatomat és még vagy három beadandót írtam a Fészekrôl. Így aztán igazán nehezemre esik 1200 karakterben nyilatkozni, ráadásul erre a bevezetôre is elpocsékoltam 347-et. Ha a campus keretein belül tekintek a szerkesztôségre, akkor az egyetemi családomat látom benne testvérekkel, barátokkal, bölcs példaképekkel, feladatokkal, örömteli és néha bosszús pillanatokkal. Egy olyan csapatot, amelyet két dolog motivál: a közös kreatív munka és az együtt megélt nagyszerû élmények, legyen az egy palacsintázás az UNIV egyik társalgójában, egy egyszerû óraközi szünet az irodában, egy friss lapszám elsô kézhezvétele, vagy egy országos elismerés. Ha nem csak a saját egyetemi éveimet tekintem, hanem az egész 20 évet figyelembe véve gondolok a lapra, akkor a Fészek egy fogalom, amely egymást alig ismerô hallgatók generációit köti össze; egy gyermek, akiért hétrôl-hétre felelôsséget vállalnak tenni akaró fiatalok, már a kezdetektôl fogva; egy újság, ami bármelyikünk nélkül létezett volna, de egyikünk nélkül sem lehetett volna olyan amilyen.. •

Petz Gábor Olivér (2007– 2009) Sajnos én elmulasztottam a gólyatábori jelentkezést a Fészekbe, így bár elsôsként kerültem az újsághoz, csak a következô, 2006-os szerkesztôségi- és gólyatábor után kezdtem el igazi Fészkesként funkcionálni. Ekkor ismertem meg (jobban) a többi csapattagot, ekkor ismerkedtem meg a lap hagyományaival és valószínûleg ekkor tudatosult bennem az is, hogy leendô fôszerkesztôként mi vár rám egy év múlva. Innentôl a karon eltöltött éveim alapját a Fészek jelentette. Minden látogatásom az egyetemen azzal kezdôdött, hogy leraktam a kabátomat az irodában, minden szünetben fôhadiszállásunkra igyekeztem, hogy találkozzak a többiekkel és megtudjam, hogy áll az újság. Minden vizsga elôtt a szerkesztôségben magoltam a tételeket (vagy épp

14

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

Fôszerkesztôinket kérdeztük...

JUBILEUM

nyomtattam ôket, ha írásban vizsgáztunk), és mindig volt olyan Fészkes, akivel megbeszélhettem a gondom-bajom és elmehettem ebédelni a menzára, vagy szerda esténként inni a Kicsibe. Jó és értékes embereket, a második családomat ismerhettem meg a Fészekben, és azt hiszem, rám hatványozottan igaz volt az „elsôsorban Fészkes, másodsorban közgázos” közhely. Minden bizonnyal ezért járok vissza szívesen még most is a nagyobb szerkesztôségi eseményekre. •

Szemerédi Orsolya (2009 – 2010)

Nehéz nosztalgiázva visszatekintenem a Fészekre, hiszen egészen a közelmúltig „benne éltem”, és még most is naprakész vagyok az ügyeiben. Gólyaként szinte játéknak tûnt az egész, ott voltak a „nagyok”, akik segítettek mindenben, kiadtunk néhány lapot, és mellette pókereztünk, táboroztunk, vagy épp számháborúztunk a 48-as téren. Ahogy teltek az évek, úgy vált számomra egyre komolyabbá, fontosabbá a Fészek, mint újság és mint közösség, vagy inkább család.

Megéltünk együtt nehéz, veszekedôs idôket, de ezeket mindig ellensúlyozták a pozitív élmények: a jól sikerült újságok, a táborok, a Sajtófesztiválon elért második hely és még sok más szép emlék. Ha valaki a Fészekrôl kérdez, nem az az egy év jut eszembe, amikor én vezettem a csapatot, az élmények szempontjából lényegtelen, épp milyen posztot töltöttem be. Az elmúlt hat év szorosan egybeforrva él az emlékeimben azzal a körülbelül 50 lapszámmal, amihez közöm volt, és azzal a nagyjából 70 Fészkessel, akikkel az évek során együtt dolgozhattam. Ôk azok, akik miatt a Fészek fontossá vált számomra. Írni bárhol tudtam volna, igazán szerencsésnek attól érezhetem magam, hogy egy ilyen család történetének része lehetek. •

Gungl Larion (2010 – 2012)

Éjjel három, UNIV kollégium, üres pizzás dobozok a földön, a háttérben Rihanna énekel halkan. Két fiatal srác véres szemekkel a laptopja fölé görnyedve igyekszik valahogy ébren maradni. „Már megint lefagyott ez a sz*r!” – kiált fel az egyikük. A másik kisétál a hûtôhöz és behoz két sört: „Tartsunk egy kis szünetet.” Amenynyire tudnak, igyekeznek lelket önteni egymásba, majd rendületlenül folytatják a munkát, hiszen reggelre a nyomdában kell lennie a számnak… Valahogy így írnám le a legmeghatározóbb emlékem, ha valaki megkérdezné tôlem, hogy milyen is volt fôszerkesztônek lenni. Semmiképp se értsetek félre, eddigi életem egyik legjobb idôszaka volt, és rengeteget tanultam az alatt a másfél év alatt magamról és a másokkal való együttmûködésrôl. Hatalmas megtiszteltetésnek érzem, hogy fiatal korom (19) ellenére az elôdöm, Szemerédi Orsolya látott bennem elég potenciált ahhoz, hogy tovább vigyem a már akkor is jelentôs múltra visszatekintô újságot. Egy kalandos utazás volt, annak minden emelkedôjével és lejtôjével, és többet köszönhetek a Fészeknek, mint amit valaha is vissza tudnék adni. Hálás vagyok mindenkinek, aki velem együtt áldozta fel szabadideje jelentôs részét, hogy háromhetente ott lehessünk a hallgatók kezében. A legnagyobb köszönet mégis a felelôs szerkesztômnek, Tarnai Zoltánnak jár, aki nélkül egy szám se készült volna el. •

Harsányi Ákos (2012 – 2013)

Most már teljesen meg tudom érteni az ôsszel fecsegve sorakozó fecskéket, vagy az utazásra mélabúsan várakozó gólyákat.

Kirepülve, távolra sodródva a Fészkemtôl, én is vágyakozva gondolok a visszatérésre. Hogy mit is jelent számomra a Fészek, melynek melegét újra érezni szeretném, azt lehetetlen ebbe a pár sorba belezsúfolni. Képtelen vagyok leírni mindazt az élményt, emléket, érzést, mely e szó hallatán keletkezik bennem. Szavak és képek kavargó áradata önti el fejemet, mely inkább hasonlít jelen pillanatban egy hangyázó képernyôre, mint gondolatok rendezett raktárára. De megpróbálok mindent betûkbe szedni, hiszen elsôsorban ez a dolgom e szervezetben: írni, még, ha az iszonyat nehéz is. Bevallom ôszintén eleinte nem sokat jelentett számomra Fészkesnek lenni, leginkább csupán egy nyûgnek tekintettem, rengeteg újabb kötelezettséggel: hosszan elnyúló „szerkülések” és megírandó cikkek hadai, melyek elvették a drága idômet. Aztán rájöttem, hogy élvezem az írást, sorra vállaltam a cikkeket, koptattam a billentyûzetet. Aztán az írás után megízleltem a palacsintákat, zsíros kenyereket, forralt borokat, belekóstoltam az iroda sajátos életébe, belesüppedtem a lila fotelekbe, sírva röhögtem a szarpoénokon, (öröm)ittasan éltem bele magam a gyilkosozásokba. A munkatársakból ismerôsök, az ismerôsökbôl pedig barátok váltak. A Fészek, melyben kisfiúból érett emberré cseperedtem. Lekerült a fenekemrôl a tojáshéj és kirepültem ugyan, de sohasem távolodok el igazán, mindig is közel érzem majd a melegét. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

15

JUBILEUM

Egy gyakori figura Interjú a szerzôkkel

Töhötöm a kulisszák mögött

Sok oldala van a Fészeknek, és talán a legviccesebb mindközül Töhötöm, a lap saját képregénye.

Számról-számra felbukkan, és soha nem múló lelkesedéssel osztja meg velünk élményeit és abból származó bölcsességeit. De ki is Ő valójában? Honnan származik? Mik a tervei? Ezekre és további részletekre adott választ a három szülő: Kiss Dalma, Kiss Viktor és Zsoldos Bálint. Írta: Hauszknecht Imre – Kicsoda Töhötöm valójában?

Zsoldos Bálint: – Tipikus belassult egyetemista, aki tesz a világra, és éli saját kis életét.

Kiss Viktor: – Töhötöm évek óta idejár a Közgázra, és az összes olyan szituáció megesik vele, ami velünk megtörténik. Azokba a vicces szituációkba ültetjük bele, ami velünk is lépten-nyomon megesik.

– Hogyan született Töhötöm? Honnan a név?

Zs. B.: – Töhötöm a gólyatáborunk után született, amikor is Jeremiás és Tihamér, a két gólyatábori piócánk elhalálozott. A fôhôsnek hasonlóan kü lönleges nevet kerestünk. Így lett ez a neve. Testalkatát Dalma álmodta meg. 2004-ben jelent meg elôször.

Kiss Dalma: – A név szép régi magyar név, aminek nagyon tetszett a hangzása, és szerintem illett is a karakterre, akit alkottam.

K. V.: – Töhötöm egy fiktív figura, aki úgy született meg, hogy a humor köré építettük a karaktert. A baráti társaságunkra jellemzô egy elég sajátos humor, és az ebbôl eredô vicceket akartuk megörökíteni ebben a formában, illetve azokat a szóvicceket, amiket egyetlen képben nem lehet lerajzolni. Szerettük volna, ha ezek nem felejtôdjenek el, és mivel Dalma, a húgom nagyon szépen rajzol, ezért megkértük ôt, hogy örökítse meg ezeket a poénokat.

– Hogyan született maga a karakter?

Zs. B.: – Errôl talán Dalma…

K. D.: – A karakter akkor született, mikor a bátyám megkért, hogy illusztráljam az egyik szóviccet. Én akkortájt épp azzal voltam elfoglalva, hogy egy

16

sörnyitó alakjából, különbözô figurákat skicceltem. Amikor Viktor viccéhez kerestem fôszereplôt, ahhoz próbáltam idomítani. Egy kissé esetlen, enyhén tutyi-mutyi figurát szerettem volna, amolyan Humpty Dumpty (angol gyermekvers) alakot. Így a karakter egy sörnyitóból (orr) és H D -bôl (a tojás alakú test) született meg végül.

– Befejezi valaha Töhötöm az egyetemet?

K. V.: – Felnônek valaha a Simpson gyerekek? Lesznek Cartmanék valaha

ötödikesek? Nem hiszem, és szerintem Töhötöm sem fog soha kilépni a dolgos életbe, maximum szakmai gyakorlatra megy.

Zs. B.: – Mivel Töhötöm nem egy kapkodós típus, sejthetô, hogy nem öt év alatt fogja elvégezni az egyetemet (hála kreditrendszernek). Biztosan csak akkor tudom mondani, hogy elvégezte, ha látjuk a diplomaosztón, vagy ha már nem tûnik fel a Fészek lapjai között.

– Hogyan születnek a történetek?

Csak veletek megesett szituációkból vagy esetleg általatok kitalált szóviccekbôl?

K. V.: – Nincs agyalás. Úgy nem is lehet, ha nagyon ráállsz a témára. Inkább hirtelen agyszülemények és vicces szituációk, mint azt az imént említettem. Megjegyezzük, felírjuk és megy a Dalmához…

Zs. B.: – Általában spontán helyszíneken születnek az ötletek. Lehet ez buli, elôadás vagy akár otthoni vasárnapi ebéd. Ekkor a sztorit át kell gondolni, hogy miként lehetne ábrázolni 3-4 képpel. Utána Dalmával kon-

zultálunk, hogy ô a rajzokat minként tudná megvalósítani, összefûzni a mondandóval. Így válik egészé a történet.

– Hogyan jött ez a kézzel rajzolt megvalósítás?

K. V.: – Mindig is kézzel rajzoltam.

Sose merült fel bennem a számítógép használata. A bátyám ugyan felhozta egyszer, és készült is néhány géppel írt szövegû Töhötöm, de úgy éreztem, hogy így elvesztette az egyéniségét.

Töhötöm viccei nem mindig hengerelnek magukban, így szükség van az egyéniségére, hogy csattanjanak a poénjai.

– És csak a ti poénjaitokból lesz késôbb képregény vagy mások is „besegítenek”?

Zs. B.: – Töhötöm egy stílus, a sztori írását átveheti akárki, így nem korlátozódik kettônk (történetírók) munkájára. Dalma rajzait azonban nem pótolhatja senki.

K. V.: – Ó ez abszolút szabad. A Fészkesek is elô szoktak állni „Töhötöm-ötletekkel”, és meg is ragadnám az alkalmat, hogy elmondjam, bárkinek a munkáját, viccét, komikus helyzetét szívesen fogadjuk. Az elérhetôségeinket a Fészekben megkaphatja az érdeklôdô, csak a humorvilága stimmeljen.

– Ha már így szóba jött, akkor megkérdezem most, hogy hova sorolnátok Töhötömöt a humor palettáján? Milyen mûfajt képvisel? Csak hogy a potenciális szerzôk is tisztában legyenek vele.

K. V.: – Abszurd humor, sok szóviccel vegyítve. Abszurd szóvicc. De elsôsorban nem a fárasztóságot takarja. Nem elég az, hogy valami nagyon fárasztó, azért annak viccesnek is kell lennie.

Zs. B.: – Szarkasztikus, már-már angolhu morszerû, szó- és képviccekkel tarkított egyveleg.

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

Egy gyakori figura

– Ti, akik nem vagytok már aktív fészkesek, mennyire felügyelitek a Töhötömöt?

K. V.: – Mivel a húgom rajzolja, ezért alkotói oldalon az összes poént látom. Hogy melyik jelenik meg? Azt én is mindig a friss Fészekbôl tudom meg. Errôl a Mozaik rovatvezetôje dönt, és én mindig örülök, ha van!

– És mennyire szóltok bele minôségbe? Van cenzúra?

K. V.: – Amikor befut egy vicc, Dalmával meg szoktuk beszélni, hogy megérdemli-e a poén, hogy Töhötöm legyen belôle.

K. D.: – Megvitatjuk, hogy jó-e, tetszik-e.

– Van Töhötömnek ter vezett jövôje, netán a gondozó Fészekre van bízva?

K. V.: – Konkrét terv nincs, de szeretném, ha Töhötöm folyamatosan lenne. Vicc mindig van, remélem igény is lesz rá. Különösebben nem szeretnénk változtatni a koncepcióján. Így szeretjük…

Zs. B.: – Ahogy az elôbb mondtam, amíg Töhötöm el nem végzi az egyetemet, addig itt lesz köztünk. Amíg igény lesz rá, addig élni is fog és új történeteket láthatunk tôle.

– Van kedvencetek?

K. D.: – Nekem vicc szempontjából a "még félóra, még 10 perc..." tetszett, leginkább azért, mert gyakran megesik velem, és olyankor mindig megmosolyogtat. Ábrázolás szempontjából viszont a ráfordításosra vagyok a legbüszkébb, mivel egy száj

nélküli karaktert ordíttatni, nem kis kihívás volt. Mindig a szívem csücske marad.

K. V.: – Amikor a tanár kérdezi, hogy ki tudja a választ? És Töhötöm jelentkezik… A másik pedig az analízis órás poén?

Zs. B.: – Kettô is van, színes és be van keretezve. Ezt születésnapomra kaptam Viktortól. Itt Töhötöm én vagyok, és velem megtörtént sztorikat ábrázol.

– Köszönöm szépen az interjút, és még sok Töhötömöt kívánok nektek! •

B est of Töhötöm

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

17

JUBILEUM

I. évfolyam, 1993-1994

Írta: a szerk.

A HÖT és mi

Bizonyára sokaknak feltûnt a címlapon a felirat: Készült a HÖT támogatásával. Szinte halljuk a megjegyzéseket: “Mi a túró? Kormánylap született? Nyalás nyomtatásban?”

A félreértések eloszlatása végett szeretnénk itt és most tisztázni viszonyunkat a HÖT-tel. Mûködésünkhöz – halljatok csodát – pénz kell. A HÖT rendelkezik egy úgynevezett kulturális alappal, amibôl ilyen és ehhez hasonló hallgatói kezdeményezéseket támogat. Mi – egyelôre – rá vagyunk szorulva erre a pénzre. Elszámolunk a kiadásainkról (ez

nem más, mint a nyomdaköltség), de nem hagyjuk, hogy beleszóljanak a munkánkba.

Mint ahogy a HÖT (remélhetôleg) nem kívánja, hogy például a szakesten (amihez pénzt ad) dicsôítô rigmusokat énekeljenek a résztvevôk, vagy hogy egy sportrendezvényen (amihez szintén pénzt ad), az ÜT tagok kis porcelánmásai legyenek a díjak, úgy elvárjuk, hogy irányunkból sem a feltétlen szeretet megnyilvánulásaira számítsanak. Természetesen, ha a diákönkormányzatnak bármi mondanivalója van, annak helyet adunk, de nem mondunk le a kérdezés és az egyet nem értés jogáról.

Na és ami a legfontosabb: Várjuk a Ti észrevételeiteket is a HÖT-rôl (meg persze minden másról is)! A legitim önkormányzat egészen új dolog a Karon, szeretnénk, ha a róla alkotott véleményeteket elmondanátok, javaslatokat tennétek, hogyan mûködhetne jobban. Ezeknek is fóruma kíván lenni a lap.

Mert ne feledkezzünk meg arról, hogy mindannyiunk érdeke egy munkáját jól végzô hallgatói önkormányzat. És hogy tényleg jól végezze, abban mindenki segítségére szükség van. •

Kezdetek

Fejezetek a Kar történetébôl

Most induló sorozatunkban Karunk „hőskorát” szeretnénk bemutatni. Első cikkünk magáról az alapításról szól, a későbbiekben azok beszélnek majd emlékeikről, akik tanárként vagy diákként részesei voltak a Kar első évtizedének. Írta: Dr. Hoóz István A gazdaságirányítás 1968-ban bevezetett rendszere következtében a vállalatok közgazdászhiánya egyre érezhetôbbé vált. Ez a hiány vidéken még fokozottabban jelentkezett, hisz a közgazdász oklevéllel rendelkezô mintegy 30.000 szakember 70%-a a fôvárosban dolgozott. Mivel a megnövekedett szükségletek a budapesti közgazdaságtudományi egyetem kielégíteni nem tudta, vidéki bázis megteremtésére volt szükség.

Az új közgazdászképzô intézmény szervezése érdekében dr. Polinszky Károly miniszterhelyettes 1969 júniusában egy elôkészítô bizottságot hozott létre dr. Szabó Kálmán rektor vezetésével. Ennek munkájában pécsi szakemberek is részt vettek.

A bizottság már októberre elkészített, és a Mûvelôdésügyi Minisztériumba felterjesztett egy tervezetet, amely szerint – több város lehetôségeit figyelembe véve – a vidéki közgazdászképzés bázisának legreálisabb tárgyi és személyi feltételei Pécsett álltak rendelkezésre. Pécs nagy hagyományokkal rendelkezô egyetemi város, oktatási központ, egy fejlett iparral és mezôgazdasággal bíró régió legjelentôsebb városa. A már mûködô felsôoktatási intézmények (fôleg az Állam- és

Jogtudományi Kar) oktatói nagy segítséget nyújthattak a személyi állomány kialakításában, az Orvostudományi Egyetem építkezései pedig oktatási épületeket szabadítottak fel az új intézmény számára.

Az elôterjesztés szerint a Tagozat – négy éves oktatási idôvel – vállalati közgazdászokat képez majd. Az elsô évfolyamon alaptárgyak oktatása folyik, a második évfolyamon már marketing és tervezô-elemzô mikroszakok közül választhatnak a hallgatók, míg a negyedik évfolyamon ágazati stúdiumok (ipar, agrár, belkereskedelem) választására illetve tanulására lesz lehetôség.

A tervezet szerint oktatási szervezetünk alapját négy tanszékcsoport képezte, de egyes tantárgyakat a jogi kar oktatói adnak majd elô, illetôleg a Tagozat munkatársai oktatnak majd a jogászképzés keretében.

A tervezetet a minisztérium elfogadta, és végre 1970. március 3-án megszületett dr. Polinszky Károly miniszterhelyettes 109.376/1970. XX. sz. határozata, amely szerint „... a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem pécsi kihelyezett nappali tagozatának létesítéséhez hozzájárulok. Kérem, hogy a Tagozat munkájának 1970 ôszén 100-120 fôs hallgató létszámmal történô megindításához szükséges intézkedéseket megtenni szíveskedjék.”

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

A budapesti közgazdaságtudományi egyetem és a pécsi ÁJK aktív együttmûködésének eredményeként kerülhetett sor 1970. szeptember 9-én a tagozat elsô tanévének ünnepélyes megnyitására. A szónokok ez alkalommal üdvözölhették „a Tagozat 28 oktatóját, 6 dolgozóját és 104 elsô éves hallgatóját”.

A tanévnyitó a sokirányú szervezômunkának nem befejezését, csak egy stádium lezárását jelentette. Az oktatás tárgyi és személyi feltételeinek biztosítása egyre több gondot jelentett, hisz a hallgatói létszám évrôl évre nôtt. Az akkor sem könnyû gazdasági körülmények között ez csak úgy valósulhatott meg, hogy a város, a megye és a régió gazdasági szakemberei minden eszközzel támogattak bennünket. De talán ennél is fontosabb volt a munkatársak jelentôs részének lelkes oktató, tudományos, kutató és szervezô tevékenysége. Ez a lelkesedés sok nehézségen segített át bennünket, és még arra is elég volt, hogy késôbb esti és levelezô tagozatot mûködtessünk, és megindítsuk a szakközgazdász-képzést is.

Ma is úgy érzem, hogy az azokban az években idekerült ambiciózus fiatal munkatársaimmal együtt nemcsak meghonosítottuk a közgazdász-képzést Pécsett, hanem a Tagozatot idôközben a közgazdasági tudományok vidéki centrumává is emeltük. •

19

JUBILEUM

I. évfolyam, 1993-1994

Reccseno

Mindig szerettem a Fegyveres Erők Napját. Akadályverseny, egy nap lógás a suliból: ez kell a gyereknek! De a világ változik, s a régi fényes ünnepek elhaltak. 1993. szeptember 29-én épp ilyen gondolatok jártak a fejemben. Írta: –tó Láttam, hogy a tanár száját szavak, statisztikai sorok, táblák, középértékek és más szörnyûségek hagyják el. De mindez hidegen hagyott. Úgy éreztem, nekem vigadnom kell, tartozom ennyivel a régi szép idôknek!

Agyam részecskéi kábultan ünnepeltek a 8-as elôadó „vakító” fényében, de ki kellett zökkennem egy félelmetes reccsenés következtében. Fájt, hogy búcsút kell mondanom gondolataimnak.

Másodpercek alatt tudatosult bennem, hogy e váratlan ügy szorosan érint: négy társam és énalattam mondta be az unalmast az

öregedô, elkopó padsor. Attól való félelmünkben, hogy rövid idôn belül a földre huppanunk, ôrült módjára kapaszkodtunk, mozdulatlanságunkban krétafehérekké váltunk. Szorult helyzet volt! Tudtam, hogy ezek a padok sosem voltak tökéletesek, s szépen sorban leszakadoztak. De ez túl valóságos volt ahhoz, hogy kételkedjem, mindez velem történik-e.

Végül gyôzött a józanész, s életünk kockáztatásával átpattantunk az elôtte levô sorba. Kemény küzdelem után, magunkat biztonságban érezve derült fel végre arcunk a harmadik sorban ülve.

De valami hiányzott még! Hát persze: az

utóhatás!!! S mintha ezt mindenki így gondolta volna, kitört az óriási, kollektív RÖHÖGÉS. Idézhetném akár Karinthyt is: Röhög az egész osztály. Én is csak nevettem, nevettem, a hasamat fogtam. Még a könnyeim is elôbújtak, így el tudtam siratni az ünnepemet is. Végül is sikerült emlékezetessé tennem az 1993. évi szeptember 29-ét.

Egyesek annak tudták be a dolgot, hogy túl nagy volt a megterhelés (itt a kilogrammokra gondolok). Ez ellen persze TILTAKOZUNK! A jövô nemzedékének csak azt üzenhetem: Ne kerüljön a 8-as elôadó negyedik sorának még csak a közelébe sem! •

Ahogy egy negyedéves látta Gólyabál '93

Gólyabál - egy ünnep a hétköznapok között. Az ember elmegy a barátaival, felveszi a legszebb ruháját.

Ez nem kedd esti buli, ez BÁL. Még aki nem szereti a külsőségeket, egy évben egyszer annak is jólesik. Írta: schsz Elsôben történt, még a mi gólyabálunkon a Szlivenben. Az étterem ronda volt. Valaki azt mondta, repülôgéphangárnak épült. Az elején feszengtünk. Emlékszem, a gyertyafénykeringônél viaszos lett a nyitótáncra bérelt kopott frakkom. De jó volt a zene, s a hangulat is. Nagyon jól éreztük magunkat. Akit pedig addig nem ismertünk az évfolyamból, azzal is találkozhattunk. Külön színfoltja volt a bálnak az a jó három asztalra való társaság, akik akkor voltak negyedévesek. Az idén immár nyolcadik éve jöttek el, hogy újra találkozzanak. Néhányan még ott, aznap este megfogadtuk, hogy egyetemi éveink alatt mindegyikre eljövünk, ha lehet, még utána is.

A bál után pedig felejthetetlen – kinek kijózanító, másoknak részegítô – séta hazafelé a hajnali utcákon.

Az idén más volt... A nagy esemény nem a „ronda” Szlivenben volt, hanem a TK csillogó-

20

villogó aulájában. Belépve Zwack Péter fogadásán éreztük magunkat, mert mindenhol Unicum-transzparensek lengtek. Igaz, az elôzô svédasztalt kihagytuk. Inkább máshol vacsoráztunk. A teremben lehet, hogy sokan voltak (a szervezôk a megmondhatói), de elvesztek ebben a nagy térben. A zenekar pedig keringôt, rock and rollt vagy „valami lassút” játszott. Más zenét lehet, hogy nem ismertek? Így is félóránként húsz perc szüneteket tartottak. Mindig pontosan akkor, amikor kezdett jó hangulat kialakulni. A „csúcspontja” az estének azonban éjfélkor volt. Minden bevezetés nélkül az egyik szervezô odaállt a mikrofonhoz, és elkezdte énekelni a

himnuszt. (Nem a gazdász, a jogász, a bányász..., hanem a magyar himnuszt.) Nem tudtuk mire vélni. Még ha (sajnos) nem is ismerjük a gazdász-himnuszt, a nemzeti himnusz ide, és ilyen formában nem illett. Tán a jogász gólyabálok éjféli magasztos hangulatát akarták pótolni? Mindenesetre nem sikerült. Az utána következô gólyaesküre elôkerültek a rég elveszettnek hitt elsôévesek is, eddig ugyanis ôket legfeljebb a falak mellett üldögélve lehetett látni. Pedig az egész bál végül is értük lett volna!

Az idei év gólyabálja nagyon szép, reprezentatív helyen volt, csak a diákok és a jó hangulat hiányzott. És ez megszívlelendô a késôbbi szervezôk számára. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

I. évfolyam, 1993-1994

Kovács János egy hónap elteltével felvette újabb ösztöndíját

Írta: el"4000+1050"bé Október 18-án Kovács János közgazdász hallgató felveszi az ösztöndíját. Ez már az új módszerrel, a Hallgatói Önkormányzat és a Kari Fórum által kidolgozott számítással kikalkulált pénzösszeg. Jobban ösztönöz tanulásra, a jó jegyek elérésére. Ugyanezen a napon nemzetközi konferencia kezdôdik Budapesten a média-szabadságról, Varsóban pedig lemond a Suchocka-kormány.

Október 19-én eltávozik a földi létbôl Feleki Kamill, a kecskeméti katonai repülôtérre viszont megérkezik az oroszoktól kapott 8 db MIG-29es. A parlamentben folytatódik a társasági és a személyi jövedelemadó törvény módosításának vitája. Ennél nagyobb érdeklôdés kíséri a “Sose halunk meg” New York-i bemutatóját.

Kovács János elmegy berúgni a haverjaival.

Október 21-én a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztetô Tanácsa a közalkalmazottak béremelésérôl, az OFÉSZ a tandíjakról kezd tanácskozást. Warren Christopher amerikai külügyminiszter Magyarországra látogat. Nyugodtabb az élete, mint néhány politikuskollégájának: Burundiban egy (végül sikertelen) puccs sarán megölik az elnököt és hat miniszterét. Kovács Jánost becsapják a boltban egy szászassal.

Október 22-én három magyart ôrizetbe vesznek Bulgáriában kábítószer-csempészés vádjával, Orbán Viktor viszont gond nélkül jut el Olaszországba, ahol a gazdasági elit tagjaival kezd tárgyalásokat. Kovács János sokáig bámul egy gyönyörû cipót a kirakatban, aztán egy sóhajjal továbbmegy.

Október 26-án Varsóban a Pawlakkormány leteszi a hivatali esküt. Az ENSZ

Biztonsági Tanácsa ismét megfenyegeti a haiti katonai rezsimet, hogy ne álljon a demokratizálódás útjába. Nahlik Gábor sokkal hatékonyabb: kirúgja Bánó Andrást megszûnik az Egyenleg. A Világbank nyolc ügyvezetô igazgatója a magyar gazdasági élettel ismerkedik. Kovács János zacskós levest vacsorázik.

Október 27-én Borisz Jelcin bevezeti Oroszországban a föld magántulajdonát.

Lemond Feledy Péter. A hírigazgató nélkül maradt TV a magyar labdarúgó válogatott Luxemburg elleni gyôzelmét közvetíti. Kovács János jelentôs összeget veszít kártyán.

Október 30-án Szájer Józsefet választják a FIDESZ Országos Választmányának elnökévé, Carlo de Benedetti, az Olivetti elnöke ellen viszont letartóztatási parancsot adnak ki Olaszországban. Sokan vesznek részt a médiatüntetésen a Szabadság és a Kossuth téren, a Charta nagygyûlésén a Városházán és a Bonanza Banzai koncertjén a.

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

BS-ben. Kovács János úgy dönt, hogy idén sem fog jegyzetet vásárolni, inkább majd elkéri valakitôl.

November 1-én életbe lép a Maastrichti egyezmény, ennek örömére befejezôdik az osztrák nemzeti légitársaság sztrájkja. A halottak napján a világ a filmrendezôk királyát, Federico Fellinit gyászolja. Kovács János moziba megy, mert hétfônként olcsóbb.

November 5-én Molnár Péter követi Fodor Gábort, és szintén kilép a FIDESZ-bôl, azonban ettôl még az amerikai profi kosárlabda bajnokság idénye zavartalanul elkezdôdik.

Göncz Árpád Szöulban van, Antall József pedig visszaérkezik a kölni klinikáról. Kovács János hazamegy a hétvégére, de nem kap pénzt a szüleitôl.

November 8-án Antall elutasító levelet küld Göncznek, Ungár Klára meg kilépési nyilatkozatot Kövér Lászlónak. János Károly spanyol király Izraelbe látogat. Átadják az idei Erzsébetdíjakat. Kovács János ajándékot vesz a barátnôje születésnapjára.

November 12-én Jacques Derridát a JPTE díszdoktorává avatják, Manfred Wörner NATO-fôtitkár hazánkba látogat. Még idôben, mert januártól már nem láthatná az önmagát felfüggesztô Friderikusz-show-t, abban a Magyar Televízióban, amelyik újabb 765 milliós segélyt kap a költségvetésbôl. Kovács János kölcsönkér egy barátjától, hogy kihúzza pénzosztásig.

November 15-én sztrájkol a vasutasok egy része, de nem amiatt, mert Ungár Klárát leváltják a fôvárosi frakcióvezetôi posztról.

Bemutatják a Gulag szigetvilág elsô hiteles, legális magyar fordítását. Kovács János éhgyomorra iszik.

November 17-én Kovács János közgazdászhallgató felveszi újabb ösztöndíját. •

21

JUBILEUM

II. évfolyam, 1994-1995

Téli rege Írta: elbé Letette a lapátot, és felnézett. Az utcalámpák fényében bizarr táncot jártak a hópelyhek, hogy aztán a már lehullott társaikhoz csatlakozva tovább növeljék a várost beborító hótömeget.

Jobbra pillantott. A meghatározhatatlan korú cigányasszony már órák óta ugyanabban a szinte öntudatlan révületben takarította a járdát. A fiú szívesen megkérdezte volna, hogy mit mormol olyan konokul, és hogy nem fázik-e a színes kendôiben, de félt, ha megszólítja az asszonyt, az kiesik saját kis világából, ami pedig még valamennyire elviselhetôvé teszi ezt az egészet. Felvette hát a lapátot, és folytatta a munkát. „Mi a fenét csinálok én?” Ezt kérdezgette magától újra és újra. Havat lapátol ebben az iszonyú hidegben, hét kilóért éjszakánként, amikor pedig még... még... A rohadt életbe.

11 évesen még boldog volt. Cirkuszos akart lenni, artista. Mindennél jobban izgatta a fantáziáját a repülés trapézról trapézra, a lélegzetelállító szaltók, a mélység fölött kifeszített kötél.

Hanem ekkor egy esôs ôszi napon az édesanyja a járdáról lelépve nem vette észre a gyorsan kanyarodó Wartburgot, és mire a fiú megértette, mi is történt, a szeretô anyai jelenlétbôl már csak egy komor sírkô maradt. Ettôl kezdve minden rosszra fordult.

Az apja inni kezdett, egyre gyakrabban tûnt el hosszabb-rövidebb idôre, hogy aztán váratlanul betoppanjon rongyosan, szakadtan, förtelmes alkohol- és ürülékbûzt árasztva. Néha egy-egy hihetetlenül koszos k**va is volt vele, akiket aztán megvert, vagy ôk verték meg ôt. A fiú ilyenkor bezárkózott a szobájába, és olvasott, tanult.

Szakközépbe ment, mert kellett a szakma, kellett a kereset. Új társaságba került, már aludni sem gyakran járt haza, olyasmiket csinált, olyan dolgokat próbált ki, ami-

22

lyeneket korábban el sem tudott képzelni.

Ott mélyen legbelül azonban tudta, hogy ez nem az az élet, ami neki kell, amire igazán hivatott lenne.

Leérettségizett, de az azóta eltelt két évben nem talált állandó munkahelyet. Alkalmi munkákból, kisebb-nagyobb legális és fekete melókból élt, és persze ezekbôl tartotta el az apját is, aki már egyre inkább csak vegetált. Természetesen ez a pénz semmire sem volt elég, de valami csoda folytán eddig még nem haltak éhen.

A fiú továbbra is vágyakozott. Hogy majd egyszer lesz valaki, hogy csinálhat valamit, hogy ôt figyelik majd, hogy... élni fog. Ezért szeretett már hosszú évek óta aludni. Mert akkor álmodott.

Legtöbbször azt álmodta, hogy a halál

szemébe nevetô, fantasztikus produkció végeztével a közönség vastapsától kísérve leereszkedik a cirkuszi sátor kupolájából, és hazamegy. Otthon megöleli feleségét („Minden a legnagyobb rendben volt, kicsim.”) és két kis gyerekét („Na, rosszcsontok, mi az ábra?”), játszik a kölykökkel, mielôtt azok lefekszenek, megvacsorázik,

TV-t néznek, boldogok, szeretik egymást.

Egy kis kertes házban laknak, a fûben két gyönyörû kutya hancúrozik, a fákról érett gyümölcsök mosolyognak. Amikor szünet van a cirkuszban, akkor szabadságra megy a család, elutaznak a tengerpartra, és csodálatosan érzik magukat.

De hát mindig felébredt. Mehetett megint munkát keresni, gürcölni, szenvedni, megpróbálni túlélni a napot. Tudta, hogy nem képes kitörni ebbôl, de a lelke mélyén mégis ott élt a Vágy.

Amikor hirtelen leesett ez a rengeteg hó, rögtön jelentkezett hómunkásnak. Rettentô nehéz munka, kevés pénzért, de – ez van. Csak lapátolt egyre, fejleszegett monotonsággal, mit sem törôdve azzal, hogy minden eltakarított kupac helyére hópelyhek százai, ezrei, milliói hullanak pillanatokon belül.

Már hajnalodott, amikor végre elindult hazafelé. Fáradtan, a „most sem történt semmi” ismerôs érzésével ballagott a város utcáin, amelyeknek szürkeségét a hó most jótékonyan elfedte.

A házakból, a kapualjakból sorra tûntek fel az emberek, határozott léptekkel siettek céljuk felé. Egy jól megtermett asszony tömött bevásárlószatyrot cipelt, egy drapp kabátos férfi két, iskolatáskás gyereket terelgetett a hóbuckák közt, egy aktatáskás úr szitkozódva tört utat magának, ketten éppen búcsúzkodtak egymástól, néhány optimista pedig a megállóban állt, hátha van tömegközlekedés ilyen idôben is.

Már utálta az egész világot, amikor a hídhoz ért. Megtorpant. Most.

Ez az a pillanat, amire várt.

Odalépett a híd korlátjához, óvatos határozottsággal felkapaszkodott, ott fent felegyenesedett, és lassan elindult a vékony, csúszós acélvázon, nem is nézett a lába elé, a lelke, az álmai irányították, észre sem vette az embereket, akik ijedten figyelték, de hozzáérni nem mertek, nem látta a fékezô rendôrautót sem, csak ment, ment, és mosolygott, elôször és talán utoljára boldog volt. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

III. évfolyam, 1995-1996

Heti állandó programajánlat

JUBILEUM

Mi a dolga az egyetemistának? Segítek nektek: decemberig bulizik, 1 hónapot izgul, és újra bulizik egészen májusig. De csak úgy bele a nagyvilágba nem olyan jó, jobban érzi magát a dolgozó, ha tömegben csinálja, mint a szarvasmarhák, ehhez azonban hely is kell, ahol összeröffenhet a társaság. Írta: Rózsi Mivel világéletemben alapos embernek ismertek, szépen sorba szedtem nektek az általam ismert lehetôségeket.

Vasárnap visszaérkezik a legtöbb ember, és abból a lendületbôl kétségbe is esik, hogy nincs estére sehová se mennie, max. beszorul a non-stop után saját kis kollégiumába, albérletébe. Ambíciózusok elugorhatnak hajnalig biliárdozni.

A hétfôvel kisüt a nap, és csicseregnek a madarak, mert jön a RÁK. Az egy biztos, hogy a szlogen beléd fog ivódni: „Ha hétfô, akkor RÁK”. Ide jár az egyetem apraja-nagyja, meg néhány Pollackos kalandor is. A RÁK állandó, csak az áraik nônek, és a kidobók lesznek súlyosabbak. Meg lehet próbálni a tetôn bemászni, de életveszélyes, maradt ott már köröm- és farmerdarab a kéménytéglák között.

A RÁK kicsi, nagy a tömeg, nyomor van, büdös, mindenki szidja, s mégis mindenki odajár, úgy hozzánk tartozik, mint Zinhober doktorhoz a szívritmusszabályzó. Sajnos hamar

bezár, már hajnalhasadtával de az elgyötört ifjúság átvonulhat a vásárcsarnokba, ahol friss, meleg reggelivel várják a betévedôket.

Kedd délután amikor feleszméltünk, már sprayzhetjük is magunkat, mert a TK koleszban már hûtik a vodkanarancsokat és a söröket. Szerény véleményem szerint itt csinálják a legjobb zenét (asszem; legalábbis én mindig jól éreztem magam). Visszafelé a taxiban ne kérj számlát!

A szerda délutáni reggelit már az UNIV-buli elôkészületeinek zajára eszik a kollégisták, és jön a hét legjobb bulija, ami után a kolesz tárt karokkal fogadja az álmos vándorokat. (Aludtunk mi már 7-en is egy szobában.)

A hétvégi hazautazás elôtt belefér egy POTE “B” a hegyoldalban.

A drága büfék helyett buli elôtt beugorhatunk bemelegíteni a vendéglátóipari egységekbe, ahol szolidabb árak mellett robbanthatja fel a máját a kolléga.

A Csalogány a TK és a POTE “B” elôtt tehet jó szolgálatot, és az egyetlen hely, ami vasárnap is nyitva tart késôig.

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

A Kisvendéglô (KV) és a Junó a két alaphely, ahol a kibékíthetetlen jogász-közgazdász ellentét kissé tompulhat.

A Junó szocreál bájával és tocsogó WCjével azonnal rabul ejti az embert. Két fontos látványossága van még: a hangos csocsóbajnokság, és a cigányuránbányász pankráció, miközben az úri közönség körben áll és drukkol.

A KV-t hagytam utoljára, ahol a tavalyi elsôs évfolyam legnagyobb számban képviseltette magát. Mi terveztük a belsô pezsgôfoltos plafont és a háromlábú asztalt, melyen az (ál-) Fred Astaire próbált hason csúszni. (Bocs Lala!) A tömegnyomor problémáját egyszer már megoldotta pár leleményes fazon, mikor benyomva felejtett egy gázspray-t. Fél perc és a helyiség tele volt ülôhellyel, csak páran rohantak be zsebkendôvel vörösborért.

Az az igazi, ha nem csak olvastok ezekrôl a helyekrôl, hanem ki is próbáljátok ôket. Jó portyázást! A RÁKban találkozunk!

Szevasztok! •

23

JUBILEUM

III. évfolyam, 1995-1996

Tüntettünk

Eme kis írás az 1995. október 4-i tüntetésről szól mindazoknak, akik nem tudtak eljönni, és azoknak, akik nem is vették a fáradságot arra, hogy eljöjjenek. Írta: skoumi Igen. Szerdán déltôl a Széchenyi téren megkezdôdött az egyetemi és fôiskolai hallgatók “tandíjellenes” demonstrációjának vidéki mûsora, amelyrôl más hivatott beszámolni, én ugyanis ekkor már Budapest ólomdús levegôjét szívtam.

Este 6 óra után befutott a Vonat és a Különvonat. Pécsiek ezrei hömpölyögtek a Déli pályaudvaron, hogy aztán több részletben megrohamozva a metrót, eljussanak a Kossuth térre, ahol már tízezrek demonstráltak.

Természetesen hatalmas ovációval fogadták a bejelentést, hogy megjött PÉCS. Miután elfoglaltuk helyünket - sajnos szétszóródva az egyes karok - sokan megindultak keresni a haverokat.

Az emelvényen egy zenekar szórakoztatta a nagyérdemût, illetve mindenki elmondhatta a véleményét a tüntetésrôl, a tandíjról, a kormányról és a HÖKOSZ-ról.

Kb. éjjel 1-tôl az úgynevezett szabadprogram zajlott: mindenki azt csinált, amit akart.

Ennek keretében a nép fiainak és lányainak nagy része elhúzta a csíkot, mások ettek, ittak, aludtak, beszélgettek, ürítettek, stb. Néhányakat az a megtiszteltetés ért, hogy nyilatkozhattak a sajtó - pl. az A3 TV - munkatársainak, akik olyan hülye kérdéseket tettek fel többek között, hogy buliból mentünk-e tüntetni.

Aztán lassan elült a zaj, s a teret szuszogás és horkolás lengte be, egészen reggelig. Ekkor a frissebbek tornával (röplabda) kezdték a na-

24

pot, majd zsírosdeszkaosztás következett.

Akinek nem jutott, az esti ingyen-nápolyit csócsálta.

Hogy minden álomszuszék felkeljen, kihangosították a híreket, majd a kormány tandíjjal kapcsolatos eddigi hazugságait olvasták be a

hangosba, kellô alaphangulatot kialakítván a tömegben. A sorra érkezô képviselôket vastaps és ének fogadta, a NAGY TESTVÉR-t (gy.k.: Bokros Lajos) pedig a “Szégyelld magad, szégyelld magad!” c. ismeretlen szerzô mûvének ütemes ismételgetése.

A nap folyamán olyan prominens látogatója akadt az egybegyûlteknek, mint Torgyán József, aki sajnos képtelen volt felfogni, hogy ez egy pártoktól független demonstráció.

Azonban ilyen személyek a tüntetôk között is akadtak, és ôk megtapsolták a kisgazda vezért, illetve szóba álltak vele. Torgyán József valószínûleg újabb kilókat hízott a

büszkeségtôl, s reméli, hogy a következô választásokon diákok ezrei fognak pártja jelöltjeire szavazni látogatása eredményeként.

10 óra körül felolvasták a kormányfônek átnyújtandó petíciót, majd kb. 1 óra múlva a HÖKOSZ küldöttsége vastaps kíséretében bevonult a Parlamentbe.

Odakint ülôdemonstráció vette kezdetét a tárgyalás ideje alatt. (Eközben tisztelt meg minket T.J.) 13 óra után végre valahára a küldöttség visszatért, s felolvasták a kormányfôvel és a mûvelôdési miniszterrel kötött megállapodás szövegét. Szabó László, a HÖKOSZ elnöke igen kínosan érezhette magát az emelvényen, mert úgymond a tömeg hangosabb része (kemény mag) kifütyülte, kifújolta, stb. Szóval a tömeg nagy része bosszankodva ugyan, de hazament, míg mások még az esti órákban is ott voltak és szidták a kormányt, a HÖKOSZ-t és Szabó Lászlót.

Most Horn Gyulán és a rektorokon múlik minden. Valószínû azonban, hogy az olyan egyetemek, mint a miskolci, ahol többszázmilliós(!) hiánnyal küszködnek, nem fognak belemenni a kiegészítô tandíj bevezetésének elhalasztásába. Ez pedig ki tudja, mit fog még eredményezni a jövôben.

Végül - nem bírom megállni, hogy ne szóljak - a transzparensekrôl. Nagyon sok szellemes és grafikailag is mûvészien kivitelezett táblával találkoztam. Azt hiszem, egy-kettôt nem ártana megôrizni az utókor számára, mint például az egriek Bokros Lajosról készült portréját. Szuper! •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

III. évfolyam, 1995-1996

Ami még remélhetoleg nem ért véget

JUBILEUM

Jarjabka Ákos sikertörténete

„1989-ben érettségiztem Kiskőrösön. A gimnáziumi éveim alatt, nem tudtam, hogy jogra, vagy közgázra menje menjek, mert mindkettőt nagyon érdekesnek találtam. Nagyon jó történelem tanárom volt, szerettem ezt a tárgyat. Sajnos a matekot már nem annyira, mégsem bántam meg, hogy a Jannus Pannonius Tudományegyetem Közgazdasági karára jelentkeztem.

Elsőre felvettek, és most már lassan hatodik éve, hogy itt vagyok.”

Írta: esô

– Fészek: Elsôs korod óta kollégista vagy?

– Jarjabka Ákos: Igen, sôt szinte az öszszes koleszt végigjártam. Elôször a Vasasban laktam, ami azért volt jó, mert messze esett mindentôl, össze voltunk zárva mi elsôsök, így kialakult egy jó kis társaság. Utána a Szántóba kerültem, amit szintén nagyon szerettem. Most már jó ideje az Univban vagyok. Más, mint a többi koli volt, sokkal többen vagyunk, de itt is nagyon jó a banda.

– F.: Hogy jött az ötlet, hogy az OTDK-án részt vegyél?

– J. Á.: Középiskolában végigkaratéztam egy japán szakágban, és mivel nagyon érdekelt ennek a filozófiai része, így errôl olvasgatni kezdtem, csupán érdeklôdés szintjén, semmi különösebb tervem nem volt vele. Majd harmadikban az alapdiploma megírása elôtt kezdtem azon gondolkodni, hogy mirôl is írjak, és ekkor jött az ötlet. Management témájú munkámat a marketing tanszéken adtam le, mert ott volt Dr. Rekettye Gábor tanár úr, aki diplomataként dolgozott Tokióban, így ô segített. Ez azért fontos, mert a dolgozatomat Japánról írtam.

– F.: Mi volt a címe?

– J. Á.: Komolyan mondom, most nem is jut eszembe, valami olyasmi, hogy “A gazdasági sikerek alapjai a japán nagyvállalati menedzsmentben”. Ez azért volt jó téma, mert mindenféle tudományágat sikerült belevinnem, nemcsak a száraz közgazdaságtant.

– F.: Elmondanád röviden, csak ízelítôként, hogy mirôl is szól?

– J. Á.: A management különbözô ágairól volt szó, a management technikákról, arról, hogy a japánok milyen módszerrel építik fel a vállalataikat, s ez makro szinten hogy néz ki, vagyis az állam és a nagyvállalatok között milyen kapcsolat áll fenn. A japán gazdasági rendszer felépítése nagyon érdekes, mert egyszerre nyílt és kötött.

– F.: Ez mit jelent?

– J. Á.: Ha tervgazdaságról beszélünk, akkor ez Japánra igen jellemzô, bár ott úgy hívják, hogy tervracionalizmus. Ez azt jelenti, hogy a szakminisztérium ajánlásokat küld a nagyvállalatoknak, és ha ezeket betartják, akkor kedvezményekben részesíti ôket.

– F.: Eddig a makróökonómiai részérôl beszéltél. Mikro szinten mire tértél ki?

– J. Á.: A vállalaton belüli technikákra, a csoportok felépítésére, ami Japánban a leglényegesebb pont.

– F: Teljesen más az emberek munkához, munkahelyhez való viszonya, nem?

– J. Á.: Igen, igen, és megmondom ôszintén, kicsit bele is szerelmesedtem, mert valahol közel áll hozzám ez az életfelfogás. A japánok egy meghatározott életfilozófia szerint élnek, és nem csak úgy cél nélkül, bele a világba.

– F.: Tudnál erre példát mondani?

– J. Á.: Hétköznapi példaként a japán családokat említeném, ahol az asszony foglalkozik a pénzügyekkel, mindig, bármilyen nehéz helyzetben is van a család. Így teljesen leveszi a férje válláról ezt a terhet. Szakmai példaként pedig a speciális rendszereket, mint például a Just-InTime rendszerek, vagy pedig a minôségi körök rendszerét, stb. (Ezeket mind megtaláljátok a

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

dolgozatban, amit a könyvtárban készségesen bocsátanak rendelkezésetekre - a szerk.)

– F.: Akkor talán térjünk vissza az OTDKhoz.

– J. Á.: Igen, szóval az elôbb említettekrôl szólt a szakdolgozatom, és úgy éreztem, ezt tovább bôvítve indulhatnék a versenyen. Nem gyôzelemvágy hajtott, hanem megmondom ôszintén én PhD-s szeretnék lenni, így racionális okok miatt kezdtem bele. Úgy éreztem, elég bármit elérnem, már az is segítség lehet távlati céljaimban.

– F.: Mi volt az – természetesen a dolg. tartalmán kívül – ami különlegesnek számított?

– J. Á.: Talán az, hogy az ún. slideshow számítógépes technikát alkalmaztam, ami látványosabbá tette az elôadást. Ebben egy barátom segített a számvitel tanszékrôl (Szücs Tamás), akivel három napon keresztül ezen dolgoztunk.

– F.: Azt hallottam, hogy nagy keveredések voltak a szekcióddal kapcsolatban.

– J.Á.: Mint az elôbb említettem, a marketing tanszéken adtam le még a szakdolgozatomat, és így félreértésbôl a marketing szekcióba kerültem, pedig az én dolgozatom a management szekcióba tartozott. Végül sikerült elintézni, bár nem volt valami felemelô érzés az elôadás elôtt pár órával futkosni a dolgok után.

– F.: Így nagy viszontagságok árán sikerült megmutatnod, mit tudsz, és megnyerted, nem sokkal késôbb pedig a Fáy András-díjat is megkaptad. Milyen eredményeket értél még el?

– J. Á.: Köztársasági ösztöndíjat, valamint az Év Ifjú Közgazdásza címet.

– F: A PhD után mit szeretnél csinálni?

– J. Á.: A barátaimmal szeretnék közös vállalkozást létrehozni, a vendéglátó iparban.

– F.: Van valami életfilozófiád?

– J. Á.: Nem mondanám életfilozófiának, de talán az, hogy ha kitûzök egy célt magam elé, akkor azt próbálom a magam elvárásai szerint véghez vinni, és ha sikerül, akkor elégedett vagyok.

– F.: Köszönjük a beszélgetést. •

25

JUBILEUM

III. évfolyam, 1995-1996

Néha kicsit csúszik

Bankkártyás kalandjaimból

Eljött végre a péntek, a gólyabál napja, jön az evés-ivás, tánc és mulatozás. Ráadásul ma már a kártyámon lesz a pénzem. Szegény kis kártyátlanok, nekik még hétfőig ki kell húzniuk! Hiába, a modern technika sokkal gyorsabb! De jó lesz, ma este már nem kell számolgatnom a forintokat, futja a taxira hazafelé, és még tombolát is vehetek! hogy esetleg valaki a mögöttem álló sorból kilesi a PIN-kódomat, olyan izgatott vagyok. Az egyenleg pedig (írd már ki!): 62, azaz hatvanke t t ô forint! Na nem, ez nem lehet igaz! Úgy megsértem a gépet ill. a felmenôit, hogy legközelebb talán akkor sem ad pénzt, ha lesz a kártyámon. Kisebb dühödt sereg élén török be a BBbe és szúrósan nézek a „pultos”

(front office) hölgy szemébe. Ô ijedten néz vissza rám, érzi, valami komoly baj van. Már jól A pénztelenség egyébként néha csodákat ismer. Legutóbb akkor találkoztunk, amikor a mûvel. A múlt héten, például sikerült egyezer gép elfelejtette a kódomat és megette a kártyámagyar forintból (HUF) megélnem. Igaz, elhoztam otthonról az egész hûtôt, és egyetlenegyszer sem utasítottam vissza, amikor a koleszban megkínáltak valami kajával.

Mától azonban vége a parizerkorszaknak, újra felfedezem majd a meleg ebéd ízét, zamatát. Csak odamegyek az automatához és kész. Nem azt fogja a képembe vágni, hogy „Túllépte az Ön számára engedélyezett értékhatárt!”, vagy „Egyenleg: 62 Ft”. Brrr. Kiráz a hideg, ha rágondolok.

Vége az otthoni magyarázkodásoknak, hogy „Figyelj fater, tudod az úgy van, hogy nekem van egy elég jó ösztöndíjam, de tudod, még egyelôre kicsit csúszik. Úgyhogy, légy szíves! Köszi! A jövô héten már biztos lesz!”. Szóval odalépek a géphez – már jól ismerjük egymást, annyiszor találkoztunk - és bepötyögöm a kódomat. Már nem is figyelek rá,

Írta: rega

26

mat. Kijelentem, ha nem tesz valamit, akkor én nem vállalok garanciát a felbôszült diáktömegért. Felemeli a telefont és a K-vonalon hívja a pesti kolléganôket (back office). Pest: „Ja igen, a pécsi közgázosok, talán hétfôre kész lesz, vagy nem így állapodtunk meg?” Pécs: „Ne szórakozzatok velem! Ezek megrohanják a bankot, ha nem csináltok valamit.” Ez hat. Ígéretet kapunk, délre talán pénzhez jutunk.

Diadalittasan vágtatok a HÖT-re. Jól rájuk ijesztettem - mesélem nekik. Kiderül, hogy egy héttel ezelôtt szóban kérték a BB back officét, hogy péntekre a pénz legyen a kártyán. Azóta mindez kiment a BB-és fejekbôl. Na sebaj, délre meglesz, elintéztük. Igaz, még nekik állt feljebb, hogy legközelebb ne csináljunk ilyen nyomásgyakorlást, de mit számít az önérzet, ha van pénzünk.

Minden jó, ha jó a vége! A gólyabálon már teli bukszával mulathattam, és vedelhettem a 75 Ft-os Pepsit. A tanulság: semmi pénzért sem lennék hajlandó lemondani a kártyámróI, hisz olyan unalmas lenne az életem nélküle. Nem is tudja elképzelni egy „begyepesedett pénztáros”, micsoda kalandokon mentünk keresztül mi már együtt! •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

III-IV. évfolyam, 1995-1997

Így nem láttam Bokros Lajost

Most lehetne nagy a szám, verhetném a mellem, vigyorogva kacsingathatnék, hogy lám, elüldöztem a Lajost! Még csak három hete dolgoztam a Pénzügyminisztériumban, amikor Bokros kolléga először nyújtotta be lemondását. Akkor azt még Horn (nem kolléga) nem fogadta el. Most viszont már igen. Írta: László Barna A jelentôs alkalomra külön kifehérített zsebkendôinket lobogtatva vehettünk könynyes búcsút nagybajszú miniszterünktôl, aki köszönettel adózott mindenkinek, aki segítette, és (elismerem, kissé perverz) büszkeséggel állapíthattuk meg: ez a közös idôszak jó mulatság, férfimunka volt.

Na, ez az elôzô mondat nem igaz. A búcsúztatón csak a vezetô beosztásúak vehettek részt.

Sajnálattal be kell vallanom, hogy életemben egyszer láttam Lajosunkat – még 1993-ban egy Koncz Zsuzsa-koncerten.

Négy hónapig volt miniszterként a fônököm, de nem csak hogy nem találkoztam vele, még csak egy ellopott pillantást sem sikerült vetnem a nagy rohanásban tovalibbenô legendás bajuszára. Hogy mást ne mondjak, az irodáját például egy

alkalommal láttam, akkor is véletlenül, mivel eltévedtem abban a rohadt bonyolult, József Nádor téri épületben.

Félreértés ne essék, nem azért sopánkodom, mert nem álltam szemtôl szemben egy híres, ámde nem túl attraktív úriemberrel, hanem azért, mert mégiscsak ô volt a cégem vezetôje.

(Nem ennek az elmélkedésnek a tárgya, de szeretném leszögezni: B.L. kiváló szakember, nagyon fontos és hasznos, hogy ô irányította a gazdaságpolitikát. A megfelelô ember volt a megfelelô helyen.) Szóval azt hiszem, az ember igényel valamilyen, akár minimális személyes kontaktust a “fônökkel”, máshogy viszonyul az egész munkájához. (A menedzsment-specesek ezt biztos ki tudnák fejteni.)

Mert ugye még az egyetemen…! Nem vesztek el a vezetôk, gyakran lehetett találkozni velük. A rektorral, amint szélvészként söpört, végig a futópályán, hogy azután újult erôvel vethesse bele magát stratégiaiabbnál stratégiaibb

Dolgoztam a nyáron Írta: poros Rohan a szalag. Mostanára már egész jól beletanultam a munkába. A lényeg, a kukoricára kell koncentrálni, ami ott folyik el az orrom elôtt, naponta több tonna. A kezeim már maguktól mozognak: ez továbbmehet, azt feldobom a felsô szalagra, amaz meg megy a szemétbe és így tovább. Az egész egy jól begyakorlott ritmus szerint zajlik nyolc órán keresztül. Csak néha áll a munka egy-két percre, aztán egy dobhártyaszaggató csengôszóra újraindulunk. Indulunk, mert többen tartjuk a frontot, diákok és az állandósok.

Rohan a szalag. Csak az zavar, hogy nem tudok mit kezdeni az agyammal. Egyszerûen nem kell használni! (Hülyeségnek hangzik, de próbáld ki nyolc órán keresztül!) A nagy zajban beszélgetni sem lehet. Jár a kezem, mint egy

programozott robotnak és közben történeteket próbálok felidézni rövid múltamból, angolul beszélek magammal, sorolom az Árpád-házi Királyokat, majd az amszterdami metróállomások nevét, elôveszem a régi nyarak emlékét, tervezgetem az idei nyaralást, stb. Tíz nap után kifogytam a témából. Ez tragikus! Így csak vánszorog az idô, sose lesz reggel hat óra.

Rohan a szalag. Azt lesem, hátha már hajnalodik. Ez nem lehet igaz! A nap is ellenem dolgozik. Minden emberi számítás szerint már rég fel kellett volna kelnie.

A kukorica pedig csak jön, jön. Lassan az egész egy összefüggô sárga masszává folyik össze a szemem elôtt. Ha leáll a szalag, én akkor is úgy látom mintha menne: ilyenkor inkább becsukom a szemem.

Kitartás – mondom magamnak, még pár nap és vége, aztán jöhet a várva várt nyara-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

összefüggésekbe, problémákba. A dékánnal, amint kifogyhatatlan külföldi vendégeinek egy újabb csoportját kalauzolta a folyosón, vagy pipájával felfegyverkezve a létezô egyik legnehezebb marketingtevékenységet végezte: megpróbálta eladni a tantárgyat - nekünk.

Bezzeg a Lajosról semmi ilyesféle emlékem sincs. Ez az átka a túlzottan nagy szervezeteknek.

Na, talán majd a Péter, a Medgyessy. Egyszer csak szembejön valahol, akkor mélyen a szemébe nézek, és annak az embernek a magabiztosságával, groteszk felsôbbrendûségével, aki tudja, hogy ez a miniszter sem tudna létezni az ilyen kis fogaskerekek nélkül, mint jómagam, biccentek majd, és azt mondom – jó napot!

Ilyen kis csodákat tartogat a jövô... • A szerzô a JPTE KIK végzett hallgatója, a FESZEK alapítója, a PM Államadósságkezelô Központ munkatársa

lás, hiszem ezért dolgozom. Próbálom beleélni magamat, milyen lenne a tengerparton sütkérezni a napsütésben, de a nap még sehol és a vizes kukorica is egyre hûvösebb lesz, ahogy telik az idô.

Rohan a szalag. Most mintha folyamatosan gyorsulna az egész. Hiába kapkodom a kezemet, nem bírok a kukoricafolyammal. Kezdek izzadni, már nem fázom. Most látom, hogy egyedül maradtam. Rohan a szalag és egyedül állok mellette. Kétségbeesetten küzdök a sárga görgeteggel. Nem bírom tovább! Már körülöttem csattannak a kukoricacsövek. Gyûlik a halom, nem tudok szabadulni. Végül elsötétedik minden, csak kapkodom a levegôt...

A fenébe már megint elaludtam a napon.

Pedig otthon a lelkemre kötötték, vigyázzak, mert a görögországi napsütés más mint a hazai. No, irány a tenger, mielôtt túlhevülök. •

27

JUBILEUM

IV. évfolyam, 1996-1997

Avagy egy borulás filozófiája Kellett nekem vizitur(h)a (?)

Legkedvesebb hölgyismerősömmel és két kedvenc csoporttársammal egybehangzóan úgy határoztunk: ezen részt kell venni! Mindenki jó előre kioktatott minket: ilyen szúnyogriasztó, olyan napozókrém, sátor, hálózsák, nylonzsák, stb. Írta: Borulo Kenu indián nagyfônök Egy verôfényes július-végi vasárnapon találkozott a nagy csapat Gyôrött, hogy másnap “hajnalban” nekivágjon a Mosoni-Dunán, egészen Mosonmagyaróvárig. A lelkesedés? Óriási! Felesleges cucc? Temérdek! Kaja? Kevés.

Az volt a legszebb az egészben, hogy mindenki csak nyugtatgatott bennünket: Ah! A Mosoni-Duna? Keskeny kis holtág! Csend és nyugalom! Piha!

Nos, nem egészen ez történt...

Hétfôre izgalmas reggel virradt, a nagy kérdéssel: hogyan pakoljunk be a kenuba úgy, hogy még mi is elférjünk, ráadásul négyen (ugyanis a többi négyszemélyes kenuban csak 3-3 fõ képviseltette magát). Ne de valahogy ezt is megoldottuk.

Mikor az igen sebes sodrásra pillantottam, feltettem a kérdést, nem kellene-e lekötni a csomagokat? Mondanom sem kell, egybôl lehurrogtak, mondván, hogy a 3 évben, amióta ôk kenuznak, még soha, semmikor nem volt borulás.

Ja, kérem? Nekünk nem kellett kétszer mondani.

Ment minden, mint a karikacsapás! Kenuba be, evezôt fel, (csomag szanaszét, rögzítetlenül), s nóta indulj! Így ment ez, egészen az elsô kanyarig.

Itt ugyanis egy bedôlt fa olyatén módon nyomta rá a bélyegét túránk kedélyes hangulatára, hogy kenunk utasai a „fa” után remegôs sokkot kaptak, harsányan üvöltöztek, s a kenu fiútagjai még a sátor felállítasára is képtelennek mutatkoztak aznap, majd napokig csak a legszükségesebbre szorítkoztak, az egymással való kommunikálás terén.

A bedôlt fa ugyanis közeledett. Kikerülni? Lehetetlen volt. Ám a belógó ágak alatt könnyedén el lehetett volna siklani, ha egyezményesen mindenki elôre bukik, hogy elkerülje a feje felé irányuló csapást. Nos a szolidaritást vállalta mindenki: Csak a mozdulat irányát illetôen kellett volna elôzetesen egyeztetni, ám konferen-

28

cia összehívására nem igazán volt idô.

Ennek szellemében mindenki egy hirtelen mozdulattal jobbra dôlve igyekezett kitérni az ág elôl, ám természetesen kenunk sem hagyta annyiban a dolgot. Kb. két fürdôkádnyi víz zúdult be, s alattomosan dönteni kezdte a hajót oldalra, mely egy pillanat alatt belefordult a jéghideg, rohanó vízbe. Néhány pillanatot a víz alatt töltött minden résztvevô, ám egyezményesen lemondtunk a folyómeder flórájának és faunájának a tanulmányozásáról, és a szabad levegô felé igyekeztünk. Kies látvány fogadott bennünket. Egymás lila ajkai, a fejtetôn álló kenu, mely egykedvûen haladt Gyôr felé, s a csomagok, amelyrôl semmit sem tudtunk.

Nehéz volt eldönteni ugyanis, hogy e kenu alá rekedtek, vagy a víz alá süllyedtek-e?

Egy másik kenu is a közelben volt – a többiek már jóval elôrébb voltak, s nem látták az esetet –, s rögtön a segítségünkre sietett.

Elôször a kenut kellett elérni, mikor ez megvolt, megkíséreltük visszafordítani. Elég szép mutatvány volt, mivel a lábunk messze nem ért le, s a hajó tele volt vízzel. Miután ez megtörtént, megkíséreltük kitolni a partra, ahol combig a sárba süllyedtünk, s rögtön 60.023 szúnyog fogadta távolról sem kedélyes hangulatú csapatunkat. Miután elkapkodtuk a messze tovaúszó csomagokat, felmértük a kárt. Minden átázott, rengeteg dolog tönkrement és 2 evezô el is tûnt.

Miután összeszedtünk mindent, s – néhány hajmeresztô merülés után, melyet természetesen nem mi hajtottunk végre – az evezôk is meglettek, újból bepakoltunk mindent, hiszen a hónaljig érô sár nem éppen célszerû hely a vizes holmik szárítgatására…

Egy kedves család vontatott fel minket mo-

torcsónakján a legközelebbi kikötôhelyig.

Már órák óta ott várt bennünket a csapat nagyobbik része, nem éppen felhôtlen hangulatban. A másik, ugyancsak kenunkban ülô fiatalember még játszott egy kicsit a tûzzel: a kikötôhelyen úgy gondolta, sietve távozik a kenuból, és úgy ahogy volt, szemüvegben kilépett a szerinte pár centis vízbe. Mondanom sem kell, hogy a folyó ott majdnem 3 méteres volt, így nemsokára újabb sokkhatás érhette a sietôs közgazdászhallgatót.

Pár nap szárítgatás után ruháink kezdték megközelíteni eredeti állagukat, úgyhogy ilyen téren nem sok nyoma maradt a borulásnak. Az elázott személyik, diákigazolványok pedig pár hónapos utánajárással könnyen pótolhatóak... De az érzés megfizethetetlen.

Pár napos evezés után egy gyönyörû kastély kertjében verhettük fel a sátrat, s itt végre eltölthettünk néhány igazán kellemes napot.

A Mosoni-Duna sodrásáról pedig csak anynyit: 3 napig tartott az út a kastélyig, visszafelé pedig nem egészen négy és fél órát. Ezek alapján bárki elmerenghet azon, valóban olyan nyugodt kis holtág-e ez a folyószakasz?

Az utolsó szó jogán annyit szeretnék hozzá fûzni a gyilkos fa esete körül kipattant parázs vitához, hogy Zsuka! Verus! Bogi! Jövôre is borulni akarok! •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

IV. évfolyam, 1996-1997

JUBILEUM

Valami beindult

Kora téli tavasz az UNIV-ban

Írta: rega Az szorgalmi idôszak végére felpezsdült az élet az UNIV kollégiumban. A Kollégiumi Bizottság mellett más „mozgolódó” hallgatók is eljutottak odáig, hogy nemcsak beszélni kell, de tenni is valamit azért, hogy életet leheljenek a „lakóközösségbe”. Persze a kollégiumi sportbajnokságok hajrája is hozzájárult ahhoz, hogy néha már (hála égnek!) torlódtak a programok.

Az egyik legígéretesebb kezdeményezés a már régóta aktív ötödik emeleti lakók agyában fogant, akik a folyosójuk végén alakítottak ki egy hangulatos kis klubhelyiséget. A „helyiség” a keresztségben a TETÔ KLUB nevet kapta és falait az alapító blokklakók képzômûvészeti remekei teszik színesebbé. A TETÔ KLUB a nyilvános rendezvények mellett alkalmas kisebb zártkörû születésnapi zsúrok lebonyolítására is. A klub avatóját a rendhagyó „Nadrágvarrás-Kupa” jelentette, amit a „szoknyavadászok” rendeztek, hogy kiválasszák a legrátermettebb lányblokkot. A küzdelem végén az 503-as blokk közgazdász jogász amazonjai vitték el a pálmát.

A TETÔ KLUB egyik nyitóprogramja a mai magyar televíziózásban virágkorát élô talkshow volt. Élô adásban részt venni azért teljesen más, errôl azok is megbizonyosodtak, akik november 27-én eljöttek és végighallgatták „A kötetlenül beszélgetek” sorozat elsô felvonását Dr. Dobay Péterrel és Dr. Rappai Gáborral. A zsúfolt ház elôtt Tóth Balázs közgazdász és Bálint Tamás jogászhallgatók faggatták a közgáz kar két jól ismert oktatóját. A túlnyomórészt közgázosokból álló hallgatóság végig jól szórakozott és emberként is megismerhette a tanár

urakat. Szóba kerültek a hobbik, jó és rossz szokások, szakma és a család. Különösen érdekes volt az évtizedekkel korábbi egyetemista életrôl és a közgáz kar „gyermekkoráról” hallani, melyet Dobay tanár úr már oktatóként, Rappai Gábor pedig diákként élt át. A nagysikerû programon láthatóan nemcsak a közönség érezte jól magát. Reméljük, hogy nem marad el a folytatás...

Szintén november végén indult alulról jövô kezdeményezésként az „Agymosó Klub”. Ez a csapat azokat várja, akik hajlandóak megmozgatni agysejtjeiket és szívesen beszélgetnének, vitáznának olyan kérdésekrôl, amit általában a „komoly” jelzôvel szoktak illetni. A kötetlen társalgások alkalmával a vitakultúra, szóbeli kommunikációs készségek is csiszolódnak. Az elsô alkalommal szûk körben arról cseréltek eszmét a résztvevôk, hogy vajon elkerülhetô-e az emberi civilizáció pusztulása?

Mikulás napjának elôestéjén a Koll. Biz is kitett magáért, a kollégium együtt búcsúztathatta a gondtalan szorgalmi

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

idôszakot. „Minden szinten, szinte minden” – volt a jelszó, így eloszlott a tömeg és mindenki kedve szerint választhatott. Az ötödik emeleten persze megint a TETÔ KLUB csapata „alakított” Mikulás napi mûsorával, ahol a vállalkozó kedvû, exhibicionista, amatôr elôadómûvészek produkciói szórakoztatták az ünneplô tömeget. A negyediken a videofilmek szerelmesei a „Szikla” címû filmet tekinthették meg. A harmadik szinten koktélbár várta a szomjas diákokat a legkülönfélébb italkeverékekkel. (Az ún.

Zsani-koktél különösen ízlett - a szerk.) A másodikon a teaházban alkalmi és szenvedélybeteg játékosok küzdhettek egymással különféle társasjátékokban. Végül az elsô szint adott otthont a reggelig tartó dínomdánomnak (= buli), mint a régi szép idôkben, 4-5 évvel ezelôtt.

Bízunk benne, bogy a pezsgés folytatódik és tavasszal is hallatnak magukról a kora téli lelkes szervezôk. Addig is jön a szilveszter, amire információink szerint a Koll. Biz. és a TETÔ KLUB is készülôdik már... •

29

JUBILEUM

V. évfolyam, 1997-1998 diplomás közgazdászok lettünk

Végre itt van?

Írta: Réti Gábor Végre itt van a nap, ötéves egyetemi mûködésünk végsô célja: egy bordó fedeles dokumentum kézhezvétele, ami oly sok gyötrelmes óránkba került. Persze nemcsak az idegeinkkel fizetünk érte. Az elmúlt években fizettünk még ezt-azt, utoljára éppen egyezer forintot a diplománkért (Még így is jobban jártunk a szegény mai gólyáknál). “Okleveles Közgazdász” – Ez tetszik. Jól mutat majd a névjegykártyákon. Csak megcsináltuk! Akárki akármit is mond, egyelôre még nem sokan futkároznak ilyen diplomával a zsebükben.

Végre itt van a nap, amire már régen vártunk! Szeptember utolsó hétvégéje, amikor újra együtt lehet az évfolyam, talán nem utoljára. A pár hónapos kiesés után bizony már hiányoztak az ismerôs arcok. Jól összejöttünk az elmúlt pár évben! Nem akármilyen öt(öd) év volt ez.

Péntek este elôbankett, ahogy telefonon megbeszéltük.

“Gyertek minél többen a Prémiumba!”

Egész kis pofás hely lett belôle. Pont most, amikor mi már “kirepülünk”! Ja és jön az Egyetemi Klub is. Hihetetlen, hogy tényleg beindul.

Hogy ezt mi már nem érhettük meg...

“Jó ez a hely !” Örülünk egymásnak. A hangulat exponenciálisan nô. Ilyenkor nem is lehet rossz. Már régen voltunk ennyien együtt.

Már régen volt ennyire jó együtt. Fogy a sör, de az élménybeszámolók úgy tûnik, kifogyhatatlanok. Szóba jönnek munkahelyek, fizetések, fônökök, kollégák, kétségek, remények.

Lassan átváltunk buliba wurlitzeres kísérettel. Áll a bál a Prémiumban, igazi diákbuli a legjobb fajtából.

“Gyerekek, indulnunk kéne! Hogy fogjuk így végigállni a diplomaosztót?” - ”Nyugi, én csak a harmadik turnusban jövök. Délig csak kiheverem az estét!”

Kicsit fáj a reggel. Van, akinek nem kicsit. Újraélesztés indul. Hiába kijöttünk a gyakorlatból. A lányoknak könnyû, a smink jótékonyan eltakar mindent. Siessünk, mindjárt itt a család! Irány az egyetem. Utolsó adminisztratív

30

ügyek a dékánis hölgyekkel. Visszakapjuk az indexet emlékbe. Szép és kevésbé szép emlékeket idéz majd. A “hoppmester” elmagyarázza a forgatókönyvet: ki, hová, mikor. Névsorolvasás. Szinte mindenki itt van, ha egy kis késéssel is (elhúzódott az újraélesztés...).

Sokan vagyunk, fôleg a levelezôsökkel együtt.

Mára kinôttük az Aulát. Így az elôadást kétszer is megismétlik (a nagy sikerre tekintettel), mind a háromszor telt ház. A rokonság bezsúfolódik a küzdôtérre, ôk élik át legjobban a katarzist. Az “országgyûlési ifjak” a karzaton hurráznak, ôk még maradnak. A rendezés egész jól sikerült. Az Aula eltalált díszlete, a Kari Tanács képviselôi jelmezükben tekintélyt sugároznak. A fejlôdés a korábbi évekhez képest jól látható. (Jövôre talán már talárra is lesz pénz. Majd mi is adakozunk.) Hoóz professzor az ötödévet és önmagát is búcsúztatja, nyugdíjba készül. A hangulat ünnepélyes, az elôadás frappáns és rövid. Elérzékenyülni nincs idô és fel sem fogjuk igazán mit hagyunk itt. A dékán úr személyesen gratulál mindenkinek. Legnépszerûbb oktatónk a harmadik elôadás végére látszólag elbóbiskol – véli a közönség nagy része. Ôk nem vizsgáztak makróból. Csak mi tudjuk, ez csak a látszat, ilyenkor figyel a legjobban.

Az elôadásnak vége, a közönség szétszéled. Családi csókok, csokrok, fotók és hátbaveregetések következnek. “Találkozunk este a banketten!” Addig is egy kiadós ünnepi ebéddel kárpótoljuk tegnap este kifárasztott gyomrunkat. Ennyit megérdemel. Jó lenne egy kicsit szundítani is az este elôtt, ha enged a család, ha engednek a haverok, mert hát annyi dolgot meg kell még beszélni.

Este hétkor már alig van hely a Helyôrségi Klubban. Úgy látszik tényleg mindenki eljött. A többiek igazoltan hiányoznak. Az aperitif a

tegnap este után kicsit nehezen csúszik, de koccintani, azt muszáj. Könnyû vacsi a nehéz ebéd után. Ismét csak beszélgetési kényszer.

“Kivel kezdjem?” A háttérben egy szintetizátor és kezelôje erôlködik, de valahogy nem vagyunk rá vevôk. “Nem lehetne egy kicsit halkabban? Nem halljuk egymás szavát.” A kemény mag kissé bágyadt, sok energia maradt a Prémiumban. Úgy tûnik, beszélgetôs este lesz. A társaság pár fôs csoportokra szakad, de a csoporttagok mindig cserélôdnek.

“Mi van Veled? Hol dolgozol? Tetszik a munkád?” - a szokásos kérdések, de a jóbarátok sokkal messzebbre jutnak. Akik, bulizni készültek csalódottak, de aztán felpörög az este, amikor a 106-os blokk világhírû díszzsokéi veszik át az irányítást.

Szól a zene pirkadatig. A fáradtság elpárolog, õrült táncosok, kipirult, mosolygós arcok. Igen, ezt vártuk a ma estétôl! Nem bírjuk abbahagyni a táncot, a beszélgetést, az együttlétet. Hajnalodik, menni kéne. “Csak még egy kicsit maradjatok!” “Ugye felhívsz?”

“Tavasszal jöjjünk össze megint!” “Muszáj elindulnom, lekésem a vonatot.”

Sétálunk a Király utcán az Univ felé, mint egy egyetemi buli után. A jól ismert épületek között cseng a fülünk a hajnali csöndben.

Már vakon is hazatalálnánk, annyiszor megjártuk ezt az utat. Most mégis más.

Az élménybeszámolóknak csak nincs vége.

Nem akarjuk befejezni ezt az éjszakát. “Hát akkor... búcsúzzunk el !”

Viszlát egyetemi élet! Befejeztük. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

V. évfolyam, 1997-1998

állalkozom,tehát tehátvagyok vagyok VVállalkozom, Kisvállalkozások menedzsmentje

Tarka-barka, színes kavalkád, jólöltözött és udvarias vállalkozójelöltek, ragyogó ötletek és klassz kivitelezés. Ezt láthatta a szerencsés hallgató, ha véletlenül a Rektori Aulába tévedt 1998. február 21-én.

Írta: Áron Ismét megrendezésre került – immár 5. alkalommal – a Kisvállalkozások menedzsmentje címû kurzus szokásos téli prezentációja. Kemény félév és rengeteg munka állt annak a 65 vállalkozó kedvû hallgatónak a háta mögött, akik felvették Balogh Sára tanárnô tárgyát még a félév elején. Akkor szervezôdtek meg a 3-5 fôs csapatok, és fél év alatt 14 üzleti terv készült el. Belsô források szerint soha nem volt még ilyen kiélezett a verseny. Sokszor apró formai elemek döntöttek a helyezések között, bár az értékelési rendszer több volt, mint demokratikus. 3 szinten: egyetemi, banki és vállalkozói szinten is felkértek tanácsadókat az üzleti tervek elbírálására, ezen kívül a prezentációt külön brigád értékelte. A tárgy rendkívül népszerû a hallgatók között, amit talán az is fokoz, hogy nem csekély nyereményre számíthatnak a sikeres csapatok: a Baranya Megyei Vállalkozói Központ 25, 20 és 15 ezer forinttal támogatta az elsô három helyezettet, és két kiválasztott 1 hónapos amerikai utat nyerhet. És most lássuk, mire képes a

KREATÍV KÖZGAZDÁSZ NYÚLTAGY! Bumeráng Bt.: Szórakozott vagy és hetente elszórod a cuccaidat? Megoldás van, és egy postás képében érkezik. A Bt. által kialakított matricával ellátott igazolvány, iratok, pénztárca (?) megtalálója a postaládába hajítja az objektumot, ami rövid idôn belül tulajdonosánál köt ki.

Cybersoft Kft.: a cég számítógépes grafikák, prezentációk, homepage-ek készítésére szakosodott, saját bevallásuk szerint “a vizuális környezet igényességének fokozására törekszenek”.

Géniusz Kft.: kis- és középvállalkozásoknak adnak tanácsot, pályázatok, banki kérelmek megírását vállalják.

Manka Bt.: balkezesek számára árusítanak ollókat, háztartási eszközöket, bármit.

Motorspeed Kft.: az ötlet lényege, hogy kocsival mész a buliba, sakálra iszod magad, kocsival mész haza és mégse veszik el a jogsidat. A mentôangyal most összecsukható kismotorral surran a helyszínre (persze csak ha még van erôd felhívni), betámogat a kocsiba, a szimszonját berakja a csomagtartóba és házhoz szállít. Mindezt a taxis árak harmadáért.

Dekoraktív Kft.: Image, differenciálás, márka-megkülönböztetés. Ezek a szavak zümmöghettek a zsenge diák fejekben, mikor megszületett a nagy ötlet: lássuk el formaruhával a bankok, multik közönséggel kapcsolatot tartó rétegét, hogy ez is erôsítse a cég összhatását.

Bayer és Tsa Bt.: a falusi turizmus fejlôdésére alapozva panziót építenének Baranyában.

Görparadicsom Kft.: fedett görkorcsolyapálya, ugratókkal, akadálypályával, hétvégén diszkó, (lásd még: amerikai álom) Agrokonzil Kft.: agrár-szaktanácsadás kezdô agrártermelôknek.

Metromédia Kft.: megosztott álláspontot képviselek.

1. Fölülsz a metróra, unalmadban az ablakon bambulsz ki, és nézheted magadat, vagy a szemben ülô tükörképét. De itt a nagy ötlet: ha megfelelô nagyságú állóképeket ragasztunk, megfelelô távolságra a metróalagút falára, te az elôrehaladó mozgás miatt ezt filmként fogod érzékelni, mely képernyôje maga a metróablak.

2. Ilyen nincs, már itt sem hagynak békén?!

Elegance Divatszalon: a ruházati piacon óriási rés tátong, be kellett tömni, nevezetesen: a pécsi felsôosztály egyedi szabású, sa-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

ját maga által választott anyagból varratott ruhát igényel. Magas árak, jó minôség: még a gatyát is lehúzzák az emberrôl egy jó zakóért.

Meditour Kft.: Németországban a fogászati-gyógyászati kezelés egy rakat pénzbe kerül: ezért sok német hajlandó Magyarországra utazni, hogy itt tömesse be a szétpusztult fogait. Nekik jött létre a Kft: megszervezi az utazást, szállást, orvosokat biztosít és melegvizet Harkányban. Igen!

IQ Számítástechnikai Szolg. Kft.: az Internet nyújtotta lehetôségekkel élve munkaközvetítô adatállományt hoznának létre, segítve elhelyezkedésünket, hála nekik.

Love Full Kft.: Kit ne idegelne ki egy többnapos elôkészítést igénylô esküvôi hercehurca, annak minden nyûgével, szervezési nehézségével? Viszont ki az, aki ki szeretne maradni édes kislánya Nagy Napjának szervezésébôl, abból az örömbôl, hogy mindent megtett érte (talán utoljára), azért, hogy ez az amúgy csodálatos esemény zökkenômentes legyen? Nos az elôbbieknek nyújt teljes körû szolgáltatást a Kft, inkább a tehetôsebb rétegeknek.

A DÍJAZÁS: Az elbírálásnál 50%-ban játszott szerepet az innovativitás, a meglepetés ereje és a megvalósíthatóság. A másik 50%-ot a részletek: a személyzeti, pénzügyi, marketing terv, a jogi forma helyes megválasztása és a formátum adták.

Megosztott elsô helyezést kapott a Motorspeed és a Bumeráng Bt. Második lett a Görparadicsom Kft, harmadik pedig a Dekoraktív Kft. Közönségdíjat kapott a Metromédia eredeti ötletéért.

Reméljük jövôre is sokan szerencsét próbálnak a vállalkozások valóságízû szimulációjában! •

31

JUBILEUM

V. évfolyam, 1997-1998

Még nincs vége Matáv-Diákok: 2:3

Írta: Zoles Matáv SE: Cégvezetô, Automata átállító, Érmés és Kártyás, Rendeur.

Diákok SC: Kártyahamisító, Kártyanepper, Diák.

Vezette: Élet. Partjelzô nem volt, mert a küzdelem parttalanná vált.

A több éve folyó meccs elôzményéhez tartozik, hogy a Matáv SE régi kapusa, Érmés helyére újat, Kártyást szerzôdtette. A régi kapussal sok problémája volt az edzônek: rendszeresen feltörték, kicsi forgalmat bonyolított, egyszóval a csapat nem érezhette biztonságban a kaput.

Elsô félidô. A gyakorta bedöglô, sokszor felfeszített érmés telefonok helyett (és mellé) kártyás telefonokat helyeztek el a kollégiumokban. A jól helyezett lövés a diákok hátvédsorán megpattanva vágódott a kapuba, érzékeny sebet ejtve pénztárcájukon. (1:0) A Matáv SE lendületes, gyors támadásvezetése a diákokat az elsô percben komoly zavarba hozta: legtöbben a kukába dobták a korábban kidolgozott taktikát, azaz a fém körlemezkéket és a madzagos húszasokat, amelyek a valódi húszasokat helyettesítették.

A rövid konfúziót gyors megoldás követte:

idegenbôl leigazolták Kártyahamisítót, a nagyon technikás, rafinált játékost. Kártyahamisító a középpályán olyan bravúros cseleket mutatott be, amelyek meglepték a Matáv SE nehezen mozduló középpályáját és hátvédsorát.

A technikás játék eredménye több gólpassz volt: elôbb a 15-ik, majd a 31-ik percben voltak eredményesek a Diákok. (1:2) Ám a Matáv SE sem tétlenkedett. Egy cserével próbált frissíteni játékán: Rendeurt állította rá Kártyahamisítóra. Ez a taktika azonban csak idôlegesen fogta vissza Kártyahamisító játékát: a labdát immár Kártyanepperrel összejátszva továbbították Diáknak, aki ismét eredményes volt.

(1:3) Nem csoda, kérem szépen, a feketében játszó játékosok mindig is sokkalta gyorsabbak voltak Rendeurnél. A középpályára nehezedô nyomás azonban olyan nagy volt, hogy a jó gólpaszszok ára 20.000 Ft-ra is felemelkedett. Rendeur a 44-ik percben szabályellenes játékkal vádolta Neppert és Hamisítót, a bíró büntetôt ítélt, amit a Matáv érvényesített is. (2:3) A Félidôben a Matáv SE edzôje a következôket nyilatkozta: – A csapat technikai felszereltségét alaposan feljavítottuk: beszereztünk egy olyan számítógépet, amely bármikor megmutatja, hogy Nepper vagy Hamisító labdába ért. Így most már

Zebem Zeske

tudni fogjuk, hol csalnak a Diákok. Az elsô eredmények azt mutatják, hogy a kollégiumokban szenvedjük el a legérzékenyebb veszteségeket.

Erre a Diákok SC így válaszolt: – Egyrészt csapatunk nem csal; másrészt, hiába látja a számítógép a csatárainkat, leszerelni nem tudják ôket!

Második félidô. A Matáv kapusedzôt váltott, Automata Átállító személyében. Ô eleinte sikeresen dolgozott ki új védési technikákat, így Kártyás képessé vált a rafináltabb labdák kivédésére is. A nyomás azonban továbbra is nagy volt: Hamisító és Nepper kitûnô (bár szabálytalan) játéka országosan havi 200 milliós veszteséget okozott a Matávnak. A meccs persze tovább folyik...

Utószó. A cégvezetés úgy határozott, hogy ideiglenesen egy defenzívebb taktikára váltanak: a kollégiumokban, ahol a legérzékenyebb veszteségek keletkeznek, nem lesz kártyás telefon. Ezek helyett érmés készülékeket szereltek fel. Igaz, hogy így nem keletkezik akkora bevétel, de legalább veszteség sem! A Matáv Rt. további tervei közt szerepel, hogy átvesznek egy, Olaszországban már tesztelt technológiát, és a chip– es telefonkártyák helyett mágnessávosakat alkalmaznak. Ezeket állítólag nehezebb hamisítani. Mondom, állítólag. Addig meg a kollégiumokban gyûjtögethetjük a húszasokat. •

Avagy Sítáborslovensková, egy kezdô szemével

Írta: Áron

Képzelj el egy csodálatos hetet a Chopokon, verôfényes napsütés, 80-100 centis hó (puha, nem lefagyott tetejû dararászórásos), hibátlan lesiklás elsôre, aztán a borovicska és a gyönyörû lányok. A prospektusokban ilyennek láttam!

De kezdjük az elején! Ismeretlenül csöppentem a társaságba, akik azelôtt is el-eljártak már: volt köztük irodalmár, technikások, fizikások, már oktató matektanár, lökött ‘30-asok, akik még nem hajlandók a családi tûzhely melegénél élvezni jól megérdemelt munkájuk eredményét. A “szakképzett orvosokat biztosítunk” jelige Rolandra, egy negyedéves POTÉ-s srácra vonatkozott. Beszállás Pécsett. Szekszárdon már emelkedett a hangulat, viszont Durvaföldváron néhányan már kitaccsoltak. Delírium

32

trémens közelít. Gyönyörû emeletes busszal utaztunk, sofôrünk megbízható munkaerô és jó haver egyben.

A megérkezés sajnos kikezdte a fent említett (lásd: fent) álmot. A szállásnál nem volt hó és az is olvadt. Annyi volt, hogy egy ügyes kezû síelô folyamatosan maga elé dobálva leérhetett volna. Szállásunk jól megközelíthetô, neoszlovák stílusban épült mûremek. Óriási bernáthegyi mutatta az utat fölfelé, akit nagyon megkedveltünk, és nem is értettem, hogy az utolsó vacsora miért sikeredett olyan rágósra.

A második nap a Felfedezések Napja, ez volt akinek a busz megtekintését jelentette, ám a bátrabbak felöltötték UFO-Jeti szkafanderüket és csatába indultak. A bérceken mégis volt hó, csúszós ugyan, nedves is, de hó. Íme az elsô lesiklásom: takk-nyekk-zump-flöccs... 3 méter.

(Felállni gyorsan, és röhögj magadon, az sokkal jobb, mintha mások röhögnek rajtad.) Na most ezt be kell szorozni 16-tal, pluszmínusz 3 és kijön, hogy milyen színû volt a térdem aznap este. A hóeke az egy naiv dolog, de csak a negyedik napon. Az elsô hármon 5 méterenként zakóztam, és megízleltem, hogy lehet a sziklából vért facsarni (üvegszilánk nélkül). Siklás után természetesen borovicska. Erre a fenyôtûlevelekbôl készült italra méltán büszkék a szlovákok, vetekszik a mexikóiak Tequilájával. A nap óriási bulival végzôdött Liptószentmiklóson (Liptovsky Mikuláson, de az csúnya). Itt jöttünk rá, hogy a szlovákok a magyaroktól származnak. Erre perfekt beszéltünk szlovákul.

3-4. nap: a felfedezések folytatódtak, becserkésztük a Jasna Dolinának nevezett cseppkôbarlangot (Aggtelek-minôség), és Ernô, a

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

V. évfolyam, 1997-1998 matematikatanár meglepô dologra figyelt fel. A barlang legmagasabb pontján alig volt oxigén, csak széndioxid. Vegyjele CO2, és különleges ismertetôjegye, hogy felfelé száll. (Persze az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az általános szlovák csipkelôdéseken túl a vendéglátóinkkal jó viszonyban voltunk, egy csomó szót tanultam pl. Patricktól, a pincértôl.)

5. nap: fekete betûkkel írom e sorokat: elvesztettem minden vagyonom egy fekete pénztárca képében (ötszámjegyû összeg) és kiestem a tárcsás felvonóból, ami a megaláztatás netovábbja. De az Ember felkel! (És újra elesik.)

Abban, reménykedem, hogy szegény kis pénztárcám a tavaszi olvadáskor szépen lassan lecsorog a réteken, egy szegény Másenyká találja meg, és végre megveheti a tehenet, amire már évek óta úgy vágyik, és a kis Petrov is boldog mosollyal arcán szürcsöli az édes málákót.

A társaság nagyon jól összerázódott, esténként tombolt az István a király, a Csinibaba, a Scrabble, a Römi, a Kretén és a delírium. Volt egy srác, akit a 7 nap alatt egyetlenegyszer sem láttam józanon.

Utolsó napok. Végre kezdek beindulni, már zizzenek a többiek után, tákká-tákká-nyekke-

Mese a peches ebihalról

JUBILEUM

nyekke, összefüggô távolságokat teszek meg, több száz méteren át nem zakózom. A megállással még vannak apróbb problémák, de most már azt is képes vagyok eldönteni, hogy melyik oldalamra essek.

Szóval uralom a helyzetet, a szél süvít az arcomon, ragyogón süt a Nap, és én megfogadom, hogy jövôre is Sítáborban a helyem. •

Tömegközlekedj Pécsett!

Írta: a

Hol volt, hol nem volt, az üvegszemû kurta malac farkán volt egyszer egy kacsalábon forgó kastély. A kastély parkjában pedig egy tavacska. Itt született meg a kis ebihal sok-sok társával együtt.

A szülei szorgosan nevelgették, iskolába járt, végül még a híres Janos Panos Varázslóképzô Egyetemre is sikerült bejutnia. Örült a kis ebihal, hogy végre világot láthat, megismerheti a Nagy Zöld Varázstrutyi városát. Az egyetlen gond az volt, hogy az egyetemtôl hétmérföldre kapott szállást, az Uran235city szélén található Szántójaniban, a legtehetségesebb varázslótanoncok kolijában.

Telt múlt az idô, eljött az elsô nap a híres JPV-n, aminek volt egy tornya is. Az elsô elôadás, a “Hogyan varázsoljunk pénzt?” címû, 10-kor kezdôdik, hát gondolta a kis ebihal, hogy felhúzza a csörgôórát 8 órára (elsô nap semmiképp nem akart elkésni). Így is tett, de reggel, amikor csörgött az óra, a kis ebihal nem ébredt fel teljesen, félálomban lenyomta az órát és durmolt tovább.

Aludt még egy jó ideig, mire végre felébredt. Látja ám, hogy sietnie kell, ha el akarja érni a 21-es számú Nagy Sárga Füstokádót (Etna+rókázó kínai), amivel eljuthat az egyetemre (JPVtoronnyalszürkefallal). Kevés az ideje, gyorsan felöltözik, fogat mos, megmosakszik, és rohan le az NSFüstokádó megállóba. Fut, fut, fut, de a NagySF az orra elôtt húzza el a füstfelhôjét. Szegénynek pihenni sincs ideje, elôkapja a varázslótanoncok elmaradhatatlan mindigkéznéllévô NSárgaFmenetrendjét és elkezd számolni, mint az eszement.

Még egy perc a 2-es számú NagySárgaF indulásáig. Uzsgyi, a kis ebihal megiramodik, sprintel a 2-es megállójába, majd kiköpi a tüdejét, bekapcsolja a bôrlégzést is, és csak rohan, rohan, hisz már látja az NSárgaFüstokadót közeledni, ô meg sehol sincs még a megállótól. Ahogy fut, elszáguld mel-

lette a NagySFüstokadó és megáll. Szerencsére jó sokan vártak már rá, sokáig tart a beszállás, az ebihal is fel tud kapaszkodni utolsónak. Éljen, mondja, f*sza csávó vagyok. Az már más kérdés, hogy folyik róla az izzadság és alig áll a lábán. A lényeg, hogy fenn van az FSNen. De milyen SFNen? Az elsô kanyarban az YNSF másfelé fordul, mint ahogy szokott! Ránéz a táblára és látja, hogy az 1es számú YNFSre szállt. Pánikol a kis ebihal, mi lesz most, mit tegyen, hiszen ez az YNFS az elfuserált agyú kockaházvarázslók városrészébe, nevezetes nevén Kertvárosba viszi! Gondolkodik, gondolkodik a kis, és most már peches ebihal, és hirtelen mentô ötlete támad. Újra csak elôkapja menetrendjét, és látja, hogy ha leszáll a Kertvárosi SárgaNagyFüstokadó-állomásnál, a 60-as számú ENESEFfel még beérhet az órára. Már csak az a kérdés, hogy hol kell leszállnia. Megy a busz, ô meg néz kifelé, hogy mikor jön az nosófôállomás, hol lát sok sôfonót egy csoportban. De semmi ilyesmit nem lát, elkezd gyanakodni, hogy már elhagyta a megállót, ahol le kellett volna szállnia. Meg is kérdez egy tatát, aki rádöbbenti a véres igazságra, már két megállóval elhagytuk az állomást. Szegény peches kis ebihal a busz egy csendes kis zugában sírdogál, kesereg, hogy már az elsô napján el fog késni a JPVtoronnyalszürkefallalzöldtetôvel és így lemarad a pénzvarázslás alapjairól, ami igen nagy veszteség lenne (jelige: “csóró egyetemisták”).

Nagy búsan száll le az uran235citybeli megállóban, harmadszor is elôkapja csodatevô talizmánját, csodafegyverét, ami eddig még minden bajból kisegítette, a Menetrendi Tájékoztató Pécs Helyi Autóbuszjáratairól nevû könyvecskéjét. Már megint csak egy perc a kettes indulásáig és a busz már ott a kanyarban. Nincs mit tenni, a kis ebihal elôrántja másik varázstárgyát, a piros-sárga kockás repülôlábtörlôt, felpattan rá, és máris a megálló felé tart. Mint a villám, hasítja a levegôt a lábtörlôn

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

a megállóig az ebihal, és megint eléri végül az ygaNagráSodákotsuFót. Gondolja a kis peches, hogy nincs nagy gond, maximum késik 10 percet, és vígan dalolászva ül le az egyik ülésre. Hohó, nem oda Buda! - mondja kárörvendôen az ágraSNagyodákótsLiFes újra a Kertváros felé fordul. A kis ebihal írtóra begurul, ennek már fele sem tréfa, kinyitja Hobbivarázsló címû zsebvarázsigetárát és dühösen elmormog egy varázsigét, amivel magához hívja a kis ebihalak vedôszellemét, a jóságos HétszônyûRôtszakállú Kapanyányi Monyót. Jön is a nagy szellem, a kis ebihal pedig megparancsolja neki, hogy fordítsa jó irányba az okádóFüstSárgaNagyot. Ez nem is lenne nehéz feladat H.RK..M.-nek, csakhogy a Sötétség Birodalmának királynôje által irányított Pécsi Tömegközlekedési Rt. épp az ilyen esetekre bérelte fel gonosz Nyolcszônyû Bajuszos Kapanyányi Monyót, aki jön is azonnal nagy sebbel-lobbal.

Egymásnak esik a két hatalmas szellem, reng a föld, kiont a Csele-patak, meg a JPVtoronnyalszürk efallalzöldtetôvelate-tônkereplômikiegérrel falai is megrezdülnek. Sajnos végül a Nyolcszônyû felülkerekedik a Hétszônyûn, egyel több szônyének köszönhetôen így hát az gaNSárgáódakotsüF mégiscsak a Kertváros felé indul. A peches kis ebihal már le sem pottyintja az egészet, csak leül és bambul kifelé az ablakon. Mélységes letargiába esve érkezik vissza már másodszor az Urán235citybe, ahol csakazértis a 2-es számú NagyokádóFüstSárga megállójába csörtet, az emberek méterekkel kikerülik, látva a rettenetes ebihal éktelen harag-ját. Jól megnézi a közeledô NSFszámôt, rádörren a sofôrre, aki rémülten húzza össze magát a vezetôülesben. A NSF most már jó irányba fordul, de még hosszú, kalandos utazás várt a kis peches ebihalra, míg végül eljutott az egyetemre (vivaJPV) hogy a pénzvarázslás csínját-bínját végre kitanulhassa. Itt a vége, fuss el véle. •

33

JUBILEUM

V. évfolyam, 1997-1998

A szó elszáll… Verba volant…

Akar valaki sok pénzt keresni rövid idô alatt?

A recept nagyon egyszerű, csak egy jó ötlet kell hozzá. Nézzük meg például, hogy valaki a század közepén megvette a Holdat, és most elkezdte árulni, így most bárki hozzájuthat potom pénzért egy kis parcellához. „Nekem miért nem jut eszembe ehhez hasonló?” - gondoltam, amikor valami elkezdett derengeni a fejemben. Írta: Verbi Megvan! Szavakat fogok árulni. Ezután bárki odajöhet hozzám, és megvásárolhatja a számára megfelelô szót. Természetesen lennének más és más árú szavak. Ezekre szolgálnának a különbözô kategóriák. Lennének olcsó, ún. bóvli szavak, ide tartoznak például az agydaganat, tetvészkedik, Adóhivatal és hígtrágya. Középkategóriás szavak: kubikus, balin és az ül. A drága szavak sorát a mobiltelefon, a simul, és a dévérkeszeg kezdené. A katalógusból mindenki kiválaszthatja a pénztárcájának és a személyiségének legmegfelelôbb szót. Ha valaki olyan szót szeretne megvásárolni, ami nem szerepel a katalógusban, azért természetesen felárat

kell fizetni, egy okmány kitöltése mellett, amelyben elfogadják azt, hogy ezért a szóért én nem vállalok felelôsséget. Extra felárat kell fizetni az olyan szavakért, mint a bárányfelhô, szemérmetes, és a pongyolapitypang. A boldog tulajdonosok büszkén mesélhetnek ismerôseiknek új szerzeményeikrôl. Kitehetik a szobájuk falára vagy ráírhatják a névjegykártyájukra: Kovács Béla, a tepertô és a talán tulajdonosa. Láthatjuk majd a legfelsô tízezret az estély, vagy az operaház tulajdonlásától a magasba szárnyalni, a fiatalokat a bor és az ópium mámorába zuhanni, és titkárnôket, a bot, a csini, a nasi, és a paraj szavakat fiókjuk mélyére rejteni.

Természetesen ezt a tevékenységet is le kell

KözGÁZ

védeni. Gondoljuk csak el, mekkora jogi viták lennének abból, ha egy szót többen is eladnának. Nem mellékes az sem, hogy ha nem sikerülne megtartani a monopóliumunkat, akkor kénytelenek lennénk a verseny következtében lemondani az értékesítésbôl származó extraprofitról is.

Mi lesz akkor, ha már szinte az összes szó elfogyott?

Mindig lesznek olyan gyûjtôk, akik hajlandóak lennének egyes szavakra akár vagyonokat áldozi. Mivel a szavak magánkereskedését a törvény tiltja, így csak az általunk rendezett aukciókon lehetne újabb szerzeményekhez jutni.

Mit csinálok majd, ha már jól meggazdagodtam? Megveszem a Napot és elmegyek oda nyaralni, ott biztosan jó meleg van. •

Kocsmafüstös folyosóink

„Kérjük azokat a nikotinfüggőket, akik a folyosón hódolnak káros szenvedélyüknek, hogy a cigarettacsikket a hamutartóba dobják, ne a földre, és nyissák ki az ablakot, ha a füst miatt lecsökken a látótávolság. Nagyon köszönjük!” Írta: bb Jogos! Gáz van! Közgáz. Vagy nevezzük inkább közfüstnek. Igazuk van azoknak, akik a fenti pár sort intézték a hallgatósághoz (a továbbiakban szívósághoz). Nem kell mindent lenyelnünk.Valójában nincs rá szükség, hogy a dohányzásról mélyreszántó vitát kezdjünk, hiszen mindenki tisztában van azzal, hogy ez mivel jár. Megértem azokat is, akik teszik, és azokat is, akik nem. Egyrészt jó, mert megnyugtat, kikapcsol, vizsgaidôszakban jó indok arra, hogy egy kicsit pihentessük az agyunkat, és csak öt percre kimászszunk a tankönyvekbôl. Azoknak is jó, akik épp beleássak magukat az alagsor egyik irodájában valamilyen munkába, és pihenésképp telefüstölik a legalsó szintet. Másrészt érthetô, hisz cigarettázni sem a HÖT-ön, sem a Szolgin nem illik. És rossz, amit ugye nem is kell ecsetelni. Sajnos azok szívnak leginkább, akik csak tûrik és vágják a füstöt a Zöld Szalonban, vagy az IKA Iroda folyosóján. Hol itt a tolerancia? És hol a légkondi?

34

Melyiket lehetne olcsóbban megúszni? Még szerencse, hogy a büfében mást tesznek cigi helyett a szájukba.Középiskolás éveink alatt a WC-kben tapasztalhattunk hasonló töménységû füstfelleget, mint ami a Zöld Szalonban terjeng napközben. Pedig olvasni elvileg már mindannyiunk tud: “Dohányozni tilos!” figyelmeztetnek a táblák a zöld falon. Vagy lehet, hogy az átláthatatlan tüdôroncsoló légkörtôl már nem is látják? Lehet, hogy – hasonlóan a középiskolás évekhez – oktatói felügyelôket kellene állítani a dohányzásra nem kijelölt helyekre, akik aztán jól összeszednék az indexeket, vagy fekete pontot osztogatnának.

Vagy tényleg elég lenne csak egy kicsit odafigyelni arra, hogy hol és mikor gyújt rá a szívni (és szívatni) vágyó. Esetleg az udvaron, vagy a tetôn, vagy csak egyszerûen körülnéz, és ahol kevesebben vannak ott csonkítja egészségét. Gondolom senkinek sem esne jól, ha brutális büntetések bevezetésére lenne szükség, végülis erre nincs szükség. Intelligens emberek vogymunk. (Lehet, hogy cigihamuvá leszünk?) Aztán itt van a tûzveszély.

Látni ugyan nem láttam még égô kukát (csak pa-

rázslót, de tényleg), de már éreztem olyan illatot, hogy nem csodáltam volna, ha valakinek eszébe jut kihívni a tûzoltókat. Itt is csak egy kicsit elég lenne odafigyelni. Nem mindegy hova dobjuk.

Inkább ne játsszunk a tûzzel. Egyébként úgy érzem, a korosztályunkban már nem divat a dohányzás. Még mindig többségben vannak Karunkon azok, akiket “csak” szívatnak, de ô maguk nem szívnak. Talán ezért is lehetne korlátozni a füstölgések helyét. És talán még mindig jobban megéri nem venni cigit (havonta 3-4 ezer forint– ért), mint egy alkalommal ötezret kifizetni azért, mert olyan helyen gyújtottál rá, ahol nem volt kirakva a “Dohányzásra kijelölt hely” tábla. Tényleg olcsóbb, kellemesebb és egészségesebb füst nélkül élvezni az egyetemi éveket. De lehet, hogy a kari logóval ellátott gázálarcok árusítása is jól bejönne. Talán a HÖT kedvezményes áron árusíthatná. Egyszerûbb, ha nem szívatjuk egymást, tényleg figyeljünk egymásra, legalább szellôztessünk a folyosón a napi adag után (inkább húzzunk több kabátot, vagy csak szorosabban bújjunk össze, hogy ne fázzunk). •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

V. évfolyam, 1997-1998

JUBILEUM

A világ teremtése

Egy közgazdász hallgató szemszögébõl

Kezdetben teremté az Úr az Eget, azaz az Egetemet, amit akkoron a Saághy közgazda nevérôl Közgazdasaághy Egetemnek neveztek volna.

Az Egetem pedig akkoron kietlen vala, és az egész Egetemen sötétség uralkodott vala, pedig még akkoron hallgatók nem igen léteznek vala. És mondá az Úr “Legyen világosság”, és annakokáért Professzorokat teremtett vala, hogy legyenek.

Azután pedig fogadott sok villanyszerelôket és a villanyt az egész vonalon bevezettette vala, mivel a sötétség mégis igen nagy vala. És lôn este és reggel; elsô nap. Azután teremtette a dékáni segédhivatalt, amit akkoron pokolnak nevezett vala. És hogy eme hivatalnak néha-néha munkálkodás is essék, teremtette az Úr az elsô indexet.

És lôn este és reggel; második nap. Azután hallgatókat teremtett a Földön. És behunyván jóságos szemeit a Földre nézve mondván: mi kék az ég, mi zöld a föld. Azután elválasztá a vizet a földtôl. Ennek okából sok szegény hallgató feje föld nélkül maradni muszájkodott.

És lôn este és reggel; harmadik nap. És mondá az Úr “Gyûljenek a vizek egy helyre”, és megalakult a külügyi szak. És mondá az Úr “Gyûljenek a szárazföldek egy helyre”, és megalakult a közigazgatási szak. És mondá az Úr “Gyûljenek a szerencsétlenek egy helyre”, és megalakulat a kereskedelmi szak. És lôn este és reggel; negyedik nap. Azután mondá az Úr “Hajtson a föld gyenge füvet, hogy szegény hallgatók éhezni ne muszájkodjanak”. És létesítette vala az elsô menzát.

Azután teremtette a tudás fáját, kutyafáját, meg a teringettét. És mondá: a teremtésit. És lôn este és reggel; ötödik nap. Azután teremtette a napot, azaz a dékáni szünnapot, a holdat, azaz a katasztrális holdat és a csillagokat, a katonahallgatók gallérjára.

És lôn este és reggel; hatodik nap. Azután így szólt az Úr: Pezsdüljön a föld az élô állatok nyüzsgésétôl” És akkoron az Egyetem igen benépesült vala.

Ô maga pedig kifáradván pihenni tért. És mindenütt igen nagy vigasság vala. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

Írta: SzZ

35

JUBILEUM

VI. évfolyam, 1998-1999

Égésnyomok egy wimpin Terítéken a büfé...

A Rákóczi úti épületegyüttes egyik központi helyisége, ahol az átlagos egyetemi hallgató és az oktatók nagy része is már megfordult néhányszor. A hely, ahol mindenki olthatja szomját, töltheti pocakját és elütheti felesleges idejét. Ez pedig nem más, mint a büfé... Írta: bogi Sokszor, sôt túl sokszor szenvedtem végig a gyakran végtelennek tûnô sorban állásokat, hogy aztán mindenféle galibába keveredjek.

Reggel 10 óra fele hangzott el az alábbi könnyed párbeszéd: “Csókolom, egy sajtos kiflit és három deci kólát kérek!” “Tessék, 90 Ft lesz.” – hangzik a válasz, én pedig már érzem a számban a kifli friss ropogós ízét. Igen ám, de sajnos egy új ezrest szorongattam a kezemben, ami alapvetô hiba volt. “Túl nagy’ – vágták fejemhez. A pult mögött álló hölgynek nem sikerült visszaadni belôle, így az ígéretesnek indult reggelim meghiúsult. “Jöjjön vissza késôbb!” – hallom még “sovány” válaszát, ám arra a kérdésre, hogy miért nincs váltópénz rendszeresen, reggelente és miért kell az éhes vendégeket elküldeni, már nem kaptam választ.

Még az elôzô tanévben történt az alábbi eset: éppen újabb áremelés történt, amit elfelejtettek a vásárlókkal közölni, így többek között azt is, hogy a wimpire spriccelhetô feltétek ára egyik napról a másikra kikerült az eredeti árból és extraként kerül felszámításra.

Akkoriban egy “nyomintásnyi” majonéz 10 Ft-ba került, és a wimpi ára is emelkedett.

A következô kis történet frissebb keltezésû, talán egy hónapja történhetett. A gyanútlan vásárló mûanyagpoharat próbált beszerezni (készpénzfizetés ellenében) a büfében egy hirtelen támadt ötlettôl vezérelve ugyanis azt hitte, hogy a készséges munkatársak megértik majd szorult helyzetét.

“Mennyibe kerül a 2 dl-es pohár? 10 db kellene.”

“Hmmm…. 5 Ft” “Kérhetnék inkább a 3 dl-esbôl?”

“Persze! Mennyibe kerül?” – száll a kisegítô szándékú válasz.

Ezt követôen minden érv csukott fülekre talált, így a problémára nem találva megoldást a “szemtelen” hallgató odébb állt, ám közben egy rövid expozét hallgathatott végig a vállalkozás mûanyagpohár filozófiájáról.

36

Más: egy bátorkodó “Blokkot kérhetnénk?” kérdésre kapta egy hallgató az alábbi feleletet: “Blokkot nem adhatunk ki, mert megtiltotta a fônök!” (Nem tudom figyelte-e már a Kedves Olvasó, de vannak olyan alkalmak, amikor “titokban” mégis be merik ütni a vásárolt tételeket a pénztárgépbe, elszámoláskor ezzel biztosan nagy riadalmat keltve a fônökben.)

Valójában az, hogy korábban még a telefonkártyát is felárral értékesítették, már nem is tartozik a fajsúlyosabb problémák közé.

Végezetül még egy utolsó történet a csokorból: szenesedett wimpi kerül ki a grillbôl, érkezik is a panasz: “Elnézést, de ez a wimpi meg van égve!” A válasz sem késik soká: “Áááá, dehogyis, csak egy kicsit megpirult!”

A fenti történekek olvasása után még arra gondolhatnék, hogy az ilyen kalandok és a büfével kapcsolatos problémák egyediek, ám “sor(s)-társaim” a pult elôtt várakozva már többször panaszkodtak a vendéglátó egységre. Érthetetlenül magas az árszínvonal, ami azonnal felveti a kérdést, hogy mégis miért pont az a vállalkozó viszi a boltot, aki. A bérleti szerzôdés valószínû valamilyen biztosítékra szükség lenne a magas árak ellen. Összehasonlításképpen megfigyeltem néhány más büfének az árszínvonalát és megdöbbenve tapasztaltam, hogy kedvenc kari egységünk akár a budapesti restis-büfés árakkal is felveszi a versenyt, sôt még el is hagyja néha azt (pl. hamburger árak alakulása: Bp. Déli Pályaudvar 150 HUF, JPTE KTK 160 HUF).

Két lehetôség kínálkozik az egyszeri vendég számára, megszokik vagy megszökik. A választás nem egyszerû, mert választani nem igazán lehet és aki éhes, az kifizeti a borsos árakat is. Kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, aminek megoldására nem nagyon van lehetôségünk.

A büfé tulajdonosa pedig szépen gyarapodik, egészen addig, amíg 30 Ft-ért kínálja a Plussz tabletta darabját, meg amíg háromdeci csak kettô és félnél egy kicsit több, nem is beszélve a wimpi 110 Ft-os Hubble teleszkóppal vizsgálható áráról. A büfé menedzsmentje

egészen profi követô taktikát eszelt ki pl. a wimpire, hiszen a Mc Donald’s példáját követve úgy emelte az árat, hogy közben csökkentette a virsli, majd finoman a sajt mennyiségét is. Én pedig felteszem magamnak Árkus József nagysikerû színpadi jelenetének minduntalan visszatérô kérdését, amihez hasonlót egy drága, mégis egyszerû karosszék módszeres szétbontásakor ismételget: “Mi kerül ezen a wimpin 110 forintba?” Tényleg mi? És tényleg nincs lehetôség egy más megoldásra, olcsóbb árakra, jobb nyitvatartási idôre, és emberibb kiszolgálásra?

A válasz elveszik a “Neked? Másvalamit?

Kérsz? Te? Mégvalamit? 140!” gépiesen ismételgetett szavak tengerében… és holnap úgyis visszamegyünk hisz az éhség nagy úr. • Gazdag László

Gyerektenyér Van egy kis gyerektenyér, egy gyûszû ha belefér, nôl, nôl a bolondja, az ujjamat már megfogja Kerekedik a tenyér, egy kisegér már belefér, ujjait ha szétnyitja, leánysikoly a jutalma Izmosodik a tenyér, lányok melle belefér, hogy repked a sok szoknya, a kis huncut kapkodja Egyre nagyobb a tenyér, söröskancsó belefér, ujjait ha bezárja, a szuronyt már markolja Végtelen már a tenyér, egész világ belefér, meg is simogathatja, mégis összeroppantja

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

VI. évfolyam, 1998-1999

Mi mondtuk, ok lejegyezték

JUBILEUM

Hallgatóink aranyköpései

Élénk beszédtéma most a módszertani-statisztika szigorlat. A 80-as évek második felében szintén volt statisztika szigorlat, most két tanulságos történetet idézünk fel a hőskorból. Írta: Statisztika Tanszék Az elsô történetnek elôzménye is van. Szorgalmi idôszak, péntek reggel 8 óra (elôzô este Szakest), homályos, esetenként üveges tekintetek a statisztika-szemináriumon. A külsôbelsô szórásról van szó, már mindenki föladta, csak néhány külföldi jegyzetel szorgosan (akkoriban 10- 15 fô általában a fejlôdô országokból származó külföldi hallgató volt évfolyamonként karunkon).

– De kollégák, ez most már egyszerû, most vezettük vissza e fogalmakat az egyszerû, sima, mondhatnám mezei szórásra (ld. mezei egér, mezei nyúl stb.).

Vizsgaidôszak, szóbeli szigorlat a tanszéken háromtagú bizottság elôtt. Belép egy vállas, villogó szemû fekete fiú. Az elsô percek után már látszik, hogy a helyzet meglehetôsen reménytelen. A bizottság még kísérletezik.

– Kolléga, legalább azt mondja meg, hogy ez a képlet – amire most kis botommal rámutatok – micsoda. Csak a nevét, azt hogy milyen szórás?

– Sajnos nem tudom.

– Addig innét el nem megyünk, amíg erre valamit nem mond.

– Talán... mezei szórás!

– Mii? Honnét veszi ezt a baromságot?

– Hát a Sanyi tanár úr…

– Jóska! Telefonhoz hívnak!

– Nem hallom!

– A szomszéd szobában.

– Azt sem hallom!

– Gyere csak, azért ellenôrizzük!

Pár perc múlva: – Kolléga, kissé szokatlan amit mondott, e szakszó esetleg a Deviation Vulgaris értelmezésben lehet terminus technikus, de térjünk rá a b.) tételre.

– A tételt értem.

– Ez igazán örvendetes, kolléga.

– Pusztán nyelvi nehézségek akadályoznak a kifejtésben.

– Ez sajnálatos kolléga. Milyen nyelven tudná elôvezetni?

– Angol nyelvû könyvbôl tanultam.

– Kérem, folytassa angolul.

– Öö... angol nyelvû könyvet olvastam, de nem értettem, hogy mi van benne. Én Francia

Afrikából jöttem, a középiskolát franciául végeztem.

– Kezdje csak bátran franciául. Kollégánk több évig tanított Algériában az egyetemen franciául statisztikát, és Franciaországban vendégkutató volt statisztika területen. Majd Ô fordít a bizottság többi tagjának.

Pár perc múlva: – Szomorúan kell megállapítanunk, hogy nem nagyon van mit fordítani. Ha Ön visszatér hazájába, bizonyára felelôs pozícióba kerül, ott szükség lenne a statisztikai ismeretekre is.

– Sajnos én nem térhetek vissza hazámba, mert ott 12-szeres gyilkosságért köröznek.

– Ezt komolyan mondja?

– Azt, hogy ezek gyilkosságok, azt csak a hazámat átmenetileg uraló imperialista bábkormány állítja. Én a hazámat felszabadítani kívánó Marxista-Leninista Népi Demokratikus Felszabadító Front katonájaként öltem meg imperialista zsoldosokat. Legutóbb egy egész járôrt... Ôk is éppen hárman voltak...

A bizottság visszavonult és a következô határozatot hozta: – Sok sikert kívánunk hazája felszabadítási harcaihoz, de ezúton is felhívjuk figyelmét a békés, tárgyalásos konfliktusrendezés elônyeire.

A statisztika elmélyültebb tanulmányozását elôsegítendô átnyújtjuk a Modéles économetriques et induction statistique címû szakkönyvet, aminek tartalmáról a legközelebbi alkalommal fogunk beszélgetni.

A második történet vizsgázója elé a tanszék általános statisztikát oktatói nagy várakozással tekintettek, teljes létszámban részt is vettek a szigorlati bizottságban. A szigorlati bizottság elnöke Hoóz professzor úr volt, aki a c.) tételhez tartozó demográfiát elôadáson adta le, így nem ismerte a hallgatókat. Elôre jeleztük a professzor úrnak, hogy egy leendô oktató kollégának kiszemelt hallgatóról van szó, és ragyogó feleletet fog hallani. a.) kérdés: Egyszerûbb módszerek alkalmazása a leíró statisztikában.

– Világos a kérdés számomra, de javaslom a jövôben a kérdés árnyaltabb megfogalmazását.

Ami ugyanis egyszerûbb módszer oktatói szempontból, egyáltalán nem biztos, hogy hall-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

gatói megközelítésben is ezt a jelzôt kapná. Természetesen én azért kifejtem a kérdést.

Kifejti. Szintúgy a b.) kérdést a regressziós modellalkotásról. Röpködnek a levegôben a maximum likelihood-ok, tetôk, gammák, kszík, farokvalószínûségek. Továbbfejlesztési lehetôségekrôl, új kutatási irányokról is hallunk Az általános statisztikát oktatók önelégült mosollyal dôlnek hátra. Lám, lám, a mi tanítványunk.

Kérdezô tanár: – Szemernyi kétségünk sincs afelôl, hogy ugyanilyen magas színvonalon tudná a kolléga folytatni, így a feleletet le is zárhatjuk.

Hoóz professzor átveszi a szót.

– Engem is meggyôzött az Ön biztos tudása, így a c.) kérdésbôl, a népszámlálások kérdéskörébôl csak egy adatot kérek. Hány évente vannak hazánkban népszámlálások?

– Kedvenc demográfiai témám a népszámlálás. Az ókori népszámlálások papiruszra történô rögzítésétôl napjaink számítógéppel kiszolgált regiszter...

– Nincs kétségem kolléga, hogy ugyanilyen magas színvonalon folytatná, mint eddig. Talán elkerülte a figyelmét, hogy csak egy adatra kérdeztem rá. Hány évente tartanak népszámlálást?

– A népszámlásokat... azokat… há… há (rémült fejrázás a bizottsági tagoknál) hát a KSH adatközléseibôl teljesen nyilvánvaló, hogy öt évente tartjuk.

Elkomoruló professzori arc.

- Öt évente tartják az ún. kisebb népszámlálásokat. A nagyobb, a jelentôsebb népszámlálásokat húsz évente bonyolítják.

A bizottság visszavonul, majd értékel: – A bizottság megfontolja a kolléga tételcímmódosító javaslatát. Nagy örömmel hallgatta az a.) és b.) kérdésre kapott igen magas színvonalú választ. Ami a c.) kérdést, a népszámlálásokat illeti, a há, illetve 5, valamint a 20 év súlyozott átlagolással – feltételezve természetesen a megfelelô súlyarányokat – valójában kiadja a helyes választ, miszerint a népszámlálásokat tíz évente tartják. Gratulálunk, kolléga, a jeleshez. •

37

JUBILEUM

VI. évfolyam, 1998-1999

Kicsi csillag legendája

Nagyon régen történt mindaz, amit most elmesélek. Olyan régen hogy már a legvénebbek sem emlékeznek rá, csak az ilyen magamfajta, csavarintos agyú regősök. De higgyétek el: a szépséges Kicsi Csillag legendája szóról-szóra igaz. Írta: elbé Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Meglehetôsen kis ország volt, de a szép tájak, a takaros falvak, a rendezett városok nagyon otthonossá tették. Dolgos, egyszerû emberek lakták ezt az országot, akik lelkiismeretesen, keményen végezték munkájukat, és nagy-nagy békességben éltek együtt.

Hanem egy napon aztán beköszöntött a szárazság. Persze akkor még ez is egy szokványos napnak tûnt, csak jóval késôbb, amikor visszatekintettek az eseményekre, jöttek rá, hogy ekkor kezdôdött minden. Meleg szellô fújdogált, a Nap vakítóan tûzött, az emberek gyakrabban törölgették izzadt homlokukat a földeken, sûrûbben nyúltak a frissítô vizes– vagy boroskancsóikért a mûhelyben.

Napra nap jött, hétre hét, a szél egyre jobban fújt, a Nap kegyetlen egykedvûséggel küldte sugarait – és nem esett semmi esô.

Említettem, hogy lelkiismeretes, dolgos emberek élek itt, akik bizony felkészültek a nehéz idôkre is. Tartalékokat halmoztak fel, amikor bô volt a termés, öntözôrendszereket építettek ki. Úgyhogy most az élelmiszerraktárak kincseit kezdték felélni, és közben szorgalmasan öntözték a szomjazó termôföldeket.

De hiába. A szél mindent kiszárított. A folyók és a tavak vészesen apadni kezdtek, a földeken elpusztult a termés, mert már nem jutott víz, sorra hullottak a takarmány hiányában az állatok, a raktárakból már az utolsó porció tartalékokat vitték el az emberek, akiknek egykor még piros-pozsgás arcát egyre durvábbra cserezette a szél.

Amikor a helyzet már az elviselhetetlenségig rosszabbodott, és esônek még mindig nyoma sem volt, küldöttséget menesztettek az Öreg Bölcshöz, aki fenn a hegyekben élt, szûk barlangjában.

– Mit tegyünk, hogy végre esôt kapjunk? – kérdezték kétségbeesetten.

– Ti nem tehettek semmit – válaszolta szakállát simogatva a Bölcs. Az átkot csak egyvalaki ûzheti el: a legszebb és legtisztább lelkû közöttetek.

38

– Ki az? Ki lehet? – kérdezgették egymástól és az Öregtôl a küldöttek.

– Kicsi Csillag – hangzott a válasz.

– Támadt erre nagy kiáltozás, néhányan futni kezdtek le a hegyrôl, hogy megvigyék a hírt, a többiek egymás szavába vágva vitatkoztak, mígnem egyvalakinek eszébe jutott: – És mit kell Kicsi Csillagnak csinálnia?

– Semmit – felelte az Öreg Bölcs, majd elfordult, és akárhogyan is könyörögtek neki többet nem volt hajlandó mondani.

Elég kis ország volt, így nagyon sokan ismerték Kicsi Csillagot, aki pedig ismerte, az mind szerette. Nincstelen árvaként nôtt fel, de mindig kitûnt kedvességével, vidámságával, segítôkészségével. Gyönyörû leánnyá serdült, kinek élete eddig a pillanatig egyszerûn és csendesen zajlott.

Mihelyst azonban az emberek visszatértek az Öreg Bölcstôl, minden megváltozott. Kicsi Csillagot beköltöztették egy hatalmas palotába, ellátták minden földi jóval, ezrek lesték minden mozdulatát, figyelték miden lélegzetvételét, és várták, hogy történjen valami, várták, hogy essen az esô.

Kicsi Csillag nem értette ezt az egészet.

Elôször még csak rettentôen zavarban volt, de ahogy rádöbbent mit is várnak tôle nagyon megrémült. Neki kellene megmentenie az országot úgy, hogy senki sem tudja megmondani, mit is tegyen ezért. Járt-kelt a mezôkön, bolyongott a városokban, elment a folyóhoz, tavakhoz, esôért, vízért könyörgött.

Mindenhova tömegesen kísérték. Csapadék azonban nem jött, így Kicsi Csillag egyre jobban elkeseredett.

De ezek már nem ugyanazok az emberek voltak, mint régen. Lesoványodtak, komoran figyelték az eget és egymást, a legkisebb sérelmeket is óriásinak látták, feszültséggel volt teli a levegô. Kezdték elveszíteni utolsó csepp

hitüket is, és bizony többségük már Kicsi Csillagban sem bízott. A szárazság ugyanis változatlanul tombolt.

Egy szomorú reggelen végül, amikor a forró szél talán még a szokásosnál is erôsebben fújt, a tömeg a szegény leány ellen fordult. Mivel rajta kívül más remény nem volt, végsô elkeseredésükben már ôt okolták szenvedéseikért. Szitkok és átkok özönét zúdították Kicsi Csillag fejére, aki sokáig csak állt közöttük, tiszta barna szemét rájuk meresztve, majd a határtalan fájdalomtól megszakadt a szíve.

Hirtelen csend lett, csak a szél süvítette vadul, szüntelenül halálos dallamát, a forró, pusztító szél.

Kicsi Csillag lelke felszállt az égbe, és gyönyörû angyalként tekintett vissza a Földre. Látta saját élettelen testét, látta az eszüket vesztett embereket, a kiszáradt tavakat, folyókat, a kiszáradt földeket. Megérezte, hogy a kegyetlen szél utolsó nagy rohamára készül, és hogy ott lenn, a hazájában hamarosan mindennek vége lesz és elkezdett zokogni.

Nem egyszerû zokogás volt az, a könnyei végeláthatatlan folyamként ömlöttek, és – lássatok csodát! – a könnyek kristálytiszta vízcseppek formájában hullottak le a Földre, és csak hullottak, hullottak a haldokló országra, hét nap és hét éjen át. És amikor látta, hogy az esô visszahozta az életet, akkor örömkönnyeket hullatott újra hét nap és hét éjen át.

Az ország felvirágzott, az élet azóta ismét a régi kerékvágásában folyik, a földek bô terméseket hoznak, az emberek békésen és boldogan élnek és már nem félnek a szörnyû szárazságtól. Felettük ugyanis ott ôrködik Kicsi Csillag, aki hogyha fúj a szél, mindig sírni kezd és életet adó esôvel öntözi meg szeretett hazáját. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

VI. évfolyam, 1998-1999

JUBILEUM

Második félidô

Oszi zsongás

A tervek szerint a tavaszi szarvasűzős zsongás mellett egy őszi Rókaűzős zsongásra is sor kerülhet mostantól. És nem is akárhol! A Mecsek és a Zselic csodás lankáin szeretnénk végre megvalósítani a régi álmot: a Kaposvár-Pécs távot átfogó váltófutó versenyen. Írta: bb

otthonra – Pécs városára – lel.

Nos, úgy tûnik, most már beindulhat a gépezet, hiszen az alapok megvannak a megújult Rókaûzôk megszervezéséhez. Szeretnénk, ha ezt a versenyt tényleg méltán nevezhetnék majd a Szarvasûzôk testvérének. Az útvonal terve már teljesen készen áll, sôt már szponzori támogatásra is kaptunk ajánlatot. A Szarvasûzôkön minden egyes csapathoz igyekeztünk eljutni, az elsô elôjelentkezések már megtörténtek. Még egyenlôre azonban nem tisztázódott, hogy milyen hátteret kap a rendezvény. Gondolok itt arra, hogy Kari, vagy egyetemi szinten kerül-e majd megrendezésre. Hiszen a szervezni vágyó csapat minden tagja közgázos, és a Kari infrastruktúra lenne a legalkalmasabb arra, hogy segítse a szervezési munkálatokat. Mindenesetre reméljük, hogy nem ütközünk majd leküzdhetetlen akadályokba.

Persze a “lankás” nagyon kedves és finom jellemzése az említett tájegységnek, a csodás viszont tényleg igaz. Hogy mirôl is van szó: Egy lelkes és sportos csapat, – melynek tagjai egyébként mióta tehetik, futnak a Szarvasûzôkön – úgy érezte, hogy nem elég nekik tavasszal az a kis mozgás, mely az Eger-Miskolc táv lefutását jelenti. Így tavaly ôsszel a Rókaûzôkön (ami eredetileg Kaposvár környéki verseny) is elindultak, a Közgázról egyedüli csapatként. Hát csalódtak. Úgy tudták, hogy ez a verseny testvérrendezvénye a Szarvasûzônek, sôt, még egy kicsit több is annál, hiszen terepen, erdei utakon futnak a versenyzôk. Így izgatottan várták a rajtot. Ám kiderült, hogy (valószínûleg technikai okok miatt) elmarad a várva várt tájfutás, ráadásul nem Kaposvár a helyszín, hanem Barcs. Igaz az út erdôben futott, de csak egy táv volt, amit körbe-körbe futottak az indulók. Már amennyien voltak. Összesen 20 csapat állt rajthoz. Mint kiderült a rendezôk sem így tervezték ezt a versenyt, csak egyszerûen nem fektettek bele több energiát, hát ennyi lett belôle. Régi álmuk ugyanis hogy egy olyan váltófutóversenynek adjanak életet, melynek rajtja Kaposváron, befutója Pécsen van.

A már említett lelkes csapat – lévén pécsi diákok – elhatározta, hogy megpróbál változtatni az eddigi helyzeten, és úgy döntöttek, hogy szívesen elvállalnák a nagy feladatot, hogy megrendezzék a Kaposvár-Pécs fuA Szarvasûzôk rendezôi – Miskolci Egyetóversenyt. Az eddigi Rókaûzôk rendezôi is szívesen fogadták a kezdeményezést, sôt ki- temi Szövetség – egyébként szintén nagyon mondottan örültek, hogy végre egyetemi kéz- örül, hogy a tervek szerint ôsszel is az Egerbe kerül a rendezvény, és talán végre rendes Miskolc futóversenyhez hasonló színvonalú

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

rendezvény kerül majd megrendezésre, és fôleg hogy Pécsett. Eddig minden segítséget megkaptunk Miskolctól, és az eddigi Rókaûzôk szervezôktôl is. És most lássuk, hogyan is nézne ki maga a verseny:

Elôreláthatóan szeptember 24-e és 26a között kerül majd megrendezésre (péntek-vasárnap). A rajt a tervek szerint a kaposvári Kossuth téren lesz, majd a Zselicen és a Mecseken keresztül futnak a versenyzôk Pécsre a Mandulás Kempinghez.

A verseny lebonyolítása egészen hasonlóan zajlik majd a Szarvasûzôkéhez. Az elsô éjszaka Kaposváron lesz, a második Pécsett.

A célba érkezés után vacsora várja majd a kifáradt futókat, és természetesen valami nagyszabású bulit is tervezünk estére. A verseny technikai lebonyolítása megegyezik a Szarvasûzôkével. Ugyan úgy 12 fôs csapatok futnak majd, 8 fiúval és 4 lánnyal. Most ôsszel csak negyven csapatot fogadunk majd, hiszen ez lesz az elsô ilyen jellegû rendezvény a városban és a szervezôk eddig még csak mint résztvevôk kerültek közel hasonló versenyekhez.

Az elsô jelentkezési határidô a vizsgaidôszak vége (hipp-hipp hurrá!!!), vagyis június 21-e, eddig az idôpontig 12.000 Ft/ csapat (1000 Ft/fô) nevezési díj. A második, és egyben utolsó jelentkezési határidô szeptember 3-a, ekkor már 14.400 Ft/csapat (1200 Ft/fô) a nevezési díj. Szeretnénk, ha a Rókaûzôket sikerülne olyan népszerû rendezvénnyé tennünk, mint amilyen a Szarvasûzôk, és bízunk benne, hogy ez sikerülni is fog. •

39

JUBILEUM

VI. évfolyam, 1998-1999

Statek ZH-t

Így írtok ti, (na meg mi is):

Nem volt olyan rég, mégsem emlékszem rá pontosan, melyik napon is történt... Véletlenül lófráltam az egyetemen, és a jó sors a Statek tanszék hirdetőtáblája felé vonzott. Akkor még nem sejtettem semmit... Írta: Gilbert Néztem az elsôsök statek ZH eredményeit.

Magamban mosolyogtam a pontszámok láttán. Az elsô gondolatom az volt, hogy a tanszék változtatott eddig jól bevált számonkérési szokásán, és úgy véltem, hogy idén szakított a 30 pont körüli dolgozatok íratásával. Ugyanis szem-betûnôen sokan írtak 10 pont alatt. Sôt! 5 pont alatt. Gondoltam, ez 15-bôl nem is rossz. Próbáltam a közelben pityergô elsôs kollégákat nyugtatgatni, hogy a 60% nem is olyan rossz eredmény, de még a 40% is elmegy elsôre…

Kissé értetlenkedve néztek rám. De én csak vigasztaltam ôket tovább. Még mielôtt meglincseltek volna, valaki kedvesen vállon veregetett, amitôl leesett a sapkám és a folyosó végéig gurult, és megosztotta velem, hogy az elérhetô pontszám eddigi

40

gondolataimmal ellentétben nem 15, hanem 35. Így mindjárt más. Megnyugodtam.

A Tanszék nem változtat a bevált módszereken. Amint ezt szóvá tettem, többen próbáltak rávenni, hogy távozzak a folyosóról, amíg ezt egyedül megtehetem. Nem volt választásom, elindultam. A Konzum elôtt már csak a legkitartóbb hosszútávfutók voltak a nyomomban, de szerencsére jött egy busz. A közhangulat azonban nem nagyon változott a késôbbi napok folyamán sem. Elkeseredett arcok, makacs hallgatás, mindenre elszánt tekintetek. Szerintem a most következô ZH-t olyan fenomenális eredménnyel fogja teljesíteni az évfolyam, hogy olyat még nem látott a tisztelt Statisztika Tanszék. Legalábbis én bízom ebben. Azonban ne szaladjunk ennyire elôre!

Nem sokkal a történtek után én is ott találtam magam a nyolcas elôadóban. Magabiz-

tosan írtam a kérdésekre a választ. Az elsô ZH statisztika III-ból. Egy hét múlva leplezetlen könnyedséggel vártam az eredményt. Nem hiába. Ahogy elsôre megpillantottam a kifüggesztett eredményeket, egy kissé elszontyolodtam. Aztán leültem egy székre. Aztán jöttek mások is, és ôk is leültek mellém. Néma csend. Feszült arcok, mindenre elszánt tekintetek. A levegôben egy kis feszültség érezhetô. Végül, mintha csak a sors akarná feltenni a koronát erre a csodás napra, megjelent egy elsôs hallgató. Megnézték az eredményeket. Végül valamelyik fennhangon megszólalt: “15-bôl nem is rossz…” Már megint nincs rajta sapka - gondoltam, és felé fordultam. A többiek szintúgy. A srác vigasztalni kezdett minket, és csak az volt a szerencséje, hogy a Konzumnál éppen állt egy busz. Pedig már majdnem utolértük… •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

VII. évfolyam, 1999-2000

Flinter: nem semmi figura

JUBILEUM

Képtelen Kép-legény

Szeretem Flintert. Mindig a képregényt olvasom elsőként a Pécsi Estben. Mikor először találkoztam Balázzsal, rácsodálkoztam: De hát te a képregényből léptél elõ! Várjunk csak! Ez a srác tükörbe néz és lerajzolja? És Flinter fedőnév alatt elmeséli a maga történetét! Azt hiszem, mindannyian ismerhetjük már a képregényfigurát: kissé flegma, ráérős stílusát. Ki is ő valójában? Írta: babe Gróf Balázsnak hívnak, Pécsen születtem, azóta is itt élek. 23 éves vagyok. Rajz-vizuális nevelés szakra járok a mûvészeti karon Pinczehelyi Sándor csoportjában.

– Mik az elsô emlékeid a rajzzal és fõleg a képregénnyel kapcsolatban?

– Anyuék vették nekem a Pifet. Akkoriban, a nyolcvanas évek végén, ezt az egy képregény újságot lehetett kapni. Másolgattam belôle a figurákat. Négy-öt éves lehettem. Aztán jött a “Csillagok háborúja”-mánia, ami engem is elkapott.

Arra inspirált, hogy mindenféle lényeket rajzolgassak. Aztán mikor megtanultam olvasni, apu a kezembe nyomta az Indul a bakterház címû regényt. Nagyon tetszett. Késôbb aztán – kilenc-tíz éves koromban – meg is rajzoltam képregénynek. Westernsztorikat is rajzoltam. A Csillagok háborúja volt az egyik történet, amit paródiában fogalmaztam meg. Ki akartam figurázni a szereplôit, akiket egyébként imádok.

– Flinter történeteit te találod ki?

– Igen, (sajnos). Sokszor mondják az ismerôsök, hogy a rajzok sokkal jobbak, mint a sztori.

Vannak témák, amik foglalkoztatnak, események, amik megtörténnek velem. Ha valami eszembe jut, gyorsan leírom egy jegyzetfüzetbe, és késôbb onnan válogatok.

– Hogy született Flinter?

– Egy jóbarátról, Makai Gáborról mintáztam.

Kezdetben a személyisége is teljesen ô volt. Mikor az Andris (Papp András, a Pécsi Est fôszerkesztôje - a szerk.) szólt, hogy kéne egy képregénysorozat az Estbe állandó fôszereplôvel, Gáborra gondoltam. Gábor barátunk már akkor is nagyon bolondos volt. Mindig rajta nevettünk, központi bohóc volt a csapatban. Már jóval a sorozat elôtt elneveztük ôt Flinternek. Ez csak úgy jött, nincs semmi jelentése a név-

nek. Három éve született meg a képregénybeli figura. A Pécsi Est szülinapi rendezvénysorozatán egyébként volt egy kiállítás az eddig megjelent Flinterekbôl. Nagyon jó buli volt.

– Január óta a Kapos Estben is rajzolsz. Bemutatnád Rizsát, az ottani fôszereplôt?

– A név eredetileg egy cimboráé. Mindig kicsit füllent, túloz - rizsázik. Ezért lett Rizsa. A fején állandóan papírzacskót viselô figurát Kóbór Bea mûvésznôtôl loptam, utólagos engedelmével. Ô mindig valami rendkívül jó fej vagy valami nagy ember akar lenni, aztán persze általában padlóra kerül. Legtöbbször lebukik.

– Azt mondtad kezdetben olyan volt Flinter, mint Gábor. Most milyen? Miben és miért változott?

– Sokat változott Gáborhoz képest. Természetesen, mint figurának, neki is van saját személyisége. Kezdetben – ‘96-ban – folytatásosnak indult a képregény, mint a Dallas vagy az Esmeralda. Olyan történetek születtek ekkor, amik Gáborral estek meg. Aztán kicsit megszakadt a kapcsolatunk, távolabb kerültünk egymástól, nem tudtam, mi történik vele. Ekkor olyan történeteket kezdtem megírni, amiket inkább én éltem át. Ez nem azt jelenti, hogy én lennék Flinter. Egyszerûen csak olyan véleménye van a megtörtént eseményekrôl, mint amilyen nekem.

– Mikor elôször találkoztunk, meglepôdtem.

Hasonlítasz rá. Mások szerint is?

– Manapság szinte minden második srácnak Flinter-szerû frizurája van. Igazából azt szeretném, ha mindenki tudna azonosulni Flinterrel.

Ne konkrétan egy valaki legyen, például ne Gábor, és ne is én. Hanem valaki, aki mindenki egyszerre.

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

– Mi leszel, ha nagy leszel?

– Remélem, képregényrajzoló. Most egészen jól alakulnak a dolgaim. Úgy tûnik, egy országos havilapban is megjelenik majd a Flinter. Veszett Veréb. Ez a címe az újságnak.

– Szerinted milyen a jó képregény, mi teszi azzá?

– Magyarországon nehéz képregényt csinálni. Egyszerûen nem alakult ki a kultúrája.

Például Franciaországban vagy Belgiumban egészen más a helyzet. Huszonévesek, sôt még öregebbek sem szégyellGróf Balázs nek képregényt olvasni. Nálunk nem így van. A Kretén például egészen jó is lehetne, de sajnos ez sem tiszta képregény újság, mert nagyobb, rajz nélküli történetek is vannak benne.

Hogy mitôl lesz jó? Annak az embernek a gondolataitól, aki olvassa. A képregény olvasása tetszôlegesen hosszú idôt vesz igénybe, ha egy kocka különösen tetszik, akár hosszú percekig is elidôzhetsz vele. A képregénynél az olvasónak kell hozzátennie a saját fantáziáját. Hogy mi történik két kocka között, az csak rajta múlik. A rajzoló csak támpontot ad. Segíti a fantáziálást. A képregény a saját képzeletünktôl lesz jó.

– Mibõl tanulsz, hogyan fejlôdsz?

– Próbálok minél több képregényt olvasni, de valójában még mindig a gyermekkoromból táplálkozom. Sokat tanultam Garfieldtõl. Ô az a fajta karakter, aki csak ül a szobában, és szemlélôdik.

Gyakran elôfordul, hogy több kockán keresztül nem is történik semmi, csak fekszik, álmos, lusta, rettenetesen hiú, és várja, hogy legyen valami.

Ilyen vagyok én is. És Flinter is. Kezdetben csak bámészkodott. Nem csinált semmit. Aztán egyszer rámszóltak a szerkesztôségben, hogy legyen már egy kis eksön is. Hát lett is nemulass! Egy oldalon keresztül lövöldöztek, bunyóztak, csattogtak és puffogtak, meg robbantgattak, aztán az utolsó kockába leírtam, hogy remélem, ez már a lapigazgató úrnak is tetszik. Bejött neki. •

41

JUBILEUM

VII. évfolyam, 1999-2000

Szerda este

Mikor Tom rájött, hogy nincs igaza, kicsit megszeppent. De nem hagyhatta annyiban. Tovább hajtogatta, hogy nem így kellett volna, és hogy erről ő nem tehet, és hogy elege is van már, meg hogy már nem lehet megbízni benned, látod, megint csak rajtad múlt. Írta: milá Persze már érezni lehetett a hangján azt a gyermeki haragot, amikor már csak a hiszti miatt is mondja-mondja és veszekszik.

Kathrin megsértõdött. Mást nem tehetett.

Látta, hogy nincs értelme vitatkoznia. Az, hogy megint lefagyott a számítógép, és elszállt Tom munkája, nem az õ hibája. Tényleg nem.

Igaz, hogy nem ért annyira a számítástechnikához, de biztos benne, hogy semmi olyat nem tett, ami ártott volna.

Csendben figyelte hát Tom vergõdését, õ is érezte, hogy már csak rájátszik. “Akkor minek veszekszünk?” – gondolta magában. Fogta magát és hátat fordított kedvesének. Nagyon szerette. De ezeket a civakodásokat nem bírta elviselni. Becsapta maga mögött a bejárati ajtót, inkább iszik egy cappuccinót valahol!

Tom próbált lehiggadni. Tudta, hogy nem vezetett sehova ez a szópárbaj, de mindig annyira felhúzza Kat magabiztossága, nyugalma. Ilyenkor a fejéhez vágna mindent, ami a keze ügyébe akad. Próbált lenyugodni.

Aztán tárcsázott: – Te vagy az, Melinda? Rád gondoltam.

Hiányzol… Tényleg. Már annyira szeretném megint. Végigsimítani a combod, aztán csak hozzádbújni. Igen, bár ne lenne! Vagyis hál’ Istennek van. Mikor találkozunk? Ugye te is szeretnéd? Én nagyon.

Letette a kagylót és erõs vágyat érzett.

Hogy fogja kibírni ezt a másfél órát? A Bridge Café-ban beszélték meg, de hogy hol lyukadnak ki, még nem tudta. Eszébe jutott a legutóbbi alkalom. Nem volt semmi! Ez a nõ hihetetlen.

Csapódott az ajtó. Kat levette a kabátját, a

pulcsiját, aztán a szûk pólót is lehúzta. Nem vágyott semmire, csak egy forró fürdõre. Tom a kanapéból figyelte. Az a melltartó volt rajta, amit tõle kapott nem is olyan rég. Annyira szép bõre van, leginkább a kis gödröcskéket szerette a nyakánál. Ismeri már az összes pórusát. Nézte, ahogy szó nélkül, még mindig sértõdött arccal bevonul a fürdõbe. Ült némán. Eszébe jutott Melinda. Aztán hallotta, ahogy csobog a víz. Kat dúdolni kezdett. Tom meg sem mozdult. Szeretett volna õ is a habok közé bújni, szorosan hozzásimulni a selymes bõrhöz, Kat bõréhez. Megcsókolni.

De csak ült némán, maga elé meredt.

Melinda már fél órája várt rá. Ki a fenét érdekel? Még mindig dúdol. Mit is? Ismerte ezt a dallamot. Kat kedvenc dala.

Tom csendben ült még egy darabig, aztán bekapcsolta a tévét. •

Még egy utolsó szívás

„1999. november 1. emlékezetes nap minden büdös bagós számára” - említette egyik kedves barátom. Közben ravaszul mosolygott és kétségbeesve kereste az öngyújtóját. Írta: Gil Mi a manó? Új törvény! Közintézményekben csak kijelölt helyeken szabad ezen túl dohányozni. Háromszáz emberenként szükséges egy legalább húsz négyzetméter alapterületû, hatvan légköbméteres, levegôcserélô berendezéssel ellátott (értsd: légkondis) terem. Ha erre nincs lehetôség, akkor sorry, de nincs egyáltalán dohányzás az épületen belül. Az Egyetemi Tanács ez utóbbi megoldást választotta. Ami valójában érthetô, hiszen amúgy is teremhiánnyal küszködünk, és mit kezdhetne az a sok dohányos egy teremmel, ha rájön a nikotinéhség? Ne mosolyogj, mert most ez tényleg nem vicc! November 1. után megbüntetnek majd, ha az épületben hódolsz eldobhatatlan szenvedélyednek. Hogy ki, azt nem lehet tudni. Ki fog az épületben rohangálni, és ki fogja az esetleges “tör-

42

vénysértôket” pénzbírság kifizetésére ösztökélni? Nem lesz egy hálás feladat.

Nézzetek egy kicsit a jövôbe! Szerintetek mi fog történni? A WC forgalma megnövekszik? Hiszen köztudott, hogy Magyarországon a felnôtt lakosság mintegy 40%-a dohányzik. Vagy egy másik lehetôség, az udvar…na éppen ez az! Képzeld el, hogy kint farkasordító hideg van, a szél a havat a képedbe lapátolja minden pillanatban, és térdig gázolsz a latyakban! Na és érzed, hogy valami fojtogat. Hiányzik valami! Egy mozdulat, a kékes köd, a füst fanyar illata… Érzed: menni kell. Kicsit izzadt vagy, de mindegy, kabát fel, vagy bánom is én, anélkül is, csak kifelé, mert már rágyújtanál egyet! Kimész csupán 5 percre, és Tüdô Pista bácsi kisfia, a Tüdô Gyuszi ott kopogtat a mellkasodon, és másnap már otthon nyomod az ágyat lázasan, néha felugrasz egy teáért meg

egy slukk cigiért. Igen, a dohányzás káros az egészségre! Azonban van egy másik megoldás is. Nem nehéz elképzelni: gondolj a Zöld Szalon példájára! Húsz éve kinn van a tábla: DOHÁNYOZNI TILOS! És? Mi van, ha rágyújtok ott? Semmi. Falkaszellem: más is megteszi, miért pont én ne? Nem vagyok biztos abban, hogy ez másként lesz november elsejétôl. De a törvény az törvény. Szükség meg törvényt bont. Errôl ennyit. Jöhetnek a lelkes dohányzást ellenzôk. Mit fognak mondani? Hogy ez meg az dohányzott az elôbb a folyosón? Ki fog felügyelni erre? Mi a fene ez, ha nem diszkrimináció? Végül kedves nemdohányzó emberkéknek sok boldogságot kívánok! Ja, és egy kérdés: abba nem gondolt bele senki, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akik csupán eme szenvedély segítségével képesek maximális teljesítményre?

Van rá példa... •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

VII. évfolyam, 1999-2000

A Darwin-díj

JUBILEUM

A Föld mégis a majmok bolygója?

Létezik egy díj, melyet csak posztumusz kaphatunk. Ugyanis kizárólag értelmetlen, idétlen, az emberi méltóságot mellőző halállal kiérdemli, s ez által az illető bizonyítja, az ember őse valóban a majom. Bár a legtöbb győztesnek, gondolom, ez nem állt szándékánban.

Egyszerűen csak idióták voltak. Írta: Andaxin Az 1996-os gyôztese egy igazi férfi volt. Baráti társaságával „férfias játékokat” kezdett el játszani a francia télben. A tengerparton meztelenre vetkôztek, egymást jégcsapokkal szurkálták, majd valahonnan elôkerült egy láncfûrész is. Egyikôjük bizonyítva milyen menô srác is ô, levágta a lábát (!) a fûrésszel.

Erre a késôbbi gyôztes rákontrázott, „Na ez figyúzd” felkiáltással fejjel elôre beleugrott a fûrészbe, mely egybôl lefejezte. Mondhatni használta a fejét. A barátja, aki a lábát vágta le, késôbb azt nyilatkozta, hogy büszke elhunyt haverjára, mert az gyerekkorában a nôvére fehérnemûit hordta, és így legalább férfiként halt meg.

Hasonlóan intelligens lehetett az a torontói jogász, aki úgy gondolta, bebizonyítja a panorámaablakok törhetetlenségét a szkeptikusoknak. Egy este épp jogászhallgatókat fogadott a 24. emeleten lévô irodájában. Úgy vélte, itt az ideje, hogy a tériszonnyal küszködôk félelmeit legyôzze.

Nekifutott hát az ablaknak, mely viszont azt gondolta, azt „okos enged”-elvet követi inkább. Gondolom, a barátunk röptében ráébredt a fájó igazságra: elmélettét lassan ideje lenne elvetnie.

Ha már a nagy koppanásoknál tartunk, szóljunk arról az úriemberrôl is, aki az erkélyén lévô madáretetôt akarta megtisztítani.

De sajnálatos módon nem érte el, hiába nyújtózkodott. Ezért hát felállt egy e célra tán nem a legmegfelelôbb alkalmatosságra, egy tolókocsira. A kocsi természetesen elmozdult, mire a férfi 23 emeletet repült. Lefelé.

Szintén a mélység áldozata lett egy mexikói férfi. Az úr kissé összeveszett a barátnôjével. A hajbakapásnak az lett az eredménye, hogy a férfi szó nélkül kihajította kedvesét a nyolcadik emeleti lakásuk ablakán, aztán rögtön utána is ugrott. Máig nem derült ki, hogy vajon rájött-e, hogy nem neki volt igaza, és el akarta kapni a barátnôjét, avagy biztosra akart menni, és rá óhajtott ugrani. Az is lehet persze, hogy túl sokat nézte „Lois & Clark, avagy Superman legújabb kalandjai”-t. Végül is a férfi meghalt, míg a barátnôje fennakadt egy dróton és karcolásokkal megúszta.

Szintén elnyerte a díjat az a csapat, akik egy csibéért adták életüket, Kairótól alig 240 mérföldnyire. Egy helyi farmer férfi ugyanis beleejtette egyik csibéjét egy közeli húsz méter mély kútba. Hogy megmentse az apróságot, rögtön utánamászott a kútba.

De miután nem volt egy Mark Spitz tudású úszó, ezért segítséget kért. A bátyja ezért lemászott érte. Aztán bátyjáért nôvérük, érte pedig egy másik farmer mászott be, és így tovább. Végül hatan fulladtak meg egy csibe miatt a kútban. Miután pár nappal késôbb a holttesteket kiemelték, a mentôcsapat még a csibét is felhozta, ami mily meglepô, természetesen élt.

Végül pedig az egyik legkülönösebb eset, mely kiérdemelte az 1993-as gyôztesnek járó képzeletbeli trófeát. Egy amerikai férfi diétát tartott. Kissé nagydarab fickó volt, hozzáillô fogyasztással. Vacsorára a fogyókúra miatt babot és káposztát fogyasztott, igaz, azt jelentôs mennyiségben. Aztán aludni tért.

Bezárta hálója ajtaját és ablakát is. Aztán ahogy gyomra emészteni kezdett, a felesleges bélgázokat a szellôzéstôl mentes szobába eregette. A gázok pedig a szoba plafonja felé terjedtek. De oly sûrûn szellentett a férfi, hogy a szoba lassan betelt a gázaival. Aztán

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

a férfi alvás közben ezeket a gázokat kezdte el belélegezni, melyek a különös gusztusa miatt kimondottan magas koncentrátumban tartalmaztak metánt. A férfi pedig metánmérgezést kapott és megfulladt. Olyan erôs volt a “pukkja”, hogy akik napokkal késôbb a holttestet a szobából eltávolították, ôk is rosszul lettek, sôt egyikôjük kórházi ápolásra szorult.

Hát igen. Ha szellôztetett volna…

Mint fentiektôl láthattátok, nagy az Isten állatkertje. • Barbar:

Múlt, jelen, jövő I. Múlt. E szó oly tág, s mégis oly üres.

Szemem és eszem tarka emlékeket keres.

Végtelen, számomra mégis véges e sokszínû idô: Mögöttem a Múlt, itt a Jelen, s elôttem, ím a nagy Jövô.

De mi a múlt?

Kisgyermek, mely az Élet óceánjában fúlt?

S még itt gondolkodok, A csalafinta Jelen már el is futott.

Jövôt keres, és Múltat talál, De az ô ideje mindig lejár…

II. Tudod, mi az: ôszintén, igazán szeretni?

S tudod, miért szeretnek az emberek igazán gyûlölni?

Mert lusták, mert könnyebb valakit keményen megvetni, Mint sorság s érzéseit teljes szívvel átérezni.

Tudnod kell társaddal együtt érezni, S ha ô nem szeret, helyette is szeretni.

Gyújts gyertyát azokért, kik ellenségeid lettek, S azokért, akik mindig segítettek.

A sok lángocska biztat majd, s megtanít a jóra, S este nyugodt szívvel térhetsz nyugovóra.

43

JUBILEUM

VII. évfolyam, 1999-2000

Folyamatmenedzsment Egy buli analógiája

44

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

VII. évfolyam, 1999-2000

Sörözzünk tudományosan

A sör és a marketing (tanszék) kapcsolata

1999. december 7-én az Univ kollégium éttermében rendhagyó marketing előadás zajlott.

Az óra délután öt órakor kezdődött, és közel éjjel tizenegyig tartott. Az óra ötletadói Dr. Rekettye Gábor, a marketing tanszék vezetője illetve Dr. Orosdy Béla docens voltak. Az előadáson a tanszék összes (!) oktatója aktívan részt vett. Az óra témája piackutatás volt, azon belül is valami igen érdekes: sörtesztelés. Írta: Steigervald Krisztián A teszt szereplôi voltak a már említetteken kívül az ötödévfolyamos marketing szakos hallgatók, illetve a tanszék néhány PhD-s hallgatója. Az elôadás igen jó hangulatban zajlott, amihez nem csak az ismerôs helyszín, hanem néhány pohár sör is hozzájárult. A következôkben – ha már szakmai jellegû cikkrôl van szó – beszámolunk a teszt eredményérôl is.

A vizsgálatban 37-en vettek részt, és folytatva a nem éppen tökéletes reprezentativitást, ebbôl 11 fiú és 26 lány. A sör tesztelésének megfelelôen a vizsgálat úgy folyt, hogy elôször nem lehetett tudni, hogy milyen márkájú ital kerül kóstolásra és így kellett pontozni a söröket. Azonban mindezeket megelôzve az összes kóstoló nyilatkozott arról, hogy mi a véleménye általánosságban e habzó nedûrôl.

Legelôször arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen gyakran isszák a hallgatók-oktatók a habos italt. Mint ahogy az várható is volt, az urak jóval gyakrabban, mint a hölgyek; olyannyira, hogy nem is volt olyan férfi a kóstolók között, aki ne inna alkalmanként sört. Persze ez talán nem is meglepetés, hisz az egész óra úgy volt meghirdetve, hogy sörkóstolás lesz. Ki ne használta volna ki a lehetôséget azok közül, akik szeretik a sört?

Az 1. ábra tanúsága szerint nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a közgázos hallgatók jelentôs része szereti és issza is a sört, és még

a lányok közül is minden második hozzányúl egy-egy pohár sörhöz, ha épp ahhoz van kedve. Az eredmény nem is meglepô, hisz az egyik legolcsóbb italról van szó, aminek ugyan van alkoholtartama, de igen csekély. Kis mértékben fogyasztva nem is okoz gondot; persze hallgatóink legkevésbé tartoznak azok közé, akik kis mértékben szeretnek alacsony alkoholtartamú italt inni, de hát ennek okfejtése nem volt a kutatás célja.

Említettük, hogy a sör az egyik legolcsóbb ital. Persze ez relatív. A hallgatók véleménye megoszlik errôl. A következôkben ugyanis azt tudakoltuk, hogy mi az az ár, amely mellett már túl olcsónak találják a terméket, és melyik az az ár, amely már túl magas ahhoz, hogy megvegyék a nedût. Az erôs nemenkénti megoszlás ugyanúgy, mint a fogyasztásnál, itt is tapasztalható. A fiúk sokkal inkább „aláárazzák” a sört, mint a lányok. Az is relatív persze, hogy mit tekintünk „aláárazásnak”. Mint a tesztelés is kimutatta (de talán általános tényként is kezelhetjük) a fiúk sokkal többször és sokkal inkább isznak sört, mint a lányok. Így mondhatjuk azt, hogy a fiúk jobban tisztában vannak a sörárakkal, és tudják, hogy a sörök – ízüknek és alkoholtartalmuknak megfelelôen – mennyit érnek. Ugyanakkor érdekes, hogy az értékek közelednek egymáshoz: míg az alsó árkorlát különbségének mértéke a két nem képviselôi között igen nagy, közel 75%-os a lányok javára (fiúknál az olcsó sör 57 Ft körüli, a lányoknál majdnem 100 Ft), addig a felsô árkorlátnál ez

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

az arány 35%-os (drágaság a fiúknál 205 Ft körüli, a lányoknál 273 Ft körül kezdôdik). A leginkább reális ár esetén is ez utóbbi arány mutatkozik meg, azaz kb. 35%-os az eltérés a hölgyek javára (104 és 141 Ft). Látható, hogy ez a “jó üzlet” ár a fiúknál majdnem pont az arany közép, a lányoknál közel se: míg a drága árnak fele a reális ár, addig a túl olcsó ár alig 30%-kal marad el ettôl az értéktôl. Azaz a hölgyek inkább szeretik az “olcsóbb” söröket, vagy legalábbis nem szívesen költenek italra.

Kíváncsi volt a tanszék még arra is, hogy ha már ennyien isszák a sört, akkor mi az a tulajdonság, amit leginkább preferálnak a sörivók: az alkoholtartalom inkább magas legyen vagy alacsony? A sör íze édes, vagy keserû?

Látható tehát, hogy a lányok sokkal jobban kedvelik a magasabb alkoholtartalmú sört, mint a fiúk; sôt a fiúk inkább az alacsonyabbhoz nyúlnak. Elképzelhetô, hogy ha a fiúk inkább “piálni” szeretnének, akkor nem a sört választják, hanem inkább valami ütôset, és akkor isszák a habos italt, ha délutáni - esti haveri beszélgetésre ülnek le. Az íz megítélése azonban már hasonló: ne legyen a sör se túl édes, se túl keserû. Bár mint látható, a kicsit kesernyés íz “férfiasabbá” teszi a sört.

Talán nem hiába buktak meg azok a próbálkozások, amikor édes söröket kíséreltek meg a gyártók piacra dobni.

45

JUBILEUM

Az óra talán mondhatjuk, legérdekesebb része az volt, amikor végre megkezdôdött a sörkóstolás. Mint említettem, elôször vakon kellett kipróbálni a márkákat, vagyis nem lehetett tudni, mit is iszik éppen a delikvens.

Ennek megfelelôen kellett pontozni a söröket, illetve osztályozni, hogy az adott sörnek milyen az alkoholtartalma és íze. Öt sör került kiosztásra, ami valójában négyféle volt: sorrendben Amstel, Szalon, Gilde, Tuborg és még egyszer Gilde. Természetesen a dupla Gildérôl mit sem tudtak a résztvevôk, aminek eredménye meg is látszott a pontozásokon. Összhatás alapján a legjobb sörnek vakon a fiúk az Amstelt, a lányok a Tuborgot választották, legkevésbé jónak a fiúk a Szalon sört, a lányok az elsô Gildét. Ha a pontok átlagát megnézzük, látható, hogy elég rendesen változott a Gilde sör megítélése néhány perc alatt (egész pontosan a fiúknak 6%-kal, a lányoknak 1,5%-kal „ízlett jobban”).

Ezután következett – már igen jó hangulatban – a „nyílt teszt”, vagyis amikor lehetett tudni, hogy milyen márkájú sörrôl van szó. Itt már megvolt az összhang a társaságnál: a legkedveltebb sör a Tuborg lett, míg a legkevésbé szeretett a Gilde – mindkét nemnél. Érdemes megnézni így az 5. ábrát, és összehasonlítani a 4-essel!

Az elsô dolog, ami feltûnik, az a Szalon sör népszerûségének mindkét nemnél tapasztalható jelentôs emelkedése. Míg a vak tesztnél az összhatás alig volt több 4-nél, addigra a

46

VII. évfolyam, 1999-2000

nyílt tesztnél megközelítette a fiúknál a 6-ot romlani. Így jár a Gilde is az erôsebb nemnél, (5,67), a lányoknál az 5-öt (4,92)! Vagyis a Sza- erôsen esik kedveltsége, ha már tudjuk, melyik lon márkanév már önmagában egy „unikum”, sörrôl is van szó. A lányok határozottabbak: ôk inkább a név alapján döntenek; náluk talán egyedül a Gilde említhetô, ahol némi csökkenés tapasztalható, egyébként mindegyik sör megítélése emelkedett nevük hallatán. Érdekességként még nézzük meg hogy, a Gilde vak tesztelésénél menynyivel változtak az ízek.

Voltak igen kiugró vélehisz akármilyen is az a sör, ezzel a névvel jól el mények is, mint pl. Pierre de Siorac nevû férfiú lehet adni. Ki hitte volna? De ez a tendencia az elsô Gildét nagyon édesnek (5-ös skálán 4figyelhetô meg a Tuborgnál is, bár kisebb szá- et adott), a másodikat azonban nagyon zalékban. Ugyanakkor az Amstel a fiúknál keserûnek (szintén 4-es) találta. De hasonlóan egyértelmû vesztes: ízét a legjobban szeretik, vélekedett egy másik hallgatótársa is, csak ô de amint kiderül, mi is az a sör, rögtön elkezd pont fordítva érezte: elôször rettenetesen keserûnek, majd ugyanannyira édesnek (mindkettô 4). Összességében a fiúknál mintegy 15%-kal csökkent a Gilde alkoholtartalma, viszont íze keserûbb lett (mintegy 10%-os mértékben). A lányoknál az alkoholtartalom – bár voltak olyanok is, akik szerint teljesen egyforma volt ugyanaz a sör... – a duplájára ugrott (!), az íze pedig édesebb lett (nem is kicsi, 40%-os mértékben!). A hölgyek közül volt még olyan is, aki megpróbált tippelni a vak teszteléskor. A tanszék egyik nôi oktatója az ötbôl kettôt el is talált, ráadásul a márkanevek a többinél is stimmeltek, csak rossz volt a sorrend. Hja, egy jó marketingesnek mindenhez kell értenie...Az ekkor már igen jó hangulatot végül egy pörkölt koronázta meg, ami alatt és után – egy gyorsan összedobott értékelés mellett – kötetlenül beszélgetett mindenki. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

VII. évfolyam, 1999-2000

J.F. Cooper nyomában

JUBILEUM

Philip Kotler: Marketing Menedzsment

Le merem fogadni, hogy annak idején a kisfiú Kotler is rajongott az indiánokért. Ez nem újdonság egy tíz év körüli gyermektől. Abban is biztos vagyok, hogy olvasta Cooper: Nagy Indiánkönyv című remekművét, és abban a pillanatban határozódott meg életének egyik nagy célja: valami hasonló monumentális dolgot alkotni. Írta: Gil A mi pechünkre. Persze foghatnánk az egészet Cooperre is: ha õ nem írja le százötvenszer szinte ugyanazt, csupán kis változtatásokkal mûvében, akkor talán az a szöszi kisfiú sem errõl vett volna példát. Talán nem is gondolta volna akkor, hogy mire szemüveges, kopasz bácsi lesz, õ nyeri el elõször a Philip Kotler díjat! Pedig így történt! Alfred Nobel is bizonyára elsõnek kapott Nobel-díjat, Oszkár Oscar-díjat, Gremi pedig Grammy-díjat. Amikor elõször megláttam a remekmûvet, rögtön éreztem, hogy méltó társa lesz a polcomon még mindig megtalálható hatalmas piros kötésû óriásnak. Bár a piros meg a zöld nem nagyon passzolnak össze. Elsõ meglepetésem után, talán nem meglepõ, a második

Halálom Írta: Tika

Olyan gyorsan történt minden. Szinte nem is éreztem fájdalmat. Mire felfoghattam volna, mi történik, már nem éltem.

Mindig is idegenkedtem az öngyilkosságtól. Maga a halál volt, ami riasztott; az a sok vér, meg minden. Csúnya látvány.

Nem akartam, hogy így legyen vége. De nem várhattam tovább. Már elegem volt az egészbõl; halálosan belefáradtam. És már szörnyen untam. És semmi nem ment úgy, ahogy szerettem volna. A gyermekkori álmaim túl messzire távoztak; vagy ki tudja, lehet, hogy túlságosan is közel kerültem hozzájuk és az vitt padlóra, hogy ott vannak tõlem egy karnyújtásnyira, és csak a magam hibájából nem érhetem el õket? Mindegy, a lényeget már Lenin is megmondta: „Ami nem megy, azt ne erõltessük.”

Furcsa érzés anyagtalanul lebegni a saját sírom fölött. Meglepõdöm, hogy milyen sokan jöttek el a temetésemre. Job-

jött. Valójában nem önszántamból, hanem környezetem unszolására kezdtem olvasgatni Kotlert. ZH-t írtunk belõle Legjobban úgy tudnám jellemezni az elsõ 800 oldalt, ahogy egyik ismerõsöm a Ladánybene 27-t minõsítette: „...elkezdtek játszani. Én átúsztam Boglárról Révfülöpre és vissza (kb. 3 óra), és még mindig ugyanazt a számot nyomták.” Kérem alássan, Kotler is valami ilyesmi. Bár pozitív oldala is van. Aki ebbõl a nagy humbugból ki tudja szûrni a lényeget, azt már nem kell félteni az életben. Most nem arról beszélek, hogy néhány fejezet sorrendisége vitatható. Ez az író szívügye, hogy mit mihez tart kapcsolódónak.

A poén az elsõ ZH-k alatt világos lett számomra: a lényegi részek is apró bolhaürüléknyi betûkkel vannak szedve, éppúgy, mint a megható példák, szemelvények. A rizsa meg

ki van emelve. Csak nehogy valaki elsajátítson valamit. Amerika védi tudását. Ennek ellenére úgy nyomják az agyunkba ezt a kilós könyvet, mint süket a csengõt.

Hátlapján ott figyel az ajánlás: Magyarországon is a legkeresettebb marketingtankönyv „az ismeretanyag mélysége, a gyakorlati marketingproblémák megoldására irányuló szemlélete, valamint kitûnõ, olvasmányos stílusa miatt.” Valóban annyira érdekfeszítõ, hogy az ember csupán háromszor alszik el felette percenként, és legalább annyira olvasmányos, mint az orosz-héber zsebszótár. De ha már megvetted, akkor használd is valamire. Súlyánál fogva könnyen el lehet vele intézni a szomszéd macskáját, és bizonyára tovább ég, mint akármelyik másik egyetemi jegyzet.•

ban megnézve rengetegen vannak – nem csak azok, akikre számítottam, jó pár olyan is akad, akikrõl azt hittem, már sosem látom õket többé... Hiába, ha már az életben nem számíthattam rájuk, legalább most, a halálomnál mindenki itt van – különös fekete humor szállja meg az embert ilyenkor; úgy hiszem, magamban kajánul vigyorgok. Szóval itt vannak mindannyian: az Értetlenek, az Életbonyolítók és a Kispályások. Örömmel konstatálom, hogy legnyilvánvalóbb ösztönöm megmaradt valamiképp: stírölöm a csajokat. Azt hiszem, ez megint nagyon jellemzõ rám. Morbid. Kis összpontosítással könnyedén meghatározhatom, mit éreznek az emberek. Fájdalom – elveszítettek valakit, akit szerettek; döbbenet – nem értik, miért történt így. Keserû a felismerés: nem értettek az életemben, és nem értenek... Kezdem úgy érezni, hogy mégsem volt túl jó ötlet.

Közelebb megyek hozzájuk. Túlságosan közel. Szokásos kíváncsiságom most tényleg nagy bajba sodor. Elborítanak az

érzelmeik. Elönt az értelmetlen halál miatt érzett kimondhatatlan fájdalom.

Mintha kiléptem volna egy pajzs vagy egy búra mögül, mintha kinyitottak volna egy csapot, egyszeriben szörnyen védtelennek és elesettnek érzem magam; eddigi magabiztosságom nyom nélkül tûnik el.

Megtántorodom a rám törõ érzelmek súlyától és hátraesem. Zuhanni kezdek. Elönt a kín; megtapasztalom minden jelenlévõ fájdalmát. Egyre gyorsabban pörögve zuhanok. Szédülök, de nem a sebességtõl. Egy film kockái peregnek a szemeim elõtt; saját elszalasztott életem pillanatai. Egy kihasználatlan és boldog élet. Félni kezdek, jobban, mint valaha is életemben. Ilyen irdatlan rettegést nem is lehet az életben érezni. Szétszakít az iszonyú fájdalom. Egyre csak gyorsulok, szememet becsukom, mert hiába nyitom ki, nem látok mást, csak a vaksötétséget.

Evilágon túli félelemben, kétségbeesetten vergõdöm. Már rég feladtam; ez elviselhetetlen. De innen már nincs menekvés. Ordítanék, hogy én ezt nem akarom,

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

47

JUBILEUM

akarom, vissza akarok menni, de nem jön ki hang belõlem. Torkomat sírás fojtogatja, de a megváltó könnyáradat csak nem akar megérkezni. Megint küzdök egy sort, egész testem megfeszül a reménytelen erõlködéstõl. Emberfeletti félelemtõl,

VIII. évfolyam, 2000-2001 pokoli fájdalomtól és iszonyú mennyiségû magamba fojtott dühtõl kínozva hullok alá a végtelen Semmibe.

Neeeeeeeem! Ezt ne! Artikulátlan ordítás közepette, reszketve és verejtékezve ülök fel az ágyamban. Keblem vadul zilál, arcomon sós könnycseppek tömege gördül végig. Szemem lassan megszokja a sötétséget és – hál’Istennek! – lassan kirajzolódnak elõttem a szoba berendezései. ’Mi a baj, szívem, megint rémálmaid voltak?’ – a zajra

eszmélõ kedvesem aggódón ölel át. Hang nélkül bólogatok, és szomorúan nézek rá.

Lehunyom a szemem, és hozzábújok. A félelem lassan elmúlik, kezdek megnyugodni.

Dühödten indul be a gondolkodásom. Átkozott dekadencia! Ideje lenne elfelejteni ezt az egészet. Elvégre dolgom van még itt! Élnem kell – ha másért nem, hát miatta. Érdemes élnem – ha másért nem, hát õérte...•

K. L. a pokolban

Kovács Lajos 52 éves bérelszámoló, mint mindig, aznap reggel is gondosan bezárta hetedik emeleti lakásának ajtaját, majd hívta a liftet. Az megérkezett, Kovács beszállt, és megnyomta a földszintet jelző gombot. Miután a lift leért, gondolataiba merülve kilépett, és elindult... Írta: elbé

Megtorpant. “Ez nem a földszint” – állapította meg egy rutinos hivatalnokhoz méltó éleslátással. A komor sziklafalakat csak néhány fáklya világította meg. A lift hangos kattanással elindult felfelé. Mivel lépcsõt nem látott sehol, Kovács Lajos 52 éves bérelszámoló elindult a félhomályos folyosón. Tulajdonképpen kíváncsi ember volt, és igazán érdekelte, hol is van. Egy vasalt faajtóhoz ért. Benyitott.

Egy kb. 5x10 méteres teremben találta magát, ahol a vakító neoncsövek néhány fotelt, egy asztalt és egy monitorokkal felszerelt pultszerû valamit világítottak meg. Meglepetten vette észre ez utóbbi fölött a “RECEPCIÓ” feliratot.

– Khm... – köhintett egyet, merthogy egy kicsit zavarban volt.

Az egyik monitor mögül egy borzalmasan ronda, vörös képû, fekete szakállas fej bukkant ki.

– Ha! – mondta a fej, majd rövid szünet után még egyszer: – Ha! – Elnézést kérek, én tulajdonképpen... – kezdte Kovács, mert úgy gondolta, meg kell szakítania az egyoldalú és egyhangú társalgást, de a fej közbevágott.

– Kicsoda maga?

– Jó napot kívánok, Kovács Lajos vagyok, innen, a Nefelejcs utca 39-bõl, és a lifttel...

– Várjon, várjon, várjon! – szólt ismét közbe a fej, és eltûnt a monitor mögött.

Kisvártatva ismét megjelent.

– Az Istenit! Valamit megint elszúrtak odafenn. Maga egyáltalán nem szerepel a listánkon.

48

Egyébként is, hogyan halt meg?

– Kicsoda?

– Hát maga, az angyalát!

– Mi... ööö... – teljesen össze volt zavarodva.

– Na, mondja már el, mi történt!

Kovács Lajos összeszedte magát, és elmesélte az aznap reggelt, a lifttel, a folyosóval, mindennel.

– A szentségit! – nyögte ki a fej rövid hallgatás után. – Ez nekem túl bonyolult, hívom fõnököt.

Lenyomott néhány billentyût, felugrott, és egy kis ajtón át kirohant. Kovács végre láthatta az egész alakot. Fekete inget és fekete nadrágot viselt, amelybõl hátul egy hosszú, bojtos farok lógott ki. „Itt valami hülye játék folyik”, gondolta Kovács. „Vagy tényleg...?”

Kovács Lajos 52 éves bérelszámoló nem volt vallásos, nem hitt a Mennyországban és a Pokolban, de mivel állandó nézõje volt az Xaktáknak, tudta, hogy bármi megtörténhet.

– Üdvözlöm a Pokolban!

Egy magas, vékony kecskeszakállas alak lépett be az ajtón. Makulátlanul elegáns szmokingot és fekete csokornyakkendõt viselt.

– Lucifer vagyok. – Nagyon kellemes, kulturált hangja volt a Sátánnak. – Sajnálattal hallottam Balambér alördögtõl, hogy mi történt Önnel.

Megnyugtathatom, hogy már kapcsolatba léptem velük – valószerûtlenül vékony és hosszú mutatóujjával felfelé mutatott –, és remélhetõleg hamarosan megoldjuk ezt a kellemetlen problémát.

– Ööö... Ez a pokol? – kérdezte kissé bátortalanul Kovács.

Lucifer felnevetett, de ez nem a hírhedt sátáni kacaj volt, hanem egy finom úriember bármilyen

elõkelõ társaságban szalonképes nevetése.

– Nehéz elhinni, de így van.

– De hát... ez itt... – mutatott körbe a teremben Kovács, kapaszkodni próbálva a látható valóságba.

– Ó, igyekszünk. Lépést tartunk a korral, állandóan modernizálunk. Az emberek meg azt hiszik, hogy olyan a Pokol, mint ahogy azt az a piti kis szélhámos Dante leírta. Bugyrok meg hasonló butaságok. – Legyintett. – Meg az a hülyeség, hogy „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménynyel!” Mintha valami kisvárosi vurstli lenne!

– És akkor... milyen valójában? – szólalt meg Kovács, mikor látta, hogy Lucifernek egyelõre nincs több mondanivalója. – Megnézhetném?

– Kezd felbátorodni. – Mosoly. – Tudja, nem szoktak élõ emberek járni a Pokolban, de az Ön különleges helyzetére tekintettel kivételt tehetünk. Jöjjön! folyt. köv. • Jaqueline

Semmi emberi Táncol a lelkem.

Fekete ruhában.

Forog a teremben.

Félhomályban.

Sírnak a hangjegyek.

Zokog a zongora.

Testtelen szellemek. Ülnek a sarokba’.

Táncol a lelkem.

Folynak a könnyei.

A fagyott teremben.

Semmi emberi.

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

VIII. évfolyam, 2000-2001

K.L. a pokolban 2.

JUBILEUM

Folyt. Köv.

Lucifer kinyitotta az ajtót, és egyik pillanatról a másikra egy más világ tárult Kovács szeme elé. Azonnal megcsapta a sötét barlangrendszerben uralkodó nagy meleg. A falakról valamilyen folyadék csepegett, denevérszárnyak suhogtak, a földön patkányok rohangásztak. Írta: elbé – Ne ijedjen meg, nem valódiak! – szólalt meg némi derûvel a hangjában a Sátán. – Mindent számítógépek vezérelnek, csak a romantikus hangulat kedvéért tartottuk meg ezt az õsrégi dizájnt.

Rettenetes sikoly rázkódtatta meg a fülledt levegõt. Kovács rémülten hátraszökkent és ráugrott egy mûpatkányra, ami igen élethû sivítással elmenekült.

– Na persze azt egy szóval sem állítom, hogy a Pokol egy szanatórium – kapcsolódott a hallottakhoz Lucifer. – A bûnösöket a legválogatottabb kínzásoknak vetjük alá.

Csodálatosan felszerelt kínzókamráinkban korlátlan fantáziájú ördögök gondoskodnak a szenvedésrõl.

A Sötétség Fejedelme ebben a pillanatban leginkább egy fitness-szalon lelkes reklámügynökére emlékeztetett.

– A módszerek azonban szigorú szakmai titoknak számítanak, így sajnos ide nem vihetem be Önt.

– Ó, semmi baj – nyögte ki Kovács.

– Köszönöm. Bepillanthat ezzel szemben a pihenõtermekbe, ahol a kínzások közti idõt töltik el a vétkesek.

Bementek egy nagy helyiségbe, ahol meglehetõsen furcsa látvány fogadta Kovácsot. Néhányan forró vízzel teli üstökben olvasgattak, mások izzó parázson minigolfoztak, többen pedig szöges ágyon

fekve TV-t néztek. Mialatt Kovács tátott szájjal bámulta az ilyen és ehhez hasonló pihenési módokat, Lucifer panaszkodni kezdett.

– Sajnos elmúltak már a régi szép idõk.

Egyre kevesebben kerülnek hozzánk, pedig a Bûnbõl nem lett kevesebb a Földön, ezt én tudom a legjobban. De olyan tettekkel, amikkel régen valaki a Pokolba jutott, ma akár még a Mennyekbe is felmehet – nagyot sóhajtott. – Lazulnak az erkölcsök még Szent Péteréknél is.

– És az Isten? – kérdezte Kovács, miközben lassan sétáltak a szabadidejüket töltõ bûnösök között. – Õ milyen?

– Hm. Sok mindent rosszul lát a világban, de alapvetõen egy rendes, tiszteletreméltó valaki. Mostanában sajnos egy kicsit visszahúzódott az Öreg, és túlságosan az elõtérbe került az a hülye Gábriel. Egyébként az Istennel megfelelõ a kapcsolatom. Az emberek szemében mi vagyunk a két véglet, az abszolút Jó és az abszolút Rossz. Éppen ezért nem is tudunk létezni egymás nélkül, neki szüksége van rám, nekem szükségem van rá.

Hirtelen megállt.

– Oda nézzen! Nem ismerõsek?

Két bajszos alakra mutatott, akik fejjel lefelé lógtak egy-egy kötélrõl, alattuk egy nagy kartonlap volt apró bábukkal.

– Ha-ha! Enyém Afrika, Joszif! – kiáltotta a soványabb.

– Nyugi, Dolfi! – válaszolt a másik. – Az nevet, aki utoljára nevet.

Kovács döbbenten meredt a két nemzetvezérre. A hátborzongató látvány okozta varázst a Sátán nyugodt hangja törte meg.

– Nos, igen. A politika. Még az Öregnek is nehéz olykor döntenie, hogy néhány politikus és államférfi hová is kerüljön. Ott vannak például maguk, a magyarok. Hogy maguknak milyen zavaros a történelme! Apropó, szeretné látni a honfitársait?

Nincsenek olyan messze.

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

– Természetesen! – lelkesedett Kovács, és egy utolsó pillantást vetve a két játékosra, Lucifer után eredt. Magában találgatta, milyen ismert személyeket fog látni.

Csak pár lépést haladtak, amikor egy pittyegõ hang állította meg õket. A Sátán egy kis szerkezetet vett elõ a szmokingjából, lenyomott pár gombot, majd Kovácshoz fordult.

– Bocsásson meg, de erre már nem lesz idõnk. Úgy tûnik, megoldódott az Ön ügye.

Jöjjön, sietnünk kell!

Szinte futva tették meg a visszautat a recepcióhoz, de a rengeteg pihenõ bûnös ügyet sem vetett rájuk; a géppatkányok azonban udvariasan félrehúzódtak.

A recepcióspultnál egy újabb nagyon ronda ördög várt rájuk.

– Azt mondják, fatális félreértés történt – újságolta, majd hozzátette: – Szerintem egy hülye csúnyán elcseszett valamit. Csodálom, hogy van még egyáltalán élet a Földön, amikor olyan vadbarom banda vigyáz rá. Ezek egész egyszerûen …

– Jól van, elég volt! – vágott közbe ingerülten a Sátán. – Foglalkozz a magad dolgával!

Kitárta a faajtót Kovács elõtt.

A fentiek nevében is elnézést kérek a kellemetlenségért, és az Ön érdekében remélem, hogy soha többé nem találkozunk.

– Én is, és köszönöm – csupán ennyi jutott hirtelen Kovács eszébe.

Kilépett az ajtón, elindult, rövid idõ múlva a lifthez ért, ami már várt rá. Megnyomta a földszint gombot, és egy perc elteltével már kint volt a budapesti utcán, felszállt a villamosra és bement a munkahelyére. A fõnök ordítozott, a kávéautomata nem mûködött, a számítógép mindig lefagyott, a vakolat nagy darabokban jött le a falról, egy csomó irat elveszett az osztályok között, ideges ügyfelek toporzékoltak az ideges hivatalnokok elõtt.

– Ez maga a Pokol – szólalt meg Erzsike, a gépírónõ.

Kovács Lajos 52 éves bérelszámoló erre csak mosolygott, és csupán az Isten a megmondhatója, hogy mit gondolt•

49

JUBILEUM

VIII. évfolyam, 2000-2001

Ez az életem, a munkám 30 év

Az egyetem elvégzése után egy évet töltöttem Szegeden, és azóta itt vagyok. Bár a munkáltatóim hivatalos megnevezése azóta többször változott - Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Kihelyezett Nappali Tagozata, Pécsi Tudományegyetem, Janus Pannonius Tudományegyetem, újabban ismét, de már másként Pécsi Tudományegyetem - tanszéki szobám mindig itt volt, a 48-as téren túl, a VIII-as előadón innen. 1970-ben a Vállalati Gazdaságtan Tanszék oktatója lettem, és az vagyok most is. A 30 év felidézése ezért is abszolút szubjektív, és az alkalomból adódóan biztosan patetikus is lesz. Írta: Dr. László Gyula Ez a 30 év nagyon sok változást hozott, de ennek mélyén mindig is megmaradtak stabil, emlékôrzô, kultúraalakító, összetartó elemek.

Talán azért is, mert a Kar alapításában fontos szerepet játszó – ma már nyugdíjba vonult – kollégák mögött a Kar arculatát, jellegét alapvetôen meghatározta az akkor új, még hagyományok nélküli intézményben pályáját kezdô, fiatal oktatói gárda. Ôk a mai idôsebb, vezetô éves oktatók, akiknek ez a Kar a Kar nem egy munkahely a sok közül, nem átmeneti fázis az életükben, hanem egy olyan épület, intézmény, amelyben elkezdték és végigjárták szakmai életpályájukat. Ez az életük, múltjuk és jelenük, ezért elemi erôvel kötôdnek hozzá.

A 70-es évek elején kevés hallgatóval és még kevesebb oktatóval egyetlen nagy családot alkottunk, ahol mindenkit ismertem, közvetlen közelségben voltam mindenkivel. Hárman alkottuk a tanszéket, és naponta tartottunk tanszéki értekezletet, mert hazafelé menet még beugrottunk egy sörre. Ha valaki ledoktorált, azt „tagozati szinten”, mindannyian közösen ünnepeltük meg. Ezek a szálak a méretek változásával azóta megkoptak, de mégis tovább élnek.

Akkor összetartozásról, családi-baráti kötôdésrôl beszéltünk, ma ezt corporate identitynek tituláljuk, de ugyanaz. És a szerencsénk, hogy az új és új oktatói és hallgatói generációk ennek jó részét megôrizték.

Ideértve azt is, hogy nincs „elidegenítô” távolság az oktatók és tanszékek között, vagy az oktatók és hallgatók között, de azt is, hogy a hallgatók közötti kapcsolat is erôsebb, a hagyományteremtés és hagyományápolás számukra is alapvetô érték. Elegendô talán az újjászületô Szakestre, annak emlékezetes produkcióira, az eskütétel felejthetetlen, szívszorító-felemelô hangulatára utalni. Emlékeztetni szeretnék az IKÁ-ra, vagy arra, hogy a kari újság miért a „Fé-

30

50

szek” nevet kapta. Ma már a hallgatói szlengben is különös minôséget és azonosulást jelent a „pécsi közgáz”.

30 A képzés rendszere, logikája idôvel gyökeresen átalakult. A 70-es évek elején még talán erôteljesebb volt az ágazati orientáció (ipar, áruforgalom, mezôgazdaság), majd a hangsúly egyre inkább átkerült a gazdálkodási funkciókra (tervezô-elemzô, marketing), és így jutott el az egységes alapozás követô funkcionális specializációk kialakításáig.

Mindezt egyfajta „örökzöldként” végigkísérte az a polémia, hogy mi teszi az egyetemet egyetemmé (szemben a fôiskolával), mi legyen az elméleti és gyakorlati képzés szerepe, súlya az oktatásban. A „pécsi modell” ezeket mindig is megpróbálta egyensúlyban tartani. Fontosnak tartotta az „elmét csiszoló” alapösszefüggésekkel megismertetô, szemléletmódot alakító elméleti-mód szertani képzést, ugyanakkor alapvetô küldetését már a kezdetekben is abban határozta meg, hogy a vállalati szféra számára kíván közgazdászokat képezni. A „business orientáció” a szándékaink szerint egyre szorosabb kapcsolat az üzleti világgal, mind ennek szerves folytatását jelenti.

Idôközben a képzés struktúrája is sokat változott. Négyéves képzéssel kezdtük, majd ez felfutott öt évre. Ezen belül volt 3 + 2, az alapozó/fôiskolai szintÛ (örök ellentmondást alkotó) és a szakképzés erôteljesebb szétválasztása, majd olyan “egységes” ötéves képzés, amely mégis két lépcsôt definiált. És büszke vagyok arra, hogy a 90-es évek elején ott bábáskodhattam egy új, a mai modellt megalapozó képzési struktúra megszületésénél.

A nappali képzés mellett sokáig mûködött esti, levelezô, illetve szakközgazdász képzés is.

Ezek megszûntek ugyan, de a Kar – a nappali képzés mellé – felépítette az MBA, MSc, BABA programokat, és ezek ugyanúgy sikeresek, piacképesek, mint a nappali tagozat.

30 A sajátos pécsi minôségnek – minden erénye és korlátja mellett – még egy nagyon fontos összetevôje volt: a kritikai-alkotó szellem. A tárgyak és tananyagok nagy többsége nem „konzerv” készen kapott tematikákkal és könyvekkel. Azok jelentôs részét kezdettôl fogva magunk állítottuk össze; mindenki igyekezett újat (jót s jól) alkotni. Ehhez szorosan kapcsolódott az értékelés, szintetizálás szándéka és igénye, és egy nagyon kritikus szemléletmód, amely nem akart – korábban és most sem – elfogadni kész kliséket és paneleket, és ugyanúgy önálló gondolkodásra, értékalkotásra próbálta nevelni a hallgatókat is.

30 Sok mindenrôl lehetett és kellett volna még megemlékezni. Szerettem oktatni, és szerettem a hallgatókat. Örültem annak, ha sikerült „megfogni” a figyelmüket, érdeklôdésüket, és ha gondolkozva kérdeztek vagy feleltek. Voltak egyéni és közös sikereink és kudarcaink, vannak jó és javítandó dolgaink. Nem azt mondom, hogy maga a tökély, de ez a Kar a mi életünk mûve.

Befejezésként és ajánlásként inkább egy olyan gondolatot idézek fel, amely végigkísért a pályámon. • „…s mibe naponkint belehaltam, attól leszek pusztíthatatlan, s szelíden gyôzök, mint a szél.” (Váci M.)

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

VIII. évfolyam, 2000-2001

Háromhetente temetés

A közösségi ténykedés árnyoldalai

Írta: Tika „Na még egy kis kitartás, Bajnokom!” – bíztatom magam. „Már 80 sor – nagyon jó. Már csak másfél oldalt kell megírni, és már kész is van.” Éjjel fél három, az albérletben. Már dél óta a gép elôtt ülök, és adatot rögzítek, ábrákat KÉSZÍTEK, cikkeket írok. Már csak a fô mû, a Szonda van hátra. Pécsen általában ezt hagyom a legvégére, pedig mindig ez a legnehezebb része. Párszor már elhatároztam, hogy ezentúl nem így lesz, de újra és újra elkövetem ezt a hibát. Megint marha voltam; egész péntek délelôtt az egyetemen mászkáltam, csak hogy kitöltessek még néhány kérdôívet. Végigjártam az egész kolit, hogy találjak pár negyedéves lányt. Három óra alatt három szonda. Ez ám a rossz arány! Az egész délelôttöm ráment! Nem érte meg. Nagyon nem. De ilyen hülye vagyok, ebbe a csapdába is folyton belemegyek; kepesztek itt, hogy minél tökéletesebben meglegyen a rohadt minta.

Aztán mindig a legutolsó utáni pillanatra marad az egész. Már a hatodik kérdésnél vagyok. Még három kérdést kielemezek és kész. (Némi késéssel) Elérkezik a kritikus idôpont. Kezdek kegyetlenül fáradni. Itt az ideje beizzítani valami pörgôs zenét, mert mindjárt lefordulok a székrôl. Így már jobb. Egyre éhesebb leszek. Egész héten nem volt idôm és erôm rendesen enni. Ma is csak egy pogácsa reggelire, egy hamburger ebédre, és két szendvics vacsorára – ennyi volt a menü. Határozottan kezd fájni a gyomrom. Túl azon, hogy nincs is itthon semmi kaja, tudom, hogy ebben az állapotomban már csak keresztülmenne rajtam az egész. Ráadásul a gondolatba is beleborzongok, hogy egy hideg szendvicset kell leerôltetni a torkomon. Mondjuk egy meleg tea jól jönne – bár a gyomromnak az se túl jó – de mindenki alszik ilyenkor, nem akarok zörögni. Néha már folynak a könnyeim. Az álmosság és a fáradtság legbiztosabb jele. Kicsit leveszem a szemem a monitorról, elrévedek, hogy kitaláljam a következô néhány mondatot. Ahogy székemmel hátradôlök megvillan egy árnyék a lábam mellett. Azt hiszem, hogy egy fekete kígyó. Szívem iszonyatosat dobban, de csak egy pillanat az egész. Rögtön rájövök, hogy csupán a szemem káprázott. Igyekszem kidörzsölni a könnyet – naiv ábránd; ez ilyenkor nem megy! Csak még jobban könnyezik, és most már csípi is valami. Megint jó lesz a cikk... Ha nem lennék ilyen pokolian fáradt, most jókat röhögnék magamban. Így azonban ez most elmarad. Megszédülök egy pillanatra, de nem ingok meg, nem fordulok le a székrôl. Közeledik a hajnal. Most már fázom is. Már túl vagyok azon a ponton, hogy valami konkrét dologra vágyjak. Egész egyszerûen reménytelennek látom, hogy a hagyományos módszerekkel képes legyek

orvosolni a bajaimat. Éhes vagyok, de nem kívánom a kaját, álmos és a végsôkig fáradt, de már aludni se akarok.

Fázom, de semmi kedvem nincs egy forró kádfürdôhöz.

Legszívesebben tetszhalálba dermednék, úgy 24 órára, és kipihenten, jóllakottan energiával telítôdve ébrednék fel. De végre elkészülök. Na még egy helyesírás-ellenôrzés, és készen vagyok. Megcsináltam. Négy óra. Teljesen készen vagyok... Kicsit még rendezgetek a gépen, csak hogy csináljak valamit. Összepakolom a táskámat. Még mindig van fél óra. Nem bírok ellenállni a kísértésnek és leheveredek az ágyra. Veszélyes játék, mert lehet, hogy elalszom, és akkor lôttek a hazautazásnak, meg az otthoni focinak. Lehunyom a szemem. Mintha letaglóztak volna. Az ébrenlét és az elalvás határán egyensúlyozok. Aktuális kedvenc hölgyismerôsömre gondolok – a jelenlegi helyzetemben ez az összes jutalom és kikapcsolódás; néhány meghitt pillanat a képzeletemben. Lassan itt az ideje elindulni – amikor fel kell ülnöm, kb. úgy érzem magam, mint Atlasz...

Iszonyatosan hideg van odakinn. Dühödten fúj a november végi szél. Tépi, cibálja, ami az útjába kerül. Valami egészen apró, tûhegyes hópelyheket hord az arcomba. A reggel amúgy sem igazán az én napszakom. Ilyenkor mindig fázom. Ha tíz fokkal melegebb lenne, most akkor is vacognék. De így, hogy nem aludtam, nem ettem, még a szokottnál is sokkal érzékenyebben reagálok. Úgy érzem a hideg egész a zsigereimig hatol. Kész Sztálingrád-feeling... A francba! A busz! Mit keres már itt? Talán, ha kipihent lennék és nem kéne vinnem azt a dög nehéz táskát, lenne esélyem... Így nincs. Ez aztán baromi jó!!! Már csak ez hiányzott, mint ha nem lenne amúgy is elég bajom. Mérgem csak egy fél pillanatig tart – már arra sincs erôm, hogy háborogjak. Rezignáltan veszem tudomásul, hogy akkor nem 15, hanem 45 percet percet kell gyalogolnom ebben az eszméletlen hidegben... Lefelé a hegy tetejérôl – ez most talán még rosszabb, mint ha felfelé kéne caplatnom. Minden lépésnél megroggyan a lábam, úgy érzem, hogy nem bírok megállni, megtartani testem súlyát, és begyorsulok, rohanni kezdek lefelé a lejtôn, és fél perc múlva egy óriási eséssel elterülök. Akkor legalább fekhetnék... Azért csak odaérek a koliba. Leteszem a lemezt a megbeszélt helyen és továbbindulok. Mondjuk, közlekedésemet már nem igazán lehet gyaloglásnak nevezni. Inkább csak botorkálás az egész. Semmi erôm nincsen már, össze-vissza kacsázok, böhöm nagy táskám arra húz el, amerre akar. Legszívesebben megállnék és ott helyben lefeküdnék (összecsuklanék). Igyekszem nem tudomást venni a helyzetrôl, és lehorgasztott fejjel végsô energiatartalékaimat felélve, vonszolom magam. Arra összpontosítok, hogy össze ne essek. Az egyetlen pozitívum, hogy a szél itt lenn a városban már nem fúj, és az a

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

hószerû izé sem esik már. Hirtelen a maradék erô is elszáll az egyik lábamból, és kicsit kimegy alóla a talaj. Majdnem összebicsaklok, de mire rájövök mi történik, már elmúlik az egész. Gyomrom már túl van azon az állapoton, hogy fájjon. Már semmit nem érzek, de tudom, hogy otthon legalább másfél napos egészen speciális diétával tudom csak kikúrálni magam. Elkínzott hasam az éjszakai fönnmaradásokat már alapban nem bírja, a bulikkal is rendszeresen megszenvedek. Abba már belegondolni se merek, hogy mi lesz velem negyven évesen... Elérem a keresztezôdést. Ahogy nézem az elsuhanó autókat, az egyikben kedvenc hölgyismerôsömet vélem felfedezni. Hát most aztán nem, hogy egy szokott cyranoi bók nem jönne ki belôlem, de szerintem még megszólalni se tudnék, inkább csak hörögnék valamit – dohogok magamban keserû morbiditással... Bár az is igaz, hogy a héten találkoztunk egyszer – szokás szerint épp rohantam, és amennyire szét voltam csúszva az utóbbi néhány napban, csak egy egészen rossz dumára, és egy harmatgyenge bókra futotta. Barátaim is eszembe jutnak. Szinte látom magam elôtt a szemrehányó pillantásokat, amiért megint elhanyagoltam ôket. Közben elnézem az oktatóikra váró ifjú tanulóvezetôket. Megmosolyogtat a helyzet, eszembe jutnak a középiskolás éveim. Megpróbálok elnyomni egy fáradt mosolyt, de még csak egy torz vigyor se lesz belôle. Az egész akciót maximum lefagyott arcom kínlódó izomrángásaként lehet értékelni. Odaérek a buszhoz. Tömeg lesz – állapítom meg tárgyilagosan. De már egyáltalán nem érdekel semmi. Ilyenkor mindig olyannak érzem a helyzetet, mint amikor Schwarzi a Predator végén hullafáradtan, mocskosan, több sebbôl vérezve lerogy a helikopterben, hátraejti a fejét, és lehunyja a szemét. A pilóták meg csak néznek rá, hogy micsoda ramaty állapotban van, és mit élhetett át. A busz utasai is csodálkozva szemlélik a kétméteres, sárgahajú, sokfülbevalós srácot, aki elnyúlik az ülésben, kinyújtva lábait az alagútba, és abban a pillanatban álomba ájul.

Egészen hazáig. Otthon aztán foci, majd irány a fürdôszoba. Egy hét után végre vehetek egy igazi forró kádfürdôt, nem kell zuhannyal beérnem. A hosszú távú hatásaiba ennek se gondolok most bele... Felélénkít annyira, hogy neki tudjak állni az utolsó kis cikknek. Muszáj megcsinálnom - tôlem 160 kilométerre két ember már csak erre vár. Ôk is már vagy 40 órája talpon vannak, és egyfolytában egy képernyôt bámulnak egy sötét irodában. Az ô munkájuk is kellôképp embertelen. Beledöglünk háromhetente. És semmit nem kapunk érte. Semmit. Egészen biztos, hogy nem vagyunk normálisak...•

51

JUBILEUM

VIII. évfolyam, 2000-2001

Hogyan fokozódhatnak a dolgok?

Ez az írás mindenkinek szól, akinek valakin ki kell töltenie a mérgét. Ne olyanon töltsd ki a mérgedet, akit ismersz, hanem olyanon, akit nem ismersz!

Fordította: Guseo András Egyik nap éppen az asztalomnál ültem, amikor eszembe jutott, hogy fel kell hívnom valakit.

Megtaláltam a számot és tárcsáztam.

– Halló? – felelte egy kedves úr.

– Patrick Hanifin vagyok és Robin Carterrel szeretnék beszélni – mondtam udvariasan. Erre hirtelen lecsapták a kagylót. Nem tudtam elhinni, hogy hogy lehet valaki ilyen durva. Megkerestem Robin telefonszámát és felhívtam. Kiderült, hogy az utolsó két számot rosszul mondta meg.

Miután leraktuk a kagylót, megint a szemem elé került a rossz telefonszám. Úgy döntöttem, hogy még egyszer felhívom. Amikor ugyanaz az úr vette fel, belekiabáltam a kagylóba: – „Maga egy seggfej!" – ez felvidított.

Pár hónappal késôbb a telefontársaság bevezette a hívószámkijelzést. Ez nagyon elszomorított, mert nem hívhattam fel többet a seggfejet. Aztán egyik nap támadt egy ötletem. Fölhívtam, majd egy kitalált névvel azt mondtam: -– Jó napot! A telefontársaság értékesítési osztályáról telefonálok és az iránt érdeklôdnék, hogy ismeri-e az új hívószámkijelzés szolgáltatásunkat.

– Nem – válaszolta, és lecsapta a kagylót.

Gyorsan visszahívtam és azt mondtam: – Azért, mert maga egy seggfej!

Azért szántam idôt arra, hogy ezt elmeséljem, hogy megmutassam, hogy ha valami nagyon idegesít, akkor lehet ellene tenni. Csak hívd fel a 823-4863-as számot.

(Olvasd tovább, egyre jobb lesz.)

Az áruháznál egy idôs hölgynek elég sokáig tartott kiállni a parkolóból. Azt hittem, sohasem végez. Aztán szépen megindult a kocsija hátrafelé. Én is hátratolattam, hogy legyen elég helye kiállni. „Nagyszerû!" – gondoltam, végre elmegy. Aztán hirtelen feltûnt egy fekete Camaro a forgalommal szembe és beállt a hölgy helyére. Rátenyereltem a dudára és odakiabáltam neki: -– Haver, ezt nem teheted meg! Én voltam itt elôbb!

A fickó kimászott a kocsijából és rám se he-

52

Egy ideig jól mentek a dolgaim. Ha valami bajom volt, akkor volt két seggfej, akit felhívhattam. Aztán pár hónap után a két seggfej állandó felhívása már nem nyújtott akkora élményt, mint korábban. Kicsit gondolkodtam, és a következôt ötlöttem ki: Elôször felhívtam az elsô seggfejet. Miután felvette a kagylót, beleordítottam: – Maga egy seggfej! – de nem raktam le a kagylót.

– Ott van még? – kérdezte az egyes számú seggfej.

– Igen.

– Ne hívjon többet!

– De! – válaszoltam.

– Hogy hívnak haver? – kérdezett vissza.

– Don Hansen.

– És merre laksz?

– A 34. utca 1802 alatt. Egy sárga ház és a fekete Camaro-m ott parkol a ház elôtt.

– Most azonnal átjövök, Don. (A Kezdj el imádkozni! telefonszá– Hú, most aztán nagyon megijedmát be is tem. Seggfej! – majd leraktam és felhívtáp lál tam tam a második seggfejet. az egyik – Halló? gyors– Helló Seggfej! – mondtam. billentyûre.)

– Ha egyszer kiderítem, hogy ki Megpillantottam a fevagy… – kezdte. kete Camaro-s fickó tele– Akkor mi lesz? fonszámát az asztalomon, és – Szétrúgom a hátsódat! gondoltam, jobb lesz, ha ôt is fel- hívom.

– Hát itt a lehetôség. Most azonnal átmegyek Ô vette fel a kagylót: hozzád, Seggfej! – és leraktam.

– Halló?

Ezután gyorsan felhívtam a rendôröket és azt – Maga akar eladni egy fekete Camaro-t? mondtam nekik, hogy a 34. utca 1802 alatt la– Igen. kom és meg fogom ölni a buzi szerelmemet – Megmondaná, hol nézhetném meg?

– Igen, a 34. utca 1802 alatt lakom. Egy sárga amint hazaér. Még egy gyors telefon a 13-as csatornának, hogy a 34. utcában bandaháború ház, az autó ott parkol elôtte. van. Utána beültem a kocsimba és én is elmen– Hogy hívják? – kérdeztem. tem a 34. utcába, hogy végignézzem az egészet.

– Don Hansen a nevem.

Gyönyörûséges! Végignézni, ahogy két segg– Általában mikor van otthon, Don? fej agyonveri egymást hat kommandós osztag – Az esti órákban itthon talál. és egy rendôrhelikopter elôtt – ez volt életem – Don, mondhatok magának valamit? legnagyobb élménye.

– Persze.

– Don, maga egy seggfej! – és lecsaptam a Név nélkül, hogy védjük a bûnösöket • telefont. Ezután Don számát is betápláltam az egyik gyorsbillentyûre. derített. Elindult az áruház felé, mintha nem is hallott volna meg. Gondoltam magamban, hogy mekkora tapló ez az ürge, és mennyi tapló ember van a világon. Aztán észrevettem, hogy egy „Eladó" tábla van a szélvédôje mögött. Leírtam a telefonszámot és kerestem egy másik parkolóhelyet.

Néhány nappal késôbb az asztalomnál ültem otthon. Éppen befejeztem a 823-4863-mal a beszélgetést, miután belekiabáltam a kagylóba, hogy: – Maga egy seggfej!

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

IX. évfolyam, 2001-2002

Házassági szerzodések

JUBILEUM

Befektetés I.

Egy esküvő érzelmi hátterét tekintve ez persze morbid kijelentés, mégis sokaknak a házasság is egyfajta befektetés. Ilyenkor hasznos lehet házassági szerződéssel elejét venni az esetleges későbbi kellemetlenségeknek... Írta: RaGasz Németországban a házasulandók tíz százaléka nemcsak az anyakönyvvezetôhöz, hanem az ügyvédhez is elmegy, hogy válás esetére házassági szerzôdéssel elejét vegye a hosszú pereskedésnek. Hazánkban ez egyelôre ritka pedig itthon már a nyolcvanas évek elejétôl kötnek házassági szerzôdést, a polgári törvénykönyv ezt lehetôvé teszi. Akkor kezdtek kialakulni nagyobb vagyonok, s ma már – a milliók gyarapodásával – egyre gyakrabban találkozni ilyen jogi megállapodással. A felsô ezer és a felsô tízezer egy része biztosította így be a jövôjét.

AKI KÖT Példaként álljon itt Klapka György vállalkozó esete: „Németországban kötöttem házassági szerzôdést. Ebben nemcsak azt rögzítettük, hogy kinek-kinek a saját tulajdonában marad a házasság elôtt szerzett vagyona, hanem az is, amit a házasság alatt keres. Amikor pedig vettem a feleségem nevére egy házat, mielôtt kifizettem volna, közjegyzô elôtt aláírtunk egy szerzôdést, hogy haszonélvezeti jogom van. Ez azt jelenti, hogy minden költség – például karbantartásoké – az övé mint tulajdonosé, az ingatlannal járó összes haszon viszont az enyém. A bérbeadásból származó bevétel is engem illet. Idehaza még nem nôsültem meg, de ha megtenném, kötnék házassági szerzôdést. Nehogy megtörténhessen, hogy másnap elválunk, s a nejem azt mondja, viszem a vagyon felét. Ennyire bolond azért nem vagyok.”

AKI NEM KÖTÖTT Kovács József, az Interoperett tulajdonosa nem verte a fejét, hogy nem kötött házassági szerzôdést, és a váláskor mindent otthagyott feleségének, amit 24 év alatt közösen szereztek. Csupán a kocsiját, ruháit, ékszereit, személyes holmiját vitte el, s egy másfél szobás bérelt lakásba költözött. Mint mondja, nem bánta meg ezt a vagyonmegosztást, mert ô kezdeményezte a válást. Ma már, ha nagyon gazdag lenne, s egy szegény lányt venne feleségül, elgondolkodna azon, hogy kössön-e házassági szerzôdést. Egyébként megeshet, hogy ennek birtokában is így járt volna, hiszen léteznek olyan megállapodások, hogy amenynyiben a válást valamelyik fél hibájából mondják ki, a vagyon automatikusan a vétlenre száll.

KINEK MI? A felek általában abban állapodnak meg, hogy a házasságba hozott vagyon nem közös, a házasságban szerzett viszont igen, ezt válás esetén fele-fele arányban osztják meg.

A hatályos jogszabály is így rendelkezik, ám nem árt írásban is rögzítni, hogy ki mit hozott a házasságba.

Elôfordul viszont olyan szerzôdés is, amely szerint a felek a közös vagyont a házasság alatti jövedelmük arányában osztják el – a törvény egyébként ezt élettársi közösség esetén írja elô –, különösen ott, ahol nagy a korkülönbség. Ha a feleség otthon marad háztartásbeliként, a szerzôdésbe esetleg belefoglalják, hogy válás esetén a hölgy a vagyon és/vagy a férj jövedelmének 5-10 százalékát kapja. Egy megállapodás sok gondnak elejét veszi, különösen második, harmadik házasság esetén, melyek tovább bonyolítják a helyzetet.

Ha a válás után új feleség költözik a férj lakásába, az továbbra is az ô tulajdonában marad. Halála esetén a két házasságból származó gyerekek örökölnek, a túlélô feleség haszonélvezeti jogot kap. A közösen szerzett vagyon felét viszont ô örökli, a másik ötven százalékot pedig a leszármazottak - mutat be egy esetet az általam olvasott egyik cikk.

INGÓSÁG ÉS INGATLAN A szerzôdésben lehet másképp rendelkezni, de a jogszabály szerint a felek házasság elôtt vásárolt részvényei, az azokból származó jövedelem az eredeti tulajdonosé marad.

Szôgyényi József a házastárssal való megosztást nem is tartaná etikusnak, hiszen az értékpapírokkal veszíteni is lehet, s ezt nem szabad ráterhelni a másikra. A házasságban szerzett értékpapír, hozama, illetve az értékesítésébôl származó jövedelem viszont közös. A mûtárgyakra ugyanez áll, tehát ha a férj vagy a feleség a korábban szerzett vagy akár már a házasság ideje alatt örökölt festményt értékesíti vagy pénzért kölcsönadja kiállításra, párjának ehhez az összeghez jogilag semmi köze.

A részvény és a mûtárgy ingóság, az ingatlanra viszont más szabályok vonatkoznak.

Az egyik fél tulajdonában lévô lakás bérbeadásából származó jövedelem ugyanis a házasság ideje alatt a közösbe megy.

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

OLCSÓ VÁLÁS Egy válás közös megegyezés esetén a legolcsóbb. Ha nincs vitás kérdés, a felek ügyvéd nélkül is elintézhetik a procedúrát.

Ellenkezô esetben a tulajdoni arányokat részletekre menôen kell tárgyalni, szakértôk, számos tanú bevonásával. Különösen, ha a házasságot hosszabb élettársi közösség is megelôzte, ami tovább komplikálja a helyzetet. Ilyenkor az ügyvéd díja és a perköltség is magasabb, több millió forintba is belekerülhet, mire pont kerül az ügy végére.

PROBLÉMÁS ESETEK Az ügyvédek többsége úgy tapasztalja, hogy a házassági szerzôdésekkel nemigen szokott gond lenni. Problémát jelenthetne, ha valaki hozott vagyonként nem létezô dolgokat is feltüntetne a szerzôdésben, de ez nem jellemzô. Elôfordul, hogy a nászajándékok megosztását is beleveszik a szerzôdésbe, amennyiben valamelyik fél például jelentôs összeget kap a rokonaitól. Az ingatlanok rendszerint jogilag tisztázottak. Az is megesik, hogy a férj lemond a közös lakás ôt megilletô felérôl, ennek fejében viszont nem fizet gyerektartást.

A SZERZÔDÉS SEM GARANCIA Igaz, a szerzôdés sem jelent százszázalékos biztosítékot a bonyodalmak elkerülésére. Boris Becker például nemrég vált el, s felesége, Barbara a szerzôdés hiányosságai miatt arra hivatkozhatott, hogy a család otthona nem Münchenben, hanem Miamiban van, ezért az ottani vagyonból is részesedést követelt.

Becker így sok millió márkát fizetett ki a feleségének, hogy beleegyezzen a válásba. Nem kevés pénzt megtakaríthatott volna, ha ügyvédje gondosabban jár el a házassági szerzôdés tetô alá hozásakor.

NEM OLCSÓ Minél több a házasulandók vagyontárgya, annál komplikáltabb a szerzôdés, így a díja is annál magasabb. A korrekt ügyvédek általában a vagyonérték 1-3 százalékát készítenek házassági szerzôdést, általános vélemény szerint a 4-5 százalék már kifejezetten magas díjazás. Léteznek ügyvédi irodák, amelyek óradíjért dolgoznak. Fiatalabb ügyvédek akár óránkénti 25-30 ezer forintért is vállalnak megbízást, a nevesek 40 ezer forint körüli összeget számolnak fel. •

53

JUBILEUM

IX. évfolyam, 2001-2002

Nagy leleplezo riport A titok

Már régóta próbáltunk rájönni, hogy mi okozza az alkohol negatív mellékhatásait. Hosszú sötétben tapogatózás után az egyik newtoni zsenialitású kutatónk megalkotta azt a hipotézist, mely teljesen új megvilágításba és valóban tudományos alapokra helyezi az eddigi tapasztalatokat. Írta: dezo Vége a tudománytalan, orvosok és biológusok fabrikálta álelméleteknek. Az igazság közöttünk sunnyog.

A hipotézis lényege, hogy a „másnaposság” gyûjtônéven ismert tüneteket nem biológiai folyamatok, hanem ármányos gonosztevôk okozzák. Csupán az apró részletek vártak már kidolgozásra, vagyis annak kiderítése, hogy kik is a tagjai ennek a bûnszövetkezetnek, és mi a szerepük a gyûjtônéven „másnaposság”-ként ismert tünetegyüttes elôállításában.

A TLRC sok tagját felfedezte már e mindenre elszánt bandának, amely munkanéven, mint „A Kis Csapat” szerepel.

Mivel ezek a tünetek számos emberrel elôfordul világszerte, két eset lehetséges: a.) Világméretû bûnszövetkezetrôl van szó, amelyek tagjai a szabadkômûvesekhez hasonlóan mindenütt ott vannak. Tagjai esténként mérget és pumpát vesznek magukhoz, majd sötét kacagással vetik bele magukat az éjszakába, hogy mérgezzenek és pumpáljanak, amerre csak látnak. b.) Ez a valószínûbb. Ez a pár muki olyan, mint a Mikulás, az is egyetlen éjszaka szétosztja mindenkinek az ajándékokat. A különbség az, hogy ezek mindennap dolgoznak.

Az elsô bandatag, akinek fény derült a kilétére, a Körhintás Bácsi, közvetlenül lefekvés után oson elô, a védekezni képtelen, fekvô áldozat alá tolja a körhintáját, aztán beindítja a szerkezetet. Az eredmény azonnali émelygés, tengeribetegség, rosszullét-fokozódás. Bulikon is gyakran megjelenik, hogy ne legyen túl feltûnô, ilyenkor nem a szokásos eszközét hozza magával, hanem egy japán gyártmányú zsebkörhintával operál.

A Bokszoló viszonylag ritka, a hirtelen elfogyasztott sokadik feles után lép akcióba. Az

54

ember keze a pohárkával még fönt van, arca kissé felfelé áll, nem látja, mi van közvetlenül elôtte. Ezt a pillanatot a bokszoló nyomban kihasználja és irtózatos gyomorszájast nyom az illetônek, aki ennek köszönhetôen azonnal kiadja az ebédjét. Egyébként gyáva fickó, csak meglehetôsen ittasakkal mer kezdeni. És ha már itt tartunk, a Répaárust nem is nagyon kell magyarázni. Nagyon ügyes kereskedô, úgy sózza el az áruját, hogy észre sem lehet venni. Mégis több jel mutat a mûködésére: a fentebb említett késztermékben mindig jelen levô répa, valamint a zsebben levô pénzmennyiség jelentôs csökkenése egyaránt a nagy mennyiségû répa vételére utal. Az arányosság is megfigyelhetô: minél többet iszik valaki, a répaárus annál több répát ad el neki suttyomban. A zsebben sokkal kevesebb pénz marad, sokkal több répa kerül nap- illetve holdvilágra. Árai meglehetôsen változóak, mindig ahhoz a helyhez illeszkednek, amelyikben iszik az ember.

Az Aneszteziológus Észrevétlenül becserkészi az óvatlan vigadozót, térül-fordul, elôször az italba csempész egy kis altatót, majd amikor az áldozat ettôl enyhén dekoncentrálttá és figyelmetlenné válik, akcióba lép. Az áldozat arcára szorít egy kloroformos rongyot (a modernebbek egy légzômaszkot, amit a hátukon cipelt palackból táplálnak magasnyomású gázzal), ettôl a békés mulatozó rajtaütésszerûen elalszik, kimarad a buli hátralevô részébôl, reggel pedig ostobán néz, és nagyon nem érti, hogy mi történt vele, hacsak nem rémlik fel neki egy gyanúsan sündörgô kis alak szemmel láthatóan nedves ronggyal vagy gázmaszkkal a kezében.

A Tereprendezô nyugis fickó, ugyanis általában van ideje dolgozni. Munkája akkor kezdôdik, amikor az áldozat betér a kocsmába. Ekkor komótosan nekiáll tereprendezni: arrébb tolja az utcákat, kicseréli az utcanévtáblákat, más színûre vakolja a házakat, park helyébe lakótelepet tesz, találomra odahelyez egy folyót, stb.,

stb., attól függôen, mennyi idôt tölt el az ember az ivással. A tereprendezô a kocsma közvetlen közelében kezdi tevékenységét, onnan elindulva egyre nagyobb távolságokba jut el, ha elég ideje van, átfesti még a városnév-táblát is. A hatás megdöbbentô. Az áldozat kilépve a kocsmából még azt hiszi, hogy egyszerûen hazajut.

Itt balra, ott jobbra, amott a zöld ház utáni parkon át... Ez így nagyon nehezen szokott sikerülni. Az ember hosszan, elveszve mászkál összevissza, semmit nem talál, semmi sem ismerôs.

Amikor végre úgy érzi, hogy végre tudja, hol van, a következô sarkon szinte mindig kiderül, hogy csak egy szadista tréfának esett áldozatul.

A tereprendezô kedvenc trükkje hogy idônként egy darab ismerôs terepet meghagy, amit aztán körülvesz tökéletesen más környezetbôl vett tereptárgyakkal. Szélsôséges esetben az áldozat hosszas bolyongás után kijut egészen a város széléig, ahol aztán a tábla felirata végleg sokkolja.

A Slagos Ember (más néven a Létolvaj) egy sunyi alak. Állandóan egy hosszú, hajlékony mûanyag csövet hord magával. Odaoson az asztalhoz, a ruhaujjából kicsúsztatja a szájában végzôdô mûanyag csövet, bele a gyanútlan mulatozó poharába, gyorsan kiszippant belôle valamennyit, majd fürgén távozik. A polgár meg nem érti, hogy mitôl fogy úgy a söre, még alig kortyolt bele párat a poharába, aztán már alig van. Persze rendeli a következôt, ahhoz ismét odatörleszkedik a Létolvaj, szóval megint rendelni kell újat.

Régóta tudunk a Párnás Ôrangyal létezésérôl, a részegen botorkáló és hatalmasakat esô egyének és a talaj (betonpadka, vasúti sín stb.) közé dug az utolsó pillanatban egy puha párnát, így a máskor gerinc, kéz vagy csigolyatöréssel járó esést néhány karcolással ússza meg az illetô.

Szintén sejthetô már egy ideje egy másik pozitív figura, a Badis Csávó létezése. Sokszor ugyanis nincs más magyarázat, arra hogy a részegen kötekedô, nagypofájú és hihetetlenül szemtelen delikvenst hogyhogy nem verik agyon azok, akikkel éppen kötekszik. Ilyenkor valószínûleg az illetô háta mögött védelmezôleg megjelenik a Badis Csávó, mint jóbarát, és bedomborítja hatalmas izmait. Sajnos elég elfoglalt lehet, mert néha elôfordul, hogy mégsem jelenik meg. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

IX. évfolyam, 2001-2002

Maximum íz, no cukor

Nemzetközi felmérés a tudásunkról

Sokszor hallottam lesajnálni az amerikai társadalmat, akik a teljesen haszontalan oktatásuk miatt csak a tévét tudják bekapcsolni, de gonoszul a sok pénzzel elcsábítják az itthon csúcsaggyá fejlesztett tagokat, és csak a betelepülő külföldi tudás miatt élnek olyan jól.

Egy nemrég készült nemzetközi tudásszint-mérés azonban simán cáfolja ezt a téveszmét. Írta: Palesz Általános iskolába, majd gimnáziumba járva nagyon sokszor volt olyan érzésem, hogy teljesen fölösleges, amit ott hallunk. Atomfizika egy olyan embernek, aki a közgázra készül? Marha részletes biológia? Úgysem fogom megtanulni, vagy ha mégis, pár nap után elfelejtem. Elgondolkodtam, nem lehetne-e ezeket a tárgyakat csak a felvételizôknek oktatni ilyen komoly szinten, fakultáció formájában, a többieknek meg kötetlen, jó hangulatú órákon az alapismeretek mellett érdekességeket, kísérleteket mutatni. És amíg a tanáraink görcsösen ragaszkodtak ahhoz, hogy mindenki tudja, Trockijt egy Ramon Mercador nevû manus ölte meg 1940-ben Mexikóban egy jégcsákánnyal, vagy hogy melyik aradi vértanú nem beszélt magyarul, addig mi ugyanilyen görcsösen kerestük a magolás alól kibújás lehetôségét.

Egy fôre jutó legtöbb Nobel-díj, kiemelkedô szereplés a diákolimpiákon, pedig mi milyen marha kevesen vagyunk – mondjuk Indiához képest –, és mégis könnyedén lenyomjuk ôket. Ez két dolgot jelent: valóban vannak kiemelkedô képességû diákok, de ebbôl nem következik az átlagos tanuló hasonló tudása, valamint hogy a rendszer sajátossága miatt a lexikális tudásunk hatalmas.

Az OECD által elvégzett 31 országra kiterjedô felmérés azonban a hagyományokkal szakítva ezúttal más szempontok szerint értékelte a megszerzett tudást: a korábbi vizsgálatok az egyetemi felvételin is elvárt tudásanyag elsajátítását mérték (itt az élmezônyhöz tartoztunk), míg a mostani teszt a mindennapokra való felkészítést és a változó követelményekhez való alkalmazkodást tekintette a legfontosabbnak. A szövegértésbôl, matematikából és természettudományos kérdésekbôl álló feladatsor kitöltésében gyászosan gyengén szerepeltek a magyarok. Nyolcezer 15 éves diákra és 180 iskolára terjedt ki a felmérés Magyarországon, a teszteket pedig úgy alakították, hogy minél életszerûbb kérdések kerüljenek bele, a feladat a szöveg megértésén túl az információk felhasználása, kombinálása, új öszszefüggésbe helyezése volt. A megoldásokat

pontozták, és öt kategóriát alakítottak ki ezek függvényében. Az eredmény teljes csôd: a magyar gyerekek fele az egyes és kettes szintet érte csak el, ezzel pedig meszsze elmaradunk az átlagtól.

Legjobban az észak-európai és angolszász országok, valamint Japán és Dél-Korea szerepeltek, a sor végén pedig Svájc, Luxemburg, Németország és a latin államok kullognak (porosz iskolarendszer – már megint a rossz példát követjük). A magyarok átlag alatti teljesítménye a gyakorlati alkalmazásban már korábban sejthetô volt: a régebbi, lexikális tudást mérô tesztek mellett volt egy, a mostanihoz hasonló kérdéssor is, amelyben mindig gyengén szerepeltünk. Az OECD-vizsgálatot értékelô központ szerint a diákok matematikai és természettudományos teljesítménye nagymértékben befolyásolja majd az adott ország versenyképességét. A magyar oktatási rendszer nem támogatja a felmérést végzô szervezet által fontosnak tartott képességek elsajátítását: a magyar diákok ugyan nagy gyakorlatra tesznek szert feladatmegoldásban, ám ezt a tudást az életben nem tudják megfelelôen alkalmazni.

A teszthez mellékeltek két kérdôívet is, az egyiket az iskolának, a másikat a diáknak kellett kitöltenie. Céljuk annak felmérése volt, mennyire befolyásolja a tanulók által elért eredményt az iskola, illetve a családi háttér. Ennek kiértékelése után újabb fekete pontot kaptunk: kiderült, hogy míg a rangsor elején lévô országokban semmilyen hátrányt vagy elônyt nem jelent a társadalmi környezet, azaz megvalósul az esélyegyenlôség, addig Magyarországon errôl szó sincs. Nálunk az eredményesség szempontjából meghatározó jelentôségû a szülôk végzettsége: minden általuk elvégzett iskolai év 12 pontnyi javulást jelent gyermekük

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

pontszámában, míg egy északi országbeli lurkónál ez csak 1 pont. Az iskolák teljesítményét tekintve is egységesebb az északi rendszer, Svédország és Izland esetében a különbség 9 és 5 százalék, míg a magyar iskoláknál 71 százalék. Magyarországon a területi elkülönülés is megfigyelhetô, a fôvárosi iskolák tanulói átlagosan jobb eredményt értek el vidéki társaiknál, fôleg a falusi diákokkal szemben nagy az elônyük.

Az eddigiekbôl leszûrhetô, hogy Magyarországon elitképzés folyik: egy szûk réteget fejlesztenek tökéletesre, amelynek megfelelôek az adottságai, megvan az anyagi, családi háttér a sikeres szerepléshez. Ôk nyerik a Nobel-díjakat, a diákolimpiákat, de az átlagnál siralmas a helyzet. A túl magas követelmények miatt már általános iskolában lemorzsolódnak sokan, és még olvasni sem tanulnak meg rendesen, nem csoda, hogy belebuknak egy hosszú feladatlap kitöltésébe.

Egy 2000-ben végzett felmérés szerint a magyar felnôttek még a diákoknál is rosszabb helyzetben vannak: a 16-65 év közötti lakosság 60-80 százaléka az alacsony teljesítményû csoportba tartozik.

Ezzel szemben a lista élén végzô országoknál nem próbálnak meg a magyarhoz hasonló irtózatos mennyiségû tudásanyagot tölteni mindenkibe, hanem az esélyegyenlôség megvalósulása mellett törekszenek az átlagos diák számára is könynyen elsajátítható, a mindennapi életben hasznosítható ismeretek megtanítására.

Mindkét rendszernek vannak elônyei és hátrányai, én mindenesetre az amerikai mellet szavazok (és mint a felmérésbôl kiderült, a fejlôdô világ is), sokkal emberségesebbnek és értelmesebbnek találom, mint a nálunk uralkodó, poroszos szisztémát.

Nem kellene váltani lassan? •

55

JUBILEUM

IX. évfolyam, 2001-2002

Rajtunk (is) múlik Karrier

„Ha a sikernek egyáltalán van titka, az abban a képességben rejlik, hogy észrevegyük a másik ember szempontjait, és a dolgokat egyszerre nézzük az Ő oldaláról, meg a magunkéról is.”/Henry Ford/ Írta: Dr. Farkas Ferencné Az egyetemi tanulmányok befejezését követôen a munkába állás az értelmes élet esélyét adja. Ma azonban már nem jelenti a közgazdász diploma automatikusan a munkakezdés lehetôségét. Ezért különösen fontos arról beszélni, milyen készségek, ismeretek és milyen cselekvések szükségesek ahhoz, hogy valaki állást találjon. Pontosabban hogy olyan munkahelyen dolgozhasson, ahol az elvárások a munkáltató részérôl leginkább találkoznak az õ munkavállalói elvárásaival. Jó lenne olyan munkahelyen dolgozni, ahol a jelölt saját karrierlehetôségeinek közelébe kerülhet.

Számtalanszor hallhattunk mások, illetve a magunk karrierjérôl. A karrier azonban nem feltétlenül ugyanazt jelenti mindenki számára, sôt nem is jelentheti ugyanazt.

Mást jelent a felvételizô számára pályája kezdetén, és mást a diploma átvételekor.

Más jelentéssel bír egy családanya és egy közgazdász számára. Nagy valószínûséggel Önnek is mást mond és nekem is mást, miközben e sorokat írom.

De menjünk még ennél is tovább! A karrier, karriertervezés fogalma mást jelent és más érzéseket vált ki ugyanabból az egyénbôl egy jól lefolytatott karrierbeszélgetés elôtt és után.

Mindenkinek magának kell megtalálnia azt a hivatást, amely nem egyszerûen pénzkereseti lehetôség lesz a számára, hanem örömmel is végzi azt.

A mai nyertesek többsége azt tudta bizonyítani a felvételi eljárások során, hogy el tudta sajátítani azokat az ismereteket és készségeket is, amelyek az elhelyezkedéshez szükségesek. Talán az egyik legnehezebb feladat a fiatal szakember számára – miközben egyszerre több helyre adja be jelentkezéseit –, hogy az adott eljárás során, az adott munkáltató megbízásából eljáró személy (bizottság) érezze: a felvételizô tudatosan választotta az adott munkahelyet. Szándéka komoly, ott és úgy akar dolgozni, ahogyan az adott munkahely elvárja. Kész arra, hogy folyamatosan tanuljon, vállalja a munkahely által támasztott beilleszkedés és a magas teljesítmény kényszerét, a szervezeti és

56

egyedi követelményeket. Tudatosan vállalja a munkahely jelentette közösséget.

Mára mindannyiunknak meg kell tanulnunk önmagunkat menedzselni. Ahhoz, hogy eredményesen dolgozhassunk, olyasvalamit kell csinálnunk, amihez értünk, mégpedig olyan munkastílusban, ahogyan azt egyéniségünk diktálja.

Meg kell tanulnunk fejleszteni és megvalósítani önmagunkat. Meg kell találnunk a helyünket, azt a területet, ahol a legnagyobb eredmények elérésére lehetünk képesek.

Szükségünk van az erôsségeink ismeretére, hogy el tudjuk dönteni, hová is tartozunk valójában. Munkálkodjunk azon, hogy elsajátítsuk azokat a képességeket és azt a tudást, amely az erôsségeink feltérképezéséhez szükséges.

Döntôen rajtad múlik, hogy mi lesz belôled. Nem nélkülözheted a valahova tartozás fontosságát, de nem is helyettesítheted kizárólag kapcsolataiddal az egyéni erôfeszítéseket. A sikeres karriereket nem tervezik meg. Akkor fejlôdnek ki, amikor az emberek felkészültek lehetôségeikre, mert tisztában vannak az erôsségeikkel, a munkamódszerükkel és az értékeikkel. „A legjobban úgy jósolhatjuk meg a jövôt, ha azt magunk alkotjuk meg. A valahová tartozás felismerése egy hétköznapi egyént kimagasló teljesítményû emberré alakíthat át.

Az önmenedzselés igénye forradalmasítja az emberi kapcsolatokat.” (Drucker) – Indulj magad a karrier nyomába!

Az elhelyezkedéssel kapcsolatos ismeretek és készségek nem sajátíthatók el csupán könyvbôl. Fontosak az e területen is megszerezhetô élmények, tapasztalatok. Ilyen önismereti tapasztalatszerzési forrásnak tekintem az egyetemen folyó két féléves Karriertanácsadás címû tárgyat, vagy a vezetôi tréningeket, álláskeresô tréningeket, a Közgazdaságtudományi Karon tevékenykedô Karrier Iroda, Kari Tanácsadó Iroda minden tevékenységét, a Hallgatói Önkormányzat számos programját, az AIESEC-ben végzett munkát, a döntôen magadnak kiharcolt szakmai gyakorlatot, utazásokat, ösztöndíjas külföldi tartózkodásokat stb.

Jó dolog, ha a pályakezdô próbálkozásait segítik a tanárok, az iskola. Az egyetemen

eltöltött öt év számos lehetôséget kínál, amellyel azonban egyénileg lehet csak élni.

A felsôoktatásban dolgozó szakemberek szinte kivétel nélkül tanácsadók, hiszen tanítványaik segítségüket és tanácsukat kérik a teljes képzés ideje alatt, néha még azt követôen is. Ebben a tartalmában és formájában is állandóan változó tevékenységben a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara együttmûködik a Munkaügyi Központokkal, az egyetem vonzáskörzetébe tartozó kisebb és nagyobb cégek HRM szakembereivel, valamint a külföldi tapasztalatokat is hasznosítja, amelyeket sikeres Tempus-, PHARE-, valamint Erasmus-pályázatai és egyéni importôrei szállítanak. A sikeres készülés nélkülözhetetlen eleme a számítógép, úgy is, mint az álláskeresés eszköze, és úgy is, mint amelyen elkészülnek a pályázatokhoz mellékelt anyagok: önéletrajzok, kísérôlevelek stb.

A siker elengedhetetlen feltétele a folyamatos informálódás a cégekrôl, a személyekrôl és hálózataikról. Ez pedig olyan feladat, amelyet kitartóan, egyedül kell végezni, és jóval az elôtt kell elkezdeni, mielôtt a konkrét álláskeresésre sor kerülne.

A rendszeres, céltudatos munka Önnek is kedvezô eredményt fog hozni!

Tapasztalataim szerint a pécsi közgazdász-hallgatók munkaerô-piaci sikeréhez hozzá tartozik ma már az a tudatos tevékenység is, amellyel intézményünk hozzájárul a hallgatók sokirányú felkészítéséhez.

Legjobb hallgatóink sokat tesznek önmagukért, megismerkednek a társtudományok legfontosabb adaptálható eredményeivel, túllépnek szakterületük határán. Azon dolgoznak, hogy elsôk legyenek az egyenlôk között. Így egyre ritkábban kényszerülnek arra, hogy esetleges kudarcaik magyarázatát a tudatalatti alibizmusára kellene hagyniuk.

A tudatalatti alibizmusának szemléltetésére álljon itt egy kis történet Freudtól: „a valamely fazék dolgában folytatott bírósági tárgyaláson alperes, Takácsné, azzal védekezik felperes, Vargáné ellenében, hogy ad 1): sohasem kért kölcsön Vargánétól semmiféle fazekat; ad 2): a fazék már lyukas volt, amikor átvette; ad 3): õ a fazekat sértetlenül származtatta vissza.” •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

X. évfolyam, 2002-2003

És akkor most mi van?

Pánik a négyzeten

Az utóbbi hetek történései nyomán egy szőke nős vicc jutott eszembe... A szöszit egy panelház tizedik emeletéről igyekeznek a mélybe taszajtani, mire ő a címben leírt szállóigét szajkózza... Írta: pety Tanácstalanság, pánik és az a bizonyos ésakkor-most-mi-van érzés tört felszínre a másodévesek háza táján… Halihó!!! Fel kellene ébredni, és ráeszmélni, hogy anyuci már nem áll ott mögöttünk, hogy kitörölje a popsit!

Történt ugyanis, hogy ezen fránya egyetemen olyan tárgyakat is merészeltek az órarendbe iktatni, amelyeknél nem az a feladat, hogy öcsibogyó tanuld meg ezt a könyvet, aztán majd húzol két tételt, és hawaii… Hát nem, a stratégiai tervezés, a menedzsment gyakorlat már nem ez a fajta magolós megpróbáltatás, végre van egy kis gyakorlat ízük.

Kicsit kipróbálhatja magát az ember, de az évfolyam jelentôs része ezt sajnos nem így gondolja… Mivel az új feladatcsoportok önálló munkát igényelnek, a nemkívánatos bé-

lyeget nyomták rájuk. Pedig nem nagy ördöngösség az egész, csupán gondolkodni kellene egy kicsit! Nem olyan nehéz ám, erre elvileg mindenki képes, hiszen ez a tulajdonságunk emelt ki az állatok sorából. Sôt még egyetemre is járunk, mi leszünk a jövô értelmisége… Szegény jövô! Mégsem teszik…

Inkább pánikolnak és keresik a lehetôséget, hogy miként lehet kikerülni a feladatot. Ez sem rossz módszer, sokaknak be fog válni a késôbbiekben is, hiszen az élet gyakran igazságtalan, és azok is eljuthatnak a csúcsra, akik önállóan még a cipôfûzôjüket sem képesek megkötni. A befektetett munka nem hozza meg mindig a gyümölcsét, ennek ellenére szerintem ne sajnáljuk az értelmes dolgokra elhasznált idôt. El kellene gondolkodni azon, hogy miért is léptünk a továbbtanulás rögös útjára. Emberek! Most alapozzuk meg

a jövônket. Egy diploma magában semmit nem ér, és az interjúkon nem díjazzák azokat az értékes történeteket, amelyek arról szólnak, hogy miként lehet összehányni a Rák mellékhelységét, és az sem ér piros pontot, ha felsoroljuk, melyik nap hol van buli Pécsen. Ki kellene használni a kínálkozó lehetôségeket, ahol tesztelhetjük a kreativitásunkat, lemérhetjük, hogy alkalmasak vagyunk-e erre a pályára. Persze szórakozni is kell, de ennek nem kellene kimerülni az éjszakai tobzódásban, hiszen annyi értelmes dolog van még a világon! Most biztosan sokan azt gondolják, hogy mit akarok én észt osztani, de nem érdekel. Úgy gondolom, hogy ha már egy-két ember észreveszi, hogy értelmetlenül tengeti hétköznapjait és változtatni próbál, akkor már megérte, és nem téptem feleslegesen a számat… •

Plüssmacik, lufik, SZERETLEK Valentin-nap

Miért fogok én akárkit is jobban szeretni február 14-én, csak azért, mert Valentin-nap van? Nyavalyogjunk egy kicsit megint, mert van miért, meg amúgy is jólesik. Írta: Andi & Palesz Nálam az egyetlen elfogadható Valentin-napos akció, ha a „különleges” alkalmat kihasználva végre összeszedi az illetô minden bátorságát és a régóta titkon imádott hímnemû/nônemû tudomására hozza érzéseit, vagy csak meglepi egy névtelen csokorral. Készül rá már régóta, kiterveli, izgul elôtte sokat, és boldog elégedettség szállja meg, hogy végül nem „bukott le”, mégis tett valamit. De ez a legritkább, az egész átcsapott divattá, sôt üzletté, kirakodóvásár, kedvezmények, a világ pirosba öltözik. De ha én igazán szeretek valakit, akkor nem csak egy nap gondolok rá évente, nem csak egy nap akarom megajándékozni, nem csak egy nap akarom éreztetni vele, hogy szeretem, mert ha ez tényleg így van, akkor azt látja rajtam minden nap. Mi van, ha esetleg valaki épp aznap veszekszik a barátjával / barátnôjével? Ilyenkor aztán tényleg nagy él-

nem kell emlékezmény lehet duzzogva átadni az ajándékokat, vagy méregbôl kiválasztani a legnyálasabb tetni arra, hogy szerelmes. Maradplüssmacit, ami szívecskével a nak tehát a szingmancsában azt szajkózza, lik, akik túldramatihogy „I love you”. Persze az ajándék hajszolása izgalzálják ezt az egészet, és mas is lehet, csak követni képesek egész nap keseregni.Amúgy is, már kell a trendet. Mert nem megint majmoljuk a mindegy hogy mit is vegyönyörû Nyugatot, pedig szünk ilyenkor a másiknak. Nem sikk egy praktilegalább a névre lehetne saját kus ajándék, a minimum az verziónk is, szegény Bálintok ékszer, és minden piros, és elvesztik a névnapjukat.Elgondolkodtató az is, hogy manapság a tárzenélô fröccsöntött csoda, amit az erre szakosodott bolt bármelyikében sadalom igénye hozta-e létre ezt az ünnepet, vagy pedig leleményes meg lehet venni. Ettôl fognak engem jobban szeretni? Persze csak kereskedôk kerítettek ekkora feneket arra a napra, hisz ez a nap arról s z ó l ! neki. Most, hogy kellôen kidühöngtük magunAz év többi napján tilos a másikat szeret- kat, indulhatunk ajándékot venni. Ráérsz most, ni, és meglepni akármivel is? Kinek találják ki ezt Andi?• az ünnepet, mert azt, aki igazán szereti a másikat

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

57

JUBILEUM

X. évfolyam, 2002-2003

Isten egy placebo

Ateista vagyok. Nohát, asszociáljunk picinyt. Vallás. Öreg, fekete ruhákba öltözött nénikre és bácsikra gondolok, meg erre: menekülés. Írta: Justine Mosolytalan arccal templomba sietnek (a hely számomra legfeljebb építészeti látványosság) és éppen ilyen komoran távoznak onnan.

Persze korántsem biztos, hogy humortalanságuk (bocsáss meg, idôsebb nemzedék; nekem humorom van, de vallásom nincs) vallásosságukból adódik, mégis: e két fogalom mintha némi kapcsolatban állana egymással. Talán mert még sohasem láttam harsányan kacagó papot, még kevésbé térdét csapkodó, hahotázó apácát. A vallás szó, ha színt kéne adni neki, szürke vagy szürkéskék, hômérséklete távol áll a melegtôl. Ezek persze csak az én asszociációim, egy ateistáéi.

Sokfajta vallásosság létezik. Számos vallás is, de nem ezekrôl beszélek. Lehet a vallás az életünk, lehet annak meghatározó része, kiegészítôje vagy csak egy póz, hogy vasárnaponként templomba járunk, odakényszerítve unatkozó gyeremeikeinket is. Vajon mitôl válik az ember vallásossá?

Nagyképûségem a témában határtalan, csakúgy mint magabiztosságom, amellyel még sötét szobába zárva is ki merem jelenteni: NINCS ISTEN. De azért érdemes megvizsgálni, mi rejlik e dac mögött. A mi korosztályunk ellentmond mindennek, ami tradicionális - jogunk van hozzá, iszonyú nagy szólásszabadságot öntöttek ránk nagyon okos emberek.

Kockafejû mindenki, aki egyszerû, kemény dolgokra esküszik és nem változtat nézetein csak azért, mert a világ változik körülötte. Mi bezzeg

rugalmasak vagyunk, nyitottak az újra, azaz csetlünk-botlunk az érvek és ellenérvek erdejében, ide-oda hánykolódunk a legmodernebb felfogások között, és amiért ma harcosan kiállunk, annak holnap már hátat fordítunk, idôrôl-idôre segget csinálva a szánkból. A “mûvészlét” ugye már fontosabb, mint a hit? Szabadsággal megvert, célját vesztett, tévelygô, beképzelt fiatalok vagyunk, inkább szánalomra méltóak, mint dühítôen pimaszok.

Szóval ateista vagyok. Komolyan mondom, szégyelltem magam néhány éve, midôn bizonyos körülmények folytán igen kiborultam és egyik délelôtt hogy, hogy nem, bekeveredtem egy templomba. Csendesen bekúsztam a hátsó sorba, automatikusan összekulcsoltam a kezem és rájöttem, hogy nem tudok imádkozni. Majd arra gondoltam, hogy az Öreg (aki persze nem létezhet, és csakazértsem hívom Istennek) biztos így is megért. Figyelj, Öreg! – kezdtem, aztán elbôgtem magam. Aztán a templom csendje lassan megnyugtatott, és én onnantól fogva egy ideig minden nap beültem oda, a csendért, a harmóniáért és mert akkor úgy volt a legkönynyebb. Aztán amikor jobban lettem, soha többé nem jártam templomba. Merthogy ateista vagyok. De azt hiszem, hogy néha az embernek nem elég pusztán önmagában hinnie (bármenynyire is ezt nyomják a sikerkönyvek), ilyenkor kell egy isten, akin keresztül indirekt módon mégiscsak magunkon segítünk. Azt gondolom, hogy a templomban is én voltam az, aki erôt adott saját kínlódó magamnak; Istent placebónak használtam, álgyógyszernek, amelyben elég volt hinnem, és lám, segített. Igen, ezt gondolom.

Isten, aki van

Okos ember mondotta, bizonnyal nem ok nélkül: „A vallás nem más, mint a gondolkodásnak egy bizonyos szinten való megrekedése.” Tökéletes definíció, hiszen hát mindent definiálnunk kell. Valóban: aki hisz, az már tényként fogad el valamit; nem köt kompromisszumot, hiszen tûzön-vízen át.

Baj-e ez? Vagy jobb továbbgondolni a dolgokat? Hová vezet a „túlgondolkodás”?

Leginkább ateista vagyok, ha már feltétlenül mindennek nevet kell adni. Bár fenti kijelentésemet, miszerint nincs isten, módosítanom kell: nincs istenem. És ez nem jó nekem.

Teremtek tehát egy vallást, nézzük csak (mintha csak egy reggelit ütnék össze): az én vallásomnak én vagyok az egyetlen hívôje.

Nincsenek imák és bigott kötelességek. Az én istenemet nevezzük mondjuk Hólapátnak, végül is mindegy. Hólapát jó, mindig velem van, folyton viccelôdik (igen jó a humora) és nem pirít rám akkor sem, ha hétfônként berúgok. Amikor szeretkezem, diszkréten félrenéz.

Sosem zavar vécézés közben. Sosem kelt lelkifurdalást. (Melyik isten enged meg ennyit?)

Mindjárt jobb lett nekem, hiszen kitalált istenem a barátom is – máris nem vagyok egyedül. És azt gondolom, éppen ez a célja minden vallásnak.

A szó hagyományos értelmében tényleg ateista vagyok. Bárki elítélhet esetlegesen szentségtörô gondolataim miatt. Én csak ki akartam köpni néhány zavaró gombócot a torkomból. Talán olyan ateista vagyok, aki vallásossá szeretne válni. Talán egyszer így is lesz. Isten tudja..•

Az Isten egy placebo címû cikk “továbbgondolása”...

Olvasói levél

„Az én vallásom egy magasabb természetű, végtelenül szellemi Lény alázatos imádása, aki még azokban a részletekben is kinyilatkoztatja magát, amelyeket a mi gyenge és korlátolt érzékeinkkel észrevenni képesek nem vagyunk.” (Albert Einstein) Írta: Holczinger Gergely Szerénységem és alázatosságom a témában határtalan - szeretne lenni, hisz lehatárolt létezésembôl adódóan nem bírhatok a végtelent megilletô jelzôt. Vallásos vagyok ugyanis, tehát továbbgondolkodó. Életem valamennyi kérdésére tudok - ateista test-

58

véreimmel ellentétben - értelmes választ adni, többek közt arra a sokunkban felmerült dilemmára, hogy honnan is jöttünk.

Amerikai tudósok elméleti síkon kiszámították annak valószínûségét, hogy világunk intelligens Rendezô nélkül jött volna létre.

Az eredmény egy hihetetlenül nagy szám: közelítôleg 1:1087 - szemléltetésül ekkora

esélye van annak, hogy egy roncstelepen ölbe tett kézzel várva egyszer csak egy szuperszonikus gép áll össze elôttünk.

Isten, Aki létezik. A Szentírás elsô öt könyvében Isten így mutatkozik be Mózesnek: “Én vagyok, aki van.” A régi embernél a dolgok neve azok lényegét, jelentôségét mutatta meg. Tehát Isten lényege pontosan

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

X. évfolyam, 2002-2003 az, hogy létezik. Öröktôl fogva. Isten léte azonban nem analógiája a miénknek.

Lehet valami úgy, hogy nem látjuk? Hogyne, pl. a hang. A hang másképp van jelen, mint egy tárgy. Van talán olyasmi is, amit semmilyen érzékszervünkkel nem észlelhetünk, mégis bizonyosan létezik? Igen, ilyenek a rádióhullámok. Ezeket senki sem észlelheti, akinek nincs megfelelô mûszere.

Van-e valami, amit sem érzékszerveinkkel, sem mûszereinkkel nem lehet kimutatni, és mégis létezik? Igen, ilyen az emberi értelem, mellyel mindenki rendelkezik. A különféle valóságok, tehát különbözôképp léteznek.

Az én Istenem, Aki van (a kinyilatkoztatás Istene), – minden más “istennel” szemben – engedékenységében is végtelennek mutatkozik velem. Olyannyira, hogy még vé-

gességem sötét szobájában ülve, azt is megengedi, hogy teremtményi gôgömtôl indítva kimondjam Róla – Aki a legtökéletesebben létezik –, hogy: NINCS. Tudjuk, hogy Jung óta valamennyi pszichológiai irányzat elismeri, hogy az egyes ember istenképét leginkább meghatározó tényezô a saját édesapja. Tudatalattink ugyanis édesapánkról mintázza az “istenséget”. Mivel e sorok írója bátran elmondhatja, hogy édesapja inkább szeretô nevelôje volt, mintsem teljesítményorientált bírája, így istenképének is legmeghatározóbb eleme az: IRGALOM! Továbbá vallási szocializálódása is kiegyensúlyozottnak mondható, lévén kishittanosként a vasárnapi szentmisék után a szürke és fekete ruhás öreg nénik és bácsik, ragyogó arccal simogatták meg

JUBILEUM

fejét, miközben kedves szülei után érdeklôdtek. Így a templomba járás nem menekülést, sokkal inkább a vágyódást jelentett számára. Vágyódást a személyes találkozások után embertársaival, valamint Teremtôjével.

A továbbgondolkodó ember valós magabiztosságával, készséggel és nagy örömmel segíti a Fény eljutását, azoknak, akik – önhibájukon kívül – még ma is sötét szobákban kénytelenek élni, pedig a szobán kívül gyönyörû a napsütés és a szivárvány… •

A világ nagy talányainak megfejtése

Az elmúlt évtized legnagyobb tudományos felfedezése a fából vaskarika probléma megoldása volt. Mivel az akkori politika nem engedte az elmélet nyilvánosságra hozatalát, így az majdnem a feledés homályába merült. Én is csak véletlenül bukkantam rá egy sörözői beszélgetés során. Ez az alábbi módon történt. Írta: Bandi Az elmélet kidolgozója nagy ittasan így szólt: „Hogy lészen a fábúl vaskarika?

Végy egy fakarikát! Tégy beléje szút! Milyen lesz akkó’? Szuvas. És ha kiveszed a szút, mi marad? A vas!” Fenomenális megoldás egy minden ember életét meghatározó problémára.

Hasonló körülmények között tudtam meg a közelmúlt egyik nagy kérdésére a minden igényt kielégítõ választ. Történetesen arra a kérdésre keresvén a választ, hogy „Miért pont szeptember 11.?” különbözõ vallási dátumokat és történelmi évfordulókat jelöltek meg nagyon okos emberek. Természetesen nem hittem nekik. Az igazi választ egy magát megnevezni nem kívánó információforrástól kaptam. Ez az információforrás olyan jól tájékozott, hogy szinte már patak, és ezt bizonyítja a válasz mélyértelmu igazsága: „Akkorra szólt a jegyük.”

Mások sikerét látva én is elkezdtem gondolkodni a világ nagy talányainak megfejtésén. A megszokott sémát követve elsõ lépésként vettem egy problémát.

Már gyerekkoromban is kételkedtem annak igazságtartamában, hogy a teve nem tud átmenni a tû fokán. Most végre elvi és

gyakorlati úton is tudom cáfolni ezt az elsietett kijelentést. (Megjegyzés: az alábbiakban végig szabványméretu varrótûrõl és tevérõl, illetve dromedárról lesz szó.)

1. Megoldás: Felhevítem a tût úgy, hogy képlékeny legyen, majd kinyújtom akkorára, hogy átférjen rajta a teve.

2. Elégetem a tevét, majd a hamut átszórom egy piciny tölcsér segítségével a tû fokán. Túl nagy szemcséjû hamu esetén használjunk jobban égõ tevét.

3. A tevét feloldom erõs savban, és az oldatot áttöltöm a tölcsér segítségével.

(Ez a kedvencem!)

4. Baromi sokszor átmegyek úthengerrel a tevén, vagy beteszem a húsdarálóba stb., Lényeg, hogy olyan masszát képezzek a tevébõl, ami már átmegy. Vegyük figyelembe, hogy a teve gyorsabb, mint az úthenger!

A többi megoldást eddig még nem sikerült megvalósítani, pusztán elméleti síkon léteznek.

5. Éles késsel akkora darabokra vágom a tevét, hogy azok átférjenek. Kés helyett használhatunk monoszálat. Ez ugyan még nincs feltalálva, de ami késik, az nem svájci óra. A monoszál lényege abban áll, hogy egy olyan néhány atomnyi vastagságú, de megfelelõen hosszú, például 69

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

centis molekulát csinálunk, aminek a szakítószilárdsága meghaladja a teve súlyát, illetve felületi feszültségét. Így ez könynyedén áthatol a tevén akár negyven fokon is.

6. Feltalálom a teleportgépet, és a tevét vivõ energianyalábot átvezetem a tû fokán.

7. Veszek egy fekete lyukat, beleteszem a tevét, ami hihetetlenül nagy tömegvonzás hatására gyakorlatilag nulla térfogatúvá tömörül, így már simán átfér.

8. Veszek egy erõs szívó hatású valamit, és azzal átszívom. Internetes fórumomra eddig beérkezett legjobb ötletek: vákuum, rakETA, kompresszor, veterán k**** szája.

9-tõl végtelenig.

Feltalálom az idõgépet, és elõremegyek vele az idõben addig, amíg az emberiség vagy az azt követõ civilizációk valamelyike ki nem talál végtelen fajta megoldást. Ez után viszszajövök, és saját nevemben publikálom.

Szívesen várom további ötleteiteket.

Ne féljetek kísérletezni! Lehet hogy véletlen baleset folytán egy-két teve az életét veszti, de ilyen sajnálatos esetekben vigasztaljon titeket, és az elhunyt hozzátartozóit az, hogy ilyen áldozatot meg kell hozni a tudomány érdekében.•

59

JUBILEUM

X. évfolyam, 2002-2003

Töredékek

Tegnap a Gergővel jöttünk haza angolról, és találtam a buszon egy diákigazolványt, amit egy fiatal, álmodozó tekintetű általános iskolás lány veszített el. Írta: Palesz Írtam neki egy kedves levelet, és nem is árultam el ki vagyok. Megszállt egy kis jóérzés, amikor bedobtam a postaládába reggel, iskolába menet. A postaláda mellett egy öreg, beteg csöves csikkeket szedett. Nem néztem rá.

Irtózatos fejfájással ébredtem reggel a templom melletti csatornafedôn. Nem akartam mást, csak egy szál cigit, és a posta elôtt találtam többet is.

Emberek képesek eldobni félig szívottan. A rengeteg dolguk miatt, sietnek, elfoglaltak. Sose vallom be magamnak, de irigylem ôket. Hogy megtehetnek ilyet. Lemondani egy kis kikapcsolódásról, gondtalanságról. Talán ennek a nônek van öngyújtója.

Nem lehet úgy végigmenni a belvároson, hogy ne akadjak össze lépten-nyomon hajléktalanokkal.

Régebben adtam nekik pénzt, mostanában csak felgyorsítom a lépteimet, mintha észre sem venném ôket. Mintha a védtelennek tûnô nôkhöz bátrabban, sôt néha erôszakosabban mennének oda.

A fene, ezt a buszt jó lenne elérni, szerencsére a sofôr kedves, és megvár.

Vannak olyan napjaim, amikor engesztelhetetlen vagyok. Nem bírom a jól öltözött, sikeres embereket. Én nem ezt akartam. Ilyenkor könyörtelen vagyok. Milyen szánalmas, úgy állok bosszút rajtuk, hogy becsukom az orruk elôtt az ajtót. De ez is hatalom, ha mégoly semmi is. Ez a pici lány nagyon riadt, mintha félne valamitôl. Nem lehet az ellenôr, ôk ingyen kapnak bérletet. Ezeket a mai gyerekeket annyi stressz éri, nem csoda, hogy feszültek.

Nem tudom, lehet, hogy különmatekon hagytam el, vagy az öltözôben, tesi után. Én biztos megkeresném a tulajdonosát, ha találnék egyet. Olyan sok bosszúság. Már tudom, hogy nem lesz meg.

Anyu szomorú lesz, ha megtudja. Úgy örült, amikor hallotta, hogy egész évre nem kell bérlet. Szegény apu, még szerencse, hogy ezt már nem érte meg.

Istenem, nem lehet, hogy pont most jön ellenôr.

Amikor láttam, hogy mindjárt elsírja magát, nem volt szívem megbüntetni. Ô biztos nem hazudik, és ilyen esetben sokkal többet használ egy kis emberség, mint a gonosz szabályok. És én is jobban érzem magam,Írtam neki egy kedves levelet, és nem is árultam el ki vagyok. Megszállt egy kis jóérzés, amikor bedobtam a postaládába reggel, iskolába menet. A postaláda mellett egy öreg, beteg csöves csikkeket szedett. Nem néztem rá.

Irtózatos fejfájással ébredtem reggel a templom melletti csatornafedôn. Nem akartam mást, csak

60

egy szál cigit, és a posta elôtt találtam többet is.

Emberek képesek eldobni félig szívottan. A rengeteg dolguk miatt, sietnek, elfoglaltak. Sose vallom be magamnak, de irigylem ôket. Hogy megtehetnek ilyet. Lemondani egy kis kikapcsolódásról, gondtalanságról. Talán ennek a nônek van öngyújtója.

Nem lehet úgy végigmenni a belvároson, hogy ne akadjak össze lépten-nyomon hajléktalanokkal.

Régebben adtam nekik pénzt, mostanában csak felgyorsítom a lépteimet, mintha észre sem venném ôket. Mintha a védtelennek tûnô nôkhöz bátrabban, sôt néha erôszakosabban mennének oda.

A fene, ezt a buszt jó lenne elérni, szerencsére a sofôr kedves, és megvár.

Vannak olyan napjaim, amikor engesztelhetetlen vagyok. Nem bírom a jól öltözött, sikeres embereket. Én nem ezt akartam. Ilyenkor könyörtelen vagyok. Milyen szánalmas, úgy állok bosszút rajtuk, hogy becsukom az orruk elôtt az ajtót. De ez is hatalom, ha mégoly semmi is. Ez a pici lány nagyon riadt, mintha félne valamitôl. Nem lehet az ellenôr, ôk ingyen kapnak bérletet. Ezeket a mai gyerekeket annyi stressz éri, nem csoda, hogy feszültek.

Nem tudom, lehet, hogy különmatekon hagytam el, vagy az öltözôben, tesi után. Én biztos megkeresném a tulajdonosát, ha találnék egyet.

Olyan sok bosszúság. Már tudom, hogy nem lesz meg. Anyu szomorú lesz, ha megtudja. Úgy örült, amikor hallotta, hogy egész évre nem kell bérlet.

Szegény apu, még szerencse, hogy ezt már nem érte meg. Istenem, nem lehet, hogy pont most jön ellenôr.

Amikor láttam, hogy mindjárt elsírja magát, nem volt szívem megbüntetni. Ô biztos nem hazudik, és ilyen esetben sokkal többet használ egy kis emberség, mint a gonosz szabályok. És én is jobban érzem magam, valakinek segíthetek egy kicsit. Egy ilyen ellenséges szakmát is lehet úgy csinálni, hogy a lelkiismeretére is hallgat néha az ember. Fiatalember, álljon csak meg!

Hoppá, ember, errôl lemaradtál. Nyomorék kis ellenôr. Sose lesz bérletem, mégse kapsz el! Velem szarozol. Én elérek valamit az életben, nem úgy, mint te. Mi... Órára indultam, de egy eldugott kávézóból a kedvenc Guns and Roses számom hallatszik ki. Milyen rég nem hallottam már. Furcsa, elfelejtett érzések. Nem bírok tovább menni, belépek.

Finom sütemény és tea.

Soha senki nem rendel ilyen teát. A fiút figyelem, aki leül egyedül egy asztalhoz, sír, aztán kivörösödött szemekkel bámul maga elé, kortyolva a

bögréjébôl. Amikor kilép az utcára, már megint magabiztos, mint mielôtt bejött. Csak én tudom. Ezért szeretek itt dolgozni. Ó, egy kedves ismerôs.

Minden nap bejövök, olyan jól esik fél óra munka után, és itt van a közelben. Amióta a férjem meghalt, ez az egyetlen nyugodt pillanatom egész nap.

Szegény Szilvi, ôt még jobban megviselte. Egy levél, feladó Zorro? Hát ez...? A diákja, benne a bérlettel. És levél is van hozzá. Valaki csönget. Remélem nem a szomszéd. Állandóan zaklat, mintha akarna valamit. Tudhatná, hogy még csak 3 hónapja...

Szerelem, pim-pim, szerelem! Ez ölt meg téged is, miszter Férj, sose jönnek rá, hih! De most már az enyém leszel, semmi nem állíthat meg! Ma láttam elôször ôszintén mosolyogni, bár könnyek voltak a szemében. A levél! Biztos az! Egy titkos imádó, ennek véget kell vetni. Muszáj utolérnem a postást!

Mi vagyok én, mindenható? Hát honnan tudjam, ki kinek küld levelet? Nem is volt feladó. Ez az ember ôrült. Szerencsétlen asszony, azok után, ami a férjével történt, még egy ilyen is a nyakába szakad.

Az ilyen magunkfajtákra mindig csôstül ömlik a baj. És ha fel tudunk állni, az az igazán nagy dolog. Na most már sietés, utálok ilyen késôn dolgozni, alig érek haza a Mónika-showra!

Izgulok eléggé, ilyen kapkodva nem lehet mûsort csinálni. Nem marad idôm megnézni, én is csak adásban látom elôször, tiszta röhej. A holnapi felvételrevagyokmégkíváncsi,hóbortosöregemberekrôl szól. Jelentkezett egy olyan is, aki minden este 10-kor, lefekvés elôtt fut egy kört a háztömb körül.

Mi fog kisülni ebbôl? Különben is mostanában csúnyán hízok, remélem nem mutatnak hátulról.

Nem értem, a feleségem mit problémázik, ilyenkor már nem jár erre senki. Nagyon begyöpösödött öregkorára. Bezzeg régebben, hajnalig bírta! Mikor volt az már. Régebben még bírtam erôvel, akkor két kör alatt sem találkoztam senkivel. Hideg van már a sétához. Hoppá!

Egy öregember siet be a kapuból pizsamában, pedig nagyon hideg és éjszaka is van már. Nem maradtam sokáig filmet nézni, mindenki fáradt volt, korán eljöttünk. Nemrég még bennem volt egy gonosz levél, amit holnap fel kell adnom. Semmit nem használna. Leülök az asztalomhoz, elgondolkodok kicsit. Észreveszek egy apró fekete csatot, ami egy pici lányé, akit szeretek, és ô is szeret engem. Kicsit dédelgetem, mert rá emlékeztet. Magamhoz szorítom a párnámat, és mosolyogva alszok el. Hiszen holnap új nap. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

X. évfolyam, 2002-2003

Neked nincs más dolgod, csak...

Sokat hallott bölcsességek

Bizonyára nem én vagyok az egyedüli ember a Karon, aki gyakran hallgathatja otthon, hogy „Fiam, neked most nincs más dolgod, csak a tanulás!” vagy a „Tessék folyamatosan tanulni!” című bölcsességeket. Ezzel szemben tanárainktól azt halljuk, hogy „Becsüljük meg az egyetemi éveket, töltsük őket hasznosan, mert ennyire szabadok nem leszünk soha többet!” Írta: pety Ha belegondolunk a fent említett mondatok tartalmába, akkor könnyedén beláthatjuk, hogy bizony ellentétben állnak egymással. Hogy miért állítom ezt? Nézzünk három példát: Dezsõke igazi jófiú.

Betartotta a szülõi intelmeket. Soha nem járt szórakozni, mindig csak a könyvtárban ült és tanult. A diplomaosztón rájött, hogy nem ismer senkit végzõs társai közül, és az ölelkezõ párokat látva elszomorodott, hogy 23 évesen még szûz. Dzsoni más tészta. Õ szelektív hallással rendelkezett, csak azt hallotta meg, amit akart.

Felcsillant a szeme, mikor azt hallotta egyik népszerû tanárától, hogy most élje ki magát, és munkához is látott. Minden buliban ott volt, és hatig partizott. A Parkett Ördögeként ismerte mindenki, és hetente új barátnõ mellett feszített. Aztán 23 évesen rájött, hogy még mindig csak harmadikas. Zoli az igazi optimalizáló.

Igyekezett megfogadni minden hiteles személytõl származó tanácsot. Bejárt minden órára, és igyekezett folyamatosan tanulni, aminek meg is lett az eredménye.

E mellett rendszeresen sportolt és aktív alakítója volt a közösségi életnek. A barátnõje szerint õ az igazi férfi: okos, szorgalmas, és soha nem lehet mellette unatkozni. Gyakran járt bulikba, színházba, moziba és Zolinak mindig voltak jó ötletei. Kitûnõ szakdolgozatot írt és õ kivételesen nem úgy választott témát, hogy felmérte, mihez van a legtöbb forrás. Neki mindenre volt ideje, de 23 éves korában leleplezték: kiderült, hogy õ nem is ember, hanem gép egy másik bolygóról, aki soha nem alszik.

Be kell látnunk – bármily furcsa is – , de az egyetemistának is csak 24 órából áll a napja, és ha reggel 8-tól délután 4-ig órán van, akkor 5-tõl nem vesz a kezébe könyvet, mert aznap még nem sportolt és a barátnõjét sem látta. Fogadjuk el, hogy a

világ ezen a téren nem változik, és a hallgatóknak ma is, ugyanúgy, mint régen: csak a vizsgaidõszakban van idejük tanulni, mert akkor nem kell AZ unalmas órákra járniuk, melyek elveszik minden életkedvüket! •

Haiku-sarok Gabiri sötét éjrõl mézként csöpögõ hajnal fénylik szemében Auth Szilvia vérzô ébredés elmúlás gyötörte mély lázálmod ez ôsz

Szempilla vs. visszafordulás 5:4

Ma voltam vizsgázni, kicsit kalandosra sikerült. Szóval az volt, hogy B. megkérdezte még múlt héten a tanárnőt, hogy hol lesz a vizsga. ATI-ban 8 órai kezdettel. Oké. Én elhittem.

Nem kellett volna! Írta: csipesz

6:30 Ébresztô!

Mosakodok, hopp egy szempilla, ráfújok 3-szor, be a pólómba... nna ez szerencsét fog hozni...

7:00 B-vel (tökölt egy sort) végre elindulunk... Nem fogjuk elérni a buszt!

7:02 Franc! Esik az esô! Vissza az ernyôért! Szerencsétlenség, ha visszamegyek!

Nna mindegy, majd a szempilla egyensúlyba

hozza! De azért leülök. Ez semlegesíti a szerencsétlenséget... állítólag.

7:05 Busz elmegy az orrunk elôtt (ernyôért való visszamenetel számlájára írva).

7:06 Jön egy másik busz! (szempilla!)

7:15 Mi vagyunk az elsôk, akik odaértek az ATI-hoz. Ez furcsa, mert ilyenkor már mindenki ott stresszeli magát a terem ajtajában... Ott tolongunk ketten B-vel...

7:30 Megkérdezzük Portásnénit, hogy lefoglalták-e a termet a vizsgára... Erre bemutat...egy nyomtatott dokumentumot, amibôl

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

kiderül, hogy igen, le van foglalva...de még mindig csak ketten vagyunk...

7:45 Felhívom A-t (szobatársam), hogy nézze meg a hálón, mit írtak errôl a vizsgáról.

7:50 Jön egy srác. Ez kicsit megnyugtat (hogy nem csak mi vagyunk bénák és félretájékoztatottak).

7:51 A. telefonál: semmi hír a hálón.

7:53 Eldöntöm, hogy nem maradok tétlen.

7:57 Felöltözök, elindulok a MTESZ-be, B. és sorstárs az ATI-ban tartja a frontot (ami nincs).

61

JUBILEUM

X. évfolyam, 2002-2003

8:10 MTESZ-ben nincs senki ismerôs... röpülök a tanszékre!

8:20 Telefonál a sorstársunk fiú, hogy a adatsor. (Az a szemét ernyô!) De üljek csak le, van még 10 ember, akinek még nincs feladata, mi majd tovább írhatjuk.

8:35 Felügyelô no. 1. fénymásolni megy.

A-nak sms, hogy bent vagyok... Puskák élesítése...

8:45 Végre jön a feladat.

8:46 Ez ugyanaz, mint amit múltkor írtam! :-) (szempilla!)

8:47 De miért nem néztem én ezt meg? :-( (Ernyôért való visszamenetel.)

8:48 Írom (10:30-ig írhatjuk.)

9:45 Már megint nem jut eszembe, hogy kell ezt megcsinálni!!! A fene! (Egy szempilla már nem szempilla?)

9:50 Felügyelô no. 2. bejelenti, hogy át kell menni másik terembe, mert ezt a termet mások fogják használni... Kiírom gyorsan, amit nem tudtam...beadjuk a dolgozatokat...

10:00 Megyünk a másik terembe. Elkapok egy megbízható embert: megkérdezem a problémás dolgokat, megvilágosodik minden: szuper. (Dolgozik a szempilla!) kiosztják a dolgozatokat, írok mint állat...

10:45 Beadás Végeredmény: szempilla vs. visszafordulás 5:4 •

Monopoly-szekta

Egy csöves mikro II-n

Bemegyek ide a helyre, valami magyar tudomány háza. Remélem olcsó a fröccs. Jóvan, fűtenek rendesen, jó meleg van, a sapim azért nem veszem le, még valami rohadék elviszi. Írta: Palesz

de az ember odajön elém, és kérdi mivan?

Meg akarom ölelni, hogy egy kis pozitív energia áramolhasson belé, de ellök magától, és valami rendõrt emleget. Ez elég kellemetlenül érint, mert a múltkor eladtam a személyimet 32 forintért, és nem emlékszem, kinek, úgyhogy inkább elhúzok innen gyorsan. Amikor kiérek, észreveszem, hogy eltûnt a sapim, valami rohadék ellopta. Biztos a csapos. Rohadt szektások, idióták mind, pedig én csak segíteni akartam. Még szerencse, hogy a Juno már nyitva. •

A bándzsi dzsámping veszélyei

Egy nagy terembe jutok, gyûlnek a tesvérek sokan, látom rajtuk, jó alkoholisták ezek. Fiatalok mind. Lehet, valami szekta. Egy ember érkezik, mindenki elnémul, biztos õ a szektavezér. Ahhoz képest elég alacsony. Bár azt mondják, ezeknek mind komplexusa van. Elkezd beszélni, de a tagok egy része rossz szektás, olvasnak, beszélgetnek, zenét hallgatnak. A többiek viszont írnak mint az állat, én is próbálnék figyelni, ha nem volnék annyira beállva, úgyhogy inkább egy kenyérdarabot rágcsálok, amit a padban találtam.

Nem kellett volna meginni a múltkor azt a löttyöt, ami a kuka mellett volt, láttam rajta egy halálfejet, de azt hittem azért, mert halál erõs. Már 3 napja volt, de még mindig habot böfögök.

Az ember már a növényirtókban sem bízhat.

A vezér valami földmûves lehet, állandóan jószágokat emleget, meg azt a társasjátékot gyártó céget, a Monopoly vállalatot. Megijedek, hátha ez a klu-klux klán, mert olyan ellenségesen néz rám az alak, aki mellé leültem, de aztán nem bántanak. Kint úgyis olyan hideg van, és nem szeretnek az emberek. Pedig nem is vágyom másra, csak egy kis törõdésre és 1 üveg Asztali Fehérre. Szétnézek, és nyugalom árad szét bennem. Maradok még egy kicsit. Olyan jó így a tesvérekkel.

Arra ébredek, hogy valaki odahányt mellém az asztalra és a sapim is le-

esett a fejemrõl. Még mindig nem került elõ semmi pia, és nem is látom jelét sehol, úgyhogy gyanakodni kezdek, hogy ez valami öngyilkos szekta lehet. Fölkelek, hogy lebeszéljem a vezértagot, aki már nagyon begerjedt, ilyeneket mond: “Bebizonyítom nektek testvérek, hogy tiszta verseny volt.”. Nem hagyhatom, hogy enynyi fiatal alkoholista eldobja magától az életet egy földmûves miatt, amikor a társaság nagy része még elvonón sem volt.

Elõremegyek, hogy meghívjam egy felesre a Prémiumba és megdumáljuk a dolgot,

62

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

XI. évfolyam, 2003-2004

Amikor a Föld újra egy boldog hely lett Kommentár az emberiség végnapjáról, avagy...

Béla felnézett. Túl sokáig feküdt egyhelyben, már ez is fárasztotta. Nem találta a helyét... talán azért mert nem is volt helye, de ez nem változtatott a tényen... Írta: Jim Unatkozott. Bekapcsolta a TV-t. Ez a mozdulat sokkal inkább volt ösztönös mintsem tudatos.

Zavarta a csend, és különben is mindig a TVben reménykedett, ha szórakozni vágyott. Bekapcsolta… Nem elôször, és nem utoljára nyomta meg azt a bizonyos gombot, amelyik üzembe helyezte a dobozt. A dobozt, ami eltompította mindenét.

Bélával ekkor történt valami, valami egészen különleges, bár errôl ô maga sem tudott. Az agyában felütötte a fejét egy gondolat, miszerint a TV nézés nem hasznos, és csak butítani próbálják. De a gondolat nem érhetett el Béla tudatáig. Szegény gondolatnak esélye sem volt, azokkal a foton nyalábokkal szemben, amelyek éppen Bélát manipulálták. Tényleg nem volt esélye. Béla túlságosan rutinos TV nézô volt.

Nem tetszett neki az adás. Kapcsolgatott a csatornák között, legalább telt valamivel az idô. Egészen véletlenül olyan, csatornára talált, ahol egy híres államférfi tartott beszédet élôben. Bélát - maga sem tudta miért - hirtelen heves érzelmi kitörések rázták meg. Vadul kalimpált az öklével, éltette az államférfit, mert tudta, (nem tudta csak érezte,) hogy annak az államférfinak igaza van! …

Gyuri felkelt. Nem tudott tovább aludni.

Nagyon sok gondolat cikázott agytekervényeiben. Nem volt ideje mindet átgondolni, csak a legfontosabbakra koncentrált. Lehúzta a rolót. Állt egyenesen merev tekintettel. Csendet akart. Végig gondolta a legfontosobbakat. Ismerte a helyzetét. Tudta mit tehet meg (arról, amit nem tehetett meg, arról általában nem vett tudomást). Ez a nyilvános beszéd, amit a világon mindenhol látnak majd, kicsit megrettentette, de mégis csak elnök volt (bár ô inkább félistennek képzelete magát). Tudta jól.

Pontosan tudta mekkora súlya van mindannak, amit mondani fog, minden szónak és lélegzetvételnek. Gyuri tudta hogyan kell a tömeg elé állnia. Ezért volt jó politikus, mindig el tudta bûvölni a tömeget, mindig tudta mit kell ahhoz mondania, hogy elvarázsolja a hallgatóit. És erre rendkívül büszke volt. Most sem volt ez másképp. Nemcsak az Egyesült Játékgyártók Szövetsége tudta, hogy a bergengóc játékgyártóknak nincsenek nukleáris fegyve-

rei, tudta ezt maga Gyuri is, de ôt sokkal jobban érdekelték a bergengóciai málnaszörp lelôhelyek. Hazája volt világ legnagyobb málnaszörpfogyasztó állam a Földön. Már nem izgult. Még ha az EJSZ nem is ad neki felhatalmazást Bergengócia lerohanására, ô akkor is megteszi. Nem csak azért, mert tudta, hogy Játékgyártók Szövetsége tehetetlen, Gyuri sokkal inkább a legyôzhetetlenség érzésére alapozta döntéseit, tudta, hogy a tömegek mögötte állnak, azok, akik átláttak a szitán túlságosan kevesen voltak ahhoz, hogy bármit is elérjenek. Néhányan közülük most is tüntetnek az elnöki palota elôtt. “Ha nincs jobb dolguk!” - vigyorgott magában Gyuri. Nem ez lesz az elsô állam, amit megtámad a málnaszörpért, és még ha ki is derül, hogy a bergengóc játékgyártók nem rendelkeznek semmi féle nukleáris fegyverrel, ô akkor is kimagyarázza magát (mint tette azt már oly sokszor). Eljött az idô…

Gyuri megigazította a nyakkendôjét, felvette az elmúlt évek alatt tökéletesre csiszolt, elnöki protkoll mosolyt, beült az íróasztala mögé, a kameraman intett, és Gyuri belekezdett a beszédébe…

Béla érezte, hogy az államférfinak a TV-ben mindenben igaza van. Érezte, hogy a bergengócok mind gonoszok, és katonai beavatkozásra, háborúra és pusztításra lesz szükség, hogy fenntarthassák a világ békéjét… Elhitte…

Gyuri érezte, hogy a tömegek a képernyôk elôtt miden szavát isszák. Retorikai képességei melyet most kiegészített pozitivista szókincsével (béke, hazaszeretet stb.) elérte célját. Amikor megnyomta a gombot, amelyik elindította az elsô rakétát, gyôztes volt. Legalábbis ezt hitte…

Csend volt, halálos csend. Gyuri tudta, mi történt. Nyugodtan ült az atombunkerében…

Gyuri elszámította magát. Mégis csak volt a bergengócoknak nukleáris fegyvere, amelyeket nem féltek használni. Az történt ugyanis, hogy a nukleáris támadásra nukleáris támadás volt a válasz. Három perc múlva már az egész világ hadban állt egymással (a szemben álló felek hadüzeneteiket SMSek-ben küldték szét). A biológiai és nukleáris fegyverarzenáloknak köszönhetôen a Föld lakosságának 99,99%-a elpusztult… Gyuri nyugodt volt.

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

Nem esett pánikba, mert volt nála egy törülközô. (Ki tudja miért, ôt ez megnyugtatta.) Egyetlen dolog bántotta csak, most már sohasem tudhatta meg vajon bajnok lett-e volna a Lakers abban az idényben.

“De legalább csend van!” – rebegte magában, és egészen mélyen, tudata alatt rendkívül boldog volt, mert nyilvánvaló volt, hogy nem vonják majd felelôségre, illetve nem lesz, aki ezt megtehetné… Töltött magának egy pohár málnaszörpöt.

Béla körülnézett. Nem látott maga körül semmit (mert nem is volt körülötte semmi). Ez nem izgatta. Tulajdonképpen nem is tûnt fel neki hogy körülötte minden romokban hever.

Inkább úgy döntött, bekapcsolja a Tv-t. Hoppá! A “Varázsdoboz”! Az sem volt meg. Nem csak a falak, az ablakok, az eozin váza hiányzott, hanem a Tv is. Pánikba esett. Ez túl sok volt neki egy napra. “Mi lesz “Jose Rosaval”? Ki nyeri az új valóságshowt? Nem láthatja többé a Tv-s pereket!” hasonló gondolatok cikáztak agyában, miközben pulzusa egyre hevesebben vert, levegôért kapkodott, az iszonyatos csend majdnem összeroppantotta agyát, hirtelen rosszul lett, és… felébredt!

Béla az ágyában feküdt. Ott volt körülötte minden a maga megszokott helyén. Az egész csak álom volt, fáradt agya morbid játéka. “Pedig olyan valós volt!!!” - tûnôdött magában.

Felnézett. Túl sokáig feküdt egy helyben, ez fárasztotta… unatkozott. Nem találta a helyét, nyilván azért, mert nem is volt neki. Zavarta a csend. Bekapcsolta a TV-t. (Hátha van valami jó mûsor!) •

TVMÛSOR

63

JUBILEUM

XI. évfolyam, 2003-2004

A Rákóczi úti majomház titkai Összegyetemi kérdés

Majomház a Közgázon. Hallottál már róla? Kérded, merre van? Ha farkasszemet nézel a Rákóczi úti épület déli főbejáratával, onnan balra, az egyszintes épületek között a téglából épült az. Sejtelmesen áll, hisz a közgazdaságtanok oktatásában nem tölt be szerepet. Mégis, regényes története van. Írta: Cove Néhányan nap mint nap hallani vélik, hogy a környékbeli közlekedési morajt éles makogások törik meg. Nem, nem a forgalomirányító rendôrök utánozzák a fejlettebb fajokat. Határozottan emberszabású emlôsök derengenek fel a vizuális típusú hallgatók lelki szemei elôtt.

Hallani ezt is, azt is, mondák élnek, talán hieroglifák is megörökítettek róluk jeleneteket azokból az idôkbôl, mikor még valaha a Rákóczi úti, jelenleg Közgáz-épület még a Pécsi Orvostudományi Egyetemnek (azóta PTE ÁOK) adott otthont. Karunk fokozatosan jutott hozzá a fôépület egyre nagyobb és nagyobb részéhez. A medikus intézmény azóta végleg elköltözött, a majomház lakói pedig különféle okok miatt itt maradtak.

Nem kívánok az orvostudomány számomra ingoványos talajt jelentô mezejére lépni, mégis felkerekedtem, hogy többet tudhassunk meg a

Tótágas

szen folyik még laboratóriumi patkányok tenyésztése is, szintén kísérleti céllal.

Felmerül természetesen a kérdés: miért pont a Közgazdaságtudományi Karon? Ennek megválaszolása komoly egyetemi szintû problémát vet fel, ugyanis az állatok tartására vonatkozó szigorú szabályok kevés központban teszik lehetôvé, hogy szállást találjanak. Elég csak a meghatározott minimális életteret említeni, ami alapterületre és légköbméterre vetítve is komoly elôírást jelent. Az Egyetemi Központi Állatház rekonstruciójának végeztével véglegesen egy korszerûbb helyre kerülhetnek, ám míg az Egyetem Intézményfejlesztési Programjának elsô helyén áll a projekt, a megfelelô anyagi fedezet hiányzik.

Az egyetem egész campus-ának átépítése természetesen e kérdés rendezôdése nélkül nem lehet teljes, ami pedig a karok felett álló összintézményi érdek - a majomház addig is marad látványossága és érdekes színfoltja Karunknak. •

Néha látom a jövőt. Néha hallom a madarak csicsergését, elmélázok, válaszolok nekik. Hallom az értelmét, mögélátok a dolgoknak, tudom, hogy a valóság csak álca. Van mögötte egy nyugalom, ahol megtalálhatod magad, ha fent elvesztél.

Írta: Palesz Néha tudok repülni, fent szárnyalok a magasban, egyre feljebb és feljebb, arcomba csap a szél, csukott szemmel szippantok mélyeket.

Tábortüzek pislákolnak a földön messze, kihunyva és újra fellobbanva megint. Végigsimítok a Nap utolsó sugarain, lassan ízlelgetve ôket az ujjaim között. Buborékokat csillantanak meg, mielôtt kipukkantanák ôket.

Néha láthatatlan vagyok és fellélegzem. Észrevétlen járok-kelek közöttük, megérintem az emberek ruháját, fuvallatként suhanok. Megfigyelem ôket, beférkôzök egy családba kis ideig, látom örömüket, bánatukat, együttérzek.

Néha széttépnek a farkasok.

Néha kéknek látom az eget, vakítóan, fel-

64

jelenségrôl. Rendszertanilag Rhesus majmokról van szó, latin besorolási nevük Macaca mulatta. Különlegességük - ritkaságuk mellett - abban rejlik, hogy rajtuk orvosbiológiai kísérletek folytathatók (ezek ma is zajlanak), melyek eredményei a közeli rokonság miatt az emberre is felhasználhatók.

A majmok itteni elôdeit még az 1950-es években a néhai Lissák professzor, az orvosi egyetem akkori oktatója és az Élettani Intézet professzora hozta hazánkba, vietnámi szakmai útjáról hazatérve. A 26 felbecsülhetetlen, egyenként egymillió (!) forintot meghaladó értékû majmok több családban élnek az épületben. Vannak köztük az egészen apróktól a mintegy 15-20 éves idôsebb példányokig több generációból, ami azt is jelenti, hogy ôk már mind Pécsett láttak napvilágot. Az épület az alvó- és játszópadokkal felszerelt zárt tér mellett egy rácsos tetejû kifutóval is rendelkezik, amely egyrészt további életteret, másrészt játszóteret jelent az állatok számára. Egy elkülönített ré-

mászik a háztetôre, elnyomja a többi színt.

Tátott szájjal bámulom szépségét. Beomlik a réseken, lágyan kúszik. Észreveszi hogy figyelem és nekiiramodik. Már itt van az orrom elôtt. “Hát te vagy az?” – kérdi. Megsimogatja az arcom és eltûnik. Visszakúszik a helyére.

Továbbmegyek boldogan.

Néha szivárvány vagyok, jókedvû, aranyos szivárvány. Lustán terpeszkedek az égen, elnyúlva hosszan. Meghazudtolva a hagyományt leérek a földig, utat mutatva a jó embereknek, akik rászolgálnak.

Néha megszólít az éjszaka. De nem az a sötét, gonosz, hideg éjszaka, ami barátságtalanul csap arcon egy hajnali kilépéskor, hanem a selymes, meleg, tiszta éjszaka, amikor lelassítod a lépteidet, mert jól esik. Nem is ember vagy ilyenkor, nincs senki az utcán, kiléphetsz közülük, elhagyod azokat a kicsinyes dolgo-

kat amelyek rád is annyira jellemzôek, felemel alig láthatóan, az ô társa vagy. Érted, mit akar mondani, és ô is megért téged. Harmóniában mentek hazáig, és barátságban váltok el.

Néha egy illat vagyok, fahéjas alma. Egy teából kúszok elô magabiztosan, tudva, hogy mindenki szeret. Egy fiatal kislány elôször érez, látom az arcán, kikerekednek a szemei, ahogy besuhanok. Kicsit csiklandozom belülrôl, hogy teljesebb legyen a hatás.

Néha egy dallam visz el oda, ahová amúgy sosem jutnék, megmutat rejtett világokat, érzéseket.

Néha béke van, nagy, riadt, esetlen béke. Érzi még, törékeny, de tör felfelé, az egyetlen esélyünk. Bízunk benne.

Néha lépéseket hallok, suttogva visszhangzik, körülölel, nem csap be.

Néha nem álmodok semmit. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

XI. évfolyam, 2003-2004

Prof. Dr. Kornai János

A nemzetközileg legelismertebb magyar közgazdász

A Pécsi Tudományegyetem 2003. november 6.-án a Magyar Tudomány Napja alkalmából díszdoktoravató ünnepi szenátusi ülést tartott a Közgazdaságtudományi Kar Rákóczi úti aulájában. A szenátus Honoris Causa doktori címet adományozott Prof. Dr. Kornai Jánosnak, a Harvard University és a Collegium Budapest közgazdászának.

Írta: melinda – Megkérem beszéljen egy kicsit múltbeli munkásságáról!

– 1955-ben kezdtem meg – mai nyelven úgy lehetne nevezni – Ph.D.-s tevékenységemet, de mi Ph.D. helyett kandidátusi címet kaptunk. 1956-ban kaptam meg a kandidátusi címet, egy akkor nagyon élesen kritikus diszszertációmra, amelynek címe “Túlzott központosítás” volt.

A dolgozat bírálta a kommunista rendszert. Az októberi forradalom elôtt jelent meg, illetve akkor volt a vitája és akkor nagyon megdicsérték. A forradalom leverése után nagy politikai vihart kavart és nagyon súlyosan megtámadtak érte, az állásomból is kitettek. Akkor nem volt olyan könnyû közgazdásznak lenni, mint ma, Maguknak. Ezzel kezdôdött a tudományos pályafutásom, akkor 28 éves voltam. Utána matematikai módszerek közgazdasági alkalmazásával foglalkoztam 5 éven át. A Nagydoktori címet egy errôl szóló könyvért kaptam. Azután írtam egy könyvet “Hiány” címmel. Önök már nem emlékeznek rá, milyen volt az, amikor Magyarországon hiánygazdaság volt. Hiány volt mindenféle termékbôl, áruból. Kenyérbôl, húsból, autóból. Autóért például 5-6 évig kellett sorban állni. Nem hir-

Prof. Dr. Kornai János 1928-ban született.

1976 óta A Magyar Tudományos Akadémia tagja.

A Harvard Egyetem emeritus professzora.

Az Európai Közgazdasági Társaság elnöke.

8 külföldi egyetem díszdoktora.

“Hiány” címû munkája megírása után neve a közgazdasági Nobel-díjra javasoltak közé került.

dették, hogy vásárolja meg a mobiltelefont, hanem sorba kellett állni azért is évekig. Ez a könyv azt magyarázta meg, hogy ez mitôl alakulhatott ki. Hogy hogy lehet az, hogy egy gazdaság termel, termel és mégis mindenbôl hiány van és hogy ez mennyiben függ össze a rendszer tulajdonságaival. Következô könyvemet a rendszerváltás elôtti évben írtam arról, hogy milyen gazdaságpolitikát javasolnék. Ezután írtam egy vastag összefoglaló könyvet “A szocialista rendszer” címmel. A kötet öszszefoglalja a rendszer mûködésének elméletét. Utolsó könyvem pedig arról szól, hogy hogyan kellene átalakítani az egészségügyet.

– Mesélne kérem errôl a kötetrôl?

– “Az egészségügyi reform” címû könyvet körülbelül 5 vagy 6 évvel ezelôtt adták ki. Megjelent angolul egy bôvített kiadása is “Wealth, choice and solidarity” címmel. Jólét, választás, szolidaritás. Ez nem arról szól, hogy holnap mit kellene mondani a kórház privatizációra. Sokkal inkább a reform alapvetô kérdéseit tárgyalja.

Azt, hogy hogyan kell összeegyeztetni az egészségügyben érdekelt egyének szabadságát, beleértve a beteg jogait, az orvos jogait, azzal, hogy ugyanakkor a szolidaritás is érvényesüljön. Tehát akik rászorulnak, azok ne maradjanak egészségügyi ellátás nélkül. Leírja, hogyan kell kombinálni az egészségügyben a piaci megoldásokat az állami megoldásokkal.

– Jelenleg mivel foglalkozik a beszédjében elhangzottakon kívül?

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

– Jelenleg egy hosszú kutatást folytattunk egy nagy nemzetközi kutatócsoporttal, amit én vezettem. Ennek tárgya a tisztesség és bizalom volt. Igen... Ez a két szó szokatlanul hangzik a mai világban. A kutatás errôl szól.

Hogy miért olyam ritka a mai világban ez a két fogalom és hogy mit kell tenni azért, hogy érvényesüljön a tisztesség és a bizalom. Körülbelül 40 ember mûködött együtt azt hiszem 17 országból, közgazdászok, jogászok, szociológusok, politológusok, antropológusok. Nagyon sok tanulmány született, a munka Budapesten folyt. A tanulmányokról most fog megjelenni angol nyelven két kötet – Ha jól tudom, idén 75 éves. Elárulná hogyan tudott ennyire energikus maradni?

– Ez nagyon kedves kérdés egy ilyen kedves, fiatal lánytól. Két dolog kell hozzá, az egyik a szerencse. Ha pechem lenne és valami olyan baj érne, amely nem rajtam múlik, akkor rosszabbul állnék. A másik dolog pedig az, hogy én nagyon aktív vagyok. Az átlagos munkanapokon reggel 9-kor már ott ülök az íróasztalomnál és olyan 9, 10 órakor este hagyom abba a munkát. Közben van szünet, minden nap elmegyünk sétálni, pihenek is.

Szoktam járni moziba, színházba, hangversenyre, de nagyon hosszú munkanapjaim vannak, nagyon sokat dolgozom. Ez szerintem segít.

– Ez lehetne egyben üzenet is a fiataloknak?

– Mindenképpen kívánom nekik, hogy sok szerencséjük legyen. Ez az egyik, enélkül nem megy. A másik az hogy, amit az ember komolyan vesz azért dolgozni kell. Akinek szerencséje van és jó adottságokat kapott, meg fizikailag is bírja annak nagy lehetôségei lehetnek, de nagyon fontos, hogy az embernek sokat kell tennie. Azt hiszem azonban, hogy a legtöbb fiatal ezt tudja is és szerintem keményen dolgozik. •

65

JUBILEUM

XI. évfolyam, 2003-2004

Rómeó vérzik

Még maradjak, megmaradjak

Uramisten. Magamtól ijedek, nem tőled, te kis utolsó. Azt hiszed vagy valaki, senki. Most jobb lesz, ha eltűnsz. A saját érdekedben. Írta: Palesz Kinevetsz, a szemembe, teli szájjal. Ujjal mutogatva. Te büdös kis. A szemembe. Azt gondolod, több vagy, felsôbbrendû, csak azért, mert látod a nyakamban lógni. Egy rózsaszín napszemüveg. És egybôl skatulyázol. Egy senkivé válok, egy darab szarrá a szemedben, aki éjszaka is napszemüveget hord. Pedig honnan is tudnád, én ezt soha nem venném fel éjszaka. Egy emlék. Egy 149 forintos mûanyag, amit a Vera vett a Tescoban és nálam felejtett az orfûi buli után. Csak viccbôl hoztuk magunkkal, nem azért. Mennyi emlék, mennyi ôrült, felhôtlen vidámság kötôdik hozzá. És most ölni tudnék, és hajszál híja, hogy nem bántalak. Most jobb lesz,

1

ha eltûnsz. A saját érdekedben. Érzem, ahogy a fejed a kezembe simul, és most megtehetném, hisz oly védtelen vagy, tehetetlen. Egy pillanat az egész, senki nem venné észre. De elmúlik, és már csak magamba karmolok, hülyén hangzik, de megmentettelek. Mert most tényleg megtettem volna. Nem sokon múlt. És nem tudok másra gondolni, mint a kiömlô vérre, ahogy odacsapódik a fejed, Istenem, beteg dolgok, nem akarok, mivé váltam, mit tettem. Kitölti a tudatom, megérdemled, te rohadék, pusztulj el, azt akarom, CSAK EZT AKAROM. Mert most te vagy az elsô a listán. Imádkozz, hogy ne ismerjelek meg fényes nappal.

Most jobb lesz, ha eltûnsz. A saját érdekedben.

Az elején még próbáltalak szép szóval elküldeni, hagyjál békén, mit akarsz? De nem. Milyen

Élvezd a parkolás örömeit!

Este 11, lassan begördül egy sejtelemesen kivilágított Zastava típusú személygépkocsi a parkolóba, és komótosan besorol a többi autó mellé.

A kék helyzetjelzô fények lekapcsolása után csupán a kalaptartóra csavarozott bólogatós kutya feje nyikorog.

3 5

naiv is voltam. Hiszen ittál egy kicsit, ez a te zenéd, most király vagy, mi, te büdös kis..., hát minek képzeled magad, nem látod, hogy alig bírom visszafogni magam, nem ütök meg lányt.

De ez sem tart örökké. Soha nem idegesítettek fel ennyire. Most jobb lesz, ha eltûnsz. A saját érdekedben.

A barátaim ráncigálnak ki a Sörházból, ez a rész elmosódik. Hagyom magam megnyugtatni, tényleg, nem is számítasz, hiszen mit foglalkozok veled, részeg cafat. Miért nem nézlek le, tekintelek semminek, mert az vagy. Ezt mondják, és lassan megnyugszom, lehiggadok, már én is ezt gondolom. Igazuk van. De mi lesz veled legközelebb? Akkor aztán jobb lesz, ha eltûnsz. A saját érdekedben. Mert lehet, hogy akkor nem bírom visszafogni magam. •

Az AKA márkájú középhullámú autórádió ritmusos hangfoszlányokat ereget. Monoton ringásba kezd a laprugókon pihenô karosszéria, a szélvédô rohamosan párásodik, majd hirtelen egy szöszi fej verítékezô arca nyomódik a pillangóablak bal alsó sarkának.

Kis idô múlva cigaretta gyújt, ablak résnyire lehúz, füst gomolyog ki. Az izzadt testrészek lenyomatai a rozsdabarna mûbôr üléshuzatra kenôdnek, majd lassan, a fûtés elindítása után el-elpárolognak.

2

A következô pillanatban egy tiszta erôbôl szôrös dobókockát helyez fel egy tiszta erôbôl szôrös kéz a krómozott visszapillantó tükörre, a szexképes légfrissítô mellé. A mai este különleges lesz.

4 6

Az “igen, igen, még!” fonéma ismételgetése után a csúcsponton valaki lerúgja a visszapillantó tükröt (a szôrös dobókockával és a légfrissítôvel együtt), majd hirtelen jött nyugalom árad.

Szivató ki, motor indít, és a gépjármû elpöfög a sötét éjszakába, le a szerpentinen egészen a városig.

Joe, Palesz, rajz: Ré

66

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XI. évfolyam, 2003-2004

JUBILEUM

Szabad asszociáció Korunk zenéje

Oly korban éltem én, hol a zene napja alkonyba bukott. Utolsó sugarai bár szélesebben sütöttek, ereje azonban elenyésző volt és túl hosszúra nyúltak már az árnyak. Írta: Yogee Oly korban éltem én, hol az R’n’B legtehetségtelenebbjei is érvényre juthattak, hol Lumidee, Fabolous és társai valósággal szárnyaltak, míg sok igazi tehetség maradt alul megfelelô anyagi háttér híján.

Oly korban éltem én, hol a reménytelenek utolsó nagy bizalmukat a lefutott sztárcsináló mûsorok halvány maradványainak egyikébe fektették, hogy teljesüljön a nagy álmuk és Megasztárok legyenek. (Aminek persze az égvilágon semmi köze a rég lejárt Popsztársághoz!)

Oly korban éltem én, hol a zene többé nem egyesítette az embereket, épp ellenkezôleg: lenézték társaikat igénytelen ízlésük miatt. A sajnálatos azonban mégiscsak az volt, hogy egyikôjük sem tévedett…

Oly korban éltem én, hol a cápák az apró, rövid ideig tündöklô szentjánosbogarakat használták, hogy sok-sok aranyhalat csalogassanak magukhoz. Miután ez megtörtént, a kis bogár sohasem tündökölt újra.

Oly korban éltem én, hol a zene célt tévesztett, fogalma elhomályosodott, ködbe burkolózott. Pengéje éle megkopott, így hát terjedelmes lapjával harcoltak tovább; sokszor nem is védelemre, mint inkább támadásra, védettjeiket is megsebezve ezzel.

Oly korban éltem én, hol a fiatal igyekvôk más esély híján remixeltek egy nagy slágert, majd azonnal feledésbe merültek, akár egy parazita gomba, amint az ôsi mamutfa gyökerein élôsködik, életük hossza mégis töredéke az öreg, vaskos, erôs és biztos fáénak.

Oly korban éltem én, hol az igazi zenészek megérezték a fenyegetô veszélyt, ami a mo-

dernizációval közeleg, és utolsó napimádásként kidobtak egy-egy Best Of lemezt (Sting, REM, Red Hot Chilli Peppers… stb.)

Oly korban éltem én, hol már nem volt elég egy Tenessee-bôl felbukkanó fuvarozó tehetsége (Elvis Presley), hol nem elégítette ki a füleket egy londoni bogaras kis pentett (The Beatles), hol a Hotel California nem felelt meg szálláshely gyanánt (The Eagles), hol egy vonatozó gyöngyhajú lány már csak egy divatjamúlt kis cafkává vált (Omega), hol a fekete pillangó menekült, amíg nem volt késô (Omega), hol egy Fullánk nevû méh meg holmi rendôrkordon oly idegennek tûnt a muzsika világában, mint egy angol férfi New Yorkban (Sting And The Police), és ahol egy kis bocs ezt nem tudta eleget hangoztatni a nagy cápákkal, szentjánosbogaraikkal és aranyhalaikkal szemben.

Ily kor volt hát ez. A zene alkonya.•

visszavághat.

– Onnan, hogy én csak sikerfilmeket nézek. Kitûnô rendezés, csodálatos zene, elsôrangú díszlet és a világszínvonalú stáblista adott, a többi már csak a nézôk befogadóképességén múlik. – vágta ki magát a fiú.

– Ja, csak a stáblista ne lenne havonta váltogatva. – kontrázott rá a lány szomorúsággal kevert cinizmussal.

– A változatosság gyönyörködtet. – mentegetôzött a fiú.

– Na persze. – háborodott föl a lány – Megmondtam, ha még egyszer stáblistát váltasz, akkor soha többé nem nézek filmet veled. Megértetted?

– Persze, persze. – de a lánynak ennyi nem volt elég: – Meg a díszlet, hát az állandóan disznóól. Látszik, hogy soha senki nem rak rendet.

– De, de… – hebegett a fiú.

– A filmzene meg mindig ugyanaz a tuctuc. Néha lehetne valami lágy, megindító, netán romantikus. Vagy összedôlne a

világ?

– Jól van, majd igyekszem, nyugi.

– Na és a rendezés! Hááát! Néztél Te már valaha nôi rendezôs filmet?

– Na, ne. Megmondtam, a rendezés a férfi dolga. Nanehogymáanyúlvigyea.

– Akkor keresek egy olyan csávót, akivel nézhetek nôi rendezôs filmeket. – vágott vissza a lány, és arcát öntelt mosoly terítette el.

– Dehogy keresel. Én is tudom, és Te is tudod, hogy jó filmeket csak velem tudsz nézni, mindenki mással csak rosszakat, amikre legszívesebben nem is emlékeznél.

– tört elô a düh a fiúból.

– Az igaz. – válaszolta a lány lenyugodva. A fiúnak leesett az álla, mivel a lány arcán egy furcsa kifejezést fedezett fel.

Egy perc kínos csönd után a fiú megszólalt: – Nézünk filmet?

– Persze, menjünk. Veszekedés után a legjobb filmet nézni. •

Virágnyelv Írta: Bandi

– Nézzünk filmet! – mondta a fiú sejtelmes mosollyal az arcán.

– Most? Sietnem kell haza. – húzódozott a lány.

– Na, akkor csak egy rövidet. – erôsködött a fiú.

– De a… – keresett valami kifogást a lány, de a fiú közbevágott: – Igen, tudom, hogy a szobában vannak a többiek, de kiküldöm ôket… Én is kettesben szeretek veled filmet nézni… bár – gondolkodott el sunyi mosollyal az arcán – egyszer hívhatnád egy csinos barátnôdet is.

– Disznó! Hagyd abba! – de a fiú folytatta: – Azt is megnézném, ahogy ketten néztek filmet, valami romantikusat, utána meg velem együtt egy pörgôs akciósat.

– Az nekem horrorfilm lenne. – fintorodott el a lány.

– Reméltem, hogy nem vígjáték.

– Honnan tudod, hogy nem az? – mosolyodott el a lány. Megérezte, hogy valahol

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

67

JUBILEUM

XI. évfolyam, 2003-2004

Csak melegedni járok a közgázra Az egész úgy kezdődött, hogy békésen üldögéltem a ruhatárban számlatükröt böngészve, hátha rájövök az órán leírt kódhalmok rejtett üzenetére. Már éppen a rejtjelek végső megfejtésénél álltam, mikor jött egy lány a 46-os cetlit lobogtatva. Írta: Ágii Én a nikkelbolha sebességével nyújtottam át neki a kabátját és táskáját. Majd visszaültem a franciakockás füzetemhez és nekiláttam az újabb gazdasági események könyvelésének. A lány ebben a pillanatban megdermedt és engem nézett. Elôször még nem is figyeltem rá, ô egyre közelebb jött és elkezdett úgy vizsgálni, mint egy biológus valami egészen ritka sarjadzópenészgomba-fajtát; közelrôl és óvatosan. Bevallom még ezt sem méltattam nagy figyelemre. A lány már nem bírta tovább, megszólított: – Mit csinálsz? – kérdezte tôlem és közben ritka bambán bámult. Én ekkor vettem észre, hogy még mindig itt van a közelemben. Nem volt elég, hogy eddig itt vizsgálgatott engem, mint valami tájidegen, földöntúli jelenséget, és ezek után még a kommunikációs kapcsolatot is fel akarja velem venni. A dolgot nem bántam: – Tanulok.– feleltem neki könnyedén. A hatás nem maradt el, lány még butábban nézett

rám. Láttam rajta, hogy egy merôben új felfedezést tett. Majd gyôzelem- és diadalittasan feltette az utolsó kérdését – Miért, ti közgázosok azt is szoktatok? Itt úgyis mindenkit átengednek! – Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, sarokba szorítottak.

Kissé beletörôdötten válaszoltam: – A 18 karó környékén még a közgázosok is szoktak.– Persze ez nem rám vonatkozott.

A lány már nem kérdezett többet, megcsóválta a fejét, beletuszkolta jogi szakkönyvét a táskájába és méltóságteljesen kivonult az ajtón.

Ekkor mély harag töltötte el a szívem. Ideges lettem, a hiúságomat sértette a dolog. Ti is tudhatjátok, mit éreztem. Dühös voltam, nagyon dühös, mert végleg lebuktunk. Lebukott az egész kar, vége mindennek. Ezért merem most lerántani a leplet a teljes igazságról!

Mint tudjuk, közgazdásznak nem elég tanulni, annak születni kell.

Akik pedig bebocsátást nyertek a közgazdaság pécsi szentélyébe, azok már született közgazdászok. Tehát semmi szükség fölösleges

Keksz és nyúlorr

Mindenki ismeri. Egy, a sok amcsi sorozat közül. Hasonló ötleten alapul mint Bridget Jones, csak nem középosztályban gondolkozik az írónő, hanem a csillogó felsőosztályúak táborában. Írta: Joe Néha tudok repülni, fent szárnyalok a magasban, egyre feljebb és feljebb, arcomba csap a szél, csukott szemmel szippantok mélyeket.

Tábortüzek pislákolnak a földön messze, kihunyva és újra fellobbanva megint. Végigsimítok a Nap utolsó sugarain, lassan ízlelgetve ôket az ujjaim között. Buborékokat csillantanak meg, mielôtt kipukkantanák ôket.

Néha láthatatlan vagyok és fellélegzem. Észrevétlen járok-kelek közöttük, megérintem az emberek ruháját, fuvallatként suhanok. Megfigyelem ôket, beférkôzök egy családba kis ideig, látom örömüket, bánatukat, együttérzek.

68

Néha széttépnek a farkasok.

Néha kéknek látom az eget, vakítóan, felmászik a háztetôre, elnyomja a többi színt.

Tátott szájjal bámulom szépségét. Beomlik a réseken, lágyan kúszik. Észreveszi hogy figyelem és nekiiramodik. Már itt van az orrom elôtt. “Hát te vagy az?” – kérdi. Megsimogatja az arcom és eltûnik. Visszakúszik a helyére.

Továbbmegyek boldogan.

Néha szivárvány vagyok, jókedvû, aranyos szivárvány. Lustán terpeszkedek az égen, elnyúlva hosszan. Meghazudtolva a hagyományt leérek a földig, utat mutatva a jó embereknek, akik rászolgálnak.

Néha megszólít az éjszaka. De nem az a sötét, gonosz, hideg éjszaka, ami barátságtalanul csap arcon egy hajnali kilépéskor, hanem

tudnivalókra. Mi, diákok már mindent tudunk.

Ezért a tanárok helyesen és nagyon jól teszik, hogy egyik diák kedvét sem veszik el a “tanulástól” felesleges egyesek osztogatásával.

Tény továbbá az is, hogy nálunk nincs UV, mert mindenki a neve felírásával jogosultságot nyer a 2-es érdemjegyre. Ez különösen igaz a matematika, statisztika és a gazdaságelmélet (gazdaságtörténet) tanszékekre. Az a legjobb, hogy UV keret sincs, mert egyszerûen nincs is értelme.

Itt az égvilágon semmit se kell tanulni. Az órákon jó meleg van, kellemesen elbeszélgetünk az idôjárásról és a ZH-kra is pálcikaembereket rajzolunk.

A HÖT dolga is így igen könnyû az ösztöndíjosztásnál. Neveinket betáplálják a számítógépeikbe és a (VRG) Véletlen Random Generátor használatával gyorsan és egyszerûen megállapítják, mennyit utaljanak bankszámláinkra.

Most már nem titok, ti is csak melegedni jártok ide a pécsi közgázra! További jó szerencsét kívánok tanulmányaitokhoz és a VRG legyen veletek! •

a selymes, meleg, tiszta éjszaka, amikor lelassítod a lépteidet, mert jól esik. Nem is ember vagy ilyenkor, nincs senki az utcán, kiléphetsz közülük, elhagyod azokat a kicsinyes dolgokat amelyek rád is annyira jellemzôek, felemel alig láthatóan, az ô társa vagy. Érted, mit akar mondani, és ô is megért téged. Harmóniában mentek hazáig, és barátságban váltok el.

Néha egy illat vagyok, fahéjas alma. Egy teából kúszok elô magabiztosan, tudva, hogy mindenki szeret. Egy fiatal kislány elôször érez, látom az arcán, kikerekednek a szemei, ahogy besuhanok. Kicsit csiklandozom belülrôl, hogy teljesebb legyen a hatás.

Néha egy dallam visz el oda, ahová amúgy sosem jutnék, megmutat rejtett világokat, érzéseket.

Néha béke van, nagy, riadt, esetlen béke. Érzi még, törékeny, de tör felfelé, az egyetlen esélyünk. Bízunk benne.

Néha lépéseket hallok, suttogva visszhangzik, körülölel, nem csap be.

Néha nem álmodok semmit. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

XII. évfolyam, 2004-2005

Lo Man Kam látogatása Pécsett A kung-fu mester Magyarországon

Sokak számára ismerős lehet Lo Man Kam neve - ha máshonnan nem is, az egyetem hirdetőtábláin lévő plakátokról biztosan. A nagymestert magát kérdeztem látogatásáról és a harcmodora gyökereiről. Írta: Tom van der Bear

– Kérem, meséljen gyermekkoráról!

– A lakóhelyemen kiváltképpen sokfajta kung-fu stílus volt jelen. Akkoriban tizenhárom éves voltam, és egy másik stílust tanultam, Choi Lee Fat-ot. A bácsikám, Yip Man mester volt.

Neki sajnos nem sok ideje volt tanítani minket, de ôáltala megismertem a kung-fut. 1950-ben Yip Man Kínából Hong Kongba költözött, mivel odahaza a kommunista párt került hatalomra. Itt késôbb egy ismerôse segítségével saját kung-fu osztályt indíthatott, amelyhez lehetôségem volt csatlakozni. Nem voltunk sokan, talán öten-hatan. 1960-ig Yip Man tanította nekem a Wing Chunt.

– Hogyan alakult ki ez a sajátos harcstílus?

– 1960 után Tajvanba költöztem, ahol egy katonai iskolába kerültem, így alakult ki a kapcsolatom a hadsereggel. A hadosztályom a tajvani CIA részét képezte, így sokat tanulhattam arról, hogyan legyek még esélyesebb a harcban, de elsajátíthattam azt is, hogyan lehet ölni. 1975-ben hagytam el a hadsereget ôrnagyként, hogy wing chunt taníthassak Tajvanban. Körülbelül 10-15 éve van rá lehetôségem, hogy a rendôrséget is oktassam, ám akkoriban

az ország nak nem volt SWAT-egy sége. Így hát felajánlottam a fôkapitánynak, hogy segítek neki létrehozni és kiképezni egy különleges egy séget.

Megtanítottam nekik, hogyan harcoljanak fegyvertelenül, hogyan ugorhatnak át egy három méteres falat, hogyan bánjanak egy fegyveressel, és így tovább.

– Mi volt pontosan a feladata a tajvani különleges egység kiképzésénél?

– A tapasztalataim segítségével összehoztam a kung fu tanait a katonai iskolában tanult technikákkal. Ellentétben az iskola elveivel és tanaival én nem ölni tanítottam meg a katonákat, hanem arra, hogyan védekezhetnek hatékonyan egy veszélyes támadó ellen. Ez a középpontja a Lo Man Kam Wing Chunnak.

– Miben különbözik az ön tana a hagyományos Wing Chuntól?

– A tanoncok Wing Chun egészét elsajátítják, és pluszban oktatok nekik olyan kombinációkat, amiket a katonaságnál tanultam. A SWAT-osok esetében azonban elég volt megtanítani, hogyan fegyverezzenek le egy ellenfelet, hisz egyedül ezt fogják majd felhasználni munkájuk során.

– Más szervezeteknél is tanít?

– Mint említettem, a tajvani különleges egységnél, a SWAT-nál vagyok oktató, de tevékenykedem a tajvani CIA-nél, és tíz éve tanítok a tajvani FBI-nál.

– Látta a magyar diákjait edzés közben. Elégedett velük?

– Nehéz erre válaszolni, hiszen ôk a nem közvetlenül tôlem tanulnak. Egy bizonyos idô után mindenki maga érezni fogja, hogy a technikája jó-e vagy nem. De ha bárkinek kérdése van, és van ideje meglá-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

togatni engem, szívesen segítek neki kijavítani a hibáit. Vagy éppen a legközelebbi látogatásomnál teszi ugyanezt.

– Hogy tetszik Önnek az ország?

– Másodszor járok Magyarországon, elôször Pécsen. A tavalyi látogatásom alkalmával Budapesten jártam, ami nagyon szép város, de a nagy forgalom és a szenynyezett levegô nagyon zavaró. Pécs jobban hasonlít az otthonomhoz - kevesebb a lélekszáma és sokkal nyugodtabb.

– Mik a kilátásai a jövôre nézve?

– Nemrég meghívást kaptam Németországba, hogy az amerikai különleges egységnek megtanítsam a Wing Chun harcstílust, a hatékonyabb akciók érdekében.

– Üzen valamit a hallgatóknak?

– Sokan gyorsan akarják kitanulni a kung-fut. Egy régi mondás szerint, ha van egy almánk, és valaki kér belôle, osztozol, de mindkettônknek csak fél alma jut. Ha azonban az almát a földre teszed, egy idô után mindenki szakíthat a kinôtt fáról.

(A nagymester által képviselt önvédelmi harcstílust Ti, a hallgatók is elsajátíthatjátok a karon, hisz minden hétfôn fél nyolctól és szerdán nyolc órától Szabó Zoli instruktor edzést tart az UNIV ötödik emeleti tanulóban.) •

69

JUBILEUM

XII. évfolyam, 2004-2005

Zseni vagy orült?

Salvador Dalí

Idén 100 éve látta meg a napvilágot a szürrealizmus egyik világhírű képviselője, Salvador Dalí. Ez alkalomból a világ számos pontján kiállításra kerül a festő közel 300 alkotása, amelyek zömét a Gala - Salvador Dalí Alapítvány bocsátotta a múzeumok rendelkezésére. kunyhót vásárolt abból a pénzbôl, melyet a talált ki: mûkörmöket készített apró tükrökkel; Tell Vilmos öregkora címû festményért kapott. átlátszó vízzel feltölthetô próbababákat, (Ezen a képen édesapja látható, amint elûzi amelyekben halak úszkáltak a vér áramlását utánozva; a vásárló alakjához idomuló bakeÉlete magától Dalít és Galát...)

Dalí 1904. május 11-én született a katalán Dalí lázadó és különc természete nem csak litbútorokat; háton viselhetô mûmelleket; áramvonalas autóFigueras városában. az édesapjával való szakításhoz vezetett.

El A karosszériákat, Édesanyja korai ha“ Munkáinak trágár elemeit a szürre“ voltam ragadtatva melyek forlála után a madrisikerrel kívántam alisták bizonyos mértékig máit egy évdi KépzômûvéHitler lágy, húsos hátától, meg tûrték ugyan, de többelégtételt venni a sérelemért, tizeddel készeti Akadémiségüket semmilyen formáamelyet mindig olyan feszesen melyet imádott anyám halála ban nem tudták elfogadni. sôbb átvetán kezdte mûfedett az egyenruha...” ték az autóvészi tanulmájelentett életemben.”

Azonban a szürrealista csoport készítôk… nyait. tagjait is megosztotta a mûvész, vallGala pedig minAz akadémiai karrijuk be igen szokatlan stílusa. den nap töretlenül kilincselt ezekkel az er azonban nem lett hosszú “Megint ugyanazokkal a tilalmakkal ötletekkel, hogy az értük kapott pénzt életû, ugyanis a rövid idôn belül veszembesültem – írja Dalí – amelyekkel a nyugodt szívvel elköltse. zéralakká vált Dalí két röpke év után tácsaládomban találkoztam. A vért engeA hatvanas évek elejére a mûvésznek egyre vozásra kényszerült, mivel avantgárd badélyezték. Egy kevés kaka is elment. De hogy megalázóbb munkákban kellett részt vennie, rátait arra buzdította, hogy tüntessenek egy hogy kielégítse felesége pénzéhségét. Az ekszerinte középszerû festô professzorrá való kor már hatvanas éveiben járó asszony fiatal kinevezése ellen. Mindezt azért tette, mert férfiakkal szórakozott, akik természetesen csalódott tanáraiban, akik egyre a legújabb igen sokba kerültek. Gala Púbolban, Spanyoldivatot “majmolták”, és a modern festészet országban gyönyörû kastélyt vásároltatott bûvöletében elfeledkeztek a klasszicizmusról. magának Dalíval, hogy szerelmeseivel együtt A távozás ellenére pályáját nem adta fel. lehessen. Az asszony már nyolcvankét 1929-ben Luis Bunuellel elkészítette Az andaesztendôs volt, amikor beleszeretett Jeff lúziai kutya címû filmet, amely során egyetlen Fenholtba, a Jézus Krisztus Szupersztár egyszerû alapszabályban állapodtak meg: a fôszereplôjébe. Fenholt egy zenei stúdiót, egy filmbe nem kerülhet olyan gondolat vagy kép, Long Island-i házat és rengeteg pénzt kapott amelynek ésszerû, lélektani vagy kulturális szeretôjétôl. Dalí gyûlölte ezt a költekezést, és magyarázata van. Jelszavuk a következô volt: megelégelvén nyolcvanhét éves felesége túlNyissunk kaput az irracionális elôtt! kapásait úgy megverte az asszonyt, hogy töA kívánt hatást elérték: a párizsi szürrealisrött bordákkal kellett kórházba szállítani. ták hivatalosan is maguk közé fogadták a fiaAz öregkori civakodás Gala 1982-ben bekötal alkotókat. A szürrealizmus akkori vezér- csak kaka legyen azt már nem! A genitáliákat egyénisége Paul Eluard hitvesével Galával lehetett ábrázolni, az anális fantáziákat már vetkezett halálával ért véget. Dalí egészségi személyesen kereste fel Dalít, hogy elismeré- nem. Minden ánuszra ferde szemmel néztek. állapota ekkor kezdett rohamosan romlani, és végül 1989-ben magányosan halt meg. Végsét kifejezze. Dalí a találkozás hatására nyom- (…)” ban nekilátott Eluard portréjának elkészítéséAz utolsó csepp a pohárban Dalí Hitler irán- akarata értelmében figuerasi színházmúzeuhez, és feleségének elcsábításához. Mire vég- ti rajongása volt a csoport számára. Hiába mának kriptájába temették. Vagyonát és zett a portréval, Gala már az övé volt. védekezett a mûvész, hogy a Hitlerrel való mûveit a spanyol államra hagyta. Édesapja minden reménye odaveszett fia rögeszmés foglalkozás mentes minden politiSZÜRREALIZMUS szabályos karrierjét illetôen, amit már csak te- kai indíttatástól, a csoport 1939-ben kizárta Nagyhatású avantgárd irányzat a húszas évektôl a negyvenes évekig. „A szürrealizmus a gondolkodás diktézett, amikor Dalí 1929-ben megismerkedett körébôl. Ez azonban nem tartotta vissza a tátuma az értelem ellenôrzése nélkül, és túl minden a nála tíz évvel idôsebb asszonnyal. Bármeny- festôt attól, hogy részt vegyen minden szürreesztétikai vagy optikai kérdésen. Azaz: az álmok, sejtelnyire rajongott is Dalí édesapjáért, úgy érezte alista megmozduláson. mek, látomások világát fölébe helyezi a valóságnak, hátat kell fordítania serdülôkorának, és ideje a hisz az álom mindenhatóságában, a freudi lélekelemGala teljes vállszélességgel kiállt férje elvazésnek abban a tételében, hogy az álmok igazabb vilásaját lábára állnia. Megszakított minden kap- kult nézetei mellett, de fokozott figyelmet gunkat, ôszintébb énünket jelentik.” csolatot szülôházával, de szülôföldjétôl nem szánt anyagi helyzetüknek is. Amikor Dalí kéAndré Breton / francia író, a szürrealizmus atyja/ bírt megválni. Port Lligatban roskatag halász- pei alig-alig keltek el, a festô újfajta objekteket

Írta: Andi

70

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XII. évfolyam, 2004-2005 Életmûve Dalí életmûvét átható legfôbb rögeszmék közvetlenül katalán származására vezethetôek vissza. A katalánokról az a hír járta, hogy csak az öt érzékszervvel felfogható dolgok valóságában hisznek. Ínyenc látomásossága ott kísért egész életmûvében – legyen szó a híres “lágy órákról” (Az emlékezet állandósága, 1931), amelyeket nyúlós Camembertsajtokról álmodozván festett meg az önmagát, és minden egyebet felfaló idô metafizikai jelképeként; vagy a tükörtojásokról, amelyek számos munkáin láthatóak (Tükörtojás tányéron, tányér nélkül 1932); de ilyen a kenyér is (Antropomorf kenyér – Katalán kenyér 1932). A mûvész életében meghatározó szerepe

volt a katalán partvidéknek is. A kezdetektôl alig találhatóak olyan mûvek, portrék, vagy kompozíciók, amelynek hátterébe ne nyomulnának be az ampurdáni síkság sziklái. (Önarckép 1921, Tájkép akttal 1922-23, Apám portréja 1920-21, Önarckép Raffaello nyakkal 1920-21, Ampurdáni lány 1926, vagy a Vénusz és ámorok 1925). Fontos megemlíteni, hogy a Dalí mûvein megfestett rémálmok valódi emlékképekkel függnek össze. A képeken megjelenô sziklákra helyezett hangversenyzongorák a szomszédos zenész családnak “köszönhetôek”, akik rendszeresen szabadtéri hangversenyeket rendeztek.

A mûvész szürrealista objekteket is alkotott: Homártelefont (1936) Mae West ajakpamlagot (1936-37), amely leginkább a késôbb divatba jött sokkoló rózsaszín színérôl volt ismert. Egy

JUBILEUM

idôben Elsa Schiaparelli, Madama Chanell divat ter vezô nôk kel dolgozott együtt. Úgy vélte, hogy az öltözködés szokása egyrészt életünk legsúlyosabb traumájából, a születési traumából ered, másrészt pedig a divat a történelem tragikus konstansa, ugyanis a manö ke nek felvonulása Dalít a hábo- mai val különcködik benne: lágy órákrút hírül adó öldöklô angyalok mene- kal, telefonokkal, sivataggal, óriás bogarakkal. A bemutatón Roy Disney tére emlékezette.

Dalí a képein oly sokszor feltûnô is jelen volt, és hangsúlyozta: a filmet pontosan úgy valószekrényeket, illetve fi“A hallsították meg, ókokat Freudtól ahogyan hatatlan görögség, és napjaink “vette kölcsön”, an n ak s segítségükközött az egyetlen különbséget Sigmund Freud idején kel megjeképviseli, aki rájött, hogy a görögöknél még mindenestol nagyaplenítette a neoplatonikus emberi test mára titkos fiókokkal telt meg, ja és Dabécsi prolí elképzelamelyek kinyitására csupán a mélylélektan képes.” fesszor mélyte, az eredeti lélektani elmérajzok felhasználáletét. sával.

A történetbôl már 1946-ban kirakós játék is készült, Walt Disneyvel közös rajzamelyen 25 ember két filmet készített Des tino éven át dolgozott.

(Sors) címmel. A rajzfilmMindezt természetesen látni kell. Nekirály, nagyra értékelte Dalí mûvészetét, s 1946-ban héz beszélni olyan fest ményekrôl, amerendelte meg tôle a film lyek egy álom hatására készültek. Soanyagát. A festô, akitôl kakban vagy teljes elutasítás, vagy a kívánnem volt idegen a mozi vi- csiság vezérelte érdeklôdés ébred a képek lága – korábban Luis Bu- láttán. Így voltam ezzel én is. Érdekelt nu ellel együtt elkészítette egy ember, akinek a fejébôl ilyen, néha Az andalúziai kutya és az morbid, néha undorító ötletek pattanAranykor címû filmeket, és tak ki. Amint túlléptem a bûvös két ô tervezte Alfred Hitch- órát, amely során a festô életútjával, cock Elbûvölve címû film- képeivel foglalkoztam, máris úgy érezjének híres álomjelenetét tem, hogy én is megbolondultam. So– lelkesen mondott igent. kan ôrültnek mondják, lehet hogy igaA terv azonban vélhe- zuk van, de erre inkább adjon választ a tôen pénzügyi problémák festô maga: „Egy ôrült és köztem csak miatt nem valósult meg, az a különbség, hogy én nem vagyok és az anyag a Disney archívumába ke- ôrült…” • rült. Ott porosodott, míg 2000-ben az örökös, Roy Disney elhatározta, hogy elkészíti belôle a filmet.

A Destino szürreális alkotást Oscar-díjra jelölték rövidfilm-kategóriában. A történet egy lány szerelmét meséli el Kronosz isten szobra iránt.

Da lí a megszokott motívu-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

71

JUBILEUM

XII. évfolyam, 2004-2005

Yasmeen életének legfontosabb napja

Yasmeen még aludt, amikor a nagy madár megkezdte útját. Csendben siklott magasan a föld felett, nem zavarta meg a nyugodt éjszaka álmát. Lomhán, szárnyait szétterítve, mozdulatlanul suhant végig az úton, melyet néhány órával azelőtt a Nap megjárt. Onnan föntről az erdők, mezők sora tengernek látszott, sötéten hullámzó, roppant víztömegnek, mely megállíthatatlanul hömpölyög előre végtelenbe vesző célja felé. Hosszú még az éjszaka. Írta: Palesz Yasmeen nehezen aludt el az este. Hosszú és fárasztó napon volt túl, mégis sokáig forgolódott, mielôtt álomtündér megszánta. Eddigi 12 évének legfontosabb napja elôtt állt, legalábbis ô most teljes szívével így érezte. Hiszen szeretett, szinte bálványozott nôvére férjhez megy, méghozzá a városka legvonzóbb férfijához. Emlékezett rá, mikor elôször látta meg a férfit a piacon: percekig követte észrevétlen a kofák roskatag pultjai között bujkálva a Nagy Ember fiát, aki pár nappal azelôtt tért vissza valamelyik nagynevû külföldi egyetemrôl, természetesen kitûnô eredménnyel. Micsoda szép szál férfi, egyenes tartású, nemes arcú, tiszta homlokú, széles mellkasú. Yasmeennak a tankönyvekben lévô mindenható görög istenek képei jutottak róla eszébe. Az emberek összesúgtak a háta mögött, a piaci asszonyok földjük és a tenger gyümölcsei mellett méhük gyümölcsét is hasonló buzgalommal kínálták fel neki, de ô mindet visszautasította megnyerô mosolyával és tá-

voli, egzotikus egyetemeken csiszolt szavaival. És emlékezett rá, amikor néhány héttel késôbb váratlanul beállított apjuk házába, hogy megkérje nôvére kezét. Micsoda jelenség volt, ahogy gyönyörû selyemruhájában belépett az ajtón! Yasmeent azóta is mindig kirázta a hideg, valahányszor eszébe jutott. A nôvére rögtön berohant a hálószobába és az egész látogatás alatt elô sem jött onnan, csak Yasmeen kezét szorongatta falfehéren az izgalomtól. Yasmeen próbálta megnyugtatni, noha ô is legalább olyan izgatott volt, mint a nôvére. Így az egész beszélgetés a férfi és apjuk között zajlott, akik az elsô perctôl kezdve szívélyes hangnemben társalogtak, mint régi barátok. Röviden tisztázták a részleteket, és innentôl kezdve szinte repültek a napok, hetek. Az egész városka az esküvô lázában égett, mindenkit feltüzelt a két nagy múltú és befolyásos család összekötése.

Mindenki részt akart venni az ünnepségen és az emberek egymással versengve készítették a káprázatosabbnál káprázatosabb ajándékokat.

Yasmeent teljesen elbûvölte az új családtag közelsége, szinte szárnyalt, sokkal vidámabb volt,

Keresem a célomat Írta: ERmi

Ismét egy ébredés. Verejtékezô homlokomon szúrós fény járja fájdalmas táncát, szemem bágyadt hunyorral tekint vissza az ágyam melletti tükörbôl. Pár pillanatig gondolataimba révedve, emlékfelhôim biztonságos párnái között fekszem csendesen. Lassan feldereng egy furcsa emlék képe, pillangóként szállok a zöld mezô felett. Virágról-virágra repkedek gondtalan rovartestemmel, s vígan táncolok a napon… és aztán… Hirtelen zavartság ráncai jelennek meg arcomon, bágyadt elmémbe hasít egy gondolat: én álmodtam a lepkét, vagy ô álmodott engem? Egyáltalán ki a megmondhatója annak, hogy mi is az: valóság? Életem kezdetétôl fogva változom, s ez néha fájdalmas és kiszámíthatatlan átalakulás.

Mindenki változik… Igen, még Te is. Attól a pillanattól kezdve, mikor a kisgyermek felteszi magában elôször a kérdést: ki vagyok én? Az elsô döntéstôl, mely ellenkezik a szülôi akarat-

72

mint korábban, nyitott lett és mindenkivel kedves. Mintha ô menne férjhez. Nagyon szerette a nôvérét, és semmi irigység nem terhelte a lelkét: egyszer érte is eljön az ô hercege, aki felemeli a fellegek fölé.

Ezekkel a gondolatokkal ébredt Yasmeen kora hajnalban, amikor még az egész ház az igazak álmát aludta, még elôszelét sem lehetett érezni a nagy eseménynek. Tudta, hogy nem fog tudni újra elaludni, ezért, hogy a többieket ne zavarja, kiment az udvarra. Még harmatos volt a fû, eltévedt vízcseppek csillogtak a leveleken, üde, tiszta, friss volt a levegô, a mélykék égen nyoma sem volt felhônek. Yasmeen mélyeket lélegezve állt a tornácon, minden szippantás éltetô erôt lehelt belé, mosolyogva tekintett fel az égre.

Még most sem hitte el igazán, hogy ekkora öröm érheti.

A nagy madár ekkor ért pontosan fölé. Gondolkodás nélkül ürítette ki hasának gyilkos tartalmát, majd a nyomasztó tehertôl megszabadulva, sebesen emelkedni kezdett. A többtonnás bombákat vastag betonpáncél áttörésére tervezték, a palatetôn akadály nélkül hatoltak át. •

Itt vagyok, megjöttem... Éveket utaztam a rohanó időn át, hogy ismét aktuális önmagam lehessek. Igen, készen állok beolvadni. Tudom, hogy képes leszek összefolyni a masszával, melyet Ő gyúrt és dagasztott oly egésszé de képlékennyé is egyszerre. Ő, ki az időt és a teret teremtette a benne kavargó tétova gondolatokkal együtt. Irracionális jelenések tömegét hozta létre: az emberiséget.

tal. Minden bûnös és annak tartott szó vagy gondolat cinkostársa a lélek kegyetlenül rendszertelen játékának. Tudhatjuk egyáltalán, hogy hol a vége? Meddig formálódik gyermeki lelkünk? Ha képesek is volnánk önmagunk teljes megismerésére, vajon jelentene-e ez megoldást a legvégsô kérdésre: miért? Azt hiszem nem…

Talán éppen önmagunk teljes megértése a cél?

Most azt mondod, Te tudod, hogy ki vagy…

Tévedsz. Az, hogy mit tartasz magadról, vagy mit gondolnak rólad mások, s hogy milyen ember szeretnél lenni teljesen független ettôl. A lélek legmélyebb bugyrait kell végigjárnod ahhoz, hogy elmondhasd: igen, ismerem önmagamat. Saját magad feltérképezésénél nincsen

izgalmasabb feladat, de vigyázz! Csak akkor tedd meg, ha képes vagy elfogadni teljesen csupasz, védtelen lelkedet, legbelsôbb vágyaiddal együtt. Lehet, hogy meglepôdsz majd saját bûnösségeden. Meghökkensz gonoszságodon, melyeket emlékeidben kutatva utólag fogsz felfedezni. Ez általában szörnyû idôutazás…

Majd visszatérsz, és ismét kezdôdhet a kaland. Új kor, új kihívás, s elvisz a forgatag. Majd ismét elmész. Visszatérsz újra meg újra! Ne kérdezd hol a vége, mert én sem tudom…

Nem ismerhetem a jövôt, a jövôdet, hisz még a sajátomban sem vagyok biztos.

Egy dolog él tisztán és biztosan a szívemben: Ô soha nem hagy el, s tudja célomat…

Ezért keresem! •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XII. évfolyam, 2004-2005

JUBILEUM

Egy életem, egy halálom

Mindig is nagyon foglalkoztatott a kérdés: Vajon miért él az ember? Vajon mi célból születünk e földre, ha rengeteg szenvedés - és közte egy kis boldogság - árán végül, ahogy a Biblia mondaná, azzá leszünk, amiből lettünk: por és hamu. Írta: Linda Nem tudom, más gondolkodik-e ilyeneken.

Talán csak a skizofrén állapothoz közel álló pillanataim szüleménye ez a butaság, talán csak a legújabb filozófiai tanulmányaim hagytak bennem a kellônél nagyobb maradandó nyomot, de most komolyan. Gondoljuk végig.

Sokan úgy gondolják, életünk legborzalmasabb élményét a születésünk közben éljük át, csak arra nem emlékszünk, tehát talán még el is tekinthetünk ettôl a rövid szenvedéstôl, ha utána arra gondolunk, hogy a legszebb és “legproblémamentesebb” idôszak következik az életünkben: a kisgyermekkor. Legalábbis nem tudom, más hogy van vele, de nekem ez a legszebb emlékeket juttatja eszembe, még ha azok kicsit hiányosak is. Számomra a legvonzóbb, hogy ekkor még nem ismerjük az anyagi oldalát a világnak; nem kell, és nem is tudunk azzal foglalkozni, hogy a szüleink nap mint nap azért gürcölnek, hogy nekünk legyen miben tipegni két játékospolc között, aztán, hogy az “én igenis karamellát akarok enni és nem gumicukrot!...” címû extra igényeink ki legyenek elégítve, és még sorolhatnánk. És talán itt véget is ért a jóvilág: jön az iskola.

6 éves korunktól kezdve az életünk állandó megfelelés, számokat, betûket, és egyéb borzalmas dolgokat traktálnak ránk, ami egy ilyen idôs gyereknél igen nagy terhet jelenthet, és a többségnek jelent is, és miért? Na miért? Hát hogy aztán évrôl évre egyre több lexikális tudást sulykolhassanak belénk, amirôl egyre többször kell számot adnunk stresszes felelések közepette! És aztán jön, hogy nyolcadik második félévében hajtás, mert jó gimnáziumba kell, hogy felvegyenek, aztán a gimiben hajtás, hogy sok pontom legyen a felvételihez, aztán az egyetemen az a 10 borzalmas vizsgaidôszak, meg szakmai gyakorlat, meg nyelv-

vizsga, meg ösztöndíj, hogy egyáltalán legyen munkahelyem, ha meg van, akkor minél jobban fizessen…és miért? Hogy aztán egész életemben gürcölhessek, mint a szüleim azért, hogy legyen lakásom, ruhám, legyen mit ennem, és aztán a gyerekemnek mindent megadhassak ahhoz, hogy ô is minél jobb körülmények között gürcölhessen egyszer…

Aztán megöregszem, visszanézek az életemre, ami egy állandó küzdés volt a fennmaradásért, hogy aztán végül az legyek, ami voltam: por és hamu.

Talán ennyi lenne a küldetésünk ebben a világban? Talán mégsem. Talán csak elmegyünk az igazság mellett, és sokan nem látjuk, vagy nincs is idônk meglátni, hogy ez az állandó küzdés csak egy piciny része valaminek, ami mindennél fontosabb, és amit egy szóval nem lehet kifejezni. Aminek olyan igazi érzések és értékek a részei, mint boldogság, odafigyelés, szeretet, ôszinteség, jóindulat. És még sorolhatnám. De nem teszem.

Nem teszem, mert olyan világban élünk, ahol sokaknak ezek a szavak elcsépeltnek, közhelynek tûnnek, és talán a következô

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

sort már el sem olvassák. Pedig mi, közgazdászok a siker, a jó munkahely és a pénz hajhászása közben sokszor elfelejtkezünk valóban élni. Élni, és nem csak létezni. A pénz talán jobbá teheti az életünket, de önmagában nem boldogíthat. Egy újabb léc átugrása, amit magunk elé kitûztünk, pillanatnyi boldogságot adhat, de aztán az a léc megint feljebb kerül egy kicsit, s mi csak egy irányba látunk, amíg fel nem lépünk a következô lépcsôfokra.

Pedig körülöttünk jó emberek élnek, akiknek ha a lelkébe nézünk, talán olyan dolgot találunk, amit soha nem hittünk volna. Pedig ha többet mosolygunk, talán magunk is meglepôdünk, mennyien mosolyognak vissza ránk. Talán ha többet mondjuk: “kedvellek”, “szeretlek”, “hiányzol”, “jó veled”, akkor egy barátnak, anyának, apának, testvérnek igazi örömöt adunk. És ne csak karácsonykor, anyák napján, Valentin-napkor vagy mikor egy hajszálon múlt, hogy el nem ütött minket az autó. Mindig.

Mert ha így élünk, valóban élünk, és ha megöregszünk és visszatekintünk az életünkre, nem csak egy állandó harcot látunk, amirôl azt hittük, a jobb életért teszszük, hanem egy küzdést, amely csak egy eszköz volt a kezünkben, hogy közben igazán boldogok legyünk.•

73

JUBILEUM

XII. évfolyam, 2004-2005

Rekviem az álmokért Szánalomherceg

Fura érzés a választás lehetősége. Folyamatosan hozunk döntéseket, sokszor bele sem gondolva, annak helyességébe. Néha viszont nagyon sokat hezitálunk, melyik is lenne a jó. Írta: Jim Ilyenkor aztán jól megpakoljuk a mérleg mindkét serpenyôjét, lássuk, melyik döntés lenne optimális. Örömmel nyugtázzuk, amikor végre sikerül megtalálni a jónak tûnô megoldást… És mégse. Akármennyire is jó döntést szeretnénk hozni, sokszor hibázunk, és választásunk eredôje felér egy katasztrófával.

Hasonló gondolatok keringtek Gábor gondolataiban is. Figyelmesen nézett le az orvosokra, akik megpróbálták megmenteni korántsem ép testét. Elmosolyodott. Olyan ironikus volt a tény, hogy kívülrôl figyeli saját magát. És olyan szánalmasak voltak a sebészek, akik körülötte rohangáltak és megpróbálták megmenteni. Vajon az a barna szemû doktor, aki megpróbálja összevarrni a fején tátongó sebet, tudja-e, hogy nem is rajta, hanem Gáboron múlik a mûtét végkimenetele? Az orvosok már öt órája dolgoztak fáradtságot nem ismerve azon, hogy az alig 20 éves fiú megússza.

Gábor szombaton rossz döntést hozott.

18.23-kor indult el barátnôjéhez. Sokáig gondolkodott, érdemes-e ebben az ítéletidôben

Az a baj...

Egy hang

Írta: Bumby Szerencse, hogy nincs tériszonyom, így nyugodtan bámulok le a szomszédos iskola udvarára.

De jó a gyerekeknek, ôket még nem feszíti szét a hang. Bennem meg egyre csak zakatol: „ugorj, ugorj!”. De miért is? Akela már rég megénekelte, hogy „farkastörvények közt élünk, vagy meghalunk…”, de miért az utóbbit válasszam? Horger Antal se volt ilyen szélsôséges, valójában kis se rúgta József Attilát az egyetemrôl, csak azt mondta, hogy hiába végzi el azt, nem taníthat nézetei miatt. Ebben igaza van és nem csak a nagyon erkölcsös „hangom” szerint.

Ez egy régi ügy, de én miért is lettem (az ablakba) kitaszított? Sokkot kaptam, sohasem volt még ilyen jó! Itt az egyetemen minden értünk van. Nyáron szünet, szorgalmi idôszakban egyik

74

autóval menni, lehet, hogy gyalog sokkal biztonságosabb lenne. Végül is az autó mellett döntött. Szülei 19.07-kor kapták a telefont: Gábor a szakadó esôben átcsúszott az út másik oldalára, ahol frontálisan ütközött egy kisbusszal. Öt órája feküdt a mûtôasztalon; öt órája hat orvos mást sem csinált, mint megpróbálta életben tartani a fiút.

Gábor szombaton nagyon rossz döntést hozott. Életében nem elôször. Úgy is mondhatnám, az elmúlt években gyakorlatilag minden döntése balul sült el. Most csak erre tudott gondolni. Ezek pedig egytôl-egyig kudarcba fulladtak. Volt idô, amikor úgy gondolta, hogy néha veszítenie kell, mert az erôsíti, keménnyé teszi. Mára viszont torkig volt a kudarcokkal. Peches volt. Mindig a rossz tételt húzta, és ha csak egy ujjal is hozzányúlt valamihez, az tönkrement. Úgy érezte folyamatosan halnak meg álmai. Egyre távolabb került tôlük, minden döntéssel. Ha az orvosok most látnák lelki arcát, egyet biztosan nem mondanának: hogy mosolyog. Már nem.

Gábor nyugodtan lebegett a szobában. Ebben a pillanatban úgy érezte, hatalma van élet és halál felett. Ezt az illúziót az a tény sem tudta szertefoszlatni, hogy saját maga felett ítélke-

zik. Erôsnek érezte magát, valahogy úgy, mint amikor gyilkosok merednek gúnyos vigyorral áldozatuk remegô, könnyes szemébe. A fiú tudata körbejárta a mûtôt. Mindent alaposan szemügyre vett, és az eddig szánalmas mosoly egyre inkább ijesztôvé vált. Látta az orvosok megfeszített vonásait, érezni vélte leheletüket.

Szemeiben veszni hagyott álmok képe gyöngyözött. Megtörölte a szemeit. Most erôs, mert hatalma van. Szemei feketék lettek.

Hajnali fél kettôkor, mikor a fôorvos homlokán a megszámlálhatatlanul sokadik verejtékcsepp megjelent, az orvosok mosolyogva pillantottak össze. És szemükben ott égett az a tûz, ami csak az orvosok szemében látható, amiért mind ezt a pályát választották: Megmentettek valakit! A derû nem tartott sokáig. A megnyugtató ismétlôdô csipogást, éktelen folyamatos sivítás szakította meg, és egy zöld görbe kiegyenesedett.

Az idô összeomlott Gábor szemei elôtt. Még egyszer szánalmasan felkiáltott, amit természetesen nem hallhatott senki. Hogy Gábor életében utolszor jól döntött-e, soha nem tudhatjuk már meg, mint ahogy azt is sejthetjük, hogy a fiú hónapokkal korábban halt meg. Álmai temetésén.•

...Hogy hideg van, szédülök az éhségtől és csúszik alattam az ablakpárkány. Vissza kéne mászni a jó meleg konyhába, de nem megy, a hang azt mondja, ugorj! buli éri a másikat, aztán vizsgaidôszakban kipihenhetjük a fáradalmakat. Jól hangzik? Na jó, azért tanulni is kell, de erre vannak a tapasztalt felsôbb évesek, hogy megmondják, milyen vizsgáink is lesznek: lesz megértôs, magolós (puskázós, ha úgy könnyebb), idôvel versenyfutós, na meg csoportmunka fejlesztôs. Mi ezzel a baj?

A megértôssel? Semmi. Magolós-puskázóssal?

Miért vannak köztük olyan tárgyak is amelyeknek nem ez a lényegük? Számvitelnél egyszerû, bemagolom, begyakorlom és alkalmazom, de pl.: attól jobb vezetô leszek, ha tudok magolni?

Ilyen apróságokon még a hang nem akad fenn, de ha a vizsga köztudottan csoportmunka fejlesztô, akkor miért buknak olyan sokan? A hang nekem mindig is azt mondta, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért, de ha magányos farkast játszok, akkor én se várok el segítséget. Úgy látszik az évfolyam jelentôs része nem áll a

tudathasadás szélén és nyugodtan, sôt elégedetten alszik, ha magába szívja a segítségeket, majd ha kérdezek válaszra se méltat. Ezek mit akarnak elérni? Nehogy valaki kitakarja a diplomaosztós képekrôl, inkább rúgjanak ki mindenki mást? Szeretnek egyedül inni a felezô bulin?

Ok, minek a kapcsolati tôke, ha úgy is enyém az egyetlen pécsi közgáz-diploma? Akkor akkora király leszek, hogy mindenki engem akar leszerzôdtetni. De ha már a szerzôdéseknél tartunk. Miért van az, hogy ha egy tanár az órájának a tematikájába pozitív diszkriminációt ígér és én rá is gyúrok, hogy a feltételeit teljesítsem, akkor egy újabb egyessel bôvül a bûnlajstromom? Ha már az írott szóban se hihetünk, mi az ami visszatarthat az ugrástól?

Talán az, hogy a földszinten lakok. Na meg a szomszédok se értenék, ha önkívületi állapotban a virágágyásukban hemperegnék…•

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

XIII. évfolyam, 2005-2006

Balinkán járt a KTK színe-java ”Fürge gólyalábak, suhogó kis szárnyak”

Minimális félelmem a gólyatábor iránt már Fehérváron szertefoszlott, amikor megláttam Lazát, aki tökéletesen beleillett a közgázos egyetemistákról bennem kialakult képbe. Vodkát és narancsot vitt a gólyáknak, akik már javában énekeltek a buszpályaudvaron. Írta: Gabesz

Hangosnak is találták a csoportot, így a közeli parkba számûzve folytattuk a közgázos dalok elsajátítását, a fûben pedig biztosan több utazótáska gyûlt össze, mint egy merénylôkkel teli metrón. A Los Balincos-i járatra méretes késés után szálltunk fel, a buszon rendelkezésünkre álló tér pedig már-már a pécsi tömegközlekedésre emlékeztetett…

Egy tábori nap a következô elemeket tartalmazta: étkezés, csopifogi, elôadás, sport, vetélkedô és buli. Ennek persze rögtön ellentmond, hogy egyetlen balinkai nap sem volt ilyen, hiszen hol az elôadásokat lógtuk el, hol a csopifogikat.

Hol sportoltunk, hol nem. Hol kannásbort

ittunk, hol gin-tonikot. Volt, hogy tudtunk énekelni, és volt, hogy képtelenek voltunk rá, hiszen a hangszálaink hamar felmondták a szolgálatot.

Az új közösségben eltöltött napokból sokat tanultam. Most már azt is tudom, hogy egy versenyen hogyan lehet elsôként a negyedik helyre beérni. Konkrétan: a sörfutás nevû sportágat is elérte a korrupció, hiszen úgy értünk be a célba (és úgy értük el az utolsó vacsorát), hogy az elsô három helyezett még javában rótta a köreit. Személyes tapasztalat, hogy egy egész hagyma bizony csúnya dolgokat tud mûvelni az ember leheletével… Még fél tubus fogkrém és több rágó lenyelése, megspékelve három fogmosással, sem tudja visszafordítani a kedvezôtlen folyamatokat.

A legérdekesebbnek azonban azt találtam, hogy egy gólyatáborban más értékrenddel rendelkeznek a táborlakók! Ez az a hely ugyanis, ahol nem a mobiltelefon, a pénztárca vagy a digitális fényképezôgép képezi a legnagyobb értéket, sokkal inkább a „tüzes nedût” kellett rejtegetni a táska aljában az arra illetéktelenek elôl. Összességében úgy gondolom, hogy nagyítóval sem lehetne olyat találni, aki nem érezte magát fantasztikusan Balinkán. Ez pedig fôként a szervezôket és a seniorokat (végig érezhetô volt, hogy értünk vannak ott), de bennünket, gólyákat is dicsér, hiszen, hogy egy egyszerû hasonlattal éljek, rossz téglából még a legjobb építôk sem tudnak házat építeni… •

A Gólyabál

Egy elsõs szemüvegén át...

Ősz van. A fákról színes levéleső pereg és borítja be a parkot. A tél előtt talán utoljára ünnepel a táj és a diáksereg is, utoljára érzi jól magát felhőtlenül a vizsgaidőszak, és a kezdődő számonkérések előtt. Gólyabál lesz. Írta: Zsoldos Viktória A mai napon valahogy minden más. A rohanó idô megáll, az iskola helyét lázas készülôdés, sürgés-forgás veszi át. Az egyik tanuló a meghívójáért, a másik fodrászhoz rohan. Mindenki tökéletességre törekszik, hogy méltó legyen az eseményhez és legfôképpen önmagához, mert a gólyabál értünk van. Nemcsak az elsôsökért, nem is a tanárokért vagy az iskola nívójáért, hanem minden egyetemistáért. A felsôbb évesek nem a zenéért, a vacsoráért vagy a helyért térnek vissza évrôl évre, Hanem az esemény kedvéért, ami maradandó emléket hagyott életükben, amit szeretnének újra meg újra átélni.

Este van. Összeállnak a baráti társaságok,

és egy sóhajjal nyugtázzák, hogy nem felejtették otthon sem a meghívójukat, sem a fényképezôgépüket, és nem is mamuszban jöttek el hazulról. Így kezdetét veszi a bál. Az ajtónál nyüzsgés, az épületbe belépve ragyogás fogadja az embert, és persze egy kígyózó sor, aminek a végén a ruhatár rejtôzik. Ha leküzdöttük az elénk állított akadályokat, akkor már nincs is más dolgunk, mint megkeresni az asztalunkat, de ebben is segítségünkre vannak a szolgálatkész szervezôk és pincérek.

Dr. Rappai Gábor dékán köszöntôje után kezdetét veszi a nyitótánc, melybe nem kevés idôt és fáradtságot fektettek a lelkes diákok. A vacsora alatt csevegés veszi

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

kezdetét a helyrôl és az eltelt hónapokról.

Majd asztalról asztalra jár a díszes vendégsereg, hogy koccinthasson ismerôseivel. A hely emel az esemény nívóján, bár érzi az ember, hogy a gólyabál lassan kinövi a Bartók termet az egyre bôvülô közgazdász karával. Mindenki talál valamit, amiért lelkesedhet az este folyamán. Legyen az a 180 Ft-os sör, a csillogás, egy váratlan tombola nyeremény, egy szál rózsa, ismerôs arcok. Az egyetemista léthez hozzátartozik sok minden: a csócsózás, néha napi bulizások, az éjszakába nyúló tanulás és a Gólyabál. Egy évben egyszer, amikor egy picit körülöttünk forog a világ... •

75

JUBILEUM

XIII. évfolyam, 2005-2006

Megérte?

Olyan sötét van... és furcsa az egész! Nem tudom mikor értem haza, és mikor feküdtem le. Sebaj, ha kicsit összeszedem magam, eszembe fog jutni. Valami nem stimmel, valahogy nem ugyanaz a szag mint otthon. Lehet, hogy nem vagyok teljesen alkoholmentes még. Fekszem még egy keveset, hogy jobban legyek. De az ágy sem az enyém. Talán valamelyik haveromnál aludtam volna? Írta: Zolee Ennyire berúgtam volna tegnap??? És mitôl fáj mindenem, a nyakam, lábam, de még a mellkasom is szúr. Nagyon kényelmetlen ez a fekvô helyzet, a nyakam talán ettôl nem toppos, de a többi? Annak az esélye, hogy egyszerre ütöttem be a lábam és fáztam meg nagyon kicsi, de ez van, a mai bulit majd kihagyom. Na forduljak egyet oldalra aztán pihenjek tovább, de nem megy nem tudok fordulni, mintha ki lennék kötve. És a szag egyre furcsább.

Csak bizonyos helyeken érezni ilyet, az orvosnál. És a hangok, csörgés, valaki zokog, egy nagy sóhaj, morgolódás. HOL A FENÉBEN VAGYOK?!

Ki kellene nyitnom a szemem, de nagyon nehéz… sikerül, de csak a jobbat. Mit keres anya velem szemben, régen jöttek már be reggel a szobámba. De sokan vannak itt hirtelen, itt vannak a barátnôm szülei, de ô merre van, sôt annak a két birka haveromnak az ôsei is itt lébecolnak a szobámban, talán valami ünnep van és nem bírtak felkelni, úgyhogy elküldték maguk helyett a szülôket?

Várjunk egy percet az én szobám nem is fehérre van festve, és az arckifejezések sem túl ünnepiek, és miért van mindenki feketében? És rajtam mi a bánat van?! A lábamon gipsz és fel van kötve, nem mozog a jobb csuklóm sem… az is gipszelt. A mellkasom pedig minden levegôvételnél szúr. Anya elkezdett zokogni, miért nem látok a bal szememre… megtapogatom… miért van leragasztva, és miért van szakállam, határozottan emlékszem, hogy a buli elôtt megborotválkoztam, mert a párocskám nem szereti, ha szôrös vagyok.

Térjünk vissza az arcokra, anya még mindig zokog, apa most jött vissza, ô is a sírás-

76

sal küzd, de tartja magát. A többiek viszont ijesztôek. Nem is tudom, haragot látok a szemükben, de az arcukon inkább gyászt.

Elnézek egy kicsit balra, egy bácsi fekszik mellettem, furcsán pittyegnek a mûszerek körülötte, és az idôs néni is furcsán néz rám… érzem, hogy gyûlöl, de miért??? Mit csináltam én tegnap? Gondolkozz!!!…

Elindultunk bulizni. Most akartam kipróbálni a verdát, mennyit ért a tuning. Bepattantunk, barátnôm, a két haver meg én.

Odapakoltam neki rendesen vitte is a 140et hegynek fel, gyorsan oda is értünk. Leálltam aztán irány a sûreje. Mit is ittam?

Megvan, egy kis hubival kezdtünk, de nem ütött eléggé, úgyhogy rányomtam még egy kevés absinthe-ot is meg néhány sört. Nagyon fejbevágott, de így jobban pörögtem.

Ettôl kezdve már csak képeim vannak,

tánc a tömeg közepén, egy-egy hosszú csók a párommal, egy-két pohárka a haverokkal, ismerôsökkel és egy mondat: „Ne igyál többet, erre buszok sem járnak!” – de ezt ki mondta? Hajnalban valakik kirángatnak a tánctérrôl, hogy az egyik haverom totál készen van. Hajnal négy, ha már kiütötte magát akár mehetnénk is, újra be a kocsiba, de megint ugyanaz a hang: „Hívjunk inkább taxit teljesen részeg vagy!”

Erôsködöm, nem lesz baj már ezerszer vezettem részegen és most nem is vagyok az, csak csúszik az ajtó a nedvességtôl.

Nagy nehezen beszállunk a kocsiba, és beindítani is sikerül, na gyorsan legyünk otthon én is fáradok, a többiek is. Valaki megint szól: „Lassan, ráérünk!” Mire érünk rá, ha nem leszek otthon gyorsan, még itt alszom a kocsiban. Rálépek a gázra, nem emlékszem mennyivel mentem, de a kanyarokat gond nélkül vettem és csak néha csúsztam át a másik sávba. De akkor miért fekszem itt?

Hirtelen bevillan… két fényszóró velem szemben, nagyon közel van, satufék, ô is, hallom a kerekek csikorgását, de már késô, frontál, és minden olyan sötét!… Gondolkozz!!! Mi történt ezután? Megint csak képek: Piros köpenyes emberek jönnek, kiszednek valahonnan… a kocsimból! De hova tûnt az eleje és mit keres egy motor a csajom ölében?

Te jó ég…!!! A piros köpenyesektôl fehér köpenyesek vesznek át, valami megszúrt, és miket raktak azokba a fekete zsákokba??? Egy idôs bácsit ápolnak mellettem, ramatyul néz ki, vajon ô hogy került ide? Beraknak egy mentôbe és elalszom!… Most sem bírom tovább ébren, azt hiszem, el fogok ájulni… Újra kinyitom a szemem, bárcsak álmodtam volna, de nem, anya ott ül velem szemben és zokog, apa csak áll és bámul mereven maga elé, a többiek eltûntek, a bácsi sincs ott mellettem, most húzzák át az ágyát és a mûszerek is eltûntek. Teljesen tisztának érzem magam, a szüleimre nézek, és ôk bólintanak, megerôsítve szörnyû felismerésemet… Apa csak ennyit kérdez: „Fiam, MEGÉRTE?” •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

XIII. évfolyam, 2005-2006

Kornai János eloadása Karunkon Nálunk járt a legnagyobb élô magyar közgazdász

2005. november 9-e, délután 14 óra, szép lassan megtelik a PTE KTK Aulája. Összegyűlt a Kar apraja-nagyja, hogy ismét egy ismert és elismert vendéget köszöntsön - ezúttal Kornai János akadémikus, professor emeritus tartott önéletrajzi ihletésű előadást „Kelet-Európa nagy átalakulása: siker és csalódás” címmel

Írta: Kovács Péter Kornai János neve sokaknak ismerôsen csenghet: ô az, akit a ma élô legnagyobb magyar közgazdasági gondolkodónak tartanak. Tiszteletre méltó szakmai életútja, közgazdasági Nobel-díjra való többszöri jelölése és nemzetközi elismertsége is predesztinálja erre a címre, noha munkásságának jó része alatt nem voltak meg a megfelelô feltételek, hogy teljes mértékben kibontakozhasson. A Kornai név nem ismeretlen a Pécsi Közgázon, hiszen fia, Gábor történetesen Karunk oktatója, és épp az elôzô Fészekben (XIII. évfolyam 3. szám) olvashatjátok a vele készült oktatóportrét.

Kornai János 1986-tól a Harvard Egyetem, 1992 óta pedig a Collegium Budapest professzora, számos ismert egyetemnek pedig vendégprofesszora és díszdoktora - többek között Princeton, Stanford, Yale vagy London felsôoktatási intézményeit említhetjük. 1978-ban elnöke volt a Nemzetközi Ökonometriai Társaságnak, 1987-ben pedig az Európai Közgazdasági Társaságnak, sôt nemrégiben választották a Nemzetközi Közgazdasági Társaság elnökének is.

Kornai János élete és munkásságának egésze Magyarországhoz, illetve a magyar gazdaság kutatásához kötôdik, mindvégig elkötelezetten szolgálva gazdaságunk fejlôdését. Termékeny kutató- és alkotómunkájának számos gyümölcse közül a két legismertebb mû “Anti-Equilibrium”, illetve “A hiány” címûkönyve, elôbbi az általános egyensúlyelmélet megdöntését, utóbbi pedig a szocialista gazdaság szükségszerû velejárójának bemutatását célozza meg.

Még hosszasan sorolhatnánk jelentôsebbnél jelentôsebb eredményeit, az alábbiakban azonban inkább az említett elôadás fôbb pontjait vázoljuk fel azok okulására, akik személyesen nem lehettek jelen a jeles alkalmon.

Bélyácz Iván tanár úr rövid megnyitó beszéde vezette fel tehát a hazánkban végbement rendszerváltásról, annak elôzményeirôl és implikációiról szóló prezentációt, melynek frappáns és tartalmas címe a szocializmusból a demokráciába

és a kapitalizmusba való átlépés ambivalens voltára utal. Az átalakulás ugyan Közép- és Kelet-Európán kívüli országokban is lezajlott, mégis csak erre a térségre koncentrálunk. A világnak ez a része jutott legmeszszebb e folyamatot illetôen, a nyolc érintett ország EU-csatlakozása is némiképp ennek elismerése. Bár számos tekintetben különböznek ezek az államok egymástól, Kornai professzor mégis inkább a hasonlóságokra helyezi a hangsúlyt.

Vizsgálódásának módszerét tekintve kettôs megközelítést alkalmaz: egyrészt „felülnézetbôl”, a politikai változások irányait figyelembe véve, másrészt „alulnézetbôl”, az utca emberének szemszögébôl elemez. Az elôadás gerincét ez a két vonulat alkotta, az idôbeli korlátokból eredôen természetszerûleg vázlatos formában.

A szocialista rendszer alapjában véve gigászi kísérlet volt a sokévtizedes nyugati trend, a kapitalizmus felülmúlására, a rendszerváltással pedig visszatértek az érintett gazdaságok a Nyugaton megfigyelhetô fôirányba. Ami az államigazgatási rendszert illeti, a parlamentáris demokrácia a világban hullámokban terjed, az utolsó ilyen turnust a kilencvenes évek elején a volt Szovjetunió és Kelet-Európa jelentette. A demokrácia fogalma eleve nem egységesen meghatározott Kornai minimalista definíciója szerint elegendô feltétel, hogy a politikai szférában többpártrendszer érvényesüljön, a megválasztott vezetôk pedig puccs nélkül leválthatók legyenek. Szintén Kornai egyedi értelmezésében hat karakterisztikus vonással jellemezhetô a kelet-közép-európai országok átalakulása, mely a politikai demokrácia felé irányuló, a kapitalizmusra áttérô, totális (gazdasági, jogi, társadalmi), erôszakmentes, békés, illetve viszonylag gyors volta miatt egyedülállónak számít a világtörténelemben.

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

Kornai e változásokat a demokrácia, a kapitalizmus és az erôszakmentesség értékei szemszögébôl sikeresnek könyveli el, figyelmeztet azonban, hogy ez a szubjektív értékelés más kritériumok mentén eltérô véleményhez vezethet. Az elôadás második fô csapásirányát, a mindennapi embernek az átalakuláshoz fûzôdô viszonyát is ilyen kettôsség jellemzi. A jövedelmi egyenlôtlenségek növekedése, a korábban teljes foglalkoztatás erôteljes csökkenése, általánosságban a bizonytalanságérzet erôsödése, valamint a politikai rendszer visszásságai mind-mind negatívumként hozhatók fel, Kornai szerint mindenképpen értékelni kell azonban a fent vázolt „felülnézeti” vívmányokat is – így lehet csak teljes a kép.

A körülbelül háromnegyed órásra tervezett elôadás befejeztével természetesen a hallgatóság is feltehette kérdéseit a professzor úrnak.

Nem is egy oktató, hallgató és doktorandusz élt a lehetôséggel, Kornai akadémikus pedig kimerítô feleletet adott az általa is érdekesnek talált témákat feszegetô kérdésekre. S bár az elôadó és a szép számú hallgatóság látásmódja olykor eltérhetett, a mintegy másfél órás elôadás végeztével azonban egyetérthettünk, hogy egy valóban átfogó és informatív prezentációt hallhattunk.

A Közgazdasági Szemle decemberi számában egy részletes tanulmány formájában teljesedik ki az elôadó által vázolt téma. További aktuális hír Kornai János publikációit illetôen, hogy nemrégiben jelent meg a 77 éves professzor visszatekintése, melynek címe „A gondolat erejével. Rendhagyó önéletrajz”, és az Osiris kiadó gondozásában kapható. E tudományos-életrajzi jellegû munka a bennfentes szemével, hitelesen ábrázolja nemcsak a szocialista gazdaság történéseit, hanem az abból vezetô kiutat is – a téma iránt érdeklôdôk számára tehát kötelezô olvasmány! •

77

JUBILEUM

XIII. évfolyam, 2005-2006

Szerelem elso login-ra ETR

Hát igen, az egyetemi élet. Kellemes és kevésbé kellemes dolgok történnek itt velünk, de ami a legfontosabb: hasznos kapcsolatokra teszünk szert, örök barátságok szövődnek kedvenc intézményünk falai közt (és persze azon kívül). Írta: Linda Az itt eltöltött több mint egy év alatt egy igazán különleges kapcsolat van kialakulóban köztem, és valaki közt, aki mióta itt vagyok szerves része lett az életemnek. Nagyon bennsôséges és mély érzelmek fûznek minket össze, vele képes vagyok órákat eltölteni, és csak csendben ülni, ülni …úgy hívják…

ETR. Tudom, tudom, kicsit… gépies a neve, de én nagyon kedvelem. De tényleg.

Igazán rendhagyó a mi kapcsolatunk. Egy félévben csak kétszer találkozunk, de az a pár együtt töltött órácska örökre az emlékezetemben marad. A bemutatkozás általában kicsit elhúzódik, ô mondja: örvendek, felhasználó-név? Én mondom: üdvözlet, XMAAK. Ô kérdi jelszó? Én mondom xy99, s utána udvarias kerülgetés következik.

Ez a kedvencem, semmi kommunikáció, csak mereven nézünk egymás szemébe, és próbáljuk kitalálni, mit gondol a másik. Ez az

egyik legfontosabb része az egész ismerkedési procedúrának: bevetve minden tudatalatti képességemet hosszú percekig szuggerálom ôt, hogy egy kicsit közelebb kerüljek a belsô egyéniségéhez. Egy-két ima – magamban egy kis szitkozódás, de ne mondjátok el neki… – és.. és…igeeen!!! Bent vagyok, és haláli boldog, de… mi ez… na neee! Már megint. Mindig ezt csinálja, talán túl erôs volt a szuggesszió és lelkileg összeroppant. Ezt nem bírom én sem. Minimum egy óra lelki fröccs és térdelve könyörgés, mire rendbe jön. Na jó.

Csak a szokás kedvéért.

Yesss! A rengeteg vulgáris kifejezés, netán egy leheletnyi fizikai erôszak alkalmazása – a gyengébb idegzetûekre tekintettel inkább nem részletezném – megtette a hatását. Hát igen, néha egy kapcsolatban egyértelmûen kifejezésre kell juttatni, ki is a domináns fél…egy kis hiszti, káromkodás, egy-két „pofon” csodákra képes…így hát folytathatom felfedezô expedícióm leg-

kedvesebb társam megismerésének útján.

Az út további része változatlanul rögös.

Vagyis ezek a rögök inkább hasonlítanak hatalmas kidôlt fahasábokra, mint rögöcskékre, de hát ugye mire való az egyetem, ha nem arra, hogy megtanítson minket hatalmas fahasábokat mászni a megismerés felé vezetô úton… Kimeríthetetlen türelmem és kitartásom révén elérem hôn áhított célomat, vagyis annak csak egy részét, vagyis…na jó, most fogyott el a türelmem: rohadtul nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt a randi elején elképzeltem! Jajj, most olyan agresszív lettem.

A pszihológusom azt mondta, hogy ilyenkor belégzés… kilégzés…belégzés… OK. Szóval egyetlen társam érthetelen módon nem mutatott kellô érdeklôdést felém. Most szóljatok hozzá. Pedig én olyan figyelmes voltam.

Talán van valaki más is az életében…Esetleg többen… Ó, ne! Ezt nem tudom elhinni. Engem… engem megcsaltak! Belégzés… kilégzés… belégzés… Legyûrve az egész lényemet égetô féltékenységet, sokadszorra is elhatározom, hogy legközelebb elcsábítom… és én leszek az elsô. Igen, én leszek az elsô.

Hiszen szeretem. Ó, drága ETR… •

Chuck Norris, az egyetemista 1. Chuck Norrisnak lehetne 20 egyese. De senki nem mer adni neki.

2. Szóbeli elôtt minden diák izgul. Chuck Norris szóbelije elôtt a tanár izgul.

3. Chuck Norris egyszer Madár Péternél akart vizsgázni marketingbôl, és sikerült neki!

4. Chuck Norrisnak nem kell felvennie és leadnia az indexét, azt a tanárok hozzák-viszik.

5. Chuck Norrisnak nem okoz nehézséget az ETR, bárkit lehúzhat a betelt listákról.

6. Chuck Norrisnak nem kell kérvényeket beadnia, csak a felajánlásokat fogadja.

7. Chuck Norris nem puskázik. A helyes válasz egyszerûen megjelenik a lapján.

8. Chuck Norris nincs rajta a katalóguson.

9. Chuck Norrisnak nincsenek jegyei. Ô mindenbôl 5os. Vagyis 6os.

10. Chuck Norrisnak nincs indexe. Ô fejbôl tudja a jegyeit.

11. Chuck Norris átment matekból. Elsôre.

12. Chuck Norris át tud menni Bolognára.

13. Chuck Norris nem prezentál. Csak feláll.

14. Chuck Norris felvehetne egy tárgyat négyszer, de mindig elsôre letudja.

15. Chuck Norris visszafelé olvasta el az adótant.

16. Chuck Norris 2 év alatt végezte el az egyetemet, mert egy évet halasztott, egyet pedig külföldön volt.

17. Chuck Norris sosem jelentkezik, ô mindig tudja a választ. Néha jobban, mint az oktató.

18. Chuck Norrisnak csak a kreditek felét kell megszereznie. Az ô esetében minden kredit kettôt ér.

78

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XIII. évfolyam, 2005-2006

JUBILEUM

Kakukk

Bement a fürdőajtón, majd becsukta maga után. Tükörbe nézett, és elöntötte a boldogság. Egy ilyen menet után nem is érezhet mást az ember. Tükörképére kacsintott, majd levetkőzött, és beállt a zuhany alá. A víz először hideg volt, de hamar elérte a kellemes hőfokot. A csapból előtörő meleg álomba ringatta. Sirályként szállt az izzó égben. Írta: Nagy Balázs Teste beleremegett, miközben a szél a szárnya alá kapott, és mind magasabbra emelte, mígnem lakóhelye, környezete, élete már csak egy sárfoltnak látszott a szürke falon.

Fesztelenül repült, majd a tengerre ereszkedett.Alábukott, hogy éhségét elodázza egy síkos hal ficánkoló testével. Lúgos íze kijózanította. A földre köpte a tusfürdô kék anyagát. Ismét a fürdôben volt. Ujjain ellenôrizte a ráncok mélységét, majd tudomásul vette, hogy elég vízzel érintkezett, így elzárta a csapot és kilépett a hideg csempére. Lába majdnem hozzáfagyott a padlóhoz, de mégis sikerült megközelítenie a törölközôtartót. Nedves tenyerével megmarkolt egyet és sietôsen megtörölte didergô testét, remegô szárnyait. A tükör elé lépett ismét, de most nem látott mást, csak tompa foltokat. Egy szót firkált az üveg páratakarójába – Kakukk –, majd ugyanazzal a mozdulattal le is törölte.

Imádta a K betûket.

Szobájába menet különbözô köszönési formákat mormolt: „Jó napot!”, „Üdvözlöm!”, „A kezét csókolom!”.

Tudta, ha nem mondogatja eleget, hajlamos lesz mindenkinek köszönni, és azt esténként mindig megbánta. Ettôl valahogy kevesebbnek érezte magát.

A szobájában a megszokott rendetlenség várta: zoknik a földön, könyvek szanaszét, elhasznált zsebkendôk a radiátoron, hogy megszáradva még egyszer felhasználhassa.

Gyors mozdulatokkal összekapkodta ruháit és felöltözött.

Az elôszoba tükrében újfent megcsodálta magát, majd elégedetten nyugtázta, hogy kiléphet az utcára. Bezárta maga mögött az ajtót, s a garázsba ment a biciklijéért. Kitolta

a járdára, majd lecsukta a garázskaput. Érezte, hogy lapos a gumija, de lusta volt felpumpálni, így felpattant rá és útra kelt. Furcsa, szokatlan érzés volt számára újra tekerni. Már régen kerekezett, lábai mégis hamar felvették a ritmust, és az ütemre feszülô izmok szélsebesen vitték elôre.

Hajába belekapott a szél. Olyan érzése tá-

madt, mintha huncut kisgyerekek sárkányaikat a fürtjeire kötötték volna, majd azok fenn a magasban önálló életre keltek volna.

Jobbra kanyar, balra kanyar, és már kint is volt a Fôutcán. A forgalom nem volt túlzottan nagy, elvégre vasárnap volt. Eltekert egy könyvesbolt, egy videotéka, majd egy élelmiszerbolt mellett. Szemét a feliratok kötötték le. „Hólánc 7 perc alatt!”, „Horgász- és Forgácsbolt”, „Olcsó, de jó minôségû ruhák boltja”, „Vackor csapszék”.

Az út kiszélesedett, s egy rétbe torkollott, amin öltönyös férfiak pattogtak valami rugós izével ide-oda. A madarak az új slágert, a 3 az egybent fütyülték. A rét közepén két medence állt. A baloldaliban két ökör pezsgôfürdôzött, a lábuk között izgága aranyhalak cikáztak. A jobboldaliban – bár még nem volt megtöltve – egy feltûnôen barna bôrû hölgy samponozta vörös haját. A

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

Nap lila színben fénylett, mintha egy festett üveglapot tettek volna a rét fölé. Tetszettek neki az élénk színek. Észre sem vette, hogy miközben a szeme a hölgyre tapadt, egy motoros érte utol, és tempóját felvéve gurult mellette. Egy furcsa táskát markolt, és felé nyújtotta. A fogantyúja aranyból volt, valamint egy csillogó táblácska volt ráerôsítve valami felirattal, de lehetetlen volt kiolvasni a rajta írtakat a bicikli rázkódásától. A táska hirtelen kinyílt, és különbözô formájú s anyagú K betûk potyogtak ki belôle. A szíve egyre gyorsabban vert, és érezte, hogy kezei a motor felé irányítják. Mégsem érte el, mert egy kátyúba hajtva felriadt, és ismét a Fôutcán találta magát. Sebességét gyorsítva áthajtott a hídon, lefordult a rendôrség mellett, majd haladt tovább a torony felé. Örömmel töltötte járgányának masszív léte. A kormány markolata magabiztossá tette. Mosollyal az arcán tekert. „Benzinkút”, „Nyolcfenyô park”, „Temetô”, „Látogassa meg városunkat máskor is!”

Biciklije olyannyira lekötötte, hogy továbbhajtott úti célján. Megfordult, gurult 50 métert, majd megállt, és kerékpárját a falnak támasztotta. Bement a kapun, jobbra a fák között, a tömeg felé. Az arcok mind felé fordultak. Némelyik annyira csillogott a könnyektôl, hogy látta magát tükrözôdni benne. Lassított, mélyen belenézett egybe, hátrasimította haját, majd továbbment. A gödörig meg sem állt, s közben nem köszönt senkinek. A széléhez húzódott, szemét a szemközti márványtáblának szegezte. A rajta olvasható név ismerôsnek tetszett. Kifújta orrát, becsukta szemét, kezét szívére helyezte, majd egy lépés elôre. Csönd. Tompán puffant a sír mélyén. Testét nyomban befedte a Föld.

A Nap lilán ragyogott. •

79

JUBILEUM

XIII. évfolyam, 2005-2006

Sohatöbbéország

Az egész április legelején, nem sokkal Holle anyó márciusi betépését követően történt; amikor is az öreglány decembert hallucinálva rendesen elkezdte rázni a vánkost. A szürke ég alatt, a metálkéken csillogó zöld óceán felett; megközelítő pontossággal középen, az ó- és újvilág között épp félúton történt. A hatalmas óceánjáró nesztelen szelte a körülbelül 8,5 ˚C-os habokat. Írta: Jim A luxushajón utazó mérhetetlenül gazdag turistasereg az égre kifeszített lenyûgözôen szikrázó szivárványt bámulta. Egy fiú felpillantva nagy fekete esernyôje alól a felettük húzódó színpompára, komolyan elgondolkodott az élet értelmén. Megjegyzem a bárkának és az eget kémlelô utasainak az égvilágon semmi köze az én történetemhez.

Eközben a szivárványon ügyködô egyik dolgozó épp munkájának utolsó, természetesen legfontosabb fázisához ért. Ki kellett suvickolnia a zöld és kék színcsíkot „Élet értelme (mert megérdemelhetnéd)” masszával, hogy a hajón utazók felpillantva az égre elgondolkodjanak arról, amirôl a krém a nevét kapta.

Ekkor történt, hogy a massza egy darabkája kihullott az egyébként igen kiválóan teljesítô dolgozó zsákjából, és a nyílt óceánba zuhant. Nem kell a kedves olvasónak megijednie. Megesik az ilyesmi. Ez is hibahatáron belül történt, így az eset üzemi balesetként vonult be a szivárvány-jegyzôkönyvbe, és a dolgozó számára sem járt komolyabb következményekkel. Ám mielôtt túlzottan elkalandoznánk, térjünk vissza a vízbe hullott krémhez. Egy da-

80

rabig csak lebegett a kék ûrben. Néha megvizslatta egy-két medúza, vagy más tengeri organizmus, de mivel semmi érdekeset nem leltek benne, többségében hamar tovább álltak. Festékfoltunk története ott vesz érdekes fordulatot, amikor Larry, a lazac nagyra tátotta a száját és lenyelte az élet értelme darabkáját, anélkül, hogy egy pillanatra is elgondolkodott volna azon, mit is tesz. Larry nem volt túl okos, ami abból is látszik, hogy nem is nagyon tudta, hogy ô most tényleg lazac-e vagy egyszerû tengeri hering. Márpedig Larry valójában teljesen normális hering volt, épp úgy, mint azok, akikkel együtt menekült a cápák és más tengeri ragadozók elôl. De Larry ebbe nem tudott belenyugodni, és állandóan azon morfondírozott, hogy most ki is ô valójában. Nem csoda hogy haltársai gyakran csak a „kétség lazacának” csúfolták. Nem sokkal a festék benyelése után Larrynek fura kényszerképzetei támadtak, úgy érezte lepereg elôtte az egész, szörnyen unalmas élete, és látta a végét, látta az örökös vízben úszkálás záróakkordját, amint az testet ölt egy monumentális heringfogó háló alakjában, és lesújt rá és úszócimboráira. Larry azonban nem vette komolyan vízióit, mert ô Lazac volt, és azokat nem lehet csak úgy kifogni holmi heringhálóval. Csak azt nem értette, hogy miért szikrázik ilyen erôsen a nap, és hogy miért nem kap levegôt…

Sok-sok kilométerrel balra, és fél évvel késôbb Pán Péter kitekintett a hatalmas üvegablakon a kaotikusan morajló városra.

Szeretett volna újra repülni. De nem lehetett. Fél éve ült már a halálsoron, és a város-

ra nézô üvegkalitkában várta az utolsó vacsorát. Olajos halat kért. Nem voltak nagy igényei. Ô igazából még egyszer repülni szeretett volna, de nem lehetett. Halálra ítélték! „Túlzott emberi kapcsolatok” létesítése miatt. Márpedig azt tilos, a BTK szerint legalábbis mindenképp.

Az ôr behozta az olajoshal konzervet.

Szótlanul letette, adott mellé pár szelet finom, puha kenyeret, majd távozott. Fura íze volt a halnak, volt abban a heringben valami sokkal több. Nem tudta, hogy csak beképzeli, vagy sem, de abban a pillanatban nekiugrott az ablaknak, ami nyomba szilánkjaira hullott, és Pán Péter még egyszer, utoljára repült, a lábát rögzítô láncok nem engedték messzire, de ô akkor is ott lebegett a mélán hömpölygô emberáradat fölött.

Egy kislány finoman megszorította édesanyja kezét.

– Nézd anyu! Pán Péter!

– Dehogy kislányom csak egy vacak léggömb, és hányszor kell még elmondanom, hogy ne nézz fölfelé! •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XIV. évfolyam, 2006-2007

Régi idok pólója

JUBILEUM

Ahol sikerült legyõzni a szovjeteket

1956. december 6-án összecsapott egymással a magyar és a szovjet férfi vízilabda válogatott. A mérkőzésen történtek és a korabeli visszhangok alapján azt hiszem, nem túlzok, amikor leírom, hogy az összecsapás nemcsak a sportág, hanem az egyetemes és a magyar történelem részévé is vált. Írta: Petz Gábor Tôlünk tanulták A vízilabda Magyarországon már a Horthykorszaktól kultuszsportként mûködött, azonban az elsô világégés miatt csak 1932-ben sikerült elôször olimpián gyôzedelmeskednie a válogatottnak, ezt követôen pedig 1936-ban és 1952-ben is miénk lett az elsôség.

A Szovjetunióban a vízilabda – és úgy általában a sport – támogatása csak a világháború után kezdôdött meg, miután felfedezték a benne rejlô propagandalehetôségeket. Az 1952-es Helsinki olimpia elôtt és után is többször kirendelték a magyar válogatottat, hogy tanuljanak tôlünk. Évrôl-évre látszott a „nagy testvér” fejlôdése, azonban a szovjet csapat csak egyetlenegy alkalommal tudott legyôzni minket. A vízilabdavilág a szovjetekkel kiegészülve négypólusúvá vált: a mieink mellett az olasz és a jugoszláv válogatott tartozott még a legerôsebbek közé. Útban az olimpiára A keret egy része már szeptember 24-én elindult volna Melbourne-be, azonban a francia TAI légitársaság a forradalom kitörése miatt egyetlen gépét sem engedte leszállni magyar földön, majd késôbb további korlátokat is állított a kiutazás amúgy sem akadálytalan útjába.

Vízilabdázóinknak Csehszlovákiába kellett kijutnia, majd ott egy hetet várakoznia, hogy eljöjjön értük a repülôgép.Közben pedig semmit sem tudtak arról, mi történik itthon, élnek-e még a szeretteik…

November negyedikén szálltak fel és kezdték meg egy héten át tartó repülôútjukat. Akkoriban ugyanis eddig tartott az út Prágától Melbourne-ig. Belegondolni is szörnyû, hogy a repülôn ülve min mehettek keresztül, mennyi nyitva maradt kérdéssel a lelkükben, mekkora fájdalommal a szívükben távolodtak egyre a Hazától.Mindeközben nemcsak lelki, hanem fizikai tényezôk is hátráltatták az olimpiai felkészülést, hiszen az egyhetes repüléssel együtt ekkor már három hete gyakorlatilag nem látott medencét a társaság. Ez az idôszak Melbourneben aztán négyre nôtt, mikorra össze tudta szedni magát a csapat, hogy újból elkezdje a felkészülést.

A „Melbourne-i vérfürdô” Szovjetunió válogatottjának ereje 1956-ban

a félelmetes testalkatú centerben, Msvenieradze-ben rejlett (a magyarok csak „Misi”nek hívták), aki amellett, hogy páratlan fizikummal rendelkezett, technikás játékosnak is számított. Az ô semlegesítése bizonyult a meccs kulcsának. Szóval, „Misit” ôrizni kellett. Így találták ki elôzô este a fiúk a zónavédekezést.

Gyarmati Dezsô vállalta el a center ôrzését, míg Mayer Mihály a center elé állva próbálta megakadályozni, hogy társai bepasszolják neki a bôrlabdát. Mindezt persze egyszer sem tudták edzésen kipróbálni, de azzal a tudattal aludtak el, hogy a taktika másnap beválik.És bevált! Tökéletesen! A szovjet játékosok képtelenek voltak bejátszani a labdát Msvenieradze-nek, így jobb híján távolról kezdtek el lôdözni. Azonban jó formában lévô Boros kivétel nélkül hárította ezeket. Magyar oldalon azonban sikerült a gólszerzés, négyszer is! Elvitathatatlanul bevált a válogatott új védekezési taktikája, amit akkoriban roppant találóan csak „reteszként” emlegettek. Nyilvánvaló azonban, hogy az impozáns gyôzelemhez több dolog is hozzájárult a zónavédekezés mellett.

Talán a legfontosabb az a határtalan szeretet, amellyel az ausztrál közönség fogadta csapatunkat. Az ötezres uszodába nyolcezren zsúfolódtak be, a két fontos jegyekért nem egyszer harminc-negyven fontot is kifizetve. És nemcsak magyar emigránsok ûzték-hajtották a válogatottat. Bár nyilván ôk voltak az egész hangorkán elindítói, de sok átlagos ausztrált is magával ragadott a mérkôzés, belehajszolva ezzel Szívósékat a minél jobb teljesítménybe. Természetesen, amennyire szerettek minket, annyira gyûlölték ellenfelünket. Érzelmeiknek pedig minden egyes szovjet labdaérintésnél hangot is adtak: Fütyültek és fújoltak, amilyen erôsen csak tehették. Másfél perc volt hátra a mérkôzésbôl, amikor a magyar válogatott legfiatalabb tagja, Zádor Ervin kimászott a medencébôl. Szemkörnyékérôl ömlött a vér, beborítva ezzel egész felsôtestét. Prokopov, az ôrzôje könyökölte szembe. Nem volt nagy a seb, azonban a méretét meghazudtoló mennyiségû vér távozott rajta. A két csapat tagjai alapvetôen jó viszonyt ápoltak, azonban ezen az estén alapvetôen nem számítottak

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

ezek a sportbarátságok. Az ok, azt gondolom, nem szorul bôvebb kifejtésre. A szovjet játékosok köpenyére ugyanazt a négy betût – CCCP – hímezték, amely a Budapestet szétlövô tankok oldalán volt látható. Zádor Ervin a lelátók elôtt ment végig, útban az öltözô felé. A tömeg szeretete pedig a látvány hatására felfoghatatlan nagyságú gyûlöletté, majd pedig lincshangulattá alakult át. Többen is fenyegetôen átmásztak a korlátokon, közeledve a medence felé. Szerencsére nem tört ki tömegverekedés, hiszen egyrészt megérkeztek a rendôrök, másrészt pedig – a feszültséget csitítandó – bemondták, hogy a mérkôzés végét nem játsszák már le, így pedig Magyarország csapata négy-nullás gyôzelmet aratott. A szovjet játékosok csak rendôri kísérettel hagyták el a medencét. A történet kerekségéhez és az igazsághoz az mindenképpen hozzátartozik még, hogy Msvenieradze az összecsapás után bocsánatot kért a magyaroktól a durva szovjet játék miatt.

Aranyéremmel – távol Válogatottunk másnap még Jugoszláviát is legyôzte – természetesen Zádor nélkül – 2-1 arányban, így veretlenül, 20:3-as gólaránnyal nyertük meg az olimpiát! Íme, a “verhetetlen tizenegy”: Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezsô, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihány, Szívós István, Zádor Ervin. A kapitány Rajki Béla.

Csakhogy játékosaink ennek nem tudtak maradéktalanul örülni. Szinte mindenkiben megfordult a külföldön maradás gondolata.

Aranyérmüket egy sötét kor és a történelem vihara árnyékolta be. Csak sejtették, mi vár rájuk ha hazajönnek, illetve szeretteikre, ha Melbourne-ben maradnak.

December nyolcadikán indult Magyarországra az a repülôgép, amely az olimpiai bajnok vízilabdacsapatot is hazahozta. Zádor, Kárpáti, Jeney, Martin és Domján nélkül… • Forrás: Csurka Gergely, Gyarmati Dezsô: 1956 - Ahol mi gyôztünk, Wikipedia (http://hun.wikipedia.org)

81

JUBILEUM

XIV. évfolyam, 2006-2007

Panoráma

Lassan szállingózott a hó a park lombjaira. A telepített fák teljesen összeolvadtak egy havas dombvidékké, csak egy kis tisztás fedte fel közepén a különálló oszlopokat, melyek e csodás világot tartották.

– Igen. – válaszoltam – Akkor most megyek.

– Rendicsek. Várlak. – mondtam a mikroGyerekek játszadoztak benne; hógolyóval fonba, de mire befejeztem, ô már letette. dobálóztak, hóembert építettek, míg a szülôk Nem tudtam, mit csináljak, míg ideér. Baria fák tövében állva diskuráltak az élet dolgaikádozzam el az ajtót, keverjek mérget a teájáról. A horizont egészen közel húzódott; mintba, esetleg bújjak el az bejárati ajtó mögé, s ha egy üveggömbbe zárt csodát bámultam mikor belép, rohamozzam meg egy hajvágóvolna, amit még egyszer – utoljára – felrázott géppel? Végül másként döntöttem, s elmena bámulat keze. A látványt még varázslatotem zuhanyozni. Amúgy sem volt hajvágógésabbá tették az ablakon kaparászó jégvirápem. Megnyugtató forró zuhany. gok. Mindegyik saját céllal, saját reménnyel, Kilépve a kabinból egészen feldobódtam. hogy sosem olvad le igazán.

Gôz és pára mindenütt; no meg tiszta fogak.

A radiátor melengette a lábam, kezemet a Hamar felöltöztem, megittam a maradék függönybe csavartam. Nem rég keltem. A forkihûlt teát, s visszaálltam az ablakba. Most raló izzott valahol messze mögöttem, készült nem húztam el a függönyt. Egy kis kihívás! a víz a teámhoz. Az egyik anyukát eltalálta a hátán egy termetes hógolyó. A fehér darabok azon nyomban lepotyogtak a bokáig érô bôrkabátról, s eltûntek társaik közt. Az aszszony egy mosolyt engedett szabadjára a válla fölött, s folytatta tovább a trécselést.

Elkészült a víz. Visszahúztam a csipkefüggönyt, s a konyhába indultam. A kis kuckóban már terjengett a gôz. Filter, cukor bele a bögrébe, kis tej egy másikba. Visszatértem a nappaliba, s a teát a kisasztalra tettem, hadd hûljön. Akár egy reklámban, úgy oldódott a levegôben a víz. Hát mégis igaz! A kinyitható ágy még szanaszét volt, párna itt, takaró ott.

A sarokban könyvek egymáson, ruhák összehajtva, három oszlopban. No meg az a rakat taknyos zsebkendô az ágy mellett. “Jót fog tenni az a tea” – gondoltam. Rutinos mozdulatokkal a helyére tettem mindent, s kanapét varázsoltam a fal mellé.

Még égetett a bögre, mikor a kezembe vettem; szinte izzottak rajta a Mikulás szemei.

Félelmetes egy találmány… Puha volt ülni, gondtalanul dögleni a szombat délelôtt mámoros pamlagán. Bámulni a plafont, végigkövetni a repedéseket, s keresni a forrásukat; melyek, mint hajszálon az arckép, oly’ láthaA hóesés ezen szûrôn keresztül is szépen tatlanok. dolgozott. A társaság jelentôsen megritkult a A következô gondolatom a telefonom volt. tisztáson. Közeledett az ebédidô, s az anyuValahol alattam jelezte zizegve, hogy van élet kák hazacibálták gyermekeiket. Csak az rajtam kívül is. Kibányásztam a mélybôl, s a agyondobált szobrok, és a fûig taposott hó kijelzôre pillantva felrejlett valahol az ismerôs árulkodott a közelmúltban ott tartózkodó név. Felvettem. tömegrôl. A hóemberépítôk még kitartottak, – Igen? éppen a hetediket húzták nagy buzgalommal.

– Otthon vagy? – kérdezte a lány Dolgoztak az apró kis testek a golyókon. Vég-

Írta: Nagy Balázs

82

re túlléphették korlátaikat, s valami hatalmasat alkothattak. Fárasztó és felelôsségteljes feladat volt ez, hiszen nem hagyhattak egy félkész embert csak úgy magára a fák közt fej és karok nélkül… A felelôsségtudat gondosan beléjük lett csepegtetve, így nem okoztak csalódást, s befejezték, amit elkezdtek.

Kopogtattak az ajtón.

– Nyitva! – vetettem oda.

Nyílt, majd csukódott az ajtó; léptek a nappali felé.

– Szia! – köszönt felém hidegen a lány.

– Szia! – válaszoltam hasonló gyengédséggel.

– Jöttem a cuccaimért.

– Tudom.

– Mindjárt itt van a nôvérem a táskákkal.

Rendben. Kikészítettem mindent, ott van a sarokban. – mutattam oda a kanapé és a polcok közti ruhakupacra. – De azért nézz körül rendesen! Sajnálnám, ha még egyszer vissza kellene fáradnod valami szarodért.

– Igen?! – förmedt rám -–Ne aggódj, nem hagyok itt semmit! Még véletlenül sem akarom, hogy bármi is itt maradjon belôlem ezen a mocskos helyen, ahol halott az idô, és csak pácolódunk saját felhôtlenségünkben! Elegem van már ebbôl!

Visszafordultam a kilátás felé. Nem. Nem akartam még egyszer. Menekültem. Vagy már tényleg nem érdekelt? Elkészült a hetedik hóember is. Méltósággal álltak, s ôrizték a teret.

A pár ott maradt csemete a hószobrok közt kergetôzött, míg az anyukák toporogva várakoztak a parton. Zajok szöktek a konyhából. Hûtô nyílik, csukódik, nyílik, csukódik, nyílik.

– Döntsd már el mit akarsz! – dörmögtem magam elé.

– Mit mondasz? – jött felém rögtön a kérdés.

– Csak azt, hogy a hûtô mellett találsz gyümölcslevet.

Töltött magának, majd visszatért a szobába. Lépteibôl hallatszott, hogy felém tart.

Szívem kiugrott, a gyomrom össze. Megérintette a derekamat, majd kezei elôrecsúsztak, s a hasamon összefonódtak. Feszítsem be?

Vagy csak engedjem lazán? Karba fontam a kezem, s erôsen koncentráltam a kinti világra. A hó nagyobb pelyhekben hullott, s a pár-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XIV. évfolyam, 2006-2007 kányon jelentôs réteg keletkezett. Ezzel a tempóval nem sok esélyt adott a panorámának.

Nedves forróságot éreztem a tarkómon, majd oldalt a nyakamon. Az érzés még párszor megismétlôdött, aztán hirtelen abbamaradt. Éppen jókor; a kilátás már nehezen tudta távol tartani az érzéseimet. A pillanat megszakadt, ismét kopogtattak az ajtón. A nôvére volt az. Meghozta a táskákat.

– Helló! – köszönt mikor belépett a szobába.

– Szia! – köszöntem neki vissza.

Már nem lehetett látni a parkot, oly sûrûn hullott a hó. Zipzárak húzódtak jobbra-balra, pakolták a ruhákat. Miután az elsô két táska megtelt, a testvér felkapta ôket széles hátára, s útra kelt vele. Zubogott a lépcsôház.

– Rám néznél? – kérdezte a lány.

Nem válaszoltam. Képtelen voltam. Csak egy óvatos fejcsóválásra futotta, és bámultam tovább meredten kifelé, az elmosódott valóba.

– Miért teszed ezt?! – üvöltötte zokogva, s a földre rogyott.

Kezei rázkódtak, ahogy a térdeire vetette, haja teljesen eltakarta az arcát.

Valami késztetést éreztem, hogy megmoz-

duljak; tennem kellett valamit. Az asztalhoz léptem, s egy széket húztam az ablak alá. Segítségével már elértem a karnist. Lehúztam a függönyt, s a lábai elé vetettem.

– Vidd ezt is! A tiéd. Ha szorosan az arcodra csavarod, majd másképp látod a dolgokat.

Igyekezz!

Szemei rám tévedtek. Már nem azt a harmóniát sugározták, amit az elôbb véltem felfedezni. Harag volt benne. Harag és düh.

Megragadta a függönyt és hozzám vágta.

– Tartsd csak meg, és csavard bele az öszszes testet, az összes mocskos hullát, amit magad után hagysz! Temesd ôket abba a nagy rohadt világod kertjébe, hogy még holtukban is a te földed szagát, a te férgeid ízét érezzék! – harsogva szálltak a szavak. Hirtelen nagyon aprónak és üresnek éreztem magam körül mindent; nem volt menedék, hol elbújhattam volna, nem volt horizont, mi magába fal. Észre sem vettem, hogy a testvér visszatért, s elpakolta a maradék holmit is. Most az ajtóban állt nekünk háttal, és várt. A lány megmozdult. Az asztalra támaszkodva felállt, s kifújta az orrát. Én visszafordultam a havazó külvilág felé. Állt még egy darabig, s nem tudom mit csinált. Nem láttam. Én egyre job-

A festo unokája

JUBILEUM

ban szédülni kezdtem, de tartottam magam a megírthoz, nem fordultam meg továbbra sem. Kemény koppanásokkal hagyta el egy cipô a szobát, s a folyosó újfent visszhangtól zengett. Az ajtó nyitva maradt, de ez akkor már nem számított. Egyre homályosabban láttam, majd valami hideg gurult végig arcomon. Elérte nyakamat mindkét oldalon, s medret találva megállapodott a kulcscsontomnál. Az ablakkilincshez nyúltam, s elfordítottam. A hideg az arcomon uralmat nyert, jéggé dagadt a bôröm. Felemeltem a függönyt, s kihajítottam a színes hóba, hogy soha többé ne lássam. Törje darabokra a fagy.

Zúdult a hó. Némelyik pehely fehér maradt, de sokan lila, narancssárga, kék, és egyéb színbe öltöztek. A hóemberek egymás kezét fogva állták körül az egyik kôszobrot. Egymás félgömbnyomaiba ugrálva köröztek hol erre, hol arra vidáman, szénmosollyal az arcukon; a vattacukorszerû hópelyhek pedig elmosták a formákat, lassacskán befedtek mindent.•

Magdi néni, a festő unokája 81 éves. Egy kis belvárosi lakásban él egyedül, amióta az asztalos unokája – a férje – meghalt. Magdi néni a kora ellenére jó kedélyű, vidám hangulatú hölgy, mindenben igyekszik a szépet látni. Magát leginkább Janikovszky Évához szereti hasonlítani, ami a természetet illeti, mármint. Írta: Palesz Magdi néni unokái (a festô ükunokái) vidéken élnek, így csak ritkán látják egymást.

Magdi néni emiatt kicsit szomorú, mert szereti a társaságot és remek süteményeket tud készíteni. Igyekszik magát mindig elfoglalni valamivel, felkeresi barátnôit, irodalmi estekre jár, sokat sétálgat kedvenc parkjaiban, terein. Most néhányat kerülni kényszerül, hiszen sátrakkal és zászlókkal hangos-haragos emberek telepedtek oda. Magdi néni megérti ôket. Úgy tervezték, hogy a jeles napon összegyûlik a család, de a városba vezetô úton traktorkiállítást tartanak, így annyira lassan lehetne haladni, hogy már nem éri meg. Majd a hétvégén. Magdi néni fia bosszús, de Magdi néni nyugtatja: ez egy szabad ország, joguk van hozzá.

A festô unokája öregkorára sem hagyta

el magát, és úgy dönt, hogy ha már az ország szívében lakik, személyesen nézi meg az országos emlékezést, nem a tévé elôtt kényelmesedve. Sajnos nem hallja a forradalom doyenjeinek beszédeit, mert sokan kiabálnak. Biztos emiatt nem is veszik észre, amikor már a Szózatot éneklik a többiek, kiabálnak akkor is. Magdi néni sajnálja azt is, hogy az országos ünnepségen csak a fél ország volt jelen. Szívesen találkozott volna az egésszel. Melegen süt a Nap. Magdi néni idôs barátnôivel iszik egy teát egy hangulatos kávéházban (a törzshelyük), majd még egyet, végigbeszélgetik a délutánt, észre sem veszik, hogy elröppen az idô. Már sötétedik, amikor indulnak hazafelé. Magdi néni a villamos megállójában álldogálóktól értesül, hogy elégedetlenkedôk felgyújtottak egy villamost, emiatt most egy darabig nem közlekedik.

Amíg el nem oltják, nyilván. Nem baj, kellemes még az este, sétál egy kicsit. Van

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

egy kedvenc útvonala, sok érdekes épülettel.

Két sarokkal arrébb zöldmellényes, oldalpisztolyos egyenruhás állítja meg. A tüntetôk miatt, mondja. Meddig még, kérdezi Magdi néni. Az egyenruhás mosolyog. Ki tudja, joguk van hozzá. Magdi néni bólogat. Ez egy szabad ország, mondja az egyenruhás búcsúzóul, és mutatja az utat, amerre kerülhet.

A festô unokája kerül. Már elég késôre jár, mire a lakása közelébe jut. Még jó, hogy neki mindegyik napja „munkaszüneti”. A sok menetelô holnap biztosan bánja majd, hogy ilyen sokáig fent maradt.

Nehéz kialvatlanul dolgozni.

A lakása közelében nagy a csôdület.

Nem mehet itt át, mondják. Torlasz van.

Menjen haza, néni, tanácsolja egy kedves fiatal. Magdi néni mosolyog, a válaszát elnyomja a hangzavar.•

83

JUBILEUM

XIV. évfolyam, 2006-2007

Múltunkról, a Jövonknek Így éltünk mi...

11.55... még 5 perc az óra kezdéséig és még csak a buszmegállóban vagyok. Sietnem kell: keresztül a parkon, átfutni két autó között, majd gyorsan a jogi kar hídja alatt. Már látom a bejáratot. Üvegből készült a fala nem rejt el semmit, tárva-nyitva áll bárki előtt. Bemegyek, fel a lépcsőn, három emeletet. Épp kezdődik az előadás, projektorról vetítik az anyagot. És a nagy rohanás után egy percre elgondolkodom... Írta: Kanizsai Dávid 37 év. Nem kerek évforduló, vagy egy különös esemény bekövetkeztének jelzése. De épp elég idô ahhoz, hogy egy picit megálljunk, és mielôtt elvesznénk a jövô fürkészésében, visszatekintsünk annak az intézménynek a történetére, múltjára, melynek falai nap mint nap körbevesznek, befogadnak minket, s ahol életünk talán legmeghatározóbb éveit töltjük el. 37 éve kezdôdött el a közgazdaságtan oktatása Pécs városában.

Kezdhetnénk a „Hôskorral”, melyre büszkék lehetünk. 1970-ben, mikor az ország addigi egyetlen közgazdászokat képzô intézménye, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem a növekvô igények kielégítésére, és természetesen felsôbb utasításra létrehozta kihelyezett nappali tagozatát Pécsett. Az elsô vidéki közgazdászképzô hely néhány szobát kapott ajándékba az akkor már a mostani épületében mûködô jogi kartól, míg a jól ismert zöld épületben az orvosi egyetem, a Biofizika mûködött, egerekkel, békákkal és majmokkal. A pécsi közgazdászképzés így szó szerint a nulláról kezdte. Hoóz István, Papp László, Szûcs Pál, Takács Béla, Zeller Gyula, Komjáthy Zoltán (és szerencsére a felsorolást még lehetne folytatni) – az elsôk, akik azonban nem szerettek volna egyedüliek maradni, s idôt és energiát nem kímélve keresték és kutatták fel a további, leendô munkatársakat: frissen végzett közgazdászokat, matematikusokat, akik semmilyen, vagy legfeljebb néhány éves munkatapasztalattal rendelkeztek. A hely szûkös volt, az informatikai (akkor: számítástechnika...) részleg például egy dohányzóasztal egyik végét tudhatta magáénak. A tantermeket s az évrôl évre bôvülô oktatói gárda számára szükséges szobákat valósággal össze kellett vadászni különbözô helyekrôl. És bár a „rendszer” rajta tartotta a szemét a felsôoktatási intézményeken, a pécsi tagozat az elsô években még közvetlenül a budapesti anyaintézmény alá tartozott, az ottaniaknak pedig nem volt túl nagy tapasztalata a felügyelet gyakorlásában - így a pécsi képzés, persze a korabeli keretek között maradva, a saját útját járhatta: kisvállalkozás, marketing,

84

új gondolatok... Hôskor? Szerintem nyugodtan mondhatjuk.

A tagozat 1975-ben önálló Karrá vált, s egyesülve a jogi karral, létrejött a kétkarú Pécsi Tudományegyetem, az orvosi egyetem átköltözésével pedig a Kar elfoglalhatta mai épülettömbjét. Mi várt volna ránk, ha 30-35 évvel ezelôtt léptünk volna be hallgatóként e falak közé? Az elsô években mintegy 90 hallgatóval indult be a „business” oktatása, utána a felvettek száma 120 körül mozgott, de még a rendszerváltáskor is csak 180 körül volt, az össz hallgatói létszám pedig 1000 alatt maradt (ma több mint 3000-en vagyunk!). A képzés négy éves volt, és három fô „szakon” folyt az oktatás: a mezôgazdasághoz, illetve az iparhoz kötôdô közgazdász-képzés, valamint a marketing területén, mely képzést akkor a politikai berendezkedésre való tekintettel piacszervezési/ áruforgalmi képzésnek kellett nevezni. A ma is mûködô tanszékek (illetve legújabban az összevont intézetek) közül tehát a marketing már a kezdetektôl ott szerepelt a palettán, így talán megérdemli, hogy külön is szóljunk róla. A marketing oktatása már a kezdetektôl fogva egészen korszerû, a célnak megírt jegyzetekbôl történt, csupán arra volt szükség, hogy néhány oldalanként a szerzôk beszúrjanak egy hangzatos marxista kifejezést, hogy a Fentiek ne gyanakodjanak.

Tekintettel a politikai berendezkedés által erôsen meghatározott gazdasági környezetre, túl sok marketingesre akkoriban nem volt szüksége az ország vállalatainak, de a Kar oktatói az egyre lazuló politikai környezetben fontosnak tartották a korszerû tendenciák követését, s ebbôl a felfogásból késôbb rengeteget profitált az intézmény. Így a marketing a ‘70-es, ‘80-as években egy kicsit megmaradt afféle ékkônek, melynek azonban nem kellett örökké várnia a csiszolásra.

Egy barátságos és emberközeli légkörben a pécsi KTK a mikroökonómia oktatására szakosodott, tehát elsôsorban a vállalatok számára képzett szakembereket, az angol terminológia szerint businessmaneket, s kisebb hangsúlyt kapott az elsôsorban a nemzeti/ nemzetközi szintû gazdasági folyamatokkal foglalkozó economist képzés (ezt a magyarban megtévesztô módon egyszerûen csak

közgazdásznak hívják). Gyakorlatilag a vállalatgazdaságtan valamennyi fô eleme megtalálható volt a képzési repertoárban: emberi erôforrás, pénzügy, marketing, termelés menedzsment és stratégia, no persze az elnevezések, ahogy a marketingnél már arról szó volt, a korabeli viszonyokhoz igazodtak; mindemellett pedig a fô tárgyakat természetesen a marxizmus szebbnél szebb csodaszüleményei alkották. A régi idôkben még minden hallgatónak meg kellett alkotni saját, egyszerû programjait FORTRAN, Cobol majd Basic nyelvekben, amihez az elsô években számítógép természetesen nem járt, így a DÉDÁSZ-hoz kellett átjárni a lefordításért (és várni rá legalább egy hetet). Nem kímélték a korabeli diákokat módszertanból sem: kôkemény matematika - és statisztika kurzusokat kellett túlélnie annak, aki pécsi közgázos oklevél tulajdonosa akart lenni. Az idô elôrehaladtával aztán a módszertan egyre kisebb hangsúlyt kapott. Ennek mi, diákok elsô ránézésre örülhetnénk, ugyanakkor, épp a módszertan volt az, mely a legerôsebb fegyver volt egy közgazdász kezében a más szakmából (mint pl. jog, szociológia) érkezett „amatôr közgazdászokkal” szemben, s ez a fegyver most némileg csorbát szenvedve pihen a tokjában. (Talán a gazdaságinformatikus képzés az, ahol ismét erôs vonulatként jelenik meg).

1989-90: éles váltás a Kar életében: csakúgy, mint az egész országban, lezárult egy korszak, hogy valami másnak, valami újnak adja át a helyét. A képzés végre megszabadulhatott az olyan tárgyaktól - a szocializmus/kapitalizmus politikai gazdaságtana, tudományos szocializmus és társaik -, melyekrôl már jó ideje tudni lehetett, hogy nem épp használható ismereteket közölnek, és modernizálni, a nyugathoz felzárkóztatni lehetett a képzés egészét. A lehetôség egyben óriási kihívást is jelentett, hisz a piaci verseny a felsôoktatás felségterületére is betört: számos helyen vágtak bele a közgazdász-képzésbe szerte az országban. A pécsi közgáz az elôzô két évtizedben kiépített minôségi oktatás fenntartása mellett tett hitvallást, s a feladathoz nem kellett muníció nélkül nekilátnia: több oktató már 1990 elôtt külföldi egyetemeken tölthetett el hosszabb idôt, elôkészítve a Kar okta-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XIV. évfolyam, 2006-2007 tási anyagának rendszerváltását. Példájukat követve a ‘90-es évek elején elsôsorban a Soros Alapítvány támogatásával a Kar legkülönbözôbb oktatói a legkülönbözôbb (nyugati) országok egyetemeire utaztak, hogy betárazzanak a nyugaton már kipróbált és régóta mûködô módszerekbôl és tananyagból.

Rekettye és Vörös Tanár Urak egyenesen a Harvardról hozták haza a világ egyik legelismertebb egyetemének esettanulmányait a pécsi diákok számára olyan területekrôl, mint marketing vagy termelésmenedzsment (legutóbb épp tavaly). Így olyan új irányvonalak vették át a régi vaskalapos tárgyak helyét, mint humán erôforrás-menedzsment, stratégiai menedzsment, környezetgazdálkodás, marketing és így tovább, persze mindezek korlátozott formában már korábban is léteztek.

Vörös József dékánsága idején (1990-1993) az országban egyedülálló módon 3+2 rendszerre állt át a képzés, tehát 3 év után a hallgató kiléphetett egy fôiskolai diplomával, vagy tanulhatott tovább. A rendszer néhány évig rendkívül sikeresen mûködött, megôrizve és tovább erôsítve a pécsi KTK pozícióját az országban, mígnem a minisztérium úgy nem döntött, hogy az elsô 3 évet fôiskolai normatívával hajlandó csak finanszírozni. Így a 3+2-es képzés a ‘90-es évek közepén az enyészeté lett, hogy aztán egy évtized múlva európai csodaszerként, az országvezetés tálalásában átvegye az uralmat a hazai felsôoktatásban (is).

1995: 25 év. A HÖT és a hallgatók a vezetés-

Írta: Sánta Roberta Kiléptem a kapun. Valami olyasféle szabadságérzet fogott el, amit sosem éreztem azelôtt. Egy tekintés jobbra, egy tekintés balra, egy diadalittas mosoly, a hátam mögött hallottam csapódni az ajtót.

Nagy, ódon ajtó volt, óriási kilinccsel, kovácsoltvas ráccsal. Olyan pesti polgári ajtó féle.

Eszembe jutott, milyen magasan volt nekem az a kilincs, milyen nehéz volt lenyomni, mikor végre elértem, és húzni, húzni a hatalmas ajtót. Hiába olajozták meg a Szomszéd Bácsiék, mindig akadt rajta nyikorognivaló. Szomszéd Bácsinak volt egy mûhelye hátul az udvarban, mindig ô javított meg a házban mindent.

Hát ez a hatalmas ajtó csukódott be mögöttem. Egy pillanatra még ránéztem, aztán felvettem a kis bôröndömet – már csak ez maradt, a többi holmimat sikerült korábban elszállíttatnom –, és elôre néztem. Alkonyodott, az utcai lámpák még nem gyúltak ki, csak az elsuhanó autók lámpái égtek. Elindultam a járdaszegély felé. Emlékszem, régebben csak két sávos volt itt az út, a forgalom pedig olyan elenyészô, hogy nyugodtan bicajozhattunk a srácokkal. Vissza-

sel összefogva felejthetetlen jubileummal emlékeztek negyed századra: bálok, ökörsütés, emlékérem, egy saját kari prospektus (ami azóta sem készült, úgyhogy marketing szakosok, kérem aktivizálódni), államfôi és kormányfôi üdvözlô-távirat, és egy Bokros-beszéd. Visszatekintés egy sikeres történetre, mely folytatódik tovább…

A ‘90-es évek dereka újabb fordulatot hozott a Kar és az egész magyar felsôoktatás életében. Megkezdôdött a tömegképzés kiépítése, ami alól egyetlen intézmény sem bújhatott ki. Az országban, ellentétben az elôzô évtizedekkel, már rengeteg businessmanre volt szükség, ez különösen a rendkívüli tartalékokkal bíró marketing képzés felvirágzását segítette elô, melyet azóta is joggal tarthatunk a legerôsebbnek saját mûfajában az országon belül. Közben a Kar próbált alkalmazkodni az egyre több hallgatóhoz, és elnézve az eredményeket, igen sikeresen. Rengeteg új, korszerû tárgy jött be, a képet pedig tovább színesítette az 1996-ban beinduló BABA képzés. Így hiába kellett a pécsi KTK-nak szó szerint több tucat új üzleti képzést nyújtó felsôoktatási intézménnyel osztoznia az országon az ezredforduló közeledtével, sikerült pozícióit megôriznie. 2005-re a felvettek száma elérte a 300-t, ez a korábbi évtizedekhez képest már egy új világot jelentett a pécsi közgazdászképzésben. 2006-ban nálunk is bevezetésre került a Bologna-folyamat, mely egy újabb fejezetet fog nyitni a Kar életében.

Önállóság

pillantottam az ablakra, úgyis várni kellett, hogy átmehessek, nem volt zebra. Nyitva volt, a függöny ki-kilibbent néha, olyankor a szél elkapta és egész nagy pocakot csinált neki. Virágmintás függöny volt, anya vette tavaly a konyhába, miután kifestették. Szépen lassan mindent felújítottak, talán már csak a falak a régiek.

Szabadság. Végeztem. Talán nekem is lesz alkalmam egyszer a saját lakásomat szépítgetni.

Olyanra, amilyenre én szeretném, elvégre egyedül az enyém lesz. Egyedül. Szabadon. Milyen jó érzés szabadnak lenni! Ezt éreztem, mielôtt leléptem a járdáról. Az autók közt az embernek nem sok ideje van gondolkodni, figyelnem kellett, hogy épségben átérjek. Mindenem megvolt, buszjegy, pénz, telefon, a kulcsom talán fent hagytam… Nem, ott csörgött a zsebemben, hát persze, tehát megvan minden. Egyébként meg ha fent is hagytam volna, teljesen mindegy lenne, hiszen lehet, hogy már csak vendégként térek vissza ide.

Igen, olyasféle szabadságérzet fogott el, ami

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

Ismét a változás szele költözik e falak közé; de hogy e változások milyen irányba viszik majd el az oktatást, még nem lehet pontosan tudni. De ez már egy másik történet.

Sokminden nem fért bele e szûk másfél oldalba, de ha valakit bôvebben érdekel a történet, egy percig se kell aggódnia: 2005-ben, a képzés alapításának 35. évfordulója alkalmából Dr. Rappai Gábor, a Kar jelenlegi dékánja felkérte Karunk egykori vezetôit, hogy néhány oldal erejéig elevenítsék fel a KTK életének elmúlt három és fél évtizedét. Személyes történetek, visszaemlékezések, rengeteg régi fotó és egy írás Papp László emlékére is helyet kapott a megjelent kötetben. Docendo Discimus: tanítva tanulunk – a kötet bárki számára elérhetô a Dékáni Titkárságon.

Köszönet Dobay Péter, Orosdy Béla, Rekettye Gábor és Vörös József oktatóknak a segítôkészségükért és a kapott információkért, és valamennyi oktatónak, akiket felkeresni most nem volt idô, de akik munkájukkal ugyanúgy hozzájárultak/járulnak a Kar múltjához, jelenéhez és jövôjéhez.

Találkozunk a 40. évfordulón!•

soha máskor. Magabiztos szabadság volt az enyém, mégis megijedt egy-egy lépéskor, függetlenséget hangoztatva nézett vissza minden ajtócsapódáskor, büszkének vallotta magát, mégis a zörgés hallatán attól félt, annál az ablaknál engedik le a redônyt, amin talán ma még be szeretne nézni. Csak egyszer utoljára. Már nem akart diadalként szétfeszíteni, csak szorongatott, és zsugorodtam, olyan kicsi lettem, hogy a bôröndöcskémet is mázsás súlynak éreztem, a lábaim mintha kôbôl lettek volna minden lépésnél. Csak távolodtam és távolodtam, a szabadságom pedig gyáva nyúlként a torkomba szökött, aztán a szememet kezdte csípni.

Végre elértem a buszmegállót. Megfordultam, pont ráláttam a házra. A villany égett a lépcsôházban, biztosan akkor zárták be éjjelre a kaput. A függöny azonban még mindig kint röpködött, de mintha lefogta volna valaki az egyik oldaláról… Biztosan csak a virágokat öntözi…

De mégis ott van…

Az én szabadságom pedig hirtelen hatalmas, sötét busszá változott, lassan gördült elém az ajtaja. Jegyem volt már, elfoglaltam a helyem.

Kinéztem az ablakon. Kigyúltak az utcai lámpák, az én gyáva szabadságomat pedig biciklizni láttam a kétsávos úton.•

85

JUBILEUM

XIV. évfolyam, 2006-2007

BKOA77 - Idoutazási ismeretek I. Vissza a jövôbe?

Az emberi természet egyik meghatározó eleme a kreativitás. Fantáziánk gyakran összefonódik a természettudományokkal, még a XXI. század hajnalán is. E különös frigy jellegzetes terméke az időutazást övező elméletek és paradoxonok végtelen birodalma. képletbôl következik, hogy a fénysebességhez rendkívül közeli sebességgel haladó test számára megszûnik a hétköznapi értelemben vett idô, hiszen a Lorentz-faktor a végtelenhez tart: az ûrhajón töltött percek akár évmilliókat is jelenthetnek a Földön. Ez az elméleti alapja az egyirányú idôutazásnak, amely során a jövô bármilyen távoli pontját szinte azonnal elérhetjük. Sokak bánatára természetesen az következik az egyirányúságból, hogy nincs mód a múltbéli utazásra. Vagy mégis?

olyan pontok a térben, ahol a hullámok maximálisan erôsítik (konstruktív interferencia), illetve olyanok, ahol maximálisan gyengítik egyA tudatos idôutazás, más néven az idôgép mást (destruktív interferencia). Daniel ötlete H. G. Wells 1895-ben megjelent Greenberger és Karl Svozil kimutatták, hogy a mûvében („The time machine”) fogalmazókvantumobjektumok szétbontják létezésüket dott meg elôször. Wells kortársaihoz hasonlótöbbkomponensû hullámmá, melyek mindan a mai emberek számára is csupán egyike határozott utat követ a téridôben. Véhajmeresztô fikció az idôutazás, de gondolgül az objektum valószínûleg olyan helyen jejunk csak bele: száz évvel ezelôtt ugyanilyen lenik meg újra, ahol komponensei elképesztônek számított a szívátültetés, a újraegyesülnek vagy konstruktívan mesterséges megtermékenyítés, a klónozás inter-ferálnak a felsorakozott hulvagy a Holdon járkáló ember gondolata. lámok hullámhegyeivel és völgyeivel. Kicsit abszurdnak hangzik, de Az ikerparadoxon valójában a mi részecskéink is jeAlbert Einstein relativitáselmélete kimondA kvantumelmélet len vannak az egész világegyetemja, hogy a tér és idô nem választható el egySokáig tartotta maben, mindenhol más-más vamástól, a kettôt csak együtt lehet értelmezni, gát egyfajta teória, milószínûséggel. Az objektum (vagy ezt hívjuk téridônek. A XX. századi ûrutazások szerint az univerzum egyes pontjain olyan a mi testünk) azonban nem jelenhet meg során felfigyeltek arra a jelenségre, hogy a nagy a gravitáció (pl. feketelyukak), hogy az olyan helyeken, ahol a komponensei destruknagy sebességgel mozgó ûrhajón található képes átszakítani a téridôt, és ezzel olyan ka- tívan interferálnak és egymást semlegesítik atomóra a Földön hagyott, hajszálpontosan put teremt, mely más univerzumokba juttat- (ezért vagyunk egyszerre csak „egy helyen”). A beállított társához képest késést mutat. A hat anyagot. A nagy kérdés, hogy vajon kvantumelmélet lehetôvé teszi az idôutazást, vizsgált jelenséget az alábbi pélelôállítható-e mesterségesen egy mert semmi nem akadályozza meg a hullámok dáról ihletve ikerparadoxonnak féreglyukhoz hasonló jelenség. Ez idôben való visszautazását. nevezték el. Létezik egy ikerpár: még a jövô nemzedékének feladata, Amikor Greenberger és Svozil elemezték, mi egyikôjük ûrhajós, aki egy tíz fényjelenleg csak az elméleti hátterünk van meg történik a komponensekkel, amikor azok a év távolságra lévô csillagrendszerbe utazik, hozzá: a modern kvantummechanika segítsé- múltba utaznak, azt találták, hogy Einstein retestvére pedig eközben a Földön marad. Az gével megoldást találhatunk az idôparadoxon lativitás egyenletében rejlô paradoxon nem ûrhajó a fénysebesség 80%-ával halad, így feloldására. fordul elô. Az idôben visszautazó hullámok könnyen kiszámolható, hogy az oda-vissza út A kvantummechanika lényege röviden az, destruktívan interferálnak, így semmi nem töra Földrôl nézve 25 évig tart. hogy a világegyetemet alkotó minden apró ténhet máshogy, mint ahogy az már megtörAz ûrhajós azt tapasztalja, hogy a nagy seépítôelem (kvantum) egyesíti magában a hul- tént. Ha tehát visszautaznánk az idôben, csak besség hatására csökken az út hossza, viszlám és a részecske tulajdonságait, és ami a azokat az alternatívákat láthatnánk, mely szaérve pedig alaposan meglepôdik, mert legfontosabb: a kvantum képes interferenci- összhangban van a ténylegesen megtörtént otthonmaradt ikertestvére tíz évvel idôsebb ára is. Ez egy fizikai jelenség, amely akkor kö- múlttal. Így tehát a kvantumelmélet alapjai nála. Ez azért lehetséges, mert a téridô nem vetkezik be, ha két különbözô forrású kohe- megakadályozzák, hogy az idôutazók beavatabszolút. Egy gyorsan mozgó test úgyneverens hullám találkozik. Ekkor létrejönnek kozzanak a történelembe. Amikor egy test zett sajátidejének megváltozását a Lorentzvisszafele utazna az idôben, nem transzformáció írja le (lásd képAz alapvetô ellentmondás érintkezhetne fizikailag a múlttal, hilet), ahol v a test sebessége, c a szen részecskéi destruktív interferenA múltbéli idôutazás legnagyobb problémáját más néven fénysebesség, baloldalon pedig ciák mentén jönnének létre. idôparadoxonnak hívjuk: mi történik akkor, ha egy test találkozik a a Lorentz-faktort kapjuk meg.

A tudomány mai állása szerint temúltbéli önmagával? Ezt a kérdést elôször René Barjavel francia sci-fi Jelen esetben a faktor a Földön hát elképzelhetô az idôutazás, és író vetette fel 1943-ban: Tegyük fel, hogy visszautaztál az idôben, és észlelt idô és az ûrhajón eltelt megölted a biológiai nagyapádat, mielôtt találkozott volna nagyanyádmég a paradoxonok is feloldhatók. idô hányadosa (~1,67). Min- dal. Ennek következtében valamelyik szülôd meg sem fogant (és így te Egy azonban biztosnak tûnik: a múldennapi életünkre ez az sem), ezért végsô soron vissza sem utazhattál a múltba, hogy megöld a tat nem változtathatjuk meg, ezért idôtorzulás természetesen nincs nagyapád, és így tovább. Egy ezzel ekvivalens paradoxon a filozófiában mindenkinek azt ajánlom, hogy fisemmiféle hatással, mert a földi az ön-gyermekgyilkosság („autoinfanticide”), azaz visszamenni az gyeljen oda a vizsgáira, mert egy elsebességek eltörpülnek a koz- idôben, és gyermekként megölni saját magunkat, ami elôször Paul rontott dolgozaton még a kvantummikus sebességekhez képest. A Horwich egy esszéjében jelent meg. elmélet sem segíthet! :) •

Írta: Tyler

86

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

XV. évfolyam, 2007-2008

Szereplos

A játék...

„Adok házat, de dolgozz meg érte. Adok egészséget, de vigyázz rá. Adok társat, szeresd. Adok életet, de becsüld meg. Adok sikert, de ne kívánd. Adok sorsot. És fogadd el.” Írta: Sánta Roberta Valaki egyszer megtanított engem olvasni. Hogyan olvassam el önmagamat. Ha pedig nehezen megy a szótagolás, hogyan kérjek segítséget hozzá. Segítséget, példát, megértést, türelmet. Egy tekintélyes tölgyfaasztalnál ültünk mi ketten, november 19-én, este. Kint hideg volt, csak hó, az nem. Rajzolt pillanatban, kisködmönre vágyva dideregtünk, miközben kincs után kémleltünk az ablakon át, de semmit sem láttunk, csak az odafagyott jégvirágokat, amik hol O-t formáltak, hol egy fordított S-t. Hol apró kincseket.

Reich Károly rajzaival.

Próbáltam hát olvasgatni, de se a tükör, se egy fénykép, se a gondolkodás nem segített. Mástól kérjek? Miért? Jobb egyedül. Hiszen akármi is legyen, mégiscsak az én betûim. Az, hogy nem értem ôket, pedig az én problémám, még csak az kéne, hogy más orrára kössem.

Ha kérni kell, gyengék vagyunk. Ha beismerni, gyávák. Ha megalázó, ha kisebb leszek…

– Nekem nincs senkim. Nekem nincs kitôl kérni.

– Ugyan! Mindenkinek van… a gond… összehozza az embereket.

– Vagy nem… vagy pont, hogy nem.

Megmutatni. Meg kell mutatni, hogy ki vagy. Hogy miért vagy. Hogy vagy.

– Talán félsz?

– Bár lenne kitôl félni!

Lehangoltnak lenni.

– Hát nem ismernek? Nem ismer senki?

– De, biztos.

– Nem akarod?

– Nem tudom.

A hamistól félni. A hamissá válástól. Hogy nem eredeti.

Írta: Karácsonyfa

De azt mondta: Ha gyerek vagy, szeretsz. Szeretve vagy, de vigyázz! Nincs semmid, csak az, hogy vagy.

Hogy képzelsz. Hogy játszol. Hogy mindent elérsz úgy, hogy semmit sem tehetsz.

Ha anya vagy, gondolsz. Mindenre. Az égre, a vízre, a desszertre, a melegre. Arra, hogy mindig legyen ott, ahol szükség van rá. És gondoskodsz is róla.

Ha apa vagy, tanítasz. Forog a Földgömb, felkapcsolva a lámpa, nyitva a könyv, elöl a toll. És bármit is tanítasz, elhiszik neked. Ismerni akarnak, de nem lehet.

Ha nô vagy, ragyogsz. Szép vagy. Csillog a szemed.

Mert megértesz. Mert nevetsz.

Ha férfi vagy, védesz. Szabadságot, szerelmet. Hazát, védteleneket. Otthont, családot.

Ha felnôtt vagy, azt hiszed, felnéznek rád. De a gyerekek nem teszik, mert felnôtt vagy. Lenéznek. Ha nem, akkor gyerek vagy nekik. És szeretnek. És elnézik neked. Túl nagy vagy. Szerinted mindent tudsz.

Szerintük semmit. Felejtesz.

Ha követô vagy, futsz. Utána. Utánzol. Példát keresel, vagy kapsz. Nem tudsz még magad után menni.

Ha vezetô vagy, követnek. Húzod ôket. Irányítod a hajót. Felelôs vagy, de csak ritkán felelsz. Van, hogy rossz vezetô vagy. Hogy rossz válaszokat adsz. Hogy túl sokat kérsz.

Ha lent vagy, félsz. Lenéznek, és engedelmeskedni kell. Csinálni. Magyarázkodni. És nem értenek.

Ha fent vagy, röhögsz. Másokon. Aztán megbánod, mert ugyanolyan vagy. Ember.”

Még mindig nem tudtam olvasni.

– Szerinted én most lent vagyok? Követô? Vagy talán ilyen rossz felnôttnek hiszem magam?

– Nem fontos, hogy mi vagy. Mindig más. Válogatni kell.

– Én nem tudok választani.

Nem is lehet választani. Túl sok vagyok.

Egyszerre néztünk ki az ablakon. Csípôs hideg lehetett, süvített a szél, egy-két kusza hópelyhet véltem felfedezni. Szállingóztak. Sodorta ôket a közeledô tél.

Sodorna el engem is, gondoltam, túl mélyre sikeredett ez a beszélgetés. Látta az arcomon, hogy kínosan érzem magam. Pedig ô ôszinte volt, és a szemében csillogott a megértés. Nem lett volna okom szégyenkezni. Nincs abban semmi, ha nem megy egyedül, ha tanács kell. Ô pedig látva ezt, befejezte: “Nincs okod félni. Ha azt képzeled, játszunk éppen, megértheted. A gyengét játszani nem nehéz. Játszani lehet. Játékban mindent lehet. Játszva lehetsz bármi, mert nem az számít, hogy mit játszol. Csak hogy játszol. Így játszik mindenki. Orvost, fodrászt, ügyvédet, fônököt, tanulót, szegényt, gazdagot. Gyereket, szülôt, férfit, nôt. Irányítót, segítôt, megértôt, jótevôt, gyilkost. Így játszunk mi is. Te kérsz, én adok. Te számítasz rám, én megértelek. Csak választani kell, mindig mást. Nem az számít, hogy mit játszol.

Aki igazán játszani akar, az valóságot teremt. Nem érdekes, hogy hol a helyed a játékban. A szerepeket úgysem Te osztod. Csak az számít, hogy szívbôl játssz.

Komolyan kell venni, mert sosem mindegy, hogyan játszol. Szeresd a feladatod, és akkor sosem fog eszedbe jutni az, hogy vajon mi vagy.”

Havazott. Csendben ültünk. A tûz éledezni kezdett, az ablak pedig csupa pára lett. Visszatükrözte a lámpa fényét. Alig lehetett kilátni rajta. Lassan leolvadtak a jégvirágok, az O és S betûk, a kincs… Most aztán tényleg megkeveredtem.

– Köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.

– Segítettem is. Mert mostantól majd nem akarsz más lenni. Eredeti leszel. És azt fogod tanítani, hogy példa akarsz lenni azoknak, akik felejtenek. Akik azt hiszik, hogy az élet csak egyetlen szerep.•

Párbeszéd I.

legyen. Úgyis igazam van.

– Kezet rá! (kezet fognak) – Nem, nem látszik meg!

– (bekeni) Te! Ennek cseresznye íze van!

– Dehogynem.

– Úgy bizony. Magam készítettem. (hangok a – Nem, ilyen nem létezik. távolból) – Kend csak be vele! Majd meglátod. Próbáld ki!

– Hallod? Jön valaki. Rohanj oda gyorsan, próbáld ki – Mit kapok érte? rajta!

– Harmincz ezüstpénzt.

– Ez csak a szél. Fújja a fákat.

– Rendben, kipróbálom. De ha nekem lesz – Nem. Tisztán hallom a lépteit. igazam, ráadásnak este te fizetsz.

– Igazad van. (odarohan) – Nem elég a harmincz ezüstpénz? Ez hihetetlen. Ám – Üdvöz légy, mester! (és megcsókolá õt) Valahol az olajfák hegyén:

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

– Barátom, miért jöttél?

– A rohadt! Ez tényleg meglátszik! (visszafut) – Pokol égesse talpad! Ott van egy diónyi rózsaszín folt az arcán!

– Mondtam, hogy meglátszik!

– Tudod mit? Tartsd meg a pénzed. Ezért a látványért ingyen is megérte.

– Te lássad. (hangok) – Mintha dulakodás hangjait hallanám.

– Ez csak a szél. Fújja a fákat. Gyere Júdás, menjünk!

– Igaz. Még meg kell etetnem a kakasokat!•

87

JUBILEUM

XV. évfolyam, 2007-2008

Egy vidám délután

Vér, halál, rombolás, szex, háború és horror

Európában (na ja...) van egy ország. Ebben az országban van egy város. Ebben a városban van egy ház. Ebben a házban van egy kislány. Ebben a kislányban benne van az egész ország. De ez a történet nem erről a kislányról szól. Hanem egy egomán, önközpontú, mégis jóképű, és végtelenül szimpatikus emberről. Rólam. Írta: yogeebear Ez megintcsak egy olyan történet lesz, amit ha továbbmondasz, hogy haverom ezt meg ezt csinálta, azt mondják, hogy „jól van perszehogyra kb, haverod, aha, max hallottad valakitôl és be akarsz vágódni”. Ez azonban nem ilyen „haverom unokatesójának keresztapja képen látott valakit, akinek mesélték” történet. Ez a történet velem ténylegesen megtörtént, élô egyenesben és 5.1-es hanggal.

Feltûnôen lehangoló és átlagosan virító decemberi nyári éjszaka volt. Vagy valahogy így. Tulajdonképp lényegtelen, mikor történt. Nappal volt és hideg. Felkeltem az ágyból, fogat mostam, felöltöztem, majd kiléptem az udvarra és bezártam az ajtót. Már kezdett esteledni. (Aki ezen a ponton épp azon ámulna, hogy hogyan lehet egy teljes napot kizárólag öltözködéssel és fogmosással eltölteni, azt felvilágosítanám három nagyon fontos dologról: 1. délután ötkor keltem, 2. pi-

siltem is, 3. kötekedô vagy, ha valami nem tetszik, áss egy gödröt magadnak és állj bele!)

Kimentem a kocsimhoz. És amikor azt mondom, kocsi, valójában inkább egy Volkswagen Golf 2-es típusú gépjármûre gondolok. Igazság szerint rég el kellett volna adnom, de annyira a szívemhez nôtt, hogy még az apró hibáit is elnézem. Többek között a letört zárpöcköt, a hibás izzítót, a vezetôi oldalon lötyögô, az anyósülés felôl pedig letört kilincset, a defektes ablaktörlôt, a nyithatatlan csomagtartót, a kiégett helyzetjelzôt, az alapjárat hevétôl ugráló kormányt, a lötyögô ülést, a szivárgó napfénytetôt és az alkalomadtán füstölgô mûszerfalat is. Sokan sürgették a szerelôi nagyvizi-

88

tet, miszerint az autó megérett egy szép nagy adag tejszínes-meggyes-obenohne-alleszusammenund-bitte-mit-nürnberger-bratwurstl-undflughafen szerelésre. (Néhányak szerint a kockulásra is*.) Én magam azonban a strucc jegyében születtem. Nem hiszek a szerelôkben, mert hiába javítottak meg rajta bármit, úgyis újra hibás lett. Ráadásul az autó lelkét sértjük, ha a hibáit taglaljuk.

Jobb, ha az ilyen dolgok a szônyeg alatt maradnak.

Szóval kiléptem az udvarra. (Fontos adalékként elárulom, hogy egy társasház udvaráról van szó, ahol általában jönnek-mennek az autók.) Ekkor a szemem sarkából megpillantottam egy apró, piros, régi, Fiat Tipo márkájú gépjármûvet, amint az éppen behajtott az udvarba. Ám nekem e pillanatban más kötötte le a figyelmem. Az anyósülés felôli ajtóm ugyanis nem volt tisztességgel becsukva, értsd: képtelenség volt kinyitni, de mégis aggodalomra adott okot. Visszamentem megvizsgálni. Néhány másodpercnyi vizsgálódás és morfondírozás után eszembe jutott, hogy mivel a kilincs úgyis le van törve, nem valószínû, hogy valaki bejutott. Szép lassan átballagtam a vezetô felôli oldalra, amikor is belémhasított a kétség: és ha feszegették? Mi van, ha mégis feltörték, és most tárva nyitva áll? Visszasunyítottam autóm jobb oldalához, hogy behatóbban megvizsgáljam. Még egy picit feszegettem is, hátha kinyílik, de hála az égnek nem így volt.

Megnyugodhattam. Visszasündörögtem kocsim jobb felére, hogy beszálljak. Ekkor jött a szokásos tíz-zsebem-közül-melyikbe-tettem-a-kocsikulcsot ceremóniám. A sorrend általában a következô: nadrág bal - nadrág jobb - kabát bal - kabát jobb - nadrág bal hátsó - nadrág jobb hátsó - zakó jobb - zakó bal - zakó felsô - zakó belül. Ezt általában háromszor végigjárom, mire rájövök, hogy a.) a lakásban felejtettem, b.) a kocsiban van.

Mögöttem ajtónyitás, majd csukódás.

A lakást már bezártam, szóval inkább a sofôrajtó kinyitási kísérlete mellett döntöttem, ami történetesen sajátos zármechanizmussal van felszerelve. Emelni kell. Aztán nyomni. Majd megint emelni. Ennek a receptjét egy versikében megfogalmaztam, hogy ne felejtsem el. De sajnos nem jut eszembe.

Nekiálltam tehát a kombinációnak. Emel, nyom, emel, húz. Nem megy. Akkor talán húz, emel, nyom, emel, húz? Nem. Á, megvan! Nyom, emel, nyom, húz… Nem. Úgy tûnt, mégis be kell mennem a kulcsomért.

Mögöttem lassú, magabiztos, felém tartó lépteket voltak tisztán kivehetôek. Ekkor döbbentem rá, hogy egy külsô szemlélô mit gondolhat éppen rólam. Hirtelen megpördültem, hogy szembenézzek egy gyanakodó arcú, 60-as éveiben járó ôsz úrra. Lassan, tagoltan és magabiztosan tette fel az evidens kérdést: – Fiatalember, maga mégis mit csinál?

Lányos zavaromban pontosan ez volt az a pillanat, amikor elkövettem a legnagyobb baklövést.

– Ez nem az, aminek látszik!

Válaszul a nyilvánvaló reakciót kaptam.

– Szóval nem az, ugye? És pontosan mi is az az „az”, ami „nem az”?

– Tecciktunni, ez az én autóm...

– Mindig itt áll?

– Ôôô… hét napból ötöt igen. - jelentettem ki magabiztosan.

– Csak mert én nem ezt az autót szoktam errefelé látni.

– Na miért, milyet szokott? – Észrevettem magamon, hogy modorom átcsapott pofátlanba.

– Egy Audit.

– Tévedni tetszik, egy fekete Volkswagen Passatra tetszik gondolni. Az a családi autónk. Sokan keverik a két márkát – fogtam tudálékosan segítôkészre a formát.

– Nem – válaszolta élbôl, magabiztosan – egy ezüst, csapott fenekû Audi.

Hirtelen leesett. Néhány barátom idônként nálam parkol az autójával, hogy ne kelljen parkolójegyet fizetnie, ha az Árkádba vagy az egyetemre megy – köztük egy ezüst színû Audi is.

– Jaaa nem, egy haverom szokott ideparkolni, ha órára megy, tecciklátni, oda szembe a Zegyetemre – magyaráztam.

– Ó, valóban? Szóval maga lakik itt? – bökött a lakás felé.

Kihúztam magam, és bátran kijelentettem: – Kérem, igen! – Sakk és matt, gondoltam.

– Érdekes, az Audis fiatalember szokott kijönni abból a lakásból – fogta megint gyanakvóra a for-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XV. évfolyam, 2007-2008 mát.

Oldalról támad… – gondoltam – Ádáz kutya!

Kiborított az egyensúlyomból, mégpedig olyanynyira, hogy bukdácsolva szedtem össze a szavakat a következô mondatomra.

– Hátôôô, igen, mert néha benéz hozzám, mielôtt átmegy… Tecciktunni… A – böktem a fejemmel a közgáz tornya felé – Zegyetemre…

Futóhomokban kapálóztam. Még néhány mondat, és kihívja a rendôröket, gondoltam. Akkor aztán magyarázkodhatok, és ami még baljósabb, fizethetek! Ha utólag jobban belegondolok, kihívhattam volna akármelyik szomszédot, aki biztosította volna az idôs urat, hogy nem ellopni készülök a saját autómat. De mint mondtam reggel volt. Vagyis délután… Értitek, mirôl van szó. Összeszedtem minden erôm és bátorságom, ami körülbelül olyan látszatot kelthetett, mint mikor egy törött váza darabjait söprik össze.

– Nézze, – kezdtem neki, – tudom, minek néz ki, amit épp csinálok. De higgye el, ez az én autóm, az ott az én lakásom. Az én lakásomban pedig az én asztalomon fekszik az én autómhoz tartozó én kocsikulcsom. A férfi kíváncsi tekintetét és egyik

szemöldökét továbbra is fenntartotta. Beszaladtam, felmarkoltam a kulcsot, és diadalittas pattogás közepette meséltem el neki mindent a varázsversikémrôl, aminek hatására láss csodát: az ajtó szeretetreméltóan kinyílt. Igen, az én autóm ilyet is tud. A kínos tragikomimelodrámát egy rövidke eszmefuttatás zárta, amit az váltott ki, hogy az úr elnézést kért, amiért azzal gyanúsított, hogy fel akarok törni egy autót. Ezt szeretném, ha mindenki vizualizálná, és pontosan a szemei elé képzelné: ô kért tôlem elnézést. De vissza kellett szállnom a földre, hisz épp az én autómat mentette meg egy feltöréstôl – még akkor is, ha a tolvaj személye ezúttal egybeesett a tulajdonosával.

Megnyugtattam, hogy nagyszerûen kezelte a helyzetet, és megköszöntem, amiért megvédte a tulajdonom egy illetéktelen behatolótól. Már csak egyetlen dolog maradt tisztázatlan.

– Hadd kérdezzek valamit: én egy 190 cm magas, 90 kiló nehéz, huszonéves fiatal srác vagyok, ön pedig egy hozzávetôleg 60 éves, alacsony, vékony úr. Honnan vette a bátorságot, hogy idesétáljon, és erélyesen leteremtsen, hogy ugyan ne akarjam már feltörni azt az autót? Arca falfehér

JUBILEUM

lett. Látszott rajta, hogy egész idáig nem sokat gondolkodott ezen. Nem akartam túlterhelni kérdésekkel, így hát inkább legyintettem és elköszöntem. Beültem szeretett jármûvembe és elhajtottam. Mikor pedig nem látott senki, ráborultam a mûszerfalra, megsimogattam, megcsókolgattam, és bocsánatot kértem tôle, amiért feszegettem, hangoskodtam és kellemetlen helyzetbe hoztam.

Utóhang : Mikor egy ismerôsömnek elmeséltem ezt a történetet elejétôl végéig, sem kacagás, sem nevetés, de még a mosoly legapróbb szikrája sem jelent meg arcán. Majd a végén pókerarccal, kategorikusan kijelentette, hogy néhányan az autón élik ki szexuális vágyaikat. Megnyugtattam, hogy én legfeljebb benne szoktam kiélni ôket.

– Fúj! – fintorgott, majd sarkon fordult és elsétált.•

Tél van. A felismerés, melyet általában a közönyösség szürke óceánjának anyagtalan fenekére küldünk: nem veszünk róla tudomást. Pedig mennyi költő és mennyi író, vagy csak magát annak képzelő lelkes amatőr próbálta meg a természet eme magától értetődő, öncélú játékát meglesni.

Nem az emberrol…

igaz, vagy szép: csak élô és élettelen. Miért ragaszkodik hát a teremtés csúcsa jobban a kitaNem önös érdekek végett, csak a pillanat láltakhoz, mint a létezôkhöz? Egy illúzió-társacsalóka, keserédes öröme miatt, melyben még dalom hús-vér fonákját látjuk nap, mint nap, ha nem tudjuk, hogy a frissen megszerzett titok ba- körültekintünk. Ha kilépnénk az álomvilág nalitása szinte bántó. Még csak nem is titok, ezüstfátyolos pagonyából, a realitás mérgezô hanem a kollektív tudat ki nem mondott része. dzsungelében találnánk magunk. Egy kevésbé Szóval tél van. Kit érdekel. A tél nem az emberrôl szerencsés példány a közelben épp a túlélésért szól. Az éles kontúrral megrajzolt utcák feletti küzd. Jéghidegre fagyott ujjai között szorongatdermesztô fagyhalál rengetegében leopárdként ja a rozsdás konténer tetejét. Keze fehér csont, oson a kín, mely a leírhatatlanság nehézségére remeg, nem sokáig bírja tartani. Jelentéktelen döbbent rá mindenkit. Hiába százezernyi ron- puffanással rogyadozik a földre, de az ajkát elgyos könyv, ázott-fagyott pergamen, vagy ki- hagyó reményvesztett szisszenés nagy mondott gondolat: egy árva teremtmény sem szenvedésrôl tanúskodik. Arcán egy megcsöképes a kellô tiszteletet annak az elsô elhullott mörlött élet maradványai: két szembogár, mely jégkristálynak megadni, mely valamikor novem- fél évszázada küzd a nyomorral. Legtöbb páber végén, a végtelen egek elsô gigantikus ost- rosujjú patátlan fajtársához hasonlóan ô is buromának esett áldozatául. Tehetetlenek, vagy kásra ítéltetett. Kit érdekel. A világ nem a hozzá csak érzéketlenek vagyunk, és mindenképp to- hasonló emberekrôl szól. Kopár hegytetôkrôl vábblapozunk a történelem meg nem írt köteté- lezúduló lavinaként halad lefelé az izzó nek sohasem létezett lapjain, de érezzük, hogy tûzgolyóbis a horizonton. Lassan cammogó suvalami nincs rendjén. Úgy általában semmi garai még örömtelen menetelésükben is ezersincs rendjén. Különben is, a rend fogalma csak szer gyorsabbak bármely jármûnél. Eltorzul a az emberi elme absztrakt és teljességgel termé- táj, a színek egymással helyet cserélnek: lám, a szetellenes terméke. Éppúgy, akárcsak az igaz- szép színek is csak gyermekesen rendszerezett ság, vagy a szépség. Odakint nincsen rend. Vagy igazságok. Képlékeny, ragadós masszaként

Írta: Tyler

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

nyúlnak meg groteszk módon óriásivá az árnyak, hogy pillanatok múlva eggyé váljanak az anyasötétséggel. Éjjel lett. Az örök nyugalom obszidián színben fodrozódó tengereibe csöppent, apróra töredezett kôzetszigeteken milliárdnyi tûlevelû agonizál. Hangtalanul halk halálsikolyukat nem hallja emberfia. Egyetlen sötétzöld lélegzô óriásként várják az elkerülhetetlen véget, hogy egy beképzelt faj óljainak díszévé váljanak. Egy hónappal késôbb az emeletrôl mélybetaszított növényi holttestet már csak egy külvárosi hentesbolt kirakatának halvány neonfénye választja el a teljes feledéstôl. Ostoba elektron-jobbágyok futkároznak körbe-körbe, a szerencsétlen nemesgázt így kényszerítik ragyogásra. S aki mindebben örömét leli: az ember. A szentimentalizmus belterjes mocsarában ömleng magáról, hirdeti felsôbbrendûségét, pedig népének egyetlenegy példánya sem olyan tökéletesen remekbeszabott, mint egy alászálló pehely. Próbál érteni és érezni, miközben lelke mélyén állandóan önmagával vívódik, mert az igazi kérdést sosem meri feltenni magának. Fél a válasz húsba maró kegyetlenségétôl.

Miért van itt? Mi célja a létének? Kit érdekel. Ez a történet nem az emberrôl szól.•

89

JUBILEUM

XV. évfolyam, 2007-2008

5237 karakter a semmirol

Két lány ül az iskolapadban. Még csak egy perce csengettek ki a matekóráról, ők máris összedugott fejjel kacarásznak valamin. Nevetve pillantanak körbe az osztályban, újabb beszédtémát keresnek.

Halkan sutyorognak, néha pedig harsányan felvihognak. Írta: Orsi

vatot nézi. Már megint kikapott a Fradi…” A csak annyit mondunk: Semmi… Mindegy. Semmi fonférj dohogva hajtogatja össze a napilapot, rög- tos, minden mindegy…

Ostobák vagyunk, össze vagyunk zavarodva! Semmi Mögöttük ül a harmadik barátnô, de azok tön a tévé távirányítója után nyúl. Hullafásem mindegy, minden fontos! Ha nyiolyan halkan beszélnek, hogy nem tott szívvel járnánk a világban, nem kéérti, mirôl folyik a társalgás. ne félnünk, nem lennének kétségeink, Most meg valamiért folyton hátegyértelmû lenne, ki a barát, ki az ellenrapillantgatnak, azt hiszik, nem veség, mi a szeretet, mi a harag. Ismerszi észre, hogy ôt bámulják, aztán nénk magunkat és másokat, nem kelleújra nevetni kezdenek. Sokáig tûri ne színlelnünk. Mennyivel szebb lenne, ezt, nem szól rájuk, de az arca egyre ha a “szeretlek” szó kimondásával nem kellevörösebb, keresi magán, hogy mi ne olyan sokat várnunk, és nem kellene félnünk a olyan furcsa. Még a kis zsebtükröt is következményektôl. Bátran néznénk egymás szemébe, elôkapja, de nem, nem a sminkje kenôdött nem tartanánk attól, hogy arcunk, mozdulataink minel, a haja sem kócos. A lányok most újra hátraden titkunkat elárulják, nem kellene rettegnünk, hogy néznek, és felnevetnek. valami fontos közlésével elkésünk. Rengeteg félreértést, - Áruljátok már el, mi olyan vicces! - szól rájuk vitát kerülhetnénk el, ha ôszintén fordulnánk egymás ingerülten, de a másik kettô vihogva válaszol. felé.

- Semmi…

Nincs senki, aki teljesen ismerne minket, akinek mindent elmondanánk magunkról. A szerelmünk, a csaláEgy fiú és egy lány fekszik összebújva az ágydunk, a barátaink elôtt is titkolózunk. Hiába fáj, ha haban. Most elôször töltötték együtt az éjszakát. zudunk nekik, rettegünk, hogy az elkövetett hibák miatt Boldogan fekszenek egymás karjaiban, a lelkük még valahol máshol jár, egy szebb világban. A radtan hazaesik a munkából, erre az asszony elveszíthetjük ôket, értéktelenebbek lehetünk a szemükben. lány régóta nem érezte magát ilyen boldognak, a csak félszavakkal, fásult hangon válaszolgat a Nem akarjuk a szeretteink szemrehányásait hallgatni, fiú ölelésében nem fél semmitôl. Talán soha töb- kérdéseire ahelyett, hogy mosolyogva várná itt- inkább magunkban tartjuk a problémáinkat ahelyett, bé nem is kell már félnie, biztonságban van. Talán hon. Azt sem mondhatja, hogy nem törôdik vele, hogy mernénk segítséget kérni. Félünk másokra támasznem csak rövid boldogság lesz ez. Talán életük hiszen megkérdezte, mi a baja. De minden rend- kodni, pedig sokszor már az is könnyít az ember lelkén, ha végéig kitart. Talán nem kell többé csalódnia. Eb- ben van, ezek biztos csak azok a napok… A fele- valakivel megoszthatja a gondjait. Nem merünk megbízni ben a pillanatban minden tökéletes, legszíveseb- ség még mindig a vacsorát készíti, de már nem másokban, hiszen ha valamiért elveszítenénk az ilyen ben megállítaná az idôt, hogy soha ne szakadjon figyel rá, hogy a könnyei belepotyognak a lábas- “mentsvárainkat”, az még több fájdalmat okozna nekünk. meg ez a harmónia. Bármit megadna azért, hogy ba. Hogy mi a baj? Az elfelejtett házassági évfor- Úgy gondoljuk, hogy érzéseink feltárásával támadási felüörökre ezek között a szeretô karok között ma- duló. A személytelen, utolsó pillanatban vásárolt letet hagyunk magunkon, nem látjuk be, hogy az a legszabadabb, legboldogabb ember, akinek lelkét nem terhelik radhasson, hogy örökké ezeket a szívdobbaná- ajándékok. A le nem vitt szemét. A semmi.

Bennrekedt szavak, érzések, gondolatok. Miért? Miért az elhallgatott, elzárt titkok. sokat hallgathassa.

Bárcsak mindenki vállalná önmagát, vagy legalább - Mire gondolsz? - kérdezi a fiú, mire a lány kell elzárni magunkat a többi ember elôl? Áttörhetetlen falat húzunk magunk köré, amit nemhogy mások, ma- azoknak nem kellene zavarban lennie, akik nem titkolják, zavartan elmosolyodik. gunk sem tudunk lebontani. Titkolózunk, hazudozunk milyen érzések, gondolatok rejtôznek bennük. Ostobának - Semmire… egészen addig, amíg már mi sem tudjuk, mi az igazság. és gyengének tartják azokat, akik nem rejtik el titkaikat.

Szeretet és gyûlölet, boldogság és boldogtalanság között Vannak, akik újra és újra vállalják a kockázatot, hiába - Mi a baj, édesem? megrekedünk a keskeny határon, ahol minden homályos, bántják meg ôket az ôszinteségük miatt. Mégis képesek - Semmi…

A fiatal feleség visszafordul a gáztûzhelyen ro- összezavarodva ténfergünk, vakon tapogatózunk saját ér- bízni az emberekben, és remélik, hogy egyszer eljönnek tyogó vacsorához, és szótlanul kevergeti to- zéseink között, de csalódottan tapasztaljuk, hogy azokat azok az idôk, amikor mások is követik a példájukat, már túl jól és túl régen elrejtettük a világ elôl. Néha úgy és hozzájuk hasonlóan bátrak lesznek. • vább.

A férfi kimegy a konyhából, elterpeszkedik a érezzük, megszakadunk, ordítva szeretnénk mások tudtákanapén. A nô már hallja is az újságpapír zörgé- ra adni a gondolatainkat, de eszünkbe jut a félelem a kisét és az elégedetlen morgást. “Biztos a sportro- szolgáltatott helyzettôl, nem merjük feltárni magunkat, és

90

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

XV. évfolyam, 2007-2008

Áció Ráció Demonstráció?!

Avagy lehet, hogy sokan vagytok, de elegen is?

Tüntetés: az a cselekvés, magatartás, amikor valaki vagy valami bizonyos személy, esemény elleni tiltakozás illetve a mellette való állásfoglalás kinyilvánításaként ki- vagy felvonul, illetve ilyen felvonuláson részt vesz, jelszavakat hangoztat. Írta: Bogy Nézzük elôször csak a számokat: 1 körbeplakátolt város 10 kidekorált egyetemi karral és 6-7 kollégiummal, ezután 2007. október 2: ’48as tér, megközelítôleg 300 fô, nagyjából 4 transzparens, körülbelül 50 m2 letaposott gyep, kerti virág és miegymás, párszáz kiosztott toll és csaknem 20 fôs biztonsági személyzet. Ennyit tudott tenni az EHÖK Értetek. Mert Ti akartátok. De felmerül a kérdés, még most is tényleg akarjátok?

Halált megvetô bátorsággal vetettem oda magam azon a napon a meghirdetett tüntetés helyszínére. Emlékezetemben még élt a tavalyi demonstráció, amikor heringek módjára álltatok és skandáltátok a különbözô (és néha talán oda nem illô) jelszavakat. Idén nem ez volt. És hogy a sok albérletben, kollégiumban, iskolában, órán vagy a jóég tudja hol maradt hallgatót tájékoztassam: idén nagyjából semmi sem volt.

Félre ne értsetek: tudom, hogy ez egy békés tüntetésként lett beharangozva, de valahogy

olyannyira csendesnek sikerült, hogy semmi foganatja nem lett. Tavaly sikerült kihozni az egyik végletet, idén a másik pólust láthattam. De hol van már a tavalyi hó… (Vagy talán tavaly pont az oda nem illô szavak miatt voltatok annyian?)

Elszomorított ez a szintû, vagy inkább szint alatti hallgatói érdektelenség, ami sok-sok ember munkájának semmibe vételében nyilvánult meg azon a napon. Annak a megközelítôleg 300 diáknak, aki ott volt, köszönettel tartoztok, ôk még hisznek valamiben, és remélhetitek, hogy Értetek is tették. Hogy kissé reménytelen, megmosolyogni való módon, ez egy másik kérdés, de legalább próbálkoztak.

Nem gondolom rosszul, ha azt mondom, a jelenlétetekkel kell megmutatnotok a világnak és nekik ott fent, hogy mit is akartok. Ha csak a folyosón hôbörögtök, azt senki sem hallja a mellettetek állón és talán a folyosón lévôkön kívül. Egy sör mellett a kocsmában nem lehet megváltani a világot, hangemberekbôl van elég.

Ha tényleg akarjátok, akkor tegyetek, legyetek ott, ahol kell. Vagyis tettetek volna, lettetek volna ott. Mindössze a jelenlétetekre lett volna

szükség ahhoz, hogy látszódjon: Ti akartok ellene tenni. Mert „FER nem fair”.Kereshetünk okokat, indokokat. Órátok van, barátoztok/ barátnôztök, hazamentek, árkádoztok, másnaposak vagytok, tanultok, és még sorolhatnám.

Ha jól tudom, számotokra is a cél a tandíj eltörlése, illetve be nem vezetése, akkor kérdezem én: aznap, amikor (az egyetlen) lehetôség lett volna a véleménynyilvánításra, miért lett minden más fontosabb? Mégis szeretnétek tandíjat fizetni? Persze hogy nem. Értetek volt, miért nem mentetek? Nem tetszik a mûsor? Na jó, aláírom, én is nagyokat pislogtam az egyik civil szervezet jelenlétén, szónoklatán. Számomra nem volt odaillô. És a gitáros közbeékelôdések célját sem igazán értettem. De nem is ez a lényeges.

Az EHÖK minden tôle telhetôt megtett a diákság szabad véleménynyilvánításának érdekében, minden bizonnyal szeretett volna visszakapni valamit a PTE hallgatóitól, azoktól, akik egy kicsit is egyetértenek velük. Azoktól, akik szeretnék, hogy a felsôoktatás a jövôben is fair legyen, FER nélkül. •

Hív a nagy folyó Mész egyedül a folyóparton, mindenki elhagyott már, követed a szél irányát, hagyod, hogy magával ragadjon, vezessen ez a földöntúli erô.

Hallgatod a víz halk morajlását, édes, mennyei dallamok, szimfóniák ütik meg füledet: a víz mesél. Minden egyes csobbanás egy újabb történet, szirének, hableányok csodálatos története. A folyó álmát éneklik az apró kövek, mert a folyó álmodik: egyszer tengerré lesz. Fut a vágyai után, hajtja a vére, az életet adó víz, melyet oly sok bûn szennyezett, hogy partjain piroslik a jéghideg homok.

A folyó sír: siratja álmait, halottait, s a szerelmet. Fiatal szeretôk vágyait hordozza a tengerhez, a remény utolsó temetôje felé.

Névtelen gyilkos irányítja útja során, minden egyes pillanatban egy ártatlan lélek szakad meg, minden egyes csobbanás egy szív halála. De téged sodor tovább a szél, felkap, magával ragad, repít a folyó felett, egész a tengerig. Most már látod az igazi folyót: kék vízébe vérvörös és fekete foltok vegyülnek, s a robaj egyre hangosabb: a folyó már zokog. Halottai kétségbeesett dalukat zengik, hangjukat átitatja az elmúlástól való kényszerû rettegés.

A szellô egyszer csak elenged, zuhansz a mély felé, édes repülés a halálba. Mikor azonban elmerülnél, egy puha kéz a tenyerébe vesz, kiemel a vízbôl és letesz a parton.

Ott vár rád valaki, aki egész végig ott volt melletted hosszú utad során, s most karjaiba vesz.

Nehezen kinyitod szemeid, s megpillantod önmagad: saját magad tart ölében, csuklódon véres kötés.

Ekkor felriadsz, két kétségbeesett szempár néz rád könnyes szemekkel: miért tetted ezt?

Te sem tudod, de ismét álomba merülsz, mert érzed, hogy hív, messze hív a nagy folyó.

Maja

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

91

JUBILEUM

XV. évfolyam, 2007-2008

Woodstock fesztivál,Lengyelország

Tavaly 13. alkalommal rendezték meg a lengyelországi Kostrzynben, az Odera partján az ingyenes Woodstock fesztivált. Két teljes napig mulatott a nép augusztus 3. és 4. között. Bár ez nem igaz, mert sokan már több nappal korábban érkeztek a tábor területére, és több napig maradtak ott. Erre bíztattak még maguk a szervezők is. Írta: katicico 14. Woodstock Festiwal Kostrzyn nad Odra 2008. augusztus 1-2.

A fesztivál apropója egy jótékonysági akció, melyet minden év januárjában rendeznek meg Lengyelország-szerte. Ekkor az egész országot önkéntesek lepik el, akik a beteg gyerekek megsegítésére (valamilyen kórházi) célra gyûjtenek pénzt. A 2007-es évben pl. a 120 ezer önkéntes több mint 9 millió dollárt gyûjtött össze a jótékonysági koncerteken, programokon, illetve a lakásokba becsöngetve. Az akciót követô napokban mindenhol megtalálhatóak a szív alakú matricák, melyeket az adományokért cserébe adnak. Azon a napon minden lengyel kimozdul otthonról, hogy adhasson.

Azon a napon mindenkinek hatalmas szíve van. Mindemellett pedig hatalmasat mulatnak az aznapi rendezvényeken. Az augusztusi mókát köszönetnyilvánításként rendezik meg az önkéntesek számára. Természetesen a programokon bárki részt vehet. Érkeznek is látogatók nem csak Lengyelország minden sarkából, de a közeli Berlinbôl és a világ különbözô pontjairól is.

Miért különleges ez a fesztivál?

Egyrészt mert ingyenes, annak ellenére, hogy hatalmas. Egy óriási réten rendezik meg egy kisvárostól bô fél óra gyalogútra. Ingyenes a helybérlet, de még a fellépôk is mind jótékonyságból érkeznek! S bár világsztárok nincsenek, de Lengyelország-szerte ismert és kedvelt együttesek annál inkább.Sôt!

Kimondott versengés folyik a fellépési lehetôségekért!

Tudni lehet továbbá – mint ahogy ez a legtöbb zenei fesztiválra jellemzô –, hogy minden évben bejelentik: idén már nem rendezik meg.

Ennek ellenére 2007-ben már 13. alkalommal mulatott együtt a nemzetközi (bár zömében lengyel) közönség.

92

Miért akarják bezáratni?

A bulizók a városka határában maximum a tücsköket zavarhatják, a letaposott gaz pedig néhány nap után észhez tér. A keresztény erkölccsel jócskán átitatott helyi konzervatívok azonban már kevésbé rugalmasak. A fesztivált tehát – mint ahogy a legtöbb zenei fesztivált – rengeteg vád éri.

Többek között, hogy mindez csak a szexrôl, a drogokról és az alkoholról szól. Csupán az nem tûnik fel nekik, hogy a fesztivál fô szlogenje lépten-nyomon azt harsogja: éljünk, bulizzunk drogok nélkül, józanon!

Hippigyûlés? Így is felfoghatjuk, hisz akadnak hippik bôven. De igazából találni ott mindenféle szerzetet: rengeteg katolikus papot, krisnást, diákot, részeg csavargót. Egy a közös bennük: szeretik a jó zenét és szeretik egymást.

Világraszóló élmény a lengyel Woodstock azoknak, akik szeretik a rockot, a reggae-t, vagy az ôrült világzenét. Akik kibírják zuhanyzás nélkül három napig a porban, vagy legalábbis nem ódzkodnak belefeküdni a mosdóvályúba. Akik szívesen töltenek néhány napot a természet lágy ölén néhány ezer ember és toi-toi társaságában. Akik maximum az olcsó sörök csábításával élnek, s nem a drogokéval.

Szigorúan vonattal!

Sokak számára meghatározó élmény már az odaút is. És ez most nem csak annak a szerelvénynek az utasaira értendô, melynek ajtaján az ôrült mulatság közepette ketten kiestek. Persze az ilyen haláleset ritka - az viszont annál gyakoribb, hogy a direkt a fesztiválozók számára indított, az ország minden pontjáról induló kocsikon talán még nagyobb buli zajlik, mint az azt követô koncerteken. Leírhatatlan hangulata van a zsúfolásig tömött, alkoholgôzös, zajos, lepukkant vagonoknak a kánikula kellôs közepén. Talán egyedül csak egy marhaszállítóhoz lehetne hasonlítani ôket azzal a különbséggel, hogy a marhák valószínûleg sosem mulatnának ilyen jól.

A vonat egy keretet ad. Odafelé számos új barátot gyûjthet össze az önfeledt lengyel, akiket késôbb már ismerôsként köszönthet a fesztivál

ideje alatt, s akikkel hazafelé együtt poshadozhat a természetesen nem légkondicionált szerelvényeken maradék vodkát szorongatva, bután bámulva a razziázó rendôrökre, akik érthetetlen mód épp a legártatlanabb-arcú leányokon keresik az illegális hangulatfokozókat.

Kizárólag erôs idegzetûeknek!

Az ingyenfesztivál nem veszélytelen. Még egy alulképzett közgazdász is könnyûszerrel kiszámolhatja: ha nincs belépô, lényegesen több pénz jut a berúgásra. Ergo: drasztikusan nô a részeg emberek száma, illetve a detox telítettsége. Szerencsére ezzel párhu-

zamosan az önkéntes mentôk számát is jelentôsen emelik, s így nem kell meglepôdni, ha percenként elrobog elôttünk egy-egy vöröskeresztes quad. Ennek ellenére illúzió, hogy nullára redukálják a porban alvó részegek számát, hisz minden pillanatban akad legalább egy boldog fesztiválozó, akit valahol a tábor területén elnyom az álom. De ettôl még nem kell aggódni. Esküszöm, a legtöbben túlélik!

A legjobb fesztiválokról a kezdetektôl rengeteg rémhír terjeng. Az igazi fesztiválozó azonban ezektôl függetlenül szerelmes.

Menthetetlenül szerelmes. Aki szereti a fesztiválokat, az tudja miért, aki meg nem, azoknak kár erôltetni. A porban taposás, a szeméthalmok és a részeg hullák kerülgetése, a toi toi, a koncerten eggyé izzadó tömeg, a reggeli sorbanállás a gyorskajáért mindmind egy életérzés része. A Woodstock is egy életérzés. Külön személyisége van. Aki pedig tényleg szerelmes, annak egyszer ezt is ki kell próbálnia… •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XVI. évfolyam, 2008-2009

Pipi és Münchhausen

JUBILEUM

A pszichiáterem ajánlásával

E havi számunkban az emberi tudat birodalmába kalauzoljuk Önöket, melyben Relyth Doktor lesz a segítségünkre. A doktor naplójában találtuk a következő feljegyzést is. Sajnos az előzményekről mi sem tudunk többet, mert azok bizony elvesztek az egészségügyi bürökrácia kifürkészhetetlen útvesztőiben. Írta: Relyth Dr.

I. kapu: Ins Üdvözlöm Trémensz Professzor kastélyában!

Huntington Úr, a komornyik éppen betegeskedik, úgyhogy ma én vezetem körbe Önt. A nevem Nemfontos. Lépjen be… tessék, erre, erre! No, ez itt az Inszomnia udvara. Ne ijedjen meg, túránk csak az oldal aljáig fog tartani. Bármikor hazamehet, de mint ahogy az elején is figyelmeztettem, a jegy árának visszafizetése nem áll módunkban.

Kérem, tessék követni… addig is nyugodtan kérdezgessen! Hogy hogyan is kezdôdött a világ? Azt mondja, Ôsrobbanás? Érdekes feltevés, de nem valószínû. De tudja mit? Inkább elmesélem, hogy kerültem ide a Professzor mellé… Idejét sem tudom már, mikor lehetett, de arra még emlékszem, hogy spenótzöld volt a dívány, és ismerôsek voltak a falak is. Reggel különös zajra ébredtem fel: valami mintha az ágyamat rágcsálta volna. Lenézek magam alá, hát mit látok? Semmit, mert úgy megszédültem. Aztán ahogy a kitisztult a világ, elborzadtam, és végigfutott a hideg a hátamon: egy óriási kukac, nem is, egy zsíros sárga hangya, sôt, egy termesz, érti, egy igazi, élô termesz ott fogyasztotta békésen az ágyam egyik lábát! Az istenadta! Fel sem ocsúdtam, azon nyomban tudtam, mit kell tennem. A papucsomért nyúltam. Csendben, mint ahogy becserkészik a macskák, már tudja, azok a kövérek a buta kis ártatlan antilopokat a messzi északon. Tudtam, hogy ezt a csatát nem veszthetem el, a nyelvem hegyén éreztem a diadal ízét. Igazából nem is volt nagy dolog, egy kis semmiség, egy pillanat az egész, és az egysoros idegdúc leadja utolsó jelét: viszlát!… Akkortájt egy tá-

voli bérházban laktam, Kreutzfeld-Jakab Úrral. Siettem is hamar át a szomszéd szobába. „Láttott már igazi, élô termeszt?” – téptem ki a tölgyfaajtót, majd levegôvétel nélkül folytattam: „Tiszta hihetetlen, ilyen nagy volt!” – persze legalább nyolcszor szélesebbre tártam kezeimet, mint amekkora tényleg lehetett a bestia. Meglepôdtem, mert K. Úr arcán a meglepetés legkisebb kezdeményét sem véltem felfedezni. „Volt? VOLT? Magaaa… maga megölte Pipit?” – táskás szemei alatt az érthetetlenség és a vak düh bíbor szedrei csíráztak. „De…” – próbáltam megmagyarázni tettemet, ám nem engedett szóhoz. „Mégis mit képzel? Hogy kerül egy szerencsétlen termesz ide, a szobánk közepére? Maga agyalágyult, Pipi hobbitermesz. Vagyis hobbitermesz volt, Magának köszönhetôen, nagy hôsöm. Van magának szíve? Mégis mit ártott ez a csöppnyi kis jószág?” – ezen a ponton kezdett süllyedni alattam a parketta. Különben is, hogy lehet egy ilyen rusnya, rovátkolt barom egyben jószág is? Mire, vagy kinek jó? „Izé… de láttam, hogy termeszek meg sokan vannak és szóval tudja… elpusztítanak egy várost is szôröstül-bôröstül.

Tudja, mire gondolok…” – de fittyet hányt erre, mondhattam volna akármit is, máris rohant a szobámba. „Pipi, pipiii…” – ma is ez járna a fejemben, ha akkor nem cselekszem. Úgy döntöttem, az a legegyszerûbb, ha fogom magam és kiugrom az ablakon. De nem volt szerencsém. Akkor sem.

mint ahogyan azt terveztem. Hálóingem ujja valami hatalmas kampóval elegyedhetett szóba. Akkorát rántott rajtam az események ilyennemû kimenetele, hogy nem is láthattam, mi történik körülöttem. Részben azért, mert csukva volt a szemem, mint mindig, ha magas helyrôl ugrok le.

Csak résnyire mertem kinyitni a szememet.

Elôttem roppant vasszerkezet, amihez foghatót soha sem láttam. „ÜNCHA” – díszelgett rajta obszidián, ember nagyságú betûkbôl kirakva. Ekkor hirtelen megindult a kampó lefelé. Éreztem, hogy suhannak el mellettem a muskátlik, egyre sebesebben. Meg a párkányok és ablakok és teraszok, megint párkány, megint ablak, megint terasz, párkány, ablak, terasz, párk, abl, tera, pá, ab, te, p, a, bumm! Ott forgolódtam a porban, de az utca nem is vett rólam tudomást. Önfeledt közönyével továbbra is meghiúsult kiugrásomhoz hasonló irónián törte undok fejét. Felnéztem, immár teljesen kivehetô volt, amit az imént csak részleteiben volt alkalmam megfigyelni. Egy toronydaru állt a bérházunk keleti oldalánál, akit a felirat tanúsága szerint a Münchhausen névre kereszteltek. Jogosan kérdi: miért? Talán fel tudja emelni saját magát? Saját magát?... Pontosan, ahogy Ön is mondja: elérkeztünk az utolsó kapuhoz…

III. kapu: Del Ha jól fülel, most már hallani lehet, amint a Professzor épp a mestermûvén dolgozik a következô teremben. Innentôl magára hagyom Önt, sok szeOlyan hûvös van itt, menjünk beljebb… jöjjön rencsét! Ne feledje, a Delírium csarnoka mindig csak! Ez itt az Amnézia kertje. Hol is tartottam? Ja csak egyetlen vendéget fogad! • igen, megvan: kiugrottam a volt bérházunk ötödik emeleti ablakából. Legnagyobb meglepetésemre * Megjegyzés: a beteg állapota napról napra súlyosabb. azonban nem értem földet. Vagyis jóval késôbb, Adagját növeljék 4*500 mg-ra - Dr.R.

II. kapu: Amn

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

93

JUBILEUM

XVI. évfolyam, 2008-2009

Duma, duma, duma

Hallgató hallgatók – valóban utópia?

Lassan fejbelövöm magam. Ugyanis van egy dolog, amit józan ésszel képtelen vagyok felfogni, egyszerűen kiakad egy fogaskerék, ha ilyennel találkozom. Talán csak az utolsó csepp, de az is lehet, hogy egy óriási dézsa zúdul rám. Már minden tekintet rá szegeződik, de még mindig nem fogja be... Írta: Tyler A helyzet adva van: egy elôadó, egy terem, és egy sereg magát értelmiséginek valló lény. Na jó, egyesek valóban azok is. Nos, ezek a lények, az „egyetemisták”, becsücsülnek szép tömött sorokban a padokba, mint esôben a verebek a padlásra. Megbeszélik a világ dolgait, jókat kacarásznak, megbámulják a jó csajokat (Nézd már, kilátszik a piros tangája!), aztán gondosan kiértékelik tegnap esti ivóteljesítményüket.

Hét feles, négy sör. Tizenöt perc múlva jön a meglepetés: Ki a franc az ott elöl, aki még mindig nem ült le? Ja? Hogy

megy már az óra? De miért nem fogja már be, alig hallom, amit a mellettem lévô széles vigyorral közöl velem…

Igen, Kedves Hallgató, ôt úgy hívjuk, hogy elôadó. Akármennyire nehéz felfogni a csöppnyi kis szürkeállományoddal, azért elôadó, és ez azért egy elôadás, mert Ô szeretne mondani Neked valamit, valami értékeset, amit máshol nem kapsz meg. Elvégre ezért jöttél ide, vagy nem? Vagy nem? Ennek alapfeltétele, hogy ne pofázz bele.

Azért vagy Hallgató. Leordíthatsz, hogy ez közhely, de szerintem kizárólag intelligencia kérdése, hogy amig valaki beszél, addig nem szólalunk meg. Persze legyintesz, kit érdekel, mit akarok én itt. Semmit. Beszélj tovább nyugodtan a tegnapi buliról, hiszen máskor ezt amúgy sincs alkalmad meg tenni. Közben vered büszkén a melled, hogy egyetemre jársz apuci-anyuci pénzén, és igen komoly tanulmányokat folytatsz. Álszent vagy.

Hiába reménykednek a normálisak, sajnos ezek a bizonyos álszent lények egyre többen vannak.

Sokszor nem tudom megkülönböztetni a tahó, ólban szocializálódott csordát az egyetemre bejáró, de szándékosan nem egyetemistáknak nevezett emberektôl.

Mert én álomvilágban élek, és számomra, az emberek döntô többségével ellentétben, az egyetemista még nem pejoratív fogalom. Aztán felébredek…

94

Már megint nem hallok semmit, pedig 7-8 méterre ülök a pódiumtól. De biztos bennem van a hiba, mert én azért járok be egy órára, hogy hallgassak. Elvégre hallgató vagyok. Az elôadásokon persze tálcán kínálja magát a lehetôség: az egyén könnyen a tömeg jóindulatú erdejébe bújik. „Ha más is pusmog, hát akkor miért pont én ne beszélhetnék?” Néha már az elôadó sem bírja tovább, és elszakad a cérna. A legjobb esetben az történik, hogy elhallgat. Ilyenkor eltelik öt-tízharminc másodperc, attól függôen, mennyire vastag a bôr a T. Hallgatóság arcán. Aztán elôbb-utóbb mindenki ártatlan ôzikeszemekkel néz elôre, hogy ô aztán nem beszélt, holott közben halvány fogalma sincs arról, hogy mi volt az utolsó három elhangzott szó. Álszenteskedik. Aztán minden kezdôdik elölrôl. Következô fokozat: az elôadó megjegyzést tesz a hangzavarra. Reakció semmi, hallgatás megint. Aztán minden kezdôdik elölrôl. Radikálisabb megoldás következik: az elôadó megpróbál egyes renitens alakokat kiválasztani a tömegbôl. Utolsó figyelmeztetés, mindenki ígérget, mint négyévente a nagyok, hogy innentôl minden a legnagyobb rendben lesz. Aztán minden kezdôdik elölrôl… Ugyanaz maradtál óra végére, mint amikor beléptél az ajtón: álszent, egyetemre járó lény. Pedig sokkal egyszerûbb lenne mindnyájunknak, ha ôszinte és egyenes, de egyetemre nem járó ember lennél. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XVI. évfolyam, 2008-2009

JUBILEUM

Highway to hell

AC/DC: Kálvária hat felvonásban

1. stáció: Tea? Rendben! Eperlekváros, vajas kenyér? Ellenőrizve! Mindkettő megközelítőleg 13,4567 cm-re a könyökömtől. 67,5 fokos szögben. Épp elég távol ahhoz, hogy ne lökjem le egy hirtelen mozdulattal őket, miközben az egérrel száguldok le-fel, ám mégis elég közel ahhoz, hogy éhen ne halljak online jegyvásárlás közben. Írta: Jim Mindjárt 10 óra. 10 másodperc: 9 éve várok erre! 9 mp: 8 éve nem koncerteztek sehol a világon! 8 mp: Magyarországon még sosem léptek fel! 7mp: Csak két koncert a térségben: Prága, Budapest! 6mp: Nyugat-Európában az összes koncertjegy elkelt már. 5 mp: Az online ticketshop beélesítve! 4 mp: Az ujjaim megfeszülnek az egér bal gombján! 3mp: Nekünk ott kell lennünk!

2 mp: Most vagy soha! 1 mp: AC/DC! 10.00:01: Böngészô frissít, és homokóra.

Homokóra, homokóra, homokóra: „Az oldal jelenleg nem elér hetô.” Hogy az a…

2. stáció: Kezd eluralkodni felettem a kétségbeesés ködös fellege, ám gyorsan elhessegetem a rám tornyosuló, egyre nyomasztóbb aggodalomgócokat. Felöltöm az ilyen esetekben alkalmazható, és az évek alatt már tökéletesre csiszolt ETR-rutinomat. Elmém legrejtettebb zugaiból elôkotrok minden tudást, ami ilyenkor, szerverleálláskor kellhet: „Hogy az a mocskos, tetves, jó édes, nádi poszátás, szerencsétlen…”

3. stáció: 5 perccel késôbb: Persze azt gondolod, hogy azt gondolom, hogy rossz dolgok csak másokkal történhetnek meg, és hogy csak mások kocsiját karcolja meg a szomszéd a kulccsal, mert nem csukta be a kaput. És azt is gondolhatod, hogy most jól megérdemlem, hogy ne legyen jegyünk

az AC/DC-re. De ami volt, elmúlt. A cifraszavas ETR-rutin eltûnt, mint Baumgartner a Forma-1-bôl. Marad a józanész, és az virtuális térben töltött idôbôl lecsapódott és kikristályosodott tudás.

A böngészôben beállítom, a félperces automatafrissítést (ami szintén az ETRes idôkre lett beszerelve). És várok. Várok. Várok! Semmi.

4. stáció: 11.00-t írunk, amikor hôsünk újabb lépésre szánja el magát.

Segítségül hívja a zsebébe süllyesztett eszközt. A mobiltelefont!

M i n t

megves z e ke d e t t el méjû ember arcán az árnyak, o lyan sebességgel szánkáznak ujjai a telefon hô sünk bil lentyûzetén. Egy percig sem rest. Már tárcsázza is p é c s i jegyirodák számát. És újból csalatkoznia kell: Elképzelésük sincs a

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

történések okairól. Az „A” állóhelyek az utolsó szálig elfogytak, a „B” állóhelyeket még nem bo csájthatják áruba. A központban a telefonhívásaikra senki sem felel. Pedig naphosszat próbálják felvenni a kapcsolatot a fôvárosban székelôkkel.

Mindhiába.

Csalódott hôsünk órára megy. De még az óra élvezetessége sem képes elmulasztani a jegyhiány okozta lelki sebek fájdalmát.

Hiába várja hû fegyverhordozója által küldött SMS-t, mely, közvetítené az örömhírt. Nem kapja. Nincs.

5. stáció: És az Úr látá, hogy teremtménye szenved. Hogy az esti órákba forduló idô kereke még mindig nem adá meg kitartó hívének a hôn áhított AC/ DC jegyeket. És az Úr lebocsájtá az Ô megnyugtató lelkét és megadá hívének a 10. online vásárlással töltendô óra kezdetén a jegyeket, mely belépô a pokolba vezetô útra.

6. stáció: 22.14. Index.hu: A magyar Ticketpro jegyiroda sikerként könyveli a napot. Hiszen új rekord született. Az AC/DC koncertre egy óra alatt 2.000 jegyet adtak el. Arról, hogy stockholmi koncertre 16.000 jegy fogyott el 11 perc alatt online, nem beszél senki.

Arról is csak alig esik pár szó, hogy fél óra után le kellett állítani a szervert, mert az nem bírta a terhelést, hiszen maximum 50 bejelentkezést tud egyszerre kezelni. Érdekes módon az is kimarad a cikkbôl, hogy az AC/DC a saját hivatalos honalapján kért elnézést a délután folyamán a magyar fennakadásokért. A rekord és „óriási” siker fényében szépen homályba merül a tény, hogy kilenc és fél órán keresztül tartott a jegyvásárlás az ország legnagyobb jegyirodájától.

Marad a csalódottság, a kispolgári düh, és akkor arról már nem is írok, hogy a futárszolgálatnak egy hetébe tellett a házhozszállítás. •

95

JUBILEUM

XVI. évfolyam, 2008-2009

Szumó Szummárium Pécsi Tavasz 2009

Ismét eljött a tavasz, és a Pécsiközgázon ez egyet jelent a Pécsi Tavasz féktelen mulatozásával. Idén azonban nemcsak főzni, vetélkedni és bulizni lehetett nagyokat, hanem az udvart ellepték a játékos kedvű egyetemisták is. Mert ugye volt játszóházasdi is. légvár kellôs közepén épp egymásnak rontanak. Elôször nem értettük, hogy keveredtek A Mediterrán melletti udvaron állt a nagy el ilyen messzire itthonról, ám 5 perc elteltésátor, benne sok-sok, érdekesnél érdeke- vel kiderült, hogy ôk nem is japánok, hanem sebb játékszer, és Orsollyal arra vállalkoztunk (pontosabban én vállalkoztam, és húztam ôt magam után), hogy idôt és energiát nem kímélve kipróbáljuk ôket egytôl egyig. A sátorba beérve kaptunk is az alkalmon, és rögtön meglovagoltuk az elsô utunkba tévedô bikát. Szédítô volt, mit ne mondjak, összesítésben a legtöbb idôt Orsoly töltötte a nyeregben, nyereménye egy tejszínhabos fékrásegítô volt, csak Zoli és Saci, szumócuccban. Megjött a igény szerinti díszcsomagolásban, amit kedvünk nekünk is, óriási sikerükön felbuz2010. február 29-én vehet át az EKF konfe- dulva mi is felvettük azokat a hatalmas ruhákat, és élet-halál harcba kezdtünk. Azonban renciaközpontjában az UNIV mellett.

De ezután minden felborult. Megláttuk fél perc után rájöttünk, hogy igazából mi vaôket. Két, nagydarab japán figurát, amint a gyunk saját magunk legnagyobb ellenfelei.

Írta: Maja

Orsoly ugyanis szédületes iramban készült felém rohanni, hogy valami félelmetes fogással halálhörgések közepette leterítsen a földre, de eme lendületében kigáncsolta saját magát, és hanyatt vágódott. Ha a kedves Olvasó most elmosolyodott, akkor megértem. Ha azt mondom, hogy ezután két percig vergôdött, mint egy bogár a hátán, akkor talán már nevetgél is. És ha hozzáteszem, hogy röhögésemben én is elvágódtam, és percek erejéig szintén beragadtam a légvár egyik sarkába, akkor röhögjön ki nyugodtan.

Ha van légvár a közelben, ezt tegye meg szumófelszerelésben, kifejezetten szórakoztató.

De mint mindennek, ennek is vége lett egyszer, átadtuk a terepet a fiataloknak, és indultunk tovább bokszolni, ahol kiderült, hogy erôsebb vagyok, mint Áki. De ez már egy másik történet, majd Áki elmeséli. Ha tudja •

Nem történet

Történetnek indul. Igen, de csak eddig a pontig: • , mert mostantól már nem az. Ez most kicsit más lesz. Kicsit olyan, amilyen kellene, hogy legyen.

Írta: Karácsonyfa Szóval ma sétálgattam erre-arra. Jártam a belvárosban, végigcsörtettem a parkban – mert ennél a pontnál már fáztam – aztán hazajöttem. Más nem történt. Pontosan ezért nem történet ez. Mert unalmas lenne. Így viszont sokkal inkább elragadó lehet.

Csak végig kell olvasni! Nem felhagyni vele félúton!

Szóval a mai barangolásaim során arra jöttem rá, hogy bizony ilyenkor november tájékán tényleg hidegebb van, mint mondjuk szeptemberben. Augusztusról pedig ne is beszéljünk! Kellemetlen érzés, ha például

96

nincs betûrve a póló, vagy, ha esetleg nem hord az ember sálat. Mert ilyenkor a sál már KÖTELEZÔ! Mindenkinek! Nektek is! Igen, tudom, ti nem fáztok, de akkor is.

A másik nagy felfedezés az volt, hogy bár már hideg van, a tó még nem fagyott be.

Még szépen hullámzik ott, ahol a kispatak töltögeti. És igazából nem is tudom, akarom-e, hogy befagyjon. Szép így, ahogy van.

Meg aztán ha netalántán beszakad valaki alatt, akkor veszélyes. Mert a befagyott tó vonzó! És a kisgyerekek esetleg korcsolyázni akarnak. Na jó, azért befagyhat, csak akkor mindenki figyeljen oda!

A harmadik dolog, amire ma rájöttem,

hogy bár hideg van már, és a fagy néhanapján már csípi az orrom, azért én szeretem ezt a hónapot. Meg a ködöt! Hangulatos tôle ez a város. Olyan igazi filmbeillô!

Aztán tudjátok, mi gyönyörû még? A lila és a zöld szín egymás mellett! Persze nem mindegy milyen árnyalat, ezért mindenkinek ajánlom a tökéletes árnyalatokkal. Érdemes például egymás mellé tenni ôket. Akkor látszik igazán, milyen szépek is egymás mellett!

Aztán tudjátok, mire jöttem még rá a mai napon? Hogy Tökéletes! Hogy mi? Tegyétek egymás mellé, és meglátjátok! Még mindig nem? Akkor lépjetek egy kicsit arrébb, onnan talán már látszik. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

XVI. évfolyam, 2008-2009

Pécsiközgáz – én így szeretem!

91 ok, amiért büszkék lehetünk

91 postit - a hallgatók és oktatók többsége lelkesen fogadta a Büszkeségfalat - s szomorúan búcsúztatta azt egy ázott hétfő reggelen a ruhatári személyzet, valamint Dobay Tanár Úr, akinek egy hűséges rajongó által kiragasztott fényképe is ékesítette a falat. Írta: Schnierer Kati A Büszkeségfal kezdeményezése a British Counciltól indult: az Intercultural Navigators képzés keretében készítette el a negyven résztvevô Magyarország Büszkeségfalát – melynek nyomán megszületett annak pécsi kisöccse is. A Büszkeségfal egy eszköz, mely segít megérteni, hogy nagyobb esélyünk van egy pozitív jövôkép elérésére, ha a problémákra való fókuszálás helyett a sikereinkre koncentrálunk. A kezdeményezéshez kapcsolható az Értékalapú Szervezetfejlesztés (Appreciative Inquiry) alapelvei közül kettô: 1. Minden egyénnek, szervezetnek, társadalomnak van olyan összetevôje, ami jól mûködik, 2. Amire fókuszálunk, az válik a valóságunkká.

Magunkba tekintve mind összeszedhetjük azokat az érveket, amiért szeretjük a Pécsiközgázt. Ezek közül sokat olvashattunk is – mégis úgy gondolom, ennél több van bennünk. Hogy bebizonyítsam, egy kicsit személyesebbre fordítom a hangvételt, és elmesélem: Én miért vagyok büszke „Mert itt a falak is tudást árasztanak” Másik intézménybôl kerültem át a Pécsiközgázra, tehát van összehasonlítási alapom. Már az elsô órákon megfogott az itt uralkodó légkör: itt az emberek többsége tényleg tanulni akar. Az elôadásokra általában nem melegedni, trécselni, aludni járunk, hanem mert érdekel az anyag. Ha becsületesen felkészülök a vizsgáimra, azt a társaim értékelik, és nem strébereznek. Itt nem derogál tanulni. Az órákon élénk viták alakulnak ki, amibe még a kevésbé szorgalmasak is bekapcsolódnak.

Szeretem a szakomat és az oktatókat.

Legfôképpen azt becsülöm bennük, hogy látszik, nagyon jó emberek, akik aggódnak a világért. Hisznek valamiben – a kutatási területükben, és bennünk – és azért tesznek is.

Meghívott elôadók, konferenciák, tanulmányi versenyek. Igaz, ez utóbbiak nem minden specializációt érintenek. Van lehetôség arra, hogy kipróbáljuk magunkat, és kitûnjünk a többiek közül. „Mert itt menô, gazdag közgazdász leszek

– I love Pécs – I love pénz” Karriernapok, pizza, ajándéktárgyak. Felkészülés az álláskeresésre. Rengeteg segítséget kapunk, de még büszkébb lennék, ha figyelembe vennék, nem minden hallgató szeretne tanácsadó cégnél elhelyezkedni – annál szélesebb, színesebb az érdeklôdésünk. „Mert zöld, és van neki tornya!”

Valóban zöld. Szelektív gyûjtés, repapír. A vezetés nyitott és hajlandó vál-

tozni!

Zöld a növények miatt is. Minden nap elámulok, hogy tudják így gondjukat viselni a sok csodálatos pálmának és társaiknak! És szépre van festve. Gyönyörûen felújították. Igaz, emberpróbáló végigülni több órát egyhuzamban a 314-esben, de melyik más egyetemen láttunk már kártyás beléptetôrendszert, légkondit és projektort minden teremben? Bevallom, én még sehol máshol nem találkoztam olyan kis monitorokkal, aminek következtében többé nem görcsöl be a nyakunk a prezentációk során!

Apropó felújítás. Melyik más kar ápol ilyen jó kapcsolatokat a cégekkel? Hol újítanak még fel tantermeket vállalatok? És ha még több fotel, asztal lenne a folyosókon, ahol a hallgatók lazíthatnak, terveket szôhetnek, vagy tanulhatnak! Ha lenne egy hely, ahol a hallgatók is szervezhetnek megbeszéléseket…

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

„Mert a mi HÖT-ünk becsületes!”

Könnyû a hibákat keresni. De vajon ki az, aki megköszönte már nekik, amit értünk tesznek? Belegondolt már valaki, hány órát dolgoznak a hallgatókért naponta, és mennyit kapnak cserébe? Én büszke vagyok rájuk, mert az elnökünknek mindig van egy mosolya, mindig válaszol a kérdéseimre, és még a tantárgyfelvételemnél is segített az elsô idôkben. Igyekeznek támogatni a hallgatói ötleteket. Hatékonyan népszerûsítik a TDK-t, ami nemcsak, hogy fontos, de hatalmas élményt nyújt számunkra. És jó programokat szerveznek. Ha pedig úgy gondoljuk, valamit máshogy kellene csinálniuk, szerintem azt is szívesen meghallgatják… „Szeretem az ingyen forralt bort!”

Csodálatos, hogy lehet forralt bort osztogatva rendetlenkedni az egyetem épületében, palacsintát sütni és gulyást fôzni a Z parkolójában, vagy akár disznót vágni a kollégium udvarán! Melyik egyetem büszkélkedhet még ezzel? És ennyi aktív diákszervezettel? Ennyi lelkes hallgatóval?

Rendszeresen az az érzésem, hogy ezen az egyetemen mindenki szervez valamit! Állandóan pörgünk, és mindenki megtalálja a helyét. Ha pedig nincs még olyan szervezet, ami megfelelne az elképzeléseinek, van lehetôség új kezdeményezések kibontakoztatásának.

Nem a pénz motivál, amikor a közösségért teszünk! Dolgoztam olyan diáklapnál, ahol fizetést kaptunk a cikkek után. Itt a hallgatókért írunk. És a hallgatókért dolgozik az összes többi szervezet is! „Mert itt jobb, mint otthon” Végezetül elmesélem, miért jobb a Pécsiközgázon, mint otthon, Budapesten.

Mert itt mindenki nyitott, barátságos, érdeklôdô. A szerkesztôség akkor még idegen tagjai tárt karokkal és hideg sörrel fogadtak a gólyatáborban – sôt, a fôszerkesztô útközben még telefonon is tudatta, mennyire várnak. Az egyetemen sosem érzem magam egyedül, és a társaim nem rohannak haza fejvesztve óráik után – mert szeretnek itt lenni!

Büszke vagyok a Pécsiközgázra, mert a legjobb akar lenni, és az is! •

97

JUBILEUM

XVI. évfolyam, 2008-2009

Az élet a legjobb méreg…

A józanság azoknak való, akik nem bírják a drogokat!

Csak annyit érzek ma, hogy lebegek, a semmi puhán körbevesz, üres vagyok belül, mintha héliummal lennék teli. Lebegek, repülök... de hopp, valami megakaszt, valami nem hagy tovább emelkedni, valami, aminek a lánca a mellkasomhoz van erősítve.

Szerzô: az ÉLET Mi lehet ez? Miért van rajtam? Hova vezet?

Mi van a másik végén? Miért nem enged tovább repülni? Mit tegyek? A legjobb lesz, ha elvágom, hiszen hív a végtelen, a szabadság, az ismeretlen. Igen, elvágom! Elvágom, de mivel? Talán, ha megkeresem a másik végét, megszabadulhatok tôle! Rendben, gyerünk!

Elindulok visszafele, kapaszkodom a láncba, húzom magam egyre lejjebb és lejjebb.

Furcsa érzés van a tenyeremben, bizsereg, amikor hozzáérek a láncszemekhez. Mintha valami be akarna jönni a bôrömön keresztül.

A láncon nincs semmi, csak láncszemek, egyszerû hétköznapi láncszemek, még a gyártó neve is beléjük van vésve, meg valami dátum. Milyen furcsa, hogy a gyártó az én nevem viseli, milyen idióta ad ilyen nevet a saját cégének? De nem is ez a lényeg, nekem dolgom van, meg kell oldanom a kis problémám. Mászok egyre mélyebbre, változik a környezet, már nem ugyanaz, kicsit mintha sötétebb lenne, a távolban pedig egy apró fehér pont, egyenesen a láncom alatt, az lehet a vége! Leírhatatlan az öröm, amit most érzek, mindjárt vége az egésznek, és szárnyalhatok. Csak tovább kell mennem, nem tart már sokáig, kezeim szüntelen dolgoznak, húznak a célom felé. Még mindig bizseregnek, de nem érdekel, csak oda akarok érni, meglátni mi AZ, ami visszatart! Egyre gyorsítom az iramot, a kezeim már égnek, sajognak! Mitôl van ez, hiszen sima a lánc, nincs rajta semmi, amivel megsérthettem volna magam! És ekkor belém nyilall egy kép, egy folyosó! Érdekes, nagyon ismerôs, mintha kötôdnék hozzá. Nem érdekel, nekem feladatom van! Mászok tovább, a kezem már elviselhetetlenül fáj, de nem sérült, még egy karcolást sem látok. Tovább kell mennem, tovább kell küzdenem, érzem! Rakom a kezem egymás után, és minden egyes érintéssel valami nekicsapódik a tudatomnak, rövid ideig, de áttörô erôvel. Egy ajtó, egy ágy, ruhák, egy arc, egy asztal, egy ablak,

98

és még sok apróság, amit képtelen vagyok felfogni. Jártam már itt, ezt biztosan tudom, valahonnan ismerôsek ezek a tárgyak, de honnan? Hogy lehetnének ismerôsek ezek, amikor itt élek a nagy semmi közepén? Pihenek egy kicsit, a fájó kezeimet kicsit kímélem, várok még pár percet, ezen már nem múlik, ennyi áldozatot megér az egész. Folytatom, mert ez így helyes, megfogom a következô szemet, újra robban a kín, mintha nem is pihentem volna, újult erôvel robbannak rám a képek és valami bizarr dolgok, nem képek, de kezdenek kitölteni, már nem vagyok teljesen üres. Olyan, mintha már régóta velem lennének, mintha a részeim volnának. Tovább megyek, gyûjtöm magamba ezeket a képeket, érzéseket, hiába fájnak, mégis kellemesek. Kezd körvonalazódni valami bennem. A szoba, a folyosó kötôdik hozzám, ebben a világban járhattam valamikor, régen, nagyon régen. Töprengésembôl egy kényszer ébreszt, mennem kell tovább!

Megfogom a következô láncszemet…

BUMMM!!! Újabb fájdalmas ütközés a tudatomban, egy arc. Mászom tovább, az arcok pedig egyre jönnek, van köztük mindenféle, és mindegyik ijesztôen ismerôs. „Kik vagytok?!” – ordítom fájdalommal vegyes tehetetlenséggel. Ôk csak jönnek, egyre csak jönnek minden egyes láncszemmel, egyre erôsebben, követelôzôn. Nem hajlandó egyik sem válaszolni, csak beletörôdve sorsába nekem jön, belém bújik, és meg sem áll addig, míg tudatom pajzsán rést ütve részemmé nem válik. A fehér pont már egy kisebb lyukká nôtte ki magát, oda vezet a láncom, ott a célom, nem számít, mibe kerül, de el fogom érni! Ebbôl erôt tudok meríteni a végsô rohamhoz, megyek, mászok nem törôdve a fájdalommal, a kábasággal, egyre gyorsítok, a lyuk szélesedik, tágul, közel a cél! Én csak megyek, török elôre rendületlenül, egy pattanást hallok, mintha az egyik láncszemet elroppantottam volna, csak egy pillantásra méltatom. Vala-

mi hozzá volt csatolva az én láncomhoz, egy másik lánc, azt roppantottam el. De nem érek rá ilyeneken gondolkodni, mindjárt a célnál vagyok, és végre szabad lehetek. Már csak egy láncszem és átérek a fénybe! Amint ráteszem a kezem, valami megint átszalad rajtam, olyan erôvel, hogy az eddigi fájdalmak eltörpülnek mellette, ez a valami nem marad, de elvisz valamit, amitôl újra üresnek érzem egy részem, és tudom, hogy azt nem fogja feltölteni semmi. Egyvalamit ez a jelenés azért hátrahagy, a felismerést, hogy az imént elszaggatott lánc tartott a magasban, próbálok utánakapni, küzdeni az elkerülhetetlennel, meg akarom szerezni a láncot és visszakapcsolni magamhoz, újra a magaménak tudni, de már messze van, elkéstem vele. Elkéstem vele, ez a gondolat tölt el. A fehér lyuk pedig beszippant. „EZ ÍGY NEM JÓ!!!” – kiáltom, ahogy a torkomon kifér.

Ordítva ébredek, pedig nem is aludtam.

Az orrlyukaim kitágultak, verejtékben fürdök és érzem, hogy az erek dagadnak a nyakamon. Az ismerôs szobában ülök, de valami nincs rendjén, valami hiányzik. Üresnek érzem magam. Nem lettem szabad. Nem tudtam elszabadulni. Nem is szabadulhattam volna soha, már tudom, csak a lebegést és a vele járó gondtalanságot tudtam volna fenntartani. Visszagondolva, ennél csak jobb lehetett volna. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XVII. évfolyam, 2009-2010

Öreg gólya, nem vén gólya

JUBILEUM

Rendôrségi jegyzôkönyv feljelentésrôl

Amellett, hogy szinte mindenki remekül érezte magát, az idei gólyatábor korántsem volt botrányoktól mentes. Míg mi gondtalanul szórakoztunk, a hatóságok bizony egész idő alatt keményen dolgoztak. A Balatonberényi Önkormányzat Levéltárának szigorúan őrzött páncélterméből sikerült kimenekítenünk (kilopnunk) az alábbi okiratot. Írta: Laresz Feljelentést tesz: özv. Szabó János nyugdíjas; született: 1942. 05. 16.

Jelen vannak: Kiss Mihály rendôr százados; Balogh Gyula jegyzô „Kérem uraim, én tisztességes, békeszeretô polgár vagyok, de ami itt történt az elmúlt napokban, az tûrhetetlen! Az egész augusztus 24én kezdôdött, amikor is kis községünk, Balatonberény nyugalmát a különféle csoportokban folyamatosan érkezô diákok neveletlen viselkedése borította fel. Az elsô pillanattól kezdve hangoskodtak, bár ekkor még nem bosszantottam fel magam különösképpen, hiszen csak pár kék pólós huligán zajongott, miközben gyermekrajzzal díszített zászlókat lengettek. A többi gyerek illedelmesnek és jól neveltnek látszott, hasonlóan a minden évben itt megszervezett matektáborba érkezô diákokhoz. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Képzeljék el, hogy ezeknél minden éjszaka szólt a muzsika, már ha ezt annak lehet nevezni.

Egyik éjjel véletlenül sikerült meglesnem, hogy a part mellett, egy nagy sátor alatt „szórakoztak”.

Nem is értem már a mai kölyköket, az én idômben mi még ténylegesen táncoltunk, ezek meg csak vonaglottak ide-oda. Mivé lesz így a világ? Azt hiszem, meg sem kell említenem, hogy így a szokásos éjszakai horgászásomat is fel kellett adnom, hiszen ekkora ricsajban kinek van kedve hozzá? Meg persze a halak is megijedtek, és északra vándoroltak.

De azt mondom, ezeket még elviseltem volna, nem célom nekem senki jókedvét elrontani, de 25-én már tényleg elszabadult a pokol. Mindenki úttörônyakkendôt viselt, még emlékszem annak idején, mi is hangosan skandáltuk a különbözô dalokat, de ami itt ment kérem szépen, az egyszerûen förtelem, meggyalázása ennek a szép hagyománynak. Torkaszakadtukból üvöltözték a trágár szavakkal tarkított szövegeket egész nap, fôként esténként, amikor az ember egyébként pihenni szeretne. Pedig egyik-

másik fiú vagy lány még egész értelmesnek is látszott, de úgy tûnik az alkohol rendesen megoldotta a nyelvüket. Merthogy volt az is, nem is kis mennyiségben. A saját szememmel láttam, mikor egyszer véletlenül pont a kerítés mellett sétáltam, hogy hogyan fogynak el a teli üveg vodkák és borok egy szempillantás alatt. Felmerült bennem a kérdés, és azt hiszem mindenkiben felmerült volna, hogy ezt tud csak ez a mai fiatalság?

Inni és káromkodni?

Egyik nap aztán a boltnál sikerült szóba elegyednem egy kislánnyal, ha jól emlékszem Pék Líviának hívták, aki elmondta, hogy minden este vetélkedôket tartanak, és hogy aznap lesz az egyik legizgalmasabb. No, gondoltam, megnézem magamnak ezt, mindig is szerettem a különbözô vetélkedôket a tévében, örültem, mikor megtudtam, hogy ilyesfajta dolgok is zajlanak ezen a sátántanyán. Viszont ami itt fogadott, az még az eddigiek tudatában is megrázó élmény volt.

Mindenki vetkôzött, ivott, egymást nyalogatták, mintha az alapvetô emberi erkölcs teljesen kihalt volna. Hatvanhét évem során még összesen nem találkoztam annyi szennyel, mint az itteni esti vetélkedô alatt.

Végre 26-án hasznos dolgoknak is tanúja voltam, mikor véletlenül pont arrafele ballagtam.

Gondolom valaki a piros pólós, vezetôségnek tûnô emberek közül észbe kaphatott, hogy rossz irányba terelôdik az ifjúság, és az egész rendezvény, és különbözô sportversenyeket szerveztek. Ezzel a történettel kicsit enyhíteni

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

szeretném a feljelentésem körülményeit, talán nem is kell mindegyiküket börtönbe zárni. Tudják, ifjú koromban én is nagyon jól futballoztam, akár válogatott is lehettem volna, de apám azt mondta, hogy villamosmérnök leszek, így hát villamosmérnök lettem. Akkor még létezett fegyelem és szigor, de úgy veszem észre, ez manapság már teljesen kihalt.

Augusztus 28-án reggel végre véget ért ez a rémálom, hazament mindenki, gondolom azért, hogy otthon folytassák ugyanazt, amit itt elkezdtek. Bár, ahogy láttam sokkal kevesebben távoztak aznap, mint ahányan elsô nap jöttek, nem tudom mi történt a többivel, esetleg lefolytathatnának egy nyomozást ez ügyben is. Balatonberény, 2009. 08. 31.”

Szerkesztôi megjegyzés: Információink szerint, a helyi hatóságok a nyomozást megszüntették, miután ráébredtek, hogy nincs 250 szabad férôhelyük a helyi fogdában. Szabó János most már békésen tölti nyugdíjas napjait, bár néha még véletlenül betér egyegy szórakozóhelyre, és másnap feldúlva elmeséli a szomszédoknak, hogy mi minden erkölcstelen dolog zajlik a mai világban.

A szervezôknek, senioroknak, senoritaknak köszönjük, hogy mindezt lehetôvé tették, felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk. Egyébként mindenki szerencsésen hazakerült, bár van, akit azóta egy elôadáson se látott senki, de az Estben többször is felbukkant, tehát semmi ok aggodalomra. •

99

JUBILEUM

XVII. évfolyam, 2009-2010

Multikulturalitás és globalizáció Mit jelent ma magyarnak lenni?

Hazánk is száguld a globalizáció útján - ezt üvöltik nekünk nap, mint nap a média, a politika, az oktatás, a vállalatok, a gazdaság, de még saját anyanyelvünk is. A szemünk láttára halványulnak nemzetünk értékei, mi mégis egyre ritkábban állunk meg elgondolkodni, érdemes-e beállnunk a sorba. Írta: Lillus A világ dolgaitól elszeparált hallgatótársaimnak a globalizációról dióhéjban: országhatárokat, kontinenseket áthidaló gazdasági folyamat, multinacionális vállalatok harca a piacok megszerzéséért, illetve a termelési tényezôk szabad áramlásáért. Mivel a multik gazdasági jelentôsége több mint nagy, ez túlmutat a gazdaság területén, érinti és befolyásolja a politikai döntéshozatalt, és formálja számos ország kultúráját is.

Mi jut mindebbôl nekünk, a közép-ke-

100

let-európai, nagy múlttal rendelkezô, de mára több sebbôl vérzô kis országnak?

Az ígéretek szerint csupa-csupa pozitívum. Nyitás a nyugati piacok felé, felzárkózás, stabil közös valuta, külföldi munkavállalás lehetôsége, beáramló külföldi tôke, kedvezô hitelek, jólét a szegénységgel és gazdasági hanyatlással küzdô országokban, multikulturalitás, tanulási lehetôségek, hatékonyabb technológiával készülô, olcsóbb termékek beáramlása – nem feltétlen ebben a fontossági sorrendben. Mind nagy lehetôség az elôrelépésre, ez tagadhatatlan. Mindre szükségünk is van a talpra álláshoz, életben maradáshoz, fellendüléshez. Azon-

ban nem mind rendelkezik a szememben (és még tömegekében a világon) kellô vonzerôvel, ha figyelembe vesszük a veszteségeket, melyeket ezek által elszenvedünk.

A Fészek összes oldalát megtölthetném, ha minden negatívumot ki szeretnék fejteni, de ettôl a Kedves Olvasó és jómagam érdekében inkább eltekintenék.

Beszéljünk csak a kulturális változásokról. Multikulturalitás – ez a globalizációpárti nyugati politikusok válasza, ha az ellenzôk a témát feszegetik. A kifejezés alatt nemzeti kultúrák hosszú távú egymás mellett élését értjük, amely létrehoz egyfajta egyveleget, melyben az egyes

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

XVII. évfolyam, 2009-2010

nemzeti kulturális szférák (vallás, nyelv, folklór) elveszítik érintetlenségüket, egymástól szorosan függô helyzetbe kerülnek.

Mindez gazdasági-katonai erôfölénybôl, függôségbôl származik, az egyetemes világrend kialakulása számunkra így sokkal inkább kényszer, mint közös megegyezésen, értékrenden alapuló cél. Ennek értelmében tehát homogenizálás alárendelt áldozatai vagyunk, nyugati mintára, életünk minden területén.

Következmények? Mivel történelmünk során hasonló szituációval eddig nem találkoztunk, hosszú távú eshetôségeket felvázolni bátor próbálkozás. Belátható idôtávon (évtizedek) azonban számos következményt ismerünk. A lokális kultúrák egyre inkább elveszítik sajátosságaikat, értékeiket, az angol világnyelv-funkciójának hatására talán nyelvi értékeiket is. A gazdasági-, politikai, és országhatárok szinte teljesen elmosódnak. A szegények és gazdagok közötti szakadék tovább mé-

lyül. Emiatt a szegényebb országokból az értelmiségi réteg kivándorol, a szegények marginalizálódnak. A mai fejlôdô országok példáján pedig nem nehéz elképzelnünk, hogy merre változik a kultúra, ha az embereknek ételre sincs pénzük.

Magyarországnak lehetôsége, esélye sincs, hogy megálljon ezen az úton, véleményem szerint a jelen gazdasági helyzetben nem is lenne tanácsos. Azonban gondolkozzunk el! 2000 éves történelmünk során ôseink milliói adták életüket azért, hogy Magyarország független, elnyomástól mentes, büszke állam legyen. Kérdezem én, mindezekbôl bennünk, mai fiatalokban csak a Himnusz és a Szózat sorai maradtak meg? Nagyjaink foroghatnak sírjaikban, látván, hogy mostanra nem csupán területeinket, hanem kultúránkat is fokozatosan elveszítjük. Ezzel ellentétben a mindössze öt évszázados kultúrával rendelkezô USA az egyik legbüszkébb és leginkább hazafi nemzet a világon, és minden bizonnyal eszükbe sem jutna el-

fogadni azt, amibe a világ országait belehajszolják. Középút is létezik: az iszlám és a buddhizmus a globalizációnak csak a gazdasági vonatkozásait fogadják el, a politikára és kultúrára vonatkozó mellékágait szigorúan kizárják.

Léteznek tehát választási alternatívák, és ezeket a döntéseket elsôsorban nem a politikának kell meghoznia, hanem nekünk, magyaroknak. Ôrizzük meg gyökereinket, legyünk büszkék nemzetünkre, ha a jelenére nehezünkre is esne, tekintsünk hát vissza múltjára! „Áldjon, vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell”! Ez ránk ugyanúgy érvényes, mint volt a XIX. század szabadságharcosaira, és mint a történelem minden magyarjára. Úgyhogy amíg tehetjük, ne meneküljünk egy jobb világba, és hagyjuk cserben a valódi hazánkat!

Ne csukjuk be a szemünket és felejtsük el mindazt az áldozatot és küzdelmet, amit ôseink értünk hoztak, bennünk hordoznak. Hat és fél milliárd hontalan vagy tízmillió magyar közül hova akarsz inkább tartozni? Én magyar vagyok. •

"És mond: Honfi, mit ér epedô kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendôvel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derûl!"

Kölcsey Ferenc

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

101

JUBILEUM

XVII. évfolyam, 2009-2010 Miért pont ma, miért pont Velem? Hagyj békén!

És mégis süt a nap! Írta: Wera Fényképezte: Laresz Egy padon ülök, bámulok a semmibe. A nadrágom csupa sár, a lábam fáj, a fejem nehéz. A táskám szíját még érzem a vállamba mélyedni. Szar napom van. Magam mellé zuhantam. Kerestem valamit, de nem találtam. Talán egy másik padot, egy másik városrészt, egy másik várost, talán valamit, ami nem olyan sáros. Egy olyan helyet, ahol nincsenek földbe markolt mélyedések, ahol nem kell a bámészkodókat kerülgetni, akik egy mélyre ásott gödröt bámulnak, vagy egy szétbombázott teret körül ölelô fémhálóba kapaszkodva me-

rengenek az élet rejtelmein és felfedezik magukban a rég elfojtott, gondosan elsüllyesztett szakembert… Ma a munkásokat se bírom. Néznek, röhögnek, semmit se értenek.

Elôre hajtom a fejem, fekete kócos tincseim a szemembe tolulnak. Nem akarom látni. Pedig jön! Felém tart! Talpig mosolyban, csinosan, sártalanul, szôkén, mosolyogva és bosszantó jókedvvel fûszerezve.

Leül mellém! A táskámat hanyagul félre löki. Nem érdekli a sár, az emberek. Jó kedve van, magabiztos, mindenre tudja a választ, és élvezi a múló zápor után megindult nyüzsgést.

– Mit csinálsz itt? – kérdezi mosolyogva – Hagyj békén! – elfordulok, de nem ér-

102

dekli!

– Mit csinálsz itt?

– hajthatatlan!

– Ülök!

– Azon belül?

– Ülök egy padon és bámulok a semmibe. Hagyj békén!

– Miért? – meg tudnám fojtani egy kanál vízben. Mit mosolyog? Minek örül ez ennyire? Miért nem látja a koszt, a tömeget? Miért nem zavarja, hogy ha haza akarunk jutni, haditervet kell készíteni, gondosan kitalálni, hogy merre menjünk, ahol nincs lezárva minden?

– Mi közöd hozzá? Hagyj békén, nem érdekelsz, idegesítesz! És különben is minek örülsz ennyire?

– Süt a nap és csicseregnek a madarak! Nem elég ez Neked? (– Nem, nem

rosat szereztem és állandóan a szemembe csúszott, nagyon poén volt. Állítólag vagy 13 000 m2-es lesz. Korszerû, a mai igényeknek megfelelô regionális könyvtárat és tudásközpontot rendeznek be benne, és alkalmas lesz közösségi, kulturális és szabadidôs programok befogadására is. És ez még semmi! Ide kerül át a mi könyvtárunk is. A könyvtárakat egy pinceszinti – hogy is hívják – tömörraktár, vagy valami ilyesmi szolgálja majd ki. A polcok, az olvasótermek, a folyóirat olvasók és a tanulóhelyek az épület I-III. emeletein lesznek kialakítva. A IV. emeleten lesz elhelyezve a zenei könyvtár. El tudod képzelni, hogy milyen jó lesz majd ott tanul-

elég, ordítanám az arcába, de úgyis folytatná). Tegnap elmentünk a Kaptárba. Hihetetlen volt.

A szakmai vezetést Balázs Mihály DLA, Kossuth-díjas építész, az épület vezetô tervezôje tartotta.

A találkozó az épület elôtt volt, az Universitas utcában, az építkezés bejáratánál. És képzeld kötelezô volt a védôsisak viselése – Én egy pi-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XVII. évfolyam, 2009-2010 ni? És milyen pompás lesz a kilátás!

Annyira várom már!

– És? Remek lesz, tényleg! Most majd még meszszebbre cipelhetem azokat a dög nehéz könyveket.

Tényleg szuper. Ráadásul tuti, hogy valami hihetetlen modern és halandó ember számára használhatatlan technikával lesz berendezve, amihez még az ott dolgozók se fognak konyítani egy leheletnyit sem.

Frankó…

– Ne legyél már ilyen lehetetlen. Ez még nem minden! Lesz még két, egyenként 200 fôs elôadóterem is, amiket majd mi is használhatunk. Ja, és majd elfelejtettem: lesz még számos kutatószoba, meg számítógépek, gyorsabbak és jobbak, mint amik itt vannak. Hát nem lesz szuper, hogy sokkal több mindent el tudunk majd intézni sokkal rövidebb idô alatt? És még gyerekkönyvtár is lesz játszószobával. Szerintem egy mo-

dern, kulturális közeg, ahol szórakozhatnak is a kicsik, nagyban segíteni fogja, hogy a jövô nemzedéke többet olvasson és élmény legyen Nekik a tudás felfedezése. Ugye milyen fantasztikus?

Mondd!

Mondd, hogy Neked is tetszik a gondolat!

– Persze fantasztikus! Nem elég az, hogy ide-oda rohangálha-

tok az egyetem és a könyvtár között, még kerülgethetem is az anyucikat, hevesen tiltakozó és üvöltô szeme fényeikkel együtt. Tényleg frenetikus. Nem hagynál végre békén?! Tényleg nem érdekelsz! Az építkezések csúszni fognak, nem lesz rendes járda, és holt biztos, hogy lespórolják a pénz felét, és átadás után fél évvel kezdik elölrôl a toldozást-foldozást…

– Mi bajod van tulajdonképpen? Fülig sáros vagy, kócos a hajad és sáros a ruhád. Mikor otthagytalak, épp egy helyes fran-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

cia fiút igazgattál útirányba, hogy hol találja az EKF-es infópultot. Akkor még igazán elemedben voltál!

– Elcsúsztam egy rosszul visszarakott macskakövön. Elszakadt a táskám pántja, beütöttem a lábam, és lehorzsoltam mindkét tenyerem. Ennyi elég?!

– Neked úgy tûnik, igen. A táska régi volt. A sebek begyógyulnak, és nézd, a nap is ki sütött. Gyere, menjünk! Találtam egy helyes kis kerülô utat! Gyönyörûek a házak, régiek és különlegesek és van ben-

ne egy helyes kis kávézó, ahol mennyei forró csokit lehet kapni. Emlékszel? Valami olyasmit, mint abban a francia középkori kisvárosban, valahol Toulouse mellett!

– Igen emlékszem…

Felálltam, körülnéztem. Tényleg süt a nap. Leporoltam a megszáradt nadrágomat. Megmostam a kezem egy utcai csapban, és pár biztostûvel megreparáltam a táskámat. Néhány hanyag mozdulattal egymás mellé igazgattam szôkefekete tincseimet, és elindultam, hogy igyak egy forró csokit. Valami olyasmit, mint valamikor, valahol Toulouse mellett… •

103

JUBILEUM

XVII. évfolyam, 2009-2010

No de akkor a gepárd mit egyen?

Sok aspektusa kering a közfelfogásban a vegetáriánus fogalomnak és az életmód miértjeit illetően. A legfontosabbról azonban nem beszél senki. Írta: yogeebear Vers: Laresz Plázában a hurkatarkós kopasz meg a pinkfeszülôs, leopárdmintás, tûsarkú, szôkített cicusa közt zajlott a következô beszélgetés.

– Két bigmek meg egy középkrumpli. (gondolkodik) Meg egy sajtburger.

– Ugyan, báránymókica, tudod, hogy vegi vagyok!

Szögezzük le: nem vagyok vegetáriánus. De mindazok nevében, akik azok, engedjétek meg, hogy ezúton üzenjem a fenti delikvenseknek: Hát

kösz!

Ha vegetáriánus vagy, mert nem akarod, hogy szegény állatok szenvedjenek, akadályozd meg, hogy a kardszárnyúak pingvineket egyenek. Hogy a kakasok ne viaskodjanak a tyúkokért. Hogy a macskád gabonán kívül bármi mást egyen. És ha már ott vagy, békítsd ki az oroszlánokat az antilopokkal, gyôzd meg a nemzeteket, hogy a háború nem is olyan mókás, és hozd el az örök boldogságot.

Vagy nôj fel.

Ha vega vagy (értsd: nem eszik állati származékot sem, pl. tojás, tej, stb.), mert a kecskének fáj, hogy elveszik a tejét, had jegyezzem meg, hogy egy narcisztikus, figyelemhiányos kislány vagy.

Ha vegetáriánus vagy, mert egészségesen akarsz élni, fogadd minden tiszteletem.

Ha vegetáriánus vagy, mert fel tudod mérni, hogy ez az életmódváltás milyen következményekkel jár a közvetlen és a globális környezetedre nézve, meg kell, hogy dicsérjelek.

A legtöbb ember feleannyira nem nyitott, mint Te. Ez utóbbi kategóriának tagjai minden bizonnyal tisztában vannak az „ökológiai lábnyom” fogalmával.

Az ökológiai lábnyom azt a föld- és vízterü-

104

letet jelöli, amely szükséges az emberi popu- számuk ezért a füves területek nagyságától láció összes forrásszükségletének teljes ki- függ, és ennek megfelelôen alacsony is. Ha elégítéséhez. Ez magába foglalja a lakhelyünk többen lennének, néhány egyed éhen puszterületét, az áram-, víz-, gáz-, olaj-, fa- és tulna, és egy idô után újra helyreállna az ereegyéb anyagfogyasztásunkat, de szerepet deti piramis. Mi azonban ezt megkerültük. kap a tejes doboz elô- Minden élet értékes. Minden forrást pótolhaállításához szükséges terü- tónak gondoltunk. Tulajdonképp kiirthatnánk let és a széndioxid-kibo- még egy pár millió négyzetkilométer erdôcsájtás semlegesítésére területet, hogy helyet csináljunk a gabonafölszükséges földterület is. deknek. De a levegô széndioxid-arányára Vegyünk egy egyszerû nézve annyira nem lenne kedvezô. példát. Tegyük fel, hogy Ha azt vesszük tehát, nem az a probléma, választhatunk szója és hogy ragadozunk. Hanem hogy túl sokan vasertés fasírozott kö- gyunk. zött. Ízre nincs sok Tudunk takarékosan élni. Megvan a techkülönbség, tápértékre nológiánk. Napelemek, infra-fûtésrendszerek, még annyira sem. De meg- takarékos izzók, biomassza-projektek, megesszük a disznóhúst, mert az újuló energiaforrások, amit csak akarunk. De biztos jobb. Pedig egy kiló ser- sajnos ki kéne próbálnunk valami olyat, ami a téshús kitermeléséhez hússzor szomszédnak nincsen. És ugye, milyen rémes annyi terület szükséges, mint egy kiló szójáé- lenne, ha ez lenne az öregasszonyoknál a vahoz. Ezen a ponton lehet vitatkozni, hogy a sárnapi pletyitéma. sertéstenyészethez ugyanVegetáriánusnak lenni nem annyi hely kell, mint a szónehéz.

Tökéletesen fedhetjük A hétvége lassan eltelt, Tamáska az ágyból felkelt? jatermesztéshez. Ez megnapi szükségleteinket állati Biztos, hiszen hogy aludna, lehet. De a disznót is etetni származékok kerülésével is.

Mikor nincsen kész a munka. kell. Ez a feladat viszont Egészségesebb életmód, kemár rettenetesen helyigévésbé vagyunk fogékonyak Tudja ô, hogy meg kell írni, nyes. Az alatt a pár év alatt betegségekre, jobb a közérSegítséget nem mer kérni, ugyanis annak az egyetlen zetünk, és így tovább. Na de Önállóan, ahogy szokta, sertésnek, aminek a húsát mit szólnának a többiek?

Bár meglenne lapzártára! elfogyasztjuk, saját súlyáMegint rólam beszélnének. nak többszörösét kellett Késô bánat, most már mindegy, Már csak az kéne…

Tôle mindig elôbb kérjed! elfogyasztania ahhoz, hogy Sok indokból lehet az emDe azért még reménykedem, szép dundira cseperedjen. ber vegetáriánus. Ezeknek a Hogy vasárnap beérkezzen.

A természetben is csak jó része hasznos és tiszteletúgy mûködhet a húsfore méltó. Azt viszont kevesen Feküdj tehát neki Yogee, gyasztás, hogy a piramis hinnék, hogy kihatással van Tudod, ez már nem az ovi. csúcsa felé haladva az környezetünkre és a bolygó Írd le amit gondolsz gyorsan, egyedek száma egyre kapacitásainak kihasználtsáAztán alhatsz is nyugodtan. csökken. Leegyszerûsítve gára, az egyensúly a terméúgy is mondhatjuk, hogy szetes jólétbôl a mesterséegy oroszlánra jut száz vaddisznó. Egy vad- ges, ideiglenes jólét felé történô kibillenésére. disznóra jut száz csiga. Egy csigára jut egy Így hát legközelebb, ha valakitôl azt hallod, négyzetméter füves terület. Egy oroszlán „Ne egyél annyi csirkét, mert jön a globális fenntartása ezeknél a számoknál tízezer felmelegedés!”, ne hülyézd le.• négyzetméter termôterületet igényelne. Lét-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XVII. évfolyam, 2009-2010

Na de mi lett a rondákkal?

JUBILEUM

Keleten a helyzet változatlan

Bizonyára sokan láttátok a Vektor című nagy sikerű Mátrix paródiát, amelynek esszenciáját - a képtelen poénok mellett - a mélyreható és elgondolkodásra késztető társadalomkritika adta. Az emberi butaság modellezéséhez remek alapot szolgáltat a magyar zenei főáram, így felmerül a kérdés: ugyan ki hallgat ilyet? Írta: Endre Még mielôtt nekilátnánk ostorozni kis hazánk kétes érdemû ikonjait, le kell szögeznünk, hogy nemcsak a Lajtától keletre kilátástalan a helyzet. A Kárpátok közt csupán annyiban számít egy fokkal esetlenebbnek, mert megpróbálja nyugati mintára csökevényesíteni saját arctalanságát.

A sémák adottak, csupán keresni kell pár paprikajancsit, akik a trendhullám elhalásáig elvonaglanak a tizenöt perces rivaldafényben, a plebs legnagyobb örömére.

Azon magyar zenekarok, amelyek konzekvensen másra törekednek, kérlelhetetlenül a „föld alá” taszíttatnak. Persze ma már az underground sem ugyanazt jelenti, mint mondjuk húsz éve. Bizony, trendi lett nem trendinek lenni. Ikszdé. De tudtátok, hogy van már példának okáért magyar Jonas Brothers (BNF a nevük) is? Nem? Pedig remekül mutatnak a magyar Tokio Hotel (Anti Fitness Club) vagy a magyar Rihanna (Hien) mellett.

A zenei igényesség és a minôségre való törekvés mostanra csupán a reménytelen naivak illúziója. Jól bizonyította ezt a PEN hömpölygô tömege által ignorált Barabás Lôrinc Eklektric koncert is. Persze tudom én, már nem divat, hogy a zenészek képzettek is legyenek, de azért meg kellene valahol húznunk a határt. És jóval a Siralmas Popsztárok szintje felett.

Miként jutott a világ oda, hogy ma már elég a sikerhez kvázi-meztelenre vetkôzve, affektáló hangon azt nyekeregni a tv-ben, hogy: blahblah-blah – ennek bizonyos szempontból nyilvánvaló okai vannak. Elegendô csak megnézni a zenetévék kínálatát. Elévülhetetlen

érdemük van az ingerszegény környezet megteremtésében. Van itt mindenféle személyiségfejlesztô mûsor. Úgy butulsz, ahogy csak akarsz. Személyes kedvencem az „Öribari kerestetik”, amelyben Paris Hilton kegyeiért vetélkednek elmebetegek. Tekintve, hogy valóságshow-ról szóló mese is létezik, és már gyerekkorban elkezdôdik az agymosás, jelen helyzet nem meglepetés. Persze a csatornánál mindenre tudják a megoldást. Két hét alatt sportolót, mérnököt, vagy talán még ûrhajóst is faragnak belôled. Ehhez elôbb mindössze hülyét kell csinálnod magadból ország-világ elôtt fômûsoridôben. Ugyanakkor tévedés azt gondolni, hogy bárhol is erényként kezelnék a szürkeállományunkat, ez ugyanis nem értékelési szempont a Szekszivagynem esetében.

Hogy ne csak a fényes doboz csatornáit szapuljuk, érdemes elôvenni a rádiókat is.

Itt ugyan csak a fülünkre hagyatkozhatunk, mivel nem látjuk az egyes elôadók klipjeit (legtöbbször szerencsére…), de a felvilágosultabbak valószínûleg gyakran megbotránkoznak. Vagy csak szimplán eszükbe nem jut rádiót hallgatni (legalábbis magyarokat). Ha megnézzük a heti slágerlistákat, amelyek nagyrészt fedik a tévés listákat is, szinte ugyanazokat a dalokat találhatjuk meg rajtuk. Az embereknek természetesen eszükbe nem jutna olyan kompozíciókat hallani, amelyekben nem fél percen belül érkezik a bugyuta, de megjegyezhetô dallamokra épülô refrén. Minden így van jól, nem szükséges mélyebbre ásni, hiszen a nagykiadók elénk teszik, amire szükségünk van. Vagy a listák netán nem azt tükröznék, amit szeretünk, hanem azt, amit az öltönyös úriemberek akarnak? Ugyan, szó sincs róla. Nincs abban semmi furcsa,

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

hogy a rangsor felének lemezeit két-három kiadó adja ki.

A nagytesók tudják, hogy mi kell a népnek. Itt bárki lehet sztár, csak elég korlátoltnak kell lennie, ahhoz, hogy belemenjen a játékba. Kiöltöztetik melegnek, transzvesztitának, prostituáltnak, vagy netán mindháromnak egyszerre, aztán kilökik a nagyérdemû elé. Panem et circenses, igazi majomparádé. Celeb leszel vagy csöves? Hiába boldogít a tudatlanság, azért annyi eszük van a delikvenseknek, hogy egy kis aprópénzre váltsák a „tehetségüket”. De ez legkevésbé az ô hibájuk. A bankot úgyis azok viszik, akik ugyanúgy röhögnek a tévé elôtt ezeken a szerencsétleneken, mint bárki más. De hátrébb az agarakkal, nehogy már én kérjek elnézést.

Hogy teljes legyen az örömünnep, minden évben díjakkal is megjutalmazzák – szûk családi körben, jobb híján – magukat.

Na, mit nem találok mondani, hiszen ezek közönségdíjak. Amúgy megkérdeztek errôl minket is? Mert ugye mi lennénk a közönség. Vagy elég minden évben, minden kategóriában kábé ugyanaz az öt-hat jelölt? Én úgy tudom, évente több száz lemez jelenik meg, az internet világában nem lenne nehéz megoldani, hogy akár mindegyikre szavazhassanak hazánk szépen fésült fiai és leányai. Jaj, de persze így is-úgy is az a göndör hajú, rúzsozott szájú srác nyerne, mert olyan kis cukimuki, meg olyan szívet melengetôen énekel a szerelemhez, hogy mentse már meg. Óh, majd elfelejtem, vannak nekünk tehetségkutató mûsoraink is. A magyar R’n’B sztárok zöme innen érkezett. Az a baj, hogy nem tudom eldönteni, hol is hallottam már az összes számukat. Na, mindegy, nem is fontos. Ugye nektek is az a kedvenc részetek a mûsorban, amikor azok szerepelnek, akik nem is tudnak énekelni? Be kell vallanom, szerintem az módfelett szórakoztató. •

105

JUBILEUM

XVIII. évfolyam, 2010-2011

Bun és bunhodés

E két szó hallatán gondolhatnánk Dosztojevszkij első érett regényére, de most ássunk mélyebbre. Egészen lelkünk belsejéig. Ahány ember, annyi lélektükör: egyikben sem találnánk meg ugyanazt. Mindenkinek mást takar a bűn kifejezés, s mindannyian különbözőképpen éljük meg a bűnhődést – már ha átesünk rajta. Írta: Pró Elgondolkodtál már, mi a bûn, és mi esik azon kívül? „Tilalom? Más tiltja! Bûn? Nekik, s ha kiderül!” – állítja Szabó Lôrinc Az Egy álmai címû versében. Biztos mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, hogy senkinek sem mertük elmondani a vétkünket, azzal a jelszóval: „Mit fog gondolni ezután rólam?” Néha többet adunk más véleményére, mint a saját lelkiismeretünkre. A legfontosabb, hogy elôször magadban tegyél rendet. Ha már tudod, melyek azok a határok, amelyek között úgy tudsz élni, hogy nem sérül a lelked, boldog ember lehetsz. Egyesek a Biblia tíz parancsolatát veszik alapul, mások öntörvényûek, s saját szabályokat hoznak az életükben. Mindez hozzáállás, neveltetés kérdése.

Alapvetôen hithû katolikusnak tartom magam, aki igyekszik a hitének megfelelô életet élni. Persze az én szótáramban sem egyezik meg minden azzal, ami az Egyház törvényei között szerepel. Hiszem azt, hogy az ember alapvetôen jónak született; hogy mindannyian rendelkezünk szabad akarattal, s hogy elkövetett bûneinket megbocsátják nekünk, ha ôszintén megbánjuk. Találó az idézet Dosztojevszkijtôl: „Ha eszed elhágy, segít az ördög!”. A Bûn és bûnhôdés e köré épül: nem maga a cselekedet áll a történet középpontjában, hanem egy gyilkos lelki vívódásai, miközben a bûntudat elhatalmasodik rajta.

Itt fel is merülhet a kérdés: milyen fokú bûnhôdést kellene magunkra vállalnunk, hogy valóban elnyerjük a megbocsátást, s a lelkünk megnyugodjon? Tényleg elég, ha csak meggyónunk? Ha belegondolom magam ebbe a helyzetbe, azt mondanám, nem „Szabadon bûn és erény közt Választhatni, mily nagy eszme, S tudni mégis, hogy felettünk Pajzsúl áll Isten kegyelme.

Tégy bátran hát, és ne bánd, ha A tömeg hálátlan is lesz.

106

feltétlenül szükséges a bûnhôdés; elismerjük, hogy hibáztunk, megbánjuk – miért kellene nekünk árat fizetni érte? Ugyanakkor az ember csak akkor tanul a hibáiból, ha a saját bôrén tapasztalja meg, milyen mértékû az a cselekedet, amelyet rosszindulatúságból, feledékenységbôl, érzéketlenségbôl elkövetett. Erre mondják, hogy Isten nem ver bottal!

Fel kell tudnod mérni, mi az, amivel jóvá tudod tenni hibáidat: olykor elég egy jó, önzetlen cselekedet, egy mosoly, hogy másnak szebb napot varázsolj, vagy ha meghallgatsz valakit, aki elsírná bánatát.

Sokszor viszont adódik olyan helyzet is, amikor nincs megfelelô büntetés arra, amit valaki elkövetett Az egyik legmegdöbbentôbb eset számomra az volt, amikor tavaly novemberben egy 23 éves fiatal lelôtte hallgatótársát az egyetemen. Tettével kioltotta egy ember életét, tönkretett egy családot, átértékeltette a Pécsi Egyetemrôl alkotott közvéleményt. A gyilkosság pedig „égbekiáltó”, halálos bûn. Ilyenkor gondolkodok el azon, elég-e az, ha néhány évre börtönbe csukják, majd kiszabadul, s új életet kezdhet – miután másét elvette. Az a düh, ami ilyenkor megfogalmazódik bennem, azt mondaná, hogy aljasságával azonos büntetést érdemelne. S tessék: gondolatban máris bûnt követtem el.

Mert ne azt tekintse célul, Önbecsét csak, ki nagyot tesz, Szégyenelve tenni másképp; És e szégyen öntudatja A hitványat földre szegzi, A dicsôet felragadja. –

A félelem mindenképp jelen van: ha nem azért, hogy elkerüljük a bûnbeesést, akkor amiatt, hogy milyen következményei lehetnek vétkeinknek, ránk nézve. Két filmklasszikust tudnék példaként felhozni, melyek jól tükrözik, milyen központi szerepe van a bûnnek életünkben. A Hetedik címû alkotásban egy megszállott gyilkos a Biblia hét halálos bûnének lajstromát valósítja meg.

A rendezô bemutatja, milyen akadályokat kell leküzdenünk ahhoz, hogy megelôzzük az effajta tragédiákat, valamint hogy ezek milyen hatással vannak mindennapjainkra. A Harcosok klubja a lelki vívódást tárja elénk, ahol az ember saját lelkiismeretével küzd, hogy képes legyen folytatni földi pályafutását. A félelem motiválja tetteinket, s néha annyira elhatalmasodik, hogy a józanész már nem jut érvényre. „Isten nem kômûvesmester, hogy minden nap elszámoljon, de senkinek sem marad adósa!”

Tudnod kell: ami nem öl meg, az megerôsít!

Nehéz olykor elfogadni a tényeket, s kibírni, ha a szerencsétlenség, mint ostorcsapás üt rajtad, de azt sose feledd, hogy minden okkal történik! El kell sajátítanunk a megbánás és a megbocsátás erényét, s saját tapasztalatinkból kell felépítenünk azt az utat, mely elvezethet oda, ahol a lelki egyensúlyt meglelhetjük. „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” (Madách Imre: Az ember tragédiája) •

Ámde útad felségében Ne vakítson el a képzet, Hogy, amit téssz, azt az Isten Dicsôségére te végzed, És ô éppen rád szorúlna,

Mint végzése eszközére: Sôt, te nyertél tôle díszt, ha Engedi, hogy tégy helyette.”

(Madách Imre: Az ember tragédiája)

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

XVIII. évfolyam, 2010-2011

Egyrol a kettore?

Megélhetési bűnözés – két szó, melynek „létezéséről” a mai napig folyik a vita. „A megélhetési bűnözés” sajátos magyar fogalom, Kuncze Gábor korábbi liberális (SZDSZ) belügyminiszter nevéhez kötődik. E fogalom pontosan az ellenkezője az egykori New York-i polgármester, Giuliani által bevezetett zéró-toleranciának” – írja a Budapest Analyses elemzése. Írta: Horváth Judit A cikk szerint: „Magyarországon 20.000 forint értékû lopás nem számít rendôrségi ügynek, elméletben az önkormányzati jegyzôknek kellene eljárniuk, akiknek azonban erre nincs apparátusuk”. Habár jogi szakembert nem tudtam megkérdezni az ügyben, s jómagam sem vagyok jártas nagyon a jogszabályokban, de e fogalom csak a hétköznapokban áll fenn – a Büntetô Törvénykönyv nem tartalmazza.

Tisztázzuk tehát a fogalmakat! A bûnözés olyan társadalmi tömegjelenség, amely egy adott társadalomban, egy meghatározott idôszak alatt elkövetett és ismertté vált bûncselekmények és azok elkövetôinek és áldozatainak összességét jelenti. És a megélhetési bûnözés? Talán úgy lehetne megközelíteni a dolgot, hogy az a fajta, „kisebb” értékû lopás, bûncselekmény, amely során az elkövetôk éppen csak annyit tulajdonítanak el a javak jogos tulajdonosaitól, amennyi elôbbiek és családjuk megélhetéséhez - értsd: egyik napról a másikra való túléléséhez - elegendô. Csak nem mindegy, hogy ennek mi áll a hátterében.

Valóban nincs lehetôsége arra az elkövetônek, hogy tisztességes, becsületes módon gondoskodjon gyermekeirôl?

Vagy mondhatni, ez az egyszerûbb megoldás: a munkakeresést a sarokba söpörni, s inkább eltulajdonítani másét. „Ne lopj!” – szól a Biblia VII. parancsolata. Ez alapján nem számít, ki, miért követi el a bûncselekményt. Mai világunk gazdasági válságában azonban egyre több család kerül olyan helyzetbe, hogy vagy az éhezést választják, vagy a lopást. Nagyon

nehéz ilyenkor eldönteni, mi is a helyes megoldás. Ha a vallásról, erkölcsrôl beszélünk, akkor ez nem fér bele a keretbe, viszont melyikünk hagyná, nézné végig tétlenül, „lelketlenül”, ahogy egy kisgyermek éhezik? Persze, egyszerû azt mondani, hogy keress munkát, és dolgozz két mûszakban, ha kell – jól tudjuk, hogy manapság a diplomásoknak sem adatik meg a lehetôség, hogy állást kapjanak. Mi van akkor tehát azokkal, akiknek még az sem adatott meg, hogy továbbtanulhassanak? Utóbbi sem mindig csak az ész függvénye…

Azt hiszem, nem kell bemutatnom azt az esetet, mikor egy gazda, hogy védje tulajdonát, áramot vezetett kerítésébe, s a sajtó napokon keresztül foglalkozott a témával. „Az ország a Szoboszlai Barnabás kesznyéteni birtokán, 2008-ban történt tragédia után ismerte fel, hogy a kis értékû lopások elterjedtsége mára komoly társadalmi problémává vált. A kerítésétôl több méterre lévô, 230 voltos árammal védett uborkaágyás akkor az egyik tolvaj halálát okozta” – írta a Heti Válasz. A 73 éves termelô pere azóta is folyik, különbözô nézôpontok ütköznek az ügyében. Menynyivel egyszerûbb volt még a középkorban – nem volt kérdés, miért jár a büntetés! Ferdinand von Schirach berlini ügyvéd fogalmazott találóan: „Büntetôjogunk a bûnfelelôsség elvén mûködik. Egy embert a bûnössége szerint büntetünk, azt kérdezzük, milyen mértékben tehetjük

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

felelôssé a cselekedeteiért. Ez bonyolult.

A középkorban egyszerûbb volt, csak a tett szerint büntettek: a tolvajnak levágták a kezét. Mégpedig minden esetben.

Mindegy volt, hogy pénzsóvárságból lopott-e, vagy mert különben éhen halt volna. A büntetés akkoriban nem matematikázás volt, minden egyes bûncselekménynek elôre pontosan meg volt szabva a büntetési tétele. Mai büntetôjogunk bölcsebb, jobban igazodik az élethez, de közben nehezebb feladatot is ad.” De ott van a médiaszereplô, Bakács Tibor esete is: lopásával a bulvárlapok és híradások vezetô anyagává lépett elô. Itt is vitatkozhatnánk a tett súlyosságáról, esetleges jogosságáról. „Szoboszlai Barnabás esete nagy hatással volt a magyar jogra: tavaly augusztustól a tárgyi javak jogos védelmének szabálya változott; továbbra sem lehet például áramot vezetni a kerítésbe, de az élet kioltására nem alkalmas védekezési módra lehetôség nyílik. Idén januártól pedig a kis, 20.000 forint alatti lopások miatt is ki lehet hívni a rendôrséget, az meghallgatja a tanúkat, ha szükséges, átvizsgálja a gyanús elemek ruházatát vagy csomagtartóját. Az ügy azonban végül így is a jegyzôhöz kerül.”

Egységes vélemény tehát a mai napig nincs a megélhetési bûnözés ügyével kapcsolatban. Nehéz megszabni a határt, és nehéz az adott okok miatt ”ítéletet hozni”. Egy társadalmi nézôpontváltást kéne véghezvinni, hogy tisztázódjon a helyzet. Ugyanis ha a gyermek ezt a fajta viselkedést látja a szülôjétôl, nagy a valószínûsége, hogy ô se akarja majd többre vinni az életben. El kell érni, hogy ez a szubkultúra ne öröklôdjön. És a legfontosabb: „Hát nem látják, hogy itt nem etikát kell tanítani – hiszen az nagyon elvont (!) tudomány –, hanem munkára kell nevelni.” •

107

JUBILEUM

XVIII. évfolyam, 2010-2011

Te beállsz a sorba?

Változtatsz vagy sodródsz tovább?

Sokan közhelynek, elcsépelt semminek nyilvánítják majd a következő sorok mondanivalóját. Ha százszor körberágott csont, akkor százegyedszer is meg kell rágnunk, mert társadalmunkban - joggal mondhatom - lassan több lesz a bamba birka, mint az okos tavalyi kos.

Írta: Dimbu Miért indulnál a másik irányba, ha a többi már kitaposta azt a bizonyos ösvényt, amely egy átlag – sokak szerint normális - ember életformájának helyes útja? Elôttünk a minta… így sokkal könnyebb. Nincs szükség saját vélemény kialakítására, hiszen egyszerûbb birkák módjára beállni a sorba, és azt tenni, amit a többi. Elrettentés céljából íme egy kis ízelítô bárány létembôl: Lady Gaga legújabb slágerére ébredek, egész jól nézek ki így korán reggel, 12:00kor. Gyorsan készítek is pár fényképet magamról az új kabátomban, ami épphogy eltakarja köldököm fölét. Persze csak a tükör elôtti pózolás a megengedett, és csak úgy, hogy látszódjon a fotón a méregdrága rózsaszín fényképezôm. Már késô délután van, amikor az utolsó újonnan készült képcsit is feltöltöttem a facebookra. Ha már itt csüngök a világhálón, belekukkantok pár bárgyú vetélkedôbe, és nézem a versenyzôk szánalmas izgulását. Kis idô elteltével már megérkezett az elsô tíz like a fotóimra. Még jó, hogy kiraktam ôket az üzenôfalra, különben senki nem venné észre. Valaki már kommentet is írt: „Van a kabcsidon mobcsi telcsi tarcsi?” Gyorsan reagálok valami semmitmondót, a lényeg, hogy minél több angol szót ékeljek a mondandómba, hogy elég trendy legyek. Jaj! Majd’ elfelejtettem kiírni, hogy kapcsolatban vagyok. Danival már egy hete ismerjük egymást, és már túl vagyunk az elsô veszekedésen. Az évfordulót is kiírom, hogy mindenki lássa, milyen jól bírjuk, és e kapcsolat biztosságát még a horoszkópom sem cáfolta meg. Még megvárom a gratuláló kommenteket – „Édesmézescukorkák vagytok kukackák!” –,

108

amelyek szintén az üzenôfali kipakolás miatt érkeznek. Erre a facebook-mániára a barátnôim szoktattak rá. Nem voltam ám ilyen. Barátnôim? Ugyan már, nincsenek is barátaim. Nincs idôm az emberekre. Maradjunk az ismerôsök kifejezésnél.

Este van már, amikor izzítom a Titkok és szerelmek címû örök klasszikust, ahol a férfiak is bátran sírnak és Juan de la Cruz bevallja Lucianának, hogy tudja, ki a lánya, de a nevét nem árulhatja el. Talán majd a következô epizódban. Miért mindig a legizgalmasabb résznél hagyják abba? Nem elég, hogy az egész életem egy stressz, még ez is! Sebaj, szerencsére a legújabb LG LED-es LCD kijelzôs tévémen elôre tudom pörgetni a tévéadást, így nem kell az egész holnapi napomat izgalomban töltenem. Mintha minden más tiszta happy volna. Kedvenc telenovellám izgalmai mellett még ott van az a számla, amely figyelmeztet, hogy meddig kell törlesztenem az újonnan vásárolt 253 literes fagyasztószekrényt. Nem volt mit tenni, meg kellett vennem. Már az összes szomszédomnak van, nehogy már én lógjak ki a sorból. Pont én?!

Miközben azon agyalok, hogy fizethetném ki a fagyasztón kívül még a részletre vett kocsit,

csengetnek. Megjött a pizza. Gyorskaján élek már egy hónapja. Olykor, hogy ne legyen túl egyhangú az étkezésem, le szoktam ugrani a McDonald’s-ba pár fûrészporos hamburgerért. Még szerencse, hogy csak egy emelet választ el a kedvenc gyorskajáldámtól. Nem bírnék ki még egy percet a liftben.

Vacsi után kapok egy sms-t. Danitól jött.

Szakított velem, mert érzelmileg túl sok vagyok neki. Még ilyet! Nem gond, amúgy sem jött be a stílusa. Leugrom, illetve a lift leugraszt még egy kis repetáért. A szerelmi bánatra fogom. Úgy könnyebb lesz majd kibékülnöm azokkal a csúnya, hatalmas számokkal a mérlegen, amelyekkel nap mint nap megküzdök. Felkarolva a túlélôcsomagot hazamegyek, illetve arra a helyre, amit az otthonomnak nevezek. Valójában sosem fogom annak tekinteni. Amikor itt tartózkodom olyan, mintha valami azt súgná, hogy nekem csak az anyagiak számítanak.

Hogy boldog vagyok- e? Igen. Legalábbis úgy érzem. Boldog vagyok, mert sikerült bent maradnom a nagy fogyasztóakolban, és nem csúsztam le, mint az aluljáró szomorú koldusai.

Viszont… van itt még valami. Ürességet érzek. Hiányt. Érzem a tudattalanságot.

Nincs személyiségem, identitásom. Utálom az életem. Nem tudom, hová tartok. Kétségbeesem. Sírok. Nem akarom, hogy az idô csak úgy elszálljon felettem, és úgy érezzem a végén, hogy hiába születtem. Nem akarok így megöregedni, a gyerekeimet ebben a szellemben nevelni és majd nézni, ahogy összevesznek a hullám fölött azon, hogy melyiké legyen az a sok szemét, amit egész életemben kapargattam, amit magaménak éreztem.

Van még idôm változtatni?

Nehéz lesz.

Muszáj lesz. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XIX. évfolyam, 2011-2012

Whynotserious?

JUBILEUM

Mese tanulsággal

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, vagy éppen egy kislány. Felvették az egyetemre, bejárt az óráira, levizsgázott a tárgyaiból, megkapta a diplomáját. Itt a vége, fuss el véle. Szerinted ennyi lenne az egész? Írta: zS FELVETTEK! Július vége van, kapod az SMS-t, írod a postot, örülsz a fejednek. Van miért: egyike vagy azon kevés szerencsésnek, aki idén a Pécsiközgázon kezdhet. 377 fô – mondhatni elenyészô. Bele sem gondolsz, mirôl mesélnek manapság a munkaerôpiaci statisztikák, vagy mekkora súlyt képvisel majd a te diplomád a több ezer hasonlóhoz képest. Különben is, mindennél fontosabb, hogy végre felnôtt lettél, felelôsségteljes értelmiségi, büszke egyetemista, élete hajnalán álló, a jövôbe cseppnyi félelem nélkül tekintô, grandiózus tettek végrehajtására hivatott ifjú. Ugye?

Elrepül egy hónap, augusztus végén járunk, ez itt a GT második napja, életed legszörnyûségesebb másnapja. Meredten nézel ki a buksidból, immár a hatodik diákszervezet bemutatkozására illene vigyázó szemmel és értô füllel figyelned, de hiába – éhezel, szomjazol, minden sejted izzad, minden izmod sajog.

Az esti vetélkedôn kezd eljutni a tudatodig, hogy egyetlenegy vagy csupán a rengetegbôl, magányos kiskacsa párszáz másik közt; egyelôre mégsem látod tisztán a sárga téglás utat, amelyen haladva mesebeli pályádra juthatsz.

Mondjuk nem is keresed olyan nagyon.

Itt van az ôsz, itt van újra, és te megint úgy érzed magad az isiben, mint Alíz Csodaországban. Elveszve.

Kicsit visszább veszel az arcból, kicsit összébb szorul a gyomrod, reménykedve nézelôdsz körbe, és kapaszkodsz minden lehetségesbe: beszélgetésekbe a B025 elôtti folyosón, mosolyokba a TK elôtti placcon… És bár az elején még tart a nyári hevület (csopifogi, kocsmatúra, et cetera), valahogy mégis olyan idegen, meg ijesztô itt minden, mint egy Grimm-

erdôben. Közben pedig elmész az elsô szakkolis vitaestre, elolvasod az elsô Fészket, és elgondolkozol, hogy talán, hogy esetleg, hogy majd egyszer.

Az októberi ködök leszálltával az elsô ZHhét fullasztó atmoszférája is körülvesz. Próbálod órák alatt behozni a napokat, percek alatt az órákat, irány menti deriváltakkal álmodsz, homokként folyik ki kezeid közül az idô. Nem és nem és még mindig nem érted azokat a felsôbbéveseket, akik a suli meg a buli mellett ráérnek mindenféle diákszervezetekben aktívkodni. Lezajlik az elsô HÖT-választás, amelyen közgazdászjelöltként szavazati jogoddal élhetsz, de téged nem érdekel a politika, ez meg éppenséggel pont olyannak tûnik, és úgy döntesz, inkább maradsz csendben hallgató átlaghallgató.

November lesz és hideg.

Szerencsére van pár hely Pécsen, ahol éjjel is felmelegedhetsz: Kicsibôl ki, Estbe be, tied a világ és élvezed.

Minden bulira bekattintod, hogy „Ott leszek”, dacára annak, hogy az eseménynaptárad már így is telítettebb, mint az órarended. Közben folyton belebotlasz a külföldi ösztöndíjakkal kecsegtetô, leírhatatlan nevûekbe, az éjszaka fürdôzôkbe, vagy a görög betûsökbe, akik furcsa módon mintha mind érted léteznének. Közgazdászként jól tudod, hogy mindennek ára van, ezek a srácok meg ingyen és bérmentve, önként és dalolva teszik értékesebbé az egyetemi éveid? Képtelenség.

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

The winter is coming. Zéhák (pótzéhák), késôbb vizsgák (utóvizsgák) kúsznak elô a sötétbôl, hogy életedre törjenek. Küzdesz becsülettel, küzdesz csalással, feladod minden elved és reményed, csak legyen meg a matek, és mikor megpillantod ETR-ben a kettesnél nagyobb vagy egyenlô jegyed, rituális áldozatot mutatsz be a TMesek oltárán a konzultációkért.

Lehet, hogy mégis van értelme? Lehet, hogy tudnak valamit azok a bizonyos felsôbbévesek? Lehet, hogy az egyetem nem csak annyi, mint amirôl a te elmúlt féléved szólt?

Kérdôjelek hada sorakozik elôtted csatára készen.

Elszalad egy év, kettô, barátok és üzletfelek, beerpongok és beadandók ciklusai váltják egymást, de már nem látod a különbséget a szerda és a hét többi napja között. A szakgyakos félévedet töltöd, új értelmet nyer a hétfô reggel nyolc, már érzed a mesterképzés és/vagy a munkavégzés fenyegetô izgalmát, de valami mégis hiányzik.

Nosztalgiázol, mint soha még, mérlegre teszed az éveid, a ki nem használt adottságaid és képességeid, minden eltékozolt szabadidôd és erôforrásod… És akkor rájössz. Rájössz, hogy miért nézted mindig irigykedve azokat a bizonyos diákszervezeti mézeskalácsházakat.

Tudod, az alapképzés tényleg csak az alap. Építhetsz rá kunyhót szalmából vagy deszkából, de azt úgyis szétszedi a farkas; építhetsz rá várat téglából, és te nevetsz a végén. Szóval gondolkozz inkább elôre, amíg nem késô! Az egyetem korlátlan lehetôség, hogy változz és változtass; az egyetem terülj-terülj-asztalkám, de ha nem veszed észre, éhen is halhatsz. „Nôj fel!” – mondják a szüleid. „Higgy a mesékben!” – mondom én. És a kettô – láss csodát! – kiegészíti egymást: légy már egy kicsit komoly, és mérd fel a helyzeted, mert itt bizony sárkányölô hôs is lehetsz, ha igazán akarod. Fuss el véle. •

109

JUBILEUM

XIX. évfolyam, 2011-2012 A mesék varázslatos világa

Ki ne emlékezne gyerekkorára visszagondolva a kedvenc meséire, a legnépszerűbb mesealakokra? Jóval kevesebben gondolkoznak el viszont azon, milyen fontos szerepe volt ezeknek a történeteknek életünk első éveiben, és azon, hogy a mesélés valójában egyidős az emberiséggel. Bizony, még gyermekkorunk kedvencei, Piroska, Hófehérke vagy épp Hamupipőke történeteit már évszázadokkal ezelőtt is mesélték… Írta: Szemerédi Orsi Rajzolta: Dimbu Egyszer volt, hol nem volt Bár a világ változik, a természet, és így az emberi természet is sokkal lassabb ütemben követi a technológia és a társadalom megújulását. A modern környezet, az új kihívások ellenére alapvetôen ugyanazokkal a problémákkal, lelki küzdelmekkel kell szembenéznünk, mint az évtizedekkel, vagy akár évezredekkel ezelôtt élt embereknek. Az ôsökhöz hasonlóan a ma gyermekeinek is szükségük van valamire, ami eligazítja ôket érzelmeik között, amely segítségével tudatuk mélyére nézhetnek. Erre kiváló lehetôséget adnak a mesék, napjainkban ugyanúgy, mint az emberiség hajnalán.

Vágyaik, félelmeik és persze önmaguk kifejezése már az ôsemberek számára is fontos volt, ezeket kezdetben barlangrajzok formájában vetítették ki, késôbb szóbeli formát öltöttek. Ôseink korában a mese nagyon fontos társadalmi funkciót töltött be, elsôdleges célja nem a szórakoztatás, hanem a tanítás, a tudásanyag átadása volt, ezek a történetek segítettek átadni az ismereteket nemzedékrôl nemzedékre. A szóban terjedô történetek írásos formára való átültetése már az ókorban megkezdôdött, elég csak a Gilgames eposzra gondolnunk, a középkorban pedig már hagyomány volt a különbözô gyûjtemények készítése; ilyen volt például a Gesta Romanorum az 1300-as években, amely a császárok tetteirôl szóló meséket tartalmazta.

A Gesta Romanorum példányai persze nem sorakoznak napjaink könyvespolcain, azonban az Ezeregy éjszaka legszebb meséirôl bizonyára mindenki hallott. Ez az arab mesegyûjtemény az 1500-as években keletkezett, egyiptomi, perzsa, arab és indiai történetek olvashatóak benne, a kerettörténet ötlete Indiából származik.

Az ezt követô évszázadokban Európában is egyre népszerûbbé vált a mesék gyûjtése és lejegyzése; a leghíresebb mesegyûjtôk között említhetjük Charles Perrault-t, aki a XVII. században többek között az addig szájhagyomány útján terjedô Hamupipôke, Csipkerózsika , Piroska és a Csizmás Kandúr történeteit is lejegyezte. A XIX. században pedig a német testvérpár, Jacob és Wilhelm Grimm szilárdították meg igazán a népmesegyûjtés és megjelentetés hagyományát, sok ma is népszerû mese is az ô gyûjteményükbôl ered, például a Hófehérke és a hét törpe, illetve A brémai muzsikusok címû is. A mesegyûjtôk mellett mindenképpen meg kell említenünk a XIX. század végén alkotó Hans Christian Andersent is, aki saját történeteivel megteremtette a modern mesék alapjait.

110

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XIX. évfolyam, 2011-2012

JUBILEUM

Az Üveghegyen innen A mesék tehát élnek, népszerûségük és fontosságuk töretlen, az elmúlt évszázadban azonban jelentôs változáson estek át. A technológia fejlôdése lehetôvé tette a történetek képi megjelenítését, a rajzfilmek megszületését. Ez természetesen nem feltétlenül rossz, a képi megjelenítés még közelebb hozhatja az emberekhez a történeteket, a megrajzolt karakterek „kézzelfoghatóbbá” és ezáltal szerethetôbbé válnak. A rajzfilmeknek azonban jelentôs hátránya a fantázia háttérbe szorítása, a képzeletvilág kevésbé hatásos fejlesztése.

A rajzfilmek megjelenésével ráadásul együtt jár, hogy a mesélés hagyománya háttérbe szorul, a gyerekeknek ritkábban olvasnak fel, mesélnek fejbôl, a mesékkel sokan csak a televízió képernyôjén keresztül találkoznak. A másik jelentôs változás a megjelenési forma mellett a mesék tartalmában, hangulatában figyelhetô meg. Míg a régi mesékrôl elmondható, hogy céljuk a tanítás, az útmutatás, az értékek közvetítése, hangulatuk családias, megnyugtató, addig napjaink meséinél sokkal nagyobb szerepet kap a humor, a szórakoztatás, vagyis a cél inkább a gyermekek figyelmének lekötése. Ettôl függetlenül ezekben is felfedezhetô értékközvetítés, a legjellemzôbb a barátság, a szeretet és az összetartás fontosságának hangsúlyozása. A végsô tanulság pedig mind a régi, mind a mai mesékben általánosnak tekinthetô, vagyis a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig a büntetését. És boldogan éltek, amíg meg nem haltak Nehéz jóslatokba bocsátkozni, mit hoz a jövô a mesék számára. Ahogy tíz évvel ezelôtt a Disney egész estés meséi, tíz éve a japán rajzfilmek, napjainkban pedig a Disney Channel sorozatai a legnépszerûbbek, úgy holnap már egészen más mesék válhatnak sikeressé. Abban azonban továbbra is bízhatunk, hogy több évszázados kedvenceink, Piroska, a három kismalac, vagy épp a gyémánt félkrajcárját követelô kiskakas számára is marad hely a jövô gyermekeinek szívében. •

25 éves a Macskafogó!

Hazánk talán legsikeresebb és legnépszerûbb rajzfilmjét, a Macskafogót éppen 25 éve mutatták be. A forgatókönyvíró, Nepp József, és a rendezô, Ternovszky Béla olyan mesét készített, ami minden korosztály számára élvezhetô, poénjait pedig még napjainkban is rendszeresen idézik fiatalok és idôsebbek egyaránt.

Néhány érdekesség a film kapcsán: bemutatásakor, 1986-ban a legsikeresebb közönségfilmnek választották, a Macskafogóból társasjáték és képregény is készült, Amerikában és a Szovjetunióban is bemutatták. 2007 végén került a mozikba a történet folytatása, a sikere azonban messze alulmúlta az elsô részét, bár a Macskafogóban megszokott humoros utalások itt is helyet kaptak, de a Macskafogó II. – A sátán macskája nem vált közönségkedvenccé.

A jubileum kapcsán érdemes újra elôszedni a kedves és humoros történetet, aki pedig még nem látta, itt az ideje, hogy bepótolja. Különben „Mehetünk vissza a balettbe ugrálni!”

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

111

JUBILEUM

XIX. évfolyam, 2011-2012

Ideális Wo- | Man

Írta: yogeebear A lányok szeretnek romantizálni. Elképzelnek egy ideális külsejû srácot (magas, jóképû, sportos és akármelyik nôt megkaphatná), hozzágondolják, hogy mindeközben irtó kedves, törôdô, figyelmes, és a világ összes lánya közül is ôt választaná, ôt, és csak ôt, nem a közönséges Rozit, aki bár csinos, de olyan nyilvánvalóan teszi. A valóságban pedig az ilyeneknek adnak kosarat azért, hogy ôket semmibe vevô, izzadt, whisky-szagú rocksztárokkal szeretkezhessenek a mosdóban. Egy úrihölgy is szereti, ha közben egy erôs kéz a fenekére paskol.

Nálunk, srácoknál is hasonló a helyzet. Bár nem a klasszicizmus, mint inkább a barokk felé nyitunk. Egyszerûsítünk. 90-60-90, szép arcú, és persze legyen nimfomán. Emellett okos, ügyes és a végletekig kiszolgáló. Mindenben. Amikor berúgunk, ellát, hazavisz, betakar, és reggel orális kielégítéssel ébreszt. Ha megcsaljuk, azt kérdi, mit szólnánk, ha legközelebb inkább bevennénk a másik lányt is. Jártas a japán szappanmasszázskultúrában, egy rakat pénzt keres, és mindet arra költi, hogy sört és motorokat vegyen nekünk. Aztán jön néhány párkapcsolat, és mindez megy a levesbe. Egy hét leforgása alatt még a nimfomán-teória is megdôl.

Az elsôvel kezdôdik minden. Alkalmasságunk és önbizalmunk függvényében kapunk egy kóstolót abból, hogy milyen súlycsoportot tudunk elérni, mennyire tökéletes partnert érdemlünk meg.

Innentôl ez lesz a mérvadó: ezen a határvonalon nem túlságosan felül elhelyezkedô partnert célozzuk meg.

Ha csúnyák vagyunk, és dögunalmas melónkat csak a csalángyökérgyûjtés dobja fel, akkor egy átlagos kinézetû eladólányról fantáziálunk. A társaság legmenôbb sráca pedig nem adja majd a baráti körének legvonzóbb lánya alá a szintet, de nem is érzi magát sokkal többre érdemesnek. Az ideális nô önképfüggô.

Persze vannak szempontok. Érjen az orrunk vonaláig. Legyen szép a szeme, a mosolya. Tudjunk vele jókat beszélgetni, építôen veszekedni, és az ágyban is mindennek stimmelnie kell. Ne keressen többet nálunk, és ne legyen erôsebb vagy lényegesen okosabb. Családi elképzelései legyenek hasonlóak. Mindenkor fontos, hogy tudjuk egymásról: volt jócskán választási lehetôségünk a párválasztás során és most is van, mi mégis egymást választjuk. Ez tartja egyensúlyban a dolgokat. És pont.

Az ideálisnak mondott szemszín, hajszín, magasság, súly, vallás, politikai nézet, kedvenc író, kedvenc tusfürdômárka, végtagok száma, mellnagyság, a fenék szöge, szabadszájúság/csendesség, stb. mind ízlés kérdése. A fétisekrôl és a szélsôségesebb ízlésûekrôl nem is beszélve. No meg persze akkor még nem említettük a 2%-os szabályt. Mindez teljesen háttérbe szorul, amíg a férfi férfinak, a nô pedig nônek érzi magát.

Zárom soraim, ajánlom magam.

112

Írta: Mystic Hogy milyen a tökéletes pasi?

Hát ez egyszerû! De kezdjük az elején!

Elôször is: jóképû! Igen, igen, tudom – sablonszöveg! Na, de akkor mondom így: elôször is, magas – de csak körülbelül egy fejjel magasabb az átlag lánynál, az úgy pont megfelelne. Izmos – persze nem túlságosan kigyúrt, csak olyan, akin azért látszik, hogy férfiból van. De nem él vissza ezzel az adottságával, nem használja ki az erejét – csak ha meg kell védeni álmai nôjét, mert akkor minden további nélkül! Ezen kívül helyes – nem feltétlenül kell szôkének lennie, bár az azért nagyon jól néz ki. Ja, a kék szem elôny! Nem is kicsi… Ezen kívül ápolt, igényes, odafigyel magára – és még akkor is szexi, amikor kijön a konditerembôl egy kemény edzés után.

Ránézésre tipikus rosszfiú – de a vagány külsô érzékeny belsôt takar! Az ideális pasi kedves, mindig odafigyel arra, amit a barátnôje mond, és sosem mondja azt rá, hogy „ez hülyeség!”. Nem neveti ki a lányt, ha az elérzékenyül egy megható, romantikus filmen, hanem megfogja a kezét, magához öleli és együtt izgul vele, hogy a fôhôsnô élete a végén jóra forduljon.

Nem csóválja a fejét és forgatja a szemét, ha a barátnôje egy kiskutyára, táskára, cipôre vagy bármi egyébre azt mondja, hogy „cuki”; nem kezdi el felsorolni egy autó gyorsulását, fogyasztását, lóerejét és fordulatszámát, ha a lány azt mondja rá, hogy „jól néz ki”. Ugyanígy nem elégedetlenkedik akkor sem, ha a barátnôje a képernyôfelbontás, a memória és az akkumulátor-kapacitás helyett a színe és a formája alapján szeretne egy cuki kis kagyló formájú, lehetôleg rózsaszín telefont választani magának.

Mindezek felett az ideális férj-jelölt intelligens, bármirôl jól el lehet vele beszélgetni, meghallgat, megértô, még akkor is, ha magad sem tudod igazán, miért is vagy rosszkedvû. Mellette nem lehet unatkozni. Mindig tudja mivel lehet felvidítani, fantasztikus a humora, sosem unatkozol mellette, még a szürke hétköznapokon sem.

Amellett, hogy intelligens és igényes, ért a házi munkához – segít is benne.

Nem hagyja, hogy egyedül mosogass, vagy pakolj utána a lakásban, hanem kérés nélkül besegít a munkában, vagy már elôre megcsinálja, hogy mindig tisztaság várja a lányt, akit szeret. Persze fôzni is tud, és ahelyett, hogy minden egyes alkalommal elvinne valami puccos étterembe, inkább saját készítésû étellel vár a gyertyafényes asztalnál.

Nem felejti el az egyhetes, az egy hónapos, a fél éves, az egy éves […] évfordulót, sôt, minden egyes alkalommal készül rá valami ötletes meglepetéssel, akárcsak a névnapodra, a születésnapodra, nônapra, Valentin-napra, karácsonyra […].

Hát… röviden ilyen egy tökéletes pasi. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XIX. évfolyam, 2011-2012

Szolzsenyicin és két társa

JUBILEUM

"A legkisebb is számít"

Elbeszélésem igaz történet alapján íródott, sőt mi több egy az egyben a megtörtént eseményt írom le. A főszereplők ma is élő, valós személyek, ám a nagy hírverés megeshetősége miatt nevüket felelősségteljesen nem vállalják. Remélem ez nem okoz majd sem az olvasóknak, sem nekem akadályt a racionális keretek között kibontakozó képzelőerőnknek, így az egyszerűség kedvéért főhőseimet ismerősen csengő álnevekkel ruháztam fel. Írta: Tijuri Alekszandr, Iszajevics és Szolzsenyicin vígan indultak szokásos bevásárló körutukra.

Bevásárlókocsijukat tekintve, listájuk tartalma éppenhogy konvergált egy kollégista alapvetô létszükségleteinek elemeivel. Akadt benne kenyér – folyékony, tej – tartós, mák – ütôs, felvágott – tescós, mosópor – Tomis, slozi papír – kétrétegûs, majd a pénztárnál kötelességtudóan fizettek.

Nyolc óra elôtt tíz perccel szokatlanul jókedvûen lépte át a három egyetemista a kolesz küszöbét. Szemükben a huncutság fénye rémületté vált, amikor tekintetük három kékruhás alakra tévedt. Ôket keresték. Az egyetemistákat a tömérdek szatyorral.

– Hárman vannak, megvannak, beismerték! – mormogta teljes komolysággal az egyik rendôr kissé recsegô rádiókészülékébe, majd határozottan a gyanúsítottak felé vették az irányt. Ekkor Szolzsenyicinék bár csöppet megriadtak, mégis pirospozsgás arcuk csak úgy duzzadt a kitörni vágyó, visszafojtott röhögéstôl. Teljesen tudatában voltak annak, hogy miért most és itt, éppen ôket keresik. Emlékezetükben visszapörgették az elmúlt egy óra eseményeit. A pillanatot, amikor a pénztárnál fizettek, majd a bevásárlókocsival távoztak. Távoztak az áruházból, a parkolóból...Áthaladtak a buszmegállón, a híd alatt, a Kicsi mellett...Egymás és a bevásárlókocsi szórakoztató társaságában.

– Csak természetesen, úgy senkinek sem fog feltûnni. – mondta nyugodtan Alexandr,

amikor jobb oldalon egy pirosan villogó rendôrautó fényét vélték felfedezni. – Semmi baj. Csak toljuk gyorsabban, mintha semmi különös nem lenne ebben.

Kissé izadtan bár, de elérték a Balokány csendes kis tavát... Tervük lassan célbaérni látszott, ám mivel a kocsi valami miatt mégis csak kakukktojás lett volna a biciklitárolóban, a „romház” egyik szegletében hagyták, majd mintha mi sem történt volna, határozott léptekkel közelítették meg a kollégium kapuit, érezvén a siker ízét és a veszély megszûntét. Ez volt az a pillanat, amikor megérzésük bolhát sem ért, hiszen jött egy füles...Felnyomták...Megtalálták...

Kihallgatták ôket.

– Nem tolták elég természetesen...

– Mégis mi vezette Önöket arra, hogy egy bevásárlókocsit végig toljanak egy 2500 méteres útszakaszon? – kérdezték Iszajevicset.

– Óóóó, hát nagyon sok dolgot vettünk és hát, így mégis csak egyszerûbb volt elhozni. Annyira sok szatyor lett volna, hogy úgy nem bírtuk volna el.

– Valóban ez volt az oka? Megsem fordult a fejükben, hogy ez vicces?

– ÁÁáá, dehogy! – Mondta szinkronban a három tettes. Arcukon kigyöngyözôdött a hazug ôszinteség, hiszen ki az az eszement, faarc, akinek nem jut eszébe viccbôl elkötni egy bevásárlókocsit?!

– Komolyan megsem fordult? – faggatózott tovább – Kérem erre csak maga válaszoljon Iszajevics. A többiek bizonyára csak befolyásolnák válaszának hitelességét.

– Najó, talán...Talán egyszer átsuhant a gondolat az agyunkon, hogy talán akad benne va-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

lami vicces! – majd arra gondolt, hogy ekkorát még soha életében nem szórakozott, mint azon a 2,5 km-es szakaszon, amin végigtolták szerzeményüket.

– És ugye visszaszándékoztak vinni a kocsit?

– Mindenképpen! ( – persze...még vissza is toltuk volna??!)

– Utólag megbánták tettüket?

– Visszagondolva elég eszetlen cselekedett volt! – hangzott a válasz Szolzsenyicintôl, miközben erôt vett magán és a röhögés viszszafojtásából fakadó szûk szemeit nagy, megbánó ártatlan szemekké varázsolta. – Szánjuk, bánjuk, többet ilyet nem teszünk!

A helyszín a kérdések sorozata után elcsöndesedett. Alexandr, Iszajevics és Szolzsenyicin szemüket lesütötték, a rendôrök tanácskozni kezdtek, hogy erre tulajdonképpen milyen büntetést is szabhatnak ki. Az egyetlen ember, aki még most sem tudta letörölni a mosolyt az arcáról az a kedves kis néni volt, akit jegyzôként hívtak a helyszínre.

A rendôrök határozatlanságának következményeképpen az eset megtörténte után bírósági tárgyalásra került sor. A három egyetemista kivételével az összes jelenlevô gyanúsítotton bilincs volt. – Ôk bizonyára nem szándékozták visszavinni a bevásárlókocsit.... – viszont a tárgyalás menete kevésbé filmbeillôen zajlott. A „bûnös” fiatalokat szabadlábra helyezték, illetve semmiféle dr. Szöszi jelenet nem ment végbe. Közgazdászaink csak feketén-fehéren, igennel-nemmel válaszoltak, majd egy „only” figyelmeztetéssel megúszták a történteket.

Alexandr, Iszajevics és Szolzsenyicin azóta egyre érettebbek és komolyabbak. Ha rendôrt látnak... Kezük az égbe lendül, hiszen azóta nem felejtenek maguknál semmit amiért nem fizettek. És azért mégis csak fontolóra veszik, hogy a közeljövôben szorgalmazzák egy nagy befogadóképességû bevásárlókocsi tároló építését az Univ kollégium elé. •

113

JUBILEUM

XIX. évfolyam, 2011-2012

Egymással, egymás ellen, egymásért…

„Sokan esetleg azt mondják, hogy a mai világban jó dolog nőnek lenni.

Azonban ez nem így van, ez a világ valójában a férfiak világa. Egy hímsoviniszta világ…

Az emancipációval a nők elkezdték nagyon megnehezíteni a saját életüket.” Írta: Lori Nem hinném, hogy nagyon általánosítanék, ha azt gondolom, hogy az elôzô sorokra a tipikus férfireakció a következô mondat (valószínûleg durvább változata): Na vajon melyik öntelt, férfigyûlölô feminista nô szájából hangzott el ez a hülyeség? Talán egy dologban értenének egyet a szerzôvel, az pedig a kijelentés, miszerint ez a világ valójában a férfiak világa, legalább végre egy nô is belátja.

Gondolnák… A fenti gondolat azonban nem egy nô szájából hangzott el, hanem egyik híresnek (de mindenképpen hírhedtnek) mondható pszichológusunk, Dr. Csernus Imre könyvében jelenik meg. Hogyan is gondolhatja manapság egy férfi, hogy 250 oldalon keresztül a gyengébbik nem problémáit elemezgeti, próbál rá megoldást találni és csupa nagybetûs A NÔ címmel még ki is adatja?

Mi visz arra egy normális férfiúi lelket, hogy ennyit foglalkozzon a nôkkel és az általuk megélt mindennapi problémákkal? Hát manapság semmi (az ô esetében valószínûleg a pénz), de ha mégis, akkor ô papucs vagy meleg, de legalábbis ôrült, legjobb esetben.

Ha egy hím példánynak éppenséggel sikerül valamiféle bensôségesebb kapcsolatot kiépítenie egy nôi egyeddel, akkor annak az egyednek az éppen aktuális problémái érdeklik (ideális esetben), semmi több. A nôtársadalom, a „többi” meg hagyja békén a hisztijével, hogy elnyomják, hogy ugyanazért a munkáért ô 30%-kal kevesebb fizetést kap, vagy hogy a fônökének nem éppen félreérthetô szándékai vannak vele kapcsolatban. Örüljön neki, ôt legalább szereti a fônöke valamiképpen, amúgy meg milyen könnyû is a csajoknak, hiszen nekik

114

mindig mindent fizetnek, és úgyis a pasi viszi majd a pénzt a házhoz. Ez a világ rendje, ôk dolgoznak, minden nekik köszönhetô, minden találmány (ugyan lányok, ne gyertek már azzal az egy Marie Curie-vel), az évszázadok alatt a nôk meg csak otthon ültek a kandalló elôtt, kötögettek, unalmasabb idôkben szültek egy-egy gyereket, és kitalálták, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nô, hogy szerepük fontosabbnak tûnjön. Na persze…

A hagyományos családmodell mostanában már nem kimondottan divat, a nôi szerepek változnak, manapság már nem állnak meg a kislány-lány-nô-feleség-anya-özvegy (férfiperspektívából gyerek-örömlány-sza-

kácsnô-takarítónô) tartományban. Mondhatni mi voltunk a hülyék, minek kellett nekünk az egyenjogúság – ami igazából mint olyan, nem is létezik – most a gyerekek mellett még dolgozhatunk is, de persze a vacsora legyen az asztalon, ingek meg kivasalva, és a fejed se fájduljon meg estére.

Az elvárások valóban ilyen nagyok mindkét oldalról, vagy csak hisszük? Elgondolkodtató, hogy miért hiszik a férfiak, hogy minél nagyobb autó és fizetés, annál jobb nô, ez biztos recept, innentôl már csak ki kell gyúrni

egy kicsit magukat (ha sok a pénz, akkor azt sem) és az ölükbe hullanak a 90-60-90-esek.

Hogy miért hiszik? Mert sok rá a példa, az ellenkezôjére viszont kevés, vagy legalábbis nem láttam még cikket „ A híres színésznô és modell második gyermekét várja a BorsodAbaúj-Zemplén megyei utcaseprôtôl, Kovács Bélától” címmel.

Azt mondta nekem egyszer egy fiú (távolról sem mondanám férfinek), hogy milyen szép és egyszerû is lenne ez a világ nôk nélkül, csak férfiakkal és mondjuk pingvinekkel.

Be kell, hogy valljam a pingvines részt azóta is próbálom megfejteni, kevés sikerrel. Értem én, aranyos állatok, de tényleg ilyen szörnyû hozzátartozói vagyunk a férfiak amúgy tökéletes világának, hogy akár pingvinekre is elcserélnének minket? Én ezt azért nem hiszem…

Az ember cselekedeteinek és gondolatainak elég magas százalékát az ellenkezô nem köti le, gondoljunk csak bele, hogy mi is jut eszébe a városi legendák szerint a fiúknak 7 másodpercenként, és mirôl tudnak a lányok órákon keresztül megállás nélkül beszélgetni (nem, nem a cipôkrôl és körömlakkokról).

Egy dologhoz azonban biztosan remekül ért mindkét nem összes képviselôje: szidjuk egymást (az egyébként tényleg elég érdekes) nôi logika, igénytelenség, lustaság, hûtlenség és minden felmerülô probléma miatt. Mégis, amiben titkon mindannyian biztosak vagyunk, az az, hogy borzasztóan unatkoznánk hosszútávon egymás nélkül. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

XX. évfolyam, 2012-2013

Emlékeim…

élménybeszámoló a kettestúráról

Írta: Geri 19:00 A Pokol Kapuja. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Az egy négyzetméterre esô egyetemisták száma meghaladja az elôírt egészségügyi határértéket.

A fröccs nem jó. Mondhatni rossz. De legalább olcsó. Második megálló, Százszorszép Borozó. A zsúfolt helyzet egyre fokozódik. Az élelmesebbek egy átkaroló hadmûvelettel hátulról próbálkoznak. A pultoslány ideges. A pohár kevés. – Öt kisfröccsöt! – A pultoslány pánikban. – Mennyit?! A tömeg oszlik, indulás. Club 2: az ital jó, de majdnem egy százas, kész rablás! Szabi és a kommerszfeles bûvészmutatványa következik. Varázslatos módon eltûnik. Hogy hova? A WC-re.

Taps, a közönség örül. Kocka: beszélgetôs hangulatban, ráérünk. De hova tûnt mindenki? Nem baj utolérjük ôket,

hosszú még az este. Szolgáltatóház, zárva.

Ez pech. Next please! Joker: – Te, nézz csak fel! – Hogyaza… Ez meg mi? Vilmos-JägerUnicum. Többet nem lövök le belôle, tessék megnézni. Felkészülés az Építôk útja Tüzér út - Szigeti út kombinált maratonra.

Mozaiq: Manchester-szurkolók örülnek.

Csocsóóó, királyság! Góóól! – Mi, hogyan, hisz én védek! Ja, hogy a Chelsea! Manchester-szurkolók nem örülnek. Most K vagy Q a

mozaiq? Menjünk ki, nézzü… Ouch! Ki rakta ide ezt az üvegajtót?! És hogy nyílik?

Hangulat: Manchester-szurkolók szomorúak. Neunundneunzig Luftballons.

Zöld: Yogee eltûnt. Zöld. Szabi, miért?!

Zöld. Basszus, megint itthagytak! Jam: Pultoslány rémülten integet az ajtó mögül: – Már bezártunk! Becks: Hát, a többiek itt sem vártak meg minket. Flekken, Y: zárva.

A halálsor idén nem is olyan durva. Globe: megvannak a többiek. Épp indulnak tovább. Nem baj, mi bemegyünk még!

Monte: Passz. Ôszintén. Segítsetek!

Jobbmint: Ég a gyomrom. Fáj a májam.

Kapar a torkom. Minek iszom fröccsöt, mikor nem is szeretem? Lesz@rom, SÖRT ide! Csocsóztam is. Nem tudom kivel, nem tudom ki ellen…

– Geri, igyunk tequilát! – Minek?! – Csak egy ezres négyszer négy cent! A logika kizedk… kidezk …

Gyûlöllek, Áron!!! •

A télnek mennie kell!

Bundák, maszkok, máglyarakás Mohácson

A legörömtelibb temetés, amin valaha jártam. Hallottam már róla, hogy a mohácsi busójárás hatalmas élmény, csupa móka és kacagás, de idén végre a saját bőrömön is megtapasztalhattam, hogy ez az állítás megfelel a valóságnak. Írta: Halász Bia A busók csónakokon jöttek át a kikötôbe, majd hangosan kolompolva, kerepelve vonultak a Kóló téri gyülekezôhelyükre. Egy kis rendôri segítséggel sikerült kialakítani a több utcán át kígyózó emberfolyosót, és kezdetét vette a felvonulás. Több mint háromnegyed órán keresztül csak haladtak el elôttem a különféle vidám és rémisztô maszkot viselô, szôrös törökûzôk, boszorkányok, akik láncra verve vezették a kis busókat, sôt még az ördöggel is lepaktáltak.

Kukoricaszárba burkolt fémszekereken és gyalog meneteltek, ijesztgettek,

morogtak, vagy éppen tollal és korommal kenték be a meglepôdött nézelôdôk arcát.

Kompon úsztak be a Duna közepére, és még utoljára körbetáncolták a tél fekete koporsóját, melyet ezután vízre eresztették, a tömeg pedig nagy üdvrivalgás közepette tapsolva, éljenezve nézte, ahogy a halott évszak gyászos magányában ereszkedik le a folyón.

Ezt követôen a téren felállított hatalmas máglyához sietett mindenki, ahol a busók éppen annak tetejébe állították az ember nagyságú szalmából készült törököt, majd különféle modern tûzijátékos parádé után fáklyákkal felgyújtották azt. A lángnyelvek az eget nyaldosták sûrû füst köze-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

pette, az érdeklôdôk nagy része pedig nem az emlékeibe igyekezett bevésni a pillanatot, hanem a fényképezôgépek és telefonok memóriakártyáiba.

A csípôs téli hideg és a tavasz lágy elôszele (vagy a kürtôskalács mámorítóan finom illata) annyira megszédítette a nagyon és kevésbé szôrös népeket, hogy zavarukban azt sem tudták melyik lábukat hova kéne éppen rakni. Az est leszállt, a kereplôket egyre kevesebbszer pörgették a fáradt kezek, a vásáros standoknál kigyúltak a fények, az embertömeg és a busós bögrék, nyakláncok, hûtômágnesek is kezdtek eltûnni, majd azon kaptam magam, hogy emlékekkel teli fáradt fejjel zötykölôdöm haza a buszon. Éjjel az ágyamban fekve alig tudtam elaludni a fülemben visszhangzó kolompok és kereplôk zajától, de teljesen megérte. •

115

JUBILEUM

XX. évfolyam, 2012-2013

FLY BABY, FLY!

Csakis szigorúan határtalanul!

Életünket behatárolja valami. Képesek vagyunk ezt a magunk köré képzelt buborékot tágítani? Te hogyan éled mindennapjaidat, beleadsz mindent, vagy nem hozod ki magadból a maximumot? Bátran állíthatjuk, hogy manapság szinte korlátok nélkül szárnyalhatunk – persze ha van hozzá elég bátorságunk és kitartásunk. Írta: Gergits Imola Lilla A valóság egyszerû: valaki vagy feszegeti a határait, vagy nem, nincs a kettô között lévô állapot. Viszont az okok eltérôek: van, aki fél, van, aki úgy gondolja, nem rendelkezik a szükséges erôforrásokkal, és vannak a gyengébbek, akik már azelôtt feladják, mielôtt belevágtak volna. Véleményem szerint nincs olyan, hogy nem áll rendelkezésre elég erôforrás, mivel akkor a határt az erôforrás megszerzése képezi; ezt a lépcsôt kell elsôként megugranunk, mégpedig azzal, hogy megteremtjük azt.

Jelen korunkban hálásak lehetünk, mert minden lehetôség adott ahhoz, hogy minél többet és többet alkothassunk, és elménknek csak mi szabhatunk határt.

Természetesen mindenki máshogy éli meg határainak feszegetését. Én teljes mértékben azon emberek közé tartozom, akik mindent bevetnek annak érdekében, hogy többet hozzanak ki magukból. Ezek az emberek szívügyüknek tekintik a fejlôdést. A fejlôdést, amely társadalmunk mozgatórugója, és valóban segíti az elôrehaladást globális szinten is. Bele sem gondol az ember, hogy ô vajon mit tehet azért, hogy társa-

116

dalmunk értékei növekedjenek… Számít az, ha nem két, hanem három nyelvet beszélek, ha zongorázás mellett klarinétozom, vagy akár valamilyen sportot ûzök? A válasz egyszerû. Igenis számít, minden egyes elsajátított képességgel hozzájárulsz, hogy a társadalom elôrelépjen. A fejlôdést csak erôs és intelligens népesség képes fenntartani és folyamatosan generálni.

Lépcsôrôl lépcsôre kell haladni. El sôsorban elhárítani az akadályokat, mert a valóságban szinte minden akadály leküzd hetô, nagyon ritka az olyan eset, amikor ténylegesen megugorhatatlan problémába ütközünk. Ha biztosítottuk a szükséges erôforrást, jöhet a következô lépcsô, amelynek során az ember tisztázza magában a kitûzött célt.

Ha nincs célod, nincs hová fejlôdnöd.

Minél tisztábban látod a kitûzött célt, annál világosabban rajzolódik ki az oda vezetô út. Ha a cél már teljes tisztaságában lebeg elôtted, csak ü gyesen kell venned az akadályokat, ugyanis semmit nem adnak ingyen. Mindenért küzdeni kell, amelyhez elengedhetetlen, hogy olyan tulajdonságokkal vértezd fel magad, mint kitartás, erô, akarat és nem utolsó sorban az önmagadba vetett hit.

Megeshet, hogy elbukik az ember, és úgy gondolja, mégis túl magas korlátot szeretett volna átugrani, lenyomja egy láthatatlan erô és a plafon alatt tartja. Ez mindössze a magunkba vetett hit megingása, és az elménk akadálya, hogy elhitesse, gyengék vagyunk teljesíteni a kitûzött célt. Eb ben a pillanatban kell újra átgondolni képzeletbeli lép csônket, amely a sikeres vég rehajtás kapujába ve-

zet minket, esetlegesen beil lesz teni egy lépcsôfokot a már meglévô kettô közé. Így nem csak a társadalmad értékeit növeled, hanem saját magad értékeit is azáltal, hogy véghez viszel valami olyat, amit eddig lehetetlennek, megugorhatatlannak gon doltál. Viszont ehhez száz százalékban bele kell tenned minden erôdet. Ha kell, minden edzésen meg kell halnod egy kicsit, hogy a következôn még erôsebb lehess, de ezt a munka területén is érvényesíthetjük, vagy bármilyen kitûzött célra kivetíthetjük. Ez jelenti számomra azt, hogy feszegetjük határainkat, teszteljük tûrôképességünket.

Ha nem ragadtunk meg minden lehetôséget, nem próbáltuk meg kihasználni erôinket, tegyük fel magunkban a kérdést: megtettünk-e mindent annak érdekében, hogy boldognak nevezhessük életünket? A mennyiben erre a kérdésre a „nem” szó fogalmazódott meg benned, jó helyen jársz.

Sosem késô változtatni. Minden életkorban más és más értékrendet képviselve lebeg körülötted a behatároló buborék. Minden életszakaszban változatos a kívánt cél, emellett másképp határozzuk meg a célig vezetô utat is. Ezen kívül nem csak életszakaszok, hanem emberi tulajdonságok is meghatározzák, kinek mi lesz a végsô lépcsôfok, amelynek elnyerése érdekében ringbe száll. Emberenként tehát eltérô, viszont egyet nem szabad feledni: ha Te nem emelsz magadnak célokat és küzdesz értük harcosként, más sem fogja megtenni helyetted.

Maradandót csak akkor alkothatsz, ha próbálkozol, feljebb és feljebb tolod a lécet, sokadszor is megugrod – míg végül sikerülni fog.•

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XX. évfolyam, 2012-2013

JUBILEUM

Just ride.

Szertartásoktól szabadon

„I was always an unusual girl. My mother told me I had a chameleon soul, no moral compass pointing due north, no fixed personality; just an inner indecisiveness that was as wide and as wavering as the ocean... I belonged to no one, who belonged to everyone.”

Lana de Rey Írta: Audrey Kaméleon lélek. Olyan emberek rendelkeznek ezzel, akiknek vérükben van a lázadás a szabályok ellen. Akiket nem lehet a társadalom által elôírt szokások és mindennapi rutinok közé bebörtönözni, különben elhervadnak, mint a bura alá rejtett tulipánok. Számukra a szabadság és szárnyalás az, ami életben tartja ôket, akkor teljesednek ki lélekben és élik meg az érzelmi katarzist, ha spontán módon belevetik magukat a végtelenbe, korlátoktól, elvárásoktól mentesen, és teszik, amit momentán a szívük diktál. „Live fast.

Die young.” – vallják ezt erôsen érzelemközpontú emberek, csapongó zenészek, meg nem értett mûvé szek, bohém, lelki útjukat keresô, vad fiatalok, az éjszakai élet megszállottjai, vagy éppen a hullámzó kedélyû hölgyek, akik egyik nap mosolyognak és bármilyen társaság legmeghatározóbb sze mélyiségei, másnap pedig csendben ülnek a sarokban és mélyen hallgatnak, szinte ok nélkül. Érzelmi csapongás.

Drog, szex, alkohol és minden, amivel kiélhetik hedonista hajlamaikat. Minden napban az örömöt keresik, görcsösen hajszolják az élvezeteket korlátok nélkül.

Napi szertartások, átlagos élet? Ugyan.

Vadság, szenvedély, szabadság és Amerika. Gátlások nélkül. De természetesen ez csak a véglet.

Hogy mit jelent ez a hétköznapi életben? Magadra ismersz, ha azt mondom,

hogy nem szereted, ha mások mondják meg, mit csinálj. Nem szereted, ha uralkodnak feletted. A saját utad járod, arra mész, amerre a szíved hajt, és nem az eszed. Szereted a spontán embereket.

Nem szeretsz elôre tervezni. Szereted az apró örömöket, amiket pár pillanat nyújt és értékeled azokat a perceket, amikor egy csodával találkozol. Szereted a mûvé szeteket és akár tehetségesen rajzolsz, vagy zenélsz, esetleg verseket írsz, szeretsz megállni és gondolkodni az életen. Filozofálgatsz. Kielemzed az emberek lelkét. Hamar kiismersz bárkit, nagyon érzékeny vagy az emberi reakciókra, és ha olyannal találkozol, mint te, a pillanat törtrésze alatt megnyílsz elôt te, és úgy érzed, mintha ismernéd ezer éve. Volt olyan élményed, amikor találkoztál valakivel, megtörtént a cso da egy éjszaka alatt, a lelketek egyként érzett, és olyan nyíltan beszéltetek, mit addig soha, senkivel. Aztán nem találkozol vele többet, de nem bántad, mert egy életre megmaradt, tisztán az emléke. Gyakran sírsz.

Lehet rossz élménytôl, vagy az örömtôl, de mindig szabadjára engeded az érzéseid. Könnyen meglátod a varázst a világban, fôleg emberek lelkében. Nem korlátoznak mások elvárásai, szokásai, nem lehet rád erôszakolni a min-

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

dennapok szürke és monoton folyását, minden napban keresed és látod a csodát. Szeretsz szeretni. Sokszor mosolyogsz a buszon, csak úgy, ha eszedbe jut egy vidám emlék. Énekelsz az utcán, mert nem zavar mások véleménye. Szabad vagy.

Gyakran mondják rád: „Ez hülye!” Ôk nem értik. Másképp gondolkodnak az életrôl. A napi rutinok és a rendezettség, „a szabályok betartása” (mint nem énekelünk az utcán, nem hordunk kéket pirossal, nem alszunk délig, stb.) adja a boldogságukat, mert így az a kép alakul ki róluk, ami azt mondatja: „Ô egy rendes ember”. Nekik ez a kiteljesedés. Céljuk „jónak lenni”. De a te célod más: élvezni. Mindezektôl az elvárásoktól mentesen tenni azt, ami, mind rövid, mind hosszú távon biztosítja, hogy jól érezd magad az életben. Nem azért mész hozzá Ms. vagy Mr. Tökéleteshez, mert a kapcsolat jól mûködik és tökéletesen passzoltok, hanem azért, mert szereted.

Nem számít, néha mennyire nehéz.

Ha Rólad szól ez a cikk, ne habozz, élj!

Elmélkedj, légy egyedi, tedd azt, amit a szíved diktál, találd meg a csodát a pillanatban és ne hagyd, hogy a társadalom elvárásai határozzák meg az életed. És ajánlom figyelmedbe azt a dalt, amibôl a cikkhez idéztem, a teljes, 10 perces verziót. És ámulj, menyire Rólad szól.

Just ride on the road of life. Just ride. •

117

JUBILEUM

XX. évfolyam, 2012-2013

(Potya)Utazás

Alternatív utazási megoldások

Amióta ember az ember, állandó mozgásban van. Hol megkövetelik tőle, hol önszántából teszi ezt. A lényeg, hogy a helyzetváltoztatást a két lábán kívül – hála az ipari forradalomnak – rengeteg módon megteheti. Azonban sok esetben tényleg a tömeg közlekedik és nem az emberek, legalábbis a szolgáltatás milyensége nem emberhez méltó. Írta: DánieL Közeledik a nyár, ezzel együtt a vakációk idôszaka is. Ilyenkor az ember szeret kicsit elszakadni az otthontól, hogy más, impulzusban gazdagabb környezetben töltôdjön fel vagy szórakozzon. Ehhez szükségeltetik ugye maga az elutazás, ami az élményt nagyban befolyásolhatja. Sôt!

Hazánkban sokszor élmény az utazás, csak sajnos nem feltétlenül pozitív.

A legkényelmesebb módja az úton történô haladásnak többnyire a személygépjármû, azonban ez nem tekinthetô tömegközlekedési eszköznek, így ennek kivesézésétôl eltekintenék.

Dél- dunántúli régiónk ékszeres doboza, a mediterrán életérzés megtestesítôjének, Pécs városának nem sok variánsa van erre a témára, egyedüli eszköz az autóbusz. Na mármost ez egy igen érdekes jelenség. Manapság olyan a járatok indulása, mint az egyszeri népmesék kezdete: Hol volt, hol nem volt... csak éppen többnyire inkább hol nincs az a busz!

A buszjárataink nem tartják menetidejüket, indulásuk csak egy relatív fogalom, ráadásul több olyan útvonal van, ami túl van terhelve: rengeteg az utas, sokszor nem férnek fel az emberek csúcsidôben. A bérletárak az egekbe szöknek, a kedvezményeket szigorúbb feltételekhez kötik, arról nem is beszélve, ha percekig rostokol a busz az egyik megállóban, mert a szíves kuncsaft nem hajlandó utazási jogosítványát felmutatni. És akkor így próbáljon meg tervezni az ember.

Ha több eszközt akarunk igénybe venni, megtehetjük, hogy patinás fôvárosunk által kínált eszközöket használjuk. Ehhez szüksé-

118

geltetik megtenni Pataki Attila híressé vált mondatában foglaltakat: „Elhagyom a várost”. Ilyenkor vagy a vasutat, vagy a távolsági autóbuszokat vehetjük számításba. Vasúti közlekedésünk egy remek történelmi korrajzot tár elénk, ma is megtudhatjuk, milyen lehetett 40 évvel ezelôtt a közlekedés. Azóta ugyanis nem sok változott, legfeljebb pár osztrák vagont szereztek be, megemelték a jegyárakat, és leváltották a MÁV vezetôjét.

A többi élmény azonos a 20. századival. Sajnos itt is igaz a mondás, ami buszjárataink körében is, a menetrend csak arra való, hogy meg lehessen állapítani, mennyit is késnek pontosan a járatok.

A vasúti közlekedés nagy elônye, hogy a vagonok többsége fel van szerelve illemhelyiséggel, azonban azok sterilitása erôteljesen megkérdôjelezhetô. Olyan érzés foghatja el az embert, mint a múzeumban: jobb, ha nem nyúlunk semmihez.

Az autóbuszjáratok fej- fej mellett versengenek az utolsó helyezésekért a vonattal. Többnyire pontosan indulnak, jobb az összeköttetés a kisebb településekkel, mert a gôzös Kanizsára még lehet,

hogy megy, de Aprajafalvára már nem, vagy csak lehetetlen idôpontokban. Kevesebb csomagot vihetünk magunkkal, kerékpárt nem, az illemhelyiség és a sétálás szabadsága is hiányzik. Emellett jóval kevesebb utas veheti igénybe az utazást, itt is könnyen elôfordulhat, hogy az ember nem fér fel a járatra. Forgalmi és idôjárási szituációkhoz kötött, a vasút (elvileg) kevésbé kényesebb.

Ha sikeresen megérkeztünk Budapest Déli pályaudvarra, akkor a bôség zavarában forgathatjuk tanácstalanul a fejünket. Sima autóbuszra minek szállni, az van itt Pécsen is, a troli meg ugyanolyan, csak csöndesebb és környezetünket is kevésbé szennyezi. A földalatti igazi retro élmény, a villamosok némelyike is az. A jövô távlatát pedig a szánalmas és fiktív 4-es metró képviselteti.

Azonban valami mégis csak erôteljesen elgondolkodtató. A jegy- és bérletárak jelentôsen nem drágábbak, mint a mi kis városkánkban. És mégis több szolgáltatást vehetünk igénybe, sûrûbben indulnak a járatok, noha hasonló az utazási komfort. Akkor hogy is van ez kérem szépen?

Ha már történelmi szemléletmódot tovább alkalmazzuk, akkor a „Nagy Nyugat” valahogy mégis csak jobban intézi ezt a tömegközlekedés témát. Ráadásul némely országban a jegyárak se magasabbak az itthoninál, mégis precízebb és kényelmesebb a nyújtott szolgáltatás minôsége.

Svájctól pedig tanulhatnánk. Ha késik a vonat, akkor vagy a vonat vagy az óra nem svájci, (vagy legfeljebb a sofôr). Nálunk lassan az megy ritkaságszámba, ha valami pontos, vagy kényelmes, ez okoz nekünk csalódást. Pozitívat. Úgy vélem, van még hova fejlôdnünk, és nem feltétlenül alagutakat kéne furkálni az Alföldön, meg óriási és értelmetlen viaduktokat építeni, hanem a meglévô eszközökön javítani egy keveset. •

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

XX. évfolyam, 2012-2013

Elmélkedés az emlékezésrol

JUBILEUM

Ami a múlt mögött van

Álmomban sokszor időutazó vagyok, és állandóan vissza-visszatérek a múltba, hogy emlékeket gyűjtsek. Olyanokat, amik segítenek boldogulni a jelenben és világosabban látni a jövő szövevényes szálait. Írta: szilvi.

Sokan, sokféleképpen és még több oldalról ostromolják a múltba tekintgetés mûvészetét, a nosztalgiát. Lényegtelen idôpocsékolás lenne? Azt hiszem, semmi sem az, ami valaha érzéseket váltott ki belôlünk. A visszaemlékezés pedig éppen az elsôk között van ebben a képzeletbeli rangsorban. A megtörtént dolgok fel-felidézésével nem gondolom, hogy az ismétlés a célunk. A fontos eseményeket fel tehetôen ez nélkül sem felejtjük el. Tulajdonképpen csak újra át szeretnénk élni, újra megízlelni, ami már elmúlt – akármennyire is lehetetlen. Azokat a pillanatokat, az érzéseket, amikre jó szívvel emlékezünk, vagy amibôl érdemes tanulnunk.

Szüleinknek a gyerekkori pöttyös bögre, a kiszes bulik, a gmkázás és az akkori rendszer szimbólumai jelentik az emlékeik kereteit. Mi ugyanakkor valószínûleg a mostani, egyetemi életünket 20 év múlva ugyanilyen furcsa megédesedett merengéssel fogjuk felidézni már családosan, a munka után összeülve egy-egy csésze kávé vagy egy pohár bor mellett – tegyük ezt most napszaktól függôvé. Egy osztálytalálkozó, nagycsaládos étkezések vagy baráti beszélgetések nem múlhatnak el anélkül, hogy elô ne kerüljön egy-két meghökkentô, vicces sztori a társaság jelenlévô tagjairól.

Ugyanakkor a hasonló korúak körében gyerekkoruk rajzfilmjeinek felidézése is az egyik leghálásabb beszédtéma bármilyen alkalomból adódóan.

Mi lehet az oka, hogy minduntalan régi történéseket hozunk újra a jelenbe?

Egyrészt az emlékek felelevenítésekor

elegyedik a tér és az idô. Tudatunk képes a múltat fürkészni, emlékrôl emlékre járni, kalandokat élni át, míg testünk mozdulatlan maradhat. Fénysebességgel utazhatunk téren és idôn át az emlékeink szárnyán. Ekkor nem az a lényeges, hogy mit és hol mondtak vagy tettek a szereplôk. Ami fontossá válik, hogy milyen nyomot hagyott bennünk a történet vagy hogy hagyott-e egyáltalán.

Másrészt, ami a „most” elôtt történt, azt mindig körbelengi a mámoros „milyen volt” misztikuma, függetlenül attól, hogy milyen a jelenünk.

Ilyenkor nem számít, hogy hol tartunk most, ahogy az sem, ami ránk vár. A múlt befolyásolja a jelent és a jövôt, de

fordítva ez nem igaz, hiszen ami megtörtént, azért már nem tudunk tenni semmit. Elszállt a felelôsség, elvitte az idô, mivel a nosztalgikus pillanatok egy sajátos sávban követik a jelent, de utolérni nem fogják soha. Ez alapján az emlékeink talán az egyetlen állandó dolgok az életünkben és gyaníthatóan az igazi titka és vonzereje ez a sok sztorizgatásnak. A visszaemlékezésre – ahogy az állandóságra – való igény és hajlam ott él mindenkiben. Ha azonban ôszinték akarunk lenni; imádjuk gyakorolni is. Ámde fontos megjegyezni – amit szintén nem tanítanak az iskolapadban, mert az élet leckéje –, hogy az elmúlt

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

dolgokon rágódni, az már idôpocsékolás. A rossz emlékek, döntések már mögöttünk vannak és változtatni nem, de építkezni belôle még tudunk.

Valójában minden egyes velünk történt élmény egy kicsit formált rajtunk. Az öszszes megtörtént momentumnak köszönhetôen vagyunk most azok, akivé váltunk az évek során. Bölcs ember az, aki ezt felismeri és helyesen alkalmazni is tudja. Ebbôl kifolyólag a tiszta racionalitás szempontjából talán még fontosabb a múltunk felidézése. Ha az állandó okulás a célunk, akkor nem lehet egyszerûen figyelmen kívül hagyni és menni az orrunk, rosszabb esetben mások orra után. Tanulni folyamatosan tudunk, hogy ne kövessünk el még egyszer a hibákat. (Bár a téma ezen része már mások által kivesézett kategória, minden további szó már mások ismétlése, de attól még említésre méltó pontja ennek a történetnek.)

Akkor tulajdonképpen mi ez az érzés? Mi a nosztalgia? Milan Kundera bôven fejtegeti mibenlétét a „Nemtudás” címû mûvében és arra jut, hogy a szó a görög NOSTOS (visszatérés) és ALGOS (szenvedés) szavakból áll össze. A nosztalgia – az ô álláspontja szerint – tehát szenvedést jelent, talán amiatt, hogy hiába vágyunk visszatérni, az elmúlt idôk már nem jönnek vissza többé.

Jómagam ezt másképp gondolom. Inkább úgy hívnám, hogy keserédes elmélkedés. Az életünk eddigi része ellenben akkor volt jónak értékelhetô, ha összességében inkább édes, mint keserû. Emiatt tartom nagyon fontosnak a fejben történô szüntelen idôutazást, emlékgyûjtögetést.

Végül még valami: úgy érdemes élnünk a jelent, hogy arra késôbb érdemes legyen visszaemlékezni. •

119

JUBILEUM

XX. évfolyam, 2012-2013

Fehérségben sárga folt –Fészekrakóknak ajánlva– Írta és illusztrálta: Timon

Tökéletességre törekedni nem könnyû, azzá lenni pedig olyan, mintha egy kör lennél...

Pontosabban szólva egy makulátlan gömb, amin nincsen se repedés, se horpadás, se kitüremkedés.

Viszont a gömb olyan, hogy nincsen benne semmi és körülötte sem Te vagy...

Számos recept van hozzá. A múltkor sikerült egy émelyítô finomságot készítenünk belôle. Nem volt egyszerû, minden másodperc számított, de ötödjére csak elkaptuk a pillanatot. Kiborítottuk az edénykébôl, a formája szép, egyenletes volt és csak a megkezdése után láttuk meg a csodálatos folyékony csokoládé masszát, a tömör gyönyört.

Ha a védô burkolatot finoman megkopogtatom nem az üresség kongását hallani, hanem a tartalom jelenlétét. Ezredmásodpercekre lebontva csodás, ahogy kettétörhetô és a mész apró darabokra válik szét, aztán jobbra-balra, balra-jobbra...Külön veszem a zigótát és a tápanyagot biztosító fehérjét felverem, majd a precíz munka eredménye olyan mennyei felhôtömeg lesz, ami a Dunára téve könnyedén lebeg majd a felszínen.

A felhôk között pedig kis csirkék, sorban egymás után...

A legcsodálatosabb talán mégis az, amikor egyben, de mégis külön-külön láttatja magát. Látod, hogy egy, de mégis kettô. Összességében funkcionális és emocionális egyaránt. Sokat számít az idôzítés, az ízlés, de valamelyik része, valamilyen formában mindenki számára szerethetô.

Nem gömb. Nem erre vágyunk, mégis ezek vagyunk Mi. Különbözünk és egy a Fészkünk, amelybôl valamiféleképpen a végén csak kikerülünk. •

120

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

JUBILEUM

Sz@rpoén Bt. Szarpoén Bt. Az igényes szellemi termék pártolója

Sz@rpoén Bt.

- Mi a fasírt többes száma?

- Mi a bolygó ellentéte?

- A fák sírtak.

- Girl, don’t go!

- Hogy hívják a kommunista légitársaságot?

-ProletAIR.

- Miért hord vizet a szájában a nôstény víziló a medence egyik végébôl a másikba?

- Mert fészket rak!

- Doktor úr, nagyon durva hasmenésem van!

- Citrommal próbálkozott már?

- Persze, de ha kiveszem, akkor megint…

Két tehén ül a fán, zoknit kötnek. Megszólal az egyik: - Bôôôô...

Mire a másik: - Honnan tudod? Még fel sem próbáltad!

- Mit mond Ádám Keplernek, ha összefutnak Londonban?

- Nem vagy valami jó színben.

Német kémek a II. világháború idején Angliában: - Two Martinis, please.

- Dry? - Nein, zwei!

- Hogy hívják a szumma jel nemi szervét?

- Ösztöke

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

- Mi a különbség a matektanár és a prostituált között?

- ????

- Az, hogy a prostituált halmozza az élvezeteket, a matektanár pedig élvezi a halmazokat.

- Mekkora az Excel nadrágja?

- Xls.

- Milyen a svájci stewardess lába?

- Swissaires.

121

JUBILEUM

Sz@rpoén Bt. Szarpoén Bt. Az igényes szellemi termék pártolója

Sz@rpoén Bt. - Mit csinál a kecske, ha elfogy a vajas kenyere?

- Mekken egyet.

- Mit csinál a matematikus, ha székrekedése van?

- ???

- Kidolgozza számológéppel - Anyu! Anyu! Egy törpe cukrász jön a városba!

- Tényleg kislányom?

- Igen, a rádió is bemondta: itt-ott előfordulhat talaj menti fagyis.

Gyetván tanár úr a fényképészetben.

- Szeretném elhívni ezt a filmet.

- Hová küldik egymást a Közgáz lapjának szerkesztôi?

- A Fészkes fenébe!

- 9*13?

- 117, miért?

A hangya elbírja testsúlyának ötvenszeresét.

Tehát 10 gramm hangyát nyugodtan leküldhetsz a boltba egy sörért.

Már Madame Currie is csodálkozott az urán.

Bementem reggel az istállóba a tehenekhez, és azt láttam, hogy óriási a fejetlenség.

Beteg? HÁEGYENEGY almát!

122

FÉSZEK JUBILEUMI KÜLÖNSZÁM

FRANCIA ALPOK

FÉSZEK WORLD TOUR

AFRIKA

PÁRIZS

BARCELONA

RÓMA MIAMI

Fészekrakók

a kezdetektôl lapjainkig Kovács Laura Angyal Péter Gulyás Ádám Kovács Péter Áldozó Krisztián Gungl Larion Kovács Zsófia Ávrám Gabriella Guseo András Kövesdi Anikó Baltavári Bea Hack Dóra Krápicz János Barkóczi Csaba Halász Bianka Kristóf Péter Bartakovics Bettina Hange Dániel Kulcsár Enikô Bence Krisztina Haraszti Ágnes Kun Veronika Bertalan Loretta Harkai Mária Kupa Krisztina Besenyei Linda Harsányi Ákos László Barna Bíró Péter Hauser Andrea Bitter Tamás Hauszknecht Imre László Krisztina Lékó Ildikó Boa Máté Hock Georgina Lóránt Balázs Boros Gábor Hock Melinda Lôrincz Máté Bóta Borbála Horváth Gergely Lôrincz Zsolt Czenki Júlia Horváth Judit Lugosi Barnabás Csejtei Tamás Horváth Tamás Magyar Éva Cselik Péter Horváth Tímea Makk Dániel Csetényi Gabriella Horváth Viktória Marosán Gergô Csíz András Horváth Zsófia Maróti Petra Desztics Katalin Huszti Levente Maróti Réka Domonyai András Jancsovics Zsolt Marton Lilla Dósai Enikô Kaleha Zsolt Molnár András Erôss Tímea Kanizsai Dávid Muczer Gyöngyi Faragó Bernadett Kárpáti András Müller Ágnes Farkas Anikó Kerécz Attila Müller Péter Fazekas Boldizsár Kertész Réka Nagy András Forster Ákos Király Balázs Nagy Balázs Fürst Imre Király Zoltán Nagy Péter Gaál Attila Kircsi Levente Nagy Zsolt Galambos Miklós Kiss Dalma Német János Gasz Tamás Kiss Zoltán Németh Adrienn Gál Zsuzsanna Kósa Zsuzsanna Gáll Domokos Kosztolánczi Krisztina Németh Ágota Gergits Imola Lilla Kovács Gergely Németh Boglárka Németh Krisztina Gódor Csaba Kovács János

Nyitrai Kitti Oldal Csilla Omacht András Pál Eszter Pálfi Anikó Palkó András Pálmai Dániel Pap Balázs Pazaurek Vivien Penk Katalin Péterfia Áron Petz Gábor Plutzer Dóra Pótó Zsuzsanna Pozsonyi Dóra Pozsonyi Gabriella Réti Gábor Sallai Ákos Sághi Péter Sánta Roberta Schatzinger Anita Schnierer Katalin Schumann Tamás Sélley Emese Simon Sára Skoumal Krisztián Somogyi Soma Suvák Lajos Szabadkai Attila Szabó István Szabó László Szabó László Szabó Péter Szabó Tamás Szabó Zoltán

Szabó-Bakos Zsolt Szakály Márk Szalai Kitti Szalay György Szántó Renáta Szatnik Szilvia Szemerédi Orsolya Szentiványi Judit Szilágyi Gábor Szilágyi Zita Takács Sára Tandari Ákos Tar Gabriella Tarnai Zoltán Than Márk Tiszberger Mónika Tóth András Tóth Péter Tóth Tímea Vad Endre Vági Andrea Vajda Gabriella Varga Eszter Varga Judit Varga Márta Varga Péter Varju Péter Vaski Nóra Verba József Vidákovics Alexandra

Vörös Ildikó Wéber Zsuzsanna Zadravecz Zsófia Zákányi Nicole Zsoldos Bálint Zsoldos Viktória