fénypászma

Kőszegi Barta Kálmán versei Ghyczy György

fénypászma

fénypászma

K ő s z e g i B a r t a K á l m á n v e r s e i

G h y c z y G y ö r g y festményei

Megjelent 2023-ban Kiadja Ghyczy György festőművész

© Kőszegi Barta Kálmán © Ghyczy György

ghyczygyuri@gmail.com kalmandrbarta@gmail.com

Reprodukciók Ghyczy György

ISBN 978-615-01-6992-7

MMXXIII

a hínárnak keze van a hínárnak keze van erős karjával hamar a mélybe ránt meg kell tanulni az árral is szemben akár vergődve úszni de úszni

amikor

Szilágyi Andrásnak

amikor kékbe fordul az egész

szoba sarkában lapul a rész

vörösen izzik mint a vér

ami épp most csordul ki szívedből helyből ugrik az egész nincs is tovább úszik kúszik a szemgolyó szűkül a látóhatár utolsót rándul a láb

beömlik a táj a nyári meleggel délibáb játszik a falon tárva-nyitva az ablakom izzad a tenyér a homlokom szemembe csöppen a nap

camera obscura

Hommage á la Nicolás Muller

camera obscura

Faraday fekete doboza a világ a feje tetején

fejébe szökik a vér tótágast ál most a világ a valós világ

ha nem is az igazi sötétkamrában

fordított fénynyaláb

mosolyogni tessék tessék csak mosolyogni vakufény-villanás

csupa csíííz ím-lám kész is a fénykép de ne így fordítva nézzék

cizici emlék

forró kavics égeti talpam lábam alatt szorgos kis hangyák motoszkálnak fejemen hiába a szalmakalap

áthatol rajta a nap melege

Izzadt homlokom sós verítéke gyöngyözik szemembe számba pirul az arcom a testem barnul

fordul a nap nyugodni készül feltámad a szél némi enyhülésül a hegyek mögé süllyed a nap

megszólalnak az esti kabócák rádió helyett hallgatom őket

dértől hamvas

dértől hamvas az éppen kiserkedt búzamező jótékony ködpára takarja mi felszáll hogy gondos felhőként újra locsolja szinte naponta újrázik

csitul a tűz a lángolás de parázs még az érzés hűlő parázs izzik még elmarad a test az érintés csak a szemek találkozása közös az ágy az is marad közös az ébredés

fénypászma

ahogy a lámpa görnyed a betű fölé görbülök én is a könyv felett

fénypászma világítja meg a történetet a történet pedig a lelkemet magasba emel majd földre ejt szomorúsággal tölti el szívemet máskor derűs remény

tüzeli testemet oldalakat számol a betűk sora egyik lap olvassa fel a másikat kezdem az elején lapról lapra követem

sorsomat

életem írja meg ez a regény a végét ne tudjam meg soha mindent elmond a szemek varázsa

golfpályán sétálok

Golfpályán sétálok dimbes-dombos tájon. Előttem homokdomb, ligeterdő, fájó derekam egyengetem. Lehajlok óvatosan, roppan a derék, sajog a porckorong. Hol az ütőm, hol a korongom?

Egy tócsán kell átgázolnom, sáros lett az alkalmi cipőm.

A zoknim, a nadrágom csupa víz. Mosolygok rajta s mind a kísérőm, kísérők hada hangtalan nevet: csíííz!

Most egy épített gát következik, nem látok át rajta, a mindenit! Vaktában ütök az ütőmmel, csínján bánok most a tüdőmmel is, a légvételt elfojtom, visszatartom: egy pisszenést se!

Mire egy szemtelen légy fülemet, orromat ingereli.

Egy ficsúrnak, aki oly gigerli, intek oda: kapná el a legyet, de kímélje fülemet, orromat, s főleg a homlokomat!

Amennyi ész abba belészorult, a sapkám sejti csak, mi elrejti izzadt kobakomat.

Egy csepp homály, mi a szemembe beleesett, zsebkendőm bánja, mert vizes lett. Felforr az agyvizem, ha most nem én nyerek!

Hol marad kísérőm, súgóm, az a fenegyerek!

Leszállt az est is, abbahagyom, győzzön a jobb, üdvözlégy te, én bajnokom!

hasadó szövétnek orsó hegyén

szegényasszonyok keretben űzik a gondot szövetbe ülnek egy szövőteremben gondjuk az élet hasadó szövétnek orsó hegyén táncoló lányok pörögnek piros ruhájuk szála ha szakad megkötik újra foggal körömmel orsó hegyén ujjukon serked a vér görnyed a hátuk a munka fölé bánják is ők azt dallal űzik a kínt

hideg szobában szalmazsák

hideg szoba vendégszoba tüzes fiataloknak való egy ágyon ketten ha fordulnak ropog a szalma a derék alatt ajtót becsuknak ne menjen ki a nesz az ágy lába nyöszörög ritmusra táncol a padló átveszi továbbviszi

átadja sublótnak szekrénynek a vitrinben koccan a pohár tetején táncol az alma húsvéti rozmaring illata bújik a meleg takaró alá

Az új emberfaj magas lesz és szerény jósága lesz maga az erény senkit sem bánt ő sem senkit minket hordoz majd a tenyerén mint Gullivert az óriások

ezek az emberek mások lesznek egészen mások

kecskerímek

a kecske rí mek mek mek mek

fáj a lába azért rí

öreg kecske vén kecske

bakot áll a kecskebak

fűrész foga bánja nyikorog a lába

fejre áll a kecskebak élesedik a fűrészfog

hersen az akácfa döntenek a kecskefejek az ügyetlen mekkelekek

hiába hiába

ma szép időnk lesz és tiszta

Emlékezzünk nagyjainkról

Hallod a messzi ágyúdörejt?

Ide hallatszik a hangja, mintha közel robbanna szét, a villanó kartács tüze. Jól látszik innen fentről, a gyulai várból Világos.

Látod, vagy nem látod lenn a sötétben, vak szemed is bekötve, a fakó homályban, mert nektek ezután csak homály van!

Súgta Haynau Damjanich fülébe. Ma szép időnk lesz és tiszta! A múlt dicsősége nem tér már vissza. Sohasem tér vissza! Késik az éji homályban, mert ma is homály van, sűrű, setét homály van.

mire torkunkon akad

eltelik egy-két sor mire a rím megtalálja magát

nálam így szokás nagy a szokás hatalma lassan őröl az

isten malma gyorsétteremben étkezünk van mit megenni

egymást megesszük fuldokló állat vagyunk torkunkon akad

a csont a gazdát kienni sírba tenni önnön magunkat

mosolygó rózsakövek

faragottak megkopottak kőből kivájt rózsakövek kereszt felett fejfák díszei múltat idéznek kőbe zárt fájdalmat is de a kőből mosolyt szül a szeretet anyám szeme visszatekint rám

négyszögletű kerek szoba

folyt. köv. Szilágyi Andrásnak

tengelyében megforgatni kiforgatni négy sarkából

mint a földet

kiforgatni a világot

belekeverni némi zöldet

forgó tengelye körül

sokszög lesz a négyből

négy a négyzeten

négy a köbön

négy a hatodikon

négy a sokadikon

négy az n-ediken

pörögjünk e végtelen

szerpentinen

s találkozzunk fenn

a hetediken

e sátáni isteni rilkei körben

nyárfák

Dudás Sándornak

Vágyaink – égig nyúló nyárfa kudarccal terhes letörött ágak kettétört törzsű fa vérzik halálra váltan várja a halált vészterhes dühöngő szél szabdalja testét alig várja a szélcsendes estét ám a gyökér ragaszkodik a földbe kapaszkodik ahol megszületett

álmaink álma valóra válva sodorhat messzire el hogy honnan jöttél –a gyökér megfog megtart nem ereszt el –mindig a szíved felel

ököruszály leves

Hommage á Latinovits Zoltán

Látom a kisebb-nagyobb úszó zsírkarikákat. Vörösek, sárgák a forró levesben. Az alján tészta-csigák úsznak lemerülve. A velős-csont középen úszó sziget kiemelkedik.

Némi húscafat, porc lóg le róla, majd eltűnik gyorsan a tátott fekete szájban. Fogak roppanása jelzi a végzetüket.

Mint egy húsdaráló, őrlik a húst. De, nem úgy a velővel! Módszeresen üti a tenyér, külön tányérba huppan.

Pirítós kenyérre kenve a száj nagyot cuppan, nyelve a gyöngy-falatot. Hozzá a vörösbor illik, kortyonként ízleli a nyelv minden filamentuma, bimbaja.

Igazi íz-kavalkád, valódi íz-orgia!

összerakja

agyam barázdáit felszántom újra kerüljön felszínre velős gondolat abból mi régvolt emlékeimből megmaradt fényes aranylelet

csiszolt kavics

eltörött csupor füle

vékás amfóra kicsiny darabja

összerakja újra

az emlékezés

paint it black

vénasszonyok libasorban elmennek mind a templomba fehér hóban feketében mint a varjak krákogósan károgósan hogy elmúlt már ez az élet fekete kendőjük hegyesen (mozog a lábuk gacsosan-kecsesen) mint a varjú csőre ritkul a sor szállingóznak elfelé imádkoznak zsolozsmáznak mennek mind a menny felé gyenge a lábuk meg-megállnak lábuk terpesz úgy pisálnak lábuk szárán csorog a húgy lefelé felnéznek a magas égre sóhajtoznak ó istenem mikor lesz már ennek vége

prágai tavasz

A belváros macskakövén baktattunk ketten Erzsikével.

A Károly hídon többször is átmentünk gyalog.

A Szent Miklós templom lenyűgözött.

A régi gótikus toronyhoz értünk késő este, mellette, a házak falára fényorgona vetült, s előtte a tér hamar benépesült.

Mindenki arra várt, hogy megszólaljanak a dicshimnuszt zengő fanfárok, harsonák.

Templomi orgona rengette a házak falát.

A híd közepére érve szent fogadalmat tettünk, ami biztosan beteljesül.

Kafkával farkasszemet néztünk egy ablakon át. Svejket éltettük a hű katonát.

Gondolatban Hrabalt idéztük.

Kemény habzó sört ittunk melegen, s azt kívántuk, bár minden katona ilyen legyen! Mint ez a Svejk a derék, fejünk felett hatalmas kocsikerék, rajta gyertyák villogtak a pince-félhomályban.

Nyeltük a knédlit vadas mártásban.

Az Arany utcában benéztünk minden kicsi ház ablakán, gyalog zarándokoltunk fel: a Loreto kapuján, csodáltuk, hogy mennyi a gyönyörű látnivaló.

S mi minden még, elmondani is sok.

A Vencel teret ki nem hagytuk, szállásunk hozzá oly közel, villamossal, metróval utaztunk sokat, (szép ősz volt, nem is tavasz),

az emberek tiszteltek minket s mi is a másokat.

Sok látnivaló maradt még hátra, ám időnk kevés.

Várt ránk a központi pályaudvar s a vonatunk.

Az állomáson megfogadtuk: ide az ember még visszatér.

professor matematikus

Hommage á John Forbes Nash

egy + egy az egyenlő kettő

1 + 1 = 2 de lehetne

egy egész kilencvenkilenc vagy akár … kilencvennyolc netán nem sorolom

mehetne így tovább de minek

hisz egyszerű ez

mint az egyszeregy

már régen tudjuk

egy-meg-egy

a szorzás nem más mint rövidített összeadás tehát

1 x 1 = 1 (!)

recipe

Tabletta szomorúság ellen Capsula a búskomorságra

Pulvis hogy a fejed ne fájjon

Creme az arcodra még szebb legyen

Pasta a derekadra legyen még karcsúbb

Chryzma a hátadra gerincedre ne sajogjon tovább

Priznic a homlokodra láz ellen

Oleum hogy a bőröd selymes legyen

Guttae a szemedbe ragyogjon mint a csillag Ámbraillat a csípődre kábuljak el

Chamomille flores arcod pirosára

Misce fiat et Datur signatur egy örök életre

Hajóroncsomat s vele engem Hétfőn vetettek a hullámok partra. Kedd azt mondta, hogy Belgium, így nem ereszt el. Szerda csak tovább erősködött, Csütörtök még tovább győzködött. Péntek nekem adta a halat, mit ő evett, vedd el a felét, jó lesz neked. Intett némán, mert beszélni nem tudott.

Minden áldott héten megünnepeltük a szombatot.

Vasárnapra készített nekem egy csónakot, én magam megtanítottam őt úszni, mert úszni, azt nem tudott.

Jött a nagy dagály, a sziget elöntve. A szükség nagyúr, Péntek úszni tanul.

Farönkből, háncsból készül a tutajom. Nem tudom, mi történt énvelem, napszúrás, vagy mi, a szigetet el nem hagyom!

Ám Péntek nagyot rúgott a tutajon: menj el, elég széles és nagy ez a tenger, nekem sem lesz majd egyedül mit ennem!

Az ár-apály változó hulláma messzire elsodort, vizionáltam szememmel partot és homokot.

Kivetett magából az óceán, mint egy döglött halat, kutyának, macskának micsoda jó falat!

Adott egy másik kis szigetet, örömömben nem mertem nevetni, mert véres lett sós tenger vizétől, a sós levegőtől cserepes a szám.

süvítő drónként kerestelek

álmomban mindenhol kerestelek erdőben mezőben virágos réteken búzatáblában kukoricásban

nyári hőségben téli hidegben

tavasz-virágzásban rozsdás őszi lombok alatt

átkutattam érted hetet- és havat

mérföldes csizmában léptem át országokat száz nyelven beszéltem mindenütt azt kértem mondják meg merre vagy

méteres hóban követtem lábnyomod sarki hidegben a forró égöv alatt kutattam őserdők lombsátorát csak hogy megtaláljalak süvítő drónként kerestelek felhők alatt felhők felett

voltam szerelmes kétéltű lovag

sellő-pikkelyed fénye majd’ elvakított de láttam szép arcodat boldogságom könnye folyt maszatot hagyott megfogtad a kezem ébredj fel melletted vagyok

számból a vers ömlik a számból a vers mint a jó bor a hűvös amphorából

legyen korty szóra szomjas olvasónak cseppje

színek

Álló színek

köd függönye szürke földig ér a rojtja

követi a barna földet betakarja elnyeli mind a koromfekete

Fekvő színek

kezdhetnénk a zölddel folytassuk a kékkel repcétől sárga a határ narancs az ég horizontja fekvő csík a tél fehére

Tányéromon úszik

Hommage á Pablo Picasso

Tányéromon úszik egy ebugatta halacska

farkát csóválja mind a kettő az egyik örömében a másik bánatában

közülük egyik sem csak egy harmadik a macska jár jól

távolodik lassú homályba vész

a hajó kürtje fehér gőzt ereget megérkezést és távozást jelez közeledik vagy távolodik a kikötő

a gőzmozdony füttye is fehér szuszogva pöfög mint egy fáradt tüdő

vonatunk száguld a jövő felé kiköt fékez majd megáll

csengő harang jelzi

a megérkezést az utas test-sziluettje ahogy távolodik

lassú homályba vész

vétkezni gyakran

vétkezni vétkezni vétkezni gyakran hogy legyen mit megbocsátani az első bűnbeesés már megvolt mikor Éva az almába harapott s belőle a csalfa Ádámnak is adott reám borul a fenséges égbolt kékjével óvón be is takar mert én akkor is a fia vagyok akkor is s most is a fia maradok

zöld lovak legelnek

zöld lovak piros parazsat legelnek égő parázs az táltos

paripák étke szárnyuk alá rejtőzik egy fénylő korong

a lámpagyújtogató

Létráját oszlopnak támasztja, úgy kúszik fel a magasba, őrlángja ködöl a sötétben, égi lajtorján mászik fel az égbe. Csillagtüzet hoz le onnan, kezétől a lámpa egyet lobban: angyalok szárnya suhog, lebben, fényesség gyúljon a szívekben!

didergő levelek

összebújnak halomba kupacba mind a lehullott fa lombja egymást melengetni a szél összesodorja kavarja igyekszik segíteni a fának frizurát kerekítene de nem megy neki összevissza kuszálja ehhez nagyon ért ez a szélhámos szél