Transhumana 02

ingyenes

ĂŞ

humana transhumana02 | 2013. november

Tartalom

erőszak és béke különszám

ébresztő

03 05

Horváth Gabriella: Tibeti párhuzamos valóságok Pál Norbert: Mit tegyünk a diktátorral?

kultúra Majsa Barbara: Megtévesztő hősiesség

30

háttér Virágh Bernadett: Tollal szállni szembe a halállal Horváth Gabriella: A békefenntartás csapdája Halász Péter: Vége a büntetlenség korának Szabó Gabriella: A menekültügy biztonságpolitikai kérdés?

07 08 11 13

A borítón Varga Imre fotója látható.

civil

16 19

Rusz Péter: Miért is tüntet ő?

Zámbó Eszter: Alternatív béke-utak

szubjektív

21 23 24

Berekméri Gabriella: A z utolsó világháború Farkas Bálint: A világbéke és a spájz Hankó Renáta-Dalma: P ixelvérengzés

humana magazin | transhumana02 „Erőszak és béke” különszám 2013. november ISSN 2061-697X (nyomtatott) ISSN 2061-6988 (online) www.humanamagazin.eu Kiadó Humana Egyesület Alapító-főszerkesztő Kertész Anna kertesz.anna@humanamagazin.eu Felelős szerkesztő Zámbó Eszter zambo.eszter@humanamagazin.eu

szerzőink Berekméri Gabriella, Farkas Bálint, Halász Péter, Hankó Renáta, Horváth Gabriella, Majsa Barbara, Pál Norbert, Rusz Péter, Szabó Gabriella, Virágh Bernadett, Zámbó Eszter Lapterv és tördelés Belák Balázs Nyomda Nyomtatja a Poremba Nyomda 2000-es példányszámban, újrahasznosított papírra

♻

Köszönjük Krisztiánnak és szüleinek, hogy elvállalták a nem mindennapi fotózást.

Köszönet Támogatóinknak, partnereinknek, önkénteseinknek és olvasóinknak.

Ez a projekt Európai Bizottság Fiatalok Lendületben programja segítségével valósul meg.

A projekt tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Bizottság vagy a Magyar Nemzeti Iroda véleményét, mely intézmények felelőssége a projektre nem terjed ki.

ébresztő

Tibeti párhuzamos valóságok szerző Horváth Gabriella Tibet többször állt kínai uralom alatt a történelem során, de 1912-ben kikiáltották a köztársaságot, ami az 1951-es kínai megszállásáig önálló államként működött csaknem 40 évig. A terület hovatartozásáról már 1951-től tárgyalások indultak, eredménytelenül, és egy meghiúsult felkelést követően 1959-ben a dalai láma menekülni kényszerült Indiába. A tibeti emigráns kormány 1959 óta Indiában, Dharamszala városában működik. A tárgyalások azóta zajlanak, sorozatos felkelésekkel, szünetekkel, tüntetésekkel, fegyveres megtorlásokkal, keménykezű kínai kényszerintézkedésekkel kísérve.

A

2000-es évek végén ismerte be a dalai láma, hogy a csaknem két évtizedig tartó kitartó törekvése a békés, tárgyalásos úton történő tibeti autonómia elérésére zsákutcába jutott. Sokan a tibetiek közül, főleg a fiatalabb generációkból elégedetlenek a dalai láma agressziómentes tiltakozásával, és sokkal gyorsabb, radikálisabb változásokat követelnek. Ráadásul a fiatalabbak között egyre hangosabbak azok a vélemények, amely szerint nem Tibet autonómiájára kell törekedni, hanem a teljes függetlenséget kell elérni. Jellemző a tibeti megosztottság mélységére, és az alapvető probléma jellegére, hogy amikor 2008-ban – egy újabb tüntetés-és megtorláshullámot követően összeültek a tibetiek a stratégiai vonalak

újragondolására, a dalai láma távol maradt, azért, hogy jelenlétével ne befolyásolja a szabad vitát. A 2008-as tanácskozás eredménye mégis az lett, hogy a hivatalos tibeti álláspont szerint a kínai alkotmány keretei között képzelik el a Tibeti Autonóm Terület jövőjét, ami azt is jelenti, hogy a teljes függetlenségről lemondtak.

2010 - ben, a 15 hónapnyi szünet után újra induló formális kínai-tibeti tárgyalások ismét megszakadtak, a dalai láma mégis a kezdetektől fogva rendkívül bizakodó volt a 2012 őszén hatalomra kerülő új kínai vezetés hozzáállásával kapcsolatban. Ehhez képest a viszony nem enyhül a két fél között azóta sem. A 2008-as történésektől kezdődően a kínai kormány visszatérő retorikája volt, hogy a dalai láma felbujtó, sőt terrorista. A tibeti önállósági mozgalmak 2013. november| www.humanamagazin.eu | 3

ébresztő kapcsán pedig újabb és újabb fegyveres atrocitásokról hallhatunk, mint például idén júliusban a dalai láma születésnapja kapcsán, vagy a tavalyi év novemberében.

A Phyaul.com információi szerint 2009 óta 122 önégetés történt Tibetben, illetve tibetiek által lakott területeken. A rendkívül radikális tiltakozási forma a külső megfigyelő számára azért is különösen meghökkentő, hiszen az nehezen hozható össze a buddhista vallásról általánosan kialakult békés, alapvetően harmóniára törekvő jelleggel. Az elkövetők Kína kitartóan erőszakos Tibet politikája elleni tiltakozásul alkalmazzák ezt a brutális módszert, ami kétségtelenül új elem, látványos kifejezése az elszántságnak, az elkeseredett küzdelemnek. Vannak azonban olyan értelmezések is -például kínai oldalról amelyek szerint a szélsőséges figyelemfelkeltés a Tibet teljes függetlenségéért harcolók felbujtását szolgálja.

Tény, hogy a dalai láma békés ellenállása, és a kínai fegyveres erőszakos válasz minderre, nem hatékony, nem vezetett eddig semmilyen eredményre. Tibet helyzete a tibetiek számára kisebbségvédelmi, emberi jogi szempontból egyáltalán nem lett jobb az elmúlt évtizedekben, és a lassú asszimilálódás-eltűnés veszélye fenyegeti őket, ha nem történnek változások a politika-demográfiai folyamatokban. Kína Tibettel szembeni politikája nem hogy enyhülést mutatna az elmúlt években, hanem egyre fokozódik a kontrollálás, és az elfojtás igénye: ami kiterjed a békés tüntetésekre való fegyveres reagálástól, az emberek mindennapi életének ellenőrzésére, a privátszféra semmibe vevésével, az internet és telefonhasználat ellenőrzésére.

Kína nem enged A kínai kormány keménykezű Tibettel szemben. Bár rengeteg infrastrukturális fejlesztést köszönhet a terület a pekingi kormánynak, ugyanakkor viszont a megszállás ténye, a folyamatosan betelepülő kínai lakossággal az őslakos tibetiek háttérbe szorítása, kultúrájuk, vallásuk erőszakos elnyomása tagadhatatlanul a tibeti mindennapok része, és így elfogadhatatlan a Tibet önállóságáért küzdők számára. A fegyveres jelenlét és megtorlás mindennapos, akár apró-cseprőnek tűnő engedetlenségekkel szemben is.

Bár Kína gazdasági teljesítőképessége lendületesen növekszik, a világ egyik vezető államává nőtte ki magát, éppen ezért nemzetközi megítélése is lényeges szempont lehet számára, ugyanakkor a kínai vezetés elkötelezettnek tűnik Tibet politikájával kapcsolatban, és erős kézzel kitart saját álláspontja mellett. Teszi ezt azért is, mert nem a tibetiek az egyetlen kisebbség, akik viszonylag koncentráltan élnek egy adott területen az országban, így a tibeti példa fontos Kínának, ha nem akar a többi kisebbség számára, Tibet mintáján engedményeket tenni, esetleg területeket veszíteni a jövőben.

4 | transhumana 02

Kína a 2013 őszén - az ENSZ által lefolytatott emberi jogi felülvizsgálatra válaszként - kibocsátott Fehér Könyvben úgy fogalmaz, hogy Tibetben minden a legnagyobb rendben zajlik, a stabilitás fenntartásaként aposztrofálja azokat a fellépéseket, amelyeket a világ és a tibetiek emberi jogsérelemként látnak. A dalai lámát, és csoportját szeparatista klikknek tartják a dokumentumban, akik Tibet fejlődését és stabilitását veszélyeztetik.

Intervenció vagy tárgyalóasztal Bár Tibetre és Kínára figyel a nemzetközi közösség, nemzetközi megfigyelők, emberi jogi szervezetek nem tudják az Autonóm Térséget látogatni, így az onnan kijutó információk a kínai kormánytól vagy az emigráns kormánytól származnak, tehát semmiképpen nem semleges, tárgyilagos nézőpontot tükröznek.

A nemzetközi közösség, a hivatalos politika nem csak ezért figyeli azonban óvatosan a történéseket. Kína túl nagy falat. Október végén kiadott hivatalos közleményében például elutasítja az ENSZ tagállamok Kína Tibet politikájával szemben, illetve az emberi jogok védelmében megfogalmazott aggályait. Ugyan az amerikai és más kormányok is felszólították már Kínát a tárgyalások újrakezdésére a tibeti vezetőkkel, azonban az emigráns kormány korábbi kérésére, miszerint fegyveres úton kellene a nemzetközi közösségnek reagálni, nem érkezett érdemi válasz. Kína nagyhatalom. ENSZ BT tag. Az amerikai államadósság finanszírozója, így nem csoda, hogy nem érkezik keményebb válasz akkor, amikor Kína a nemzetközi közösség vádjait például azzal hárítja, hogy az emberi jogokat nem lehet politizálni. A dalai láma pedig kitart. 2013 őszén, Amerikában tett látogatása során megerősítette a közép-utas megoldás melletti elkötelezettségét. Nem a teljes függetlenségre, hanem az autonómiára törekednek, szeretnék modernizálni Tibetet, ugyanakkor megvédeni nyelvüket, kultúrájukat, vallásukat. Mindeközben a kínai hadsereg erőszakos reagálásáról érkező hírek szintén folyamatosak, a dalai láma az új kínai vezetésben továbbra is bízik.

Olyan, mintha Tibetben az idő múlásával nem változnának a dolgok, mintha egy reménytelen ördögi körforgás zajlana több mint hatvan éve. Vajon meg kell-e várni az elszigetelt önégetésekhez képest valamilyen tömeges emberi jogsérelem, tragédia bekövetkeztét, még több tibeti elmenekülését, a kínai erőszak további eszkalálódását, vagy a tibeti nép eltűnését? Vajon egy kétes hírű humanitárius intervenció oldhatja meg majd a helyzetet, vagy létezik-e olyan politikai ráció, ami mégis a tárgyalóasztalhoz ülteti majd a feleket? •

fotó Varga Imre

Mit tegyünk a diktátorral? szerző Pál Norbert ap mint nap olvasni az írott és online sajtóban a Szíriában zajló véres polgárháborúról. Az egyik oldalon a felkelők, a másik oldalon az Aszad-rezsim harcol. A konfliktus már több mint százezer áldozatot követelt, és az utóbbi hetekben még jobban előtérbe került, ugyanis a diktátor állítólag vegyi fegyvereket vetett be a lakosság ellen. Az USA már a beavatkozást fontolgatja, míg az ENSZ a mai napig tétlenül nézi a fejleményeket. De miért van ez? Miért sikerült közbelépnie az ENSZ-nek Líbiában, megakadályozva a további mészárlásokat, miközben Szíriával kapcsolatban még egy dorgáló hangvételű határozatot sem tudott elfogadni?

A válasz a nemzetközi politika legfontosabb íratlan szabályában található, amely szerint a világon minden jelentős eseményt a gazdasági vagy katonai érdek idéz elő. Persze ebben nem minden akadémikus értene velem egyet, de ha megnézzük a történelmet, akkor észrevesszük, hogy gyakorlatilag minden jelentős esemény mögött fellelhetünk egy gazdasági vagy katonai érdeket.

N

Már a trójai háborúban is, a legendával ellentétben, a görögök nem Heléna szép szeméért vonultak hadba, hanem, hogy megszerezzék az irányítást a Dardanellák tengerszoros felett, amely igen nagy gazdasági jelentőséggel bírt az akkori világban.

Szíria és Líbia között fontosabb különbség azonban, hogy míg Kadhafi összeveszett összes hidegháborús barátjával, Aszadnak sikerült megtartania és jól kihasználnia azt a kapcsolatrendszert, melyet még apja, Háfez el-Aszad épített ki. Tudni kell azt is, hogy Oroszország egyetlen katonai bázisa a mediterrán tengeren a szíriai Tartusban található, ráadásul 2006-ra Oroszország lett Szíria legnagyobb fegyverbeszállítója. Mindemellett Kína aktívan részt vesz a szíriai olajiparban (China National Petroleum Corporation, Sinochem), és rengeteg jelentős beruházást hajtott végre az országban. Mindkét ország, Kína és Oroszország tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának, és vétójoguk birtokában folyamatosan megtorpedózzák a Szíriával kapcsolatos döntéshozatalt.

• 2013. november| www.humanamagazin.eu | 5

ébresztő Béke vagy igazság?

Kevesebb mint egy éve robbant a hír a nemzetközi sajtóban, hogy David Cameron, az Egyesült Királyság miniszterelnöke garantálná az Aszad család biztonságos kivonulását Szíriából, és letelepedését egy harmadik országban, cserébe az államfő lemondásáért. A kijelentés nagy port kavart, mert felveti a felelősség kérdését: fontosabb-e futni hagyni egy véreskezű diktátort, megmentve ezzel sokak életét, vagy fontosabb felelősségre vonni a vezetőt tetteiért, így állítva példát a jövő nemzedékeinek?

A helyzet jogilag sem tisztázott. Az államoknak egyfelől kötelességük, hogy bíróság elé állítsák azokat, akik súlyosan megsértették a genfi egyezményeket (például népirtásért, vagy mert szándékosan civilekre támadtak, embereket kínoztak). Egyesek szerint a Nemzetközi Büntetőbíróság puszta létezése is ezt a célt szolgálja. Másfelől azonban az országok/kormányok kötelessége az élet védelmezése, ezt több nemzetközi egyezmény is szentesíti, továbbá egyetlen olyan nemzetközi szerződés sem létezik, amely közvetlen módon megtiltaná az államoknak, hogy amnesztiát adjanak bárkinek, vagy, hogy garantálják a biztonságos áthaladását egy harmadik ország területére. A lótusz-elvet alkalmazva rájövünk, hogy amit Nagy-Britannia tenni készült, azt nem tiltja semmi. Szemmel látható, ahogy a két nemzetközi

pártja megegyezett a Nelson Mandela vezette Afrikai Nemzeti Kongresszussal. A megállapodás a Kártalanítási Törvényen (Indemnity Act) keresztül garantálta a politikai vezetők számára a polgári és büntetőjogi felelősség alóli mentességet. Chilében pedig Pinochet ugyan önszántából mondott le a hatalomról, azonban örökös szenátori címet kapott, amely immunitást biztosított számára.

Amit a tudósok mondanak Mark Freeman, a terület egyik jó ismerője szerint az amnesztiát lehet béketeremtő mechanizmusként is ér telmezni. Szerinte eg y konfliktus nem végződik szükségszerűen döntő győzelemben, és a bűnösök felelősségre vonása nem mindig reális opció egy konfliktus utáni társadalomban. Gyakran elengedhetetlen az ellenfelek megbékítése, és a béke érdekében be kell vonni őket az államigazgatásba. Néha a büntetések elengedése előfeltételként szolgál a konfliktus lezárásához. Az amnesztia így elősegítheti a közbiztonság helyreállítását, és szolgálhatja a demokratikus átalakulást. Anthony D’Amato, ismert nemzetközi jogász úgy véli, hogy csak akkor várható el valódi békeszerződés a hadakozó felek között, ha az előző vezetőket nem vonják személyesen felelősségre háborús bűnökért.

Mit csináljunk Aszaddal?

Mérlegelni kell az amnesztia mellett és egy konfliktus nem végződik szükségszerűen ellen szóló érveket. Ha Aszadot futni döntő győzelemben, és a bűnösök felelősségre hagyjuk, valószínűleg sokezer embert mentünk meg: ez tűnne a helyes válaszvonása nem mindig reális opció tásnak. Ugyanakkor lehet, hogy a felelősségre vonás hiánya lassan elfogadottá jogszabály, a felelősségre vonás kötelessége és az élet vé- teszi a hasonló cselekményeket, amelyek összességében delmének elve élesen egymásnak feszül, és lehetetlenné sokkal több áldozatot követelnek. Itt már morális kérdésválik egy ország számára, hogy mindkét kötelezettségét ről beszélünk. Az az élet fontosabb, amit megmenthetünk, egyidejűleg betartsa. Mi lehet itt a helyes válasz, melyik vagy amelyeket potenciálisan veszélybe sodrunk? jogszabálynak kellene elsődlegesen érvényesülni?

Valójában nem tudjuk, hogy Aszad egyáltalán fontolóra Mivel a helyzet közel sem egyértelmű, érdemes megte- venne-e egy ilyen ajánlatot, mivel a negatív sajtóvisszkinteni néhány ország példáját, ahol az állam vezetői végül hang miatt az Egyesült Királyság ajánlata soha nem öltött amnesztiában részesültek. konkrét formát. Az is igaz, hogy eddig Aszadnak nem is volt oka ilyesmin gondolkodni, ugyanis erős barátainak Jemen, Dél-Afrika és Chile köszönhetően nem kellett ENSZ beavatkozástól tartania, Friss példa Jemen, ahol az arab tavasz során országszerte mint ahogy attól sem, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság tüntetések törtek ki a már évtizedek óta hatalomban lévő nyomozást kezdeményezzen Szíriában, és hivatalosan is Ali Abdullah Saleh ellen. A tüntetések hamarosan fegyveres megvádolja őt háborús bűnök elkövetésével. Viszont most, harcokká váltak, és Saleh végül beleegyezett, hogy immuni- hogy küszöbön az USA beavatkozás, talán a rezsim is beletásáért és szabad kivonulása fejében lemond államfői hiva- menne egy ilyen megoldásba, és a Nyugat is elkerülhetne taláról. A biztonságos kivonulás biztosítása így véget vetett egy újabb Irakot. • a véres belső harcoknak. Dél-Afrikában is az amnesztia és immunitás segítette elő a békés hatalomátvételt, és hoz- A cikkhez felhasznált források a humanamagazin.eu oldalon zájárult az apartheid felszámolásához 1994-ben: a fehérek érhetőek el.

6 | transhumana 02

háttér

Tollal szállni szembe a halállal Újságírók, akik meghaltak, mert kimondták, amit más nem

szerző Virágh Bernadett legtöbben szeretnénk, hogy lábnyomunkat megőrizze az idő, de csak kevesek kiváltsága, hogy valami maradandót alkothat. Híres uralkodók, felfedezők, tudósok, harcosok, és a hétköznapok hősei. Egyszerű emberek, akik beírták magukat a könyvekbe, nem is sejtve, hogy tetteiket megőrzi az emlékezet. Azok, akik képesek tenni valamit másokért, most is köztünk élnek, de sokszor csak idővel vagyunk képesek felismerni tetteik nagyságát.

Némán adják életüket a hazájukért bármire képes katonák, ahogy némán halnak meg a munkájukat végző újságírók is, miközben a világ figyelmét hívják fel. Évente, átlagosan 45 újságíró válik erőszak áldozatává. A gyilkosságok zöme megoldatlan marad, és nem meglepő módon a legtöbb politikai, tényfeltáró újságírói haláleset is csak ezen akták számát növeli. Itt van például Anna Politkovszkajának 2006-os, vagy a Forbes orosz főszerkesztőjének, Paul Hlebnyikovnak 2004-es gyilkossága is. Anna Politkovszkaja munkássága a Putyin-éra visszásságaira derített fényt, többek között élesen kritizálta Oroszország csecsenföldi politikáját, Paul Hlebnyikov pedig orosz oligarchiák után kutatott. Mindkettejüket agyonlőtték.

1992 óta 1004 újságírót öltek meg, 42 százalékuk politikai merénylet áldozata lett. A New York-i székhelyű független szervezet, a Committee to Protect Journalist – röviden CPJ – statisztikái szerint további 38 százalékuk hadi tudósítás közben vagy gyilkosság, korrupció, üzleti ügyek, emberi jogok, sport és kulturális ügyek miatt halt meg. 20 százalékuk kereszttűzben vagy harci tevékenység közben halt meg, 13 százalékuk veszélyes küldetésben, az áldozatok 67 százalékát haláluk előtt megfenyegették, fogságban tartották és kínozták. A CPJ adatai szerint a legtöbb újságíró Irakban, Algériában, Oroszországban, Szomáliában, valamint Kolumbiában halt meg. Irakban százötvenegyen vesztették életüket, Oroszországban ötvenhatan, Kolumbiában negyvennégyen.

A felsorolt adatok ellenére is sokakban ellenszenvet vált ki az újságírók munkája, mert úgy érzik, hogy feleslegesen kockáztatják az életüket a szenzáció miatt. Tibori Szabó Zoltán, Pulitzer – díjas újságíró szerint „a haditudósítás egy

A

külön világ. A konfliktuális térségekben több erő van mindig jelen: a hadsereg, a titkosszolgálat és a diplomácia. Aki azt gondolja, hogy elmegy oda, ott meg császkál jobbra–balra a hadszíntéren, az rettenetesen téved, ilyen a filmekben lehet, hogy van, de ott a helyszínen nincs. ... 16 kg a golyóálló mellény, úgy érzed magad, mintha mindjárt összerogynál, nem mindehol van WiFi, nincs áram, hogy a laptopodat feltöltsd, cérna sincs, ha leszakad a gombod, nincs Coca-Colás automata a sarkon, és nincs Fast Food szemben ... az egy másik világ ... ott az életed van veszélyben minden pillanatban.

Lelőhetnek a mesterlövészek, akik a távcsövükben látják, hogy most a nyakadat, a fejedet vagy a szívedet célozzák, és a golyó pont oda megy. Nagyon sok újságírót öltek meg így... Ha a sivatagban vagy, akkor hogy öltözöl fel? Ilyenkor az ember arra hajlana, hogy melyik a legvékonyabb blúz, valami rövidnadrág, amin a szellő úgy átmegy és valami kalap a fejemre, hogy ne kapjak napszúrást, és akkor már mehetünk is. Meghalsz, ha így indulsz útnak! Ezek külön tudást igénylő helyek. Csak ha ezt tudod, van esélyed túlélni a sivatagot.”

Látnunk kell, hogy mennyi elkötelezett újságíró halt meg azért, hogy a közvéleményt tájékoztassa. Anna Politkovszkaja szembeszállt a bürokráciával, a titkos szolgálattal és az orosz kormánnyal. Mérgezés miatt az újságírót súlyos állapotban kórházba szállították. Ezt még ugyan túlélte, néhány évvel később azonban lelőtték. Marie Colvin, a The Sunday Times riportere 2012 februárjában halt meg egy rakétatámadás következtében, ami, mint utóbb kiderült, tervezett művelet volt a szíriai katonai tömb részéről.

Colvin a 21. század legnagyobb tudósítójaként távozott el.

Szemtanú akart lenni, el akarta mondani, hogy mi történik a világban, beszámolni az olyan szörnyűségekről, amelyekről sokak szerint jobb hallgatni. Mirza Iqbal Hussian, a News Network International fotóriportere 2013. január 10-én vesztette életét Pakisztánban egy bombatámadásban.

A haditudósítók, oknyomozó riporterek, újságírók halála felhívja a figyelmet arra, hogy ez a hivatás milyen komoly áldozatot is jelenthet. Bátorság vagy ostobaság azt hinni, hogy képesek vagyunk változtatni a világ jelenlegi helyzetén? Erre a választ sokan a haláluk árán sem tudhatják már meg. • 2013. november| www.humanamagazin.eu | 7

háttér

A békefenntartás csapdája

szerző Horváth Gabriella A békefenntartásnak tagadhatatlanul megvan a maga misztériuma. Kék. Sisakos. Hős katona. Megy, és megold, békét teremt, és akkor már rendben lesz minden. A nemzetközi közösség felelősen viselkedik. De tényleg? Hát nem egészen.

B

ár az amúgy is sok esetben foghíjas nemzetközi jogban sehol nem találjuk tételes előírását, a kéksisakosok a nemzetközi élet szereplői az 1940-es évek végétől. A legelső békefenntartó/ megfigyelő művelet 1948-ban indult Jeruzsálemben, azóta 71 ENSZ misszió volt eddig a világban, és ezek döntő többsége az1988 utáni időszakban valósult meg. Az elmúlt 60 évben 120 ország adott katonát a békefenntartó erőknek, csaknem egymillió fő a kéksisakosként szolgálatot teljesítő katonák száma, és nagyjából 3000-en estek el közülük feladatuk teljesítése közben. Jelenleg a világban 16 különböző békefenntartó művelet működik, 7,5 milliárd dolláros költségvetéssel.1 Mit csinálnak a kéksisakosok?

A békefenntartásról tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy egyidős az Egyesült Nemzetekkel. Ezt a szervezetet azért hozták létre a második világháborút követően, hogy többek között megteremtse az államok békés együttélésének kereteit, elkerüljön egy újabb világégést, ennek érdekében pedig megtiltotta az erőszak alkalmazását, mint a nemzetközi politika, érdekérvényesítés eszközét. Két kivételt fogadott el csupán Alapokmányában: az önvédelmet, illetve azokat az eseteket, amikor a nemzetközi béke és biztonság veszélybe kerül, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa kényszerítő intézkedéseket foganatosít a béke helyreállításának érdekében. Ekkor kaphatnak szerepet a békefenntartók is. A BT mellett, korlátozott körben a Közgyűlés is elfogadhat békemissziók elrendeléséről szóló döntést, ha az nem kényszerítő intézkedés egy adott államban, hanem egy kialakult helyzet biztosítását szolgálja.

A feladatok Az első időszakban – az ENSZ megalakulásától az 1990-es

8 | transhumana 02

évekig – viszonylag kevés békefenntartó akció indult, ezek többnyire sikeresek voltak, így szívesen küldték a részt vevő országok katonáikat a műveletek végrehajtásához. A hidegháborús patthelyzetben, a Biztonsági Tanácsban – amelynek döntése kellett a nemzetközi béke és biztonság megsértéséről, és esetleges katonai szankció elrendeléséről – nagyon nehéz volt az állandó tagok valamelyikének vétója nélkül döntést hozni, így ebből egyenesen következett az ENSZ békefenntartó akciók alacsony száma is.

Az ún. klasszikus békefenntartás jellemezte ekkor az ENSZ műveleteit: a kialakult fegyverszünetet ellenőrizték, vagy demilitarizált övezeteket felügyeltek.2 Ebben az időszakban alakult ki – szokásjogi úton – a békefenntartás három alapelve is: 1. A fogadó állam beleegyezése 2.

Pártatlanság 3. Kizárólag önvédelemből és végső esetben alkalmazott erőszak.

A második időszaktól tekinthetünk úgy a békefenntartásra, mint ami eszközeiben, céljaiban, lehetőségeiben a nemzetközi jog csapdájába esett, és azóta is vár a kikecmergésre. A nagy demokratikus átalakulások, Európában, Oroszországban, felcsillantották a nemzetközi együttműködés új dimenziójának lehetőségét, és a helyzet valóban javult, a Biztonsági Tanácsban kevesebb volt a vétó, sorra születtek a beavatkozást elrendelő határozatok.

Jelentősen megnövekedett a békemissziók száma, és kibővült az ekkor induló műveletek tevékenységi köre is: megjelent a béketeremtés, békeépítés, béke-kikényszerítés is az akciókban, ugyanakkor költségvetésük, szervezettségi szintjük nem változott ezzel arányosan. A helyzetet nehezítette az ENSZ stagnáló válsága, a nemzetközi környezet, a háborúk jellegének változása és a békefenntartás zavaros helyzete is, ami magával hozta a fenti, klasszikus alapelvektől való eltávolodást is. Felügyelni egy demilitarizált területet vagy egy fegyverszünetet egészen más, mint bevonulni egy polgárháborús övezetbe, és ott menekülteket segíteni, vagy éppen a béke-megállapodást

háttér

fotó ENSZ

előmozdítani a harcoló felek között. Erre nem voltak felkészítve a csapatok, nem volt elég pénzük, nem voltak eléggé szervezettek, és nem is tudtak megfelelően reagálni, ami aztán a ruandai, srebrenicai, vagy szomáliai leszerepeléshez vezetett.

Sajátos módon a békefenntartás a 90-es évek buktatói után előre látszik menekülni, és a napjainkban működő missziók még összetettebb feladatokkal vannak jelen a világ legkülönbözőbb pontjain (pl. Afganisztánban vagy Koszovóban): klasszikus katonai, rendőri feladatokon túl, igazgatási, közigazgatási, igazságszolgáltatási, újjáépítő funkcióval működnek, hatalmas civil alkalmazott gárdát is foglalkoztatva a katonák mellett. Gondolhatnánk, hogy ez mennyivel megfelelőbb, összetettebb reagálás, amit egy polgárháborús, vagy bármilyen humanitárius katasztrófával fenyegető komplex politikai, háborús helyzet valójában megkíván, hiszen nem pusztán a katonai segítségre koncentrál, hanem gondját viseli a bajba jutott népeknek, országnak, segíti őket a felépülésben. Jól van ez így? Hol itt a probléma?

A pénz Hogy a nagy klasszikust idézzük: Mi kell a háborúhoz?

Pénz, pénz, pénz. Annál több pedig csak a békéhez kell.

Az anyagi hozzájárulás kérdése mindig érzékeny kérdés az ENSZ-ben. A békefenntartás márpedig nem működhet megfelelő tagállami hozzájárulás nélkül. Pláne nem, ha

feladatai közé a katonai szerepvállaláson túl az országok egyfajta menedzselése is hozzá tartozik.

Míg 1993-ban 3,6 milliárd dollár volt a békefenntartás költségvetési tétele az ENSZ-ben, 1998-ra az összeg 1 millió dollár alá esett. Miközben ez az az időszak, amikor a békefenntartás egyre nagyobb szerepet kapott a nemzetközi konfliktusokban, és ekkor történtek a híres-hírhedt bevetések Afrikában és az egykori Jugoszlávia területén.

2004-ben aztán már 2,8 milliárd dollárra emelkedett a költségvetés. A 2000-es években, a fentebb már említett bonyolultabbá váló feladatoknak is köszönhetően megfigyelhető a ráfordítások további növekedése, így 2006ban már 5,03 milliárd dollár a keret, amelyhez képest az idei év 7, 5 milliárdos költségvetése szintén egyértelmű emelkedés. Mindehhez pedig álljon itt a 2013-as év kéksisakos nemzeteinek 10-es toplistája. Ők küldik a legtöbb kéksisakost az ENSZ missziókba, sorrendben: Pakisztán, Bangladesh, India, Ethiópia, Ruanda, Nigéria, Nepál, Jordánia, Ghána és Egyiptom. Ha Franciaországot, az USA-t vagy Oroszországot keressük a listán, igencsak hátrébb kell keresgélnünk. Franciaország a 25., az Amerikai Egyesült Államok 62., Oroszország a 63. a listán, Magyarország pedig a 65.3 Linda Portman hosszasan elemzi,4 hogy a 90-es évek csúfondáros békemissziói milyen lehetetlen helyzetekbe kerültek a legvéresebb polgárháborús övezetekben a pénztelenség és szervezetlenség miatt. Alig felszerelt 3. • 2013. november| www.humanamagazin.eu | 9

háttér

fotó ENSZ

világbeli kéksisakosok tartották a frontot, amikor az USA, és a nyugati világ éppen kivonta katonáit és eszközeit a szomáliai misszióból. Fejlett nyugati hadseregek katonái tétlenkedtek az ENSZ támaszpontokon, miközben a szögesdrótokon kívül dúlt a háború, az éhezés, az öldöklés. Ruandában a kéksisakosok szeme láttára öltek meg több ezer embert. Szeptember elején született precedens értékű ítélet egy hollandiai bíróságon, ahol holland kéksisakosok felelősségét állapította meg a bíróság három Srebrenicában megölt muzulmán férfi haláláért, akik az ottani békemisszió idején végrehajtott népirtás során 8000 társukkal vesztették életüket, és akiktől a kéksisakosok megtagadták a segítségnyújtást.

A holland újságíró szerint a 90-es években nem volt ritka, hogy a BT-ben megszületett döntés végrehajtásában – értsd kéksisakos katonák bevetésében – nem voltak hajlandóak részt venni azok az országok, amelyek megszavazták a bevetést. Vagy éppen költségvetési terheiket felejtették el befizetni. Így lehettek él-békeharcosok helyettük a harmadik világbeli katonák.

Az ENSZ békefenntartás jövője Valami olyasmit érezhetünk az ENSZ békefenntartás alakulását vizsgálva, hogy az a nemzetközi jog ingoványos talaján bukdácsol, a megváltozott nemzetközi világrend buktatói között, az emberi jogok kikényszerítésére időnként ingerenciát érző nagyhatalmi érdekektől rángatva.

Oda mennek, ahol nem zavarnak nagyhatalmi érdeket, de időnként oda is, ahol igen. Mennek, ha fogadják őket, és 10 | transhumana 02

néha akkor is, ha nem. Nem harcolnak, csak ha rájuk lőnek, néha pedig még akkor sem. Nem foglalnak állást a szembenálló felek között, kivéve, ha a béke kikényszerítése azt szükségessé teszik. Mondhatjuk, hogy nincs ez így jól.

Tényleg nincs rend a békefenntartás körül. Az elrendeléstől az anyagi-szakmai részvételi feltételeken, és felelősségi kérdéseken keresztül, egy csomó minden valódi tisztázásra, reformra szorul.

Másfelől viszont az igazság és a teljes kép érdekében azt is fontos szem előtt tartani, ha nincsenek a békefenntartók, ki csinálja, amit ők csinálnak? Láthatjuk a humanitárius intervenciók kapcsán, akár Koszovó vagy most Szíria esetében, ha a BT nem képes megállapodni, teljesen kiszolgáltatottá válik a bajban lévő állam és az ott élők is.

Még az ENSZ ingoványánál is bizonytalanabbá válik így a talaj, a pénzzel rendelkező, geo- és gazdaságpolitikai érdekeik mentén esetlegesen szerepet vállaló nagyhatalmak, illetve regionális szervezetek játszóterén. • 1. http://www.un.org/en/peacekeeping/resources/statistics/factsheet.shtml 2. Rada Mátyás: ENSZ békefenntartás: növekvő igények, növekvő terhek. In: Biztonságpolitikai Szemle, 2011.02.19. online: http://biztpol.corvinusembassy. com/?module=hatteranyagok&module_id=2&page=3&type=all&reszletek=71 letöltés ideje: 2013.09.02.

3. http://w w w.un.org/en/peacekeeping/contributors/2013/jun13_2.pdf 4. Linda Portman: Nem tettünk semmit. HVG Kiadó. 2007.

fotó Roberto Giannotti

Vége a büntetlenség korának szerző Halász Péter Deportálás, koncentrációs és munkatáborok, kínzás, embertelen és megalázó bánásmód, szándékos népirtás, vegyi fegyverek, apartheid. Néhány fogalom a múltunk és jelenünk szótárából. Olyan súlyos háborús és emberiesség ellen elkövetett bűncselekményeket jelölnek az iménti kifejezések, amelyek elkövetőinek felelősségre vonása az államok közös feladata és kötelezettsége. „Parancs az parancs”, de nem mentesít A II. világháború és a Holocaust tragédiája, a humanitárius katasztrófák sora arra ösztönözte a nemzetközi közösséget, hogy az embertelen bűnök kitervelői és megvalósítói a jog előtt feleljenek tetteikért. Az 1945-ben Nürnbergben és Tokióban felállított Nemzetközi Katonai Törvényszékek egyértelmű jelei voltak annak, hogy az egyéneket nemzetközi büntetőjogi felelősség terheli, még akkor is, ha az állam nevében, az akkor hatályban lévő törvényeknek, az írott jognak megfelelően cselekedtek. Egyre nyomatékosabban jelent meg a követelés: a súlyos háborús és emberiesség elleni bűncselekmények elkövetését senki ne úszhassa meg arra hivatkozva, hogy azt felsőbb utasításra tette, a „parancs az parancs” elve alapján. A náci főbűnösöket felelősségre vonó Nürnbergi Törvényszék Alapokmányának 8. cikke kimondja, hogy a vádlottak esetében a parancsra teljesítés semmilyen formában sem

lehet kimentő ok, nem mentesít az egyéni felelősség alól, csupán enyhítő körülményként szolgálhat.1 Elévülhet a háborús bűn?

A háborús bűnösök felelősségre vonásának kérdése jogelméleti vitákat is eredményezett, tipikusan a bűncselekmények elévülésének vonatkozásában. Vajon a népirtásban való közreműködés elévül? Szemet hunyhatunk-e olyan súlyos, az emberi életet és méltóságot semmibe vevő tettek felett, amelyek már több mint húsz, harminc, negyven éve történtek? A válasz természetesen nem.

Gustav Radbruch német jogfilozófus és büntetőjogtudós szerint a jognak kiemelkedően fontos eleme kell, hogy legyen az erkölcs. Ha egy törvényi rendelkezés (pl. a náci zsidóellenes törvények) az erkölcsi normákat alapjaiban sérti meg, az egyenlőség eszméjét teljes mértékben elutasítja, akkor az nem minősül jognak, nem követhető. Vagyis • 2013. november| www.humanamagazin.eu | 11

háttér Radbruch arra hívja fel a figyelmet, hogy „ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás elviselhetetlen mértéket ér el, akkor a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia.”2 Ezek alapján könnyen megállapíthatjuk, hogy az ilyen háborús és emberiesség elleni bűncselekmények sosem évülnek el, azok elkövetői a világon bárhol és bármikor – legyen szó 95 éves idős emberről is – felelősségre vonhatók. Ezeket a felkutatásra és megbüntetésre vonatkozó alapelveket az 1949-ben elfogadott négy Genfi Egyezmény is kimond-

és az ítéletek feladata tehát, hogy elriasszák a potenciális elkövetőket és tudatosítsák, hogy ezek a tettek nem maradnak felderítetlenül. A közelmúlt talán egyik fontos előrelépése az 1998-ban elfogadott Római Statútum és az annak eredményeként felállított Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC), amely abban az esetben gyakorolja kiegészítő joghatóságát, ha az állam nem képes vagy nem hajlandó eljárni egy adott ügyben.8 A Statútum preambuluma is megerősíti, hogy véget kell vetni a „bűntettek elkövetői büntetlenségének, hogy ezzel elősegítsék a bűntettek megelőzését.”9 Láthatjuk, hogy a megfelelő jogi eszAz emberiesség elleni bűncselekmények közök rendelkezésünkre állnak a borzaltettek megbüntetésére, a kérdés elkövetését senki ne úszhassa meg arra mas csak az, mekkora az államok hajlandóhivatkozva, hogy azt felsőbb utasításra tette, sága, hogy alávessék a bűnösöket nemzetközi bírói fórumok joghatóságának. a „parancs az parancs” elve alapján Lesz-e felelőse a szíriai polgárháborúnak, a vegyifegyver támadásoknak és a milliós ja.3 Az Egyezmények célja olyan nemzetközi alapelvek és menekültáradatnak? Vajon hatékonyan működik-e majd normák lefektetése volt, amelyek jogi keretek közé szorí- a nemzetközi büntetőjog, képes lesz-e példát statuálni tották a szárazföldi és tengeri konfliktusokat, a hadifog- és elrettenteni a jövő háborús bűnöseit? A választ nem lyokkal való bánásmódot és a polgári lakosság védelmét. tudom, csupán bizakodom az emberi jogok egyetemesséLeegyszerűsítve, a részes államok soha többé nem akartak gében, az emberi élet és méltóság sérthetetlenségében olyan méretű pusztítást átélni, mint korábban. valamint ezek eltipróinak méltó büntetésében. •

Békéhez fűzött remények Hamar szertefoszlottak. 1994 tavaszán megközelítőleg félmillió (egyes becslések szerint egymillió) tuszit és mérsékelt hutut mészároltak le az Interahamwe milíciák Ruandában. A Balkán ugyancsak több sebből vérzett. Ötven évvel a náci gázkamrák után, Európa közepén ismét koncentrációs táborok éhező foglyairól készült képek járták be a világsajtót. 4 A boszniai szerb erők három éven keresztül lőtték Szarajevót, miközben annak lakosságát hermetikusan elzárták a segélyszállítmányoktól. Sajnos nem mehetünk el a modern kori Európa és egyben a nemzetközi békefenntartás egyik legnagyobb szégyenfoltja, a több mint 8000 meggyilkolt muzulmán fiú és férfi mellett.

Srebrenica és Potočari tömegsírjai megrázó és maradandó jelképei a nemzetközi közösség kudarcának.

Elkövetők büntetlenül?

A fent említett események megerősítették a háborús és emberiesség elleni bűncselekmények elkövetőinek szigorú felelősségre vonását és elszámoltatását. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993-ban létrehozta a Jugoszlávia Törvényszéket,5 1994-ben pedig a Ruanda Törvényszéket 6. Ezek az ad hoc bíróságok egyrészt megerősítették az ún. nürnbergi elveket, másrészt az elszámoltathatóságot a prevenció eszközével7 kapcsolták össze. A büntető eljárások 12 | transhumana 02

1. A Nemzetközi Katonai Törvényszék Alapokmánya, 8. cikk. Forrás: http://avalon.law.yale.edu/imt/imtconst. asp#art6 2. Gustav Radbruch, 1946.

3. A négy 1949-es Genfi Egyezmény: 49., 50., 129. és 146. cikk (A visszaélések és a jogsértések megtorlásáról) 4. Florence Hartman: Bosznia. In Roy Gutman – David Reiff: Háborús bűnök. Budapest, Zrínyi Kiadó 2002.

78. o.

5. ICTY – International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia. ENSZ BT 827. sz. határozat 1993.

6. ICTR – International Criminal Tribunal for Rwanda. ENSZ BT 955. sz. határozat 1994.

7. Payam Akhavan: Beyond Impunity – Can International Criminal Justice Prevent Future Atocities. In: The American Journal of International Law Vol. 95:7. 9. o. Forrás: http://www.asil.org/ajil/recon2.pdf 8. Varga Réka: Az egyén humanitárius nemzetközi jog megsértéséért viselt büntetőjogi felelőssége. In: Földrész III. évfolyam 1-2 szám, Monitor rovat. 90. o.

9. A Nemzetközi Büntetőbíróság Római Statútuma, Preambulum.

fotó Dafna Avra

A menekültügy biztonságpolitikai kérdés?

Izraeli kitekintő

szerző Szabó Gabriella Mielőtt elkezdtem volna a kutatásomat Tel Avivban, Izrael modern és európainak tűnő nagyvárosában, azt gondoltam, hogy fő témám a menekültkérdés lesz. Abban a hitben éltem, hogy a biztonságpolitikai kérdések Izraelben eltúlzottak, és kiváló alapot képeznek arra, hogy egyre szigorúbb intézkedéseket és törvényeket vezessenek be a menekültekre vonatkozóan. Pár nappal a tízhetes ott-tartózkodásom vége előtt azonban megtapasztalhattam, hogyan változott meg az én biztonságérzetem is az augusztus 21-ei szíriai események következtében.

R

ájöttem, hogy bármilyen békésnek is tűnik Izrael, és főleg Tel Aviv, ez mégiscsak a Közel-Kelet. Így hát a riportom is másképpen alakult, mint ahogy eredetileg terveztem. Nehéz ítélkezni egy olyan társadalom fölött, aminek csaknem az egyötöde a szegénységi küszöb alatt él, és folyamatosan küzdenie kell a fennmaradásáért egy olyan térségben, ahol a káosz és a zűrzavar állandóvá vált az utóbbi években. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szemet lehet hunyni a nemzetközi jog megsértése, a diszkriminatív intézkedések és az esetleges rasszizmus fölött.

Átalakuló erőviszonyok A huszadik század folyamán többször átrendeződtek az erőviszonyok a világban, és a két világháború

következményeként egy új, kétpólusú világrend alakult ki. A Szovjetunió és az Egyesült Államok szembenállása változást idézett elő a biztonságpolitikai kérdésekben is. A biztonságérzet a társadalom egyik alapszükséglete, ezért is lehet, hogy a hidegháború alatt ez a kollektív biztonságérzet minden országban részét képezte a politikai párbeszédnek. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy ez csupán az olyan háborús országokkal körülvett területeken igaz, mint Izrael. Az Európai Unión belül és kívül is a határvédelem elsőrangú szemponttá vált. A kiemelt biztonságkockázati területek közé tartoznak elsősorban a bűnözés növekedése, a kulturális különbségekből fakadó beilleszkedési nehézségek, társadalmi különbségek növekedése, ami együtt járhat a biztonságérzet csökkenésével, valamint a munkaerő-piaci problémák megjelenése. • 2013. november| www.humanamagazin.eu | 13

háttér Ezek ellen nem csak fokozott határellenőrzéssel tudnak ez államok védekezni, hanem egy úgynevezett „szűrő” bevezetésével is. Így azok a bevándorlók, akiknek nem elég magas az iskolai végzettségük, vagy a vallásuk a befogadó ország többségétől eltérő, nem kapnak engedélyt a letelepedéshez és a munkavállaláshoz. A mindenkori kormányzatok a médián keresztül (is) próbálják befolyásolni az egyén félelemérzetét, amelynek következtében a „védelmi intézkedések” társadalmilag elfogadottá válnak, sőt elvárássá erősödhetnek. Ezért fordulhat elő az, hogy a

mozdultam el a lakásból, nem ültem sem buszra sem vonatra, tartva attól, hogy ha megszólalnak a szirénák, majd nem lesz lehetőségem hova menekülni. Most visszagondolva lehet, hogy a reakcióim eltúlzottak voltak, de európaiként sosem kellett hasonló helyzetben helyt állnom, így megértőbb vagyok magammal szemben. Ezek alatt a napok alatt semmire és senkire nem gondoltam, csupán saját magam és legközelebbi ismerőseim biztonságára. Sikerült megértenem azt, amit egy barátom mondott a vele készített interjú során. „Bárcsak Izrael is olyan lehetne, mint akármelyik európai állam, és mi is többet foglalkozhatnánk a környezetvédelemTúlságosan kis ország vagyunk egy olyan mel vagy a menekültek helyzetével. De kis ország vagyunk egy olyan térségben, ahol állandó veszély fenyeget túlságosan térségben, ahol állandó veszély fenyeget minket. Ha a fennmaradásért kell küzdenünk, minket. Ha a fennmaradásért kell küzdenünk, nehezen tudunk bármi másra is nehezen tudunk bármi másra is koncentrálni koncentrálni”.

Ennek ellenére továbbra sem volt vilámenekültek, akik a saját és családjuk életét védve minden gos, miért ismételgette folyton mindenki, hogy ne járkálnehézséggel dacolva próbálnak eljutni egy biztonságosnak jak egyedül sötétedés után Tel Aviv déli részében, és hogy ítélt országba, gyakran szembesülnek a „bűnöző”, vagy bátor vagyok, amiért a Központi Buszmegálló környékén „illegális behatoló” címkékkel. töltöm izraeli napjaim jelentős részét. Arra a kérdésemre, hogy miért gondolják, hogy ez a része a városnak kimonBiztonság és félelem dottan veszélyes, a legtöbbször azt a választ kaptam, A biztonságérzet komplex fogalom, és több tényező is je- hogy az eritreai és szudáni illegális bevándorlók miatt. lentősen befolyásolhatja. Nem csupán demográfiai (életkor, nem) és környezeti tényezők, hanem a háborús-, és Menekültkérdés kockázati tényezőként terroráldozatok valamint túlélőkkel való közeli kapcsolat, Ibrahim szerint egy olyan korszakban élünk, ahol az emilletve személyes tapasztalatok is jelentős szerepet ját- beri mozgásszabadság szinte teljesen eltűnt. Adamson és szanak. Ezen kívül a vallás és az izraeli identitásérzet is Shamir azzal érvelnek, hogy a mozgásszabadság kiváltmeghatározóak lehetnek a félelem- vagy biztonságérzet sággá vált, és csupán bizonyos rétegek számára érhető megítélésében. A legtöbb izraeli interjúalanyom kiemelte, el. Ennek oka elsősorban a nemzeti biztonságpolitikai hogy annak ellenére, hogy az egész világon Izraelben érzik intézkedések szigorítása, ami a társadalmi vagy etnikai a leginkább biztonságban magukat, tartanak az esetle- csoportok közti különbségek további elmélyüléséhez, és ges külső és belső veszélyektől. Egy bármikor bekövetke- egy újfajta rasszizmus kialakulásához vezet. Ez pedig már ző háború valamelyik szomszédos állammal, vagy Izrael sokkal nehezebben követhető nyomon, mert azokat a tárdemográfiai összetételének a megváltozása a növekvő sadalmi csoportokat célozza meg, amelyekre könnyedén arab népesség, illetve a nem zsidó származású bevándor- rá lehet sütni a bűnöző címkét, és ez legitimálja a deportálók miatt folyamatos készültségben tartja az izraelieket. lásukat, vagy a más eszközökkel történő szegregálásukat.

Ennek ellenére az augusztus 21-i szíriai vegyifegy- A nemzetállamokon belüli kulturális különbségek „veszéver-támadás után én voltam az egyedüli a környeze- lyessé” válnak, és a nemzeti kultúrát és érdekeket „lehetemben, aki tartott attól, hogy a szír kormány valóban tetlenítik” el. Minden országra jellemző a nemzeti öntudat megtámadja Izraelt. Miközben azt próbáltam kitalálni, felerősödése az utóbbi években, de a nyugati országok hogy hol állhatnék sorba gázmaszkért, azon gondolkoz- élen járnak a legkülönfélébb módszerek kifejlesztésében, tam, vajon milyen lehet egy ilyen országban felnőni, ahol amellyel megnehezítik vagy teljesen ellehetetlenítik a bármikor kialakulhat egy hasonló helyzet, és természe- bevándorlók és a menekültek életét. Izraelben, hasonlóan tessé válik az, hogy óvóhelyet kell keresni, vagy épp egy más országokhoz, a menekültek és illegális bevándorlók gázmaszkért sorban állni. A legtöbb ismerősöm próbált gazdasági és biztonsági kockázatot jelentenek. A különbmeggyőzni arról – több-kevesebb sikerrel –, hogy sem- ség azonban az, hogy Izraelt 1948-ban azért alapították, mi sem fog történni. Ennek ellenére egy pár napig nem hogy végre legyen a zsidóknak egy állama, és még egy 14 | transhumana 02

háttér Holocaust ne történhessen meg. Ha viszont túl sok bevándorló érkezik az országba, azzal nemcsak a zsidó létet fenyegetik, hanem magának az államnak a létét is. Ezért hiába fordulnak legtöbbször segítő kézzel a bajba jutottak felé az izraeliek, ebben a kérdésben a legtöbben azon az állásponton vannak, hogy a menekülteket el kell küldeni az országból, mert veszélyeztetik a saját fennmaradásukat.

a környékbeli nőket. Többek között az ARDC (Afrikai Menekültügyi Központ) illetve az Eritreai Közösség próbálja támogatni a hozzájuk forduló menedékkérőket és menekülteket. Sikerült interjút készítenem az Eritreai Közösség egyik vezetőjével, Zebib Sultannal, aki megalapította az Eritreai Nők Központját Tel Avivban.

Az Eritreai Nők Központja „Veszélyes, mert túl sok bevándorló él ott” Zebib Sultan aki szintén Eritreából menekült évekkel ezA PIBA (Izraeli Népesség és Bevándorlási Hivatal) 2013-as előtt Izraelbe, 2012 júliusában megalapította az Eritreai adatai szerint az elmúlt években Izrael 54 580 menedék- Női Központot, hogy egy biztonságos helyet biztosítson kérő ideiglenes otthonává vált. 66 százalékuk Eritreából, a nők számára. A központ a helyi eritreai közösség ös�míg hozzávetőlegesen 25 százalékuk Szudánból érkezett. szetartását szimbolizálja, és lehetővé teszi több száz nő Nagyrészük izraeli nagyvárosokban telepedett le, főleg számára, hogy tanfolyamokat végezzenek, illetve ingyeTel Avivban, ahol a létszámuk hozzávetőlegesen 30 – 35 nes tanácsadásban részesüljenek akár terhesség – vagy ezerre tehető. A legtöbbjük a Központi Buszmegálló kö- gyerekgondozás, akár családtervezés témakörökben. Heti rül talált szálláshelyet, vagy pedig átmenetileg a közeli rendszerességgel tartanak itt angol és héber nyelvtanfoLevinski parkban alszanak a szabad ég alatt. Az utóbbi lyamokat, és heti hat napban egy bölcsőde is működik időszakban a sajtó egyre hangosabbá vált az itt történt az épületben. A gyerekekre két állandó felügyelő vigyáz bűncselekményektől, így az a nézet alakult ki az izraeliek reggel 6-tól gyakran este 6-ig, illetve önkéntesek segíkörében, hogy a bűnözés növekedése a menedékkérők és tik a munkájukat napi pár órában. Én is egy voltam ezek menekültek számával van kapcsolatban. Azonban számos közül az önkéntesek közül, és így sikerült találkoznom tanulmány, köztük Leah McDonnell idén végzett kutatá- Zebibbel, aki mindig talált időt arra, hogy megálljon játsa alapján kiderül, hogy ez a terület már jóval korábban szani a gyerekekkel, vagy segítsen megetetni őket. Zebib hírhedt volt a bűnözésről. Már az 1950-es évektől is ide kiemelte, hogy a gyerekvigyázás csupán egy kis része a települtek a bevándorlók (elsősorban a szomszédos arab központnak, és sokkal fontosabb az, hogy legyen a nők országok zsidó lakossága) de a helyzet csak rosszabbo- számára egy hely, ahol információt és segítséget tudnak dott, amikor az új Központi Buszmegálló megépült, és a kapni, mind az otthoni mind a munkahelyi problémáikkal lég-, és zajszennyezés mellett megnövekedett a prosti- kapcsolatban. A központ semmiféle állami támogatásban túció és embercsempészet is. Tehát már jóval azelőtt problémás területA nemzeti biztonságpolitikai intézkedések nek számított ez a rész, mielőtt az afrikai menedékkérők megérkeztek szigorítása, a társadalmi vagy etnikai csoportok volna. A problémát csak fokozza az, közti különbségek további elmélyüléséhez, és hogy nincsenek pontos statisztikai adatok Tel Aviv egyes részeire egy újfajta rasszizmus kialakulásához vezet. lebontva, csupán a város egészére lehet bűnözési adatokat találni. A média hatására az izraeliek egyre inkább a menedékkérők nem részesül, így folyamatosan várják az adományokat és menekültek ellen fordulnak, ami sokszor agresszióba és az önkénteseket. Zebib a kérdésemre, hogy szeretne-e torkollt ezeken a kerületeken. Gyakoriak a támadások az hosszú távon Izraelben maradni, azt felelte, hogy szeretne afrikaiak ellen, előfordult már, hogy rendőrruhába öltö- visszatérni a hazájába, mihelyst a helyzet elviselhetővé zött helyiek ütlegeltek menekülteket, vagy más csopor- válik, mert Izrael nem az ő otthona, és gyakran kell félnie tok romboltak szét helyi, menekültek által üzemeltetett az utcán. Nem a menekültektől vagy a menedékkérőktől, boltokat. A rendőrség nem reagál időben a hívásokra, és hanem azoktól a helybeli lakosoktól (akik gyakran maguk mind a menekültek, mind az itt élő izraeli lakosság úgy is bevándorlók), akik a környék problémáját az afrikai meérzi, hogy Tel Aviv déli részét a káosz uralta el. Különböző nekültekben látják. • civil szervezetek próbálnak úrrá lenni ezen a helyzeten, és támogatják a menedékkérőket és a nőket is. Az ún. Nők Sárgába Öltözve mozgalom „őrjáratokat” indít esténként, és paprika spray-vel felfegyverkezve próbálja megvédeni 2013. november| www.humanamagazin.eu | 15

fotó Varga Imre

Miért is tüntet ő? szerző Rusz Péter ettőezer-tizenegyben a Time Magazin a Tüntetőt választotta az év emberének. A tarka forradalmak hulláma szinte az egész világon dominószerűen végigsöpört: 2010-ben egy tunéziai árus felgyújtotta magát tiltakozásul a többszörös rendőri megaláztatások ellen, így indult el a „jázminos” forradalom, ezt követték az arab tavaszként ismert, az egész arab világot felrázó tüntetések. 2011 márciusában a spanyolok is az asztalra csaptak, és létrehozták a Valódi Demokráciát Most! nevű csoportot, ők lettek később a „felháborodottak” (Indignados), szeptemberben pedig ledőlt a következő dominó is: útjára indult az Occupy Wall Street. Utóbbi egy olyan globális tömegmozgalommá nőtte ki magát, aminek megszámlálhatatlan sok transzformációja született szerte a bolygón. Kik is ők valójában, mitől háborodtak fel, egyáltalán miért csinálják és mi a céljuk ezzel Abban többé-kevésbé mindenki egyetért, hogy a posztindusztriális, új társadalmi mozgalmak (new social movements) bölcsője valahol az 1960-as évek végének diáktüntetéseiben keresendő. A 68-asok bár politikai

K

16 | transhumana 02

„jönnek mennek lobogtatnak” (Erdős Virág)

eredményt nem értek el, a lázadásokkal egy olyan szellemi-politikai, a társadalmi rétegek egészének mentalitását érintő átalakulás vette kezdetét, ami – jól láthatóan – a mai napig tart.

De mekkora hírértéke van ma annak, hogy egyik-másik szervezet vagy csoportosulás tüntetést szervez? Egyre kevesebb, mivel a nagyvárosokban szinte minden napra jut legalább egy ilyen akció. A világ polgárainak egyre növekvő köre gyakorolja a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadságát, így a tüntetés szerves részévé vált a politikai kultúrának, ebben az összefüggésben az a jelentős változás, hogy a civil társadalom immár nem tubarózsa az intézményesült politika kalapján, hanem aktívan részt vesz a közéletben, mintegy felügyelve az államot.. Ez így idáig rendben is lenne – gondolnánk, de mi történik akkor, amikor nemhogy az út szélén bámészkodóknak nincs fogalma arról, hogy miért vonulnak a tüntetők, hanem maguk a résztvevők sincsenek tisztában ezzel? Bázisdemokrácia vagy politikai karnevál? Ki képvisel kicsodát, és mi az a tintapaca-mozgalom?

civil Ha nincsen Bastille, jó a Wall Street A tüntetés, mint tiltakozási forma kialakulása és története többnyire a nagyváros teréhez kötődik. Az Occupy akciókban általában valamilyen köztéri gyülekezés, szimbolikus térfoglalás révén kívánják befolyásolni a politikai és tágabb értelemben a társadalmi akaratképzést. Az Occupy-csoportok által gyakorolt sit-in (leülés, beülés) a polgári engedetlenségnek tipikus 20. századi formája, gyökerei a munkásmozgalmi gyárfoglalásokban fedezhetők fel. A kérdés az, hogy mitől hiteles egy ilyen megmozdulás, elég-e hozzá a nagyszámú (dühös) ember, vagy egyéb indokok is szükségesek?

Meddig tart a mozgalmárok szabadsága, és hol kezdődik a békéseké, illetve korlátozza-e egyik a másikat?

Az Occupy szervezési technikáját elvileg a konszenzusalapúság, a hierarchia- és erőszakmentesség jellemzi – a kezdeményezőknek ezeket azonban nem mindig sikerül garantálni. Az Occupy Arrest 2013. szeptember 17-ig 122 különböző városban 7,765 letartóztatást regisztrált. Ahogyan nőtt a demonstrációk és a résztvevők száma, egyre több embert, alkalmanként egyszerre néha több százat vettek őrizetbe, elsősorban a kijelölt terület elhagyásáért és a forgalom akadályozásáért. A tüntetők ellen egy idő után a rendőrök könnygázt is bevetettek. Ez történt akkor is, amikor a tömeg a közeli Brooklyn-hídon vonult át a szomszédos Brooklynba, de mivel a járdán nem fértek el, az úttesteket is elözönlötték. A „békés piknikhangulatra” pedig a legillusztrisabb példa talán az, amikor Oakland belvárosában az Occupy Oakland aktivistái lebontották a konferenciaközpont körüli kerítést, ezt követően kövekkel dobálták meg a rendőröket (akikben legtöbbször az államhatalom perszonifikálódását látják –tévesen) de vasrudakat és házilag készített robbanószereket is bedobtak. Larry Reid, a városi tanács elnöke szerint, a tüntetők a városházára betörve, kiállítási tárgyakat zúztak szét, levezetésképpen pedig elégették az amerikai zászlót. Ennél finomabb reakciókat a keleti-európai adaptációkban is megfigyelhetünk, a forradalmi hevületet a szintén alulról szerveződő (grassroot) egyetemfoglalók Budapesten képviselték, akik több tanintézményt is blokád alá vettek.

Nincs vezetőnk, nincs vezetőnk!

A beszámolók szerint ezeknek az eseményeknek a fő ereje nem a létszámban, sokkal inkább a részvételben összpontosul, tudniillik ezeken a népgyűléseken bárki megszólalhat, részt vehet a problémák megvitatásában. Ennek a részvételi döntéshozatalnak nagy hátránya, hogy csak azok szavaznak, aki akkor éppen jelen vannak, és továbbra is csak azok szólalnak fel, akik rendelkeznek megfelelő kommunikációs készséggel, iskolázottsággal, magyarán az ehhez szükséges társadalmi pozícióval. Amerikában a gyűlések moderálására szívesen használják az emberi

mikrofon technikát: a tömeg megismétli a beszélő mondatait, ekképpen adja tovább az információt. Akaratlanul is eszünkbe jut a Brian élete című filmből a jelenet, amelyben a főhős, amikor az őt Messiásnak gondoló csődületnek azt kiáltja, hogy „ti mind egyéniségek vagytok”, a tömeg ezt skandálja vissza: „Igen, mi mind egyéniségek vagyunk.”

Az Occupy-mozgalmak és követőik tehát úgyszólván átugranak bizonyos lépcsőfokokat, in concreto a demokratikus intézményrendszerben való részvételt, és bár a követeléseiket a fennálló hatalomtól várják – amelynek szuverenitását egyébként kétségbe vonják –, a parlamenti politikától tudatosan távol maradnak. „Kimegyünk, birtokba veszünk egy szimbolikus jelentőséggel bíró teret, és vállalva a kockázatot, letesszük oda a seggünket, hogy végre történjen valami… Itt az idő, hogy bevessük ezt a stratégiát a demokrácia legfőbb megrontója, a Wall Street, Amerika pénzügyi Gomorája ellen.” – szól az Adbusters Média Alapítvány 2011. július 13-án közzétett felhívása, amelyben 20000 amerikait hívott ki a Zuccotti Parkba, hogy felemeljék hangjukat az elnyomás, és az egyre növekvő kilátástalanság ellen. Csakhogy a Foglald el! mozgalom rabja maradt – ahogyan Christopher Lasch még 1973-ban kifejezte – a „részvétel kultuszának” és saját igazának, ahol a tiltakozás élménye az, amiről az egész tiltakozás szól. Nem koherens programmal állnak elő, még csak törvényjavaslatokkal sem – ezért nevezi őket az Economist újságírója tintapaca-tüntetőknek: követeléseknek nincs politikai kerete, és a tüntetők semmit sem mondanak konkrét célokról, megoldásról – egyesek szerint mindez vélhetően azért van, mert ha követeléseik lennének, azzal legitimálnák az államot. Alapvetően ez különbözteti meg őket az amerikai belpolitika másik új, a Wall Street elfoglalóihoz hasonlóan, csak épp másképp demagóg mozgalmától, a Tea Party-tól (amelynek utóélete valamiért mégis sikeresebbnek bizonyult, és itt jön képbe a pártpolitikai szereplők érdekeltsége). Márpedig a rendszer ezen a módon való támadása jobbára céltalan és terméketlen radikalizmust szül csupán.

I hate stuff too A világszerte hasonlóan szerveződő „foglalók” célkitűzéseit nem egyszerű feladat összességében megfogalmazni, annál is inkább, mert a globális elterjedés következtében mindegyik tiltakozó akció más és más ügyért szállt síkra: voltak olyanok, akik az atomenergia felhasználását kifogásolták, mások a korrupciót akarták visszaszorítani, megint mások a vízkészletek privatizációját sérelmezték. Sokak szerint a tüntetők követelései azért túl általánosak, mert a problémák is túl mélyek. Állítólag, Jonah Goldberg neves amerikai publicista szerint, az egyik aktivista „I hate stuff too!’’ feliratú transzparenssel jelent meg az egyik new yorki rendezvényen. • 2013. november| www.humanamagazin.eu | 17

civil A megmozdulások eredetileg olyan problémákra sze- az egyiptominak körülbelül a kilencszerese. Egyfelől terették volna felhívni a figyelmet, mint a nagyvállalatok hát könyörtelenül bírálják a demokrácia legkisebb hibáit, politikai befolyása, a gazdasági javak egyenlőtlen elosz- másfelől pedig elnézőek a világ más részein elkövetett lása, a diákokat nyomorba döntő tanulmányi hitelek, a igazságtalanságokkal szemben. Gagyi Ágnes szerint az diplomás munkanélküliek növekvő aránya, és hogy nem Occupy követelések „csíráját sem tartalmazzák egy olyan azok isszák meg a levét, akik a gubancot (válságot, ál- baloldali programnak, amely a globális egyenlőtlenségeket lamadóságot) okozzák, hanem a hétköznapi emberek. is figyelembe venné.”

Merthogy a Foglald el! mozgalom az emberek nem kevesebb, mint 99 százalékát óhajtja képviselni, amivel Még nem forradalom, de már nem spontán egyfelől, azt üzenik, hogy míg a lakosság 99 százaléknak szembeszegülés csökkent vagy stagnált a bevétele és az életszínvonala, Valahogy így határozza meg a Jon van Til és Krasztev Péter addig a vállalati vezetőké és a bankároké a válság évei által összeállított Tarka ellenállás –Kézikönyv rebelliseknek alatt is gyarapodott, másfelől pedig, hogy a sok kishal és békéseknek című esettanulmányukban az Occupy-féegyütt, raj formában bizony be tudja kapni a nagyot, ha le mozgalmakat. A mozgalom számos országba eljutott, hatékonyan összefog. A honlapjukon közzétett felmérés és amit 2011-ben globális mozgalomként vizionáltak, az szerint a tüntetők közel kétharmada 34 évnél fiatalabb, és mára nagyjából le is csengett. Napjainkban inkább csak az több mint 90 százalékuk egyetemista vagy diplomás. És Occupy külsődleges és mozgalomszervezési aktivizálási bár a lakosság 99 százalékát képviselik, a statisztikákat gyakorlatai terjednek. Ezek a törekvések általában addig vizsgálva megfigyelhető, hogy a tüntetők 1.6 százaléka maradnak fönn, ameddig egy-egy nagy tüntetéshullám afrikai-amerikai, 6.8 százaléka pedig latin, és 13.1 száza- energiája tart (Tamás Gáspár Miklós becslése szerint ez kb. lék munkanélküli, holott az említett gazdasági problémák három év). „Nyomot hagynak ugyan, de ezek a nyomok a éppen őket érintik a legjobban. Fukuyama a Spiegelnek kezdeményezők gondolataival ellenkező irányba is vezetadott interjújában elmondta, amíg a tiltakozók egy igen hetnek, anélkül, hogy ez bárkinek föltűnnék.” Mire lehet jó szűk csoportnak feleltethetők meg, addig nem lehet őket önmagában a rendszerkritika konstruktivitás nélkül, és vakomolyan venni. Az Ipsos és a Reuters júliusban megjelent jon meg tudnak-e újulni az occupy mozgalmak? Slavoj Ziközvélemény-kutatása szerint az Egyesült Államok lakos- zek szlovén filozófus annak idején azt rótta fel nekik, hogy ságának 45 százaléka ugyanakkor semmilyen módon sem karneválozni nem nehéz, a valódi szakítópróbát úgyis az azonosul az Occupy mozgalommal. jelenti majd, ha sikerül megváltoztatni a mindennapokat.

Statisztikák arra is rávilágítanak, hogy ez az 1 száza- „Jól érezzük itt magunkat. Jó együtt lenni. De ne felejtsétek lék, a gazdasági rend haszonélvezői rendelkeznek a világ el, hogy táborozni és ünnepelni mindig könnyű. De nem összvagyonának több mint 40 százalékával. Ezt a konk- ez számít. Hanem az utána jövő időszak, amikor vissza rét gazdasági-politikai összefüggést azonban a legtöbben kell térnünk a normális életünkhöz. Fog valami változni?” nem említik, inkább egyfajta általános antikapitalista és – tette fel a kérdést a polgárpukkasztó filozófus. globalizációkritikus narratíva szerint szólnak, amelyben A kérdést nem tudnánk megválaszolni, az viszont vinyomon követhető a marxizmus ideológiai továbbélése, lágosan látszik: a civil részvételi kultúra átalakulóban van, elfogadott társadalomkritikai attitűddé válása, noha a tüntetések elbeszélhetővé tették, hogy nem a „lehetezekre a kérdésekre a válaszok – véleményem szerint – séges világok legjobbikában” élünk, és a téma bekerült nem leegyszerűsített ideológiák, sokkal inkább technikai a mainstream nyilvánosságba. Talán létrejöhet egy, a jellegű megoldások lennének. rendszer hibáinak láthatóvá tételére és ez által a rendszer Az Occupy mozgalmak különböző, a demokrácia hiá- megváltoztatására törekvő generáció, egy olyan mozganyára utaló felhangoktól sem mentesek. Ugyanakkor azt lom, amelynek alapértékei nem az állammal szembeni hangoztatni ezekben az országokban, hogy diktatúrában absztrakt ellenségeskedésből származnak, vagy nem a élünk, bármennyire is divatos manapság, enyhén szól- tiltakozók azon vágyából, hogy a saját hangjukra találjava nevetséges, amíg a mai napig vannak vidékek, ahol nak. Immanuel Wallerstein egyenesen arról beszél, hogy az éhínség milliós áldozatokat követel, az ellenzékieket a világgazdaság egy olyan átalakuláson megy keresztül, munkatáborokban dolgoztatják halálra, s ahol egy átla- amely során egy globális társadalmi mozgalom döntő gos munkás egy dollárt keres havonta. Jóllehet, a Tahrir szerepet játszhat abban, hogy a kapitalizmus és demoktéri tüntetők és az OWS között szolidáris a kapcsolat, rácia jelenleg válságban lévő modelljétől vagy a gazdasági arra mindmáig nem történt reflexió, hogy az OWS ese- egyenlőtlenségek és a demokrácia feladása felé mozdultében egy olyan ország polgárai tüntetnek a jövőtlenség junk el, vagy egy egyenlőbb és részvételibb társadalmi és társadalmi lecsúszás ellen, ahol az átlagjövedelem rend felé (Wallerstein 2011) • 18 | transhumana 02

civil

Alternatív béke-utak szerző Zámbó Eszter Bár a jelenleg is fennálló közel-keleti konfliktusok, a globális felmelegedés következményeiből adódó háborús találgatások vagy a horrorisztikus híradások nem ezt a képet festik le, de egyelőre úgy tűnik, az emberiség eddigi legbékésebb korszakát éljük –és ennek a „békülő” tendenciának okaként vagy következményeként egyre több alternatív béke-törekvéssel találkozhatunk.

Békés emberiség?

Steven Pinker, kanadai származású pszichológus, egyetemi professzor, kutató The better angels of our nature című könyvével igyekszik alátámasztani, hogy az emberiség legbékésebb korszakában élünk. Természetesen sok támadás érte, de ő kutatásaival igazolja, hogy a történelem során olyan események és tendenciák mutatkoztak, amelyek részesei a hosszú távú pozitív változásoknak az erőszak visszaszorulását tekintve. A világ „fejlettebb” részei ma már elutasítják, vagy legalábbis nem tekintik magától értetődőnek az olyan erőszakos formákat, mint a rabszolgaság, kínzás, terrorizmus, népirtás vagy gyermekek, nők, faji kisebbségek valamint állatok elleni kegyetlenkedések – és természetesen a háborúk. Az élethez való jog, és általában az emberi jogok védelme természetes része a „fejlett világnak” (még akkor is, ha a jogvédő szervezeteknek sajnos sok a munkája).

Pinker „empirikus bizonyítékokkal szolgál arra, hogy az erőszak csökkenő tendenciát mutat” –fogalmaz Isztin Péter a könyv recenziójában. „A pacifikációt leginkább öt oknak tulajdonítja: az államok megjelenésének, a kereskedelem elterjedésének, a társadalom feminalizálódásnak, az empátiának és a rációnak.”, habár Isztin szerint utóbbi három álláspontot nem fejti ki a szerző világosan. Az államoknak kiszervezett erőszakmonopólium az önbíráskodást, a rosszul megítélt vagy túlreagált helyzetekből adódó erőszakos cselekményeket csökkentette. A kölcsönösen előnyös kereskedelem partnerséget alakít ki, ahol a másik fél „értékesebb élve, mint holtan”. A kultúrák egyre inkább elfogadják, tisztelik és értékesnek vélik a ma már közéleti és vezetői szerepben is gyakran feltűnő nőket,; a társadalom feminalizálódása ily módon hozzájárul a pacifikációhoz. Pinker a történelmi tendenciák mellett kitér a személyes motívumokra is; négy belső „angyalt” határoz

meg, amelyek egyre inkább jellemzőek, és távol tartanak bennünket az erőszaktól, valamint a kooperációs készséget erősítik – ezek az empátia, önuralom, lelkiismeret és a dolgok át/újragondolása.

A negyedikesek megoldják a világ minden gondját Szerencsés helyzetbe került a 70-es évek végén John Hunter, amikor kezdő pedagógusként a Richmondi Állami Iskola tehetséggondozó programjában szabad kezet kapott a 9 éves tehetségek tanításához – az újszerű oktatás miatt ugyanis nem voltak kézikönyvek, előírt tananyag vagy meghatározott követelmények. Hunter egyik “mentora”, a hátrányos helyzetű gyermekek oktatásával foglalkozó Ethel J. Banks meglátásai szerint indult el: a gyerekeket kell először megismerni, hogy kik is ők valójában, mi érdekli őket– ezután lehet az igényeiknek megfelelően tanítani őket. “Ha a diákjaid érdeklődőek, és te az ő érdeklődésükre építesz, sokkal szenvedélyesebben állnak majd hozzá a tanuláshoz” – nyilatkozta Hunter egy korábbi CNN-nek adott interjújában. Mivel az erőszakmentesség is foglalkoztatta, fontosnak tartotta, hogy hivatását valamilyen módon ös�sze tudja kapcsolni a “békére-neveléssel”. De hogyan tudna tanítani a békéről ebben a sokszor erőszakos világban?

Egy olyan módszerre volt szükség, amelyben valóságos problémák jelennek meg, és valódi kihívásokkal találkoznak a diákok, miközben a megoldás során kooperációra és kommunikációs készségeikre van szükségük.

Ezen az úton elindulva keletkezett a Béke Társasjáték első változata – egy 1x1,5 méteres farost lemez, rajta összegyűjtve a világ minden problémája. Néhány év “finomhangolás” után a játék elnyerte mai formáját, és egy négyszintes 1,3x1,3x1,3 méteres plexiüveg szerkezet lett belőle. Van egy űrréteg, többek között műholdakkal, aszteroida bányászattal, van egy légtér réteg (vatta) • 2013. november| www.humanamagazin.eu | 19

civil felhőkkel és légierőkkel, egy föld és tengerszint-réteg, ezernyi játékfigurával, és vízalatti réteg, természetesen tengeralattjárókkal, valamint víz alatti fúrókkal. A táblán négy fiktív ország osztozik, némelyik gazdagabb vagy szegényebb, és különböző (katonai, kereskedelmi, stb.) erőforrásokkal rendelkeznek. Az országoknak saját kormánya van, miniszterekkel és felügyelőkkel. Van egy krízis dokumentum is, amelyben ötven egymással összefüggő globális probléma található, például a nukleáris katasztrófák, az éhínség, az etnikai feszültségek vagy a globális felmelegedés, és ebben a rendszerben, ha egyvalami változik, akkor minden változik.

A negyedikes-ötödikes diákoknak ebben a környezetben kell a világbékére törekedni. Ők irányítják a játékot, és viselik döntéseik következményeit. A játék közben megtanulnak hosszútávban gondolkodni, és a szenvedélyes pillanatnyi reakciók helyett következetesen dönteni.

A játék egyben lehetőség arra, hogy valódi erőszak vagy emberéletek árán tanuljanak rossz döntéseikből – mert

összefogásának. Mivel ilyen még nem volt, ezért úgy döntött, megpróbál létrehozni egy közös dátumot; ez lett szeptember 21.

A projekt 1999-ben indult, és Gilley innentől megállíthatatlanná vált – államfőkkel, nagykövetekkel, civil szervezetekkel, egyházakkal, Nobel-béke díjasokkal vette fel a kapcsolatot, és a kezdeményezés szépen épült fel.

Körbeutazta a világot, ahol ismert és hétköznapi emberekkel találkozott, és mindezt természetes kamerával dokumentálta (az éve k során a fejlődő országokban 900 órányi anyagot vett fel). „Ahogy elindultam az úton, rájöttem, hogy mennyire mások az emberek, mint amit én hittem. Hirtelen találkoztam azzal a sok reménnyel. Az igazi hősök azok a férfiak és nők, akik a konfliktusoktól terhelt országokban az életüket kockáztatják, hogy másokat megmentsenek, minimális elismerésért vagy anyagi haszonért”.

Ahogy valójában szembesült a világ borzalmaival, még elszántabban igyekezett elérni a kezdeti célt, melyet két évvel az indulás után 2001-ben a brit kormány kérvényével az ENSZ Ahogy elindultam az úton, rájöttem, hogy közgyűlés elfogadott, és szeptember 21 hivatalosan is a ’Fegyverszüneti és mennyire mások az emberek, mint amit erőszakmentes nap’ (Béke Napja) lett. én hittem. Hirtelen találkoztam azzal a sok Elmondása szerint igazán csak ekkor kezdődött az utazás és a munka. Terreménnyel. mészetesen voltak kétségei, és nem szerette volna, ha ez a nap csupán természetesen előfordulnak itt is katasztrófák, össze- szimbolikusan létezne; be akarta bizonyítani, hogy a tűzések, államcsődök, amelyekből ügyesen kell kijönniük. dolog működik, és valóban történik valami. NemzetJohn Hunter elmondása szerint a gyerekek az ő tanárai közi civil szervezetek valamint ismert emberek (köztük is - nem csak ötleteik, hanem összefogásuk, együttérzé- a szintén brit színész Jude Law) támogatását elnyerve, sük és empátiájuk is hatással van a ma már elismert és dí- kampányok és tárgyalások eredményeképp az ENSZ bejazott pedagógusra. „Minden alkalommal izgalommal tölt számolója szerint Afganisztánban 70 százalékkal csökel látni, ahogy a gyerekek terhek nélkül érkeznek a játékba; kent az erőszakos cselekmények száma az országban nyitottan és teljes szívvel kezdenek bele, és szokatlan, de 2008. szeptember 21-én. csodálatos módon jutnak el a problémák megoldásáig.”

McKinsey & Company 2012-es jelentéséből kiderül, hogy a világ 198 országában közel 280 millió ember isPeace One Day – szeptember 21. meri a Béke Napját (ez a világ népességének 4 százaléka). Őrült ötletnek indult, nemzetközi mozgalom lett be- A jelentés becslései szerint ezeknek az embereknek a 2 lőle. A Béke Napján ma már milliók vesznek részt békés százaléka (5,6 millióan), valóban békés tetteket hajtottak megmozdulásokkal, és akár komoly, életmentő akciókkal. végre. A ’Peace One Day’ szervezet várakozásai szerint ez Jeremy Gilley, brit színészt és filmrendezőt már gyer- a szám 2013-ra megduplázódik, míg 2016-ra már 3 millimekkora óta foglalkoztatták a világ dolgai és a „tenni árdan ismerni fogják a Béke Napját. A cél természetesen akarás”. Így jött az ötlet, hogy útra keljen, és filmet for- az, hogy a mozgalom arra ösztönözze a szervezeteket és gasson, válaszokat kapva az őt foglalkoztató kérdésekre: magánszemélyeket, hogy konkrét intézkedésekkel és az elkerülhetetlen a világ pusztulása? Valóban eredendően erőszak csökkentésével járuljanak hozzá a naphoz. A kérgonosz az emberiség? dés pedig: Te kivel fogsz békét kötni? • Először egy olyan „kiindulópontot” keresett, amely politikától és vallástól függetlenül közös pontja a béké- A cikkhez felhasznált források a humanamagazin.eu oldalon nek, nemzetközi együttműködésnek valamint kultúrák érhetőek el.

20 | transhumana 02

fotó Sterbik Dávid

Az utolsó világháború szerző Berekméri Gabriella Piszkos, szürke hópelyheket sodort az arcomba a szél, amint végigsétáltam azon kevés utcák egyikén, ahol minimális volt a radioaktív sugárzás szintje. Nyolc hónap telt el, mióta legutóbb védőruha nélkül léptem ki a friss levegőre, de már a levegő sem volt a régi. A városból mindenki elköltözött, rohantak vidékre, méregdrágán vásárolták és építtették a bunkereket. Mintha számított volna...

M

ásfél éve robbantottak először, Kína felét tönkrevágták. Persze közben India és Pakisztán is újra összekapott, Irán, Szíria, Egyiptom saját érdekekből indítottak támadásokat, a három Ázsiai Unió rettenthetetlen volt.

Amerikát megrohamozták a terroristák, de az új, radikális szervezet Európát sem kímélte. A tájékozatlanoknak úgy tűnhetett, mintha kedvtelésből robbantották volna sorra a fővárosokat. Egy idő után annyira elmérgesedett a helyzet, hogy mindenki előkapta a legmodernebb fegyvereit, szövetkeztek, bombáztak, gyilkoltak, a kevésbé veszélyeztetett városokban az emberek békéért tüntettek, de mára még a legkitartóbbak is meghátráltak. Einstein szerint a negyedik világháborút botokkal és kövekkel fogja megvívni az emberiség... azzal vajon számolt, hogy talán senki sem marad meg?

Már egyértelművé vált számomra, hogy az égbolton terpeszkedő, sosem vékonyodó komor füstfelhőn nem fog egyhamar áttörni a nap fénye. Nukleáris tél. Mintha egy olcsó sci-fi történetnek lettem volna a megfáradt főszereplője. Mert az voltam... fáradt. Ha az embert en�nyi csapás éri, talán egy idő után már nem is érez semmit.

Ma kimerészkedtem a szokásos védőmaszk nélkül, mégsem izgatott a dolog. A csontjaimba vágó hideg a kötött gyapjúpulóveremen és a két télikabátomon is áthatolt.

Kifogytam a konzervekből. Reménykedtem benne, hogy a két saroknyira levő üzlet maradványai között talán kapok valami ennivalót. Az elhagyatott utcán összetört, hamuval és porral borított autók sorakoztak, kitört ablakaik üres szemüregekként tátongtak. Ahogy elhaladtam a régi bank épülete mellett, nem néztem a földre. Tudtam, hogy a piszkos beton- és üvegcsomó alól kilóg egy meglilult kéz. • 2013. november| www.humanamagazin.eu | 21

szubjektív Sosem vettem rá magam, hogy megnézzem, ki az. Úgyis mindegy lett volna.

Az üzlet polcait összedőlve találtam, a kirakat ablaka betörve, teljesen kifoszották. A szomszéd épületben egykor étterem működött, a raktár egyik mélyhűtőjében találtam némi fagyasztott húst, és meglepő módon a kályha is működött. Leporoltam az egyik asztalt, megterítettem, ahogy egykor édesanyám tette, és megebédeltem. Biztos lejárt a szavatossága, de azért jól esett a sok konzerv után, sőt, sokkal jobb volt mint a sitten. Nem siettem, ezúttal hagytam elkalandozni a gondolataimat... Eszembe jutottak bátyám utolsó hozzám intézett szavai: „Ne csinálj hülyeséget. Még megúszhatjuk.” De láttam a szemében, hogy ebben ő sem hisz. Bevonult önkéntes katonának, majd két hónap szolgálat után meghalt egy robbantásban. A húgom csilingelő, vidám nevetése szívszaggató sikolyba torkollt, amikor megérkezett a hír. Általában kijárt a béketüntetésekre, szeretett magára hippiként gondolni, a tragédia után viszont túl nagy lendülettel vetette bele magát az üvöltöző tömegbe. Aznap este lelőtték. Virágkoszorút szorongatott a kezében, a könnyei az arcára száradtak. Én mindig is fekete bárány voltam, a jólnevelt család hacker gyereke. A háború kitörésekor a néhány megmaradt médiaorgánumot teljes mértékben a hatalmon levők irányították, szinte haszontalanná vált, én

És mégis mit akartak a gazdag bunker-tulajdonosok?

Bemenekültek a föld alá, felszerelkeztek kajával meg vízzel, de az is előbb-utóbb elfogy. Hiába várták a tél végét.

Szinte az összes növény kipusztult, az állatok is rohamosan fogytak, a tápláléklánc felborult, már csak a kannibalizmus hiányzott volna ebből a nyomorult helyzetből. Ha el is oszlott volna valaha a sztratoszférából a rengeteg füst és korom, nem lett volna már ózonréteg, az üvegházhatás pedig nem hagyott volna sok esélyt a túlélésre. És mivel bebizonyosodott a tudósok feltételezése, miszerint egy nukleáris háború ilyen telet válthatott ki, logikusnak tűnt, hogy utána a nukleáris nyár jönne. Nem hangzott túl rózsásan. Várható volt, hogy nem a zombi-apokalipszis vagy a felbőszült görög istenek végeznek velünk, hanem mi pusztítjuk el a saját bolygónkat és vele együtt magunkat is.

Nyolc hónapja dolgoztam ezen a terven. Száz százalékos precizitással végeztem el mindent. A robbanás után befészkeltem magam egy pincébe, ahova nem ért el a sugárzás, felszerelkeztem a szükséges eszközökkel, ami kellett, azt elvettem. Ide már nem tért vissza senki. Egyszer járta végig egy csapat az utcákat, de senkit sem találtak.

Csak én voltam a városban, és a hamu. Heti egyszer merészkedtem ki a szabadba, de a napot többé nem láthattam.

Valahogyan véget kellett vetni ennek az egésznek. Visszasétáltam az elkoptatott számítógépeim elé, és még egyszer ellenőrizve a mesterművem, Fél óra. Ennyi kellett amíg elpusztultak a fegyverek beállítottam a fél órát. A bajtól csak úgy lehet megszabadulni, meg folyamatosan szivárogtattam az információt. A testvé- ha a gyökerénél ragadjuk meg. A több havi munka, álmatreim halála után egy hónappal kaptak el. Hét hónapig ültem. lanság és gyász után sikerült feltörnöm az összes veszéMinden második héten meglátogatott egy öltönyös férfi, és lyesebb fegyver vezérlőjét. Elkényelmesedtek az emberek, felajánlotta, hogy dolgozzam nekik. Gondolom, ezért is nem minden távirányítással, gombyomásokkal működött, és ezt lőttek le a lelepleződésem pillanatában. én ki is használtam. Fél óra. Ennyi kellett, amíg elpusztultak Egy átlagosnak ígérkező szombat délelőtt hatalmas a fegyverek. Ez végzetes károkkal járt, de a helyzet még robaj rázta meg a cellák ajtaját, tudtuk, hogy valami na- reménytelenebbé válását, a véget nem érő pusztítást nem gyon nincs rendjén, valamelyik közeli városon landolha- lehetett másként megakadályozni. Talán túlélhették néhátott egy bomba. A szüleim épp felém tartottak, amikor az nyan, azonban az emberiség nem érdemli meg a túlélést. óriásbombát is bevetették, talán az eddigi legnagyobbat. Leírhatatlan ajándék adatott meg nekik, mégsem értékelTíz kilométernyire lehettek a várostól, a robbantás telibe ték. Tönkretették, pusztították, megölték a Földet. találta azt a zónát. Akkor kezdődött el igazán a káosz...

Nem néztem vissza utoljára a pincémre, elfelejtetMindenki a maga életét mentette, menekültek, hogy mi- tem milyen szentimentálisnak lenni, kötődni valamihez, nél messzebb kerülhessenek a becsapódástól. Én rögtön örömöt, elégedettséget, bánatot érezni. Minden szüra sugárzás ellen védő ruhák raktárába rohantam, és lerán- ke volt, mint az utca... mint az ég. Felmásztam újra a gattam az utolsó, félig felöltött darabot egy eszméletlen pompáját vesztett felhőkarcoló tetejére. Ablakok nélkül, őrről. Átverekedtem magam a tömegen, felmásztam a piszkosan és kidőlt falakkal is megőrizte méltóságát. A másik utcában levő, valamennyire épen maradt felhőkar- tetőn tettem egy kört, végignéztem a lerombolt tájon. coló tetejére, és megláttam a füstfelhőt a szülővárosom Megpróbáltam elképzelni az arcomra vetülő napsugarak fölött. A horizont vörös volt, minden égett. Alattam az érzését. Olyan csend volt, mintha nem is lenne háború... emberek hangyákként nyüzsögtek az utcákon, akár egy- Megrázkódott alattam a talaj, a hőség az arcomba csamásra is rátámadtak, csak menekülni tudjanak. pott és zuhanni kezdtem. • 22 | transhumana 02

szubjektív

A világbéke és a spájz

szerző Farkas Bálint Talán valami hasonlót képzelt el magának ezernyi hippi, szépségkirálynő, idealista politikus és lelkes civil, de az emberiség nem fog boldogan, kéz a kézben sétálni a verőfényes nyári meleget enyhítő lágy szellőtől borzolt kócos hajjal, nem fogunk virágkoszorút fonni egymás sárga, fekete, fehér és rézbőrű nyakába, és a világ soha nem válik egyetlen hatalmas Benetton reklámmá.

A

ki világbékéről beszél, az többnyire olyan idilli világot képzel el, amelyik nem csak háborútól mentes, hanem amelyikben okunk sincs a háborúra: nincsen benne konfliktus. Mindenki boldog. Naná. A világbéke sztereotíp képe pont ettől olyan kínosan nyomasztó, mert elvárja, hogy ne legyen semmilyen egyenlőtlenség, ne legyen különbség ember és ember között javakban, hatalomban, képességekben és boldogságban. Ez pedig gyilkos parancs. Az erre irányuló kísérletek – jobbról is, balról is – az emberiség történelmének legnagyobb kudarcaihoz vezettek. A legjobb szándékú hatalmon levők is – megfelelő kontroll hiányában – gyilkos diktátorokká váltak egy jobb világ érdekében elkövetett bűneikkel, hogy végül látniuk kelljen (látták, és megőrültek), nem csak milliók életét nyomorították meg makacsságukkal, hanem saját idilli álmaik is romba dőltek.

Az a béke, amit a történelemben már annyiszor elképzeltünk magunknak, nem létezik. Ne álmodjunk hazug utópiát magunknak, és a világ jobbá tételét is kezdjük azzal, hogy elfogadjuk olyannak, amilyen.

Az emberiség az első kőbunkó óta háborúzik, és a megszülető társadalmak is kitermelték magukból a számkivetett rétegeket, a szegényeket és nyomorékokat, idegent csináltak az ismeretlenből és aberrációt a másságból.

Mit tehetünk akkor a békéért?

Merjünk egészségesen önzők lenni, és ne akarjunk se diktátorként, se a szélesmosolyú liberális alkotmányok örve alatt felszabadult egyszeri polgárként en bloc megjobbítani semmit, mert a világbékét nem lehet úgy elérni, hogy világbékét akarunk.

Aki teheti, inkább érezze jól magát, a világbékét tegye a spájzba a befőtt mellé (néha gondoljon rá), és kicsit kevésbé céltudatosan akarjon mennybe menni (mert a törtetést nem értékelik odafönn se). Ez a világ nem csak a nácik

és a kommunisták rémtetteitől ijesztő ennyire, hanem azoktól a szörnyű alakoktól is, akik egyheti éhezés után is udvariasan átengedik az utolsó szelet sonkát, mert azt hiszik, ezzel terelik jobb útra a boldogtalanságban rekedt emberiséget.

A világbéke nem lehet lemondás, a világbéke nem lehet könyörtelen egyenlőség. A világbéke nem lehet átnevelő tábor. Konfliktus nélküli, harmonikus és boldog világ nincs, de aki hajlandó visszaszállni a földre, az segíthet egy szolidáris, toleráns és nyitott világ építésében.

Lesznek háborúk, de megtehetjük, hogy békét közvetítünk, a sebesülteket ellátjuk, a halottakat eltemetjük.

Lesznek szegények, éhezők és nyomorultak, de adhatunk nekik ételt és munkát, építhetünk egy jobb gazdasági rendszert. Lesznek kirekesztettek és megalázottak, de megtehetjük, hogy visszavezetjük őket a társadalomba, és a társadalmat is felkészítjük a befogadásukra. Lesznek környezeti katasztrófák, de megtehetjük, hogy minden egyes kormoránról levakarjuk az olajat, minden kivágott fa helyére újakat ültetünk, és közben szabályozzuk a termelést. Lesznek diktátorok és zsarnok elitek, de megtehetjük, hogy elűzzük őket, és egy újabb, demokratikusabb államot építünk helyette.

Nem akarom senkinek megmondani, hogy mit csináljon, és hogyan tegye jobbá ezt a világot. Az szavazzon, aki akar, az védjen környezetet, aki akar, az szamaritánuskodjon, aki akar. Aki pedig akar, az legyen jószándékú politikus vagy hippi vagy szépségkirálynő vagy civil. Mentse a lemmingeket, vagy alkosson fenntartható gazdasági modellt.

Csak a világbéke maradjon a spájzban. •

2013. november| www.humanamagazin.eu | 23

fotó Thomas Hawk

Pixelvérengzés szerző Hankó Renáta-Dalma Az elmúlt 20 év alatt ez a szórakozási forma igencsak nagy népszerűségre tett szert világszerte. A technológia fejlődésével olyan képzeletbeli világokba nyerhetünk betekintést, amikről azelőtt álmodni sem mertünk volna. Ugyanakkor az élethűbb látványvilág kibontakozásával egyenes arányosan nőtt a fogyasztótömeg is.

A

z elsődleges célközönséget alapjában véve a fiatalok képezik, de nem csak ők játszanak.

A számítógépen nevelkedett korosztály lassacskán felnő, és már az ő gyerekeik ülnek a gép elé. 2005-ben a számítógépes játékokat vásárlók 95 százaléka 18 éven felüli volt, az átlagos játékos 30 éves és 9,5 éve játszik. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy milyen hatást gyakorolhat a játékokban fellelhető erőszak a viselkedésünkre vagy a gondolatainkra?

Gyilkolásszimulátor Az erőszakos játékok kiskorúakra gyakorolt hatása évek óta vita tárgya. Különböző tanulmányok és kísérletek elvégzése után sem jelenthető ki száz százalékosan, hogy az erőszakos viselkedés megjelenése a kiskorúaknál a videojátékok számlájára írható. A legtöbb felmérés szerint az erőszakos játékok valóban emelhetik az agresszió mértékét a fiatalokban, mivel egyfajta szimulátorként vannak jelen a piacon, amelyeknek köszönhetően nem

24 | transhumana 02

csak a gyilkolást lehet gyakorolni, hanem a halál és a vér látványát is megismerteti a vásárlókkal, sőt, ezek a játékok jutalmazzák is az erőszakot, hiszen általában az a győztes, aki lelövi, leszúrja ellenfelét. Ez a folyamat pedig megerősítőként hathat és növelheti annak a valószínűségét, hogy a való életben is hasonló reakciót vált ki.

Az első ilyen negatív tartalmú játék megjelenése 1976-ra tehető, ekkor jelent meg a Death Race nevű játék, amiben a játékosnak egy autóval kellett az úton átkelőket elütnie. A pixelvérengzés eredményeként az iparág történetében először vetették fel, hogy a játékokban megjelenő erőszak nincs jó hatással a gyerekekre. A 90-es években az egyre élethűbb vérfröccsenéseknek köszönhetően ez be is igazolódott: 1999. április 20-án két amerikai fiatal addig példa nélküli ámokfutást rendezett. Az iskolai vérengzés során 12 diákot és egy tanárt agyonlőttek, valamint 24 embert megsebesítettek, mindezt egy 1993-ban megjelent lövöldözős játék (Doom- és Quake) hatására.

kultúra Szülőkre való tekintettel...

A játékok ezen befolyása nem kérdéses, viszont azt is le kell szögezni, hogy nem a videójáték minden vérengzés vagy erőszakos viselkedés alapja. Egy erőszakos játék nem fog hirtelen a potenciális fiatalokból gyilkosokat, bűnözőket vagy ámokfutókat faragni. A fontosabb tényezők között ott van az erőszakosságra való hajlam, a befolyásolhatóság és a szociális helyzet. Amennyiben az egyén fogékony az agresszióra, abban az esetben elmondhatjuk, hogy szinte teljesen mindegy, hogy a PC-n vagy a televízióban találkozik durva jelenetekkel. A gyerekeknél az agresszió felelevenedése a legtöbbször megfelelő szülői felügyelettel ellensúlyozható. A legtöbb problémát ugyanis az okozza, hogy a még erősen befolyásolható korú (akár 10 éves) PC-használók nem képesek megkülönböztetni a virtuális világot a valóditól. Újabban az Európai Unió bevezetett egy, a játékok csomagolásán feltüntetett jelzést (PEGI), amely kellőképpen tájékoztatja a szülőket arról, hogy mivel is találkozhat gyermekük a játék során. Lehet mérlegelni az esetleges vásárlást.

Nem csak erőszakra lehet fordítani Az erőszakos megnyilvánulások bizonyos fokú függőség hatására válnak egyértelművé, de nem jelenthetjük ki teljesen, hogy a játékok csakis negatív hatásokkal bírnak.

A pozitív megerősítések mellett (az egyén bizalmának növekedése a fokozatos sikerélménynek köszönhetően és a csapatban való együttműködés fejlesztése) a frusztráció levezetésére is használható. Egy kutatásban résztvevő szakértők azt vallják, hogy a videojátékok javíthatnak bizonyos kognitív készségeket: logikai játékot a pontosság, akciójátékot a gyorsaság javítására lehet használni. De ez csak rövid távon bizonyított, és továbbra is igaz, hogy a túlzott videojátékozás függőséget okozz, az agresszív tendencia pedig a játékfogyasztás mértékével egyenes arányban emelkedik.

elképzelniük, majd elmondani, hogy szerintük a sztori szereplői miként fognak reagálni. A második feladat alapját egy jelfelismerő verseny adta, amely két játékos között zajlott. A vesztes, büntetésül, egy hangimpulzust kapott fülhallgatójába, amelynek hangerejét és hosszát a győztes határozhatta meg. Az eredmények bebizonyították, hogy

fotó Louis du Mont

több erőszakos videojáték több agressziót szül, ugyanis az önkéntesek válaszaiban megfigyelhető volt a fokozatos agresszió növekedése. A győztes által kirótt büntetés napról-napra durvábbnak bizonyult, és hosszabb ideig is tartott.

Kérdéses marad tehát, hogy ezek a játékok csakis negatívumként vannak jelen életünkben? Mindamellett, hogy a felsorolt példák és kísérletek végkimenetele igencsak aláássa a videojátékok hírnevét, nem kell elfelejteni, hogy ezek csak hosszútávon képesek befolyásolni annyira a gondolkodásAz erőszakos megnyilvánulások bizonyos módunkat, hogy annak negatív látfokú függőség hatására válnak egyértelművé szatja legyen. Úgy kell ezt felfogni, mint a cigarettát, amelyből egy szál ugyan még nem okoz tüdőrákot, de a heteken, hónapokon vagy akár éveken át tartó használata Gyakorlati agresszivitás Egy kísérleti alapon bebizonyított tanulmány, amelyet már súlyosabb következményekkel bír. a dél-kelet franciaországi Grenoble egyetem kutatói véTehát, ha netán késztetést éreznénk a videojátékozásgeztek el egyetemistákon, a videojátokok agresszivitás- ra, szórakozás, esetleg stresszlevezetés céljából, tegyük ra gyakorolt hatását vizsgálta. A kísérlet során önkéntes csak nyugodtan. Azonban nagyon fontos, hogy megtalálegyetemisták három egymást követő napon 20-20 percet juk azt a határt, ahol még kiadjuk az agressziót, nem pedig játszottak, majd két gyakorlatot kellett elvégezzenek. gyűjteni kezdjük. • Az első gyakorlatban egy konfliktust tartalmazó szituáció, például egy koccanásos autóbaleset kellett 2013. november| www.humanamagazin.eu | 25

kultúra

Megtévesztő hősiesség A maffia-tematikájú filmek romantikája és valósága

szerző Majsa Barbara Az amerikai filmekben - kevés kivételtől eltekintve – karizmatikus és romantikus hősként jelennek meg a gengszterek, akik képesek könnyűszerrel rabul ejteni az ártatlan nézőket. Nem úgy, mint a Matteo Garrone rendezte Gomorra című olasz film maffiózói, akik bármerre is járnak, vért és pusztítást hagynak csak maguk után.

A

bűnügyi filmek közé sorolható gengszterfilm „annak a leváltásnak az ellentétét meséli el, amelyről a western szólt; a gengszterfilmben a törvény helyére újra az ököljog lép. Olyan gonoszság szabadul el, amelyet már csak rémmesének véltünk.” (Király 1993: 367) A műfaj klasszikus darabjai, mint például A közellenség, A kis Cézár vagy A sebhelyes arcú, az 1920-30-as évek fordulóján készültek, egy évtizeddel azután, hogy az USA-ban elfogadták a szesztilalomról szóló törvényt, amely olyan hírhedt gengszterek felemelkedését tette lehetővé, mint Charles Luciano vagy Al Capone. Az USA alkotmányának tizen�nyolcadik módosítása „kínálta” lehetőségekért a Boardwalk Empire első epizódjában Nucky Thompson, a Városi Tanács korrupt kincstárnoka, ekképp mond köszönetet: „Polgármester úr, Barátaim, Kedves Tanácstagok! Mint tudják, alig két órán belül illegálisnak fogják minősíteni az alkoholt országunk kongresszusának előkelő úriemberei. Igyunk ezekre a gyönyörű, tudatlan gazemberekre!”

Az alkoholcsempészet jövedelmező iparágnak bizonyult, amihez a húszas évek pezsgő klubélete is hozzájárult. Az első világháborút követő gazdasági fellendülés időszakában, az „aranykorban”, hódított a charleston, a jazz és a szervezett bűnözés, mely táptalajként szolgált a zsáner létrejöttéhez. Majd száz év távlatából kellő nosztalgikus vágyakozással tekinthetünk e dicső korszakra, amelyet a pompa, a bujaság, az elegancia, a túlzások és a maffia uralma jellemzett.

William A. Wellman, Mer v yn LeRoly és Howard Hawks klasszikusaiban az akkori kor erkölcsének megfelelően a gengsztereknek gyors felemelkedésük után bukniuk kellett, még akkor is, ha a nézők szimpátiát éreznek irántuk. „Elvárjuk a gengszter pusztulását, de együtt érzünk vele” – írja Király Jenő filmesztéta a Frivol 26 | transhumana 02

múzsa – A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája című könyvében.

Pár évtizeddel később, amikor a rendezők kezét már nem kötötte sem a közhangulat, sem a Hays-kódex, a gengszterek filmvászonbéli – és valós – élete gyökeresen megváltozott, az eleve elrendelt bukás csupán alternatíva maradt. Francis Ford Coppola már megengedhette magának, hogy kultusztrilógájának karakterei dicsőségben fürödjenek. A keresztapa, amely nemcsak a 70-es évek, de az egyetemes filmtörténet egyik jeles darabja is egyben, a Corleone család történetét mondja el. A 40-es évekbe helyezett romantikus melodráma 1, mely „feltűnően történelmietlen”, az amerikai álom kapcsán nosztalgiázik: „Hiszek Amerikában. Amerika tett gazdaggá. A lányomat amerikai divat szerint neveltem. Szabadságot adtam neki, de megtanítottam rá, hogy a családjával tisztelettel bánjon” – mondja Bonasera a Donnak (és a nézőknek) rögtön az első képkockán. Magyar Bálint, film- és színháztörténész szerint „az egyéni tehetség tisztelete okozza, hogy a közönség nem utasítja vissza A keresztapa-féle maffiavezérek figuráit, holott egész egzisztenciájuk szervezett és gátlástalan bűnözésen alapszik.” (Magyar 1974: 307) Az ezredforduló környékén és az azután készült mozgóképek között találunk hagyományos értelemben vett gengszterfilmeket és -sorozatokat, kortárs környezetbe helyezett vígjátékokat és drámákat, illetve a késő 20. és 21. század maffiatevékenységeit bemutató, akciódús hibridiket is. Utóbbiak a legkevésbé sem nosztalgikusak, ráadásul a valóságban a törvény kezére csak ritkán kerülő bűnszervezetek mocskos és emberellenes tevékenységeit mutatják be. Kitűnő példa erre Matteo Garrone Gomorrája, amely Roberto Savio azonos című regényének adaptációja, s amely a Cataniában működő, Camorra néven

kultúra ismert maffia típusú szindikátus működését ismerteti.

A Camorra szerkezete horizontális jellegű, ellentétben a szicíliai Cosa Nostra piramis struktúrájával, aminek eredményeként a Camorra-klánok ugyan egymástól függetlenül cselekszenek, mégis hajlamosabbak a viszályokra. Pont ez teszi a Camorrát rugalmasabbá: amikor a vezetőket letartóztatják vagy megölik, akkor az új klán/ szervezet a régi csonkjából sarjadzik ki. A Camorra főbb tevékenységei közé tartozik a helyi szemétszállítás, amivel óriási környezeti károkat okoznak, valamint a lakosság egészségét is veszélyeztetik. Nehézfémeket, ipari hulladékokat, kemikáliákat és háztartási szemetet kevernek össze, majd az így keletkezett keveréket a közeli utakon lerakják és elégetik, ezzel tüntetve el a nyomokat. A folyamat súlyos földés légszennyezéssel jár.

A Savio-regényből készült filmváltozatot a magyar közönség a 2009e s T i t ani c N em z e t kö z i Filmfesztiválon láthatta először. A Cannes-i Filmfesztivál nagydíját elnyert alkotás leszámol az amerikai filmekre jellemző (nosztalgiával és) romantikával, a maffiatevékenységeket igaz valójukban tárja elénk, és a gengszterek helyett a nekik dolgozó vagy tőlük függő „civilek” – nők, gyerekek és idősek – szemszögét tartja fontosabbnak.

Az olasz rendező a főcím előtti pár percben ugyan félrevezeti a nézőket azzal, hogy egy szépségszalonban történő leszámolással indít, de mind a kivégzés, mind a zene és a rózsaszín Gomorra-felirat arra hivatottak csupán, hogy megalapozzák a hangulatot és nyilvánvalóvá tegyék, kiszámíthatatlanság és a bizonytalanság honol a bűnszervezet uralta táj(ak)on, aminek tagjai az eleganciát összetévesztik a giccsel.

A kétórás filmidőn belül kiválóan kirajzolódik miként működnek a klánok, mik vezérelik őket, valamint azok a javak, amelyek vonzóvá teszik a maffiát a gyerekek és a tinédzserkorúak számára. Nyoma sincs a hollywoodi filmekben megszokott romantikus életérzésnek, eleganciának és tiszteletnek, a maffiózók kortól és nemtől függetlenül

bárkivel végeznek, ha úgy érzik, az illető veszélyezteti hatalmukat, megkárosítja őket vagy merő egyszerűséggel csupán annyi a bűne, hogy életet adott az ellenségnek.

A Gomorra a kizsákmányoltak, a bűnszervezetektől függők szemszögéből térképezi fel a maffia-gépezetet, amiben az emberi élet nem sokat ér. A remek irodalmi alapanyagot igényes adaptáció követte, amelyben a látszólag semmitmondó jelenetek ugyanannyit adnak hozzá a történethez, mint a főbb motívumok és események. A táblázat remekül illusztrálja, miként képes behálózni – közvetve vagy közvetlenül – a társadalom egészét egy szervezett bűnbanda.

Holly woodban készülnek gengszter-tematikájú remekművek, de azok legtöbbje olyan fiktív, torz valóságot, gengszter-idillt ábrázol, amely nemcsak kétes erkölcsöket közvetít, de nézőiben is hamis képzeteket ébreszt, akik végül nem lesznek képesek átérezni a tettek valódi súlyát. A Gomorra viszont megpróbálja a lehető legrealistább módon visszaadni a történteket, még ha ez azzal is jár, hogy a nézők kiábrándultan hagyják el a mozitermet, mivel a diadalittas felemelkedés helyett közösség- és emberellenes cselekedeteknek lettek tanúi. •

fotó Carlos Lorenzo

„A keresztapa nem lépi túl a finom melodráma határait.”

(Pye – Myles 1983: 140)

Bibliográfia/Források 1. Király Jenő (1993) Frivol múzsa. A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája. 1–2. köt.

Budapest. Nemzeti Tankönyvkiadó.

2. Magyar Bálint (1974) Az amerikai film. Budapest.

Gondolat 3. Michael Pye – Linda Myles (1983) Mozi-fenegyerekek.

Ford. Ungvári Tamás. Budapest. Gondolat.

4. Tarján M. Tamás, 1919. október 28. Törvény a szesztilalomról.

5. Camorra. Elérhető a neten: http://en.wikipedia.org/wiki/Camorra (utoljára ellenőrizve: 2013. 07. 19.)

2013. november| www.humanamagazin.eu | 27