herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Page 112
4. Mondattan
mondattan szó jelentéskörének van szűkebb és tágabb változata is. A szó szűkebb értelmében egy mondat szavai közti kapcsolatra utal, és lényegében azonos a nyelvtannal. Egyes nyelvtankönyvek (például Williams műve) címében szerepel a „mondattan” szó. Tágabb értelemben a mondattan utal a mondaton belüli összes kölcsönhatásra mint amelyek eszközül szolgálnak az egész egység jelentésének megállapításához. Ebben a tágabb értelmezésben a mondattan magában foglalja a szerkesztési mintákat, a nyelvtant, a jelentéstant, és így érvényesen összegzi az előző három fejezetet. Én ebben a tágabb értelemben használom a mondattan szót, ezért e fejezetben azt akarom leírni, hogy az exegézisnek ez a három szempontja (szerkezet, nyelvtan, lexikális tanulmányozás) miként használható együtt, nem pedig elkülönülten. A retorikai sémák a mondategységek közti kapcsolatot érintik, és így megadják a mondattani tanulmányozás alapját. A nyelvtan az egyes szavak és kifejezések közti kapcsolatot érinti, és ezért megadja a mondattani elemzés második fázisát. A jelentéstan vizsgálja a szemotaktikus kapcsolatokat a kifejezések jelentései között a nagyobb felszíni szerkezetben, és ezért megadja a mondattani elemzés utolsó építőelemét. Az exegézisnek mindezekben a szempontjaiban a szerkezet a közös fonal. A szerkesztési eljárások tanulmányozásakor megállapítottam azt a tényt, hogy ezek olyan sémát alkotnak, amely egybeszövi a bekezdés nagyobb egészét. Az egyes nyelvtani döntések ugyanígy az egész kijelentés szerkezeti felépítésén alapulnak. Végül, a jelentéstan szerkezeti megközelítését követjük, megjegyezve, hogy a szavaknak csak a nagyobb összefüggés részeként van jelentésük.1 Ezért a mondattan a velejéig szerkezeti jellegű. A felszíni szerkezet egyik eleme sem válhat céllá önmagában. Elsősorban nem a khiazmust vagy a tetőpontot keressük. Nemcsak az alanyi genitivusokat vagy a magyarázó participiumokat kutatjuk. Nem akarjuk teljesen az egyes kifejezések szótanulmányaira összpontosítani a figyelmünket,
A
1. Jeanrond (1987:121–23) éppen ezen a ponton bírálja az evangéliumi/fundamentalista hermeneutikát, mivel annak művelői hajlamosak a szó vagy a mondat szintjén megadni a jelentést anélkül, hogy meghatároznák annak helyét az összefüggés egészében.
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Page 113
Mondattan
113
mintha az egész bekezdés jelentését le lehetne szűkíteni egy kulcskifejezésre. Inkább az egész kijelentés gondolatmenetét és jelentését akarjuk megvilágítani. A kommunikáció során egyikünk sem különíti el a szavakat vagy az egyes kijelentéseket mint az egésznek az értelmét. Ritkán időzünk el egy mondat vagy bekezdés egyik részénél, elhanyagolva a többit. Inkább arra törekszünk, hogy a jelentést elsősorban az egészében vett kijelentés révén adjuk tovább. A kommunikációelmélet területén végzett újabb vizsgálatok foglalkoznak az információs interferencia problémájával, a kommunikációnak azokkal az összetevőivel, amelyek inkább elrejtik, mint segítik a jelentés továbbítását. A kétértelmű vagy ismeretlen kifejezések, a nyelvtani tévedések vagy a kommunikációs folyamaton belüli rejtett elképzelések gyakran inkább fékezik, mint segítik a jelentés átadását. Ez az oka annak, hogy az emberek oly gyakran nem tudnak egymással kommunikálni. Másként határozzák meg a kifejezéseket, akaratlanul (vagy szándékosan) félrevezetik egymást, vagy egyszerűen teljesen más helyzetből beszélnek, mint amelyben a hallgató vagy az olvasó van. Az exegézis feladata, hogy feltárja a szövegben az ilyen kommunikációs hibákat, és megpróbálja helyreállítani a szerző eredetileg szándékolt üzenetét. A mondattan összerakja a hermeneutikai feladat különféle szempontjait, és képessé tesz minket arra, hogy a bibliai szöveg mélyére hatoljunk abban az erőfeszítésünkben, hogy fölfedezzük az Istentől kapott üzenetet.
Bibliai transzformációk Sokan próbáltak alkalmazni transzformációs módszereket a bibliatanulmányozásra (l. az e fejezetben található exkurzust). A strukturalisták szélsőségekbe esnek, amikor lényegében helyettesítik a felszíni struktúrát (a szöveget) a mély struktúrával (a szöveg mögötti gondolatokkal). Gerhardt Güttgemanns megalkotta a „generatív poétika” kifejezést, amelyben a „poétika” a szó legtágabb értelmében szerepel, és a jelentés történelmi termékeként, illetve az aktuális magyarázat szempontjából tekint a szövegre (1976:1–21). Azonban a történelmet nem a szó megszokott értelmében határozza meg, hanem transzformációs szabályokkal; Güttgemanns számára a történelmi kijelentés jelentése nem annak társadalmi-kulturális hátterében található, hanem a felszíni kijelentés mögötti mély szerkezetben. Elméletének talán az a leghasznosabb összetevője, hogy Wittgenstein játékelméletével összhangban újrafogalmazta a transzformációs szabályokat. Güttgemanns úgy szemléli a mély struktúrát, mint egy „játékfát”, mint a felszíni szöveg nyelvtani alapjának funkcionális alternatíváit. Ha az ember felismeri ezeket a választási lehetőségeket, sokkal könnyebb lehetővé tenni, hogy a szerkezeti összefüggés határozza meg a legjobb választást (8–11. o.). Például, amikor a „Krisztus hite” kifejezéssel találkozunk, akkor számos lehetséges transzformációt kell felsorolnunk: „hit Krisztusban”, „az a hit, amelyet Krisztus ad”, „Krisztus hűsége”. Maga az összefüggés azután eldönti, hogy melyik a legjobb lehetőség. Amikor Güttgemanns konkrét szövegekre alkalmazza módszerét, az közelebb áll a strukturalista exegézishez, mint szeretném, de ez egészséges lépés a helyes irányban (127–74. o). Az általunk definiált mondattan szempontjából sokkal jobb Eugene Nida és Charles Taber munkája (1969), akik az eredeti nyelvből (ENy: héber vagy görög) a fogadó
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Page 114
114
A hermeneutika spirálisa
nyelvre (FNy: például magyar) való fordítás háromlépéses rendszerét dolgozták ki. Az első lépés az elemzés, amelyben a felszíni szerkezetet tanulmányozzák a nyelvtani kapcsolatok és a szavak jelentése szempontjából. Ez összhangban van az általunk alkalmazott mondattannal vagy exegetikai metodológiával. A második lépés, az áttétel, összekötő kapocsként szolgál az eredeti és a fogadó nyelv között. Vagyis az elemzés eredményeit áttesszük a fogadó nyelvbe. Végül az anyagot újraszerkesztjük, hogy teljesen érthető legyen az új nyelven. Más szóval igyekszünk újra fogalmazni az idiómákat és a bibliai szöveg felszíni nyelvtanát, hogy az ebből adódó jelentés érthető legyen a mai összefüggésben. Az utóbbi két lépés elsődlegesen az összefüggésbe helyezés folyamatára utal, és ezért a későbbi fejezetekben foglalkozunk velük. Még fontosabb, hogy Nida és Taber a nyelvtani és jelentéstani összetevőket a nagyobb mondattani feladatban ötvözi. Az előző fejezetben említettem, milyen fontos szerepet játszik az összefüggés annak megállapításában, hogy a jelentéskörhöz tartozó lehetséges jelentések közül melyikre gondolt a szerző egy konkrét kijelentésben. A nyelvtan és a jelentéstan valóban teljesen egymástól függ, mert e két szempont közötti játékon múlik a jelentés. Nida és Taber éppen itt találja meg a transzformációs szabályok valódi értékét. Ahogy a 4.1. ábra jelzi, az összetettebb felszíni szerkezetet a „visszatranszformálás” révén lebontják „magmondatokra”. Nida és Taber elmélete szerint minden nyelv hat-tizenkét alapvető szerkezetből áll, amelyeket bonyolultabb „felszíni struktúrákba” „transzformálnak”. Minden nyelv hasonló „a mag szintjén”, ahol a jelentés átadása előfordulhat. Ez azonban a valóság eltúlzása (l. lejjebb), mert vitatható, hogy az ilyen egyetemes jelentések valóban áttehetők-e automatikusan egyik nyelvből a másikba. Ennek ellenére a „magmondatok” fogalma rendkívül hasznos, mivel lehetővé teszi, hogy a magyarázó lebontsa a szöveg kijelentéseit explicit és implicit állításokra. ENy
FNy visszatranszformálás
odatranszformálás magmondat
4.1. ábra: Felszíni struktúrák és magmondatok
A magmondatok a mondat egyes alapvető állításait jelentik. A mondatok egyszerű vagy bonyolult típusúak lehetnek; az egyszerű mondatok csak egy alapvető állítást tartalmaznak (például: „a labdát megütötték”), míg a bonyolult mondat egynél több állítást tartalmaz („a fiú labdáját megütötték”). Az utóbbi mondatnak két magja van: „a labda a fiúé” és „a labdát megütötték”. A bonyolult mondat visszatranszformálása magában foglalja a nagyobb felszíni struktúrában levő minden egyes állítás meghatározását. Nida és Taber illusztrálja ezt (1969:53–54), kitérve az Ef 2:8–9-re: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” (új protestáns fordítás). Ezt a felszíni kijelentést hét magmondatra bontják: (1) Isten kegyelmet tanúsított irántatok; (2) Isten üdvözített titeket; (3) Ti hittetek; (4) Nem ti mentettétek meg magatokat; (5) Isten adta az üdvösséget; (6) Nem dolgoztatok meg érte; (7) Ez azért történt így, hogy senki se dicsekedjék.
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Mondattan
Page 115
115
Ez eltér Chomsky mély nyelvtanától a nyelvtan és a lexikális jelentés kombinációjában, de annál inkább megfelel a céljainknak. Valóban, a visszatranszformálás magában foglalja a jelentéstani vizsgálódás legmélyebb szintjét. Louw megadja az Ef 1:5–7 transzformációs fordítását: Mivel Isten már eldöntötte, hogy minket az ő gyermekeivé tesz Jézus Krisztus által. Azért tette ezt, mert így akarta, és öröme telt abban, hogy így cselekedett. Dicsérjük az ő csodálatos jóindulatát, amelyet irántunk tanúsított. Ez a jóindulat az volt, hogy nekünk adta Fiát, akit szeretett. Igen, ez azért történt, mert Jézus meghalt értünk, hogy Isten megszabadítson minket. Ezen azt értem, hogy Isten megbocsátja bűneinket. Milyen gazdag az ő irántunk tanúsított jósága! (1982:87–88.) Louw nyolc transzformációt állapít meg ebben az igeszakaszban: (1) „örökbefogadás” (E) = „Isten a gyermekeivé tesz minket”; (2) „jókedv” (E) = „Isten örül ennek”; (3) „akaratának jó kedve” (E + E) = „Isten ezt akarja tenni, és ezért örül ennek”; (4) „magasztalására” (K + E) „ez magasztalásul szolgál”; (5) „kegyelmének dicsősége” (A + E) = „csodálatos az ő jóindulata”; (6) „megváltás” (E) = „Isten megvált minket”; (7) „az ő vére által” (K + E) = „mert Krisztus meghalt értünk”; (8) „a bűnök bocsánata” (E + E) = „Isten megbocsátja bűneinket, amiket elkövetünk”; (9) „kegyelmének gazdagsága” (A + E) = „gazdag jóindulatot tanúsít.” A mellékértelemnek (l. 84. {?} o.) ez a kitűnő példája mutatja, hogy a mondattani exegézis szempontjából határozottan értékes a részletes szótanulmány. Sawyernél egy másik példát találunk, ezúttal a mondattani vizsgálaton belüli paradigmatikus (jelentéskörre vonatkozó, l. 84–87. {?} o.) kutatásról (1972:62–63). Sawyer a megváltás ószövetségi nyelvezetével kapcsolatos, egymással összefüggő transzformációkat tanulmányozta, és megemlít négy mondatot, amely ugyanabból az alapvető magból indul ki: „Az Úr győzelmet ad felkentjének” (Zsolt 20:7); „Szabadíts meg” (Jer 17:14); „Megszabadulok” (2Sám 22:4); „Te ilyen nagy győzelmet szereztél szolgád által” (Bír 15:18b). Az első három hasonló, mivel alapjában Jahve szabadításának gondolatával foglalkozik. A negyedik példa „nominalizációt” tartalmaz. Ez akkor fordul elő, amikor az igei elem („megszabadít”) helyét elfoglalja egy főnévi kifejezés („nagy győzelem”). Sawyer megjegyzi, hogy egy ilyen transzformáció rendszerint együtt jár az alany (Jahve) vagy a tárgy (Izráel) kiiktatásával, valamint az igeidő jelzésének hiányával (vö. „békességünknek büntetése” az Ézs 53:5-ben, ami lehet múlt, jelen vagy jövő). Gyakran egynél több mag van a felszín alatt, például az imént idézett Bír 15:18b-ben: „Segítettél szolgádnak a győzelemben”, „szolgád győzött” és „a győzelem nagy”. Ha összehasonlítjuk a „szabadítás”-ra vonatkozó igéket, amelyek leírják a mögöttes magot, olyan jelentésárnyalatokat találunk, amelyek az eltérő összefüggésekben fordulnak elő, és így még pontosabban és mélyebben meghatározhatjuk mind az egyes jelentéseket, mind az átfogóbb teológiai értelmet. A mondattani vizsgálódás második fázisa az odatranszformálás (l. 1.5. ábra), melynek során az egyes magokat elrendezik, hogy meghatározzák a kijelentések közti belső kapcsolatokat. Itt természetesen ugyanazokat a retorikai módszereket használjuk, mint amiket a harmadik fejezetben tárgyaltunk, de most a döntések véglegessé válnak. Az induktív tanulmányozásban egy előzetes ábrát készítünk, amely azután ellenőrzi és vezeti a részletesebb exegézist, ahol az egyes részeket nyelvtanilag és jelentéstanilag
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Page 116
116
A hermeneutika spirálisa
alaposan tanulmányozzuk. Ez eredményezi a magmondatokat, amelyeket most a szerkesztési minták alapján újból egyesítünk az egész igeszakasz vagy bekezdés gondolatmenetének végső megfogalmazásában.2 Beekman és Callow kiválóan mutatja be a Filemon 4–7-ben levő állításokat.
A Filemon 4–7 állításainak bemutatása Filemon 4–7: „Meghatódtam, mert szereted az összes szentet.” 4a b c 5a b c 6a b c d e f 7a b c d
Hálát adok mindenkor Istennek akit (imádok) amikor imádkozom érted mert hallom hogy szereted az összes szentet és hiszel/bízol az Úr Jézusban (Imádkozom azért) hogy egyre teljesebb közösségben légy (azokkal) akik szintén hisznek/bíznak (az Úr Jézusban) veled együtt azáltal, hogy megismered mindazt a jót amit (mi mindnyájan) (tehetünk) hogy Krisztus megdicsőülhessen általunk (mindnyájunk által) Nagyon örültem és erősen felbátorodtam/ megvigasztalódtam mert szereted (a szenteket) konkrétan azért, mert te üdítetted fel lelkileg a szenteket, testvérem.
MAGYARÁZAT Istenről a 4a-ban a 4a IDEJE az 5a-c megadja a 4a OKÁT (célját) az 5a-beli hallás TARTALMA az 5a-beli hallás TARTALMA érzékeltetve a 4c-ben a 6b–f megadja a 6a-beli imádkozás TARTALMÁT a 6b-beliek AZONOSÍTÁSA a 6b MÓDJA MEGJEGYZÉS a 6d-beli dolgokról a 6e CÉLJA
a 7a-b OKA (célja) a 7c KONKRÉT átfogalmazása
A magok elkülönítése után a bemutatás természetesen még pontosabbá válik. Figyeljük meg például a Filippi 2:6-ot! (Bár) ő részesült az isteni lényegben egyenlő volt Istennel nem követelte az egyenlőséget nem kellett ragaszkodnia az egyenlőséghez
engedmény összehasonlítás engedmény–ellentétes elvárás tisztázás
Beekman és Callow azután összegezi az állítások közti kapcsolatokat, amelyek kiegészíthetik a szerkesztési eljárások tárgyalását, melyet a harmadik fejezetben írtam le (1974:287–312): 2. További példákat illetően l. Beekman és Callow 1974:342 (a Filemon 4–7-tel kapcsolatban); Liefeld 1984:51–52 (a Róm 5:1–11-gyel kapcsolatban); és összehasonlítás végett l. Louw 1982:84–87 (a Fil 1:3–5-tel kapcsolatban).
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Page 117
Mondattan
117
További kapcsolatok (amelyek továbbfejlesztik a gondolatot) 1. Időrendi sorozat (mint a Mk 4:28: „először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot”) 2. Egyidejűség (mint a Mt 24:29: „a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak”) 3. Váltakozás (mint a Mt 6:31: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra?”) 4. Párbeszéd vagy dialógus (pl. Jn 3) 5. Párosító alátámasztás (mint a Gal 3:29: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok és ígéret szerint örökösök”) Társítási kapcsolatok (amelyek alátámasztják vagy megvilágítják a gondolatot) 1. Alátámasztás eltérő megvilágítással a) Mód (miként megy végbe az esemény, pl. Fil 2:7: „És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát”; Károli-fordítás) b) Összehasonlítás (pl. Jak 1:6: „aki kételkedik, az olyan, mint a tenger hulláma”) c) Ellentét (pl. Mt 10:28: „Ne féljetek azoktól…, inkább attól féljetek…”) 2. Alátámasztás hasonló megvilágítással (átfedő tartalom) a) Egyenértékűség (pl. Róm 12:19, „Enyém a bosszúállás, én megfizetek”) b) Általános-konkrét (az osztálytól a konkrét példányhoz, pl. Mk 6:48, „a tengeren járva közeledett”) c) Kibővítés-összevonás (összegezés vagy szónoki kérdés, pl. a következő helyeken szereplő összegezések: ApCsel 6:7; 9:31; 12:24; Róm 6:1–2; „Maradjunk a bűnben…? Szó sincs róla…”) 3. Alátámasztás érveléssel (ok-okozati állítások) a) Indoklás-következmény (pl. Jak 4:2, „Kívántok valamit, és nem kapjátok meg”) b) Eszköz-következmény (pl. Fil 2:7, „megüresítette önmagát azáltal, hogy szolgai formát vett fel”) c) Eszköz-cél (a kívánt következmény talán nem történik meg, pl. Mk 14:38, „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek”) d) Feltétel-következmény (pl. Jn 3:3, „Ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát”) e) Engedmény–ellentétes elvárás (a várt esemény megfordítása, pl. Fil 2:6, l. fent) f) Alap-következtetés (érvelés formájában [pl. Róm 5:9, „megigazított…, meg fog menteni”] vagy felszólítás formájában [pl. Mt 9:37–38, „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát…”]) 4. Alátámasztás tájékoztatás által (háttér vagy a helyzet) a) Idő (pl. Mk 1:32, „amikor lement a nap, hozzávittek…”) b) Hely (pl. Mk 1:14, „elment Jézus Galileába, és így hirdette az Isten evangéliumát”) c) Körülmény (velejáró cselekvés [pl. Jn 19:5, „Kijött Jézus…, rajta volt a töviskorona”])
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Page 118
118
A hermeneutika spirálisa
Véghezvivő és érzelmileg színezett nyelvezet Eddig a magyarázatban elsősorban a leíró vagy észlelő állításokra irányítottuk a figyelmünket, olyan kijelentésekre, amelyek célja az érvelés vagy információközlés. Ez azonban egyáltalán nem meríti ki a beszédcselekvésekben található kijelentések összes típusát. A Szentírás nyelvezete gyakran nem pusztán átadja a megfigyeléseket vagy növeli az ismeretet, hanem véghez visz egy tettet. J. L. Austin ezt „véghezvivő nyelvezet”-nek nevezi, mert ez azt írja le, ami ténylegesen történik, nem pedig azt, aminek történnie kellene vagy nem kellene (1962). Amikor Pál kijelenti: „Őt [Tükhikoszt] éppen azért küldtem hozzátok” (Kol 4:8), arról beszél a kolosséiaknak, aminek megtétele folyamatban van. Amikor a fáraó hatalmat adott Józsefnek Egyiptom felett (1Móz 41:41), akkor ez a hatalom Józsefre szállt. Ahogy Caird megállapítja: „A véghezvivő kifejezések arra kötelezik a beszélőt, hogy állja a szavát” (1980:21). Amikor Jefte megfogadta, hogy bármi jön ki a házából, föláldozza Jahvénak mint az ammóniak fölötti győzelemért bemutatott égőáldozatot (Bír 11:30–31), így kellett cselekednie akkor is, amikor kiderült, hogy az áldozat az ő egyetlen gyermeke (11:34–39). Amikor Anániás és Szafira megpróbálta visszavonni Istennek tett fogadalmát, Péter Jahve bosszúálló angyalává lett, aki lesújtott rájuk (ApCsel 5:1–11). János eltér Páltól abban, hogy véghezvivővé teszi az olyan kifejezéseket, mint a „hisz” vagy „szeret”, csupán az igét használva (Pál a főnevet részesíti előnyben). Valóban, a szavakat a Szentírásban élő szervezeteknek tekintik, amelyek arra kötelezik a beszélőt, hogy nekik megfelelően cselekedjen. Ezért figyelmeztet a Biblia állandóan a gondatlan nyelvhasználat veszélyére (pl. Ef 4:29). A véghezvivő nyelvezet két másik összetevőjét is meg kell értenünk. Austin erősen érvel amellett, hogy bármilyen véghezvivő kijelentés az általánosan elfogadott vagy valódi környezet jelenlététől függ (1962:45). Ma az ember nem mondhatná: „Feláldozok két gerlicét a templomban”, mert ez többé nem lehetséges. Ugyanígy a próféta próbája igen egyszerű: ha a prófécia beteljesedik, az az Úrtól való (5Móz 18:21–22). Thiselton ezt felhasználva vádolja az Új hermeneutikát azzal, ami közel van a „szómágiá”-hoz, mivel szószólói a bibliai nyelvezetet önmagában való szóeseménnyé teszik, miközben a Szentírás hatékonysága valójában azon múlik, hogy az olvasó elfogadja a dogmatikai állítások széles körét (1980:337, 354–55). Ez döntő hatással van a hermeneutikára általában, mert a Szentírásban sok véghezvivő kijelentés mögött a teológiai állítások mély struktúrája rejlik, amelyet meg kell értenünk, mielőtt a felszíni tartalmat helyesen értelmezhetnénk. Más szóval az exegetikai feladat egy része a bibliai kijelentések mögötti bibliai teológia helyreállítása (ezt nevezem én „mély struktúrának ”; l. 13. fejezet). Például, amikor Márk a 2Móz 23:20; a Mal 3:1 és az Ézs 40:3 összevont idézetével kezdi evangéliumát (Mk 1:2–3), számos fogalom fontos témát alkot az evangéliumban – a küldött/hírnök, az út, az Úr, a puszta. Mindegyiket a teljes mű fényében kell látnunk ahhoz, hogy a szerző célját és üzenetét a maga teljességében megérthessük. Austin az illokucionáris és perlokucionáris jelentés között is különbséget tesz (1962:99–131). Az illokucionáris nyelvezet valamilyen reakciót vár, a perlokucionáris beszéd pedig ténylegesen elő is idézi az elérni kívánt hatást. Az előbbi esetében nincs garantált eredmény. Például a héber imperativus illokucionáris, cselekvést vár, a prófétai
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Mondattan
Page 119
119
jövő (imperfektum) viszont perlokucionáris, mivel áldásokkal jár együtt (ha megtartják a törvényt) vagy átkokkal (ha nem tartják meg). Caird érdekes kiegészítést szolgáltat, amikor az utóbbit összeköti a predesztináció bibliai tanával, de megjegyzi, hogy ez sohasem süllyed determinizmusba, mert az isteni hívásra adott válasz mindig lényeges (1980:23–24). Például, Pál Jeremiás elhívására utalva azt mondja magáról, hogy „anyja méhétől fogva kiválasztotta” őt az Úr (Gal 1:15–16; vö. Jer 1:5), de világos, hogy a megbízás nem valósult meg ténylegesen addig, amíg Pál később el nem döntötte, hogy elfogadja ezt a hívást. A véghezvivő nyelvezet mellett fel kell ismernünk az érzelmileg színezett vagy kifejező beszéd fontos helyét a Bibliában. Az egy-egy levélen belüli hullámzó érzések kétségkívül fontos összetevői a teljes jelentésnek. Valójában azzal lehetne érvelni, hogy az igazi jelentés elvész az érzelmek bemutatása nélkül, amely a magyarázót irányítani hivatott. A személyes elem nélkül nincs mélység, nem lehet alaposan megérteni vagy megérezni az igeszakaszt a mögöttes hangulat nélkül. Ez különösen lényeges a prédikátornak, aki a szöveg erejével először önmagát akarja irányítani, majd a gyülekezetet, hogy felkeltse a szunnyadó szenvedélyeket Istenért és akaratáért. Ez oly alapvető volt az őskeresztyének tapasztalatában, de a modern élet nyomása miatt gyakran háttérbe szorul. Az érzelmi sémák megállapítása könnyű, amikor a szerző nagyon érzelmes nyelvezetet használ, ahogy Pál teszi, amikor amellett érvel, hogy a korinthusi asszonyok fejének be nem fedése „szégyen” (1Kor 11:5, 6), illetlen (11:13) és természetellenes (11:15), és azzal zárja fejtegetését, hogy egyetlen gyülekezet sem követ ilyen gyakorlatot sehol (11:16). Pál mélyen rejlő érzelmei a felszínre kerülnek az ilyen igeszakaszokban. Sok más helyen azonban nem olyan könnyű fölfedezni őket. Nida szakszerűen fogalmaz: „Az érzelmi jelentések szavaknak egy fokozatosan változó sorozatával elválasztott szöges ellentétekből állnak, és az esetek többségében a szóhasználat a semleges pozíció közelében van” (1964:113). Nida azt érti ezen, hogy a legtöbb szó az olyan ellentétek közti nagyobb állomány része, mint a jó-rossz, szép-csúnya, szeretet-gyűlölet, örvendező-siralmas vagy kívánt-elvetett. A legtöbb ember a skála közepéről választja a kifejezéseket, és érdemes megfigyelnünk, hogy a szerző által választott nyelvezet hova esik az említett ellentétek közötti skálán. Minél közelebb kerül az író a szélsőségekhez, érzelmileg annál inkább fűtött az üzenete. A magyarázónak paradigmatikusan és szintagmatikusan tanulmányoznia kell az érzelmi színezést. Paradigmatikusan meg kell vizsgálnia, hogy a szó hova helyezhető egy ilyen fokokkal ellátott skálán. Például a „boldog” kevesebb, mint a „túláradó öröm”, de egyértelműen több a „nyugodt”-nál, ami viszont a „szomorú” vagy a „siralmas” állapot fölött áll. Természetesen nincs automatikus skála, és az írók nem mindig pontosan alkalmazzák az ilyen nyelvezetet. Az egyik szerző talán nagyon pozitív értelemben használja a „boldog” szót, míg egy másiknak ez csaknem semleges alaphangulatot fejez ki. Ezért mindig látnunk kell, hogy az író miként szokta használni a nyelvet. Jeremiás és Pál például nagyon érzelmi beállítottságú írók, és a felszínre hozzák érzelmeiket. Tőlük nagyon erősen feltöltött kifejezéseket várhatunk. A skála tetején és alján levő szavakat szeretik kiválasztani. A végső döntőbíró mindig az igeszakasz teljes összefüggése. Például, a makarios szó ugyan a boldogmondásokban (Mt 5:1–13) fordítható „boldog”-nak is, de az összefüggés eszkatológiai felhangja valószínűtlenné teszi, hogy ez a tényleges jelentése.
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
120
Page 120
A hermeneutika spirálisa
Valószínűbb, hogy az isteni „áldás” kiáradására utal, amely azok osztályrésze, akik áldozatot hoznak az országért. Mivel minden egyes boldogmondás körvonalazza ezeket az áldásokat, ez a valószínű jelentés. Mégis van egy érzelmi felhang a felszín alatt, mert akik ilyen áldásokat tapasztalnak, azok valóban megismerik az örömet. Sok összefüggésben az érzelmileg töltött nyelvezet jelenléte teszi színessé az egész szöveget. Ez különösen igaz a prófétai művekben. Nem sokáig kell olvasnunk Ámósz könyvét, mielőtt találkoznánk ezzel a kifejezéssel: „Felharsan az Úr hangja a Sionról, mennydörög Jeruzsálemből: …nem bocsátok meg…” (1:2–3; új protestáns fordítás). Minden bekezdés tele van ilyen nyelvezettel, és lehetetlen nem érezni Jahve szörnyű haragját a társadalmi igazságtalansággal szemben. Az ítélet formulája („Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg”, 1:3, 9, 11, 13; 2:1, 4) először a környező népek felé irányul, és Izráel talán biztonságban érezte magát, sőt önelégült volt, hogy Isten haragja fellobbant régi ellenségeivel szemben. Mennyivel pusztítóbb ez akkor, amikor a 2:6-ban Isten félelmetes tekintete éppen Izráel ellen lobog. Az érzelmi nyelvezet akkor még erőteljesebbé válik.
Szóképek A képes kifejezéseket hagyományosan egy „konkrét hermeneutika” című részben szokták tárgyalni, amely olyan témákat szokott magában foglalni, mint a nyelvezet (metafora, hasonlat), irodalmi műfaj (prófécia, példázat) és teológia. Azt hiszem azonban, hogy ez mesterséges megközelítés, és inkább a hermeneutikai kritériumok fejlődő struktúrájával logikus összhangban foglalkozom ezekkel a nyelvészeti elemekkel. A szóképek nyelvtani és jelentéstani szempontokat egyaránt tartalmaznak (ahogy azt látni fogjuk), ezért helyénvaló a jelentéstani elemzésen belül, külön szakaszban tárgyalnunk őket. Amint korábban említettem (83. o), a szóképek alkotják a jelentés „többszörös értelmének” harmadik szintjét – az elsődleges vagy legáltalánosabb jelentés és a jelentéskör másodlagos vagy kevésbé általános szóhasználatai után. A képes kifejezések a fogalmat jelentésének képszerű vagy analóg képviselőjével társítják, hogy gazdagabbá tegyék a kijelentést. A szó szerinti jelentés alkotja az első két szintet, és ezek felelnek meg a kifejezés alapvető értelmének. A „padlás” például a háztető és a mennyezet közti tér. A szókép a jelentések közti társítási kapcsolatot érinti – ilyen például a „szájpadlás” szó. A Biblia állandóan az élet sok tapasztalatából vett színes képeket alkalmaz. Üzleti terminológiát használ a tanítványság leírására („sáfár”, „szolga”, „gazda”), és családi kapcsolatokkal jellemzi az Isten és népe közti kapcsolatot („vőlegény-menyasszony, „apa-gyermek”).3 Valójában a szokások és a kultúra ismerete (l. 5. fejezet) szükséges ahhoz, hogy megértsük az alkalmazott képek nagy részét. Például a „belül és kívül teleírt, hét pecséttel lepecsételt [tekercs]” (Jel 5:1) vagy a szentek örökségét tartalmazó (hét pecséttel lepecsételt) római végrendeletre, illetve testamentumra épül, vagy a kétszeresen teleírt római szerződési okiratra, amely áldásokat és átkokat tartalmazott (ez az én véleményem). Mindkét lehetőség megfelel a szóképnek, de a mai olvasó nem 3. A szóképek forrásainak bővebb tárgyalását l. a következő művekben: Bullinger 1898: több helyen; Mickelsen 1963:179–81 és Caird 1980:156–59.
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Mondattan
Page 121
121
ismerheti ezeket a lehetőségeket a régi szokások ismerete nélkül. A Jelenések 5–6 szimbolizmusa azonban sokkal gazdagabb lesz, ha feltárjuk az ilyen háttér információkat. Beekman és Callow a képletes vagy társítási jelentések két főbb csoportját írja le (1974:97–101). A szavak közti szomszédos kapcsolatok a jelentésbeli közelségre épülnek. Ebben a csoportban három típus van: (1) Az időbeli társításokban az időmegjelölés felváltja az eseményt, mint „az Úr napja” szakkifejezésben, ami nemcsak magára a paruziára utal, hanem az „utolsó napok” minden eseményére. Egy másik értelemben Jézus azt mondta, hogy „Ábrahám ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat” (Jn 8:56), utalva az inkarnációra. (2) A térbeli kapcsolatok helyi gondolatokat fejeznek ki, például amikor a „menny”-et Isten helyett használják (Mt 21:25, „Honnan való volt a János keresztsége, mennyből vagy emberektől?”). Az Efezusi levélben (1:3, 20; 2:6; 3:10; 6:12) a „mennyeiek” szó arra a lelki birodalomra vonatkozik, ahol a kozmikus harc folyik.4 (3) A logikus vagy ok-okozati kapcsolatok az okot helyettesítik az okozattal, vagy fordítva. Például az „Úr keze” (ok) az ítéletre utal, a „kard” pedig az üldöztetésre és a megosztottságra (Mt 10:34), a fegyelmezésre (Róm 13:4) vagy a bűnről való meggyőzésre (Zsid 4:12). A rész-egész társításoknak is három típusa létezik: (1) Az elem-osztály kapcsolatokban egy konkrét elem képviseli az általános egészet. Az egyik legismertebb példa a „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” (Mt 6:11), ahol a „kenyér” utal a hívő ember minden szükségletére, fizikaiakra és lelkiekre egyaránt. A boldogmondás azokról, akik „éhezik és szomjazzák az igazságot” (Mt 5:54), az éhség-szomjúság egyetlen metaforájával képviseli a mély vágyak osztályát. (2) Az összetevő-egész kapcsolatban a nagyobb struktúra egyetlen része képviseli az egészet, például a „tető” a házat (Mt 8:8) vagy a „háromezer lélek” a keresztyén hitre tért embereket (ApCsel 2:41). (3) A tulajdonság-egész kapcsolat akkor fordul elő, amikor egy dolog jellemzőit vagy céljait használják az adott dolog helyett. Érdekes példa a „kígyó”, amit negatív módon használnak a „Kígyók, viperák fajzata!” kifejezésben (Mt 23:33), de pozitívan az „okosak, mint a kígyók” fordulatban (Mt 10:16). Ebben a két szakaszban nyilván szándékosan két eltérő vonást hoztak összefüggésbe a kígyókkal. A szóképek értelmezésében az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy a nyelvek függetlenül alakítják ki saját társítási kapcsolataikat; ezért a héberben vagy a görögben a metaforikus nyelvezet gyakran egyáltalán nem felel meg a magyar kifejezéseknek. Természetesen ez hasonló a mai nyelvek közti különbségekhez (l. Beekman és Callow 1974: 104–7). Ez jelentéstani probléma, melyet azon a szinten kell megvizsgálnunk (l. 3. fejezet). Ha az eredeti nyelv egy idiómát vagy képes kifejezést alkalmaz, azt háromféleképpen lehet lefordítani: (1) Ha a szóképnek van párhuzama a fogadó nyelvben, akkor közvetlenül lefordíthatjuk. Ez a helyzet gyakoribb a nyugati nyelvekben a keresztyénségnek kultúránkra és így nyelvünk fejlődésére gyakorolt hatása miatt (példaként említhető az a hatás, amelyet Luther bibliafordítása gyakorolt a mai német nyelvre). Könynyű megérteni az olyan kifejezéseket, mint „Az Úr győzelmet ad felkentjének” (Zsolt 20:7), vagy „különféle nyelveken kezdtek beszélni” (ApCsel 2:4) – bár ez talán sok más nyelvben nem így van). (2) Ha a jelentés átvitele nem automatikus, de mégis van némi 4. Bár Lincoln (1981:139–68) kiválóan és provokatívan érvelt a kifejezés szó szerinti jelentése mellett, továbbra is meg vagyok róla győződve, hogy a képletes értelem jobban beleillik az összefüggésbe.
herm_pro1.qxd
122
2001-08-03 12:19
Page 122
A hermeneutika spirálisa
összefüggés, maga a kifejezés megmaradhat, de érdemes utána körülírni a dolgot, hogy minden kétértelműség megszűnjön. Olykor maga a Szentírás is ezt teszi, például: „halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt” (Ef 2:1; vö. Róm 6:11, „meghaltatok a bűnnek”). Azonban gyakran hozzá kell tennünk a saját magyarázatunkat, például: „Íme, eljött az óra!” (Mt 26:45) = „közel van az idő, amikor meg kell halnom”. (3) Ha egyáltalán nincs összefüggés az eredeti és a fogadó nyelv között, a szóképet egy megfelelő idiómával cseréljük fel. Beekman és Callow itt konkrétan megemlít olyan eufemizmusokat, amelyek a halálra, a szexre, Istenre és a pogányokra vonatkoznak. Egy nyilvánvaló példa az „ismerte feleségét” gyakori használata, amit úgy kell fordítani, hogy „szexuális kapcsolata volt a feleségével”. Ez a Máté 1:25-beli idióma a Károli-fordításban így hangzik: „nem ismeré őt”, az új protestáns fordításban pedig így: „nem érintette addig”. Az a megoldás, hogy a bibliai szóképet visszatranszformáljuk a megfelelő „mag”-ra, majd odatranszformáljuk a fogadó nyelvben levő megfelelő kifejezésre, lehetővé téve, hogy a hallgatóság igényei döntsék el, hogy az adott helyzetben a három lehetőség közül melyik a legjobb. Valójában ezért nem lehet véglegesen vagy egyetemesen lefordítani a Szentírást magyarra vagy bármilyen más nyelvre. A nyelv nemcsak évről évre változik, hanem helyről helyre is radikálisan eltérő. Angliában vagy Németországban az ember otthonát egészen az adott falu vagy város pontosságáig meg lehet állapítani az általa beszélt tájszólás alapján. Minden falucska a saját idiomatikus kifejezéstárát részesíti előnyben. A prédikátornak érzékenynek kell lennie arra, hogy az Igét frissen fordítsa le minden egyes hallgatóságnak. A képes beszédben óriási feszítő erő van, mely a tanuló elméjében friss képeket hoz létre. Érdemes itt megemlíteni Ricoeur-nek a metaforáról szóló írását (amely a szóképek összes fajtáját magában foglalja).5 Ricoeur amellett érvel, hogy a képes kifejezések nem annyira a jelentéstan szintjén működnek, hanem a párbeszéd vagy a kommunikáció tágabb szférájában. Egy metafora feszült helyzetet teremt a kifejezés szó szerinti és képletes jelentései között, ami miatt az előbbi „önpusztítóvá” lesz „egy jelentős ellentmondásban” (1976:50). Ricoeur azt érti ezen, hogy a képes kifejezés szándékos választás a szerző részéről, aki arra használja azt, hogy az olvasókat az üzenet új tudatosítására késztesse. Először az olvasók meghökkennek a gondolat következetlensége miatt, mert a megszokott, szó szerinti jelentések nem illenek bele a mondatba. A valóságnak egy új szóképéhez vezeti őket, és kénytelenek újragondolni a megfogalmazott állítás kategóriáit (1975a:83–84). A párbeszéd új világa alakul ki, melybe a szerző az olvasót is bevonja. A valóság új meglátásának az értéke persze teljesen attól függ, hogy mennyiben felel meg egymásnak a szerző és az olvasó tapasztalatvilága. Ezt még a bibliai időkben sem lehetett feltételezni. Pált gyakran félreértették, és ő maga is követett el kulturális melléfogásokat (a likaóniaiak az ApCsel 14:8–18-ban). A probléma az évszázadok múlásával még nagyobbá válik; ha a metaforák valóban annyira központi szerepűek a beszéd általi kommunikáció folyamatában, ahogy Ricoeur állítja, akkor azok helyes átplántálásának szükségessége még erősebbé válik a mai hallgatóságok esetében. Témánk fontosságának ez az érzete vezéreli tárgyalásunkat a következő oldalakon. 5. Ebben a szakaszban Ricoeur elméletének csak a pozitív oldalát tárgyalom. A polivalencia (többszörös jelentés) feltevésével és valamennyi nyelv metaforikus erejével kapcsolatban l. az 1. függeléket. Ricoeur metaforaelméletének kiváló magyarázatait l. a következő műveket: Perpich 1984:130–33 és Vanhoozer 1990.
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Page 123
Mondattan
123
Egyesek ugyan megpróbálkoztak a különböző szóképek új nyelvészeti elrendezésével (l. Nida és mások 1983:172–87), de úgy érzem, hogy továbbra is a hagyományos elrendezés (Bullinger, Mickelsen, Kaiser és mások) a legésszerűbb. Hat alapvető típus van – összehasonlítás, kiegészítés, hiányosság, ellentét, személyes képek és társítás vagy kapcsolat. Hasznos megjegyeznünk az összefüggésben használt képes kifejezés konkrét típusát, mert ez fontos hermeneutikai adatokkal szolgál a kijelentés még pontosabb értelmezéséhez. Sok igeszakasz homályos marad, amíg a képes beszéd fel nem tűnik és érthetővé nem válik. 1. Összehasonlító szóképek Két szókép, a metafora és a hasonlat a dolgok közti közvetlen összehasonlításokat érinti. A hasonlat szabályos összehasonlítást hoz létre olyan kötőszók segítségével, mint az „olyan” vagy a „mint”. A hasonlatokat gyakran alkalmazzák a Példabeszédek könyvében, például: „Ha eljön viharként, amitől rettegtek, és megjön forgószélként a bajotok” (1:27), vagy „Menekülj, mint a gazella a vadász elől, és mint a madár a madarász kezéből!” (6:5). Jézus is állandóan hasonlatokkal élt, és ezek szerepe sok szempontból ugyanaz volt, mint példázataié, amelyeket jogosan neveztek kiterjesztett hasonlatoknak („az Isten országa hasonló a…”) vagy metaforáknak. Nagyon kifejező jelentést adnak kijelentéseihez, ahogy a következő mondatában látjuk: „hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok” (Mt 23:37). A magyarázónak nem szabad elsietnie ilyen élénk képek mellett, mert ezek magukra az ókori élettapasztalatokra épülnek, és az eredeti környezetben nagy erejük volt. Jézus aligha tükrözhette volna jobban azt az ellentétet, ami az ő másokkal való eleven törődése és a zsidók kérlelhetetlensége között fennállt, mint ahogy a Mt 23:37-ben levő hasonlat leírja. A metafora burkolt, de sok szempontból még közvetlenebb összehasonlítás, mert az olvasónak a „mint” vagy az ”olyan” szavak nélkül kell felismernie az összehasonlítást. Például: „De te, Uram, Pajzsom vagy nekem” (Zsolt 3:4). Kétfajta összehasonlítás van (l. Beekman és Callow: 1974:124–26). A teljes összehasonlítás megfogalmazza mindkét dolgot és a köztük levő hasonlóságot. A két dolgot szembe lehet állítani közvetlenül („gyenge vagyok, de ő erős”) vagy fokozással („ő erősebb, mint én”). A hasonlóság lehet relatív („erős vagyok, és ő is az”) vagy abszolút („olyan erős vagyok, mint ő). A rövidített összehasonlítás burkoltan adja meg a hasonlatot, és az olvasónak kell azt kiegészítenie, mint a következő példákban: „Ti vagytok a föld sója” (Mt 5:13, metafora) vagy „Szeme mint a tűz lángja” (Jel 1:14, hasonlat). Máskor a kép tárgya rejtett, mint az „elszélednek a juhok” kifejezésben (Mk 14:27). A metafora vagy hasonlat három részből áll: a téma vagy tárgy, amit a kép illusztrál, maga a kép, valamint a hasonlítás vagy összevetés szempontja (a metafora vagy hasonlat tényleges jelentése az igeszakaszban). Gyakran mindhárom elem jelen van az öszszehasonlításban; például: „Az ég [téma] szertefoszlik [az összehasonlítás szempontja], mint a füst [a kép]” (Ézs 51:6) vagy „Inkább menjetek Izráel házának (téma), elveszett (az összehasonlítás alapja) juhaihoz (a kép)” (Mt 10:6). Ahogy Beekman és Callow rámutat, ezek közül egy vagy kettő hiányozhat, és ekkor az értelmezőnek kell pótolnia őket (1974:128–31). Előfordulhat, hogy a téma rejtett, mint a „juhok a farkasok
herm_pro1.qxd
124
2001-08-03 12:19
Page 124
A hermeneutika spirálisa
között” kifejezésben (Lk 10:3), ahol a „farkasok” a tanítványok üldözői. A hasonlóság szempontja is lehet kimondatlan, mint a következő kifejezésben: „Ő a feje a testnek, az egyháznak” (Kol 1:18), amely Krisztus (a fej) uralkodó szerepére és az egyház (a test) irányított szerepére utal burkoltan. Megtörténhet továbbá, hogy mind a téma, mind a hasonlítási szempont kimarad. Ilyen például az „őrizkedjetek a farizeusok kovászától” kifejezés, ami a témát (a farizeusok tanítását) és a hasonlítás szempontját (átható erejüket) egyaránt csak sejteti. Végül hiányozhat a kép és a hasonlítási szempont, mint a „nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” mondatban, ami feltételezi az ökröt és a hasonlítási szempontot, nevezetesen az irányítás és vezetés elleni küzdelmet. Az olvasónak elég ébernek kell lennie az ilyen esetekben ahhoz, hogy pótolja a hiányzó információt; ez megköveteli a kulturális háttér ismeretét. Mindenekelőtt vigyáznunk kell arra, hogy ne magyarázzuk agyon a szóképeket. Az ókori szóképek a mai metaforáktól eltérően pontatlanok voltak. Csupán egy ponton volt bennük átfedés, és a mai olvasó gyakran nehezen érti meg ezt a pontot. Caird tanulságos példával szolgál: Amikor a zsoltáros azt mondja, hogy az egységes család olyan, mint az olaj, amely Áron szakálláról köntösének gallérjára csöpög, akkor nem arról próbál meggyőzni minket, hogy a családi egység zűrzavaros, kenetteljes vagy illékony dolog; ő arra a mindent átható illatra gondol, amely annyira belevésődött az emlékezetébe a főpap felkenésekor (Zsolt 133:2). (1980:145.) Segítségre van szükségünk az ilyen nyelvezet feltárásához, és ennek érdekében a nem szakértőknek a jobb kommentárokhoz és a hátteret leíró könyvekhez kell fordulniuk. Ez különösen igaz olyankor, amikor a bibliai írók egyik képet a másik után hozzák elő, ahogy ez a Zsolt 92:11-ben (mely összevonja az ökör erejének és a fej megkenésének „dicsőségét”) vagy az Efezus 4:14-ben (a kisgyermektől a hányt-vetett hajón és a sodródó madáron át a kockázásban elkövetett csalásig) történik. A kevert metaforákat nagyra becsülték az ókori irodalomban; a klasszikus írók ahelyett, hogy az így adódó kijelentés kétértelműségét emelték volna ki (ahogy ma tesszük), az irodalmi kifejezés gazdagságát hangsúlyozták. Ma nekünk a képanyag mögött kell dolgoznunk, hogy feltárjuk azt az egy pontot, amelyet a metaforák tömkelegével hangsúlyoztak. Gyakran a metafora mögötti kép ismeretlen. Számos cikket írtak már a Máté 23:27 „meszelt sírjairól” vagy a 2Thesszalonika 2:6–7-beli „visszatartóról”. A tényleges mondanivalót talán sohasem ismerjük meg bizonyosan, mielőtt a mennybe jutunk. A kép is lehet kétértelmű – ez a helyzet a Jn 3:5-ben levő „víz” metaforájának sok lehetséges jelentésével. Végül meg kell figyelnünk az élő és holt metaforák jelenlétét a bibliai szövegben. Egy holt metaforában a kép idiómává lett, a hallgató közvetlenül megértette anélkül, hogy az elméjében szókép jött volna létre. Az élő metafora alkalomszerűen keletkezik, és az a célja, hogy megtanítson egy friss gondolatot, és arra késztesse hallgatóit, hogy felidézzék mind az elsődleges, mind a társított jelentéseket, és így megértsék a képet. Ez a különbségtétel döntő fontosságú, mert az értelmező túl sokat olvashat a holt metaforába, amikor tévesen hangsúlyozza annak képértékét. A nehézség az, hogy nem az ókori kultúra keretei között nőttünk föl, és nem könynyen azonosíthatjuk az ilyen eltéréseket. Két kritérium segít megértenünk a különbséget. Etimológiailag, ha a képletes jelentés már egy ideje létezett, akkor könnyen lehet,
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Page 125
Mondattan
125
hogy holt metaforáról van szó. A BAGD szerint a sarx („hús, test”) szót már Epikurosz idejében, Krisztus előtt három évszázaddal képletesen használták. Amikor Pál szembeállítja a „testet” és a „lelket”, akkor nem új képet próbál alkotni egy igazság illusztrálására, hanem egy félig szakkifejezés jellegű fogalmat használ a természet szerint gondolkodó emberre. Ugyanez mondható el a karpos („gyümölcs”) szóról, amely szintén jelen volt Epikurosz idejében (BAGD). A „Lélek gyümölcsé”-t (Gal 5:22–23) vagy a „nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét” (Zsid 13:15) említő igeszakaszokban a kifejezés idiómává lett, és egyszerűen „eredmény”-ként kell értelmezni. Ha viszont a metaforát képek sorozatában kidolgozzák, vagy annak friss képét hangoztatják az összefüggésben, akkor valószínűbb, hogy élő metaforáról van szó. Ez igaz a karpos esetében számos igeszakaszban: Máté 7:16–20, ahol a „Gyümölcseikről ismeritek meg őket” kifejezést olyan kiegészítő képek követik, mint a szőlő és a tüskebokor, a füge és a bogáncskóró, a fák és a tűz; János 15:1–8, ahol a karpos része a szőlőtő és a szőlővesszők példázatának (egy nagyon élő metafora), és elvezet a gyümölcstermés tanításához (4., 8. v.); Júdás 12, ahol ez a metafora az „ősz végi gyümölcstelen fák, amelyek gyökerestül kiszakítva kétszer halnak meg” (új protestáns fordítás) nagyobb képanyagához tartozik. Az összefüggésé a végső szó minden ilyen döntésben. 2. Kiegészítő szóképek vagy a kifejezés teljessége a) A pleonazmus azt jelenti, hogy a szerző redundáns módon szinonimákkal egészíti ki a szöveget annak érdekében, hogy a lényeget hangsúlyozza. Ez az ókori írók kedvelt stilisztikai jellegzetessége volt, mellyel tisztázták vagy kihangsúlyozták mondanivalójukat, és amely hasonlít a szinonim párhuzam költői eszközéhez. Az egyik fontosabb példa a „felelvén, monda” állandó előfordulása az evangéliumokban; más példák: „nem gondolt Józsefre, megfeledkezett róla” (1Móz 40:23), „földi sátorházunk” (2Kor 5:1; Károli) és „a háznép házigazdájának” (Lk 22:11; angolból). A modern fordítások hajlamosak kihagyni az ilyen kifejezéseket; az új protestáns fordítás például „a ház gazdája” szavakkal adja vissza a Lk 22:11-beli kifejezést. Az olvasónak óvatosnak kell lennie, hogy ne olvasson bele túl sokat az ilyen ismétlődő kifejezésekbe; ezek rendszerint stilisztikai jellegűek. b) A paronomázia olyan hasonló hangzású szavakat jelent, amelyeket a hangsúly érdekében egymás mellé helyeznek a szövegben. Ilyen szavakat gyakran azért választanak, hogy megragadják az eredeti olvasók figyelmét, és nyomatékosabbá tegyék az üzenetet. Például a tÊhÍ wÃbÊhÍ („kietlen és puszta”; 1Móz 1:2) vagy a panti pantote pasan („mindenkor minden szükségessel”; 2Kor 9:8) kifejezésnek drámai színezete van. Sokszor fontos teológiai tanítást adnak át a paronomázia eszközével. Beitzel meggyőzően érvel amellett, hogy a paronomáziát gyakran használták az ókori Közel-Keleten ünnepélyes kijelentések alkalmával, és sokszor isteni nevekkel kapcsolatban (1980:5–20). Beitzel ahelyett, hogy a yhwh (Károli: Jehova; héberül „Jahve”) szót a „lenni” igével (hyh) kapcsolná össze, amellett érvel, hogy ez a név az ugariti nyelvben a yw, az egyiptomi nyelvben a yahwe/yiha, a babiloni nyelvben pedig a leuw használatához kapcsolódik, és mindhárom esetben isteni nevekről van szó. Ezért a Jahve szó ezekkel a szavakkal függ össze, és mint kifejezésnek „ismeretlen a lexikográfiai és etnikai eredete” (19. o.). Jelentése nem az etimológiából ered, hanem a 2Móz 3:14-beli
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
126
Page 126
A hermeneutika spirálisa
haya szóval való paronomázia jellegű kapcsolatából, jelentése tehát „aki okozza, hogy legyen [ami van]” vagy „az ígéret végrehajtója”. c) Az epizeuxis vagy epanadiplosis akkor fordul elő, amikor egy lényeges szót megismételnek a hangsúlyozás érdekében. János hajlamos ennek alkalmazására az amÆn („bizony, bizony”) formula esetében; a szinoptikus írók csak egyet használnak. Az amÆn formula használatának rendkívüli következményei vannak a krisztológia terén, mert ez váltotta fel az „így szól az Úr” prófétai formulát, és isteni önigazolássá lett, amely által Jézus magára vette Jahve tekintélyét. Az epizeuxis használatával János (1:51; 3:3, 5; összesen huszonöt esetben) konkrét hangsúlyt ad ennek az ünnepélyes szempontnak. Hasonló ehhez az Ézs 6:3-ban és a Jel 4:8-ban a háromszoros „szent, szent, szent” kifejezés, mely Isten szentségét emeli ki. d) A hiperbola tudatos túlzás, amely az igazságot hivatott nyomatékosabbá tenni. Jézus átvette a rabbiktól ezt a trükköt, és felhasználta mint egyik fontos tanítási módszerét. Ennek megértése elengedhetetlen a Hegyi beszéd helyes értelmezéséhez (Mt 5:29, „Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki”). Sok súlyos hibát követtek el azzal, hogy szó szerint értelmeztek olyan kijelentéseket, mint a „tartsd oda másik arcodat is”, vagy „ha… el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is” (Mt 5:39–40), mintha ezek a tanítások egyfajta szolgai hozzáállás kereteit határozták volna meg. Jézus nem konkrétan, hanem általánosságban beszélt a megbocsátásról és a szolgálatról, és túlzó példaként használta fel ezeket a képeket. Ugyanígy, amikor Jézus azt mondta, hogy a mustármag a „legkisebb mag” (Mk 4:31), nem tudományos kijelentést tett, hanem hiperbolikus ellentétet alkalmazott (legkisebb-legnagyobb); a mustármag volt a legkisebb mag, amelyből ilyen hatalmas növény jött létre (32. v.). e) A hendiadisz akkor fordul elő, amikor két vagy három kifejezést helyeznek egymás mellé, melyek ugyanazt a dolgot írják le, például „kénköves tüzes [eső]” (1Móz 19:24), „boldog reménységünket,… dicsőségének megjelenését” (Tit 2:13) vagy „országába és dicsőségébe” (1Thessz 2:12). A nehézség annak eldöntése, hogy mikor van egyetlen gondolat és mikor fejeznek ki eltérő szempontokat. Például a János 1:14-ben a „telve kegyelemmel és igazsággal” kifejezés lehet hendiadisz, de valószínűbb, hogy a ÈeseÅ (szövetséges szeretet) és a ’emeË (szövetséges hűség) zsidó fogalmait tükrözi. Az összefüggésnek és a kifejezések hátterének kell döntenie az egyes esetekben. 3. Hiányos szóképek Ez az előző kategória megfordítása; itt olyan szóképekről van szó, amelyek kiegészítés helyett kihagyással járnak. a) A kihagyás nyelvtanilag hiányos kifejezés, mely megköveteli, hogy az olvasó a saját elképzeléseivel egészítse ki a gondolatot. Mickelsen két típust említ (1963:189–90). Az ismétléses kihagyásban a hiányzó gondolatot már korábban kifejtették a szövegöszszefüggésben, vagy világosan összefügg a kifejezetten megtárgyalt dolgokkal, például: „Aki a Lelket adja nektek, és hatalmas erőkkel munkálkodik közöttetek, vajon a törvény cselekedetei vagy…” (Gal 3:5). Az olvasó ezt a következő gondolattal egészíti ki: „Ezt tette Isten?” (l. még a Róm 11:22-t). A nem ismétléses kihagyásban a hiányzó fogalom nincs benne a nagyobb összefüggésben. Ez a nehezebb eset, mert ilyenkor az olvasónak kell kitalálnia a dolgot az összefüggés egésze alapján. Például: „Vajon nincs-e
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Page 127
Mondattan
127
szabadságunk arra, hogy együnk és igyunk?” (1Kor 9:4). Pál korábban egy szót sem szólt erről, és csak azok a későbbi kijelentések segítenek ezt megértenünk, amelyek szerint az apostolnak joga van élvezni a gyülekezet támogatását. Az ApCsel 18:6-ban a „Véretek a fejetekre” kifejezés jelentheti azt, hogy „véretek a fejeteken legyen” (a hagyományos értelmezés), de azt is, hogy „véretek a fejetekre szálljon” (BDF 480[5]. bekezdés). b) A zeugma a kihagyás sajátos formája, amelyben összekapcsoltak két olyan kifejezést, amelyek nem tartoznak egymáshoz, és el kell választani őket egy további igével, mint például az 1Tim 4:3-ban: „tiltják a házasságot és [elrendelik az embereknek, hogy] tartózkodjanak bizonyos ételektől”. A kijelentés lerövidült, hogy nagyobb hatást kapjon, és az olvasónak kell megragadnia a közbenső gondolatot. c) Az elhallgatás akkor fordul elő, amikor a mondat egy részét tudatosan kihagyják a hangsúly érdekében. A Jn 1:22-ben a zsidók Keresztelő Jánoshoz küldött delegációja ezt kérdezi: „Ki vagy?” [Kérdezzük] – hogy választ adhassunk megbízóinknak.” Mickelsen (1963:191) említ egy érdekes példát a fügefa példázatából (Lk 13:9). A vincellér próbálja megmenteni a fát, és még egy újabb esélyt kér: „Hátha terem jövőre [akkor hagyni kellene, hadd növekedjen], ha pedig nem [ha nem terem gyümölcsöt], akkor vágd ki.” Mindkét tagmondat kihagyja az információ egy részét a retorikai hatás érdekében. 4. Ellentétet vagy enyhítést tartalmazó szóképek a) Az irónia fontos retorikai eszköz, amellyel kimondunk valamit, miközben éppen a dolog ellenkezőjére gondolunk. Az iróniát leggyakrabban vitákkal kapcsolatban alkalmazzák, és ez együtt jár a szarkazmussal vagy gúnyolódással, mint amikor Míkal visszavágott Dávidnak („Milyen dicső volt ma Izráel királya!” 2Sám 6:20), mivel nyíltan megvetette őt azért, hogy táncolt a frigyláda előtt. A Mt 23 tele van iróniával, amint azt látjuk például Jézusnak a farizeusok ellen felhozott szikrázó vádjaiban: „Éljetek csak ti is atyáitok mértéke szerint” – utal Jézus a próféták megölésére (31. v.). Sokan iróniát látnak a következő kijelentésben is: „Az írástudók és farizeusok a Mózes székébe ültek. Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg” (23:1–2). Ilyen estekben az irónia maró szarkazmussá válik. b) A litotész olyan kifejezéseket jelent, amelyekkel alábecsülnek vagy kisebbnek mondanak valamit, hogy felnagyítsanak valami mást. Ahogy Caird megjegyzi, az Ószövetség kevés példát tartalmaz, mert a héberben nem alakult ki az alábecsülés formája (1980:134). Megemlítünk két példát: az egyik az 1Móz 18:27 („én csak por és hamu vagyok”), mely Isten lenyűgöző nagyságát mutatja be, a másik pedig vagy az 1Móz 18:4ben az „egy csepp víz”, amely az angyalok lábának megmosására szolgált. A hellenisztikus hatások miatt több példa található az Újszövetségben, így az ApCsel 21:39-ben („Cilicia nem közönséges városának polgára”) vagy az 1Pt 2:10-ben („akik hajdan nem nép voltatok”). c) Az eufemizmus a nyers kifejezést felcseréli egy kulturált vagy kevésbé támadó kifejezéssel. Ez különösen igaz a tabukkal vagy a szexuális témákkal kapcsolatban. A Bírák 3:24-ben például (vö. 1Sám 24:3) a „bizonyára a lábait takarja be” kifejezés szerepel, amely eufemizmus ahelyett, hogy „bizonyára vécére ment”. Számos eufemizmus írja le a nemi közösülést, mint például az „ismer” és „felfedi szemérmét” kifejezés.
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Page 128
128
A hermeneutika spirálisa
A „közeledik” szó azt jelenti, hogy szexuális értelemben elcsábít. Az ApCsel 2:39-ben pedig a „mindazoké is, akik távol vannak” kifejezés a pogányokra utal. d) Az antitézis közvetlen szembeállítás, amiben a szóképek két csoportját szembeállítják egymással. Ezt látjuk a Róm 5:12–21-beli Ádám-Krisztus antitézisben és a testnek, illetve törvénynek a Lélekkel való szembeállításában (Róm 7–8). Tulajdonképpen Jézusnak azokat a tanításait illették „az Antitézis” névvel, amelyek az új ország és a Tóra „törvényei” közti különbségekre vonatkoznak (Mt 5:21–48). János evangéliumának az úgynevezett dualizmusa (világosság-sötétség, fent-lent, halál-élet) szintén ebbe a kategóriába tartozik. Az ilyen ellentéteket óvatosan kell magyaráznunk, mert később sokan gnosztikus tanítást olvastak bele János és Pál írásaiba, mivel túlhangsúlyozták az ellentéteket. Tény, hogy a jánosi dualizmus nem gnosztikus vonás, mert ez a zsidó–keresztyén sémára épült, nem pedig a gnosztikusra. 5. Társításra vagy kapcsolatra összpontosító szóképek a) A metonímia akkor fordul elő, amikor egy főnevet egy másik, az elsővel szoros kapcsolatban álló főnévvel helyettesítenek. Néhány mai példa: zselét mondunk zselatin helyett, ropit sós keksz helyett, Fehér Házat az elnökség helyett, vagy poharat az iszákosság helyett. Az Ószövetségben a „trón” (1Krón 17:12) a királyságot, a „kard” (Ézs 51:19) az ítéletet vagy háborút, a „kulcs” (Ézs 22:22) pedig a hatalmat képviselte. Az Újszövetségben a „fejedelemségek és hatalmasságok” kifejezés (Ef 3:10; 6:12) a démoni birodalomra utal (egyesek szerint a kormányzásban levő démoni összetevőkre), a „körülmetélés” (Gal 2:7–9) a zsidókra, „Mózes” (Lk 16:29) pedig a Tórára. b) A szinekdoché olyan szókép, amelyben a rész helyettesíti az egészet vagy fordítva. Mivel ezzel már részletesebben foglalkoztam a rész-egész kapcsolatoknál, itt egyszerűen csak megemlítem a teljesség kedvéért. 6. A személyes dimenziót kiemelő szóképek a) A megszemélyesítés akkor fordul elő, amikor valamilyen tárgyra vagy gondolatra úgy utalnak, mint egy személyre.6 A legszélesebb körben ismert példa a „bölcsesség” a Példabeszédek könyvében, amelyet megszemélyesítenek mint hírnököt (1:20–21; 8:1–2), teremtő erőt (3:19–20) és háziasszonyt (9:1–2). A 9:13–18-ban a bölcsességet magával az „ostobaság”-gal állították szembe, amelynek megszemélyesítője egy rossz hírű ház asszonya. Megemlíthetjük a Jn 1:1–18-beli logos („ige”) szót is. A Jelenések könyve ugyancsak sok megszemélyesített szimbólumot tartalmaz, mint például a sas (8:13), a sáskák (9:3–11), a sárkány (12:3–17) és a két fenevad (13:1–17) szimbólumát. b) Az aposztrofálás egy retorikai eszköz, amelyben egy kijelentést egy képzeletbeli tárgynak vagy személynek címeznek a hatás érdekében; például „Miért néztek irigyen, ti sokcsúcsú hegyek arra a hegyre, amelyet Isten lakóhelyéül választott?” (Zsolt 68:17), vagy „Ujjong, meddő… [mert] utódaid a népek örökébe lépnek” (Ézs 54:1–3). A Zsolt 6. Caird (1980:136–37) a metonímia egyik típusaként tárgyalja ezt (l. fent, 5.a pont), de ennek más a retorikai szerepe, ezért külön vizsgáljuk meg.
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Mondattan
Page 129
129
114:5–6 egymás után megszólítja a tengereket, a hegyeket és a dombokat. Amint láthatjuk, a legtöbb eset a megszemélyesítést is magában foglalja, és a végeredmény egy hatalmas és elevenbe vágó üzenet Isten népének.
Összefoglalás A szóképek különösen gazdag forrásai a képanyagnak. A téma tárgyalása során elsősorban a hermeneutikai szempontokra irányítottam a figyelmet, de meg akarom említeni, hogy a szóképek a prédikáció szempontjából is értékesek. Merem állítani, hogy a legjobb illusztrációk sokszor nem aranyos történetekből vagy szellemes megjegyzésekből adódnak, hanem magából a szövegből és különösen a képes beszéd mögötti háttérből. Ricoeur-nek a metafora világ-utalási értékével kapcsolatos nézete (l. fent) segítségével emlékezetünkbe idézhetjük, hogy feladatunk nem pusztán az, hogy elárasszuk hallgatóinkat szórakoztató anekdotákkal, hanem magába az Igébe kell belemerítenünk őket. Segítenünk kell gyülekezetünk tagjait abban, hogy újból átéljék Isten üzenetét, amit kinyilatkoztatott a szövegben, és hogy érezzék annak hatalmát helyzetük megváltoztatására nézve is. A Biblia képes beszédében rejlő jelentés meglepő visszhangjainál a legjobb elkezdeni a dolgot, mert ez telve van élő, hathatós és színes gondolatokkal. Amikor újból megragadjuk a nyelv elevenségét és erőteljes bemutatását, segítjük hallgatóinkat abban, hogy az eredeti hallgatók helyzetébe képzeljék magukat, s újból átéljék és alkalmazzák az örök üzenetet.
Bibliai példák Az előző fejezetek exegetikai metodológiájának szemléltetése végett tanulmányozni fogunk két igeszakaszt, egyet az Ó-, egyet az Újszövetségből. Még egyszer rá kell mutatnunk, hogy a struktúra, a nyelvtan, a jelentéstan és a mondattan lépései nem kizárólagosak és egyenként megtehetőek, hanem egymástól függenek, és együtt kell megtennünk őket. Először induktív módon tanulmányozunk egy szöveget, előzetes pillantást vetve az igeszakaszra, hogy őrizkedjünk a mások véleményétől való naiv függéstől. Azután az eszközök (szótárak, kommentárok, szótanulmányokat tartalmazó könyvek és ehhez hasonlók) segítségével mélységében tanulmányozzuk az igeszakaszt, megvizsgálva nyelvtani, jelentéstani és mondattani kérdéseket, amint azok felbukkannak a szövegben. Az eszközök használatát illetően nem a szerzők következtetései a legértékesebbek, hanem az általuk felhasznált bizonyítékok. Ahogy France mondja: „egyetlen komoly exegéta sem elégedhet meg pusztán azzal, hogy kövesse egyes tiszteletreméltó kommentárok vagy szövegváltozatok irányítását. Csak akkor elégedhet meg, ha a feladatot helyesen elvégezték” (1978:253). Ez a hibája sok dolgozatnak, amely alig több, mint más emberek véleményének megdicsőült listája. Amikor tanulmányozok egy szöveget, meg akarom vizsgálni a mások által fölfedezett anyagot, de saját véleményt akarok kialakítani a szöveg eredeti jelentésével kapcsolatban. A kommentárok következtetései nem olyan fontosak, mint azok az adatok és információk, amelyeket tartalmaznak. Csak miután összegyűjtöttem az adatokat és a közvetlen
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Page 130
130
A hermeneutika spirálisa
összefüggés alapján megvizsgáltam a lehetőségeket (melyik illik bele legjobban magába az igeszakaszba), akkor hozok döntést. Így ez az én magyarázatom lesz. Az alább idézett két példát szándékosan választottam ki. Ezek stílusukat és formájukat tekintve erősen különböznek, s így a módszer átfogóbb bemutatását teszik lehetővé. Feltételezem az induktív és előzetes megjegyzések meglétét, hogy kifinomultabb mintát adjak; az olvasónak tudnia kell, hogy az eredeti megjegyzések nem így festenek.
Zofóniás 3:14–17 Zofóniás közvetlenül Jósiás reformjait (Kr. e. 621) megelőzően prófétált. A Manassé korábbi uralmára jellemző Baal-kultusz és gyermekáldozatok pogány gyakorlatának erőteljes elítélése (1:4–9, 11–12; 3:1–4) segített előkészíteni a jósiási reformot. Miután a könyv ítéletet hirdetett a világ és Júda fölött (1:2–6), megjövendöli Jahve napjának küszöbön álló eljövetelét (1:7–2:3), valamint a nemzetek ellen (2:4–15; 3:6–8) és Júda ellen is (3:1–5) kiáradó haragot. Isten irgalmát azonban megtapasztalja az igazságos maradék, amely örökli ellenségeinek földjét (2:7, 9) és alázatosan élvezi Istenének imádatát (3:9–13). Az itt megvizsgálandó szakasz megfelelő befejezésül szolgál a könyvhöz, mert részletezi, hogy mit és miért fog tenni Jahve. 1. Izráel örvendező válasza (14–15. v.)7 E vers három parancsa tökéletes befejezésül szolgál a 9–13. versben felsorakoztatott áldásokhoz. A 9–10. versben leírt istentiszteleti jelenet most már teljes mértékben kibontakozott. A három egymást követő igei egység, a rÃnni („énekel”), a hÃrî‘Í („kiált”), a šimhî we‘olzî („örvendezik és ujjong”) szinonimaként kerül ide, hogy leírja ezt az istentiszteletet. Mindegyiknek erős érzelmi tartalma van. Az ilyen kifejezések halmozása a sémi költészet általános eszköze, mellyel hangsúlyozzák annak az örömnek a nagyságát, amelyet Jahve szabadító jelenlétének érzékelésekor átélnek. Látjuk, amint az istentiszteleten résztvevők énekelnek, aztán az öröm kiáltásaiban törnek ki, amint átérzik, hogy Isten megújította szövetségét az ő népével. Ezt sok tudós uralomhimnusznak nevezi az olyan közös témák jelenléte miatt, mint az éneklésre való felhívás, győzelem az ellenségek felett és Jahve mint Király (l. R. L. Smith 1984:144). Valószínűbbnek tartom azonban, hogy Zofóniás azért használja az uralom sémáját, mert ez összhangban van az örvendezésre vonatkozó prófétai felszólítással, és nem azért, mert ez egy uralomhimnusz. Ismét látjuk, amint a trónján ülő Jahve igazolja népét. A prófétai örvendezés határtalan. A maradékot jelölő szóhasználat szintén fontos. Emlékeznünk kell arra, hogy a szent várossal jelképezett hitehagyott nemzet (3:1–5) eljátszotta azt a jogát, hogy Isten gyermekeinek hívják őket. A gőgöseket és elbizakodottakat eltávolította az Úr (3:11), és csak az igazak maradtak meg. Ezért ebben a szakaszban ismét használni kezdik a 7. A 14–17. versben levő khiazmus alapján (melyet később, a 16. versnél tárgyalunk) másik vázlatot is készíthetünk, melyben a középső pár szerepel együtt: I. Parancs az örvendezésre (14. v.); II. Az örvendezés okai (15–16. v.); III. Isten ígérete és szeretete (17. v.).
herm_pro1.qxd
2001-08-03 12:19
Page 131
Mondattan
131
szövetséges neveket – „Sion”, „Izráel”, a jelképes „Jeruzsálem leánya”. A szerző a 3:1–5-ben gondosan kerülte a „Jeruzsálem” megnevezést, és csak a leírás („prófétákkal” és „papokkal”, 4. v. ) mutatja, hogy róla van szó. Csak a maradék méltó arra, hogy kiejtse ezt a nevet, és ennek jelentőségét az eredeti olvasók nem téveszthették szem elől. Az örvendezésnek két oka van (mondattanilag a 15. vers ok-okozati kapcsolatban áll a 14. verssel): egy külső és egy belső. Eleinte nehéz megérteni a gondolatmenetet. Az első sorban a mišpÃÌayik jelenthet „ellenfelek”-et (az angol NEB fordítás pielben levő participiumnak veszi) „ítéletek” helyett, ami szinonim párhuzamot eredményez az első két sorban. Azonban az általánosabb „rendelés” vagy „ítélet” jelentés beleillik az összefüggésbe, és így a lépcsős párhuzam összegezné a könyv korábban hangsúlyozott gondolatait. Az Izráellel szembeni „ítéletek” (3:1–5) megszűntek, és Izráel „ellenségei” (a 2. fejezetben felsoroltak: Filisztea, Móáb, Ammón, Etiópia, Asszíria) visszafordultak. Ennek inkább van itt értelme. Ami a belső okot illeti, a maradék ígéretet kapott, hogy soha többé nem kell félnie a veszélytől, mert „Jahve, Izráel királya köztetek van”. Érdemes megfigyelni a 15b. vers magmondatait: Izráel Királya Jahve (melek yiśrÃ’Æl az első a hangsúly miatt) Veled van Jahve Nem kell többé gonoszságot tapasztalnod (rÃ’Ãh, „látni”; ez az idióma azt jelenti, hogy „tapasztalni”) A gonoszság soha többé nem jelenik meg (a lÊ [„soha többé…”] hangsúlyos használata) Mindegyik gondolat lényeges eleme a többinek. Az izráeliek szövetséges Istene újból a Királyukká lett, és ismét a trónon ül. Valójában mind a négy elem (Jahve a trónon, az isteni jelenlét, a védelem és az örökkévaló ígéret) lényeges összetevője az üzenetnek. Jahve Izráel védelmezőjének szerepében lép fel, és pajzsként véglegesen megőrzi őket elnyomóiktól. Oly sok ószövetségi téma egybeolvad e körül az ígéret körül, hogy lehetetlen valamennyit tárgyalni (például a kivonulás motívuma, Jahve mint Izráel szabadítója, a megvédésre vonatkozó messiási ígéretek). Ezenkívül a prófécia igen erős eszkatológiai jellege miatt nem „a teljesség alaptalan átruházása” (l. 66. {?} o.), ha ilyen témákat említünk, mert ennek a hatalmas prófétai ígéretnek a hatására az olvasónak fel kell idéznie ezeket a szövetséges motívumokat. 2. A reménység üzenete (16–17. v.) A harmadik többes szám („így biztatják”) megszakítja a gondolatsort, és kétségtelenül a környező nemzetekre utal. Mindazok, akik figyelik Izráelt, kénytelenek lesznek észrevenni konkrét rettenthetetlenségét, ami még meglepőbb lesz annak fényében, hogy teljesen elnyomták ellenségei.8 Izráelnek csaknem egy évszázadon át nagyon kevés beleszólása volt saját sorsának alakításába, és ez bizonyára pusztító hatást gyakorolt az önmagáról alkotott képre és Isten felőli fölfogására. Ha az ókori világban meghódítottak egy népet, akkor isteneit is legyőzték, és azok hatástalanoknak bizonyultak. Ez kétségtelenül szerepet játszott az Izráelben és Júdában eluralkodó hithagyásban. 8. Ez a prófécia valószínűleg azelőtt hangzott el, hogy Asszurbanipal Kr. e. 626-ban bekövetkezett halála után Asszíria hirtelen megszűnt mint világhatalom.