97 és fél óra: Kolcsár Levente-Péter Szebeni-havasokban történt balesetéről és az ott töltött négy napról
A
mikor először hallottam a történtekről, hirtelen egy film ugrott be, majd azon gondolkodtam, hogy naivan mindig arra gondolunk, a híradásokban lehozott történetek főszereplői mi és családtagjaink vagy közeli, esetleg távolabbi ismerőseink nem igazán lehetnek. Kolcsár Levente-Péter története egy ezekhez hasonló, elképesztő szerencséről, lélekjelenlétről és kitartásról tanúskodó történet a balesetéről, és az azt követő néhány napról, amit egyedül töltött a Szebeni-havasokban. Ismerősei már olvashatták a történteket a facebookon megosztott bejegyzése alapján, ahol napról napra leírta, mi történt vele pontosan. Ezeket a bejegyzéseket és Péter kiegészítéseit felhasználva osztjuk meg mi is újságunk hasábjain ezt a történetet önökkel, mely mindenki számára tanulságos és hasznos lehet. „Kedves barátaim, ismerőseim és a többiek. Nos, az utóbbi egy hetem igen kalandos volt. Ezzel kapcsolatos információkat szeretnék megosztani veletek, illetve pontosítani, mivel a média lecsapott a hírre és számos pontban pontatlan híreket adtak le a tévében, illetve más írott sajtóban. Először is: ez egy munkahelyi baleset volt. Nekem ez a munkám, és igen, tisztában voltam a veszélyeivel, mint azzal is, hogy „hát egyedül megindulni a hegyre nem szabad”. Pontosan mi a végzettséged, szakmád? Végzettségemet tekintve ökológus vagyok, jelenleg a Babeș-Bolyai Tudományegyetem doktorandusz hallgatója és ideiglenes alkalmazottja mint segédkutató. Kutatásaim során rendszertannal foglalkozok, ami annyit tesz, hogy különböző fajokat gyűjtök be (lepkéket, legyeket és szúnyogokat), majd ezeket meghatározom. Általában ritka, a térségből/országból nem jelzett fajokat, tudomány számára új fajokat keresünk, amelyeket még senki nem írt le. Egy ilyen gyűjtőúton voltam, amikor a baleset is történt. „Részletek: 0.Vasárnap 11 órakor érkeztem Szebenjuharos (Păltiniș) telepre, ahol a kocsit hagytam, majd jó biológushoz méltón, jól felpakolva elindultam a Cânaia menedékházhoz, ahol az
éjszakát töltöttem. A menedékháznál nem volt senki. 1.Hétfőn (jún. 29.) elindultam lepkéket (gleccseraraszolókat) és kétszárnyúakat gyűjteni. (...) Délben értem el a Szebeni-havasok legmagasabb pontját, a Csindrelt (Cindrel). Mivel az időjárás nem kedvezett a lepkegyűjtésnek, ezért úgy gondoltam, leereszkedek az egyik gleccservölgybe, ahol kétszárnyúakat (legyeket, szúnyogokat) gyűjtök. Az ereszkedés közben egy meredek, még hóolvadéktól áztatott völgyben másztam lefele. Ekkor csúsztam meg, vagy csúszott ki a kő a lábam alól. Nem zuhantam, hanem inkább gurultam/pattogtam a patakvölgyben, úgy 10-20 méter távolságra álltam meg. Közben pár dolgot elhagytam, mint a bicskám. Miután megálltam, gyorsan rájöttem, hogy a csípőm törött el. Egyből próbáltam hívni a hegyimentőket és a 112-t, de egyik hálózatnak sem volt jele. Ekkor még a kezdeti igen magas adrenalinlökettől a fájdalmat nem éreztem, és elkezdtem bekúszni a völgyben. Száz métert ereszkedhettem, s majd megálltam újra telefonálni. Ismét nem volt jel. Ekkorra már elmúlt az adrenalin hatása, és a fájdalom miatt már nem tudtam tovább menni. Egy kőgörgeteges részen álltam meg. Hamar felfogtam, hogy egy éjszakát biztosan ott töltök, és ezért kövekből elkezdtem magam köré védőfalat rakni, mivel ekkorra teljesen eláztam, és elég hideg szél fújt. Próbáltam kiáltani, de senki nem reagált a dolgokra. Aznap még kétszer áztam el teljesen. Estére egy két méterre levő törpefenyőhöz kúsztam, mivel már nem bírtam a hideget, és arról ágakat törtem le, és azzal takartam be a lábam, hogy egy kicsit az esőt és a szelet felfogja. 2. Az éjszaka kimondottan kellemetlen volt, az órákon át tartó eső és hideg szél miatt. Aludni nem tudtam, csak azzal foglalkoztam, hogy melegen tartsam a testem, amit erős remegéssel tudtam csak elérni. Folytatás a 8. oldalon