Müpa Műsorfüzet - Tromba Veneziana (2023. február 24.)

2023. FEBRUÁR 24.

RÉGIZENE FESZTIVÁL

TROMBA VENEZIANA

BOLDOCZKI GÁBOR ÉS A WROCŁAW

BAROQUE ORCHESTRA

mupa.hu

24 February 2023

Béla Bartók National Concert Hall

EARLY MUSIC FESTIVAL TROMBA VENEZIANA GÁBOR BOLDOCZKI

AND THE WROCŁAW BAROQUE ORCHESTRA

Artistic director: Jarosław Thiel – cello

Featuring: Zbigniew Pilch – violin

Dall’Abaco: Concerto in D major for multiple instruments, Op. 5, No. 6

1. Allegro, 2. Aria: Cantabile, 3. Ciaccona, 4. Rondeau: Allegro, 5. Allegro

Vivaldi: Concerto for Oboe, Violin, Strings and Basso Continuo in B-flat major, RV 548 (trumpet transcription in A major)

1. Allegro, 2. Largo, 3. Allegro

Vivaldi: Concerto for Strings in G minor, RV 157

1. Allegro, 2. Largo, 3. Allegro

Vivaldi: Concerto for Violin, Strings and Basso Continuo in D major, RV 230 (trumpet transcription)

1. Maestoso – Allegro, 2. Larghetto, 3. Allegro

Albinoni: Sonata in C major, Op. 2, No. 3

1. Largo, 2. Allegro, 3. Grave, 4. Allegro

Manfredini: Concerto Grosso in G minor, Op. 3, No. 10

1. Adagio, 2. Allegro, 3. Largo, 4. Presto

Torelli: Concerto for Trumpet, Strings and Basso Continuo in D major

1. Allegro, 2. Adagio – Presto – Allegro, 3. Allegro

Gábor Boldoczki plays on B&S trumpets.

The English summary is on page 10.

2

2023. február 24.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

RÉGIZENE FESZTIVÁL TROMBA VENEZIANA

BOLDOCZKI GÁBOR ÉS A WROCŁAW

BAROQUE ORCHESTRA

Művészeti vezető: Jarosław Thiel – cselló

Közreműködik: Zbigniew Pilch – hegedű

Dall’Abaco: D-dúr versenymű több hangszerre, op. 5, No. 6

I. Allegro, II. Aria: Cantabile, III. Ciaccona, IV. Rondeau: Allegro, V. Allegro

Vivaldi: B-dúr versenymű oboára, hegedűre, vonósokra és basso continuóra, RV 548 (trombitaátirat A-dúrban)

I. Allegro, II. Largo, III. Allegro

Vivaldi: g-moll versenymű vonósokra, RV 157

I. Allegro, II. Largo, III. Allegro

Vivaldi: D-dúr versenymű hegedűre, vonósokra és basso continuóra, RV 230 (trombitaátirat)

I. Maestoso – Allegro, II. Larghetto, III. Allegro

Albinoni: C-dúr szonáta, op. 2, No. 3

I. Largo, II. Allegro, III. Grave, IV. Allegro

Manfredini: g-moll concerto grosso, op. 3, No. 10

I. Adagio, II. Allegro, III. Largo, IV. Presto

Torelli: D-dúr versenymű trombitára, vonósokra és basso continuóra

I. Allegro, II. Adagio – Presto – Allegro, III. Allegro

Boldoczki Gábor B&S trombitákon játszik.

3

Boldoczki Gábor és a Wrocław Baroque Orchestra koncertje utazásra hív: olasz barokk versenyművekkel idézi meg a 17–18. századi Itália pezsgő zeneéletét. A Vivaldi és kortársai köré épülő program Boldoczki Gábor kivételes trombitajátékát állítja rivaldafénybe, miközben számtalan lehetőséget tartogat a lengyel barokk együttes zenészeinek is, hogy megmutassák a virtuozitásban vagy épp a lírai kifejezésben, de mindenekelőtt a művek lényegét feltáró historikus játékmódban való jártasságukat.

Az olasz barokk concerto gyökerei a 17. század utolsó évtizedéig nyúlnak vissza, így nekünk is innen kell indulnunk, ha követni akarjuk a műfaj szerteágazó történetét. A formálódó concertók stílusát és felépítését nem kis részben a hangszeres együttesek tagjai között megmutatkozó sokszínűség inspirálta. Akár udvari, akár egyházi szolgálatban állt egy zenekar, a zenészek tehetsége és tudása között jelentős különbségek nyilvánultak meg, a zeneszerzők pedig egyre inkább szükségét érezték annak, hogy műveikkel reflektáljanak ezekre a különbségekre. Miért ne kaphatna díszesebb, összetettebb szólamot az együttes legtehetségesebb tagja, vagy kerülhetne előtérbe a muzsikusok egy kisebb csoportja a nagy együttessel szemben? Sokszor a muzsikálás helyszíne is új megoldásokat hívott életre: ha egy nagyobb tér erőteljesebb hangzást kívánt, annak egy trombitával vagy trombitákkal kiegészült vonóskar hatásosabban tudott megfelelni. A concerto fejlődési lehetőségei és irányai gyakran mutattak városonként, régiónként eltérő mintázatokat. A római gyakorlat például egészen a barokk kor végéig megkülönböztethető maradt az észak-itáliai városokban – Velencében, Milánóban, Bolognában – élő változatoktól. Közös volt azonban bennük a concerto védjegyének is tekinthető vonás: a zenekar különböző részeinek szembenállása. Akár egy, akár több hangszer emelkedett ki a teljes zenekarból, a hangzásbeli kontrasztok kreatív felhasználása a komponisták fontos feladatává vált. Rómában a többnyire két hegedűből és egy csellóból álló „concertino” csoport adta a zenekar magját, ők álltak szemben a nagyobb létszámú „ripieno” vagy „concerto grosso” együttessel. Míg a concertinóban játszó zenészek többnyire hivatásos szolgálatban álltak, a ripieno szólamaiban szabadúszó muzsikusok is helyet kaphattak. Az udvari zeneszerzők jól ismerték a velük együtt szolgáló zenészek képességeit, így bátran bízhattak rájuk virtuózabb szólamokat is. Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy ez a két szerepkör – a zeneszerzőé és a virtuóz zenészé – nem vált el élesen, a zeneszerzők is képzett hangszerjátékosok voltak, és a legkiválóbb hangszeresek is gyakran komponáltak versenyműveket.

A Rómában kifejlődött concerto grosso műfaj első igazán figyelemre méltó darabjait

Arcangelo Corelli (1653–1713) komponálta, aki halála után, 1714-ben megjelent op. 6-os sorozatával nagy hatást gyakorolt nemcsak kortársaira, de a következő generációkra is. A concerto megteremtőjének címéért Corelli mellett Giuseppe Torelli (1658–1709) is versenybe szállhat, aki ugyancsak op. 6-os jelzésű, 1698-ban Augsburgban kiadott sorozatával vált ismertté. Concerti musicali a quattro – ez volt Torelli gyűjteményének címe, arra az észak-itáliai

4

hagyományra utalva, amely szerint a versenyművek alapját a négyszólamú zenekari textúra biztosította. A szólisták a zenekari szólamokból kiemelkedve jutottak szerephez, a gyakorlat újszerűségéről pedig az is tanúskodik, hogy Torellinek ekkor még a kottában külön fel kellett hívnia a figyelmet arra, hogy ahol a zenészek „solo” feliratot látnak, ott csak egyetlen hangszernek szabad játszania.

1700 után egyre gyakoribbá vált a „concerto a 5” típus, amelyben a két hegedű-, egy brácsaés egy csellószólam mellett a szólóhegedű már nemcsak a zenekari anyag díszített, variált változataként, hanem önálló szólamként szerepelt. Tomaso Albinoni (1671–1751) 1700-ban közreadott op. 2-es gyűjteménye (Sinfonie e Concerti a 5) volt az egyik első, amelyben bizonyos darabok már a később általánossá vált háromtételes, gyors-lassú-gyors rendet követték. A gyors tételek felépítésében egyre elterjedtebbé vált az úgynevezett ritornellós forma, amelyet Antonio Vivaldi (1678–1741) versenyművei szilárdítottak meg. A ritornello olyan zenei anyag, amely a teljes együttesen szólal meg, majd refrénként tér vissza újra és újra, megerősítve a tétel tonalitását. A ritornellók között bontakoznak ki az epizódok, melyeket a szólóhangszer játszik finomabb kísérettel. Ezek a szakaszok teremtenek lehetőséget modulációra, a kontrasztáló témákkal és figurációkkal való játékra. Ha az epizódok a változás, az úton levés érzetét keltik, a ritornellókban a megérkezés, a hazatalálás élményét élhetjük át. Vivaldi azonban nemcsak a forma tekintetében alkotott újat. Versenyműveinek új és lebilincselő zenei nyelve, virtuozitása, drámaisága, lírai kifejezőereje és hatásos effektusai mind hozzájárultak egyre növekvő népszerűségéhez. Concertói a műfaj univerzális példáivá váltak, ismertségüket pedig nagyban növelte a kottanyomtatás elterjedése a 18. század eleji Európában. Vivaldi legkeresettebb darabjai között találjuk az 1711-ben Amszterdamban

L’estro armonico, azaz Harmóniai találékonyság címmel megjelent op. 3-as gyűjteményt, majd az 1725-ben kiadott op. 8-as sorozatot (Il cimento dell’armonia e dell’inventione, azaz A harmónia és a találékonyság erőpróbája), melyben A négy évszak versenyművei is szerepeltek. 1710 után egyre inkább a szólóconcerto került a zeneszerzők, a zenészek és a közönség érdeklődésének előterébe, a hegedű mellett ugyanakkor újabb hangszerek – a cselló, az oboa, a fuvola, a fagott és a trombita – is egyre gyakrabban kaptak szólószerepet a születő művekben.

Boldoczki Gábor és a Wrocław Baroque Orchestra koncertjének nyitányaként a veronai születésű Evaristo Felice Dall’Abaco (1675–1742) D-dúr versenyműve szólal meg, amely az olasz gyökerek mellett francia, holland és német hatásokat is mutat. Mindez nem független a szerző életútjától, aki a modenai udvari zenekar hegedűseként kezdte pályáját, majd Brüsszelben és Münchenben is szolgált. A most elhangzó versenyművet is magában foglaló op. 5-ös gyűjteménye 1715-ben jelent meg Amszterdamban. Dall’Abaco hegedűn és csellón is kiválóan játszott, mestere az a Giuseppe Torelli volt, aki a mai hangverseny zárószámának szerzője.

5

Vivaldi concertói elválaszthatatlanok mindattól a tapasztalattól, amit tanárként és zenei vezetőként a velencei Ospedale della Pietà falai között szerzett. Rövid papi pályafutását követően, huszonöt évesen kapott állást az árvaházként működő és színvonalas oktatásáról ismert intézményben, ahol előbb hegedűtanár, majd a zenei együttesek vezetője lett. Aligha született ebben az időszakban olyan versenyműve, amelyet ne játszatott volna el az iskola növendékeivel, akiknek játékát a helyi előkelőségek mellett a Velencébe látogató arisztokraták és olykor uralkodók is elismeréssel hallgatták. Több száz concertójából most három szerepel a műsoron, melyek közül kettő trombitaátiratban hangzik el.

Vivaldi A-dúr versenyművében a trombita az oboától kölcsönzi szólóját, és rögtön az első tételben intenzív párbeszédbe kezd a zenekarból ugyancsak kiemelkedő hegedűvel. Az életteli ritornellók ezúttal is lehetőséget adnak arra, hogy a párbeszédepizódok között a szólisták megpihenjenek és erőt gyűjtsenek. A lassú tételben a hegedű egyenletesen mozgó figurációi felett szól a trombita megindító siciliano dallama, végül a két szólista összjátéka a fináléban teljesedik ki.

Vivaldi vonósokra komponált g-moll concertója a szerző versenyműveinek sorában ahhoz a kisebbséghez tartozik, amely nélkülözi a valódi szólóhegedű-szólamot. Nem nélkülözi azonban a zenekari hangszínek, a textúrák és az ellenpont változatosságát, és azt a drámai hangot, amelynek alapján a darab bizonyos szakaszai akár egy opera nyitányában is megszólalhatnának. A dinamikus nyitótételt szigorú pontozott ritmusokban mozgó Largo követi, majd elsöprő erejű finálét hallunk, mely akár A négy évszak hegedűversenyeinek viharait is eszünkbe juttathatja.

Különleges kihívások elé állítja a szólistát Vivaldi D-dúr versenyműve, mely a már említett op. 3-as gyűjtemény darabjaként vált ismertté. A L’estro armonico sorozatot a zeneszerző az Ospedale della Pietà egy befolyásos támogatójának, a firenzei Medici Ferdinánd hercegnek ajánlotta. Az 1711-es megjelenést követő években az op. 3-as concertók kottáját több tucatszor nyomtatták újra, emellett az egyre sokasodó kalózkiadások is hozzájárultak ahhoz, hogy Vivaldi versenyművei meghódítsák Európát. A gyűjtemény Johann Sebastian Bach érdeklődését is felkeltette, aki egyes darabjaiból csembaló-, illetve orgonaátiratot készített – a 20. század elején ezek az átiratok is szerepet játszottak Vivaldi újrafelfedezésében. A D-dúr concerto első tételében rövid bevezetést követően gördül fel a függöny és veszi kezdetét a ragyogó Allegro. A lassú tétel alapját a vonósok lüktető akkordjai adják, felettük a szólista egyszerű, tiszta dallama szól, a művet pedig a záró Allegro lélegzetelállító virtuozitása, sodró könnyedsége koronázza meg.

Albinoni zeneszerzőként kivételes függetlenségnek örvendett: egy gazdag velencei papírkereskedő legidősebb fiaként olyan jelentős vagyon birtokában volt, amely anélkül biztosította megélhetését, hogy zenészként – akár az egyháznál, akár az udvarnál – munkát kellett volna vállalnia. Életét a zenének akarta szentelni, és így is tett, apja halálával a családi vállalkozás irányításáról is lemondott. Sokáig részesült még a vállalkozás nyereségéből, de egy

6

pereskedés következményeként az üzlet apja régi hitelezőjéhez került, Albinoni pedig 1721-ben végleg elesett innen származó jövedelmétől. Ekkorra azonban már népszerű komponistának számított, aki leginkább zenéjének dallamosságával győzte meg a közönséget. Több mint ötven operát, harminc kantátát, több tucat szonátát és legalább hat concertót írt. Az Albinonira jellemző dallamosság a ma este hallható C-dúr szonátának is sajátja – a lassú tételek nagy ívű frázisait éppúgy áthatja, mint a gyors tételek ellenpontos játékát és lendületes futamait. Francesco Manfredini (1684–1762) Pistoiában született, de több szálon kötődött Bolognához is – négy kiadott gyűjteményéből három itt jelent meg nyomtatásban. Dall’Abacóhoz hasonlóan ő is tanult Torellitől, majd egyházi és világi együttesek kötelékében működött: Bolognában a San Petronio-bazilika zenekarának tagja volt, de szolgált a monacói udvarban is, szülővárosába visszatérve pedig a katedrális zenei vezetője lett. G-moll concerto grossójában egyszerre fedezhetjük fel Corelli hatását és az észak-itáliai hagyományokat.

A Veronai születésű Torelli bolognai működése alatt szerzett magának muzsikusként, tanárként és zeneszerzőként is hírnevet. Itt a már említett San Petronio-bazilika együttesének brácsása, később hegedűse volt, ekkor ismerte meg a kor egyik kiemelkedő trombitaművészét, Giovanni Pellegrino Brandit, aki több művét is inspirálta. Az olasz barokk szerzők közül talán Torelli szentelte a legnagyobb figyelmet a hangszernek: kihasználva a benne rejlő lehetőségeket, sinfoniákat, szonátákat, concertókat komponált vonósokra és trombitára. A hangverseny zárásaként elhangzó D-dúr trombitaversenyt a vonósok fanfárja indítja, majd ugyanezt a fanfárt a trombita is bemutatja, megnyitva ezzel a teret a zenekarral való folyamatos párbeszédnek. Lamentációként szól a lassú tétel, melyben a feszültség és annak oldása finoman olvad egymásba. A nyugalmat hirtelen mintha tűzpárbaj törné meg, egy rövid Presto epizódot hallunk, majd visszatér az Adagio. Az örömteli finálé ereszkedő fanfárral jelzi a concerto és egyúttal a ma esti itáliai zenei utazás végét.

Írta: Belinszky Anna

7

A Liszt- és Bartók–Pásztory-díjas Boldoczki Gábor könynyed artikulációjával, ragyogóan tiszta hangjával, biztos technikájával, koloratúrjátékával és puha legatóival rendszeresen lenyűgözi a nemzetközi zenei szakmát és közönséget. 2004-ben a Salzburgi Ünnepi Játékok történetének első trombitaszólistájaként debütált, és azóta a világ legnevesebb koncerttermeinek visszajáró vendége. Kilenc lemeze jelent meg eddig a Sony Classical gondozásában; Oriental Trumpet Concertos című albuma, melyen többek között Krzysztof Penderecki és Fazıl Say – számára komponált – versenyműve is hallható, 2017-ben a legfontosabb komolyzenei szaklapok nemzetközi szövetsége által jegyzett ICMA-díjat is elnyerte. 2022–2023-ban az évad művésze a Müpában.

Jarosław Thiel a nemzetközi historikus zenei színtér kiemelkedően sokoldalú előadója, akit szólistaként, kamarazenészként és zenei vezetőként, karmesterként is a legrangosabb lengyel és nemzetközi koncertsorozatokon és fesztiválokon hallhat a közönség. Több éven át a Dresdner Barockorchester első csellistája volt, 2006 óta a FestspielOrchester Göttingen tagja. Ugyanettől az évtől kötelezte el magát a Wrocław Baroque Orchestra művészeti vezetőjeként, velük közösen több díjnyertes lemezfelvételt is készített. Mindemellett Poznań zeneakadémiájának professzoraként historikus cselló tanszakot vezet, valamint mesterkurzusok oktatójaként is foglalkozik a jövő zenészeivel.

8

Fotó © Csibi Szilvia, Müpa Fotó © Lukasz Rajchert

A Wrocław Baroque Orchestra Lengyelország historikus hangszereken játszó együtteseinek kimagasló képviselője. A 2006-ban Andrzej Kosendiak által alapított és azóta Jarosław Thiel művészeti vezetésével működő zenekar a Witold Lutosławski Nemzeti Zenei Fórum rezidens együtteseként minden évadban önálló koncertsorozatot rendez, melynek keretein belül a kora barokktól a romantikáig, kamaraművektől nagyobb oratóriumokig mutat be műveket. Előadásaik színvonalát a régizene emblematikus alakjaival való együttműködéseik is bizonyítják: dolgoztak már Philippe Herreweghével, Giovanni Antoninivel, Paul McCreeshsel és a Collegium Vocale Gent együttesével, de szólistaként vendégük volt többek között Vivica Genaux és Julija Lezsnyeva is.

9

Fotó © Lukasz Rajchert

SUMMARY

This concert by Gábor Boldoczki (Müpa Budapest’s Artist of the Year) and the Wrocław Baroque Orchestra invites you on a journey: with Italian Baroque concertos, they evoke the sparkling musical life of 17th- and 18th-century Italy. Their programme, based around Vivaldi and his contemporaries, puts the spotlight on Boldoczki’s charismatic trumpet playing while also providing countless opportunities for the musicians of the Polish Baroque ensemble to show their strengths in the areas of virtuosity and lyrical expression along with, above all, their captivating historical playing style. The beginnings of the Italian Baroque concerto’s journey go back to the last decade of the 17th century, so that is also where we have to start if we wish to follow the wide-ranging history of the genre. The style and structure of the emerging concerto form was inspired in no small measure by the diversity present among the members of the instrumental ensembles. Regardless of whether we imagine a court orchestra or a church one, it cannot be denied that there were significant differences between the musicians in terms of their skills and strengths. Composers, for their part, increasingly felt the need to respond to these differences. Why shouldn’t the most talented member of the ensemble be given a more decorated and complex part, and why not place a smaller group of musicians in the foreground relative to the rest of the orchestra? In many cases, the venues hosting the music also called for new solutions: if a large space lent itself to a more powerful sound, a string orchestra supplemented with a trumpet or trumpets could achieve this more effectively.

No matter whether there are one or more soloists standing out from the orchestra, the works being performed tonight are all built on the contrasts between an orchestra’s different strengths. Composers usually composed the featured parts for soloists whose abilities they knew, so that they could confidently entrust them with challenging tasks. At the same time, we should not forget that these two roles – those of the composer and the virtuoso musician – were not sharply separated, for a long time composers were also trained instrument players, and even the top instrumentalists often composed concertos. This time, Boldoczki and the Wrocław Baroque Orchestra will paint a tableau of the Italian Baroque concerto with works by Antonio Vivaldi, Evaristo Felice Dall’Abaco, Tomaso Albinoni, Francesco Manfredini and Giuseppe Torelli, on which common traditions and the endless possibilities inherent in diversity are all outlined together.

10