Gazdaságpolitika oktatási segédanyag 2013 by Edutus Főiskola

GAZDASÁGPOLITIKA Oktatási segédanyag

Összeállította:

dr. Sárkány Péter

Felhasznált irodalom: − Gazdaságpolitika (Szerk. Veress József). Aula Kiadó, 2003. − Bod Péter Ákos: Gazdaságpolitika. Intézmények, döntések, következmények. Aula Kiadó, 2003. − Interneten megtalálható anyagok, jegyzetek − Intézmények, szervezetek honlapjai

2013.

1. Gazdaságpolitika fogalma, funkciói, eszközei és irányzatai 1.1. Gazdaságpolitika fogalma A gazdaságpolitika fogalmához sokféle jelentés kapcsolódik: − a politikának a gazdaságra való hatása, − a gazdaság működését érintő mindenféle kormányzati tevékenység, − a makrogazdasági döntések (költségvetés alakítása és monetáris politika) összessége. Sok esetben szinonimaként merül fel a makrogazdasági politika, a gazdaságpolitika és a pénzügypolitika fogalma. Azonban ezek eltérnek egymástól. A makrogazdasági politika meghatározott célok és eszközök együttese. Magában foglalja a kormánynak a gazdaság egészére vonatkozó céljait és azt az irányítási és ellenőrzési eszköztárat is, amelyekkel a célokat képes megvalósítani. A makrogazdasági politika célja a közjó érdekében megfogalmazott általános, immanens elképzelések, és mind ilyenek, mindenféle politikával összeegyeztethetők, illetve konkrét politikától függetlenek. A piacgazdaságban a termelés növekedése közép- és hosszabb távon az erőforrások mennyiségétől, ezeknek a műszaki haladás, a képzettség és az innovációk által okozott növekvő hatékonyságától függ. A növekedésben szerepe van még a külső körülményeknek és a kormányzati munka minőségének. Rövidtávon a növekedés üteme ezen többé-kevésbé egyenletesen ható tényezőkhöz képest ingadozó, esetleg átmeneti csökkenés (recesszió) is előfordul. Az ingadozást (fellendülés, csúcs, lassulás, recesszió) konjunktúra ciklusnak nevezik A kilengések mérséklésére irányuló politika az infláció, a foglalkoztatás, a pénzügyi egyensúly és a növekedés olyan összeegyeztetését célozza, amely hatékony és társadalmilag leginkább elfogadható. Makrogazdasági célok: munkanélküliség, infláció, növekedés, külső és belső eladósodás. Mivel ezen öt szempont között vannak, amelyek csak egy másik rovására érvényesíthetők (átváltás van közöttük), ezért e célrendszert mágikus ötszögnek is nevezik. A konjunkturális stabilizációs politikát élesen meg kell különböztetni azoktól a feladatoktól, amelyek egy egyensúlyvesztő vagy tartósan stagnáló gazdaság rendbetételére irányulnak. Ezekben az esetekben szélesebb körű, esetenként radikális „rendcsinálás”, azaz állami kiadáscsökkentés, intézményi változtatások szükségesek. A stabilizációs politika eszközei: a monetáris politika és a költségvetése (fiskális) politika. A fiskális politika (fiscal policy) a gazdaság szereplőinek (aktorainak) magatartására, gazdasági aktivitására a kormányzati kiadások és az adózás irányításán keresztül kíván hatni a kinyilvánított célok elérése érdekében, kulcsszerepe az anticiklikusságban rejlik. Hatására egyegy üzleti cikluson belül mind a túlfűtöttség, mind a depresszió ellensúlyozható. A fiskális politikán alapuló megközelítést az 1980-as években felváltotta a monetáris politika. A monetáris politika (monetary policy) a gazdaság szereplőinek (aktorainak) magatartására, gazdasági aktivitására a pénzkínálat és/vagy a kamatláb szabályozásán keresztül kíván hatni a kinyilvánított célok elérése érdekében. Szerepe a kilencvenes évek közepén megkérdőjeleződött, de új, egyértelmű paradigma még nem kristályosodott ki. A monetáris politika alkalmazásánál alapvető fontosságú, hogy sem a kamatszabályozás, sem a kibocsátott pénz mennyiségének szabályozása nem lehet sikeres a másik tényezőre gyakorolt hatás számbavétele nélkül.

A gazdaságpolitika az állam nézeteit, elhatározásait, rendszeres döntéseit, cselekedeteit jelenti, amelyeket az állam társadalmi-politikai céljainak megvalósítása érdekében a gazdaság befolyásolására alkalmaz. A gazdaságpolitika az állam, illetve a kormány azon döntései, cselekedetei, elhatározásai, amelyeket a nemzetgazdasági célok megvalósítása érdekében az állam, illetve a kormányzat a gazdaság befolyásolására alkalmazott, illetve alkalmazni szándékozik. A gazdaság és a politika egyfajta szimbiózisa. A gazdaságpolitika elsősorban és csaknem kizárólagosan makroszintű közgazdasági kategória, s mint ilyen, az állami szerepvállalást testesíti meg. Ugyanakkor a gazdaságpolitika egyfelől a gazdasági működésének kereteit (jogok, intézmények, korlátok), másfelől a gazdasági folyamatokat szabályozza. Az utóbbi lehet globális (GDP, egyensúly) vagy egyes részekre ható (ún. intervencionista) szabályozás. A makrogazdasági politika és a gazdaságpolitika eltérései: − A gazdaságpolitika nem kizárólag a közgazdasági racionalitásból kiinduló stratégia, nem követi feltétlenül a gazdaság és társadalom immanens céljait, hanem a politikai taktikák által erősen befolyásolt. Kormányzati szintű kategória, mivel egy kollektíva, a kormányzat határozza meg. Gazdaság és politika összefonódása jellemzi, tehát a makrogazdasági politikával ellentétben nemcsak a gazdaságról szól. Egy ország egészére vonatkozó gazdasági jellegű célok és eszközök összességét tartalmazza. A gazdasági és a politikai célszerűség szembe kerülhet egymással. − A politika aktuális preferenciái nem, vagy nem mindig rendelkeznek pénzügyi (monetáris) mércével. − Politikai akciókhoz, cselekedetekhez többségi koalíciók kellenek. A közgazdasági piacon viszont mindenki maga dönt. − A közgazdaságtan a preferenciákat adottnak tekinti, a politikában számolni kell a preferenciák megválasztására irányuló törekvésekkel. A pénzügypolitika a gazdaságpolitika céljaiból származtatható döntési, intézkedési és cselekvési rendszer. Részei: költségvetési-, adó-, pénz-, hitel-, deviza-, vám-, kamat- és árfolyampolitika. A pénzügypolitikának is van cél- és eszközrendszere, de az a gazdaságpolitika eszközeinek része. A pénzügypolitika fő megjelenési formái: a fiskális politika és a monetáris politika. A gazdaságpolitika és a pénzügypolitika kapcsolódása: − tisztán gazdaságpolitikai feladat: társadalmi és jogi keretek biztosítása, verseny fenntartása, − pénzügypolitika dominál: jövedelmek újraelosztása, erőforrások áramoltatása, − mindkét politika súlya egyforma: stabilizációs feladatok. A gazdaságpolitika szintjei: − regionális (területi, térségi, tartományi), − nemzeti és − nemzetközi gazdaságpolitika (egy-egy integrációs forma, pl. Európai Unió gazdaságpolitikája).

1.2. Gazdaságpolitika funkciói A gazdaságpolitika céljairól különböző felfogások vannak. 1.) XVIII. század: Adam Smith1 klasszikus felfogása − társadalom védelme külső támadásokkal szemben, − annak megakadályozása, hogy a társadalom tagjai között igazságtalanságot jelentő, illetve elnyomási viszonyok alakuljanak ki, − olyan kiadások eszközlése, valamint olyan intézmények létrehozása, amelyek a társadalom többségének érdekeit szolgálják (közjavak létrehozása) ez a pont váltja ki a legtöbb vitát. 2.) 1930-as évek: John Maynard Keynes2 − a túltermelések és a nagy gazdasági világválság következtében a feladat az aktív keresletszabályozás. 3.) 1980-as évek: monetaristák − olajárrobbanások, recessziók miatt az állam szerepe megkérdőjeleződik; állami beavatkozás nélkül is elérhető a stabilitás; az állam előre bejelentett, kiszámítható módon cselekedjen – de még jobb, ha kivonul a gazdaságból. 4.) Jóléti állam hívei − a II. világháború után indult, a 70-es években volt csúcspontján, ma a válságáról, fenntarthatatlanságáról, leépüléséről beszélnek, − a piaci hibák miatt szükség van az állam újraelosztó szerepére. 5.) Szociális piacgazdaság hívei − a második világháborút követő időszakban, 1946-47-ben jött létre Németország nyugati felében, − az állam feladata a gazdasági élet kereteinek és szabályainak alakítása azzal a szándékkel, hogy a nagyszervezetek ne teperhessék maguk alá az egyéneket és a kisebb vállalkozásokat. 6.) Napjaink gazdaságpolitikai kulcsproblémái − a gazdasági növekedés, − a foglalkoztatottság minél magasabb szintje, − a valuta értékállóságának biztosítása, − a fizetési mérleg kiegyensúlyozott voltára való törekvés és − a jövedelmi aránytalanságok korlátok között tartása váltak.

Skót klasszikus közgazdász és filozófus (1723 – 1790). Őt tartják a modern közgazdaság-tudomány atyjának. Láthatatlan kéz elmélete: az állam ne avatkozzon be, ha nem muszáj, hanem hagyja, hogy minden gazdasági szereplő a saját érdekeit érvényesítse, mert társadalmi szinten ez a leghatékonyabb. 2

Angol matematikus és közgazdász (1883-1946), a modern makroökonómia megteremtője.

7.) Paul Samuelson3 és William Nordhaus4: a gazdaságpolitika funkciói − a jogi keretek biztosítása, − makroökonómiai stabilizációs politika meghatározása, − az erőforrások elosztásának a gazdaságossági hatékonyság fokozását célzó befolyásolása, − a jövedelemelosztást befolyásoló programok kidolgozása. 8.) 1990-es évektől: a gazdaságpolitika funkciói − a jogi és a társadalmi keretek, intézményi háttér biztosítása; − a verseny fenntartása, amely a modern piacgazdaság kulcseleme, − a jövedelmek újraelosztás (redisztribúció), amelynek kulcskérdései a hatékonyság és méltányosság; − az erőforrások átcsoportosítása (allokáció), amely az externáliák és a közjavak miatt sem biztos, hogy optimális; − stabilizáció, rövidtávon a konjuktúra-szabályzás, hosszútávon pedig a gazdasági növekedés vita az utolsó 3 mértékéről van (az adott ország gazdaságpolitikáját a belső és a külső meghatározottságok befolyásolják). 9.) Joseph Stiglitz5: kormányzati hibák miatt is kell állami beavatkozás A kormányzat gazdasági szerepvállalásának alapja egyrészt a piaci tökéletlenségek csökkentése, másrészt a piacgazdaság negatív jelenségeinek (munkanélküliség, gazdasági ingadozások) visszaszorítása, továbbá a társadalmi folyamatok kedvező irányú befolyásolása, pl. a jövedelemelosztás, esélyek javítása terén. Ugyanakkor a kormányzati döntések is hordoznak magukban tökéletlenségeket. Piaci kudarcok, amelyek indokolják az állami beavatkozást: ahol a piac nem elégséges, ott az államnak közbe kell lépnie. − közjavak kérdése: magánszféra nem akarja előállítani; − monopóliumok + oligopóliumok: erőfölényük piactorzító hatása ellen fel kell lépni; − extern hatások: külső gazdasági hatások ellen az államnak fel kell lépnie; − aszimmetrikus az informáltság: méltánytalanság a gazdasági szereplők viszonyaiban;

Amerikai közgazdász (1915-2009), aki 1970-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. A közgazdaságtant igyekezett mindig matematikai úton megoldani, melyeket az elméleti közgazdaságtan kutatásaiban használt fel. Könyvei folytán széles körűvé vált ez a módszer. 4

Amerikai közgazdász (1941- ), aki Samuelsonnal számos közös könyvet publikált. Közgazdaságtan című könyvüket közel 20 nyelvre fordították le. 5

Amerikai közgazdász (1943-), aki 2001-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. Stiglitz egyik fő kutatási témája az egyenlőtlenség. Egy művében az Egyesült Államok gazdasági válságának fő okát abban látja, hogy a leggazdagabb egy százalék érdekében kormányoznak, miközben az egyenlőtlenséget mutató Gini-index az országban az extrém magas értékhez közelít. A Világbank alelnökeként jó rálátása volt a globalizációs, nemzetközi fejlesztési folyamatokra, ezek hibáit, korrupciós eseteket, rosszul sikerült fejlesztési kezdeményezéseket ír le egy másik művében.

− vannak olyan szituációk, amikor a piaci viszonyok okoznak méltánytalanságot, ezt is meg kell próbálnia orvosolnia az államnak. Kormányzati kudarcok: − Az állami akciók nagyon bonyolultak, a következményei nehezen láthatóak előre. − Korlátozottak a lehetőségei a kormányzatnak arra, hogy a döntései konzekvenciáit ellenőrizze. − A törvényhozók az alkalmazást illetően kevés kontrollal rendelkeznek. (Nem ugyanazok a személyek a jogalkotók, illetve a jogalkalmazók.) − A döntéshozók gyakran úgy érzik, hogy ők egy speciális érdekcsoport érdekeit kell, hogy képviseljék, és megpróbálják ezeket az érdekeket érvényesíteni. Ezzel befolyásolják a kormányzati célokat és eszközöket. 10.) Alapvető gazdaságpolitikai célok − gazdasági stabilitás /közjó/: o infláció – árstabilitás (azért érték, mert pszichológiailag erősíti a bizalmat; számottevő infláció esetén az árverseny hatása gyengül (a tőke menekül); a jövedelem-elosztó politika áttekinthetetlenné válik; torzulnak az adósok és hitelezők pozíciói); o munkanélküliség – foglalkoztatás (azért érték, mert a munkanélküliség erkölcsi és szociális teher); o gazdasági fejlődés (azért érték, mert pszichológiailag erősíti az ország iránti bizalmat a belső és külső szereplők felé); o belső (állami költségvetés) + külső (nemzetközi fizetési mérleg) egyensúly (azért érték, mert inflációs hatású intézkedéseket provokál az egyensúlytalanság; gátolja az optimális allokációk kialakítását; a gazdaság elveszti a bizalmat; gondot okozhat a tartós felesleg); − gazdasági struktúraváltozás elősegítése, − vagyon- és jövedelem-eloszlás befolyásolása. Egy kicsit részletesebben a piaci kudarcokról: 1.) A tökéletes verseny hiánya. 2.) A bizonytalan megtérülésű beruházások (K+F) finanszírozása. 3.) Az információ hiánya (tökéletes versenyhez teljes és ingyenes információ kell). 4.) A közjavak, vegyes javak (a piac nem működőképes tisztán közjavak esetében). Tiszta magánjavak: fennáll a fogyasztásból való kizárás, valamint a fogyasztásban való rivalizálás lehetősége. Tehát nemcsak lehetséges, hanem indokolt is a fogyasztásból való kizárás. Tiszta közjavak: közösségileg fogyasztható kollektív javak. Valamely közjószág adott mennyiségének igénybevétele független az egyén döntésétől, mindenki ugyanazt a mennyiséget fogyasztja, függetlenül attól, hogy tudatában van-e az adott közjószág létezésének. Nincs lehetőség bármely fogyasztó kizárására. Egy adott közjószág fogyasztása során a fogyasztók nem gyakorolnak befolyást egymás fogyasztására. A 6

közjavak hatóköre: nemzetközi (ENSZ), országos (honvédelem), regionális (régió környezeti állapota), helyi (közvilágítás) és csoport-specifikus (nyugdíjas kedvezmények). Vegyes javak: megvan a fogyasztás kizárás lehetősége, ugyanakkor a rendelkezésre álló kapacitás lehetővé teszi az adott jószág ingyenessége esetén megnyilvánuló maximális kereslet kielégítését. Fizetési kötelezettség bevezetése jóléti veszteséget eredményez. A közösségileg előállított magánjavak esetében az allokációs probléma lényege, hogy indokoltsága ellenére nem áll fenn a fogyasztásból való fizetőképességen alapuló kizárás lehetősége. Fizetési kötelezettség bevezetésének hiányában az adott javak esetében felléphetnek torzulások (zsúfoltság, önkéntes lemondás a fogyasztásról, fogyasztás más eszközökkel történő, nem piaci eszközeinek alkalmazása). 5.) A megkülönböztetett javak (pozitív megkülönböztetés esetén egyéni preferenciától függetlenül állít elő javakat; negatív megkülönböztetés esetén létező preferenciák ellenére megtiltja, vagy adózással megdrágítja a javak fogyasztását). Állami szerepvállalás lényege a hiányzó, vagy létező egyéni preferenciák korrekciója közösségi érdekek alapján. Meritórikus javak: pozitív megkülönböztetés esetén az állam lehetővé, esetenként kötelezővé teheti valamely jószág fogyasztását (pl.: védőoltás, iskolalátogatás). Demeritórikus javak: negatív megkülönböztetéssel él. Megtilthatja, vagy megadóztathatja valamely jószág fogyasztását (pl.: alkohol, cigaretta). 6.) Az externáliák (többletköltség, vagy többlethasznosság, amiért elmarad a piaci ellentételezés). Társadalmi szintű ellentételezés az extern hatások ezáltal történő internalizálása, amely részben az állam és az államháztartás feladata. A pozitív vagy negatív hatások költségvetési eszközökkel történő internalizálásnak elméleti és gyakorlati bizonytalansága főként annak köszönhető, hogy nem rendelkezünk egyértelmű módszerekkel sem az extern hatásokat kiváltó gazdasági szereplők kiválasztására, sem pedig az általuk előidézett társadalmi többletköltség, illetve többlethaszon mértkének meghatározására. A kivetett adók, vagy kifizetett költségvetési támogatások alanyainak és mértékének meghatározása jelentős részben politikai döntések függvénye. 7.) A piaci jövedelemelosztás problémái. 8.) A konjunktúra politika szükségessége (konjunktúra ciklusok, gazdasági visszaesések és válságok (tartós) jelenléte).

1.3. Gazdaságpolitika hatásosságát megkérdőjelező közgazdasági nézetek A közgazdaságtan olyan komplex, rendszerezhető szabályokat közvetít a gazdasági és társadalmi szereplőknek, amelynek középpontjában a piaci koordináció áll. A piaci hibák állami, kormányzati beavatkozások indukálnak. Bele kell nyugodni, hogy minden tekintetben jó megoldás, hibátlan működés nincs. Meg kell találni az ésszerű kompromisszumokat, miszerint biztosítható a gazdasági hatékonyság és a társadalmi szereplők viszonylagos megelégedettsége.

1.) Alternatív közgazdaságtan: Azért tekinti az egész gazdaságpolitikát haszontalannak, mert az egész hagyományos közgazdaságtant támadja, mivel szerintük az nem használható semmire, mert azok az elvek, amelyeket a hagyományos közgazdaságtan elfogad, a valóságban nem érvényesülnek. Hagyományos elvek: a fogyasztók mindig racionálisan döntenek; a fogyasztók mindig a legnagyobb hasznosságot akarják elérni; minden gazdasági szereplő haszonmaximalizálásra törekszik. Az alternatívok szerint semmi sem úgy működik a gazdaságban, ahogy azt a hagyományos makroökonómia megfogalmazza, a gazdasági tevékenység célja ugyanis az emberi jólét növelése, nem pedig a gazdaság növekedése. Az alternatív közgazdaságtan képviselői szerint a pénz kiírtja a humán értékeket és a természeti értékeket. A hagyományos közgazdaságtan szerintük összekeveri a célt és az eszközt, összekeveri a jólétet és a növekedést, nem a növekedésre kellene koncentrálni, hanem a jólétet kellene megteremteni. Az alternatív közgazdaságtan sem tudott jobbat kitalálni, nincs elméleti rendszere. Szerintük a gazdasági fejlődés kritériumait kellene meghatározni. Véleményük szerint a gazdasági fejlődés kritériumai: − az emberi szükségletek növekvő mértékű kielégítése; − a munkaalkalmak egyenlő elosztása; − nagyobb gazdasági függetlenség biztosítása helyi, területi és regionális szinten; − a természeti környezet helyreállítása. 2.) Racionális várakozások iskolája: Gazdaságpolitika hatástalanságát hirdetik. A rugalmas ár, bér és racionális várakozások világában az előre látott kormányzati döntések nem gyakorolnak hatást a kibocsátásra (hatástalanok), ha pedig váratlanok, akkor nagy valószínűséggel destabilizáló hatást váltanak ki anélkül, hogy csillapítanák a konjuktúraciklusok kilengéseit. Várakozás: a gazdaságra lehet hatni a keresleti és a kínálati oldalról. Amikor mindkét oldalon hatnak, az a várakozás. Például: az emberek inflációra számítanak – emiatt a pénz forgási sebessége nő – a kereslet nő – túlkereslet alakul ki a kínálathoz képest – az árak nőnek – tényleg infláció lesz, a várakozások beteljesülnek. Várakozások fajtái: Statikus várakozás: a szereplők nem veszik észre, hogy a beavatkozásnak milyen következményei lesznek. Adaptív várakozás: a gazdasági szereplőknek van egy tanulási folyamatuk. Megtanulják, hogy milyen gazdasági intézkedésnek mi a hatása. Ehhez megpróbálnak valamilyen módon igazodni, ennek megint lesz egy következménye: újabb igazodás. Több szakaszon keresztül tartó tanulási folyamatról kell beszélni. Racionális várakozás: a gazdaság szereplői tisztában vannak azzal, hogy a kormányzati beavatkozásoknak milyen hatása lesz. Ugyanabban a pillanatban lép a kormányzat és a gazdasági szereplők. Emiatt hatástalanná válik a kormányzati intézkedés. Akkor lehet hatásos, ha a kormányzat meglepetésszerűen lép: pl. Bokros-csomag. Ugyanakkor a váratlan lépésnek destabilizáló hatása lehet.

3.) George Stigler6: A gazdaságpolitikára szükség van, de csak kellő megalapozottsággal és a keretek pontos kijelölésével szabad hozzáfogni a gazdaságpolitikai tevékenységhez (a piacnak csak két alternatívája van: állam és imádság). Nincs még kidolgozva az állam feladatvállalásainak általános közgazdasági elmélete. Emiatt a gazdaságpolitika hatása mértékletes. A hagyományos ökonómiai logikát a politikai szférára is ki kell terjeszteni. 4.) Monetaristák – Milton Friedman7: Az állami gazdaságpolitikára szűk körben van szükség és ott nagyon szigorú korlátokat kell érvényesíteni. A kormányzati kiadások valamennyi tételét költség-haszon-elemzéssel kell megállapítani és e mértéktől nem szabad eltérni az üzleti tevékenység ciklussága esetén sem. Meg kell határozni, hogy a pénzkínálat évről-évre hány %-kal bővül, és nem kell figyelembe venni a ciklikusságot. Szigorú korlátokat kell szabni, csak a pénzkínálat szabályozásával kell beavatkozni a gazdaság működésébe. A kormányzati kiadások adott szintjéhez kell hozzáigazítani az adóhányadot, amit ezután rögzíteni kell. Ha infláció van, az mindig a kormányzat bűne. 5.) Kenneth Arrow8: Lehetetlenségi tétele szerint nem lehet felállítani olyan jóléti függvényt, amely a társadalom minden egyes tagjának preferenciáit tükrözné, és emellett konzisztens döntést eredményezne. Elérhető ugyan valamilyen végeredmény, de csak akkor, ha a társadalom előtt álló választási lehetőségeket alternatívák (vagylagos döntések) sorozatára egyszerűsítik, ám a kimenet függ a kérdések feltételének sorrendjétől. Egyértelmű döntés csak akkor hozható, ha egyetlen szereplő (diktátor) kezébe teszik le a döntéshozatalt.

1.4. Gazdaságpolitikai ideológiák és irányzatok A gazdaságpolitikai döntéseket befolyásolják: − a társadalomra és a gazdaságra vonatkozó tudományos és ténybeli ismeretek, − az egyéni és csoportérdekek, − a gazdasági világnézetek. A gazdaságpolitika hasznosítja a közgazdaságtani ismereteket, amelyek különösen a kormányzati tevékenység hatókörével és a döntések következményeivel foglalkoznak; másfelől építhet a normatív (jóléti) közgazdaságtanra, amely a gazdaságpolitikai tanácsadásra, a gazdaságpolitikák közgazdasági értéklelésére vállalkozik. 6

Amerikai közgazdász (1911-1991), aki 1982-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. A közösségi döntések elméleti iskola egyik vezéralakja, aki szerint az érdekcsoportok és más politikai résztvevők a kormányzati törvények és rendeletek alakítására a szabályozási és kényszerítő erőket olyan módon használják, hogy számukra előnyös legyen. 7

Magyar származású amerikai közgazdász (1912-2006), aki 1976-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott. Friedman a Chicago-i monetarista elméleti irányzat (a „monetarista ellenforradalom”) vezetője, a Keynes-i közgazdaságtan „támadója”. 8

Amerikai közgazdász (1921-), aki 1972-ben (51 évesen, legfiatalabbként) közgazdasági Nobel-díjat kapott. Neoklasszikus közgazdász, aki a társadalmi választás elméletéhez is jelentősen hozzájárult.

A gazdaságpolitika alapkérdése a kormányzat (állam) és a piac viszonyának, hatókörének kialakítása. Ebben a tudomány mellett az ideológiák is szerepet játszanak, amelyek a piacgazdasági kereteken belül konzervatív, liberális és szocialista irányultságúak lehetnek. A gazdaságpolitika körüli vitáknak számos forrása van. A fontosabbak: hiányos helyzetismeret, a következmények eltérő értékelése, a döntéshozók eltérő társadalmi értékítéletei, az érdekcsoportok torzító befolyása. Az állam gazdasági szerepe egyrészt a szabályozás intenzitásán és az intézmények minőségén, másrészt az államháztartás kiterjedtségén mérhető. A világgazdasági környezet (piac, multinacionális vállalatok valamint nemzetközi intézmények és egyezmények) a nemzeti gazdaságpolitikára erősödő befolyást gyakorol. A gazdasági integrációkban a tagországok nemzeti szuverenitásuk egy részéről (pl. külgazdasági politika, esetleg a pénzrendszer) formálisan is lemondanak. Nem mindegy, milyen ideológiájú kormányzat állítja össze és valósítja meg a kormányzati programot. Minél szűkebb egy gazdaságpolitika mozgástere, annál inkább elhalványulnak az ideológiai háttér által determinált különbségek. A megválasztott kormányok a globalizáció erőterében egyre nagyobb gazdaságpolitikai determinációval találják magukat szemben; a magatartás formái egyre inkább érvényüket vesztik. 1. táblázat: A gazdaságpolitikai célok súlyozása ideológiai szempontból Célok és ideológiák

szocialista

konzervatív

liberális

domináns

jelentős

másodrangú

jelentős

domináns

elutasított

domináns

jelentős

másodrangú

Árszínvonal stabilitása

másodrangú

domináns

Fizetési mérleg egyensúlya Az esélyek legyeAz elosztás nek egyenlők szempontjai „Egyenlősdi”

másodrangú

jelentős

domináns

másodlagos

domináns

másodlagos

elutasított

Növekedés A döntések tele- Individuális pítésének szintje Kollektív Teljes foglalkoztatottság

2. táblázat: A két legfontosabb gazdaságpolitikai irányzat összehasonlítása ISMÉRV Gazdaság természetes állapota (gazdaság teljesítménye) Az állam (kormány) gazdasági szerepe Magángazdaság, automatizmusok

Bér, foglalkoztatottság

Kamatpolitika

Árfolyam-politika

Monetarista gazdaságpolitika

Keynesista gazdaságpolitika

a termelési lehetőségek felső erre nincs garancia határához igazodik nincs az államnak aktív gazdasági szerepe a stabil magángazdaság és a gazdaság önműködő automatizmusai a teljes foglalkoztatottság felé visznek munkanélküliség esetén a bérek hajlamosak esni, a munka viszonylagos olcsósága újra a teljes foglalkoztatottsághoz vezet elutasítja az aktív állami kamatpolitikát és a beavatkozást az árfolyamokba; a reálkamatláb a fontos, nem a nominális az árfolyam alakulásába nem kell beavatkozni, engedni kell az árfolyam-ingadozást

A gazdaságpolitika erős- A gazdaság dinamizálásában sége, gyengesége gyenge.

az államnak aktív gazdasági szerepe van létrejöhet a teljes foglalkoztatottság, de nem szükségszerűen a bérek lefele merevek – állami beavatkozás kell a teljes foglalkoztatottság eléréséhez aktív kamatpolitika, de nem aktív árfolyam-politika

az állam aktív szerepe nem terjedhet ki az árfolyampolitikára; szilárd árfolyamot kell biztosítani. Konjuktúrális válságkezelésben kiváló, de érzéketlen a makrogazdasági indikátorok mozgásával kapcsolatban.

Keynes-i cikluskezelés: 1. a piac és verseny nem vezet szükségszerűen a kapacitások kihasználásához; 2. bérek nem reagálnak rugalmasan a munkaerő-keresletre, „ragadósak”; 3. rövid távon az árak is ragadósak; 4. a kamat, a pénz árának alakulása nem garantálja, hogy a megtakarítást a befektetők befektetik; 5. pénzmennyiség jegybanki szabályozása inkább a pénzmennyiség szűkítésére alkalmas. Keynes javaslata: − recesszió idején az állam növelje kiadásait, − konjunkturális csúcs idején az adótöbbletet ne fordítsa kiadásra, hanem használja fel a válság idején felvett hitelek törlesztésére, − az árfolyam legyen stabil és kötött. Monetarista iskola cikluskezelése: Fő gondolat: a jegybank egyenletesen növelje a pénzmennyiséget, mértéke legyen a nominális GDP várható növekedésével egyező.

Pénzmennyiség szabályozása: 1. nyíltpiaci műveletek (államkötvények), 2. tartalékolási előírások (bankok), 3. leszámítolási kamatláb bankoknak hitel és betét), 4. (bankoknak nyújtandó hitelek limitálása). Mindkét irányzat a gazdaság keresleti oldalára összpontosít. A kínálatorientált gazdaságpolitika a beruházások ösztönzését helyezi előtérbe, és úgy véli, a vállalkozások dinamizmusát kell erősíteni az állam visszavonulása útján. Képes a gazdaság dinamizálására, amikor a keresletösztönző és monetarista válságkezelés kudarcot vallott. Alappillérei: −

a megtakarításokat ösztönző adócsökkentések,

− a beruházásokat ösztönző adókedvezmények nyújtása, − az intenzív piaci dereguláció, − a jóléti funkciók korlátozása, − szubvenciók (támogatások) leépítése, − privatizáció, − munkaerőpiac rugalmasságának növelése, − foglalkoztatás növelését szem előtt tartó bér- és jövedelempolitika, − állami és társadalombiztosítási költségvetés konszolidációja. Gazdaságpolitikai irányzatok: 1.) Jóléti állam: A jóléti állam felfogásának kulcspontja, hogy az állam, vállalt gazdasági szerepének betöltése során hozzájárul a jólét növeléséhez. Itt az állami szerepvállalás markánsan a kormányzati gazdaságpolitikában jelenik meg. A gazdaságpolitika funkciói közül a redisztribúciós és az allokációs funkciók tartalma és szerepe jelentős. Mindezt a piaci kudarcok léte okozza. A kormányzat és a vállalkozások partneri kapcsolatra törekednek. A kormány pozitív szerepet játszik a társadalmi jólét ösztönzésében. Általánosnak tekinthető az ingyenes oktatás, az államilag szervezett egészségügyi ellátás és lakástámogatás, az idősek, kiskorúaknak, rokkantaknak jelentős szociális ellátása, a betegeknek és munkanélkülieknek a pénzbeli támogatás. Mindezek mellett a kormányzat jelentősen befolyásolja a vállalkozások viszonyait, a felhalmozás arányát, a gazdaság konjunktúra-mozgását, a fogyasztás szerkezetét. A piacszabályozás ott működik hatékonyan, ahol a vállalkozó állam a gazdasági szereplők profitérdekeltségének figyelembevételével alakítja a gazdasági és a pénzügyi szabályozás kereteit. Jellemző példa: a 60-as, 70-es években SVÉDORSZÁG. Típusai: − Liberális (pl. USA, Nagy-Britannia, Kanada, Ausztrália). Rászorultságon alapuló segélyezés, szerény színvonalú univerzális ellátás, szerény mértékű társadalombiztosítás

és domináns magánbiztosítás jellemzi. Kialakul a társadalom piactól függő többsége, és az államtól függő kisebbség. − Konzervatív és erősen korporativista9, „kereszténydemokrata” (pl. Németország, Ausztria, Franciaország, Olaszország). A szociális jogok osztályhoz és státuszhoz kapcsolódnak. A magánbiztosítások szerepe relatíve kicsi. Az állami programok foglalkoztatási csoportok szerint elkülönülhetnek, különösen a közalkalmazottak élveznek privilegizált helyzetet. − Szociáldemokrata, skandináv típusú (pl. Svédország). 3. táblázat: A jóléti államok típusaira jellemző jegyek Megnevezés Szociális jogok Jövedelem-fenntartás Magánbiztosítás Jóléti intézmények szerepe Természetbeni szolgáltatások és teljes foglalkoztatottság iránti elkötelezettség Adminisztráció Újraelosztás Szegénység Társadalmi jelleg

Liberális rászorultság segélyezés nagy

Konzervatív osztály és státusz társadalombiztosítás kicsi

Szociáldemokrata alanyi, állampolgári alapjövedelmek kicsi

piackorrigáló

státuskonzerváló

egyenlősítő

kicsi

korlátozott

nagyfokú

helyi és központi, állam és piac keveréke kicsi nagy társadalom kettészakadása

korporatív önkormányzatiság közepes közepes

nagy kicsi

család és egyház

középosztályos

állami

Politikai és gazdasági rendszert jelöl, melyben az egyes politikai érdekcsoportok (korporációk) egymással szemben nem ellenségesen állnak, nem sztrájkokkal és osztályharccal terhes viszonyban vannak, hanem a munkabért és a munkafeltételeket békés egyetértésben rendezik. Maga a korporáció szó a latin corporatio (jelentése testület) szóból származik.

2.) Neoliberalizmus: A gazdasági tevékenység összehangolására legmegfelelőbb eszközként a piacot és a versenyt tekinti. Az állam szerepét rendkívül korlátozza, csak olyan kormányzati tevékenységet tart legitimnek, amelyet a piac nem tud ellátni. Lényegi elvei: az egyéni függetlenség (Self made man) és a paternalizmus elutasítása Központjában a vállalkozók és a beruházások állnak. Kínálati gazdaságtan elvén alapul: minimális állami beavatkozás (szorítkozzon csak a feltétlenül szükséges mértékre) mellett a vállalkozások képesek nemcsak a termelésről, beruházásokról és az innovációról, hanem a szükséges kereslet megteremtéséről is gondoskodni. A társadalmi szolidaritás alapja az egyéni rászorultság. Például: ANGLIA és USA, a 80-as években. A reagani és thatcheri politika középpontjában az adócsökkentés; az állami kiadások (jóléti kiadások visszafogása miatti) csökkentése; a mérsékelt és konstans pénzkibocsátás (tehát a monetáris politika hangsúlyozása); valamint a dereguláció és a privatizáció állt. Az úgynevezett Washingtoni konszenzus a neoliberalizmus eszenciája. E szabály-együttes – John Williamson10 által 1990-ben megfogalmazott – tíz pontja azt írja elő, hogy milyen feltételek között kell működnie egy gazdaságnak ahhoz, hogy a nemzetközi pénzügyi gazdaságba minél jobban beilleszkedhessék, és számíthasson a nemzetközi gazdasági intézmények hiteleire. 1. Fiskális fegyelem: a költségvetés elsődleges egyenlegének egy százalékosnál nagyobb

többletet kell mutatnia, és az ún. operacionális deficit nem lehet több mint 2 %. 2. Meg kell változtatni a közkiadások prioritását (ez valójában a költségvetés szűkítését

jelenti). 3. Adóreform: szélesíteni kell az adózási bázist, el kell törölni a kedvezményeket, csök-

kenteni kell a legmagasabb adókulcsokat. 4. Liberalizálni kell a pénzügyeket (törekedni kell arra, hogy a piacon alakuljanak ki a

kamatlábak). 5. Legyen egységes, exportösztönző valutaárfolyam, biztonságos árfolyam-politika. 6. Liberalizálni kell a külkereskedelmet. 7. Liberalizálni kell a külföldi működő tőke belépését. 8. Magánosítás: az állami vállalatokat privatizálni kell. 9. Teljes dereguláció a gazdaság minden területén. (Az állam szerepvállalásának csök-

kentése a piaci hatások térnyerése javára.) 10. A magántulajdon biztonsága (a tulajdonhoz kapcsolódó jogokat jól és gyorsan mű-

ködtető jogrend). 3.) Szociális piacgazdaság: A szociális piacgazdaság elméleti előkészítője az 1930-40-es években az ordoliberalizmus. Az erőforrás-allokáció leghatékonyabb módja a piaci koordináció. Az állam szerepét a piac intézményi keretfeltételeinek megteremtésére és stabilitásuk biztosítására, valamint a piaci mechanizmusok működése során fellépő negatív hatások semlegesítésére kívánták korlátozni. Ezek mögött az a szándék állt, hogy a nagyszervezetek ne teperhessék maguk alá az egyéneket és a kisebb vállalkozásokat. A gazdasági hatalom koncentrálódása elleni fellépés az erős 10

Angol közgazdász (1937- ), aki a tőke-liberalizáció és a bipoláris árfolyam egyik kritikusa.

piaci verseny és a szociális gazdálkodás. Nem tartották szükségesnek a rászorultságtól független szociális juttatások rendszerét. Lényege: alapjában véve liberális rendszer, de kiegészítve szociális biztosítékokkal. A neoliberális irányzattól való különbség: erősebb társadalmi meghatározottság és a gazdasági verseny pragmatikusabb kezelése. A jóléti államtól való különbség: piachoz való pozitív hozzáállás és szociális téren a szubszidiaritás elve. A tradicionális szocialista felfogástól az eltérés: államosításellenes, és a szociálpolitika csak kiegészítő elem. A szociális piacgazdaság legfontosabb elvei: − alkotmányos elvek (pl.: a teljesítmények tisztességes és szabad versenye, a vállalatok közötti verseny fenntartása és erősítése, stabil, a piacnak megfelelő árak és a pénz értékállósága, magántulajdon preferálása, gazdaságpolitika stabilitása és kontinuitása); − szabályozási elvek (pl.: a monopóliumok elleni küzdelem, a pénzügyi politika központi felügyeletét a valuta látja el, a piacon kialakult jövedelemarányok korrekciója és redisztribúciója); − állam magatartásának elvei (pl.: a tervgazdaság elutasítása miatt érdekcsoportok befolyásának korlátozása, és a rendszerszabályozás prioritása). Jellemző példa: a II. világháború utáni Németország (NSZK). 4. táblázat: Összefoglaló táblázat a gazdaságpolitikai irányzatokról Jóléti állam Verseny

szükséges rossz

teljes foglalkoztatottGazdaságpolitikai ság, költségvetési eszcélok közökkel (is) univerzális (mindenkire Szociális háló kiterjedő), a szelektivitás másodlagos különböző egyenlőtlenségek enyhítése érdekéÁllam szerepe ben redisztribúció és allokáció

Neoliberalizmus

Szociális piacgazdaság

abszolutizálja

igenli

piac szerepének minimalizálása

pénz értékállandóságának biztosítása

csak rászorulósági alapon, olykor kegyként

szelektív, a rászorult maga is tegyen a jobb helyzetért

maradjon kívül a gazdasági folyamatokon, legyen minimális

krízis, piaci csőd esetén átmenetileg redisztribúció és allokáció

1.5. Gazdaságpolitikai célok és eszközök A gazdaságpolitikában leggyakrabban használt célok: − gazdasági növekedés, − munkanélküliség szintje, − infláció szintje, − költségvetés egyensúlya, − külkereskedelmi mérleg és/vagy fizetési mérleg egyensúlya,

− államadósság szintje. Az alapvető makrováltozók segítségével különféle indexek szerkeszthetők: 1. Mizéria-index: inflációs ráta + munkanélküliségi ráta. (A gazdaságpolitika feladata mindkét tényező csökkentése.) 2. Népszerűtlenségi index: inflációs ráta – 3 * reál GDP növekedési ráta. (1 százalékpontnyi GDP-növekedést 3 százalékpontnyi inflációnövekedés kompenzál.) 3. Stabilizációs index: reál GDP növekedési ráta + inflációs ráta. (Kiegyensúlyozott, kilengésektől mentes GDP-növekedés a jó.) 4. Egyensúlytalansági index: költségvetési deficit %-os aránya a GDP-hez + 2 * folyó fizetési mérleg deficit %-os aránya a GDP-hez. A gazdaságpolitikai célok nem függetlenek egymástól. A fontosabb kapcsolatok az alábbiak: − Általában a gazdasági növekedés üteme és a munkanélküliségi ráta között negatív kapcsolat van (magasabb gazdasági növekedés kisebb munkanélküliséggel párosul). − A költségvetési deficit változása és az infláció változása között pozitív kapcsolat tapasztalható (a deficit növekedése emeli az inflációt). − Összefüggés van a gazdasági növekedés és a külkereskedelmi egyenleg között (a termelés importigényessége és exportaránya, illetve ezek viszonya a meghatározó). − Az infláció és a munkanélküliségi arány szorosan összefügg (a kapcsolat köztük negatív, lásd Phillips-görbe). A gazdaságpolitikai célok alapján különböző típusú politikák különböztethetők meg: − Növekedésorientált politika (ahol az elsődleges cél a gazdaság növekedési ütemének emelése. − Anticiklikus politika (a gazdaság ingadozásainak csökkentése érdekében). − Antiinflációs politika (a magas infláció „lenyomására”, az infláció elleni küzdelem érdekében). − Stabilizációs politika (a gazdasági helyzet romlásának megállítása, vagy a gazdasági fordulat megvalósítása érdekében). − Válságkezelő politika (ha súlyos helyzetben van a gazdaság). Gazdaságpolitikai elméletek a problémákhoz való közelítés stílusa szerint: − A leíró gazdaságpolitikai (pozitív gazdaságpolitikai) elmélet leírja a gazdaság szereplőit, intézményeket, szól ezek cselekedeteiről, összefoglalja eredményeiket, lehetőségeiket, valamint megmagyarázza a döntéseket és azok következményeit. − A normatív gazdaságpolitikai elmélet a gazdaságvezetés számára szolgáló tanácsadás a mi van? kérdésen túl a mi legyen? kérdéshez is ad muníciót. Gazdaságpolitika a szabályozási szempont szerint: − A rendszerszabályozás az alapértékek, gazdasági célok megvalósítását elősegítő döntési, motivációs és információs intézmények létrehozását, ható- és hatáskörének kijelölését jelenti. − A folyamatszabályozási politika azokat a szabályozási módokat és döntési lehetőségeket fogalmazza meg, amelyek az adott rendszeren belül meghatározzák a gazdasági

folyamatok céljait és elősegítik azok megvalósítását. A folyamatszabályozási politikához elsősorban mennyiségi jellegű döntések kapcsolódnak. Az állam gazdaságpolitikai eszközei: Makrogazdasági költségvetési politika monetáris politika árfolyam-politika

Mikrogazdasági eszközök versenypolitika iparpolitika kereskedelempolitika foglalkoztatási politika struktúrapolitika regionális politika

Társadalompolitikai oktatáspolitika lakáspolitika egészségügy- és nyugdíj politika szociálpolitika

Az állam gazdaságpolitikai eszköztára jellegük és hatásuk szerint lehet: − makrogazdasági (amelyek a gazdasági aktivitás szintjét szabályozzák), − mikrogazdasági (amelyek elsősorban a termelési tényezők és az erőforrások szektorok és piaci szereplők, valamint piacok közötti allokálását befolyásolják), − társadalompolitika (amelyek a társadalomra hatnak). Az egyes csoportoknál megfigyelhető tendenciák: − makrogazdasági eszközöknél: szűkölés; − mikrogazdasági eszközöknél: csonkulás, összemosódás; − társadalompolitikai eszközöknél: negligálás. Gazdaságpolitikai eszközök alkalmazásának módjai: − diszkrécionáriusan – eseti szabad belátás szerint, − szabályokhoz kötötten, − automatikus hatásra építve, − kvalitatív vagy kvantitatív (-tól –ig határokkal, ill. feltételekhez kötve). Az egyes eszközök/eszközcsoportok kölcsönösen hatnak egymásra. A jól választott eszközöknek szinergikus hatása van, a rosszul választottak gyengítik egymás hatásait, illetve korlátozhatják más cél(ok) megvalósítását.

2. A gazdaságpolitika szereplői és érdekviszonyai A gazdaságpolitika sokszereplős térben játszódik. A főszereplők a közjogi hatalommal bíró kormányzati fórumok (országgyűlés, kormány, független jegybank), de a döntésekre jelentős befolyással lehetnek a polgári jog szerint működő szervezetek, és hat a külföld is. Az egyes szereplők formális és informális hatalommal bírnak. Gazdaságpolitikát csak olyan szervezet folytathat, amelynek módja van elhatározásait eszközökkel, intézkedésekkel alátámasztani. Akkor jó, ha figyelembe veszi a gazdaság törvényszerűségeit. A demokratikus rendszerek politikája alkalmazkodó, így a gazdaságpolitika olyan folyamat is, amelyben jól körülhatárolható szereplők rendszeresen hatással vannak a kormányzati döntésekre. 17

A gazdaságpolitika szereplője je (aktora): ( : a gazdaság minden olyan alanya, aki, vagy amely a megvalósítandó célok és a gazdaságpolitikai eszközök közötti választásra vagy működtetésére m befolyást gyakorol, vagy megkísérli a befolyás gyakorlását. gyakorlás 1. ábra: A gazdaságpolitika azdaságpolitika szereplői szerepl

Aktorok Közvetlen (elsődleges) Belföldi Állam

Központi Bank

Közvetett (másodlagos) Külföldi

Nemzetek feletti

Nemzetközi

Szövetségek Pártok

Tényleges szövetségek

Tanácsadók Lobbyk

Intézmények

Testületek, csoportok

Aktorok két nagy csoportja: − Elsődleges, dleges, vagy közvetlen aktorok: aktorok: tevékenységük alkotmányos felhatalmazáson alaal pul (ide tartoznak a belföldi intézmények és a nemzetközi, vagy nemzetek feletti ini tézmények, amelyeknek a belföldi intézmények intézmények átengedték jogaik egy részét). részét o Belföldiek: állam (parlament, parlament, kormány, közigazgatási szervek) és jegybank. o Külföldiek:: nemzetek feletti intézmények, nemzetközi intézmények és nemzetközi szerződések. − Másodlagos aktorok:: olyanok, akik törekednek arra, hogy az elsődleges ődleges aktorokra beb folyást gyakoroljanak,, bár nincs törvényes felhatalmazásuk. o Szövetségek: pártok, tényleges szövetségek (közjogi és magánjogi jellegűek), jelleg lobbyk. o Tanácsadók:: tanácsadó intézmények, szakértői szakért i testületek, tanácsok, csoportok. Az egyes szereplők jellemzői: ői: − Parlament:: Törvényhozó és alkotmányozó szerv. Megszabja a jogi és szervezeti kereker teket, amelyeken belül a gazdaságpolitika mozoghat, illetve ellenőrző ellen ellenő szerepe van. Gondoskodik a választói akaratnak és a gazdaságpolitikai törekvéseknek törekvéseknek az összhangösszhan járól. − Kormány:: Végrehajtó hatalom csúcsa. Miniszterelnökbőll és miniszterekből miniszterekb álló testület, amely tevékenységét evékenységét köteles a törvényeknek és az alkotmánynak megfelelően megfelel végezni. Egyszerre döntéshozó és egyszerre végrehajtó hatalom. Kezdeményezi Kezde a törvényeket. A parlament nem utasíthatja a kormányt. Tevékenységét, pozícióját meghatámeghat rozza, hogy maga mögött tudhat egy intézményrendszert, széleskörű széleskör informáltságot és egy szakértőii gárdát. A kormány delegálhatja jogait különböző különböző bizottságoknak, bizottságoknak a kabinetnek és a kormánybiztosoknak. Kormányzati szerepvállalás fő f területei: egyrészt a gazdasági rendszer szabályozása, másrészt a gazdasági folyamatok befolyásolása (gazdaság globális folyamataira vagy a gazdaság egyes részeinek, inek, szerkezeti alakulásának alakulásának befolyásolására).

Törvényes felhatalmazás alapján módosíthatja a piac keresleti és kínálati viszonyait. Indítéka a közjó szolgálata, a társadalmi béke fenntartása és a piaci folyamatok korrekciója. A kormányzati beavatkozást, annak mértékét, jellegét erőteljesen befolyásolja a kormány mögött álló társadalmi erőket, pártokat jellemző értékrend. Intézkedése bekövetkezhet társadalmi érdekegyeztetést követően vagy önállóan. A döntés nyugodhat közgazdasági modellen és szociológiai, politológiai hatástanulmányokon, de a tényleges intézkedés meghozatala a politikai (hatalmi) erőviszonyoktól, a döntéshozók stílusától, taktikai megfontolásoktól is függ. − Közigazgatás vagy központi bürokrácia: erősen tagolt intézményrendszer. Különböző minisztériumokból és köztestületekből áll, és ezek a kormánynak alárendelten dolgoznak. Feladatai: jogszabályi tervezetek előkészítése, kidolgozása és végrehajtatása. A közigazgatás ágazati, termékelvi és funkcionális jelleggel tagolt. − Jegybank: A pénz és hitelpolitika fő működtetője. A jegybanki törvény határozza meg a működtetés kereteit. Tartalmazza a jegybank által követendő célokat, az alkalmazható eszközöket, illetve azt, hogy milyen viszony van a kormányzat és a jegybank között. Elsődleges feladata az árszínvonal stabilitásának elősegítése, amelynek főbb eszközei: kamatpolitika, kötelező jegybanki tartalék, nyílt piaci műveletek, devizapiaci intervenció. Jegybank törvény: az EU-val összhangban bele kellett venni, hogy nem finanszírozhatja közvetlenül az állami költségvetést. − Külföldi szereplők: Az egyes országok, akik ezekhez tartoznak vagy csatlakoznak, a szuverenitásuk egy részéről lemondanak, bizonyos jogaikat átadva. Az intézmények ajánlásokat tesznek a nemzeti gazdaságpolitika céljaira és eszközeire. o Nemzetek feletti intézmények: pl. EU. o Nemzetközi szervezetek (intézmények): pl. IMF. o Nemzetközi szerződések: Két- és többoldalú szerződések. A kétoldalú szerződések főbb elvei: viszonosság, legnagyobb kedvezmény, nemzeti elbánás. − Szövetségek: Megpróbálják a különböző egyéni törekvéseket és érdekeket homogén csoportokba gyűjteni, megpróbálnak hasonló érdekeltségű embereket összefogni, és megpróbálják ezek érdekeit koncepciókba foglalni, illetve programokba foglalni ezeket az elképzeléseket. Mert csak a jól megszervezett programok alkalmasak arra, hogy követőeket gyűjthessenek maguk mellé. Lehetnek: o politikai pártok (arra törekednek, hogy a törvényhozó hatalom megszerzésével érvényesítsék érdekeiket), o tényleges szövetségek (pl. kamarák: ahol az adott tagok jogait megpróbálják érvényesíteni) és o ideiglenes szövetségek (lobbyk). A tényleges szövetségek lehetnek közjogi jellegűek (pl. ipar- vagy kereskedelmi kamarák, társadalombiztosítási önkormányzatok) és magánjogi jellegűek (pl. piaci, illetve gazdaságpolitikai érdekszövetségek, szakszervezetek, munkáltatói szövetségek). Az ideiglenes szövetségek (lobbyk) helye, szerepe és megítélése nem egyértelmű. − Tanácsadók: Alapvetően a döntések előkészítése és tudományos megalapozása a funkciójuk. Lehetnek intézményesült formában (tudományos tanácsadó intézmények), amelyek jogi vagy tulajdoni szempontból lehetnek államiak, államilag támogatottak,

illetve magántulajdonban lévők. Lehetnek szakértői testületek, akik független szakértőkből állnak, és bizonyos kérdésekben kikérik a véleményüket. Gazdasági szereplők érdekviszonyait számos ellentét jellemzi: − Kormányzaton belüli viszonyok: miniszterekből áll, akiknek különbözőek az elképzeléseik. − Ágazati és funkcionális minisztériumok között is lehetnek érdekellentétek. − Kormányzat és központi bank közötti ellentétek. A kormány megpróbálja feloldani a viszályokat: mindenkinek kedvez, ami túlköltekezéshez vezet. A Jegybank viszont antiinflációs politikát folytat. − Munkaadók és munkavállalók között természetes érdekellentétek vannak. − A környezetvédelem problémái mindenkivel szemben állnak. − Munkavállalók között is lehetnek érdekellentétek. Általános közgazdasági preferenciák: ezek a valóságban időről-időre változnak, kisebb vagy nagyobb hangsúlyt kapnak a politika által. Bizonyos érdekcsoportok befolyásolják. Az, hogy adott szereplők súlyát adott rendszerben hogyan ítélik meg, ezt a politikai rendszer és a belső erőviszonyok határozzák meg. A gazdasági és a politikai célszerűség (pártok ideológiája) gyakran szembe kerülhet egymással. A gazdaságpolitikát a politikai taktikák erősen befolyásolják.

3. Költségvetési (fiskális-) politika 3.1. Fiskális politika lényege, céljai A költségvetési politika a gazdaságpolitika egyik klasszikus területe. A fiskális (költségvetési) politika az állami bevételekre (T) és állami kiadásokra (TR és G), valamint ezek egyenlegére vonatkozó döntések összessége. Feladata az adott gazdaságpolitikai célrendszer megvalósításának elősegítése az államháztartás funkcióinak, a kiadás- és bevétel-politikai alapelveinek, mértékének és struktúrájának meghatározása révén. Valójában a gazdasági tevékenység (a GDP) szintjének befolyásolását célzó, konjunkturális jellegű költségvetési bevételi és kiadási politikáról van szó, amely a cikluskezelést, a munkanélküliség megfelelő szinten tartását és a kibocsátás befolyásolását (válság esetén pótlólagos kereslet generálását) célozza. A fiskális politika végrehajtói: a kormány, az államháztartásért felelős miniszter, az állami intézmények, az irányító-felügyeleti szervek. A költségvetési politika elsődleges céljai: − Stabilizáció – konjunktúrapolitika: konjunkturális ingadozások csökkentése, kiegyensúlyozott gazdasági növekedés, magas szintű foglalkoztatottság, stabil árszínvonal biztosítása. − Erőforrás allokáció – allokációs politika: a szűkösen rendelkezésre álló erőforrások optimális elosztásának biztosítása, piaci mechanizmusok korrekciója, közjavak biztosítása, vállalkozások jövedelemének differenciált befolyásolása.

− Redisztribúció – elosztáspolitika: a piacon kialakuló igazságtalan jövedelem- és vagyoni különbségek enyhítése, esélyegyenlőség növelése, fogyasztás-megtakarítás arányának befolyásolása. A költségvetési politika származtatott céljai: − Fiskális célok, vagyis a szükséges költségvetési bevételek biztosítása (annak érdekében, hogy az elsődleges célok megvalósíthatóak legyenek), valamint az államháztartás egyensúlyának fenntartása. − Származtatott allokációs célok, vagyis a feladatokat ellátó intézmények hatékony működtetése. A költségvetési politika lehet: − Expanzív, amelyet recesszió esetén alkalmaznak. Ilyenkor növelik a kormányzati keresletet vagy a transzfereket, vagy csökkentik az adókat, illetve állami projekteket indítanak el. Tehát expanzív fiskális politika esetében (amikor nő a kormányzati vásárlás, a beruházás, az autonóm fogyasztás, vagy csökken a nettó adó) az IS-függvény jobbra felfelé tolódik el. Mindez növeli az aggregált keresletet, a kibocsátást és a foglalkoztatottságot. − Restriktív, amely a fellendülés időszakában kerül alkalmazásra. Ebben az esetben csökkentik a kormányzati keresletet vagy a transzfereket, vagy emelik az adókat, illetve visszafogják az állami projekteket. Vagyis restriktív fiskális politika esetén (amikor csökken a kormányzati vásárlás, a beruházás, az autonóm fogyasztás, vagy nő a nettó adó) az IS-függvény balra lefelé tolódik el. Mindez csökkenti az aggregált keresletet, a kibocsátást és a foglalkoztatottságot. Fiskális politika esetén egyaránt alkalmaznak automatikus szabályozó eszközöket (progreszszív adózást, munkanélküli segélyeket), valamint diszkrecionális eszközöket (eseti beavatkozásokat, közmunkát, adókulcsok változtatását).

3.2. Állam, kormányzat, államháztartás és alrendszerei Az állam: − földrajzi egység (határain belül a társadalmat szervezi, irányítja, polgárait képviseli); − közösség (amelyet közös kultúra jellemez); − hatalmi intézmény (a társadalom megszerveződésének hierarchikus formája); − nagyszervezet (amelyen belül megoldhatók a koncentrált erőfeszítést igénylő, sokakat érintő feladatok). Az állam: terület – népesség – közhatalom hármas egysége. Kormányzat és állam fogalma: mindkét kifejezés a legmagasabb közösségi szintre utal. Állam: kevésbé függ a napi kormányzati politikától, mint a kormányzat. Minél demokratikusabb egy társadalom működése, minél kevésbé megosztott, annál inkább szinonim fogalomnak tekinthető a két fogalom. Kormányzati szektor (az Európai Uniós szabály szerint) az a szervezeti kör, amely magában foglalja az államháztartás alrendszereit, valamint azokat a szervezeteket, amelyek tevékeny-

ségük során közjavakat állítanak elő, a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon elosztásában vesznek részt, irányításukat kormányzati szervek végzik és tevékenységük ellenértékében 50%-nál kisebb arányt képviselnek a piaci árbevételek. Az államháztartás a központi és a helyi kormányzat bevételeit és kiadásait tartalmazó mérleg, illetve az ezekre vonatkozó szabályrendszer (más néven az államháztartás rendszere). Az államháztartás az állam gazdálkodási rendszerének egésze. Az államháztartás fő feladatai: az erőforrások begyűjtése, elosztása, a gazdasági egyensúly megőrzése, az önfenntartás és e feladatok ellátásához szükséges jogi keret kialakítása. Az államháztartás föderatív felépítése (vertikális tagolása) két alapvetően eltérő rendszeren alapul: − Dekoncentrált rendszer: az államháztartás működése teljes mértékben a központi költségvetés függvénye, ennek alárendelt alsóbb szintű közigazgatási szerepet betöltő egységek érdemi költségvetési önállósággal nem rendelkeznek, feladatuk a központi költségvetésben meghatározott célok végrehajtása. − Decentralizált rendszer: az államháztartás alsóbb szintjei érdemi költségvetési autonómiával rendelkeznek, részben vagy egészben önállóan dönthetnek a hatókörükbe tartozó közösségi célok és költségvetési kiadások, valamint a szükséges bevételi források meghatározásában. Az államháztartás különböző szintjei közötti feladatmegosztás alapelveinek meghatározásában kiindulópont a költségvetési politika célrendszere. A költségvetési politika allokációs feladatainak teljesítéséhez az államháztartás föderatív felépítése az alábbiakban járulhat hozzá: 1. Az államháztartás által biztosítandó közjavak és egyéb kollektív javak kijelölésével, kívánatos mennyiségével, minőségével és finanszírozási elveivel kapcsolatos egyéni preferenciák megismerése. 2. A fiskális ekvivalencia elvének érvényesülése, azaz az érintett javak fogyasztásából származó többlethaszon és a kapcsolódó közterhek viselésének megfeleltetése. 3. Az alsóbb szinteken felkínált alternatív lehetőségek sokszínűsége, az ezeken a szinteken kibontakozó verseny növelheti a közszféra innovatív tevékenységét és működésének hatékonyságát. A költségvetési politika elosztás- és konjunktúra politika feladatainak ellátásában a föderatív rendszer lényegesen kevesebb segítséget jelenthet. Az államháztartáson belüli feladatmegosztás és a helyi szintek által ellátandó vagy ellátható feladatok megoldásának hatékonysága szoros összefüggésben áll a helyi önkormányzatok bevételeinek nagyságával és bevétel-politika mozgásterével. Az államháztartás központi és önkormányzati alrendszerből áll.11

Az Eurostat (az Európai Unió Statisztikai Hivatala) szerint: az államháztartási szektor magában foglalja mindazokat az intézményi egységeket, amelyek kibocsátása egyéni vagy közösségi fogyasztásra kerül, és amelyeket főleg a többi szektorhoz tartozó egységek által teljesített kötelező hozzájárulással finanszíroznak, és/vagy mindazokat az intézményi egységeket, amelyek fő tevékenysége a nemzeti jövedelem és vagyon újraelosztása. Az államháztartási szektor négy alszektorból áll: központi kormányzat, adott esetben tartományi kormányzat, helyi önkormányzat és adott esetben a társadalombiztosítási alapok.

A magyar államháztartás központi alrendszerébe tartozik: a) az állam, b) a központi költségvetési szerv, c) a törvény által az államháztartás központi alrendszerébe sorolt köztestület, és d) a c) és d) pont szerinti köztestület által irányított köztestületi költségvetési szerv. 2010. január 1-je óta a jogi személyiséggel nem rendelkező társadalombiztosítási alapok és az elkülönített állami pénzalapok a központi alrendszer részét képezik. A magyar államháztartás önkormányzati alrendszerébe tartozik: a) a helyi önkormányzat, b) a helyi nemzetiségi önkormányzat és az országos nemzetiségi önkormányzat (a továbbiakban együtt: nemzetiségi önkormányzat), c) a társulás, d) a térségi fejlesztési tanács, és e) az a)-d) pontban foglaltak által irányított helyi önkormányzati, helyi nemzetiségi önkormányzati, országos nemzetiségi önkormányzati költségvetési szerv. A társadalombiztosítás a társadalom közös (biztosítási és szolidaritási elvek alapján működő) kockázatvállalásán alapuló kötelező biztosítási rendszer. A társadalombiztosítás az államháztartás alrendszere Nyugdíjbiztosítási Alapból és Egészségbiztosítási Alapból áll. Az elkülönített állami pénzalap létrehozásának célja, hogy az állam egyes feladatait részben az államháztartáson kívüli forrásokból finanszírozza. Az elkülönített állami pénzalap létrehozásának fontos feltétele, hogy bevételei részben államháztartáson kívülről származó – törvényben meghatározott – források (járulékok, hozzájárulások, bírságok, vagy egyéb befizetések formájában) legyenek, közvetlenül hozzárendelve az alap működéséhez. Elkülönített állami pénzalapot kizárólag törvény hozhat létre. Magyarországon az első ilyen pénzalapot (Országos Testnevelési Alap) 1921-ben hozták létre a lóverseny-bevételekből befolyt összeg „test nevelés” céljából való felhasználásra. A következő pénzalap (ún. boletta12-alap, gabonajegy-alap) 1930-ban, a gabonaárak zuhanásakor a búzaértékesítés ösztönzésére szolgált. A miniszteriális alapok hazánkban az 1980-as évektől szaporodtak el. Számuk az 1990-es évek első felében még 37 volt, ami 1999-re kettőre csökkent. Jelenleg 6 alap létezik: − Nemzeti Foglalkoztatási Alap (Célja: foglalkoztatási helyzet javítása és képzési programok kezelése.); − Központi Nukleáris Pénzügyi Alap (Célja: radioaktív hulladékok elhelyezésének kezelése.); − Wesselényi Miklós Ár- és Belvízvédelmi Kártalanítási Alap (Célja: a veszélyeztetett területeken élők számára kártérítés nyújtása, befizetett díjaik ellenében.); − Kutatási és Technológiai Innovációs Alap (Célja: kiszámítható és biztos forrást jelentsen a magyar gazdaság technológiai innovációjának ösztönzésére és támogatására; emellett tegye lehetővé a gazdaságban és a társadalmi élet egyéb területein hasznosuló kutatás és fejlesztés erősítését, hasznosítását.); 12

A boletta adófizetésre felhasználható szelvény volt, esetleges maradékát készpénzre lehetett váltani.

− Nemzeti Kulturális Alap (Célja: a nemzeti és az egyetemes értékek létrehozásának, megőrzésének, valamint hazai és határon túli terjesztésének támogatása.); − Bethlen Gábor Alap (Célja: a külhoni magyarság szülőföldjén történő egyéni és közösségi boldogulásának, anyagi-szellemi gyarapodásának elősegítése és kultúrájának megőrzése érdekében támogatások nyújtása.).

3.3. Az államháztartás egy fontos alrendszere: a társadalombiztosítás A társadalombiztosítási alapok mérlege megmutatja, hogy a Nyugdíjbiztosítási Alapból illetve az Egészségbiztosítási Alapból mennyit fordítottak társadalombiztosítási ellátásokra, mint például a nyugellátásokra, a táppénzre, a GYED-re, a különböző természetbeni ellátásokra, és ezeket a kiadásokat milyen arányban fedezték a járulékbevételek és a központi költségvetésből kapott hozzájárulások. A kötelező állami társadalombiztosítás (ha létezik) feladata részben a betegség, a baleset, a rokkantság vagy a munkanélküliség következményeképp fellépő átmeneti vagy tartós keresőképtelenség és jövedelem-kiesés pótlása, és részben az időskorban bekövetkező keresőképtelenség miatti jövedelem-nyújtás. A kötelező társadalombiztosítás megteremtése azon a felismerésen alapszik, hogy a fenti kockázatok és élethelyzetek egyéni, családi és karitatív szervezetek által történő kezelésének hiányosságai komoly szociális feladatokat és anyagi terheket jelentenek az állami költségvetés és ezen keresztül az adófizetők számára. A kötelező társadalombiztosítás és a tagjait terhelő járulékfizetési kötelezettség mindenkire kiterjedő védelmet nyújt a kockázatok következményeivel szemben. Alapvetően többféle nyugdíjrendszer létezik, ahol az öngondoskodás különböző dimenziókban illetve módon érvényesül. A felosztó-kirovó rendszerben a klasszikus értelemben vett öngondoskodás meg sem jelenik, míg a várományfedezeti rendszernél ez adja a működés alapját. A tőkefedezeti rendszer a két előbb említett között helyezkedik el. A felosztó-kirovó finanszírozás lényege, hogy a mindenkori társadalombiztosítási kifizetéseket az adott időszakban befolyó járulékok fedezik. Ez tehát különböző népességcsoportok (pl. aktívak – inaktívak) közötti jövedelemátcsoportosítást jelent. Főbb jellemzői a következők: 1. A generációk közötti szolidaritásra épít, azt feltételezi, hogy minden generáció ugyanolyan befizetésre lesz képes. 2. A járulék és járadék aránya a halandóság, a gazdasági aktivitás és a járadék-váromány (nyugdíj viszonya a bérhez) függvénye. 3. A járulékok a gazdaság ingadozásától nagymértékben függnek, míg a járadékfizetés társadalombiztosítási rendszerfüggő. 4. Ha a járulékok bérarányosak, akkor a rendszer az infláció esetén viszonylag stabil, bevételei gyarapodnak, lehetőséget nyújtanak az inflációval megemelt nyugdíjkifizetésekben történő kompenzálására. 5. A rendszer viszonylag könnyen változtatható. Az eseti beavatkozások nem igényelnek a rendszer szabályait felrúgó lépéseket. 6. A társadalombiztosítás nem válik tőkepiaci szereplővé, hanem kizárólag az államháztartás rendszerében maradnak a források. Ez egyben azt is jelenti, hogy forrástöbblet esetében az államháztartás más részeit finanszírozza.

A tőkefedezeti elvű finanszírozás lényege, hogy a mindenkori nyugdíjba menő korosztályt a járulékbefizetésekből olyan tőkével látják el, amelynek felélése és várható hozama fedezetet biztosít a várható élettartamra számított évjárat nyugdíjának kifizetésére. E rendszer jellemzői: 1. Ez a rendszer is a generációk közötti szolidaritásra épít. 2. A járulékteher a felosztó-kirovó rendszerhez hasonló tényezők szerint alakul. 3. A nyugdíj központi beavatkozástól mentes, illetve a beavatkozás rendszeridegen elemek alkalmazásával lehetséges csak. 4. A gazdasági hullámzásokat kísérő értékpapír árfolyam-ingadozások és az infláció fluktuációja miatt a rendszer csak jelentős tartalékok mellett működőképes. 5. A rendszer jelentős tőkefedezetet képez az újonnan belépők ellátására, azaz egy beérési időszakban nemzetgazdasági szinten kényszer megtakarítást hoz létre. A várományfedezeti finanszírozás lényege, hogy a járulékosok befizetéseit tőkésítik, és ezen összeg (hozamaival együtt) adja a fedezetet a nyugdíjba kerülés utáni járadékra az egyéni befizetések szerint. E rendszer jellemzői: 1. A járulék a demográfiai változásokra nem érzékeny, a generációk közötti szolidaritás nem feltétel. 2. Kiszámítható, a gazdaság hosszú távú változóival együttmozog, ha megfelelő konstrukciókat alakítanak ki. 3. A biztosítási elvtől eltérő központi beavatkozások lehetősége korlátozott. 4. A társadalombiztosítás jelentős tőkepiaci szereplő. 5. A rendszer hosszú beérés után válik működőképessé, vagyis annak időigénye meglehetősen nagy. Kötelező társadalombiztosítás hiányában az alábbi lehetőségekkel lehet élni: a.) előtakarékosság, b.) egyéni biztosítások megkötése, c.) család, vagy karitatív társadalmi szerveződés segítségnyújtása, d.) állam szolidaritási elven alapuló segítségnyújtása. Az állami költségvetés szolidaritási rászorultság elvének érvényesítése, illetve bizonyos kockázatok vagy élethelyzetek bekövetkezése esetén az állam minden érintettnek segítséget nyújt függetlenül az adott egyén anyagi helyzetétől és egyéb lehetőségeitől, valamint a rászorultság mértékétől. Magyarország az időskori megélhetés biztosítását a társadalmi szolidaritáson alapuló egységes állami nyugdíjrendszer fenntartásával és önkéntesen létrehozott intézmények működésével segíti elő. A korábbi, hárompilléres nyugdíjrendszer (I. pillér: állami nyugdíjrendszer, II. pillér: magánnyugdíjpénztárak, III. pillér: önkéntes nyugdíjpénztárak) átalakult. Az aktív dolgozók bruttó keresetéből levont 10%-os egyéni nyugdíjjárulék 2010. november 1-jétől teljes egészében a Nyugdíjbiztosítási Alapba kerül befizetésre. A 2011.12.31-től hatályos jogszabály módosítások következtében a magánnyugdíjpénztári számlára a tagok önkéntesen vállalt mértékben fizethetnek tagdíjat. Ezzel a magánpénztári számla hasonlóan működik, mint egy önkéntes nyugdíjpénztári számla.

Az állami nyugdíjrendszer felosztó-kirovó elven alapul. Az éppen aktív dolgozók adó jellegű járulékaiból finanszírozzák az éppen nyugdíjas korú lakosság nyugdíját. 2013-tól a járulékfizetésnek nincs felső határa, azaz minden bruttó jövedelemből levonásra kerül, így minden jövedelem figyelembevételre kerül a majdani nyugdíj összegének megállapítása során. A jelenlegi nyugdíjrendszerben az időskori megélhetés biztosításának egyik legfontosabb eleme az önkéntes nyugdíjpénztár, amelyet kiegészítenek az egyéb nyugdíjcélú megtakarítások (például a nyugdíjbiztosítás). Az önkéntes pénztár a tagok által befizetett tagdíjakat, munkáltatói hozzájárulásokat (munkáltató által átvállalt tagdíjakat), adományokat gyűjti, azokat befekteti, és a befizetések nagy részét és az azokon elért hozamokat a tagok egyéni számláján jóváírja. Az önkéntes nyugdíjpénztári rendszer tehát tőkefedezeti elven működik.

3.4. Az államháztartás bevételei, adópolitika Az államháztartás bevételei13: − adó, vám (meghatározott állami feladatok ellátásához); − illeték, díj, járulékok (állami tevékenységhez kapcsolódó bevétel); − lakossági hozzájárulások, bírságok (állami feladatok ellátásából haszonnövekmény alapján megállapított bevétel); − bérleti díj, osztalék (állami vagyon hasznosításából származó bevétel); − államháztartás hitelfelvétele (belső és külföldi kölcsönök). Költségvetés bevételi rendszerével szemben támasztandó követelmények: − legyen összhangban a bevételi politika és a gazdaságpolitika; − legyen hatékony a bevételi rendszer; − legyen rugalmas a bevételi rendszer; − legyen átlátható és kiszámítható a bevételi rendszer; − legyen igazságos a közterhek megosztása (érvényesüljön az ekvivalencia elve14 és a teljesítőképesség elve). Adó: közvetlen ellenszolgáltatás nélküli jövedelemáramlás a magánszférától az állam felé, melyet az állam kényszer útján hajt be. Az adó a gyakorlatban a jövedelemszabályozás eszköze. Adózási típusok: − haszonelvű adózás (mindenki azonos összegű adót fizessen), − fizetőképesség szerinti adózás o lineáris adózás (a hasonlóak azonos, a különbözőek eltérő adót fizessenek),

Az Eurostat szerint az államháztartások fő bevétele az adókból, a társadalombiztosítási hozzájárulásokból, az értékesítésből és a tulajdonosi jövedelemből származik.

A közterhek megosztásának alapja az állami szolgáltatásokból fakadó haszonnövekmény.

o egyenlő áldozatú adózás (magasabb jövedelemhez magasabb adókulcs tartozik – progresszív adókulcsok). Adózási alapelvek: − A törvényi felhatalmazás és a politikai felelősség elve. (Az adót csak törvényi felhatalmazással lehet kivetni, illetve mértékén változtatni vagy megszüntetni. Az adórendszernek biztosítania kell az átláthatóságot.) − Olcsó behajthatóság és adminisztrációs egyszerűség elve. − Méltányosság elve. (Haszonelv és fizetőképességi elv érvényesülése). − Gazdasági hatékonyság vagy a torzításmentesség elve (Az adórendszer lehetőleg ne torzítsa a termelési tényezőknek a piaci működés által kialakuló allokációját, azaz érvényesüljön a Pareto-optimum.) − Rugalmasság elve. (Az adórendszer legyen képes a gazdasági feltételekben bekövetkező változások követésére.) Adórendszer: az alkalmazott adónemek összessége, az adóztatás jogának a központi és az alsóbb kormányzati szintek közötti megoszlása, az adók beszedésének módja, technikái, az adóigazgatás intézményei. A magyar adórendszer felépítése igazodik a kétszintű kormányzati rendszer követelményeihez, így megkülönbözetjük a központi és a helyi adókat. Az adók tipizálása: − társas vállalkozások adója, − személyi jövedelemadó, − forgalmi adó, fogyasztási adó, jövedéki adó, − társadalombiztosítási-járulékok, − vagyon- és tárgyi adók, − vámok. Az adók gazdasági hatása kettős: A jövedelmi hatás azt jelenti, hogy az adók az adóalanyok felhasználható jövedelmét módosítják, csökkentik. Az eltérítési hatás azt jelenti, hogy az adóalany az adószabályok hatására magatartásának változtatásával csökkentheti az adóterhet, anélkül, hogy adócsalást követne el (pl. megtakarítást ösztönző adók, mezőgazdasági adókedvezmények révén). A „jó” adórendszer ismérvei: − legyen igazságos (méltányos) az egyének számára, − kevéssé torzítsa a termelési tényezők hatékony felhasználását, − segítse a gazdaság stabilitását, − legyen átlátható az adózók számára, − legyen egyszerű, betartható és betartatható, a beszedése olcsó.

3.5. Az államháztartás kiadásai és azok tervezése Az államháztartás kiadásai15: − szociális ellátás, − egészségügyi ellátás, − kultúra, oktatás, − honvédelem, rend- és jogbiztonság, − a központi költségvetés gazdálkodó szervei részére nyújtott támogatások, − nemzetközi kapcsolatokból eredő kiadások, − adósságok visszafizetése. A kiadások csoportosítási lehetőségei: − adminisztratív csoportosítás: fejezetek (minisztériumok, egyéb fejezetek), címek (közelebbi cél) és intézmények szerint tagolva állapítják meg a költési limitet; − közgazdasági csoportosítás: bérek, anyag és szolgáltatás vásárlása, transzfer, beruházás, adósságszolgálat; − funkcionális csoportosítás: igazgatás, védelem, oktatás, egészségügy, gazdaságfejlesztés. Az állami költségvetés tervezésének menetét és szabályait az államháztartási törvény állapítja meg. A költségvetés tervezetét minden évben a kormány nyújtja be törvényjavaslat formájában, és az országgyűlés fogadja el. A költségvetési időszak: − A legtöbb országban (így az EU-ban is) egy év, de ezen felül Németországban ötéves ciklusok vannak, Franciaországban hároméves terv létezik, és Magyarországon 20012002-re kétéves költségvetést nyújtottak be. − A legtöbb országban a naptári év jelenti a költségvetés egy évét, de az USA-ban október 1 - szeptember 30., az Egyesült Királyságban április 1 – március 31. és Svédországban július 1 – június 30. jelenti a költségvetés egy évét. A költségvetés tervezése során beszélhetünk intézményfinanszírozásról és feladatfinanszírozásról. Az intézményfinanszírozás esetében a tervezés során a feladatot ellátó költségvetési intézmény kiadási szükségleteit becsülik fel. A módszerhez kevés információ és munka szükséges, de elavult megoldás. A feladatfinanszírozás lényege, hogy magát a feladatot vizsgálják és állapítják meg a szükséges szervezetet, illetve a források nagyságát. Nagy az információigénye, és erős lehet a bürokrácia ellenállása. A feladatfinanszírozás egyik változata a költségfinanszírozás, amely költségelemekre bontva vizsgálja az adott feladatot és megkeresi a legkisebb költséggel járó megoldást, amelyből a feladat ellátható. Főbb technikái a következők: − Teljesítményalapú költségvetési tervezés (Performance Budgeting): lényege az output és input viszonyok mérése. A kiadások funkciók szerinti osztályozására és mérésére van szükség. 15

Az Eurostat szerint a fő kiadási tételek körébe a (kormányzati) alkalmazottak javadalmazása, a társadalmi juttatások, az államadósság kamatai, a támogatások és a bruttó állóeszköz-felhalmozás tartozik.

Akadályt jelent, hogy a kormányzati tevékenység esetén az output nem mindig mérhető pontosan. − Programköltségvetés (Planning-Programming-Budgeting-System, PPBS): több fázisú tervezési technika: o 1. fázis: a kitűzött célok megvalósítási lehetőségeinek feltárása (Planning), o 2. fázis: programok hozzárendelése a kiválasztott változatokhoz (Programming), o 3. fázis: program előirányzatok, programfelelősök hozzárendelése (Budgeting). − Nulla bázisú költségvetés (Zero-Based Budgeting, ZBB): A költségvetés kiadási oldalát a feladatok felől közelítve „nulláról” építi fel, eltekint a bázis-alapú tervezéstől. Minden feladatot és kiadási elemet indokolni kell. − Költség-haszon elemzés (Cost-Benefit Analysis, CBA) A költség-haszon elemzés egy meghatározott program elemzésére szolgál. Az alkalmazott célfüggvény, amely az elérhető hasznot szembesíti a költségekkel a nettó haszon maximalizálására szolgál. A költségeket és hasznokat a társadalom egészére vonatkoztatják. Nehéz azonban meghatározni, hogy a jólétet hogyan értelmezzük.

3.6. Az államháztartás egyenlege Az államháztartás/költségvetés egyenlege lehet többlet (szufficit), hiány (deficit) és kiegyensúlyozott. A költségvetési egyenlegnek számos megközelítése létezik: − Teljes (bruttó) deficit: összes pénzforgalmi szemléletű, illetve eredményszemléletű bevétel és kiadás egyenlege. A kiadási oldalon tartalmazza az államadósság kamatterheit és törlesztését vagy az államkötvény-visszavásárlást és a tárgyévi pénzmaradvány-növekedést is. Bevételi oldalon elszámolja a hitelfelvételt és/vagy az államkötvény-kibocsátást, valamint a pénzmaradványok felhasználását is. Gazdasági elemzésre nem igazán alkalmas. − Elsődleges egyenleg: a kamatterhek nélküli kiadások, a hitel és privatizációs bevételek nélküli, ún. elsődleges bevételek és kiadások különbsége. A bevételek között a szokásos jövedelemcentralizációs csatornákból származó tételeket tartalmazza (pl. adó- és járulékbevételek, de a kamatbevételek nem tartoznak ide). A kiadások között nem szerepelnek a finanszírozással kapcsolatos tételek, tehát az adósságszolgálati kamatkiadások, a jegybankkal kapcsolatos elszámolások. Lényegében azt mutatja meg, hogy mennyi lenne a hiány, ha nem lenne államadósság. Erre az egyenlegre van legközvetlenebb hatása a fiskális (költségvetési) politikának, tehát ez az egyenleg az, amit az aggregált keresletre történő hatással meg tudnak változtatni. − GFS (Government Financial Statistics) egyenleg: kiszűrik mindkét oldalon a tőkejellegű pénzmozgásokat. Az összes bevétel nem tartalmazza sem a nemzetközi, sem a hazai piacon felvett hiteleket, de figyelembe veszi a privatizációs bevételeket. A kiadások között nem szerepelnek a törlesztések, értékpapír-visszavásárlások. Ez az egyenleg tehát a folyó bevételek és folyó kiadások különbségét mutatja, ebből az egyenlegből derül ki, hogy az államháztartás nettó hitelfelvevő vagy nettó megtakarító pozícióban szerepel a pénzügyi szektorral szemben. Az államháztartás hiányával szemben támasztott követelmények mérésére a nemzetközi gyakorlat ezt a kategóriát használja, pl. a maastrichti konvergencia-kritériumok esetében is. 29

− SNA (System of National Accounts) egyenleg: a nemzeti számlák rendszerének módszertanát követve eredményszemléletű kategória. Nem tekinti bevételnek, ill. kiadásnak sem a finanszírozási tételeket (hitelek, pénzmaradványok), sem a privatizációs bevételeket. Azt mutatja, hogy a kormányzati szektor rendszeres, valamint a konkrét évi tevékenységéhez kapcsolódó pénzügyi műveletek fedezik-e a vállalat kormányzati feladatok finanszírozási szükségletét. − Operacionális egyenleg: olyan GFS vagy SNA egyenleg, amelyben a kamatkiadást megtisztítják az inflációtól, azaz reálkamattal számolnak. Magas infláció esetén a nominális kamat részben a tőke (hitel) reálértékének csökkenését kompenzálja, vagy annak megőrzését biztosítja, a tényleges finanszírozási teher tehát a reálkamat-kiadás. Az operacionális egyenleg alkalmas különböző inflációjú országok összehasonlítására. − Működési egyenleg: folyó vagy működési kiadások és bevételek különbsége. A beruházási egyenleg pedig a felhalmozási kiadások és a tőkejellegű bevételek egyenlege. A működési egyenlegnek kiegyensúlyozottnak kell lennie, a beruházási költségvetés hiánya viszont normális jelenség. − Kiterjesztett egyenleg: a bruttó egyenleg kiegészítve a központi bank veszteségével és minden olyan adósságlevél-kibocsátással, amely állami tulajdonú pénzügyi intézmények újratőkésítésével kapcsolatos. A költségvetési deficit finanszírozása: − jegybank általi nyújtott hitelekkel történő deficitfinanszírozás (olcsó, nem kell parlamenti felhatalmazás, de inflációnövelő, ellentétben áll a jegybank függetlenségével és manapság számos országban tiltják16); − belföldi kamatozó hitelek felvétele (kisebb inflációs hatás, de a költségvetés adósságállománya és kamatkiadásai növekednek, van kiszorító és kamatláb-növelő hatása); − külföldi hitelek felvétele (devizaadósság kamata általában kisebb és a lejárat hosszabb, nem gerjeszt inflációs nyomást, de a nemzeti valuta leértékelődése következtében veszteség keletkezik és a külső adósságállomány nő). Az államadósság egyfelől megfelel a múltban felhalmozott államháztartási hiány kumulált összegének. Másfelől viszont úgy is lehet definiálni, mint az állam jövőben rögzített kötelezettségeinek a jelenértéke. Az államadósság megmutatja, hogy az adott gazdasági folyamatok fenntarthatóak vagy nem. Amennyiben az államadósság növekvő trendet mutat, ez jelzi, hogy a bevételek nem egyeznek meg a kiadásokkal, a gazdaság eladósodási folyamaton halad, a hitelek száma túlzottan magas értéket mutat. Az államadósság Maastrichti kritériummal konzisztens mértékébe beszámít: 1. Az állami költségvetés (központi költségvetés, társadalombiztosítási és elkülönített állami pénzalapok), illetve az önkormányzatok adóssága. 2. Az állami tulajdonú kvázi fiskális tevékenységet folytató vállalatok (Nemzeti Infrastruktúra-fejlesztő Zrt., MTV, Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. stb.) adóssága.

Az 1997-ben hatályba lépett jegybanktörvény alapján hazánkban az MNB nem nyújthat hitelt az államnak. Amennyiben erre mégis lehetőség lenne, valódi pénzteremtést nem jelentene, mivel ez a jegybank nem pénzjellegű kötelezettségeit növeli.

A szélesebb értelemben vett államháztartási kötelezettségek közé beszámít: 3. A hivatalos adósságba nem tartozó, kvázi fiskális tevékenységet végző, tartósan veszteséges állami tulajdonú vállalatoknak (MÁV, BKV). 4. A PPP17-konstrukciókhoz kapcsolódó kötelezettségállomány (Állami Autópálya Kezelő Zrt.). Végül az egyéb kötelezettség része: 5. A nyugdíjrendszerhez kapcsolódó jövőbeli kötelezettségek.

3.7. A költségvetés stabilizációs (konjunktúra-) politikája Stabilizációs politikának nevezzük azt a folyamatot, amely során a kormányzat a gazdaság túlzott ingadozásait féken tartva, egy kiegyensúlyozott gazdasági növekedést, magas foglalkoztatottságot és stabil árszínvonalat kíván elérni. Keynes szerint az aggregát kereslet hullámzását a rendszer független változói (a fogyasztási határhajlandóság, a kamatláb, a beruházások hatékonyságára vonatkozó várakozások) eredményezik, amelyek kezelése állami beavatkozást igényel. Keynes úgy gondolja, hogy a konjunktúraciklusban a visszaeséseket kell megszűntetni, így a gazdaság egy folyamatos fellendülés állapotába kerül. Elmélete éppen ezért kizárólag olyan gazdaságokra vonatkoztatható, amelyben kihasználatlan kapacitások vannak. Jelenleg általánosan elfogadott, hogy időleges költségvetési deficit vagy szufficit kialakításával a költségvetési politika hozzájárulhat a gazdaság rövid távú stabilizációjához, azonban a tartós deficit hosszabb távon a kibocsátás és a növekedés mérséklődéséhez vezethet. A költségvetés bevételét és/vagy kiadását változtató tényezők részben automatikus stabilizátorok, részben diszkrecionális kormányzati intézkedések. Az automatikus stabilizátorok olyan kiadási, vagy bevételi szabályok, amelyek a gazdasági ciklus változásával összhangban változtatják a költségvetés egyenlegét. Erre legjobb példa a progresszív jövedelemadó, amely automatikus változásokat eredményez az adóbevételekben konjunktúra és recesszió esetén egyaránt, így mérsékli a kereslet túlzott növekedését illetve csökkenését. Ugyanakkor az adórendszer regresszív elemei (tételes adók) ennek éppen az ellenkezőjét váltják ki: destabilizáló hatásúak, hiszen a jövedelemhez viszonyított arányuk a konjunktúra ciklustól függően csökkenhet, vagy növekedhet. Jellemzően semleges hatásúak a lineáris adók (pl. fogyasztási adó), azonban ha a jövedelemre vetítve vizsgáljuk, akkor mégis regresszívek, ugyanis a nagyobb jövedelmekből a fogyasztás hányada csökken. A munkanélküli segélyek és egyéb jóléti transzferek viszont konjunktúra-stabilizáló hatással bírnak: a gazdasági aktivitás csökkenése esetén pénzt pumpál a gazdaságba, míg növekedés esetén ezek a kifizetések megszűnnek. Az automatikus stabilizátorok azonban nem szűntetik meg teljes egészében a gazdaság ingadozásait, ehhez szükség van tudatos döntésekre, amelyet a diszkrecionális intézkedések foglalnak magukba. A diszkrecionális intézkedések egyedi lépéseket jelentenek a politikai döntéshozók részéről a gazdasági ciklusok enyhítése érdekében, melyek előre nem látott gazdasági sokkok esetén lehetnek különösen indokoltak. Egy-egy döntés meghozatala során mérlegelni kell a lépés gazdasági hatását, a döntés időigényét, valamint a gazdasági hatás késleltetésének mértékét. A diszkrecionális lépések egyik nagy problémája az, hogy a kormányzati reakciók nem mindig követik megfelelő ütemben a gazdasági változásokat. Ennek lehetnek 17

A public-private partnership (rövidítve: PPP) (angol kifejezés, magyarul köz- és magánegyüttműködés) közfeladatoknak a közszféra és a magántőke együttműködésében történő ellátását jelenti.

politikai, adminisztratív stb. okai. Egy elkésett intézkedés azonban súlyos problémákat okozhat, gondoljunk csak arra, hogy ha a döntéshozatal idejére a konjunkturális helyzet megváltozik, akkor az intézkedés stabilizáló hatás helyett destabilizáló hatást vált ki. Ezért fontos, hogy az automatikus stabilizátorok megfelelő kialakításával a diszkrecionális lépések szükségessége mérsékelhető legyen. Ugyanakkor ahhoz, hogy a költségvetési politika rugalmasan tudjon reagálni a gazdasági kilengésekre az államadósság hosszú távon is fenntartható szintjének biztosítása szükséges. Az állami hitelfelvétel lehetőséget ad arra, hogy a költségvetési kiadások finanszírozásának terhe elosztásra kerüljön az egyes nemzedékek között. A hitelből finanszírozott állami kiadások azonban visszaszorítják a magánberuházásokat (egy állam mindig tud magasabb kamatot ígérni, mint a magánszféra), így hosszú távon csökkenhet a kibocsátás szintje és növekedési üteme.

3.8. A költségvetés allokációs politikája A költségvetés allokációs szerepe: a költségvetés az adózás és a kiadásai révén megváltoztatja a termelési erőforrások felhasználását egy olyan állapothoz képest, ami kizárólag a verseny illetve a piaci szereplők döntései nyomán alakult volna ki. Az allokáció megvalósulási formái: − közjavak nyújtása (pl. igazgatás, bíráskodás, honvédelem, rendőrség); − megkülönböztetett (meritórikus – pl. közoktatás, és demeritórikus – pl. cigaretta) javak szolgáltatása; − externáliák kezelése; − növekedési és struktúrapolitikai célokat szolgáló kiadások. A tiszta közjavak közösségileg fogyasztható, kollektív javak, amelyeknél nem alakul ki rivalizálás a fogyasztók között, és arra sincs lehetőség, hogy bárkit kizárjanak a fogyasztásból függetlenül attól, hogy részt vett-e az adott közjószág finanszírozásában. A közjavak nyújtása érdekében szükség van állami szerepvállalásra, ami minimálisra szűkíti a fizetési kötelességek megkerülését (közjavak finanszírozása adóbevételekből történik). A vegyes javak bizonyos tulajdonságaikban a közjavakhoz, bizonyos tulajdonságaikban pedig a magánjavakhoz hasonlítanak. Így egyaránt megvalósulhat a fogyasztásból történő kizárás lehetősége, valamint a rivalizálás az egyes fogyasztók között. Ugyanakkor átgondolt kormányzati döntést igényel, hogy egy-egy jószág esetében mikor érdemes élni a fogyasztásból való kizárás (fizetési kötelezettség) lehetőségével, vagy éppen annak megteremtésével (ugyanis elégtelen kapacitású, ingyenesen hozzáférhető javak esetében fennállhat az adott jószág „túlhasználata”, a helyettesítő javak igénybevétele, a korrupció megjelenése stb.). A megkülönböztetett javak előállítása során a közösség érdekeit képviselő kormányzati preferenciák jelennek meg (közérdek). A kormányzat pozitív vagy negatív diszkriminációt alkalmazhat az egyéni preferenciák megerősítésére – esetenként helyettesítésére, illetve azokkal szemben. Ingyenes, de esetenként kötelezővé tett fogyasztást biztosít a kormányzat olyan területeken, ahol jellemző az egyéni motivációk gyengesége illetve az ún. rövidlátás. Más javak esetében a kormányzat az egyéni preferenciák ellenére korlátozza vagy teljesen megakadályozza a fogyasztást. Erre különböző módszereket használhat fel: jövedéki vagy fogyasztási adók (pl. dohány), törvények, rendeletek stb.

Az externáliák esetében valamely termelői tevékenység által a gazdaság más szereplőinek okozott „többletköltség” vagy „többlet eredmény” nem kerül piaci ellentételezésre. A negatív externália tipikus példája a környezetszennyezés. Mivel a társadalmi határköltség magasabb, mint a magán határköltség, ezért fellép az állami beavatkozás szükségessége. Pozitív externália esetén a társadalmi hatékonyságveszteség azért jön létre, mert az extern hatás előállítója nem jut hozzá a tevékenységéből származó összes társadalmi haszonhoz, tehát a társadalmi határhaszon nagyobb, mint az egyéni határhaszon. Klasszikus példája a szubvenciók alkalmazása. Az állam beavatkozása egyes gazdasági tevékenységekbe többnyire növekedési és struktúrapolitikai célokat szolgál. A növekedési célokat a befektetés ösztönzésével, míg a strukturális célokat jellemezően egyes ágazatok, tevékenységek, régiók fejlesztésével érik el. Ennek érdekében költségvetési elvonásokkal és támogatásokkal eltéríti az árakat, illetve a piaci szereplők jövedelmét. A támogatások főbb formái: − export promóció (közvetlen támogatás, közvetett támogatás), − mezőgazdasági támogatások, intervenciók, − elmaradott régiók támogatása, − kis- és középvállalkozások támogatása, − kutatás és műszaki fejlesztés támogatása, − foglalkoztatás növeléséhez fűződő támogatás, − környezetvédelmi támogatás.

3.9. A költségvetés újraelosztó politikája Az újraelosztás gazdasági ágazatok, régiók és településtípusok, illetve háztartások között valósul meg. A redisztribúció jóléti intézkedés. Legfontosabb céljai: − méltányos jövedelemelosztás, − társadalmi esélyegyenlőség megteremtése, − szociális biztonság, − minimális életfeltételek biztosítása. A redisztribúció során az állam az adózással elvont pénz felett rendelkezési jogot szerez, majd annak újraelosztásáról döntést hoz. Az adózás útján történő redisztribúció fő bázisát a személyi jövedelemadó képezi. A többi adónem erre kevéssé alkalmas, bár a fogyasztási adó esetében elmondható, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkező családok fogyasztása is magasabb, így több adót fizetnek. Ugyanakkor a jövedelem emelkedésével a fogyasztásra költött jövedelem hányada csökken, ezért arányaiban az adóteher is mérséklődik. A társadalomban számos olyan szociális probléma felmerül, amelyet az adórendszer nem tud hatékonyan kezelni. Ilyen például a szegénység enyhítésére irányuló kormányzati törekvés, vagy a gyermektartás költségeinek támogatása (mivel vannak, akik az adókedvezményeket nem tudnák igénybe venni). A jóléti politika olyan intézkedések sorozatát jelenti, amely a társadalom számára fontos értékek érvényesülését szolgálja gazdaságilag is hatékony módon. Több mint egyszerű gazda33

ságpolitika, a gazdasági megfontolások ebben az esetben az elérni kívánt szociális-társadalmi célok leghatékonyabb módszereinek megkeresését szolgálják. A beavatkozás a szabályozás jellegétől függően (a gazdaságpolitikai funkcióknak megfelelően) lehet rendszerszabályozás (a szükséges jogi keretek meghatározása) és folyamatszabályozás (a feladatot ellátó intézményrendszer működtetése). A beavatkozás irányultságától függően megkülönböztetünk semlegesítő politikát, illetve aktív politikát. A semlegesítő politika az adók és transzferek segítségével törekszik az esélyegyenlőség megteremtésére, míg az aktív politika örökösödési- és vagyonadók működtetésével, versenypozíciók szabályozásával, az oktatás támogatásával, valamint a szerződéses jogok támogatásával teszi ugyanezt. Modern államokra jellemző, hogy a jóléti szolgáltatások igénybevételére való jogosultságot törvények, rendeletek útján szabályozzák. A jogosultság meghatározásában az állam többféle elvet követhet: − állampolgári jogosultság, − munkaviszonyhoz fűződő jogosultság, − társadalmi segély (jövedelem kiegészítés alacsony jövedelem esetén), − társadalombiztosítás (járulék befizetéséhez kötődő szolgáltatás). A szolgáltatások tipikus formái: − természetbeni ellátás (gyógy-ellátás, oktatás, stb.); − pénzjuttatás, jövedelempótlás, transzfer (nyugdíj, táppénz, családi pótlék, munkanélküli segély stb.); − fogyasztói ártámogatás (diákjegy, nyugdíjas bérlet, közalkalmazotti kedvezmény). A finanszírozás módjai: − közfinanszírozás o adóbevételekből származó költségvetési támogatások, o járulékfizetéshez kötődő szolgáltatások (társadalombiztosítás), − magánfinanszírozás (a költségek egy részét a kedvezményezett fizeti). A jóléti politika elsősorban normatív támogatásokat nyújt, melyre mindenki jogosult, aki a szabályozásban megállapított feltételeknek megfelel. Ezen túl a kormányzatok kidolgozhatnak olyan időszakos programokat is, melyek egy kiemelt probléma megoldását célozzák. Ilyen például a népesedéspolitikai, vagy az oktatáspolitikai, vagy a területfejlesztési, vagy az egészségügyi, avagy a foglalkoztatáspolitikai program. A gazdasági növekedés teremti meg az elfogyasztható javak és szolgáltatások (a reál GDP) bővülését, a társadalom jólétének általános és érzékelhető emelkedését. Nemcsak a növekedés abszolút üteme, hanem annak tartóssága is fontos. A költségvetés és a növekedés kapcsolata: − A költségvetési kiadások szükségessé teszik adók beszedését, és az adóknak ún. eltérítő hatásuk van (pótlólagos terhet jelentenek). − A költségvetés növekedésre gyakorolt hatása függ a kiadás szerkezetétől is.

− A mindenkori költségvetés-politikai lépéseknek hosszú távú következményei vannak magára a költségvetésre és ezen keresztül a gazdaságra. − A magas költségvetési deficit „kiszorító hatással” rendelkezik. − A költségvetési újraelosztás nem csak egy generáción belüli, hanem generációk közti újraelosztást is jelent. A költségvetési politika növekedési hatása eléggé vitatható. A neoklasszikus elmélet szerint az állandó növekedést exogén tényezők (munkaerő és technikai fejlődés) determinálják. Más elméletek szerint a fiskális politika fontos meghatározója lehet a növekedésnek.

4. Monetáris politika 4.1. Monetáris politika Monetáris politika: olyan makrogazdasági eszköz, amely a pénzkínálaton és/vagy a kamaton, kamatszabályozáson keresztül próbálja befolyásolni a gazdaság szereplőinek magatartását a gazdaságpolitikai célok elérése érdekében. A monetáris politika az 1970-es és 1980-as években került a figyelem középpontjába, elsősorban a magas infláció és a fennálló stabilitási problémák miatt. A pénzügypolitika monetáris szemlélete Milton Friedman, amerikai közgazdász nevéhez kapcsolódik, a monetarista irányzat az ő munkásságára épül. Friedman szerint szoros kapcsolat áll fenn a pénzállomány, a reáljövedelmek és a gazdasági aktivitás szintje között. Az állam feladata, hogy megfelelő mennyiségű pénzzel lássa el a gazdaságot, minden egyéb beavatkozás csak ronthat a piaci mechanizmusok által kialakított körülményeken. A gazdaságban rendelkezésre álló pénzmennyiség változtatása esetén módosulnak a kamatlábak, ami kihat a beruházásokra, az aggregát keresleti görbére és így a kibocsátásra, valamint az árakra. Ugyanakkor a monetarista iskola szerint a reálváltozók befolyásolása csak akkor lehet hatékony, ha a monetáris politika meglepetésszerű inflációt idéz elő, amit a magánszféra szereplői előzetesen nem építettek be gazdasági várakozásaikba. A közgazdasági elméletben és a nemzetközi jegybanki gyakorlatban széleskörű egyetértés van abban, hogy a monetáris politika eszközeivel nem lehet tartósan befolyásolni a gazdaság növekedési ütemét illetve a foglalkoztatást. Bár rövidtávon elképzelhető átmeneti hatás, hoszszabb távon – mivel az inflációs várakozások idővel alkalmazkodnak a megváltozott környezethez – a monetáris politika csak a nominális változók – mint például az infláció és a nominális árfolyam – alakulását tudja befolyásolni. A közgazdaságtudomány több „lehetetlen hármast” is ismer. Ezek lényege, hogy három cél közül rendre csak kettő érvényesíthető. Ilyenkor a döntéshozó mindig választásra kényszerül. A többnyire a Mundell–Fleming-modell18 felhasználásával bemutatott, a monetáris politika lehetetlenségi tétele tétel azt mondja ki, hogy az árfolyamok rögzítettsége, a jegybanki politi-

A modell lényege, hogy tökéletes tőkemobilitás esetén a monetáris és fiskális politika hatékonysága a belső egyensúly megteremtésében eltérő, az adott ország méretétől (kis, nyitott vagy nagy, zárt ország) és árfolyamrendszerétől (rögzített, rugalmas árfolyamrendszer) függ. Marcus John Fleming (1911-1976) brit közgazdász Robert Alexander Mundell (1932- ) kanadai közgazdásszal egy időben, de tőle teljesen függetlenül jutott hasonló elméleti megállapításokra. Egyébként Mundell, akit az európai valutaövezet és az euró egyik atyjának tartanak 1999-ben Közgazdasági Nobel-díjat kapott.

ka autonómiája (önálló kamatpolitika) és a tökéletes tőkemozgás (nyitott tőkepiac) megvalósítása egyszerre, egy időben nem lehetséges. A gazdaság élénkítése érdekében alkalmazzák az expanzív pénzpolitikát, amelynek az eszköze a pénzkínálat növelése és/vagy az irányadó kamatláb nemzeti bank általi csökkentése. Expanzív monetáris politikai (nő a nominális pénzkínálat, vagy csökken az árszínvonal, azaz nő a reál pénzmennyiség) esetében az LM-függvény jobbra lefelé tolódik el. A változtatás hatására a pénzpiac egy alacsonyabb kamatláb mellett kerül egyensúlyba, ami serkenti a beruházási keresletet, így a gazdaság növekedése felgyorsul. Restriktív pénzpolitika alkalmazására (amelynek eszköze a pénzkínálat csökkentése és/vagy az irányadó kamatláb nemzeti bank általi növelése) a gazdaság visszafogása érdekében kerül sor. A változtatás hatására a pénzpiac egy magasabb kamatláb mellett kerül egyensúlyba, ami csökkenti a beruházási keresletet, így a gazdaság növekedése fékeződik, hiszen az LMfüggvény balra felfelé tolódik el. A monetáris politika alkalmazásánál alapvető fontosságú, hogy sem a kamatszabályozás, sem a kibocsátott pénz mennyiségének szabályozása nem lehet sikeres a másik tényezőre gyakorolt hatás számbavétele nélkül. A monetáris politika végrehajtásában kiemelkedő szerepet kap a jegybank (központi bank, nemzeti bank), ami egyfajta monetáris hatóságként működik. Modern államokban a jegybank feladatainak meghatározását illetően két intézményi megoldás alakult ki: − Az egyik hierarchikus sorrendbe rendezi a jegybank feladatait, legfontosabb célként az árstabilitás megteremtését és fenntartását jelölve meg (pl.: MNB). − A másik intézményi megoldás az ún. kettős mandátum, ahol az árstabilitás mellett, fontosságát tekintve, azzal azonos súllyal ott szerepel a teljes foglalkoztatottság célja (pl.: FED). FED: Federal Reserve System rövidítése, ami szó szerinti fordításban Szövetségi Tartalék Rendszert jelent. A világ többi országától eltérően ugyanis az Egyesült Államoknak nem egy központi bankja van, hanem egy központi banki rendszere, amit az USA tizenkét, gazdaságilag legfontosabb városában – Bostonban, New Yorkban, Philadelphiában, Clevelandben, Richmondban, Atlantában, Chicagóban, St. Louisban, Minneapolisban, Kansas Cityben, Dallasban és San Franciscóban – elhelyezkedő központi bankok alkotnak. A FED-et a médiában jellemző szófordulat, miszerint az amerikai jegybank szerepét tölti be, azért indokolt, mert ugyanazokat a monetáris politikai döntéseket hozza meg, mint az egyes országok központi bankjai. Vagyis értékpapírok vásárlásával pénzt juttat, vagy azok eladásával pénzt von ki, a 12 tagbankjának előírt kötelező tartalék – az úgynevezett szövetségi pénz – mértékének, valamint a tartalékokra fizetett kamatnak – amit diszkont kamatlábként vagy diszkont rátaként szoktak emlegetni – az emelésével szűkítheti, csökkentésével pedig bővítheti a tagbankok által nyújtható hitelmennyiséget.

A monetáris politikai keretrendszerek az alábbi csoportokba sorolhatók: − Inflációs célkövetés (Az infláció egy meghatározott, a fogyasztói árindex éves százalékos változásában mért számszerű célt (inflációs cél) tűznek ki maguk elé. Az irányadó kamat szintjét úgy változtatják, hogy az inflációs cél teljesüljön. Inflációs célkövetést folytat többek között az angol, a svéd, az ausztrál, a kanadai és az új-zélandi jegybank, valamint 2001-től a Magyar Nemzeti Bank is.) − Árszintcél-követés (A jegybank magát az árszínvonalat, nem pedig annak növekedési ütemét kívánja stabilizálni. A gyakorlatban csak Svédország próbálta ki a két világháború közötti időszakban.) − Pénzmennyiség-célok követése (Az elgondolás az, hogy egyes pénzaggregátumok (M0, M1, M2) növekedése és az infláció között stabil, rövidtávon is érvényesülő kapcsolat van. Így ha a jegybank kordában tartja a pénzmennyiség alakulását, akkor az infláció is alacsony szinten marad. A 80-as évek végére kiderült, hogy a feltételezett stabil kapcsolat csak 10-20 éves időszakok átlagában érvényes. A 70-es, 80-as években többek között az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Németország jegybankja működtette, mára egyedül Japán alkalmazza ezt a fajta célkövetést.) − Árfolyamrögzítés (A jegybank garanciát vállal arra, hogy az ország devizájának egy másik (horgony-)devizához vagy devizakosárhoz kapcsolódó árfolyamát egy meghatározott szinten, vagy szűk sávon belül tartja. Ezt a rendszert jelenleg Kínában és Oroszországban alkalmazzák. Az MNB által 1995 és 2001 között követett csúszó leértékelés az árfolyamrögzítés egy speciális fajtája. A hazai monetáris rendszernek 2008. február 25-ig részét képezte egy árfolyamsáv, amelynek nagy szélessége azonban lehetővé tette, hogy a sávon belül a jegybank az inflációs célkövetésre alapuló monetáris politikát folytasson. 2008. február 26-tól az MNB tisztán inflációs célkövetésen alapuló monetáris politikát folytat.) − Valutatanács (Az árfolyamrögzítés egy speciális esete, amely kiküszöböli a hagyományos rögzítéssel járó hitelességi problémákat. A valutatanács rendszerében a monetáris hatóság nem végez fedezetlen pénzkibocsátást: a hazai pénz minden egyes forgalomban levő egysége mögött annak megfelelő értékű devizafedezetnek kell állnia. A pénzmennyiség tehát csak a devizatartalékok hasonló mértékű növekedésével párhuzamosan emelkedhet. Valutatanácsot alkalmaztak például Hongkongban, és alkalmaznak ma is Bulgáriában és Észtországban.) − Aranystandard (Olyan monetáris rendszer, melyben egy ország pénzének értéke a törvény által megszabott módon az arany egy rögzített mennyiségével egyenlő és a belső valuta meghatározott mértékben aranyra váltható bankjegyek formáját ölti. Az aranypénzrendszer hatásaként az ország valutaárfolyama a többi aranypénzhez képest szűk határok között állandósul. Ez a rendszer a XIX. század utolsó évtizedeitől az I. világháború végéig alkalmazta Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, USA. Egyébként a két világháború között nem volt egységes nemzetközi pénzügyi rendszer. 1944től az 1970-es évek közepéig aranydeviza-rendszer volt érvényben. Azóta ismét nincs egységes pénzügyi megoldás. 2010-ben a Világban elnöke szorgalmazta egy közös nemzetközi rendszerhez – az aranystandard-hez – való visszatérést.) − Kevert rendszerek. (Különböző monetáris rendszerek egyszerre való érvényesülése. Például az MNB a 2000-es években mind az inflációs célkövetést, mind az árfolyamrögzítést, mint célokat együtt működtette.)

Tehát a jegybank elsődleges célja és feladata az árstabilitás elérése és fenntartása; minden további feladat a hierarchiában hátrébb szorul, és csak akkor kerül végrehajtásra, ha az nem veszélyezteti vagy hátráltatja az elsődleges cél elérését. Ilyen például a mindenkori kormányzat gazdaságpolitikájának támogatása, ami időnként heves vitákat vált ki a kormányzat és a központi bank között. Nem kevésbé fontos, és sok területen kapcsolódik az árstabilitási célokhoz a pénzügyi rendszer stabilitásának védelme, amit a jegybank, mint „bankok bankja” képes megteremteni. Ez irányú tevékenysége során meghatározza azokat a kereteket, amelyeket a bankoknak be kell tartaniuk biztonságos és hatékony működésük érdekében. A jegybank további feladatai: − a pénzforgalmi rendszer kialakítása és fenntartása, − deviza- és aranytartalék képzése és kezelése, − hivatalos devizaárfolyamok jegyzése és közzététele, − bankjegyek és érmék kibocsátása, valamint forgalomba helyezése, − statisztikai információk gyűjtése és közzététele. A központi bank az árstabilitás céljához pénzmennyiséget rendelhet hozzá, és eszközként használhatja a kamatpolitikát, az árfolyam-politikát, a jegybankképes értékpapírokhoz kötődő műveleteket, a kereskedelmi bankok számára meghatározott kötelező tartalékrátát. A monetáris politika eszközei részben direktek (közvetlenek), részben indirektek (közvetettek). Előbbiek alkalmazásával a központi monetáris hatóság közvetlen a szabályozandó tényező értékét határozza meg (például a betéti/hitelkamat konkrét nagyságát, a kihelyezhető hitelek globális összegét, stb.). A direkt eszközök nem igazán alkalmasak a monetáris politika „finomszabályozására” így napjainkban a szerepük nem túl nagy, és visszaszorulóban van. Direkt eszközök: − Kötelező tartalék: a jegybank kötelezően előírja, hogy a betétek után mekkora hányadot kell jegybankpénzben tartani. (Eredeti funkciója az volt, hogy biztosítsa, hogy a bankok megfelelő likviditással rendelkezzenek a betétesek igényeinek biztonságos kielégítése érdekében. Ma már más funkciója van: változtatásával a jegybank a kereskedelmi bankok jegybank pénz iránti keresletét szabályozzák.) − Rediszkont politika: a váltóformához, mint speciális hitelhez kapcsolódik, szerepe napjainkban gyengül (helyette egyéb jegybanki hiteleket alkalmaznak). Lejárat előtt a váltót forgathatják, a hátralévő kamat levonásával leszámítolják (diszkontálják). Ha a kereskedelmi bank nyújtja be az értékpapírt a központi bankhoz, akkor rediszkontálásról vagy viszontleszámítolásról beszélhetünk. A lényege, hogy a viszontleszámítolás során a kereskedelmi bank jegybankpénzhez jut. − Hitelkontingentálás: ezzel megszabják az egyes bankok hitelkihelyezéseinek felső határát, szabályozva a kihelyezhető összes hitel nagyságát. − Irányított hitelek: a jegybank meghatározza, hogy a kereskedelmi banknak nyújtott hitelt a kereskedelmi bank milyen célra es milyen feltételekkel hitelezheti tovább. Indirekt eszközök: − Refinanszírozási politika: a refinanszírozás a „finanszírozás finanszírozása”. A kereskedelmi bankok a hiteleiket a jegybanki forrás megléte esetén tudják kihelyezni. Ha a 38

jegybank növeli a hitelkeretet, úgy a kereskedelmi bankok is több hitelt tudnak kihelyezni. Ha a refinanszírozási hitelkeret csökken, úgy a kereskedelmi bankok forrásoldala is csökken. − Kamatpolitika: a refinanszírozási hitelek kamatlábának változtatásával indirekt módon, a piaci szereplők pénzkeresletén keresztül tud hatni a jegybank a pénzmennyiség alakulására. Ha a refinanszírozási kamatlábat emelik, akkor a pénzintézetek is emelik saját hitelkamataikat, így a gazdálkodók pénzigénye csökkenni fog. Amennyiben csökkentik, úgy növekszik a pénzkereslet és ezzel a pénz mennyisége is. Amennyiben egy bank nem él a refinanszírozási hitel lehetőségével, úgy nincs kihatással rá ez a politika. Bizonyos esetekben a vállalatok reakciója is eltérhet a kamatlábak növelésekor. A vállalati költségeken belül a kamatköltség nem biztos, hogy mindig a legjelentősebb. A kamatköltség esetleg áthárítható a vevőkre, vagy kedvező piaci lehetőségek esetén a vállalatok magasabb kamatlábat is elfogadhatónak tartanak. − Nyíltpiaci műveletek: ilyen műveletek végzéséhez nagy mennyiségű állampapír szükséges, mert a központi bank ezek adás-vételével alakítja a pénzmennyiséget. Ezzel a módszerrel a pénzmennyiségek azonnali változtatására nyílik lehetőség, és naponta akár többször is (akár ellenkező irányban) alkalmazható. A nyílt piaci műveletek egyik fajtája, amikor a jegybank egyszerűen eladja vagy megveszi az állampapírokat. A bankok emellett használják az ún. repókat (sale and repurchease agreement), vagyis a visszavásárlási megállapodásokat. Ilyenkor megállapodnak a kereskedelmi bankokkal, hogy egy adott időpontban, azok visszavásárolják az értékpapírokat. Az üzlet kamatköltsége az eladási és vételi árfolyam különbségében jelenik meg. A repók kamatának változtatásával a kereskedelmi bankok kereslete változtatható, így a pénzmennyiség növekedése szabályozható. Az értékpapír vásárlásakor a csökken a forgalomban lévő pénzmennyiség, hiszen állampapírt vettünk, és ez által gyakorlatilag hitelt nyújtottunk az államnak. Amennyiben ezt visszavásárolják, úgy a forgalomban lévő pénzmennyiség növekszik. A módszernek három fő jellemzője van: o Autonóm: alkalmazása kizárólag az adott ország központi monetáris hatóságának döntésétől függ. o Rugalmas: mert naponta többször is lehet változtatni a pénzmennyiséget az eladások és vételek révén. o Közvetlen: mert hatása azonnal érvényesül, rögtön lezajlik a pénztömeg növekedése vagy csökkenése. − Erkölcsi ráhatás: egy kevésbé megfogható módszer, hiszen itt személyes megbeszélésekről van szó. A központi monetáris hatóság céljai elérésének érdekében egyeztetéseket folytat a pénzintézetek vezetőivel. Az eszköz hatásfoka függ attól, hogy a bankok vezetőinek pozíciója mennyiben függ a központi hatóságok jóindulatától.

4.2. Árstabilitás Az árstabilitás, mint legfontosabb (végső) cél eléréséhez a jegybankok közbülső és operatív célokat hívnak segítségül. Erre azért van szükség, mert az inflációt közvetlenül nem tudja a központi bank befolyásolni. A közbülső és operatív célok előnye, hogy konkrétabb feladatok fogalmazhatók meg, melyek könnyebben befolyásolhatók és ellenőrizhetők. A közbülső célok között a legelterjedtebbek a pénzmennyiségi és árfolyamcélok, de ide tartozik a nominális jövedelmek alakulása is. Operatív célok lehetnek például a kötelező tartalékráta megállapítása, a hitelezés szabályozása, vagy a rövid távú kamatok szabályozása. Ha időtartam alapján 39

csoportosítjuk a célokat, akkor elmondható, hogy az árstabilitás megteremtésének célja hoszszú távra, a közbülső célok középtávra, míg az operatív célok rövid távra vonatkozó célok. Árstabilitásról akkor beszélhetünk, ha az átlagos árszínvonal emelkedés, más szóval infláció stabilan és tartósan egy alacsony szinten marad. (Abszolút árstabilitásról akkor beszélhetnénk, ha az infláció mértéke „nulla” % lenne, azaz az árak nem változnának. Ez nagyon sok ok miatt nehezen megvalósítható. Ezért a közgazdaságtan árstabilitásról beszél akkor, amikor az infláció éves mértéke 2 % alatt marad.) Milton Friedmann szerint „az infláció mindig és mindenhol monetáris jelenség”. Ez alapvetően igaz, ha a magas inflációt és a magas pénzkínálat együttes növekedését értjük alatta. De ez mégsem elégséges. Az inflációra több tényező hat közvetlenül. Ezek közül egyik sem független, ugyanakkor végső soron egyik sem lehet forrása tartós inflációnak a monetáris politika közreműködése nélkül. − Várakozások: Az inflációs várakozások hatással vannak a magángazdasági bérek és árak kialakításának folyamatára, így közvetlenül is befolyással bírnak az infláció aktuális szintjére. Alacsony, stabil infláció akkor tartható fenn, ha a gazdasági szereplők várakozásai „lehorgonyozottak”. A gazdaság önmagában nem rendelkezik ilyen kapaszkodóval, a jegybank feladata a nominális horgony biztosítása. Hiteles antiinflációs politikával le lehet horgonyozni a várakozásokat. − Gazdasági ciklusok mozgásának inflációra vonatkozó hatásai: A ciklikusság a tényleges kibocsátás eltérése a potenciális kibocsátástól, illetve annak trendjétől. Ez az eltérés az output gap. A monetáris politika csak rövid távon képes hatni a reálváltozókra, hosszabb távon nem. Az átmenetileg realizált hatás nagysága és időtartama a gazdasági szereplők tanulási folyamatától függ. A monetáris lépések hosszabb és gyakran változó időtávon fejtik ki hatásukat. Mivel a ciklikus tényezők hatással vannak az inflációra – aminek alacsony és stabil voltában érdekelt a jegybank – kulcsfontosságú a ciklikus mozgás idejekorán történő előrejelzése. Az a lehetőség, hogy a kibocsátást rövid távon növelni lehet – az infláció növekedése árán – a jegybankot expanzív politikára ösztönzi. Az átmenetileg realizált hatás nagysága és időtartama a gazdasági szereplők tanulási folyamatától függ (a gazdasági szereplőket egyre nehezebb becsapni). Két nagyon fontos tényezőt mindig szem előtt kell tartani: 1. A központi banknak kerülni kell az optimista célokat. 2. A monetáris politika csak rövidtávon képes hatni a reálváltozókra, hosszabb távon nem. Akár kibocsátásról, akár munkanélküliségről, növekedési rátáról van szó a stabilizációs politikának mindig a gap-et kell definiálni és stabilizálni, hiszen a kibocsátás változása termelékenységváltozást is tükrözhet. A nehézséget az jelenti, hogy a potenciális kibocsátás szintje maga is időben változó érték. − Sokkok: Akár költségsokkról, akár kínálati sokkról van szó, ezek a faktorok mind hatással vannak az inflációra, de függetlenek a ciklikus tényezőktől és a várakozásoktól. Az optimális monetáris politika megköveteli, hogy pozitív ársokkot semlegesítsek. Ekkor a jegybank lelassítja a gazdaságot, növekvő munkanélküliséget eredményezve. A monetáris politika a sokkok következtében növekvő árszínvonal mellett is képes lehorgonyozni a várakozásokat, miközben az árak szükséges alkalmazkodását és átstruk-

turálódását nem veszélyeztetve képes részlegesen semlegesíteni az árszínvonalnövekedést. (A központi bank politikájának hitelessége kulcsfontosságú! Ha a jegybank intézkedései nem közvetítik a megfelelő üzenetet, akkor a sokk magasabb inflációs várakozások kialakulásához vezet, és a gazdaságot egy új, tartósan magasabb inflációs környezetbe sodorja. A sokkok természetes következménye az infláció megnövekedett fluktuációja.) Az antiinflációs küzdelem sikerességéért – elterjedt vélekedés szerint – a jó politika felelős. Napjainkban a központi bankok megtanulták, hogy feladatuk az alacsony infláció elérése és ezt fenn is tartják. Elfogadták a természetes ráta hipotézisét (a monetáris politikának nincsen hosszú távú hatása a kibocsátásra és a munkanélküliségre). A várakozások lehorgonyzásával képesek voltak alacsony és stabil inflációt fenntartani a ciklikus ingadozások és gazdasági sokkok ellenére. Az infláció csökkentésének költségei mindazonáltal még inkább tudatosította a monetáris politika irányítóiban azt a felismerést, hogy övék a primátus az infláció alakításában. Más vélekedés szerint a folyamatot a gazdasági verseny segíti. Képviselői – például K. Rogoff19 – szerint rés van a gazdaság aktuális és normál egyensúlyi kibocsátási szintje között. Ez a rés ösztönzi a jegybankot, hogy lépéseivel növelje a kibocsátást. A rés (és ezáltal az infláció) csökkenése a globalizáció és a megnövekedett verseny miatt van. Az erősödő verseny csökkenti a monopóliumból és egyéb tökéletlen versenyhelyzetből fakadó hatékonysági veszteségeket. Ha a kormányzat és a jegybank politikáját, lépéseit a gazdaság szereplői hitelesnek érzik, akkor az emberek bízni fognak az alacsony inflációs környezet fenntartásában és fenntarthatóságában, így a bérek és árak kialakításában tükröződni fog az alacsony inflációra vonatkozó várakozás. A hitelesség alapfeltételeit jelentő premisszák, amelyek egyben az inflációs célkitűzés előnyeit is adják, a következők: − A monetáris rendszernek biztosítania kell a nominális horgonyt. Ez az árstabilitással, mint elsőrendű céllal elérhető. − A monetáris rezsimnek transzparensnek (világos célokat kell megfogalmazni, folyamatos tájékoztatás szükségesek, kiadványokat kell publikálni) kell lenni. Ez egyfajta nyitottság a gazdasági szereplők irányába. − Mechanizmusok kellenek, amelyek elszámoltatják a döntéshozókat tevékenységük sikerességének függvényében (ez csak akkor jelent valódi értéket, ha a szankcióknak valóban érvényt lehet szerezni). Napjainkban sok kormányzat és központi bank az alacsony inflációt explicit céllá kívánja tenni. Az inflációs célkitűzések rezsimjének alkalmazásakor legfontosabb komponens a nyilvánosan kihirdetett cél. Ezt azonban nem mindenki érzi szükségesnek. A központi bank monetáris stratégiájának kialakítása erősen meghatározza, hogy a követett politikát milyen csatornák közvetítik a gazdasági szereplők felé. Az alacsony infláció elérése és fenntartása nem lehet egyedüli cél. A monetáris politikának fontos rövid távú hatásai is vannak a reálgazdaságra, így például a stabilizációhoz is hozzá kell járulnia.

Kenneth Saul „Ken” Rogoff (1953- ) amerikai közgazdász.

A monetáris stratégia egy olyan keretrendszer, ami az információk elemzésére és eljárási szabályokra épülve hivatott elérni a jegybank kitűzött céljait. Ennek három eleme van: − célok, − információs struktúra annak érdekében, hogy az információkat átalakítsák a döntéshez szükséges irányszámokká, − operatív eljárások, amelyek meghatározzák az eszközök kalibrálását. Az inflációs célkitűzés szerepének gyors terjedése nagyfokú rugalmasságának köszönhető. Alapvető komponense az inflációs célkitűzésnek egy olyan konkrét inflációs cél, amelynek elérésére világos elkötelezettség mutatkozik, vagyis a jegybank aktívan és konzisztensen alakítja operatív céljait az inflációs cél elérése érdekében. A jegybanknak hangsúlyoznia kell az explicit inflációs célok iránti elkötelezettségét. Mindebből szervesen következik az instrumentális függetlenség szükségessége. Nincsenek specifikus instrumentális szabályok, működésében minden potenciális eszközt felhasználhat. Az inflációs célkitűzést alkalmazók köre nem homogén a célzott árindexet tekintve. Többségük a fogyasztói árindexet használja (CPI), de elterjedt még a maginfláció használata is. A fogyasztói árindex pontatlansága miatt monetáris politikai szempontból célszerűbb a „letisztított” maginflációt használni, ami eltekint a legváltozékonyabb és a monetáris politikától leginkább független tényezők hatásától (például az olajár változásaitól függő üzemanyagár, vagy az idényjellegű élelmiszerek árváltozásaitól). Ugyanakkor a fogyasztói árindex alkalmazása társadalmi szinten átláthatóbbá, érthetőbbé teszi a monetáris politika lépéseit, eredményeit. Az inflációs célokat a gyakorlatban a jegybank egyedül, vagy a kormányzattal (konzultálva) alakítja ki (kivétel: Egyesült Királyság, ahol a célt a kormányzat jelöli ki). Az inflációs célkitűzés során a jegybank egyaránt alkalmazhat sávos, illetve pontinflációs célt. A sávos inflációs cél nagyobb rugalmasságot biztosít a monetáris hatóságnak a gazdasági változások lereagálására, ugyanakkor minél szélesebb a sáv, annál inkább megkérdőjelezhető a jegybank elhivatottsága az infláció visszaszorításában. Az inflációs várakozások során inkább jellemző, hogy a gazdasági szereplők a sáv felső értékét veszik alapul, és erre építik várakozásaikat . A pontinflációs célkitűzés jobban fókuszálja az inflációs várakozásokat, sikeres végrehajtása erősíti a jegybank hitelességét. Nehéz azonban a folyamatokat úgy alakítani, hogy az infláció pontosan az előre megadott szinten maradjon. Az inflációs célkitűzéssel szemben a legfőbb kritika, hogy túlhangsúlyozza a gazdaságpolitika egyik fontos célját az árszínvonal stabilitását, és a többi fontos céllal (output, foglalkoztatottság stb.) kevésbé, vagy egyáltalán nem foglalkozik. A jegybankok gyakran azzal érvelnek az inflációs célkitűzés mellett, hogy a monetáris politika nincs hatással a reálváltozókra, de képes az infláció alakítására. Ebben az érvelésben összemosódik a rövid és hosszú táv. A valóságban az inflációra vonatkozó jelenlegi modellek éppen azon a feltételezésen alapulnak, hogy az elsődleges csatorna, amelyen keresztül a jegybank az inflációra képes hatni, éppen az a rövid távú hatás, amely során a monetáris politika hatással van a reálgazdaság aktivitására. A kormány és jegybank inflációval szemben intézkedései: − segítik rendben tartani az államháztartást, − lehetővé teszi a termelékenység érdekében az érdekegyeztetést, − erősíti az infláció-csökkenési várakozásokat, − eléri, hogy a jegybank szigorú pénzpolitikát folytasson,

− átmenetileg intervenciókkal befolyásolhatja az árfolyam alakulását, − erősíti a versenyt. Tisztában kell lenni azzal, hogy az infláció különböző társadalmi költségekkel jár. A szakirodalom ún. „cipőtalp” költségnek nevezi azokat a kiadásokat, amelyek az árak növekedéséhez történő mechanikus alkalmazkodást szolgálják. Ilyen például a termékek átárazása, a pénztárgépek átprogramozása vagy az árkatalógusok újbóli kiadása. Ezen túlmenően az infláció megnöveli a tranzakciós pénz keresletét és felgyorsítja a pénz forgási sebességét. Problémát jelent a vállalatok számára is, amelyek értékcsökkenési leírásaik során az inflációval egyenes arányban növekvő veszteséget realizálnak. Hátrányosan befolyásolja továbbá a reáljövedelmek nagyságát, ezért szokás az inflációt egyfajta adóként is emlegetni. Progresszív adórendszer esetében ugyanis a magasabb nominális jövedelmek magasabb adósávba kerülnek (kategóriaugrás), az adóteher arányaiban növekszik azonos, vagy akár csökkenő reáljövedelem mellett. Ezt a jelenséget hideg progressziónak nevezzük. Ugyanakkor érdemes számba venni a dezinfláció (árszínvonal csökkenés) költségeit is. A dezinfláció általában együtt jár a reálkamatok emelkedésével, ami a beruházás és fogyasztás fékezésén keresztül a gazdasági növekedés visszaesését eredményezi. A kamatterhek növekedése érinti egyrészt a magánszférát, de nagy államadósság esetén magára az államra is hatással van, mértékétől függően erősen megterhelheti a költségvetést.

4.3. Jegybanki kamat Jegybanki kamatnak nevezzük azt a kamatot, amelyet a jegybank a kereskedelmi bankoknak fizet a nála önként elhelyezett kéthetes futamidejű betéteik után. A jegybanki kamat a monetáris célok elérésének eszközeként szolgál. A kereskedelmi bankok a jegybanki kamat ismeretében határozzák meg betéti és hitelkamataikat. A jegybanki kamat megállapítása az ár- és pénzügyi stabilitás fenntartását legjobban szolgáló szinten történik. Az irányadó instrumentum arra szolgál, hogy a jegybank közvetítse az általa optimálisnak ítélt kamatszintet a piac számára. Az irányadó jegybanki kamat változtatása a pénzpiaci kamatokon keresztül más, banki és tőkepiaci kamatokra, hozamokra is hat. A legtöbb változó kamatozású vállalati hitel kamata a pénzpiaci kamatokhoz van kötve, így ezek befolyásolásán keresztül a jegybank közvetlenül képes módosítani a vállalatok forrásköltségét és így a beruházási javak iránti keresletet. Emellett a lakossági betétek kamatai is követik a rövid lejáratú kamatok változásait. Így a központi bank a lakosság, illetve a vállalatok számára releváns kamatok befolyásolásával hathat a gazdaságban a beruházási és fogyasztási javak iránti aggregált keresletre, a lakosság megtakarítási és fogyasztási döntéseire. Az irányadó kamat változtatása másrészt a devizaárfolyam elmozdulásán keresztül hat az aggregált keresletre. Magyarországon az irányadó kamat mértékéről a Monetáris Tanács dönt, amely döntéssel egyben a kéthetes kötvény kamatához kötött többi kamatláb (például a kamatfolyosó két szélét alkotó egynapos eszközök kamatlába) is változik. Bár a gazdasági folyamatok befolyásolása szempontjából a hosszabb lejáratú kamatok alakulásának van jelentősége, általános gyakorlat, hogy a jegybank csak a hozamgörbe egészen rövid végén avatkozik be irányadó kamata segítségével. Így egyrészt megnehezíti a partnerek spekulációs tevékenységét, másrészt hatékonyabban segíti a hitelintézetek likviditáskezelését. Ezen kívül így biztosítható, hogy a hoszszabb lejáratú hozamok már tükrözzék a piac szereplők inflációs várakozásait. Ugyanakkor a jegybank a rövid lejáratú instrumentum ellenére a határidős kamatparitás felhasználásával képes közvetetten a hosszabb hozamokra is hatást kifejteni, azaz a hosszabb hozamokat az irányadó kamat jövőbeli alakulására vonatkozó várakozások mozgatják.

Az irányadó instrumentum kamatának változtatása jelzést ad a piac számára a kamatok jövőbeli alakulásáról (signalling hatás). Amennyiben a jegybanki lépés azonos a piac várakozásaival, az szintén jelzés értékű, és azt mutatja, hogy a piac és a jegybank megítélése a pénzügyi, gazdasági folyamatokról hasonló. Ha a jegybank a piac várakozásaitól eltérő kamatlépést hoz (avagy nem hozza meg a piac által várt döntést), akkor a piaci szereplők azon felül, hogy várakozásaikhoz képest eltérő kondíciókkal jutnak a jegybanki instrumentumokhoz, azt is tapasztalják, hogy a jegybank eltérően értékeli a makrogazdasági folyamatokat, és ez ösztönzi őket a saját kamatvárakozásaik átértékelésére. Így a központi bank a kamatváltoztatás közvetlen piaci hatásán jelentősen túlmutató változást képes generálni a pénz- és tőkepiacon. Magyarországon a jegybanki alapkamat 1990 végén még 20 % felett volt, amely 1995. februárjára 28 %-ra emelkedett. Ettől kezdve – egy-két alkalmat kivéve – mértéke folyamatosan csökkent. 1998. áprilisára esett 20 % alá, és 2001. decemberében került először 10 % alá. Tartósan egyszámjegyű alapkamatról 2004. decembere óta beszélhetünk (habár 2008-ban néhány hónapra ismét 10 fölé került az értéke). Hullámzások után 2011. decembere óta figyelhető meg folyamatos csökkenés. Akkor még 7 % volt a nagysága, amely 2013. szeptemberére 3,6 %-ra esett.

4.4. Árfolyam-politika A nemzetközi fizetési forgalmat valuta és deviza segítségével bonyolítják le. A valuta valamely ország törvényes fizetőeszköze egy másik ország fizetési forgalmában, azaz a valuta egy tényleges külföldi pénz, készpénz. A deviza ezzel szemben pénzhelyettesítő eszköz, valamilyen külföldi ország pénzére szóló, külföldön fizetendő követelés, illetve külföldi pénznemben jelentkező tartozás. Ennek melynek megjelenési formája lehet: csekk, váltó, hitellevél vagy folyószámla-követelés. Az átválthatóság szempontjából a külföldi fizetőeszközöket két csoportba – konvertibilis és nem konvertibilis fizetőeszközökre – osztják. Valuta-konvertibilitásról akkor beszélünk, ha egy valuta szabadon (állami korlátozásoktól mentesen), egységes (piaci) árfolyamon átváltható más valutákra. Konvertibilisnek tekintenek egy valutát akkor is, ha a rövidlejáratú tőkeműveletekre vonatkozóan vannak korlátozások, de a folyó műveletekre nincsenek. Az árfolyam-politika a monetáris politika része, de önálló gazdaságpolitikai eszközként is felfogható. Megvalósításáért a központi bank felel. Az árfolyamrendszer az a mód, amelyen egy ország saját fizetőeszközének viszonyait kialakítja más devizákhoz, illetve a devizapiachoz. Az árfolyam célkitűzés rendszerének előnye az átláthatóság és az azonnali visszajelzés (ami az inflációnál nincs meg). Hátránya egyrészt az árfolyam, mint eszköz elvesztése, ráadásul így a többi eszköz (pl. kamat) használhatósága is korlátozott. Másrészt a külgazdasági pozíció sem állhat helyre az árfolyam kiigazodásával. Harmadrészt a referenciavaluta erősödésével exportálhatja a gazdasági sokkokat. Az árfolyam változásának tompítása fontos célkitűzés lehet, de sokszor csak az output vagy az infláció ingadozása árán érhető el. A cserearány vagy a termelékenység változásának (ami árfolyam változékonyságában mutatkozik meg) elfojtása nem mindig szerencsés. Jeffrey A. Frankel20 szerint kis, nyitott, főként árucikkeket exportáló országok számára a cserearány-sokkok elkerülése végett a valutát érdemes a világpiaci árakhoz kötni. Az adott export világpiaci (dollár) árának csökkenése, így automatikusan leértékelést jelentene, amivel tartha20

Jeffrey Alexander "Jeff" Frankel (1952- ) jelentős amerikai közgazdász.

tó lenne az exportár, hazai valutában kifejezve. Ez a leértékelés versenyképesebbé tenné az exportot, ellensúlyozva a cserearány sokkhatását. Frankel kategóriarendszere alapján a következő árfolyamrendszereket különböztethetjük meg: 1.) Lebegő árfolyamrendszerek Az árfolyamot a hazai és a nemzetközi valuták iránti piaci kereslet és kínálat határozza meg. A jegybank szerepe passzív. A monetáris politika önállósága jelentős. A gazdaságot érő váratlan külső sokkok esetén az alkalmazkodás az árfolyam szintjének változásán keresztül következik be. Ebben a rendszerben elkerülhető a reálárfolyam felértékelődése és a versenyképesség fenntarthatatlan romlása. Rendszerint olyan országok vezetik be a lebegő árfolyamot, amelyek nincsenek átmeneti állapotban, vagy gazdasági krízisben. Két típusa van: szabad lebegtetés és menedzselt lebegtetés. 2.) Köztes rendszerek A köztes árfolyamrendszerek esetében az adott ország valutájának árfolyamát a lebegő és a rögzített árfolyamrendszer elemeinek ötvözésével határozzák meg. A köztes rendszerben több típusú árfolyamrendszert is el lehet különíteni egymástól: o árfolyamsáv (ezen belül Bergsten-Williamson célsáv – fundamentális egyensúlyi árfolyam és Krugman-ERM célsáv – rögzített nominális középparitás), o csúszó leértékelés (ezen belül: indexált és előre bejelentett csúszás), o kosárhoz kötött rendszer, o igazítható rendszer. 3.) Rögzített árfolyamrendszer A valuta árfolyamát egy másik pénznemhez köti a jegybank, amely így aktív szereplővé válik. A monetáris politika kénytelen alárendelni magát a rögzített árfolyam fenntartásának, valamint az ezzel szorosan összefüggő pénzmennyiségi cél teljesítésének, így önállósága korlátozott. A gazdaságot érő váratlan külső sokkok esetén az alkalmazkodás a pénzmennyiségen és a belföldi infláción keresztül történik. Ez az árfolyam-politika növeli a monetáris politika hitelességét. Típusai: devizatanács, dollarizáció21 (vagy euroizáció) és monetáris unió. A magyar árfolyamrendszer: − 1990 februárjától a későbbiekben változó összetételű valutakosárhoz rögzítették a forintot, de a kosárhoz képest előre be nem jelentett módon és mértékben 1995 márciusáig 23 alkalommal leértékelték. Ez tehát egy rögzített, de kiigazítható árfolyamrendszer volt. − A csúszó leértékelés rendszerét 1995. március 13-án vezették be, egyidejűleg egy nagy, 9 százalékos egyszeri leértékeléssel, a Bokros-csomag részeként. − 2001 nyarától az akkori árfolyamérték ± 15 %-os sávjában hagyták lebegtetni a forint euróhoz viszonyított árfolyamát, és megszüntették a csúszó leértékelést. − 2003 júniusától a sávközép 2,26 %-os eltolása valósult meg a ± 15%-os ingadozási sáv változatlanul hagyásával.

Dollarizációról beszélünk, amikor egy gazdaságban a hazai valuta helyett valamely külföldi valuta (dollár vagy bármi más) tölti be a pénz valamely funkcióit. Beszélhetünk részleges vagy teljes, illetve hivatalos és nem hivatalos dollarizációról. A szakirodalom használja még az euroizáció elnevezést is.

− A magyar forint rugalmas árfolyamrendszerben, szabadon lebeg 2008. február 26-a, a sáveltörlés óta. Ez a korábbi sávos (a rugalmas és a rögzített rendszerek tulajdonságait egyaránt mutató, de az előbbihez közelebb álló köztes) árfolyamrendszert váltotta fel. Rögzített árfolyam-rendszer és: − teljes tőkemobilitás esetén: az expanzív költségvetési intézkedések igen hatékonyak, viszont a monetáris serkentés hatástalan; − gyenge tőkemobilitás esetén: a költségvetési politika hatásossága csökken, míg a monetáris politika korlátos és átmeneti hatású. Lebegő árfolyam-rendszer és: − teljes tőkemobilitás esetén: a költségvetési politika nem túl hatékony, viszont a monetáris politika igen hatékony; − gyenge tőkemobilitás esetén: a költségvetési politika hatékony, és a monetáris politika is az.

4.5. A fiskális és a monetáris politika A fiskális és a monetáris politika a gazdaságpolitika két legfontosabb szabályozásai eszköze. A költségvetési politika annál hatásosabb a monetáris politikához képest, minél nagyobb (abszolút értékben) a beruházások értéke a beruházások kamatérzékenységéhez képest, vagyis minél nagyobb az LM-rugalmassága az IS-rugalmasságához képest. És fordítva: minél nagyobb (abszolút értékben) a beruházások kamatérzékenysége (az IS-rugalmassága) a beruházásokhoz (az LM-rugalmasságához) képest, annál hatásosabb a monetáris politika a költségvetési politikához képest. A fiskális politika pozitív kapcsolatot mutat a kamatlábbal, a fogyasztással, a foglalkoztatással, az aggregált kereslettel és a kibocsátással, ugyanakkor negatív összefüggést mutat a beruházásokkal. A monetáris politika és a kamatláb kapcsolata ellentétes irányú, míg a többi (felsorolt) elemmel azonos irányú. Egyrészt amíg a költségvetési kiadások növekedése növeli a reálkamatlábat, és így csökkenti a beruházásokat, addig a pénzkínálat növekedése csökkenti a reálkamatlábat, növelve a beruházásokat. Másrészt amíg a költségvetési politika alkalmazásának következtében a kormányzati kiadások részaránya nő (a beruházások, illetve a fogyasztás rovására), addig a monetáris politika alkalmazása következtében a fogyasztás és a beruházások részaránya nő a közösségi kiadásokhoz képest. A fiskális politika monetáris politikára gyakorolt hatása óriási. Két megközelítés létezik, ha a fiskális és monetáris politika, illetve az infláció kapcsolatrendszeréről beszélünk. − Tradicionális megközelítés: Ennek középpontban a seigniorage22 és a költségvetési egyenleg áll. Az elmélet hívei szerint a deficitet később csak szufficittel lehet fedezni 22

Seigniorage-nak (szeniorázs) nevezik a jegybankoknak a nettó készpénzkibocsátásból és a hitelintézeteknek a központi banknál kamatmentesen, vagy a piaci kamatnál alacsonyabb kamat mellett elhelyezett kötelező tartalékaiból származó jövedelmét. A fogalom tehát a pénzkibocsátás monopóliumából származó állami jövedelmet takarja. A modern seigniorage forrása a pénz által képviselt érték és a pénz termelési, előállítási költsége közötti különbség. A seigniorage nem a pénzkibocsátás egészéhez, csak a központi bank által teremtett bázispénzhez kapcsolódik. A seigniorage jelenségének kétféle megközelítése ismeretes. Az egyik egyszerűen a gazdaságban lévő pénzmennyiség (bázispénzkínálat) növekményének reálértékeként ragadja meg a seigniorage nagyságát. A másik megközelítés még közvetlenebbül kötődik a pénztartás költségéhez. Ez abból a tényből indul ki, hogy a

(kiadások visszafogása, adóemelés). És ha nincs megfelelő fiskális kiigazítás, a központi banknak kell monetizálnia23 az adósságot (azaz az inflációnak kell emelkednie a seigniorage bevételek növekedéséhez). A tradicionális szemlélet a költségvetési összefüggésekre helyezi a hangsúlyt, és ebből vezeti le, hogy miért van szükség a jegybanki függetlenségre. Független jegybank nem kényszeríthető a költségvetés adósságainak pénzkibocsátással történő finanszírozására. Nem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy az infláció maga is egy adó, tehát teljes függetlenség esetén is van összefüggés a kormányzati szükségletekkel. − Árszínvonal fiskális elmélete (modern megközelítés): A tradicionális elméletekben az árszínvonal meghatározása a monetáris politika relevanciája, itt teljesen független lehet tőle. Kormányzati többletkiadás (deficit) esetén, ha nem történnek megfelelő lépések, amelyek az adósság visszafizetését biztosítanák, akkor az adósság értékének csökkennie kell. A csökkenés az árszínvonal emelkedésén keresztül valósul meg. Így még egy független jegybank sem képes fiskális fegyelem nélkül biztosítani egy stabil nominális horgonyt

5. Gazdaságpolitikai stabilizáció, válságkezelés A gazdasági ingadozást konjunktúra ciklusnak is nevezik, veszteségekkel jár, ezért alapvető gazdaságpolitikai feladat a kilengések mérséklése. Az erre irányuló politika a stabilizáló vagy konjunktúrapolitika. A gazdasági ciklus konjunktúra és dekonjunktúra részekre osztható, melyeken belül megkülönböztetik a megélénkülés, a megélénkülés, a fellendülés, a hanyatlás, és a recesszió szakaszait, amelyekre egyébként az amerikai szakirodalom találóan az egyes évszakok (tavasz, nyár, ősz, tél) megnevezését használja. A stabilizációs politika eszközei: a monetáris politika és a költségvetése (fiskális) politika. Mindkettőt rövid távú keresletbefolyásolásra alkalmazzák. Úgy érdemes alkalmazni ezeket, hogy a pozitív hatásokat felerősítsék, vagy a jelentkező negatív hatás a másik eszközzel csökkentsék (pl. expanzív fiskális politika esetében a deficit csökkentésére expanzív monetáris politikát – a pénzmennyiség növelését – alkalmazzák, így a makroökonómiából ismert „kiszorítási hatás” mérsékelhető). Előfordulhat, hogy a két politika keresztezi, hatástalanítja egymást (pl. restriktív pénzpolitika és expanzív fiskális politika), ekkor a gazdaságpolitikai intézkedések hatásfoka csökken. A központi bank – ha a gazdaság élénkítése a feladat – kamatcsökkentéssel, többlet pénzkibocsátással, a költségvetés pedig átmeneti deficitnöveléssel (adócsökkentés, kiadásnövelés) élénkíthet. Ha megszorítás a feladat, akkor az eszközök ellentétes irányú alkalmazása indokolt. A célszerű módszerekről közgazdasági viták folynak. Jelenleg az uralkodó álláspont az, hogy a stabilizációs politikát inkább jegybanki módszerekkel kell gyakorolni. A konjunkturális stabilizációs politikát élesen meg kell különböztetni azoktól a feladatoktól, amelyek egy egyensúlyvesztő vagy tartósan stagnáló gazdaság rendbetételére irányulnak.

gazdaság szereplői annak ellenére hajlandóak összvagyonuk egy részét pénzben tartani, hogy annak, szemben az egyéb pénzügyi vagyoneszközeikkel, így pl. kötvényeikkel vagy részvényeikkel, nincs pénzügyi hozama. 23

Monetizálni: pénzzé változtatni, azaz valamilyen pénzteremtő bankművelet eredményeként a hiányfinanszírozás mértékével megnövelni a belföldi pénzmennyiséget.

Ezekben az esetekben szélesebb körű, esetenként radikális „rendcsinálás”: állami kiadáscsökkentés, intézményi változtatások szükségesek. A költségvetési stabilizációs politika intenzitásától függetlenül a konkrét lépések lehetnek: − bevétel-, vagy kiadásváltozásra hatók, − automatikusak, szabályhoz kötöttek vagy diszkrecionálisak. Tehát a stabilizációs funkció olyan kormányzati tevékenységet jelent, amely a monetáris és fiskális politika eszközeinek kombinált alkalmazásával biztosítja, hogy a gazdaság működésének kiegyensúlyozott szintje fennmaradjon. Stabilizációs gazdaságpolitikára három okból is szükség lehet: − az üzleti életben természetes és megszokott, szinte menetrend szerinti ingadozás miatt, − a gazdaságban kialakult, és nem a gazdaságok ciklikusságához (hanem pl. rossz gazdaságpolitikához, rendszerváltozáshoz) köthető válság miatt, − a gazdaságot érő sokk következtében. 1.) Stabilizációs politika ciklikusság miatt A gazdásági ciklusnál alkalmazott gazdaságpolitikánál a kormányzatnak, mint a gazdaságpolitika letéteményesének arra kell törekednie, hogy ellensúlyozza, kisimítsa az üzleti hullámokat. A keynesi tanok szerint aktív kormányzati politikára van szükség, míg a monetaristák az ilyen beavatkozásokat igyekeznek a végsőkig elkerülni. Erős konjunktúra (boom) esetén nő a foglalkoztatottság, nőhetnek a bérek, emelkedik a nemzeti jövedelem. Dekonjunktúra idején nő a munkanélküliség, a bérek alig emelkednek. A kormány feladata, hogy a kilengéseket, fluktuációkat csillapítsa, kiegyenlítse. A kormány azonban nem képes a bonyolult intézményi és magatartási viszonyok dzsungelében még a lehető legjobb felkészültsége esetén sem tökéletes beavatkozásra. Tulajdonképpen két problémával szembesül a kormány: − Hogyan határozható meg az ösztönzés és a visszafogás (abszolút) nagysága? − Hogyan határozható meg az ösztönzés és a visszafogás pontos időzítése? A stabilizációs gazdaságpolitika két csoportba sorolható24: − Az ortodox gazdaságpolitika a kereslet drasztikus visszafogására irányuló intézkedésekkel (az árak és az árfolyamok felszabadításával, az adók emelésével és a költségvetés állami szerepvállalásának csökkentésével) próbálja megfékezni az inflációt. Valójában ez egy pénzügyi stabilizáció, kiegészülve az életszínvonal hirtelen csökkentésével. Ha infláció oka a túlzott belföldi felhasználás, akkor a legfontosabb makrováltozókat kell korlátozni, ezért szigorú keresletszabályozásra van szükség. Fokozatos, lépésenkénti stabilizációról van szó. − A heterodox stabilizációs gazdaságpolitika az inflációs várakozások letörését helyezi a középpontba. Ugyanis az infláció üteme gyors, a termelési struktúra súlyosan deformált, így időleges adminisztratív bér- és árszabályozásra, korlátozásra és a 24

A magyar gazdaságpolitika kapcsán beszélnek unortodox megoldásról. Az unortodox eredeti jelentése: nem ortodox, vagyis nem a bevett, dogmatikus előírásokhoz ragaszkodó, azoktól eltérő módszer.

termelést ösztönző adópolitikai lépesekre van szükség. Amikor tehát a tartósan magas infláció fennmaradásában az inflációs várakozások játsszák a főszerepet, akkor mesterségesen el kell szakítani a múlt és a jelen inflációját. Az ortodox és heterodox gazdaságpolitikák hangsúlyozzák az ún. nominális fixpont jelentőségét. Ez egy stabil vonatkoztatási pont a súlyosan inflációs környezetben, amihez a különböző számszerűsíthető paramétereket (árfolyam, nominálbér stb.) viszonyítják. A stabilizációs politika időbeli ütemezés szempontjából lehet: − az ortodox gazdaságpolitikára jellemző – fokozatos (graduális) − a heterodox gazdaságpolitikát jellemző – sokkterápia (cold turkey) vagy többlépcsős, szisztematikus radikális (big bang). 2.) Stabilizációs politika válság miatt A stabilizációs gazdaságpolitikák a korábbi gazdaságpolitikák kudarcának beismeréseként születnek. Fontos, hogy a kormányzat a külső és a belső bizalmat helyreállítsa. Ennek érdekében a programok deklaratív jellegűek és rövid lejáratra szólnak. A programok alapvetően inflációellenesek. Az állami szektor szükségszerűen visszaszorul, a külgazdasági politika nyitottabb lesz. A pénzügypolitika a monetáris politika felé tolódik el. Gazdasági rendszerváltás során a demokratikus választott kormány feladata az átmenet vezénylése, ami annál inkább jelent stabilizációt, minél rosszabbak a kiinduló feltételek (válságkezelés). A válságkezelésnél ismertek a tünetek, van bizonyos jártasság a lehetséges gyógyszerekről, de lehetőségek korlátozottak. Hosszú időhorizonton időtálló, végleges megoldás nem ismeretes. Sikeres esetben tartós enyhülést, javulást érhetnek el, de azonos, vagy hasonló problémával újból és újból szembekerülhet a gazdaság. A válságkezelés legfontosabb eleme, hogy ismerjék fel és késedelem nélkül nézzenek szembe a válsággal. A sikeres stabilizációs gazdaságpolitikák tapasztalatai a következők: − Gyors, határozott kormányzati szintű beavatkozást tételez fel. − Határozott, átfogó gazdaságpolitikára és ütemtervre van szükség. − A finomszabályozást a belső ok-okozati kapcsolatok feltárásával kell segíteni. − A programok nem nélkülözhetik a felelős ígéretekkel alátámasztott deklaratív és demonstratív elemeket. − Fontos a külföld bizalmának és segítségének elnyerése. − A programokon csak alapos ok esetén, konszenzus alapján érdemes változtatni. − A stabilizáció során szem előtt kell tartani a strukturális alkalmazkodás követelményeit. Válságkezelés két módon lehet sikeres: − gyorsan kell reagálni a válságok megelőzése érdekében a válságra utaló korai jelek felismerésére által, − határozott cselekvési politikával kell úrrá lenni a válságon még a teljes ellehetetlenülés előtt.

A válságmenedzsment speciális esete a turnaround management. Ennek feladata a fennmaradás és a túlélés esélyeinek érvényesítése. Aktív reagálást jelent még az ún. preaktív szakaszban is. A legfontosabb cél a zavarmegelőzés és a zavarelhárítás. A kormányzati gazdaságpolitika az aktív válságmenedzsment szakaszának első felében folyamodhat kampány vagy puccs eszközéhez (utóbbi a nem demokratikus társadalmakban honos). A gazdasági és társadalmi problémák súlyosbodásakor (a válságmenedzsment második felében) stabilizációs gazdaságpolitika alkalmazására kerül sor. A kampány konfliktushelyzetben alkalmazott olyan eszköztár, amelyet szinte a közvélemény előtt dolgoznak ki, ajánlások formájában egy-egy gazdaságpolitikai probléma megoldása érdekében. A puccs a hatalom önkényén alapuló informális döntés-előkészítési és végrehajtási módszer, utasításokban megfogalmazott eszközcsoport amelyet éles konfliktushelyzetben, alkalomszerűen, az államigazgatási bürokrácia kikerülésével alkalmaznak, bizalmas, titkos küldetésű, független szakértőkből és politikusokból álló stáb dolgoz ki és a megbízó kormányzati szervek léptetnek életbe. 3.) Stabilizációs politika gazdasági sokk miatt Gazdasági sokknak nevezik, mikor a gazdasági egyensúly valamilyen külső hatás miatt felborul. A sokk: külsődleges, többnyire egyszeri hatás a gazdasági folyamatokra. Megkülönböztetünk pozitív (pl. hirtelen cserearány-javulás miatti) és negatív (pl. természeti katasztrófa következtében létrejövő), illetve más szempontból monetáris (pl. ár- vagy bérrobbanás miatti) és reáljellegű (pl. bányászsztrájk esetén kialakuló) sokkot. A sokk az aggregált keresleti vagy az aggregált kínálati görbe megváltozását (eltolódását vagy meredekségének változását) okozza. Keresleti sokk, vagy „kereslet-húzta” infláció A kereslet megnövekedése (a kínálathoz viszonyított túlkereslet) „szívást” idéz elő a piacon, ez generálja az árszínvonal-emelkedést. Gondoljunk csak vissza, mi történik akkor, amikor a Marshall-keresztnél a keresleti görbe felfelé eltolódik, csak most nem egy jószág ára fog növekedni, hanem az árszínvonal. Váratlanul, nagymértékben növekszik tehát a kereslet, ez az ún. sokk. (Mindez akkor igaz, ha a gazdaság a teljes kapacitás kihasználása szintjén termel, nincsenek tartalékok, nincs munkanélküliség, nem tudják miből növelni a termelés mennyiségét; ekkor az árszínvonal fog csak megnőni, a kínálat változatlan marad). Mi sokkolja a gazdaságot? − az állam költekezése nagymértékben megnő, makroszintű kereslet-növekedés állhat elő, túlkeresletes lesz a piac; vagy a kínálati oldal nem növelhető (pl. háborúk után); − a lakosság bizalomvesztése miatt a beruházási, és a fogyasztási kereslet elszaladása figyelhető meg. − a bankrendszer működési zavarai túlzott pénztömeg kiáramlást eredményez. − a nemzeti valuta leértékelése esetén olcsóbbak lesznek a hazai exportermékek, így nő a termékek iránti külföldi kereslet stb.

Kínálati sokk vagy költség infláció A kínálati, vagy költséginfláció a költségek, illetve a profittörekvések által indukált infláció. Ekkor az infláció elindítója a költségek emelkedése. Mi sokkolja a gazdaságot? − Természeti csapások miatt (pl. a termés felét elveri a jég) – a megnövekedett költség (kevesebb szőlő terem ugyanazon a hektáron) felnyomja az árakat. − Emelkednek az energiaköltségek (a kőolaj hordónkénti árának változása, vagy a gázáremelések következtében). − A valutaleértékelés hatására az import alapanyagok ára nő (importált infláció), és így a költsége is nő, amelynek hatására csökken a termelés, és ezáltal az árszínvonal emelkedik. − A kormányzat adóemelést (pl. ÁFA-kulcs növelést) vezet be. − Emelkednek a bérek. A szakszervezetek béremelést harcolnak ki, így a költségek és az árak is növekednek, újabb bérharc lesz; kialakul az ár-bér spirál. (Itt a kínálat csökken, a költségek növekednek, az árszínvonal emelkedésének hatására a szakszervezetek ismét béremelési követelésekkel állnak elő. Elindul tehát egy bér-ár, vagy ár-bér spirál, amit nagyon nehéz megállítani.). Ez felnyomja az árakat (a piac „nyomásos” vagy a „szívásos” is emeli az árakat). Adott kereslet mellett tehát a kínálat csökken, a kínálati függvény felfelé tolódik, így az ár is nő.) A radikális, gyors stabilizációt sokkterápiának nevezik, melyen a piaci egyensúlynak a jövedelemkorlátozással, árfelszabadítással történő gyors helyreállítása értendő. A programok átfogó jellegűek, törekednek az infláció drasztikus csökkentésére, a különböző politikák öszszehangolt működésére, főként az árfolyam- és bérpolitika dezinflációs elképzelésekkel való szinkronba hozására. A sokkterápia nem más, mint a deflációs politika egy rendkívül kemény változata. A stabilizációs programcsomagok típusai és azok jellemzői: 1. Válságellenes stabilizáció (keresletösztönző politika). Lényege: az aggregált kereslet egyes elemeit kell növelni. Egy ilyen gazdaságpolitikát indokolhat, ha − a gazdaságot valamilyen belső (fogyasztást, beruházást csökkentő) és/vagy külső (exportot csökkentő) keresleti sokk éri; − az adott területen a korlátozott szerepet betöltő magángazdaság miatt a kormányzatnak kell jelentős beruházásokat eszközölni; − a társadalomban felgyülemlett szociális feszültségek növekedése kormányzati beavatkozást követel. A kormányzati kiadások gazdaságélénkítő hatását gyengíti, ha: − az elhatározott kormányzati kiadásnövelés nem emeli ugyanilyen mértékben a tényleges makrogazdasági kiadásokat; − a pénzkínálat nem alakul megfelelően; − az aggregált kínálat nem nő a kereslettel megegyező mértékben.

2. Antiinflációs stabilizáció (kereslet-visszafogó politika). Akkor alkalmazható, ha a növekvő infláció és a külső-belső adósság legfőbb oka a nagymértékű kereslettöbblet, a gazdaság túlfűtöttsége. Alapvető eszközei: kormányzati kiadások csökkentése, adók emelése, pénzkínálat szűkítése. Hatását nemcsak a keresleti, hanem a kínálati oldalon is figyelembe kell venni. 3. Strukturális válságellenes stabilizáció (kínálatélénkítő politika). Akkor kerül alkalmazásra, ha a gazdaság fő problémája a kínálat elégtelensége, a kapacitások kihasználatlansága. E gazdaságpolitika szűkebb értelmezése az átmeneti sokkhatások miatt szükségessé váló monetáris és költségvetési beavatkozás. Eszközei: adók csökkentése és kormányzati kiadások növelése, pénzkínálat bővülése (ezáltal a kamatláb csökkentése). A jövedelemadó csökkentése miatt nő az aggregált kínálat és csökken az árszínvonal. A termelés, a jövedelem növekedése pedig csökkenő adóráta mellett is növeli a költségvetés adóbevételeit. E hatásmechanizmust gyengíti, ha az adócsökkentés nem növeli a munkakínálatot vagy a megtakarításokat.

6. Egyéb gazdaságpolitikai eszközök 6.1. Versenypolitika A verseny a piacgazdaságok alapvető jellemzője. A vevő kegyeiért folyó versengés hajtja előre az innovációt, ösztönöz a költségek csökkentésére, valamint a minél jobb minőségű és olcsóbb termékek előállítására. Kornai János25 szerint a verseny egyfajta koordinációs mechanizmus. E mechanizmus azért alakult ki, hogy az egyének tevékenységeit összehangolják. A piacon megjelenő eladók és vevők magatartását meghatározó elv. Több eladó és vevő érdekei egymással konfliktusban állnak. Minden eladó saját termékét szeretné eladni és minél nagyobb nyereségre szert tenni. Ezért a lehető legmagasabb árat kérik a vevőktől. A fogyasztók a lehető legalacsonyabb áron szeretnének a legjobb termékekhez hozzájutni. A tényleges vételár valamilyen kompromiszszum eredménye lesz. A verseny törvényi kereteit meg kell teremteni és be kell tartatni. A neoklasszikus elmélet feltételezi a tökéletes versenyt. Ez az eladók és vevők árelfogadó magatartását jelenti (nincs piaci befolyás, homogén termékek vannak és árelfogadó szereplők). Piaci egyensúlyra koncentrálnak. Tökéletes információ mellett, tranzakciós költségek hiányában nem jelent problémát, mert ha megváltoznak az egyensúlyi állapot körülményei, arról mindenki azonnal tudomást szerez. A valóságban fel kell tárni az információt. Hayek26 szerint a verseny az a folyamat, amely során az információ feltárásra kerül. Schumpeter27 véleménye szerint a vállalkozók versenye biztosítja, hogy a profit a nullához tartson, az árak a költségek szintjére süllyedjenek. De a vállalatok szeretnének extra profitot

Kornai János (1928- ) Széchenyi-díjas magyar közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 26

Friedrich August von Hayek (1899-1992), az osztrák iskolához tartozó Nobel-díjas (1974.) közgazdász és morálfilozófus. 27

Joseph Alois Schumpeter (1883-1950) osztrák-amerikai közgazdász és politológus.

realizálni, ezt innovációval tehetik meg. A monopolprofit addig marad fenn, amíg a sikeres innovációt nem követik a versenytársak. Azért kell versenypolitikát folytatni, mert a verseny előnyösebb a társadalom tagjai számára, mint a monopolhelyzet. A versenypolitika célja, hogy megteremtse a verseny jogi kereteit, védelmezze azt és orvosolja kudarcait. Ilyen kudarcok a különböző externáliák, a monopóliumok, a közjavak, az információs asszimetriák. Továbbá fel kell lépnie a tisztességtelenül versenyzőkkel szemben. Ilyen értelemben a piaci szereplők közös érdekét is védi. A versenypolitika a versengés, a piaci koordináció elvét állítja politikai, társadalmi vagy gazdasági célok szolgálatába. A chicagói antitröszt iskola szerint a versenypolitika egyetlen célja a hatékony piaci allokáció védelme, amely a lehető legnagyobb fogyasztói jólétet eredményezi. A német freiburgi iskola a „hatalomtalanítás” eszközének tekintette a versenyt, ugyanis minél tökéletesebb a verseny, annál kevesebb lehetőség nyílik az árak befolyásolására. A versenynek társadalmi funkciója és gazdasági funkciója van, melyek összefonódnak. A verseny legfontosabb funkciói: − jóléti funkció (a jólét növelésének, maximalizálásának feltétele és mechanizmusa: a lehető legnagyobb jóléthez vezet a társadalomban); − hatékonysági funkció (a teljesítmény ösztönzés eszköze és a hatékonyság növelés eszköze; − allokációs funkció (a kiválasztás módszere: ezáltal a szűkös erőforrások hatékonyabb felosztása válik lehetővé. Versenypolitika: A gazdasági verseny érvényesülését és a verseny gyengítésének megakadályozását célzó állami szabályozás. Fő kérdései: − a tisztességtelen verseny és a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés megakadályozása, − fogyasztók megtévesztésének tilalma, − a versenykorlátozó megállapodások tiltása, illetve ellenőrzése, − monopóliumok kialakulásának lehetőség szerinti meggátlása, − vállalategyesülések felülvizsgálatának lehetősége. A gazdaságban, a társadalomban vannak törekvések a verseny korlátozására. Oka: a verseny a gazdasági szereplőket győztesekre és vesztesekre osztja. A győztesek igyekeznek az elért jó pozíciójukat megőrizni, és emiatt igyekeznek a versenyt korlátozni. Ez alapvetően az áruk és szolgáltatások piacára jellemző. Ez egy öngerjesztő folyamat, mert ha elérnek egy pozíciót, mások hátránya folytatódik. Versenykorlátozó tevékenységek: − tisztességtelen vállalati magatartás (más vállalkozásokkal szemben olyan előnyök elérése, amelyek mögött nincs valódi teljesítmény: idegen áruvédjegy utánzása, hírnévrontás, gazdasági bojkott, üzleti titokkal való visszaélés, szerződés megszegése, versenytárgyalás illetve tőzsdei kereskedelem tisztaságának megsértése);

− fogyasztók megtévesztése (a fogyasztók kárára jut előnyökhöz: az áru tényleges tulajdonságát, az árát, a felhasználási feltételét, a jogszabályi előírásoknak való megfeleltetést, a vásárlás valódi értékét illető megtévesztések); − versenyt korlátozó kartell-megállapodások (más vállalkozókkal és a fogyasztókkal szemben is előnyökhöz juthatnak: ár-, bér-, piacfelosztó-, mennyiségi-, közös forgalmazási-, kutatási- és egyéb tevékenységek végzésére vonatkozó-, illetve termékek közös előállítását célzó kartell); − gazdasági erőfölénnyel való visszaélés (indokolatlan előny szerzése az üzleti kapcsolatokban más vállalkozókkal és a fogyasztókkal szemben: tisztességtelen árképzés, áruvisszatartás, árukapcsolás, indokolatlan árdiszkrimináció, piacra lépés korlátozása). Más megközelítésben a versenykorlátozó magatartás típusai: − együttműködés (kartell, egyeztetés, vertikális árkapcsolás, árajánlat); − koncentráció (piacok összekapcsolása, piac diverzifikációja); − akadályozás (bojkott, szállítás megtagadása, árdiszkrimináció, tisztességtelen árképzés, dömping, piacra lépés korlátozása); − tisztességtelen magatartás (utánzás, hírnévrontás, üzleti titokkal visszaélés, szerződésszegés, fogyasztók megtévesztése). A piaci struktúra eltérése a versenyzői típustól a fogyasztók által elért hasznosság csökkenéséhez vezet. Mind oligopol, mind monopol piac esetében a kibocsátott összmennyiség a versenyzői kibocsátás alatt marad. Verseny mértéke szerint az alábbi piaci formák léteznek: − Tiszta monopólium: 100 % -os részesedés az adott piacnál. (Ezen belül lehet ún. természetes monopólium, ahol az elsüllyedt költségek elriasztják az új belépőket. Pl. távvezeték-hálózat kiépítése, villamos-energiaszolgáltatás.) − Domináns cég: 50 % feletti piaci részesedés, és mellette sok kis, egymással versenyző vállalat, ők alkotják a kompetitív szegélyt. − Szigorú oligopólium: néhány nagy cég van a piacon. Itt a legnagyobb a lehetőség a kartellbe tömörülésre. − Laza oligopólium: a legnagyobb néhány cég részesedése együttesen 30-50 % között van. − Monopolisztikus verseny: sok szereplő van a piacon, egyenként 10-15 %-os részesedéssel. (Pl. autógyártás. Minden vállalat úgy érzi, hogy egyedi terméket gyárt, de ugyanakkor versenyeznek is egymással.) − Versenyző piac: viszonylag nagy a piaci szereplő száma, és csekély a piaci szereplők részesedése. Állam szerepe: ha sérül a verseny, sérülnek a hatékonysági és jóléti követelmények is. Ezt kell orvosolnia az államnak ezért az állam feladata fellépni a versenykorlátozással szemben. Az állami beavatkozás formái, területei: 1.) Hagyományos antitröszt-szabályozás: Versenyhivatal létrehozása, versenytörvény megalkotása.

Alapvető irányai: − Fellépés a tisztességtelen piaci magatartással (tisztességtelen versennyel, fogyasztók megtévesztésével) szemben. − (Fellépés a versenyt korlátozó megállapodások tilalma ellen, azaz) érvényesíteni az ún. kartell szabályozást (kartellbe tömörülni tilos). − Foglalkozni a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tilalmával (másképpen: a versenyt csökkentő piaci struktúrák kialakulása ellen ható szabályozás kérdése). Gazdasági erőfölény: egy gazdasági egység az erejét arra használja, hogy mások kárára előnyhöz jusson. Megoldás: fúziókontroll (a vállalatok fúziós szándékukat be kell jelenteniük a versenyhivatalnak) és belépési korlátok kérdése (fellépés a kialakulásuk ellen, illetve a megszüntetésük érdekében). 2.) Reguláció: Az állam bizonyos szabályokat állít fel, szabályozza azokat a feltételeket, amelyek mellett a gazdasági egységek működhetnek. Így nem érvényesül a vállalatok szuverenitása. Az állam: megszabhatja a működési feltételeket; feltételekhez köti az engedélyek megadását; ellenőrizheti/előírhatja a szerződések feltételeit és lényegi tartamát; szabályozhatja a szolgáltatások árait. Példák a szabályozásra: o Egyik területe a természetes monopóliumok (pl. MÁV, BKV, energiaszektor) szabályozása. Természetes monopólium esetén azért alakul ki monopolhelyzet, mert a piac kicsi ahhoz, hogy több vállalat hatékonyan próbáljon működni. Ebben az esetben az állam árszabályozással, illetve a költségek ellenőrzésével, vagy a piac liberalizálásával szabályoz. o Szabályozhatja az állam a pénzpiaci szereplőket is. Megszabhatja, hogy a pénzpiaci szereplők által összegyűjtött pénzeket milyen arányban lehet kockázatos, vagy kevésbé kockázatos értékpapírokba fektetni, előírva így a portfólió összetételét. Sokszor a tevékenységet is szabályozza az állam. 3.) Egyéb szabályozás és intézmények alkalmazása: A piaci működés általános szabályozási rendszeréről és a hozzá tartozó intézményekről van szó. Ide tartoznak: a kereskedelmi és a műszaki környezetvédelmi előírások; az állam közvetett szabályozása; a különböző kedvezmények nyújtása; a büntető és fogyasztási adó kivetése, valamint a büntetések. 4.) Közvetlen állami befolyásolás: Az állam az állami szektoron keresztül szabályozza a versenyhelyzetet: milyen vállalatokat alapít, és ezeket hogyan működteti. Az állami tevékenység mellet egyéb társadalmi szervezetek is jelentős szerepet játszanak a kérdésben: fogyasztóvédelmi szervezetek, versenykorlátozást figyelő szervezetek, vállalatok szabályszegésével foglalkozó szervezetek, környezetvédelmi mozgalmak is befolyásolják a versenypolitikát. A Gazdasági Versenyhivatalt (GVH) az Országgyűlés hozta létre, és működését 1991. január 1-jén kezdte meg. A GVH autonóm — a kormánytól független — államigazgatási szerv. A GVH-nak a verseny védelme érdekében folytatott tevékenysége alapvetően három pillérre épül: − versenyfelügyeleti munkája során érvényesíti a magyar versenytörvény és a hatáskörébe tartozó más törvényi rendelkezések, valamint a közösségi versenyjog szabályait; 55

− versenypártolás keretében a rendelkezésére álló eszközökkel igyekszik a verseny érdekében befolyásolni az állami döntéseket; − a verseny társadalmi elfogadottsága érdekében a versenypolitikai ismeretek terjesztésével, valamint a verseny közgazdasági és jogi kérdéseivel foglalkozó szakmai közélet fejlesztésével hozzájárul a versenykultúra és a tudatos fogyasztói döntéshozatal kultúrájának fejlesztéséhez. Működésének jogi háttere: − A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (versenytörvény). − A fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvény. − A gazdasági reklámtevékenység alapvető feltételeiről és egyes korlátairól szóló 2008. évi XLVIII. törvény (reklámtörvény). − A kereskedelemről szóló 2005. évi CLXIV. törvény (kereskedelmi törvény). − Egyéb, versennyel kapcsolatos rendelkezéseket tartalmazó jogszabályok. − Közösségi jogszabályok, rendelkezések. Az Európai Unió nagy figyelmet fordít a versenyszabályozásra, mivel a versenyt a gazdaság elsődleges koordinátorának tekintik. Az EU-ban a vállalatokra és a tagállamokra is versenyszabályozás van érvényben. 1.) A vállalatok tekintetében összehangolt piaci fellépést működtetnek mind a vertikális, mind a horizontális kartellekkel szemben. Vertikális kartellnek nevezik, amikor a termelési lánc különböző szintjein elhelyezkedő (például termelő és kereskedő) cégek kötnek egymással megállapodást. Ma, az angolszász szóhasználatnak megfelelően egyre inkább csak a versenytársak közötti (horizontális) és kifejezetten a verseny korlátozására (a piac felosztására, árrögzítésre vagy a közbeszerzési tenderek egymás közti elosztására) irányuló megállapodásokat nevezik kartellnek. Ezt a kartellt a korábbi, általánosan értelmezett kartell fogalomtól való világos elkülönítés miatt "kőkemény" (hardcore) kartellnek nevezik. (A Gazdasági és Versenyhivatal is ezt az elkülönítést használja.) Az EU versenyszabályozása kiterjed a domináns piaci helyzettel való visszaélésre is. Emellett a fúziókontroll segítségével jelentős piaci részesedéssel bíró cégek egyesülését akadályozhatják meg. A fúzió eredetileg egyesülést, összeolvadást jelent, amikor két vagy több gazdasági társaság a meglévő vezetésük és a tulajdonosok leváltása nélkül közösen folytatják tevékenységüket. A felvásárlás ezzel szemben az, amikor egy gazdasági társaság átvesz egy másik vállalatot, amely ezáltal megszűnik. Az angol nyelvű szakirodalom a fúziót „Merger and Acquisition”-nak (azaz „Fúzió és felvásárlás”-nak) is szokta nevezni. 2.) Az EU a tagállamokra (az állami szférára) is meghatároz versenyszabályokat. A hangsúly a diszkriminációmentességen van. Az állami támogatások mértéke ugyan csökken, de a valós támogatás mértékének megállapítása igen nehéz, ezért az Európai Bizottság ellenőrzi az egyes támogatási rendszerek kompatibilitását és a támogatási mértékeket. Az állam piacon való jelenlétét három kategóriába sorolhatjuk: tulajdonos, megrendelő és támogató. A szabályozás arra terjed ki, hogy egyik esetben se sértse az állam szerepe a verseny tisztaságát, lehetőségét.

Ha az állam a tulajdonos, akkor fennáll a veszély, hogy hatalmánál fogva kedvezményeket nyújt saját vállalatainak, ezzel nemcsak a hazai magáncégek, hanem a külföldi versenytársak érdekeit is sérti. Amennyiben az állam a megrendelő szerepét tölti be, akkor a közbeszerzésekre kiírt pályázatok elbírálásánál lehet az állam „részrehajló” a hazai cégek felé, miközben a Római Szerződés diszkrimináció-ellenes rendelkezéseinek megfelelően a pályázatokat úgy kell kiírni, hogy az EU területéről bármely érintett vállalat pályázhasson a beszállításra. Az állam támogatóként a gazdasági szereplők diszkriminációmentes szubvencionálására hivatott. Az állam bizonyos cégeket, ágazatokat, iparágakat – különböző célok elérése érdekében – szubvenciókban részesít. Előfordulhat azonban egyes piaci szereplők kiemelt támogatása, többnyire az ország külgazdasági pozíciójának erősítése érdekében. Az EU versenypolitikája kiterjed: − Az eljárási, szabályozási harmonizációra. − A tisztességes magatartás és a verseny kikényszerítésére, vagyis a „kis cégek védelmére a nagyokkal szemben”. (A vállalatok nem rögzíthetik az árakat és nem oszthatják fel a piacot egymás közt; nem élhetnek vissza domináns piaci pozíciójukkal, hogy kiszorítsák kisebb versenytársaikat; nem egyesülhetnek más vállalkozásokkal abban az esetben, ha ezáltal ellenőrzésük alá vonhatnák a piacot. Mindez nemcsak a termékek előállításával és értékesítésével foglalkozó vállalatokra, hanem a szellemi szabadfoglalkozások és a szolgáltatások különböző fajtáira is kiterjed.) − Az állami támogatásokra. (Amely alapvetően tiltott, de vannak kivételek, pl. közösségi alapokból megvalósuló regionális és infrastrukturális fejlesztések, katasztrófahelyzetek kezelése, közös európai érdek megvalósulása. Az Európai Bizottság azt is figyelemmel kíséri, mekkora pénzügyi segítséget biztosítanak a tagországok a vállalkozások számára. A kormányok semmilyen körülmények között nem nyújthatnak állami támogatást azoknak a nehéz helyzetben lévő vállalkozásoknak, amelyek esetében nincs remény arra, hogy gazdaságilag életképessé válnak.) − A természetes monopóliumokra és különleges helyzetű vállalkozásokra. (Bizonyos feltételekkel a Bizottság engedélyezhet monopolhelyzet kialakulását, például ha az adott vállalat költséges infrastruktúrát működtet (ezek az ún. „természetes monopóliumok”) vagy ha ez fontos közszolgáltatás biztosításához szükséges.) − Az állami kereskedelmi monopóliumokra.

6.2. Struktúrapolitika A struktúra (szerkezet) valamely egység vagy egész olyan felosztása, amelynek eredményeként a részegységek homogénebbé válnak, mint a tagolatlan egész. A struktúrapolitika célja a gazdaság szerkezetének átalakítása, a gazdaságon belül valamilyen aránytalanság korrigálása, vagy a kívánatosnak ítélt szerkezeti arányok elérése. (Gyakran – sajnos helytelenül – szinonimaként használják az iparpolitikát és a struktúrapolitikát. Az utóbbi sokkal általánosabb és számos területet érintő politikák összessége. Ennek egyik önálló, kétségtelenül igen jelentős területe az iparpolitika.)

A struktúra mérésére különböző módszerek alkalmazhatók: − Az egyes ágazatok súlya a GDP-n belül. Minél fejlettebb a gazdaság, annál nagyobb a szolgáltatások aránya. − A foglalkoztatás ágazati szerkezete, a munkavállalók megoszlása az egyes ágazatok között. (Fejlett országokban a foglalkoztatottak 80%-a a szolgáltatások terén dolgozik.) − Az egyes ágazatok részesedése a beruházásokból. − A kereslet megoszlása. − A termelés területi megoszlása (regionális gazdasági struktúra). A struktúravizsgálatok lehetnek statikusak (amikor egy adott időpontban próbálják felmérni a struktúrát), és dinamikusak (amikor a változás irányát és folyamatát elemzik). Általános tapasztalat, hogy a gépi beruházások alakulása reagál a leggyorsabban a strukturális változásokra. Ha a gazdaság struktúrája változik, akkor a termelési tényezők ágazatközi átrendeződése megy végbe. Amennyiben visszaesés van a gazdaságban, akkor a szerkezeti változások is gyorsabban mennek végbe. A strukturális átalakulás a gyakorlatban új termékek, új szolgáltatások, új technológiák, és új termelési eljárások megjelenését jelenti helyettesítő vagy kiegészítő jelleggel. A struktúra átalkulása a foglalkoztatás-munkanélküliség ágazati arányainak módosulásával, a tulajdonosi szerkezet (köz és magán, hazai és külföldi) átalakulásával, az áru- és pénzforgalom regionális megoszlásának változásával mérhető. A strukturális változásokat előidéző tényezők rendkívül sokfélék lehetnek. Ezen belül kiemelt szerepe van az intézményi változásoknak, a kínálati és keresleti tényezők változásainak. Az intézményi változások adják meg a gazdasági folyamatok mozgásterét, kereteit. Ide tartozik például: − az adórendszer egyes elemeinek változása (milyen adót alkalmaznak, milyen az adó formája, a fogyasztási adót milyen termékekre vetik ki); − az adószerkezetben bekövetkező változások; − a nyugdíjbiztosítási rendszer; − az állam szabályozási vagy deregulációs tevékenységének területei; − a nemzetközi kereskedelmi intézményrendszerben bekövetkezett változások; − az árfolyam-szabályozás (amely a termelő tevékenységek és szolgáltatások arányát jelentősen befolyásolja). A piac kínálati oldalának változása a termelésnél, a vállalati szféránál jelentkezik. A kínálat az erőforrásoktól függ. Ezen belül a munka és a tőke mennyisége alakítható, de a természeti tényezők adottak. − A kínálatban a tényezők mennyiségének változását befolyásolja egyrészt az, hogy milyen erőforrásokkal rendelkezik egy ország, másrészt az, hogyan alakul az erőforrások közötti viszony és az erőforrások ára. − Helyettesítési törekvések is megtalálhatók a tényezők között. A tendencia, hogy a munka egyre drágább lesz, és ez a tőkének az előretörésében fog megnyilvánulni. Tehát a munka helyett inkább a technikára költenek. A nyersanyagok, erőforrások ára

változó, de általában nő, így kialakulnak olyan ágazatok, ahol a fajlagos nyersanyag és energia igény kisebb. − Nem elhanyagolható tényezőt jelent a termelékenység eltérő ágazati alakulása, amely kihat a foglalkoztatásra és a kibocsátásra. A piac keresleti oldalának változására az egyes szereplők magatartása hat. − Háztartások kereslete a fogyasztási javak iránti van. Részben a háztartások preferenciái változnak, amelyek közül csak a társadalmi méretekben is jelentős preferenciaváltozások lesznek struktúramódosító hatásúak. A demográfiai folyamatok jelentősége nagy, mert más-más korcsoportnak más kereslettel rendelkezik. Fontos tényező a háztartások jövedelmének változása, valamint a termékek ára, a fogyasztók árrugalmasságának alakulása. − Vállalkozásoknak a beruházási javak iránt van keresletük. Fontos, hogy mely ágazatokban nő vagy stagnál a beruházás. A szolgáltatások mennyisége egyre nagyobb, ezért a szolgáltatások beruházásai kerülnek egyre jobban előtérbe. A komplementer, kiegészítő szolgáltatások szerepe is egyre nő. A beruházások lehetnek pótló és bővítő jellegűek. A struktúra szempontjából ez a fontosabb, mivel ez az építő- és a gépipar iránti keresletet is növeli. − Állam keresletének alakulásával magát a termelést és a foglalkoztatást is jelentősen befolyásolja. Az állami kiadások a különböző országokban más-más arányúak, de a GDP 30-60 %-át teszik ki. Az állami beruházás és a közösségi fogyasztás a GDP 20 %-át teszi ki. Ha ezeknek az aránya változik, ez jelentős struktúraváltoztató hatású. Vannak komplementer elemek is az állam részéről, ha az egészségügyet fejlesztenék, akkor annak hatása lenne több dologra is, tehát ezzel is alakíthatnák a struktúrát. A struktúraváltozásnak két fajtája van: − graduális (ahol lépésről lépésre megy végbe a struktúraváltás) és − paradigmikus (amikor hirtelen, nagy változással megy végbe a struktúraváltás; a régi technikát egy új váltja fel). A struktúrapolitikának az előbbi jelenti a hagyományos tárgyát. Struktúrapolitika fajtái: − Offenzív, amelynél az állam a piac okozta változásokat gyorsítja. Az állam rásegít, hagyja a piaci mechanizmusokat érvényesülni, megerősödni. Ilyenkor a struktúrapolitika többnyire a csúcstechnológiára alapuló iparágakra irányul, ezzel hosszú távon a gazdaság teljesítőképességét, valamint versenyképességét fokozza. − Deffenziv, amikor az állam az átrendeződést feltartóztatja, úgy látja, hogy érdemes még fenntartani bizonyos, esetenként elavult, gazdaságtalan iparágakat, ágazatokat politikai, gazdasági, illetve regionális szempontokat mérlegelve. Ilyenkor a piac intézményeit gyengíti. a szerkezetátalakulást fékezi. Struktúrapolitika eszközrendszere: − Rendszerpolitikai eszközök, amelyek a gazdálkodás keretfeltételeit adják meg.

o A gazdasági alkotmányozás mindenki számára kötelező erejű, általános keretfeltételeket jelenti. Ide tartoznak a versenyt korlátozó eszközök (a tulajdonrendszer: az államosítás, a privatizáció; illetve a szabályozás: reguláció dereguláció), valamint a versenyszabályozás. o A gazdasági rendeletek a külön szabályozást testesítik meg. Ezek részben ágazati, tényezőpiaci szabályozások, részben rendelkezési jogok korlátozása (vagyis a vállalkozói tevékenység előfeltételeinek kijelölése: iparűzési, környezetvédelmi szabályok, előírások). − Folyamatpolitikai eszközök segítségével a piaci szereplők döntéseinek befolyásolására törekednek. Az eszközök lehetnek közvetlenek és közvetettek. o A direkt eszközöket ritkábban alkalmazza az állam. Ilyen a termelés alsó- vagy felső szintjének előírása (mennyiségi korlátozások), közvetlen részvétel az ármegállapításban, kontingensek alkalmazása, beruházások engedélyezése. o Az indirekt eszközök felhasználása sokkal elterjedtebb. Keresleti oldalon fogyasztóként megjelenhet maga az állam (közösségi kiadások) is, ám ekkor a kereslet összetétele meglehetősen kötött, csak bizonyos szektorok által nyújtott termékekre és szolgáltatásokra irányul. Adópolitikáján keresztül az állam közvetetten támogathat egyes szektorokat, valamint külkereskedelmi politikájával befolyásolhatja az export és import nagyságát (pl. behozatal korlátozása). Kínálati oldalon a termelési és beruházási költségeket szelektíven, nem egyformán szabályozza az állam. Így pl. kedvező feltételek mellett biztosíthatja a közösségi infrastruktúra használatát (ami a regionális szerkezet változására is komoly hatással lehet), megkönnyítheti a fizetési feltételeket, hozzájárulhat a beruházási-, termelési költségekhez (pl. adó, adókedvezmény, adó visszatérítés, hosszabb futamidő, alacsonyabb kamatteher stb.), illetve különböző funkciókat, tevékenységeket (pl. K+F) támogathat. A gazdaságpolitikai integráció érdekében a struktúrapolitika összehangolása mindig is jelen volt az EU történetében. Kezdetben válságiparágak közösségi szintű támogatása (pl. acélipar) volt a jellemző, ami azonban nem segítette a struktúraváltást, mivel a hanyatló iparágak nem újultak meg és a lemaradás USA-val és Japánnal szemben nőtt. Az 1982-től érvénybe lépő pozitív struktúrapolitikának célja a hatékonyságnövekedés és a modernizáció, vagyis a közvetlen támogatások mellett a piaci mechanizmusok minél olajozottabb működésének elősegítése. Egyre inkább a csúcstechnológiai és K+F-fel foglalkozó húzóágazatok preferálása került előtérbe. Mivel a struktúrapolitika középpontjában ma már nem ágazatpolitika, hanem a növekedési feltételek javítása áll, ezért például kiemelt szerepet kap az infrastruktúrapolitika.

6.3. Ágazatpolitikák Az ágazatpolitikák közül kiemelkedő jelentőséggel bír az ipar- és az agrárpolitika, mivel ezek a gazdaság legfontosabb ágazatai. Az ipar- és agrárpolitikának két fő iránya lehetséges: − protekcionizmus (hazai termelők és piacok védelme), − liberalizmus (piac- és verseny-nyitás, szabadpiac). Az iparpolitika eszközei közül az állami ipartelepítés, vagy a köztulajdonba vétel visszaszorult. Az áttételes, közvetett eszközök jelentősége megnőtt:

− kereskedelempolitikai lépések (vámemelés, nemzetközi iparági megállapodások megkötése), − költségvetéssel és pénzügyi rendszerrel kapcsolatos intézkedések (adókedvezmények, szubvenciók, hiteltöbblet állami megtérítése, állami garancia nyújtása), − szabályozási környezet megváltoztatása (hatósági előírások módosítása, árszabályok felülvizsgálata, csőd- és felszámolási eljárások megváltoztatása, versenypolitikai intézkedések), − infrastrukturális feltételek javítása (úthálózat és távközlés fejlesztése, kikötők és repülőterek építése). Az EU-ban a kezdeti időszakban érvényesülő válságiparágak (pl. acélipar, textilipar, hajóépítő-ipar stb.) közösségi szintű támogatását – ahogy az előbb említettük – felváltotta egy olyan politika, amely a hatékonyságnövekedésre és a modernizációra helyezte a hangsúlyt. Az agrárpolitika szükségességének egyik oka a mezőgazdasági termelés sajátosságaiban (természettől és időjárástól való függés) keresendő. A másik fontos ok az, hogy a mezőgazdaság a legalapvetőbb foglalkozás és egyben életforma, illetve a családi gazdaságok a nemzeti örökség részei. Az agrárgazdaságba minden ország igen erőteljesen beavatkozik. Ennek fő területei és egyben eszközei: termelők támogatása, belső piac védelme és túltermelés esetén az exportösztönzés. Az egyes államok és (a Római Szerződés alapján) az EU agrárpolitikájának céljai is hasonlóak: − hatékonyság-növelés (erőforrás-elosztás módosítása), − jövedelem-újraelosztás (mezőgazdaságból élők méltányos jövedelmi és életszínvonalának megteremtése), − stabilizáció (fogyasztóknak az ár, a termelőknek a jövedelem szempontjából, illetve védelem a külső hatásoktól), − élelmiszer-ellátás biztonságának garantálása. Az EU-ban az agrárpolitika kérdése a kezdetek óta kiemelt jelentőségű, ugyanakkor számos konfliktus forrása is egyben. A közös agrárpolitika alapvetően három fő elemből áll: − Az Unióban közös árak vannak – ez a nemzeti támogatási rendszer helyébe lépett, a termelőket manipulált árakon keresztül szubvencionálják. − Védett belső piac – a mai napig erőteljesen protekcionista kereskedelempolitika jellemző. Az importárakat különböző vám- és nem vámjellegű akadályokkal tartják magasan. − Exportszubvenciók – az unió agresszív külkereskedelem-politikát folytat. Olyan mértékben támogatja az exportot, hogy az Unió termékei a világpiacon is versenyképesek tudnak lenni. A rendszer tulajdonsága a „túlzott biztonság” és a drága működtetés. A két tulajdonságból számos esetben egyenesen következik a válság létrejötte. Ezen túl a negatív struktúrapolitika eredményeként a szektor modernizációja elmaradt, a támogatások főként a nagytermelők zsebébe vándoroltak. A közös agrárpolitika finanszírozása az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alapon (FEOGA) keresztül történik. (Volt, amikor a közösségi költségvetés ¾ része ide került). Az Unió számos reformot végrehajtott már az agrárszektorban létrejövő válság megszüntetésére (kezdetben kínálat-visszafogó intézkedések

voltak – kvótarendszer, a „kényszerugaroltatás”28 – később közvetlen támogatások, liberalizációs intézkedések jelentek meg).

6.4. Infrastruktúrapolitika Az infrastruktúra a gazdaság folyamatos és hatékony működtetéséhez szükséges keretfeltételek összessége. Felbontható: anyagi (fizikai), pénzügyi és humán infrastruktúrára. Az infrastruktúrapolitika az ezekhez kapcsolódó célokat, eszközöket és intézményrendszert foglalja magában. A fizikai infrastruktúra a gazdaság és a társadalom működéséhez szükséges közlekedési, hírközlési és energiaellátási ágazatokat öleli fel. A közlekedési rendszerben két fontos irány mutatható ki: a magán tőke bevonása (amelyekkel kapcsolatban vegyes tapasztalatok vannak, lásd az autóutakat, a légi társaságokat stb.), és a nemzeti monopóliumokkal megterhelt intézményi rendszer megnyitása a nemzetközi verseny érdekében. A hírközlés tekintetében is két feladat jelölhető ki: egyrészt a hagyományosan kialakult közszolgálati monopóliumok lebontása, másrészt a gyorsan változó igényekhez, lehetőségekhez való alkalmazkodás. Az energiapolitikában is nagy nemzeti társaságok alakultak ki, amelyek átalakítása nélkülözhetetlen feladat a piacliberalizáció érdekében. Magyarországon 2002. dec. 31-ig az MVM Rt. (Magyar Villamosművek Rt.) számos monopoljogokkal rendelkezett. Az áramszolgáltatók végezték a szolgáltatást, azaz a kiskereskedelmet és az elosztást. A 2003-as részleges és a 2008-as teljes piacnyitás óta valamennyi (ipari és háztartási) fogyasztó szabadon választhatja meg az energiakereskedőjét. Az Európai Bizottság javaslatot terjesztett elő az egységes európai villamosenergia-piac létrehozásának további ösztönzésére: a rendszerirányítási tevékenységnek a termelői és a kereskedelmi tevékenységektől történő szétválasztására. 2012 szeptemberében elindult a közös cseh-szlovák-magyar árampiac, azaz a villamosenergia-börzéken a három ország kereskedői és termelői egységesen, határok nélkül kereskedhetnek a villamos energiával. Ez egyik lépése az egységes európai villamosenergia-piac 2014-es létrehozásának. A kormányzatok energiapolitikáján belül kiemelt jelentőséggel bírnak a környezetvédelmi célok megvalósítása, az emisszió csökkentése, az energiatakarékosság és a megújuló energiaforrások felhasználása.

6.5. Kereskedelempolitika A kereskedelempolitika fogalma alatt alapvetően a külkereskedelem politikát értjük, ami egyrészt a makroszabályozás eszköze (befolyása van a makrogazdasági folyamatok szabályozására), másrészt a megtermelt jövedelem elosztását is befolyásolja. Hat a különböző termelési tényezők allokációjára a nemzetközi, illetve a hazai kereskedelemben működő szektoroknál, termelőknél.

Az „ugaroltatás” szó jelentése: a talaj egy-két évi pihentetése. Az EU országokban az „ugaroltatás” a túltermelés elleni agrárpiaci eszközök egyik fontos szabályozó eleme, amelyhez támogatás tartozik.

Két jelentős kereskedelempolitikai nézet létezik: − strukturalista elmélet és − neoklasszikus elmélet. A strukturalista elmélet az 1940-es években jelent meg. A fejlett és a fejlődő térségek közötti centrum-periféria kapcsolatból kiindulva a külkereskedelem elszegényítő, a gazdasági fejlődést korlátozó és relatív elmaradottságot konzerváló hatását hirdették a fejlődő gazdaságok tekintetében. Szerintük a kereskedelem a fejlődő országokra nézve inkább hátrányt, mint előnyt jelent. Az elszegényítő hatás 3 területen éri a fejlődő országokat: romlanak a cserearányok, erőteljesen ingadozik az exportkereslet, és leszakadnak a „gyermek-iparágak”29. Romlanak a cserearányok: A cserearány mutató az exportárindex és az importárindex hányadosa. Akkor jó a mutató, ha 1-nél nagyobb, mert akkor jobban nőtt az exportált termékek ára, mint az importált termékek ára. Ha 1-nél kisebb, akkor romlást mutat: ugyanannyi behozatalért egyre többet kell kivinni, kiszivattyúzva a jövedelmet a gazdaságból. A fejlődő országokban a mutató romlást jelez. Okai: a fejlődők elsősorban a primer ágazatokban és munkaerő intenzív ágazatokban termelnek, így a piaci szerkezetük eltér a fejlett országokétól. A szekunder ágazatokban tartósan magasabb árak és hozamok vannak, mint a primer ágazatoknál. Ingadozik az exportkereslet: A fejlődő országok termékei iránti kereslet ingadozó. A konjunkturális ciklusok a fejlett országokban befolyásolják, hogy a fejlődők termékei iránti kereslet milyen. Nem valósul meg gyermek-iparágak védelme: Ha szabaddá teszik a külkereskedelmet, a gyermek-iparágak védelme nem valósul meg, mert ezek az iparágak ki vannak téve a fejlett országok iparának, bejön a versenyképesebb külföldi áru, emiatt a hazai termékek iránt nincs megfelelő kereslet. Így nem érvényesülhet a volumen gazdaságosság, tehát magasabb költségekkel termelnek, és ez hátráltatja a fejlődésüket. Neoklasszikus elmélet az 1980-as évektől vált jelentősebbé. Úgy vélik, a külkereskedelemnek van növekedést gerjesztő hatása. Képviselői szerint nem igaz, hogy romlik a cserearány. Egyrészt a külkereskedelemben nem csak termékek cserélődnek, hanem ezeken keresztül technológiák, ismeretek is, és ez a fejlődőkre pozitív hatást gyakorol. Másrészt nem törvényszerű, hogy nagy az áringadozás a primer ágazatokban. Harmadrészt, ha nagyon bezárkózik egy ország, akkor az nem tesz jót a hazai gazdaságnak, mert nem teszi ki versenynek és fejlődési kényszernek a hazai ágazatokat. Így nem a fejlődésükért harcolnak, hanem a támogatások további fenntartásáért, ezáltal elkényelmesedhetnek. Szerintük a külkereskedelemből statikus és dinamikus előnyök származnak. A statikus előny abból származik, hogy a csere során specializálódás jön létre. Így nagyobb választék alakulhat ki egy országban, és jobban ki lehet használni a komparatív előnyöket. Dinamikus előny az, hogy a külkereskedelem folytatásával lehetővé válik a skála- vagy volumenhatékonyság növelése. Hatékonyabbá teszi a termelést, ha az nem csak egy kis piacra történik. Szintén dinamikus előny a technológiai hatás, ami közvetlenül (amikor a javak cseréjével tudás is cserélődik) és közvetetten is (amikor a tőkeáramlás eredményez technológiai fejlődést) érvényesül. Ennek hatására kialakul a piaci verseny, és ez hatékonyságnövelő hatású. A kereskedelempolitika jellegének megítélésénél két szempontot kell nézni:

„Gyermek-iparág” jelentése: kialakuló vagy kialakulóban lévő iparág.

− Milyen mértékben avatkozik be az állam a külkereskedelembe, külkereskedelembe, azaz milyen mértékű mérték a piaci és kormányzati allokáció súlya s a külkereskedelemben? Általában az állam aktivista,, azaz beavatkozik. Ennek két nagy területe van: megpróbálja korlátozni, vagy heh lyettesíteni a piacot; illetve megpróbálja a piaci tökéletlenségeket kiigazítani. AmenyAme nyiben az állam nem avatkozik be, akkor a semleges módon viselkedik. Ilyenkor a piaci mechanizmus alakítja ki, hogy hogyan történik a termelési tényezők tényez allokációja, a tényező termelés specializációja, illetve ill a kereskedelembőll származó jövedelmek elosztása. Ebben az esetben csak a törvényi kereteket határozza meg az állam. − Milyen céllal avatkozik be az állam a külkereskedelembe? külkereskedelembe? Két cél lehet: vagy a belbe földi termelés támogatása és védelme (ilyenkor az importot korlátozza, illetve az exe portot szabályozza), vagy az exportot ösztönzi (ilyenkor az export export jövedelmezőségét jövedelmez próbálja meg az állam javítani, illetve az exportértékesítést úgy támogatja, hogy a hozho zá kapcsolódó import korlátait feloldja, valamint továbbá kedvezményes hiteleket ad). Az előbbi az importhelyettesítő importhelyettesít (importorientált), az utóbbi az exportösztönző exportösztönz (exportorientált) kereskedelempolitika. Az állam általában egyszerre alkalmazza mindkettőt. Kereskedelempolitika jellege Beavatkozás mértéke

Aktív

Semleges

Beavatkozás iránya Importhelyettesítő

Export-ösztönző

Kereskedelempolitikai csoportok részben a külkereskedelem GDP-ben ben betöltött szerepe, részben az ármutatók alapján képezhetők: képezhet − Autarkia: Nincs külkereskedelem, lkereskedelem, teljes elzárkózás érvényesül. − Zárt gazdaság:: Az export és import együttes részesedése a GDP-n GDP n belül 5 % alatt van. − Importhelyettesítés:: Típusai: Az importtal szemben a kereskedelempolitika 1. ellenőrzésen keresztül,, 2. szelektíven, 3. korlátozottan korlát és enyhén diszkriminál. diszkriminál − Befelé forduló kereskedelempolitika: kereskedelempolitika: A hazai gazdaságnak nyújt prioritást az exporttal szemben. − Kifelé forduló kereskedelempolitika: kereskedelempolitika: Az exportnak a hazai értékesítéssel szemben nyújtott nagyobb támogatása. támogatás − Nyitott gazdaság: Azz export részesedése a GDP-ből GDP 15 %-nál nál nagyobb. Bár különböző mértékű exportorientáció létezhet, de az import liberalizált. − Exportösztönzés:: Egységes szubvenció a kereskedelembe kerülő kerülő javakat előállító el szektoroknak. Az exportösztönzést aktív állami szerepvállalás szerepvállalás is kiegészítheti az iparpolitikán án keresztül. De lehet szelektív és az exportnak alárendelt importhelyettesítés formáfo jában is. A kereskedelempolitika eszközei az importhelyettesítő illetve az exportösztönző exportösztönz szabályozáshoz kapcsolódnak.

Eszközök

Importszabályozó

Ár jellegű szabályozók

Mennyiségi szabályozók

Exportösztönző

Input orientált

Elsődleges inputokra ható

Output orientált

Közbülső inputokra ható

Közvetlen

Közvetett

Importhelyettesítő eszközök: eszközök belül kiemelt szerepe van a vámnak (vagyis az im− Ár jellegű szabályozó eszközökön portra ra kivetett adónak). Ez lehet: érték alapú, volumenre kivetett,, valamint különböző kedvezményes vagy egyezményes. Bármelyiket alkalmazzák makrogazdasági hatása azonos (bár mértéke természetesen ter nem): a) Az import egy gy részét kiszorítja a hazai piacról, az importált import termék drágább lesz. b) Növeli az árszínvonalat, hogy mennyire, az függ a hazai piac szerkezetétől. szerkezetét (Kompetitív esetben kevésbé; kevésbé míg a monopolisztikus viszonyok között nagyobb mértékben, mert kevés vés a helyettesítő helyettesít termék, és rugalmatlan a kereslet.) .) c) Gerjeszti az infláció nflációt, különösen akkor, ha egy hazai gazdaságban a termelés te erősen behozatalra szorul. A fogyasztók jóléte csökken, a hazai termelők termel relatíve versenyképesebbek lesznek, az állam költségvetési bevétele nő. nő. Viszont komoly k hatékonyság-veszteséget veszteséget jelent: a versenyképes importtermékek importtermékek kiszorulnak. kiszoru − Mennyiségi szabályozó eszközök, eszközök vagyis nem vám jellegűű akadályok. Teljesen kiszokisz ríthatják az importot. Ha pedig nincs import, a hazai termelők termelők kevésbé vannak rákényrákén szerülve azz alkalmazkodásra, és ez a hatékonyságban is megmutatkozik. Ezeket az akadályokat a közgazdaságtan sokkal rosszabbnak tartja, mint a vámokat, mert nehéz őket ket feloldani, és kivédeni. Ilyen például: speciális vagy változó illetékek, illetékek antidömping illetékek, különbözőő behozatali kvóták, letéti rendszer vagy importfedezet támogatása, támogatása önkéntes exportkorlátozás, exportkorlátozás illetve egészségügyi vagy szabványelő előírások, beléptetési feltételek szigorú szabályozása. szabályozása Exportösztönző eszközök: − Input vonzatú (input-orientált) orientált) eszközök úgy ösztönzik az exportot, hogy az erőforráser ok megszerzését teszikk könnyebbé. A hazai és az importált inputok árát csökkentik, hogy kisebb legyen a költség, és a termékek versenyképesebbek legyenek. legye Az elsődleges inputok elsősorban ősorban a tőke t és a munkaerő árát csökkentik (például például gyorsított amortizáció engedélyezésével, lyezésével, kedvezményes kamatozású hitelek biztosításával, illetve a munkaerő költség ség egy részének állam általi átvállalásával). átvállalásával A közbülső közbüls inputokhoz kapcsolódó támogatás mogatás elsősorban els sorban az importált inputokra nyújt támogatást támo a termelők-

nek (például a vámok részleges, vagy teljes visszatérítésével, infrastrukturális támogatásokkal, kedvezményes energiaárakkal). − Output vonzatú (output-orientált) eszközök úgy ösztönzik az exportot, hogy a késztermék exportálást teszik könnyebbé. Közvetlen eszközök például az exporthitelek (kedvezményes futamidők vagy kamatfeltételek), exportgarancia vállalása (a termelőnek a kereskedelmi banktól felvehető hitelkerete így kibővül), exportőröknek egyedi engedélyek és szubvenciók nyújtása. Közvetett eszközök például az infrastrukturális beruházások támogatása, finanszírozása), K + F kiadásokra nyújtott állami hitel, közös beruházás támogatása (ha több vállalat képes együttesen az exportot növelni), externália hatású támogatás (az állam monopoljogot biztosít egyes termelőknek, vagy a belföldi piacok védelme érdekében; de az ilyen jellegű támogatások általában piactorzító hatásúak, és az erőforrások korlátozott kihasználásában jelentkező költsége van). Az elmúlt évtizedekre egy liberalizálódási tendencia jellemző, ami különösen igaz az átalakuló és a közepesen fejlett gazdaságokra. Ennek okai: − A korábbi importhelyettesítés elég sok problémát okozott a költségvetésben, a fizetési mérlegben. Kialakult a tényező piacok monopolizáltsága, amely így nem volt eléggé hatékony, és szerkezeti feszültséget hozott magával. − Felerősödtek az importhelyettesítés visszaszorítására irányuló törekvések. − Kialakult egy komoly adósságválság, és ahhoz, hogy ebből ki lehessen jutni, az exportot kellett fokozni, amelyhez importra van szükség. − A liberalizálástól statikus és dinamikus nyereséget vártak a gazdaságok. − A remélt jobb erőforrás-allokáció miatt dinamikus hatások beindulását várták. − A liberalizálástól remélték a gazdaság nyitottságának növelését, a racionálisabb piaci struktúra kialakítását, ezzel összefüggésben a skálanyereség elérését, a gazdaság növekedési ütemének és a teljes tényezőhatékonyság növekedésének gyorsulását. A liberalizálódásnak három szakasza, lépése különböztethető meg: − A mennyiség korlátok, kvóták vámmá történő átalakítása. − A vámszínvonal fokozatosan, több szakaszban, előre meghirdetett módon, ütemben történő csökkentése. − A vámkulcsok harmonizálása, a különböző szektorok és termékek eltérő kulcsainak csökkentése. A tapasztalatok szerint az országok inkább a fokozatos liberalizálódást választották, és az utóbbi két lépést kevésbé valósították meg. A kereskedelem liberalizálása rövidtávon általában nem befolyásolja számottevően a főbb makrogazdasági mutatók alakulását, mivel az ellentétes irányú tényezők részben semlegesítik egymás hatását. A liberalizálási kísérletek kimenetelére jelentős hatás gyakorolt a kiinduló makrogazdasági helyzet; a korábban gyakorolt protekcionizmus időtartama, mértéke és eszközrendszere; a külső tényezők hatása; a stabilizációs politikák; és a társadalmi csoportok ellenállása, illetve a velük történő kiegyezés.

Az EU erősen nyitott gazdasági integráció, ahol közös külkereskedelem-politika létezik. Ennek fő elemei: a közös vámok, a nem vámjellegű korlátozások, a kvóták, a vámpreferenciák, a nemzetközi fórumok és a kereskedelmi szerződések. Az EU-val kapcsolatban lévő országok az alábbi külkereskedelem-politikai rendszer valamelyikébe sorolhatók be: − Nem diszkriminatív rendszerek alkalmazása, ahol a nemzeti elbánás és a legnagyobb kedvezmény elve érvényesül. − A preferenciális rendszerek az általános vámpreferenciákon alapulnak. Ez azt jelenti, hogy az EU az ún. nem érzékeny termékekre liberalizált piacot biztosít. − A szabad kereskedelmi rendszereket az EU azon országokra alkalmazza, amelyeknek az EU-ba történő belépése belátható időn belül esedékes.

6.6. Regionális politika Regionális politikának nevezzük azt a kormányzati politikát, melynek célja a társadalom térbeli létének befolyásolása. A kormányzati gazdaságpolitika egyik alrendszere; egyaránt jelenti az állami beavatkozás módját, a területi struktúrák átalakítási céljait, valamint az ehhez szükséges eszközök és intézmények összességét. A gazdasági tevékenységek térbeli elhelyezkedését befolyásoló állami szabályozásának legfőbb oka a társadalmilag elfogadhatónál nagyobbra nyíló területi fejlettségbeli különbségek enyhítésére, valamint a területi hatékonyság növelésére irányuló törekvés. A regionális különbségek mérséklését főként politikai szándék motiválja és erősebb állami beavatkozást igényel, míg a területi hatékonyság növelésében a kormányzat nagyobb teret enged a piaci önszabályozásnak. Ha a regionális politika történetét röviden áttekintjük, kiderül, hogy az állami szerepvállalás jelentősége a két világháború között erősödött meg, amikor az ipari fejlődés területi egyensúlytalanságai egyre nagyobb társadalmi különbségeket eredményeztek. Az állami beavatkozás melletti érveket különösen megerősítette az 1929-1933-as évek gazdasági válsága. A II. világháborút követő átmeneti gyengülést követően az elmaradó régiók támogatása ismét előtérbe került, politikai kérdéssé vált. Ekkor alakult ki a hagyományos regionális politika, amely az elmaradott térségek felzárkóztatását iparra alapozott fejlesztésekkel kívánta elérni. A fejlesztendő területek jelentős tőkejuttatásban részesültek, melyet döntően nagyipari beruházásokra fordítottak, valamint kiemelt szerepet kaptak az infrastrukturális fejlesztések is. A hagyományos regionális politika mennyiségi mutatókra épül, az anyagi termelés fontosságát kiemelten kezeli. A hagyományos regionális politika céljai: − Munkahelyteremtés, munkanélküliségi ráta csökkentése. − Agglomerációs központok problémáinak kezelése. − Regionális különbségek mérséklése. − Társadalom és környezet egyensúlyának megteremtése. − Helyi kultúrák és hagyományok megőrzése. A hagyományos regionális politika érdemei: − Ráirányítja a figyelmet a regionális különbségekre. 67

− Megteremti az egyes térségek közötti közlekedési és kommunikációs kapcsolatok lehetőségét. Nem sorolható kifejezetten az érdemek közé, de a térségi erőforrások elhanyagolásának köszönhetően a régiók több olyan társadalmi-gazdasági faktort megőriztek, amelyek napjainkban ismét előtérbe kerülhetnek. A hagyományos regionális politika problémái: − Központilag irányított, nem veszi figyelembe a helyi kezdeményezéseket (hiányzik belőle az „alulról építkezés” logikája). − Az ágazatok centrikus jellege erősíti a monostruktúrák kialakulását, ami a helyi gazdaságok instabillá válását eredményezi. − A természeti erőforrások egyoldalú hasznosítására törekszik, ami gyakran rablógazdálkodáshoz vezet. − Az elmaradott régiók felzárkóztatása során külső inputokra támaszkodik, ezzel hátráltatja a belső erőforrások (endogén potenciál) feltárását, az önfenntartó folyamatok beindulását. − Nem veszi figyelembe az ökológiai tényezőket, így össztársadalmi szinten esetenként nagyobb kárt okoz, mint a gazdaság fejlesztéséből származó haszon. − A minőségi szempontok háttérbe szorulnak. − Jellemző a vállalati funkciók térbeli elkülönülése: a tervezési-, kutatás-fejlesztési-, marketing és kereskedelmi funkciók továbbra is a centrumokban maradtak. − Dekoncentrált intézményhálózata csak a központi programok összehangolására összpontosít. Az 1970-es évektől megfigyelhető gazdasági szerkezet átalakulás az addigi ipartelepítési, regionális tervezési gyakorlatot értelmetlenné tette. A hagyományos tömegtermelés ágazatai szerepe csökkent, miközben tudásigényes, csúcstechnológiai ágazatok kerültek előtérbe, és megnövekedett a szolgáltatási szektor súlya. A vállalati rendszer átalakult: multinacionális cégek jelentek meg és kezdték meg a piacok világméretű integrálását. Ezzel egy időben megfigyelhető egy másik tendencia: a decentralizált kisvállalkozások térnyerése, mely a tömegtermeléssel szemben a változó, esetenként speciális, egyedi igények gyors kielégítését teszi lehetővé. A gazdasági folyamatok következtében átalakultak a regionális folyamatok is, az ipari korszak vezető régiói mellett (esetleg helyett) új térségek bukkantak fel és kerültek a fejlődés élvonalába. Ebben a nemzetközi méreteket öltő gazdasági rendszerben fejlődött ki az új regionális politika. Az új regionális politika elsősorban a helyi társadalomra építő rendszert tekinti előremutatónak. A hangsúly a szerves egységet alkotó régiókra, a lakossági döntésekre helyeződik át: a „top down” szemléletet felváltja tehát a „bottom up” szemlélet (szubszidiaritás elve). Az új regionális politika céljai (a hagyományos politika céljain túl): − Endogén erőforrások hasznosítása. − Környezetileg is fenntartható gazdasági fejlődés megteremtése. − Életminőség javítása.

Az új regionális politika jellemzői: − A gondolkodás középpontjába a rugalmasság és alkalmazkodóképesség biztosítása került. − Belső megújulás stratégiáját alkalmazza, vagyis a hangsúly a térség endogén potenciáljára helyeződik, igyekszik a külső inputok használatát a lehetőségekhez mérten viszszaszorítani. − A gazdasági növekedéssel szemben a társadalmi, kulturális, minőségi, környezeti tényezők kerülnek előtérbe. − Decentralizált döntéshozatal válik uralkodóvá. − Erősödik a horizontális együttműködés szerepe. − Az elsődlegesen megcélzott szervezetek a kis- és középvállalatok, illetve a potenciális vállalkozók. Akár a hagyományos, akár az új regionális politikát (a területi irányítást) tekintjük, három alrendszert érdemes elkülöníteni: − tervezési (programalkotó) rendszer, − szabályozási (közvetítő) rendszer, − intézményi (szervezeti) rendszer. A területi tervezésnek két alaptípusát különböztetjük meg: területfejlesztési- és területrendezési tervet. A területfejlesztési terv gazdasági-társadalmi szempontok figyelembevételével készül, jellemzően a jövőbeni fejlődés irányának kijelölésére koncentrál. Jellemzői: − fejlesztésorientáció: innovációk kidolgozása; − cselekvésorientáció: a döntésekre és a megvalósításra gyakorol hatást; − erőforrás-mobilizáció: „mit és miből” fejlesszünk?; − intézményi változás: funkciók és hatáskörök megosztása. A területrendezési terv allokatív szemléletű, azaz a meglévő erőforrások elosztására helyezi a hangsúlyt. Jellemzői: − elosztó jelleg: tervezési feladatok elosztása; − funkcionális racionalitás: közérdekek képviselete; − mennyiségi szemlélet: kvantitatív módszerekkel számszerűsített megoldások; − egyensúly és komplexitás: átfogó figyelem és egyensúlyra törekvés a tényezők vonatkozásában. A területi szabályozás eszközei a hagyományos regionális politikában: − pénzügyi ösztönzők (tőkejuttatások, kedvezményes hitelkonstrukciók, adókedvezmények, munkaerő-támogatások stb.); − központi (közvetlen) szabályozás (pl. fejlesztési korlátozások, állami vállalatok alapítása, állami megrendelés preferálása, fejlesztési területek kijelölése stb.);

− infrastrukturális beruházások (ellátórendszerek, ipari-parkok, K+F kapacitás létrehozása, szakemberképzés stb.). Az új regionális politika a területi szabályozás eszközeiben is változásokat idézett elő: − A súlypontok a diszkrecionális pénzügyi ösztönzés (támogatás meghatározott feltételek alapján) irányába helyeződtek át. − A támogatási rendszert a decentralizált területfejlesztési alapok jellemzik, amelyeknek főbb letéteményesei a területi/helyi szervek. − Előtérbe került a tőkeberuházás és a tercier szféra támogatása. A hagyományos regionális politika központi intézményrendszerrel dolgozik, míg az új regionális politika intézményrendszere decentralizált, jellemző a régiók nagyobb önállósága, erősebb az innovációs hajlandóság. Az új politikában továbbá megjelennek új, speciális szervezeti elemek is, úgymint regionális bankok, fejlesztési társulások, üzleti és információs infrastruktúra, vállalkozásfejlesztési célú létesítmények (pl. ipari parkok). Tekintsük át az EU regionális politikáját! Amikor 1957-ben a hat alapító tagállam aláírta a Római Szerződést, a közösségi szintű regionális politika kialakítása még nem tűnt szükségesnek, annak ellenére, hogy az alapító tagállamokban, de a Közösség határain kívüli országokban is, már működtek nemzeti regionális politikák. Közösségi szintű szabályozásról először 1972-ben, a párizsi csúcstalálkozón döntöttek, amikor világossá vált, hogy az integráció tovább mélyítheti a már eredetileg is nagy regionális különbségeket. Ekkor született döntés az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA) létrehozásáról is, ami 1975-ben kezdte meg működését. A későbbiekben jöttek létre azok a strukturális alapok, amelyek különböző célterületeken szolgálják a regionális célok finanszírozását. A regionális politika céljait a Maastricht-i Szerződés deklarálta az alábbi pontokban: − Az egyes régiók között fennálló fejlettségbeli különbségek mérséklése, különös tekintettel a hátrányos helyzetben lévő vidéki térségekre. − Infrastrukturális fejlesztések: transz-európai hálózatok kiépítése és fejlesztése (közlekedés, energia és távközlés). − Környezet minőségének védelme. − Természeti erőforrások ésszerű felhasználása. − Nemzeti és regionális sokszínűség megőrzése. − Oktatás és képzés fejlesztése. A regionális politika deklarált céljainak megfogalmazása folyamatosan változik. A Közösségi regionális politika elvei: szubszidiaritás és decentralizáció. Ezzel az unió a döntések lehető legalacsonyabb szintre történő telepítését kívánja megvalósítani, ezzel szolgálja a helyi sajátosságok figyelembe vételét és a belső növekedési potenciál erőforrások kiaknázását. A támogatások odaítélésekor alkalmazott gyakorlat az, hogy a támogatásokat koncentráltan, de kiegészítő jelleggel, nemzeti erőforrásokat bevonva, programokra kell nyújtani úgy, hogy a felelősség meg legyen osztva az Európai Bizottság, a kormány és a helyi szervek között. Ez a gondolat 4 elv köré összpontosul: − koncentráció (a támogatások ne aprózódjanak el, és legyenek arányban az adott feladat nagyságával),

− hozzájárulás (azaz társfinanszírozás fontossága, hiszen az EU nem finanszírozza 100 %-ban a területfejlesztési projecteket), − programközpontúság (egy célorientált folyamat, amely meghatározott lépéseken keresztül vezet el a program megvalósításáig), − partnerség elve (a regionális politika különböző szereplőinek az együttműködését jelenti). A közösségileg szabályozott célkitűzéseken túl meg kell említeni az ún. Közösségi Kezdeményezéseket, melyek a szubszidiaritás elvének megfelelően alulról jövő kezdeményezések és közösségi támogatásban részesülnek: − INTERREG III: határokon átnyúló, országok és régiók közötti együttműködést támogató program. − LEADER+: vidékfejlesztési kezdeményezések támogatása. − URBAN: legjelentősebb városok válság sújtotta negyedeinek helyreállítását előirányozó program. − EQUAL: munkaerő piaci esélyegyenlőtlenség és diszkrimináció felszámolására irányuló kezdeményezés. A regionális politika finanszírozásához felhasznált pénzügyi eszközök az ún. Strukturális Alapok, melyek négy különböző alapot foglalnak magukba. Közös jellemzőjük, hogy regionális szinten alkalmazható pénzügyi eszközök. − Európai Szociális Alap (ESA, 1960-tól) a munkalehetőségek és a munkaerőpiac mobilitásának növelésére. − Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (EMOGA, 1962 óta) célja a mezőgazdasági területek felzárkóztatása. − Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA, 1975-től) feladata a regionális egyenlőtlenségek csökkentése, a régiók fejlődésének és szerkezetátalakításának segítése, a gazdasági és szociális kohézió. − Halászati Pénzügyi Orientációs Alap (FIFG, 1993 óta) segíti elő a halászati szektorban a strukturális intézkedéseket, így járulva hozzá az ágazat versenyképességének javításához. Nem tartozik a Strukturális Alapok közé, de a regionális különbségek mérséklésében jelentős szerepet játszik az Európai Kohéziós Alap, amely országos szintű kategória, tagállami szinten pályázható. Célja a legkevésbé fejlett tagállamok felzárkóztatása. Főbb területei a környezetvédelem támogatása, a transz-európai közlekedés kialakításának és fejlesztésének támogatása, valamint felkészítés az eurózónához történő csatlakozásra. Szintén hozzájárul a regionális politika céljaihoz az Európai Beruházási Bank által létrehozott Európai Beruházási Alap. Eredmények: a regionális különbségek leküzdésére tett erőfeszítések folyamatosan nőnek, de az eredmények nem látványosak. Az EU regionális politikájának hatására valamelyest mérséklődött a területek lemaradása, de szembetűnő felzárkózásra csak Írország volt képes, főleg nem a közösség központi forrásait használva.

7. A gazdaságpolitika viszonya a tulajdon kérdésköréhez A köznyelv tulajdon alatt az emberek és az általuk birtokolt tárgyak közti viszonyt érti. A tulajdon intézménye meghatározásukban az emberek közötti szankciókkal szabályozott viszonyok, amelyek a javak szűkösségéből fakadnak, és az e javakhoz való hozzájutást szabályozzák. Egy dolog tulajdonlása az alábbi jogokat tartalmazza: − vagyontárgy birtoklásának, használatának joga; − vagyontárgyból származó hasznokhoz való jog; − vagyontárgy megváltoztatásának joga; − fenti jogok átruházásának joga. A tulajdonjog sajátosságai az alábbiak: − kizárólagos (egyedül a tulajdonosi döntési körébe tartozik a tulajdonjogok érvényesítése); − átruházható (lehetőség van arra, hogy a leghatékonyabb felhasználóhoz kerülhessen); − alkotmányos garanciákat kap (politikai és gazdasági hatalom közvetlen kapcsolata megszűnik, az egyén politikai hatalomvesztése nem jár vagyona elvesztésével). Tulajdonos lehet az állam is. Ennek módja az államosítás (más szavakkal: nacionalizálás vagy kollektivizálás30). Ugyanakkor az államnak joga van tulajdonát eladnia, ez a privatizáció (más szóval: magánosítás). Az állami vagyont rendeltetésétől függően két csoportra oszthatjuk: kincstári vagyon és üzleti vagyon. A kincstári vagyon minden vagyonelem, amely − valamely állami feladat ellátásához szükséges, és a társadalom működését, a nemzetgazdaságcéljainak megvalósítását segíti elő; − törvény rendelkezése folytán kizárólagos állami tulajdonba tartozó vagyonként forgalomképtelen (például a föld méhének kincsei, a folyóvizek, csatornák és természetes tavak, az országos közutak, vasutak, ország feletti légtér); illetve hasznosítására koncessziós szerződést lehet kötni (vagyis korlátozottan forgalomképesnek minősül); A kincstári vagyon működtetése során az elsődleges szempont nem a nyereség elérése, hanem a közösségi tulajdonlás. A Magyar Állam tulajdona nemzeti vagyon. Hazánkban a kincstári vagyon részét képezi a Nemzeti Földalap, vagyis az állam tulajdonában lévő termőföldek, mező- és erdőgazdasági művelés alatt álló belterületi földek, valamint a mező- és erdőgazdasági tevékenységet szolgáló, ahhoz szükséges művelés alól kivett földek összessége. Az állami vagyont a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. kezeli, vagy bérleti, haszonbérleti, haszonélvezeti, vagyonkezelési, megbízási szerződés alapján – központi költségvetési szerv-

A kollektivizálás közösségi tulajdonba vételt jelent. Magyarországon szinte kizárólagosan a mezőgazdaság szocialista átszervezésének, a paraszti magángazdaságok erőszakos felszámolásának és a mezőgazdasági nagyüzemek (termelőszövetkezetek) kialakításának leírására használják.

nek, természetes vagy jogi személynek, jogi személyiséggel nem rendelkező gazdálkodó szervezetnek – hasznosításra átengedi. Az állam üzleti vagyonát a gazdálkodás végett alapított, jövedelemszerzés céljából (versenypiaci körülmények közt) működő (nyereségorientált) szervezetek forgalomképes vagyona képezi, amely tartósan vagy időlegesen tartozik állami tulajdonba. Az időlegesen állami tulajdonba tartozó vagyontárgyak értékesíthetők. Az államosítás szűkebb értelemben magántulajdonban álló javak, vagyontárgyak, termelőeszközök illetve a rájuk vonatkozó vagyoni értékű jogok állami tulajdonba vétele az állam egyoldalú jogi aktusával kártalanítással vagy anélkül. A privatizációval ellentétes irányú gazdasági jogi folyamat.31 Tágabb értelemben gyakran államosításnak nevezik az olyan állami lépéseket is, melyek nem vagyoni, hanem más (politikai, jogi, társadalmi és gazdasági) viszonyokba avatkoznak be egyoldalúan. Ebben az értelemben lehet szó például a közigazgatás államosításáról (önkormányzati feladatok állami szervekhez csoportosítása) vagy az anyakönyvezés államosításáról (az egyházi anyakönyvezés közhitelességének megszüntetése és az állami anyakönyvezés kötelezővé tétele). A világ nagy részében állami tulajdont képeznek a vasutak, az energiaipar és a közszolgálati média. A II. világháború befejezése után Nyugat-Európában jelentős államosítások voltak a nemzetgazdaság szempontjából stratégiainak ítélt ágazatokban (pl. bányászat, vas- és acélgyártás), a bankszektorban és az infrastruktúrában (pl. vasutak). Azonban a szovjet befolyás alatt álló térségben az államosítás mindezeken túl kiterjedt az ipar minden területére, a mezőgazdaságra, a bérlakásokra, a közép- és kisiparra. Számos érvet lehet felsorakoztatni az államosítás indokaként: − a lakossági ellátás biztosítása, biztonsága, közszolgáltatások fenntartása; − állami irányítás, beleszólás növelése, illetve a gazdaság stratégiai pontjainak – nemzetbiztonság, energetika – közvetlen ellenőrzése; − társadalmi-regionális-jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklése; − gazdasági életbe való nagyobb beleszólás az üzleti ciklusok mérséklésére; − állami foglalkoztatás, foglakoztatási szint megőrzése; − verseny létrejöttének megakadályozása (mert az nem lenne kívánatos a gazdaság számára); − piaci kudarcok, negatív externáliák mérséklése, kezelése; − politikai érdekek (például a hatalomra jutott pártokat támogató szervezetek vagy személyek megjutalmazása megrendelésekkel, a társaságok vezető testületeibe való kinevezésekkel). Magyarországon elsőként a postai szolgáltatást államosították az 1720-as években, majd megjelenésétől, azaz az 1870-es évektől kezdve a telefonhálózatot. A 20. századot megelőző legjelentősebb államosítási folyamat az 1860-as évektől kezdődően a vasúthálózat állami kivásárlása volt a korábbi birtokosoktól, az osztrák államvasutaktól és más magánvállalkozásoktól. 31

Amennyiben eredetileg állami tulajdonban lévő dolgokat magánkézbe adnak (privatizálnak), majd az állam ismét saját tulajdonába veszi azokat, azt „visszaállamosításnak” nevezik.

1945 után indult meg a közszolgáltatási körön kívül eső magántárgyak nagyarányú, kárpótlás nélküli kollektivizálása. 1946. január 1-jével állami tulajdonba kerültek a bányák, az év végén pedig a négy legjelentősebb nehézipari vállalat (Rimamurányi Vasmű, Weiss Manfréd Művek, Ganz Vállalatok, Magyar Vagon- és Gépgyár) került sorra. 1948-ig külön törvények rendelkeztek a villamosművek, távvezetékek, bankok, egyházi iskolák, bérházak, a száz munkásnál többet foglalkoztató ipari vállalatok államosítására. 1949-ben minden tíz dolgozónál többnek munkát adó cégek és a külföldi tulajdonú vállalatok, majd 1952-ben, mintegy az államosítás lezárásaként a bérházak is állami tulajdonba kerültek. 1947 nyarán sok bankhoz miniszteri biztosokat neveztek ki, ami állami ellenőrzés alá vonásukat jelentette. Az év végére az államosított bankok irányítására (az MNB-t kivéve) különböző szervezeteket hoztak létre. Az állami ellenőrzést 1948-ban vonták szorosra MNB felett, amely minden bankszerű tevékenységét átvett, megkezdve hitelosztályának és vidéki hálózatának kiépítését. A mezőgazdaság kollektivizálása három lépcsőben ment végbe. 1946-tól fokozatosan eltűnnek a nagy- és a középbirtokok, létrehozzák az Állami Gazdaságokat, és megalakultak az első szövetkezetek. 1949 végére 1367 új TSZCS (termelőszövetkezeti csoport) működött, 1953-ban már 5224, miközben a tagok létszáma 36 ezerről 376 ezerre emelkedett. Az ötvenes években az állam felé történő kiszolgáltatottság, a nem megoldott öregkori ellátás miatt kezdtek egyre népszerűtlenebbekké válni a szövetkezetek, amelynek hatására 150 ezer fő kilépett a TSZCSkből és fellendült az egyéni gazdálkodók kedve.1955-56 között erőltették a szovjet típusú fejlődést. 1958-ban elindult a szövetkezetesítés harmadik hulláma. Kimondták, hogy a szocializmus alapjainak lerakása a föld kollektivizálása nélkül nem lehetséges. Megkezdődött egy agitátor invázió, de ezúttal mindig egy területre koncentráltak és a fokozatosság elvét betartva szervezték be az embereket. Ennek hatására rohamosan nőtt a TSZCS tagok száma, amely 1961-re elérte a 1,1 millió főt. 1961-re befejeződött a magyar mezőgazdaság kollektivizálásának folyamata. Az államosítással ellentétes folyamat32 a privatizáció, amikor szűkebb értelemben valamilyen állami feladatot (például oktatást) magánintézmény keretében látnak el, vagy amikor állami tulajdont magánkézbe adnak. Ez történhet központosítva vagy decentralizáltan, piaci alapon illetve kedvezményesen vagy ingyenesen. Tágabb értelemben a privatizáció a kormányzat gazdasági szerepének csökkentése – de nem eltűnése –, azaz bizonyos fokú „államtalanítás”. A privatizáció kifejezését az 1970-es évek második felétől kezdve használják igazán intenzíven. Piacgazdaságokban hosszú évszázadok alatt jött létre és fejlődött a privatizáció jogi és intézményi rendszere. E gazdaságokban mindvégig a magántulajdon maradt a jellemző, hiszen privatizációra csak esetenként és kis számban került sor. A volt szocialista országokban a rendszerváltás nyomán egy nem fokozatos fejlődés eredményeként, hanem szükségszerűen gyorsan, egyszerre hatalmas mértékben, elméleti és gyakorlati ismeretek hiányában nagyon különböző módszerekkel, eszközökkel, technikákkal zajlott le a 90–95%-ban állami tulajdon magánosítása. Nagyon sok érv hozható a privatizáció indokaként: − hatékonyság javítása (sokszor elhangzó érv az, hogy „az állam nem jó tulajdonos”, vagyis az állami vállalatok kevéssé működnek hatékonyan, nyereségorientáltan);

Amennyiben eredetileg magántulajdonban lévő dolgokat államosítanak, majd azt az eredeti tulajdonosnak visszaadják, azt „reprivatizációnak” nevezik.

− jövedelmek- és vagyon elosztás befolyásolása (vagyis a magánszektor, a középpolgári réteg megerősítése); − stabilizációs feladatok ellátása (mivel egyes vélemények szerint az állami szektor stabilizációra való felhasználása nemcsak hatástalan, hanem az állami vállalatok hatékonyságát is rontja); − az állami költségvetés mérlegének javítása, illetve az adósságállomány nagyságának csökkentése (egyrészt az eladott vállalatok ellenértéke révén, másrészt pedig megszabadulva a veszteségeket termelő vállalatoktól); − politikai érdekek (például a hatalomra jutott pártokat támogató szervezetek vagy személyek megjutalmazása vagyonrészek kedvezményes, ingyenes juttatásával). A rendszerváltó országok a privatizáció hagyományos és nem hagyományos módszereit egyaránt, sok esetben párhuzamosan alkalmazták. Hagyományos privatizációs módszerek: 1.) közvetlen eladás, 2.) meghívásos kereskedelmi értékesítés, 3.) nyilvános aukció, 4.) nyilvános versenytárgyalás (tender), 5.) nyilvános (tőzsdei) részvénykibocsátás (IPO –initial public offering). A hagyományos privatizációs technikákban az a közös, hogy az értékesítés minden esetben megfelelő tőkeerővel rendelkező „külsősök” (outsider-ek), tehát nem a korábbi vállalatvezetés és/vagy munkavállalók irányába történik. Az állami tulajdonnak ez a centralizált, állami ügynökségen keresztüli közvetlen értékesítését a volt szocialista országok szinte mindegyike alkalmazta. (Magyarország esetében ez volt a domináns módszer a kezdetektől fogva.) Nem hagyományos privatizációs módszerek: 1.) Reprivatizáció (ennek során korábban államilag kisajátított vagyonelemek kerülnek vissza eredeti tulajdonosukhoz). 2.) Vezetői és/vagy munkavállalói kivásárlás (MEBO – management and employee buyout: a vállalatot az „insider”-ek, bennfentesek, vagyis a vezetők, dolgozók veszik meg jelentős kedvezményeket – csökkentett vételi árat, hosszú távú részletfizetést, kedvezményes hitellehetőségeket – élvezve). 3.) „Kuponos” privatizáció (amikor az állam a lakosság széles körét bevonja a privatizációba, olyan módon, hogy alacsony vagy jelképes áron „kuponokat” bocsát ki állampolgári jog és általában életkorhoz kötötten, amelyek közvetlenül, vagy privatizációs alapokon keresztül közvetve beválthatók a kijelölt privatizálandó vállalatok részvényeire ill. üzletrészeire). Más megközelítésben a privatizációs megoldásokat az alábbiak szerint is csoportosíthatjuk: − Előprivatizáció, más néven kisprivatizáció (azokban az országokban, ahol a rendszerváltás előtt is lehetőség nyílt magánvállalkozásokra, már a szocialista időszak vége felé sor került egyes kiskereskedelmi, vendéglátó és szolgáltatóegységek piaci értékesítésére). − Centralizált, piaci alapú privatizáció (ez valójában a hagyományos privatizációs módszerek alkalmazása vállalaton kívüli, főleg tőkeerős külföldi szakmai befektetők felé).

− Decentralizált privatizáció, más néven önprivatizáció (ami azt jelenti, hogy a vállalat önmagát privatizálja, ennek érdekében az állam szakértő (tanácsadó) cégekhez delegálja e cégek magánkézbe adásához fűződő jogainak jelentős részét). Ezt a megoldást nevezik „egyszerűsített”, illetve „vállalati kezdeményezésű” privatizációnak is. − Spontán privatizáció (amely során a vállalatok maguk keresnek partnereket, és a forrásbevonás tőkeemelés útján történik). Magyarországon a privatizáció több szakaszban, és különböző módszerekkel zajlott le. Az első, 1987-1990 közötti, még pártállami keretek között kibontakozó szakaszt spontán privatizációnak nevezik. Ez a technika csak az állam szempontjából nevezhető spontánnak, mivel valójában az önkormányzóvá tett vállalatok önkezdeményezésén alapult, amire a kormány nem tudott érdemben befolyást gyakorolni. A privatizáció lehetőségét politikailag a pártállami rendszer politikai és gazdasági válsága, jogilag a kisvállalkozások szabályozása, az önkormányzó vállalatok létrehozása, és néhány törvény léte tette lehetővé. A spontán privatizáció eleinte nem elsősorban az állami vagyon magánkézbe juttatása érdekében indult meg, hanem a magasabb jövedelmek elérése, a vállalatok nehéz helyzetének javítása, fizetésképtelenségük elkerülése, piacaik bővítése, tőkeigényeik biztosítása, szervezetük korszerűsítése érdekében. A spontán privatizációban erősen érintett állami vállalatok száma 250 volt.1990. március 1-jén megalakult az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ), amely ellenőrizte az állami vállalatok és leányvállalataik vagyonhasznosításra irányuló nagyobb tranzakciókat. Ezzel a spontán privatizáció folyamata jórészt lezárult. Az 1990–1994 közötti szakaszt a központilag vezérelt privatizációk jellemezték. A privatizáció e szervezett időszakában részben meghatározták a privatizáció irányait, részben a folyamat gyorsítása mellett foglaltak állást. A privatizációs technikák között a vagyonkezelésbe adás mellett a nyílt és a zártkörű (meghívásos) pályáztatás, a tőkeemeléses privatizáció és a részvények nyilvános értékesítése szerepelt. Gyors tempóban haladt az előprivatizáció, vagyis a 10 ezer kisebb bolt, vendéglátóhely privatizációja. Számos keresletösztönző privatizációs technikát (pl. kárpótlási jegy, E-hitel, MRP)vezettek be 1992-től. Az akkor elfogadott új privatizációs törvények értelmében a magánosítást a továbbiakban két állami szervezet, az eredeti formájában megmaradó ÁVÜ és az egyszemélyes állami részvénytársaságként működő Állami Vagyonkezelő Rt. (ÁV Rt.) feladatkörébe sorolták. A kárpótlás nem ingyenes vagyonosztogatás volt, hanem a reprivatizációt, az 1939–1990 között az állam által igazságtalanul elvett magántulajdon visszaadását helyettesítő részleges kártalanítás volt. Kárpótlásban jogi személyek nem részesülhettek. A kárpótlási törvény alapgondolata az volt, hogy az igazságtalanul okozott tulajdoni károkat az állam méltányosságból, tehát erkölcsi alapon és nem alanyi jogon orvosolja. A kárpótlási jegy bemutatóra szóló értékpapír volt, amiből a) a privatizáció során értékesítésre kerülő állami vagyonból, b) a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok kijelölt földalapjaiból, c) az elidegenítésre kijelölt önkormányzati bérlakásokból lehetett vásárolni, vagy d) életjáradékra lehetett váltani. Az Egzisztencia-hitel (E-hitel) a hazai befektetők számára kialakított hitelkonstrukció volt, amelyet csak állami tulajdonú vagyonrész értékesítése esetén lehetett igénybe venni, és az államadósság törlesztésére szolgált. Az E-hitelt a kezdeti időszakban kiskereskedelmi, vendéglátó ipari egységek megvásárlására használták (ezt hívták előprivatizációnak), később nagy társaságok privatizációjánál is széles körben igénybe vették. A Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP), kedvezményes privatizációs lehetőségeket biztosított a magánkézbe adandó gazdasági társaság munkavállalóinak – alkalmazottainak és vezetőinek egyaránt –, hogy annak a piaci értékesítés során részben vagy egészben tulajdonosaivá válhassanak. Az MRP gondolata az USA-ban, az Egyesült Királyságban és egy sor más

országban az 1970-es években kialakult és alkalmazott ESOP-program (Employee Share Ownership Program) tanulmányozása alapján merült fel, sok ahhoz hasonló jegyet mutatott, de jelentős mértékben el is tért tőle. Az érvényben lévő törvény szerint MRP-szervezetet állami részvény vagy üzletrész kivásárlására a munkavállalók csak az őket foglalkoztató gazdasági társaságban alakíthattak. A keresletösztönző technikák (így a kárpótlási jegyek, az E-hitel, az MRP mellett a dolgozói kedvezmény, a privatizációs lízing, a Kisbefektetői Résztulajdonosi Program – KP) a hazai kis-, közepes- és nagyvállalkozók tulajdonhoz jutását volt hivatott biztosítani a magánosításban. A privatizáció utolsó nagy szakaszában, 1994-1997 között, létrehozták az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-t (ÁPV Rt.), amelynek a feladata az állami vagyon privatizációjának folytatása, illetve a tartósan állami tulajdonban maradó vagyon kezelése volt. A kormány a privatizációt 1997 végére érdemben be kívánta fejezni. Az ÁPV Rt. jelenlegi jogutódja a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV Zrt.), mely szervezet elsődleges szerepet tölt be az állami vagyon (ingatlanok, ingóságok, föld, társaságok, speciális vagyonelemek) és vagyonkezelők (MNV Zrt., Magyar Fejlesztési Bank, Nemzeti Földalap, központi költségvetési szervek, önkormányzatok) koordinálásában. Az MNV Zrt. gyakorolja az állami tulajdonban lévő társaságok tulajdonosi jogait, gondoskodik az állami feladatokat ellátó szervezetek elhelyezéséről, gazdálkodik a kezelésében lévő ingatlanokkal és ingóságokkal, az országosan ismert műemlékekkel éppúgy, mint az örökség folytán birtokába jutott dísztárgyakkal, régiségekkel.

8. Nemzeti és nemzetközi gazdaságpolitikák Az összeállított anyag eddigi részeiben nemzeti gazdaságpolitikáról volt szó: annak szükségességéről, irányairól, eszközeiről, megvalósulásáról stb. Kérdésként merülhet fel, beszélhetünk-e nemzetközi gazdaságpolitikáról? Létezhet-e ilyen? Ha igen, akkor mit jelent ez a gyakorlatban? Ha nem létezik ilyen, mi annak az oka? Mindezt annak tudatában vizsgálhatjuk, hogy egyrészt van egy erőteljes integrációs folyamat a világban, másrészt egyre nagyobb a globalizáció szerepe, hatása a gazdaságokban. Természetesen abban az értelemben nem beszélhetünk nemzetközi gazdaságpolitikáról, hogy létezne egy világállam. Mert ilyen nincs. De világhatalmak vannak, „amelyek a világ egészére vagy nagy részére kiterjedő szervezetekben, intézményekben dinamikus erőegyensúlyt alakítanak ki, valamely világhatalmi centrum jelentős, esetleg meghatározó befolyásával. A gazdaságpolitika világméretekben olyan szabályok laza gyűjteménye, amelyek a világ legbefolyásosabb országának vagy országainak érdekében álló gazdasági folyamatok megvalósulását elősegítik. … A második világháborút követően vitathatatlanul az Egyesült Államok volt a világ vezető hatalma. Az is tény, hogy a világ két nagy hatalmi övezetre oszlott, a vezető katonai hatalmak, az USA és a Szovjetunió köré csoportosulva. Így 1990-ig semmiképpen nem beszélhetünk egységes világszintű gazdaságpolitikáról, mert annak alakításából a szovjet csatlós államok mindenképpen kiszorultak (bár hatásait nagyon is érezték). Egyértelmű, hogy ez a világrend s az ebből fakadó gazdaságpolitika elsősorban a domináns gazdaság, az USA érdekeit tükrözte. Ezzel együtt azt kell mondanunk, hogy átfogó érvényességű, gyakorlatilag mindenki által elfogadott alapelvekre épült.

Ezeket az intézményrendszereket valóban az USA kezdeményezésére és alapvető érdekei mentén fogalmazták meg úgy, mint a világgazdaság működési szabályait. A kimondatlan cél az USA vezető szerepének érvényesítése volt a gazdasági kapcsolatokban.”33 Ha nem egyetlen országban, vagy nem világállamban gondolkodunk, hanem országok csoportját vizsgáljuk, akkor már inkább beszélhetünk nemzetközi gazdaságpolitikáról: pontosabban integrációs szintű gazdaságpolitikáról. Európában a II. világháború után két nagy integrációs tömörülés – a KGST és az EU – jött létre. Az akkor még szocialista országok 1949-ben alakították meg a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (a KGST-t), amelyben a gazdaságpolitika lényegét az önellátásban és a rendszer sugaras jellegében foglalhatjuk össze. Az előbbi egy autark gazdaságpolitikában öltött testet. A KGST a világpiactól való elzárkózással egyfajta stabilizáló funkciót kívánt betölteni, miközben szerette volna az önellátást megvalósítani országonként és regionális szinten. A második jellemző az volt, hogy az európai tagországoknak intenzív kapcsolata a Szovjetunióval volt, az egymás közötti, vagyis a regionális kapcsolatok a Szovjetunióhoz mérten lényegesen kisebbek voltak. Úgy is mondhatnánk, egy csillag alakú integráció működött. A szervezet 1991-ben a rendszerváltozások következtében feloszlatta önmagát. Az 1957-ben a Római Szerződés aláírásával hat ország hozta létre az Európai Gazdasági Közösséget (EGK), más néven a Közös Piacot, amely az 1992-ben aláírt, ún. Maastricht-i Szerződés értelmében Európai Unió (EU) néven működik tovább. Az EU gazdaságpolitikájáról nagyon sok dolgot megismertünk egyrészt jelen tantárgyunk, másrészt egy sor más (nemzetközi, pénzügyi, kimondottan az EU-val foglalkozó) tantárgyak során. Ezért az EU-val kapcsolatos ismeretekkel önálló fejezetben nem foglalkozunk! Ma, a globalizáció korában a gazdaságpolitikák is számos változáson mennek keresztül. A globalizáció olyan, alapvetően hatalmi-gazdasági természetű folyamat, melynek során a világgazdaság legerősebbé váló szereplői a legjelentősebb nemzetközi intézményeken keresztül az adott és az általuk is formált jogi keretek között, saját érdekeik alapján egységesítik, és általános érvényűvé teszik a gazdasági és a politikai játékszabályokat. A gazdasági globalizáció azt jelenti, hogy a multinacionális és transznacionális vállalatok, a kereskedelmi láncok, valamint pénzügyi befektetőik ott működnek, ahol a termelési költségek és az adók a legalacsonyabbak. Feltétel, hogy a befektetésre kész szabad pénztőke áramlása előtt különösebb akadály ne legyen, és a termékek, szolgáltatások gyakorlatilag mindenütt szabadon eladhatók legyenek. A globalizáció az 1990-es évek második felében teljesedett ki. Ezt a tényt négy, egymástól nem független vonulat reprezentálja: − A világ egyközpontúvá lett (USA hegemón szerepet tölt be a világpolitikában). − Az információs társadalom robbanásszerűen terjedő vívmányai kommunikációs forradalommal járnak együtt. − A pénzügyi gazdaság egyre inkább dominálja a reálgazdaságot. (Óriási, befektetésre váró pénztőke létezik, ezt jól jellemzi, hogy a világon 3 tőzsdei nap forgalma eléri az éves világexport értékét.) − Az ország kategória, mint a világ berendezkedésének és működésének jellemzésére használt ismérv, egyre inkább jelentéktelenebbé válik. A négy feltétel együttes fennállása óta indokolt a globalizáció totalitásáról beszélni. 33

Botos Katalin: A gazdaságpolitika szintjei és ágazatai. Polgári Szemle, 2013. május – 9. évfolyam 1-3. szám

A globalizációval (annak megítélésével) kapcsolatban három elkülönülő nézet létezik: − A közgazdaságtan főáramának (mainstream) képviselői, a nemzetközi pénzügyi szervezetek teljes egészében pozitív folyamatnak tekintik a globalizációt. A washingtoni konszenzusban34 azt ajánlják a fejlődő és közepesen fejlett országoknak, hogy egészséges, egyensúlyőrző, a makrogazdasági paraméterek szigorú egyensúlyára törekvő gazdaságpolitikát folytassanak, tág teret adva a külföldi tőke beáramlásának. Minél nyitottabb egy ország, annál nagyobb az esélye rövid idő alatt bejutni a fejlett államok táborába. −

R. Dahrendorf35 a globalizáció pozitív és negatív hatásait egyaránt hangoztatta. A globalizáció szerinte azért hasznos, mert az egységes világpiaci keretek között korábban elképzelhetetlen gyorsasággal lehet kielégíteni új, divatos szükségleteket. Az üzleti világában abszolút kiemelkedő kategóriává vált a költség illetve a fajlagos költségek csökkentése. A globalizáció negatívumának tartja a területi (regionális) egyenlőtlenségek fokozódását, a gazdagok és a szegények között a határok megmerevedését, valamint azt, hogy nincs mód természetes átváltásra, választásra (trade-off), továbbá csökken a világban a szolidaritás.

− D. C. Korten36 és követői elutasítják a globalizációt. A globalizált világ szerintük nem piacgazdaság, hanem olyan „turbókapitalizmus”, ahol a piaci versenyszabályokat a legerősebb befolyással bíró szereplők kénye-kedve szerint alakítják. Gyakorlatilag a pénzügyi befektetők és a hedgefundok (spekulatív befektetői alapok) irányítják a gazdasági és a nem gazdasági világot is. Közöttük kíméletlen verseny lehet, de a többi, kisebb szereplő számára nincs esély. A legnagyobb befolyású pénzügyi csoportok tulajdonosai nem ismertek, így nem is kontrollálhatók. Nincs olyan világkormány, amely felelősséggel tartozna a világ minden népének, és amely ellenőrizhetné a globalizációs folyamatot, hasonlóan ahhoz, ahogyan a nemzeti kormányok is ellenőrizték a nemzetgazdaság létrejöttének folyamatát. Ehhez olyan helyzet alakul ki, amelyet úgy is nevezhetünk, hogy a világ kormányzása világkormány nélkül, amelyben néhány intézmény és néhány szereplő, a bizonyos kereskedelmi és pénzügyi érdekcsoportok szorosan kapcsolódó kereskedelmi és pénzügyminiszter uralja a mezőnyt, miközben az érintettek jelentős része nem jut szóhoz. Egy globalizált világban a gazdaságpolitikák értelmezési tartománya és értékkészlete egyaránt szűkül. Ugyanakkor a gazdaságpolitikai eszközök új elemekkel is gazdagoknak. Csonkul a gazdaságpolitikák jelentősége, ezzel párhuzamosan nő az országok kormányainak gazdaságpolitikai jelentősége. Ilyen helyzetben a nemzeti gazdaságpolitikák feladata az alábbi: 1.) Egészséges gazdaságpolitika kialakítása és folytatása, a támadhatósági pontok minimalizálása. Az egyensúlyőrző gazdaságpolitika feltétel- és követelményrendszere szerint a növekedés fő pillérei az export és a beruházások, a termelékenység növekedési üteme nem lehet kisebb a reálbér növekedésénél, továbbá az államháztartási hiánynak a GDP-hez viszonyított aránya nem lehet nagyobb a növekedési ütemnél.

Lényegét már leírtuk a neoliberalizmus ismertetésénél!

Ralf Gustav Dahrendorf, báró Dahrendorf (1929-2009) német-brit szociológus, filozófus, politológus, egyben liberális politikus. 36

David C. Korten (1937- ) amerikai közgazdász és író.

2.) Az ország gazdaságának optimális elhelyezése a technológiai és innovációs erőtérben, a globális piacok keretein belül. 3.) Olyan szektorok, profilok, kutatások piackonform menedzselése, támogatása, bizonyos szempontok életre hívása, amelyek a világ élvonalát jelentik, vagy jelenthetik, és így az adott ország jó értelemben vett megkülönböztető jegyeivé válhatnak. A globalizációnak országonként, régiónként, integrációnként és egyénenként is vannak nyertesei és vesztesei.

9. Fejlesztési tervek a magyar gazdaságpolitikában Hazánkban a 2000-es évektől több, átfogó gazdaságfejlesztési program volt/van érvényben: − Széchenyi Terv 2001-2002 közötti időszakra, − Nemzeti Fejlesztési Terv 2004-2006 közötti évekre, − Új Magyarország Fejlesztési Terv 2007-2013 közötti időszakra, − Új Széchenyi Terv 2011-től. A Széchenyi Terv (SZT) kidolgozását a gazdasági tárca végezte el 2000-ben, hatéves kitekintéssel, a 2001-2006 közötti időszakra. A kormány a 2001-2002-es, két esztendőre szóló költségvetésben 626,7 milliárd forintot különített el a fejlesztési programokra. A hét program öszszefogta azokat a célokat, amelyek az ezredforduló idején az akkori döntéshozók szerint az ország főbb kitörési pontjait jelentették: − vállalkozáserősítés, − lakásfejlesztés, − turizmusfejlesztés, − kutatásfejlesztés és innováció, − információs társadalom- és gazdaságfejlesztés, − autópálya-építés, valamint − regionális gazdaságépítés. A Széchenyi Terv legfőbb célja az volt, hogy a Magyarországon beinduló dinamikus fejlődési növekedést segítse, illetve fenntartsa. Ezzel kapcsolatban az egyik problémát a magyar gazdaság duális szerkezete jelentette. A magyar gazdaságban kettőssége, kettészakadt volta sok területen tetten érhető. Egyrészt voltak/vannak a nagy, tőkeerős multinacionális cégek, amelyek az export, az összvagyon jelentős részét adják. Másrészt létezett/létezik a hazai közepes vagy kisvállalkozói szféra, amelyeknél a foglalkoztatottak nagyobb része található, miközben többségük belföldi piacra, és azon belül is inkább a szolgáltatásokra specializálódtak. A dualitás visszaköszön az ország területi kettészakadásában: a keleti és a nyugati, valamint a centrum és a periféria egyenlőtlenségben is. A Széchenyi-terv egyik célkitűzése a dualitás csökkentése volt. A Terv részben programfinanszírozásra, részben társ-finanszírozásra épült.

2001-ben a programok megvalósítása elindult. Már az első évben 14 ezer pályázatból 11 ezret támogattak. A legtöbb nyertes pályázat a vállalkozáserősítő programból kapott támogatást, összesen 47,7 milliárd forint értékben, ami 12 millió forintos átlagot jelentett. Aztán 2002-ben a választások után az új kormány ígéretei ellenére a pályázatok lassan elhaltak, a Széchenyi Terv leállt. A Széchenyi Terv helyébe a Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) lépett, amely lefektette a 20042006 közötti időszak fejlesztési célkitűzéseit és prioritásait, valamint kijelölte a megvalósítás kereteit. A Nemzeti Fejlesztési Tervet a kormány 2001-2002 között dolgozta ki és tárgyalásokat, egyeztetéseket követően 2003-ban nyújtotta be az Európai Bizottságnak. A NFT hosszú távú stratégiai célja az életminőség javítása volt, míg általános célja az egy főre eső jövedelem növelése, az EU átlagához képest mutatkozó lemaradásunk mérséklése. A célok elérésére 670 milliárd forint állt Magyarország rendelkezésére 2004-2006 között. Az Európai Unió Strukturális Alapjaiból származó források hatékony felhasználása érdekében a céloknak megfelelően fejlesztési prioritásokat jelölt ki a kormány: 1. a termelőszektor versenyképességének növelése, 2. a foglalkoztatás növelése és az emberi erőforrások fejlesztése, 3. jobb infrastruktúra, tisztább környezet biztosítása, 4. a regionális és helyi potenciál erősítése. Míg a támogatások egy részéből központi projektek valósultak meg, addig a források jelentősebb hányadát pályázati úton lehetett elnyerni a fejlesztési prioritásoknak megfelelő Operatív Programok keretében. Az Operatív Programokat úgy határozták meg, hogy a hosszú távú eredményesség érdekében az fejlesztések egymást kiegészítő, integrált módon, a szinergikus hatásokat kihasználva valósuljanak meg. A Nemzeti Fejlesztési Terv operatív programjai: − Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) célja a mezőgazdaság modernizálása, a termelés hatékonyságának javítása, valamint a vidék fejlesztése. − Gazdasági Versenyképesség Operatív Program (GVOP) konkrét célkitűzései: a termelőszektort modernizáló beruházások támogatása, a társadalmi kohézió és a foglalkoztatás növelése, a kis- és középvállalatok technikai modernizálása, az innovációs tevékenység és a hálózatépítés támogatása, az elektronikus gazdaság kiépítésének támogatása, valamint az elektronikus közigazgatás kiépítése. − Humánerőforrás-fejlesztés Operatív Program (HEFOP) célja a foglalkoztatás szintjének emelése, a munkanélküliség csökkentése – különös figyelemmel a hátrányos helyzetű csoportok munkaerőpiacra való belépésére, társadalmi kirekesztésük mérséklésére. − Környezetvédelmi és Infrastruktúra Operatív Program (KIOP) célja a környezetvédelmi és a közlekedés-infrastrukturális beruházások megvalósítása mellett a hátrányos helyzetű térségek telekommunikációs infrastruktúrájának javítása, illetve az egészségügy infrastrukturális fejlesztése az esélyegyenlőség szempontjainak érvényesítésével. − Regionális Fejlesztés Operatív Program (ROP) fő célkitűzései: a gazdasági környezet javítása a turizmus támogatása és egyes infrastrukturális fejlesztések által, az integrált térség- és településfejlesztés, a régiók emberi erőforrásainak és tudásállományának javítása, valamint környezetgazdálkodásuk fejlesztése. 81

A Nemzeti Fejlesztési Terv megvalósításakor az intézményrendszer – az irányító hatóságok és a közreműködő szervezetek – elsődleges feladata a források felhasználásának biztosítása volt. Munkájuk során három szempont érvényesítését tartották fontosnak: az eredményességet, a hatékonyságot és a szabályszerűséget. A 2007-2013 közötti időszakra a kormány elfogadta az Új Magyarország Fejlesztési Tervet (ÚMFT) Magyarország nemzeti stratégiai referenciakereteként. (A dokumentumra gyakran Nemzeti Fejlesztési Terv 2 néven is hivatkoznak.) A jóváhagyott operatív programokat a magyar kormány 2006. decemberében nyújtotta be az Európai Bizottságnak, amely 2007-ben hagyta azokat jóvá. Az ÚMFT legfontosabb célja a foglalkoztatás bővítése és a tartós növekedés feltételeinek megteremtése. A foglalkoztatás bővítéséért teendő lépések: − a munkaerő-kínálat növelése: az egyén foglalkoztathatóságának javítása; − a munkaerő-kereslet bővítése: munkahelyteremtés; − a kereslet és a kínálat összhangját biztosító foglalkoztatási környezet kialakítása. A tartós növekedés elősegítéséért teendő lépések: − a versenyképesség növelése; − a gazdaság bázisának a szélesítése; − az üzleti környezet fejlesztése, azon belül az elérhetőség javítása, a szabályozási környezet javítása, az állami szolgáltatások hatékonyságának növelése. Ennek érdekében az ÚMFT kiemelt területeken indít el összehangolt állami és uniós fejlesztéseket a gazdaságban, a közlekedésben, a társadalom megújulása érdekében, a környezet és az energetika területén, a területfejlesztésben és az államreform feladataival összefüggésben. Magyarország 2007 és 2013 között az EU regionális politikája keretében 22,4 milliárd euró fejlesztési forrásra jogosult, amelyet hazai társfinanszírozás és magántőke is kiegészít. Mindezen felül az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alapból és az Európai Halászati Alapból még mintegy 3,4 milliárd euró fejlesztési forrás áll a rendelkezésünkre. Az Új Magyarország Fejlesztési Terv tizenöt operatív programjai ágazati és regionális szinten fogalmazzák meg, hogy mire és milyen arányban használja fel Magyarország a rendelkezésre álló forrást. A fejlesztési régiók 1600 milliárd, míg az ágazati operatív programok keretében 5300 milliárd forintnyi fejlesztési forrás áll rendelkezésre 2007 és 2013 között. A legtöbb fejlesztést a Közlekedési Operatív Program (KÖZOP), a Környezet és Energia Operatív Program (KEOP) és a Társadalmi Megújulás Operatív Program (TÁMOP) forrásai révén lehet megvalósítani. Az Új Széchenyi Terv (ÚSZT) fejlesztési területeinek kialakítását csaknem másfél éves elemzői munka előzte meg, amelyben több száz elemző és kutató, szakterületüket kitűnően ismerő gazdasági szakember vett részt. Az így elkészült vitairatot 2010. július 28-án mutatta be a Kormány. Az Új Széchenyi Terv középpontjában a foglalkoztatás dinamikus bővítése, a pénzügyi stabilitás fenntartása, a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtése, valamint hazánk versenyképességének javítása áll. A tízéves gazdaságstratégia kijelöli azokat

a kitörési pontokat és a hozzájuk kapcsolódó programokat, amelyek biztosítják Magyarország hosszú távú fejlődését. Az Új Széchenyi Terv kidolgozása természetesen nem jelentette az Új Magyarország Fejlesztési Terv (ÚMFT) azonnali eltörlését. Az Új Széchenyi Terv 2011. január 1-jei elindulásával ugyanis már több mint 6000 milliárd forint kifizetés- és kötelezettségvállalás szintjén gazdára talált; nekik az ÚMFT pályázati rendszerének keretei és feltételei között címezték meg a támogatást, valamint mintegy 1200 különböző felhívás élt az előző kormány fejlesztési stratégiája alapján, és ezeket nem lehetett egyik pillanatról a másikra lezárni. Az ÚSZT véglegesítését és elfogadását követően azonban már csak az abban foglalt célkitűzéseknek megfelelő új pályázatokat indítanak el. Ezen kívül nem szűnt meg a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) és a közreműködő szervezetek sem. Az Új Széchenyi Terv előzményének tekinthető a 2001 – 2003 között működő, széles körű szakmai és vállalkozói párbeszédre törekvő Széchenyi Terv, amely elsősorban még hazai forrásokra épült. Az ÚSZT olyan keret, amit – az ötletektől a fejlesztési terveken át a kész beruházásokig – a gazdasági élet szereplői töltenek meg valós tartalommal. A kormány célja az ÚSZT bevezetésével, hogy 2030-ra Magyarország meghaladja az Európai Unió átlagos fejlettségét, fogyasztási szintjét és életminőségét. Az Új Széchenyi Terv – hasonlóan az elsőhöz – a vállalkozók, az önkormányzatok és az állam közös kockázatviselésén alapul. Az állam alapvetően a hazánk rendelkezésére álló uniós támogatásokkal vesz részt a fejlesztési kockázatközösség megteremtésében. 2011 és 2013 között az Új Széchenyi Terv 2000 milliárd forint európai uniós támogatás és hazai forrás felhasználásával számol. A Nemzeti Ügyek Kormánya az Új Széchenyi Terv keretében lépéseket tesz az üzleti környezet és a versenyképesség javítása érdekében. Ahhoz, hogy Magyarországon is a vállalkozó kerüljön a gazdaságpolitika középpontjába, és javuljon a vállalkozások versenyképessége, valamint teljesüljön az egymillió új és adózó munkahely célkitűzése, szövetséget kell kötni az állam és a vállalkozói szektor között. Az Új Széchenyi Terv programjai az alábbiak: 1. Gyógyító Magyarország – Egészségipari Program (ezen belül: elmaradott térségek felzárkóztatása, a geotermikus energia komplex hasznosítási lehetősége, természeti adottságok védelme és a minőség garantálása, az ország versenyképességének tartós növelése, tudásfejlesztés). 2. Zöldgazdaság-fejlesztési Program (ezen belül: zöldenergia, energiahatékonyság, zöldoktatás, foglalkoztatás és szemléletformálás, valamint a zöld K+F+I kérdései). 3. Vállalkozásfejlesztési Program (vállalkozói aktivitás növelése, szövetségben a vállalkozókkal a munkahelyekért, és üzleti környezetfejlesztésért). 4. Közlekedésfejlesztési Program (prioritások: közútfejlesztés, vasútfejlesztés, alágazatközi – horizontális fejlesztések, vízi közlekedés fejlesztése, városi közlekedés fejlesztése, logisztikai fejlesztések). 5. Tudomány – Innováció Program (a célok: magasabb szellemi hozzáadott értéket biztosító munkahelyek létrehozása, bővítése; fenntartható gazdasági, társadalmi fejlődés biztosítása; lakosság életminőségének javítása).

6. Foglalkoztatási Program (a prioritások: munkaerő-kínálat bővítése, közvetlen támogatás a munkahelyteremtéshez, a család és a munka összeegyeztetésének segítése, versenyképes tudás megszerzésének támogatása, szakképzés rendszerének fejlesztése). Az Új Széchenyi Terv szemléletében és célkitűzéseiben egyértelműen harmonizál az Európai Unió 2020-ig szóló gazdaságpolitikai stratégiájának célkitűzéseivel. Az Európa 2020 stratégia céljai és a magyar gazdaságpolitika prioritásainak találkozása világosan tükröződik az Új Széchenyi Terv kitörési pontjaiban is.

Tartalomjegyzék 1. Gazdaságpolitika fogalma, funkciói, eszközei és irányzatai ........................................................... 2 1.1.

Gazdaságpolitika fogalma ........................................................................................................... 2

1.2.

Gazdaságpolitika funkciói ........................................................................................................... 4

1.3.

Gazdaságpolitika hatásosságát megkérdőjelező közgazdasági nézetek ...................................... 7

1.4.

Gazdaságpolitikai ideológiák és irányzatok ................................................................................ 9

1.5.

Gazdaságpolitikai célok és eszközök ........................................................................................ 15

A gazdaságpolitika szereplői és érdekviszonyai ........................................................................... 17

Költségvetési (fiskális-) politika.................................................................................................... 20

3.1.

Fiskális politika lényege, céljai ................................................................................................. 20

3.2.

Állam, kormányzat, államháztartás és alrendszerei................................................................... 21

3.3.

Az államháztartás egy fontos alrendszere: a társadalombiztosítás ............................................ 24

3.4.

Az államháztartás bevételei, adópolitika ................................................................................... 26

3.5.

Az államháztartás kiadásai és azok tervezése............................................................................ 28

3.6.

Az államháztartás egyenlege ..................................................................................................... 29

3.7.

A költségvetés stabilizációs (konjunktúra-) politikája .............................................................. 31

3.8.

A költségvetés allokációs politikája .......................................................................................... 32

3.9.

A költségvetés újraelosztó politikája ......................................................................................... 33

Monetáris politika.......................................................................................................................... 35

4.1.

Monetáris politika...................................................................................................................... 35

4.2.

Árstabilitás................................................................................................................................. 39

4.3.

Jegybanki kamat ........................................................................................................................ 43

4.4.

Árfolyam-politika ...................................................................................................................... 44

4.5.

A fiskális és a monetáris politika............................................................................................... 46

Gazdaságpolitikai stabilizáció, válságkezelés ............................................................................... 47

Egyéb gazdaságpolitikai eszközök ................................................................................................ 52

6.1.

Versenypolitika ......................................................................................................................... 52

6.2.

Struktúrapolitika ........................................................................................................................ 57

6.3.

Ágazatpolitikák ......................................................................................................................... 60

6.4.

Infrastruktúrapolitika ................................................................................................................. 62

6.5.

Kereskedelempolitika ................................................................................................................ 62

6.6.

Regionális politika ..................................................................................................................... 67

A gazdaságpolitika viszonya a tulajdon kérdésköréhez ................................................................ 72

Nemzeti és nemzetközi gazdaságpolitikák .................................................................................... 77

Fejlesztési tervek a magyar gazdaságpolitikában .......................................................................... 80