dr. Sárkány Péter: Gazdasági és EU ismeretek

DR. SÁRKÁNY PÉTER

GAZDASÁGI ÉS EU ISMERETEK

BUDAPEST, 2011.

Előszó Mindazok számára, akik a közgazdaságtani kérdésekkel komolyan szeretnének foglalkozni, azok részére feltétlenül hasznos egy olyan bevezető könyv, amely az „első rálátás” kialakításával, a fogalmak közti eligazodással, valamint a közgazdasági nyelvezet „alapszintű” elsajátításával elősegíti a közgazdaságtani ismeretek későbbi mélyebb megismerését, emellett más tantárgynak számára is megalapozást nyújt. A könyv, amelyet a Tisztelt Olvasó a kezében tart ezeknek a céloknak kíván megfelelni.

Örömmel veszek minden észrevételt, a továbblépést segítő ötletet, vagy az esetleges hibákra felhívó véleményt mind a hallgatóktól, mind a téma iránt érdeklődő szakemberektől.

A szerző

1. Alapfogalmak

3.

1. Alapfogalmak 1.1. A közgazdaságtan, mint tudomány

Felmerül az a kérdés, vajon miért tanulmányozzuk a közgazdaságtant. Ennek több oka is van. Kézenfekvő, de nyilván csak tetszetős válasz az, hogy előírja a tanulmányi szabályzat. Felelhetjük azt, hogy ez most egy divatos tantárgy. Egyáltalában a gazdasági és jogi felsőoktatási intézmények szerepe jelentősen felértékelődött az 1990-es évek közepétől, végétől. A „divat” mellett az is szerepet játszik, hogy ilyen típusú felsőfokú végzettséggel nagyon jól el lehet helyezkedni, magas fizetésekhez, jövedelmekhez lehet jutni. Az ilyen végzettséggel szembeni igények idővel telítődnek, ezért sokkal szimpatikusabb lenne az a megfogalmazás, amely szerint „félműveltnek” tartják azt, aki például nem érti a közgazdaságtan olyan alapösszefüggését, mint amit a kereslet – kínálat törvénye fejez ki. Azt kell mondanunk, a mindennapi élet során különböző területeken állandóan beleütközünk közgazdaságtani kérdésekbe (például olvasva a gazdasági helyzetről mutatószámok segítségével, vagy a személyi jövedelemadó-bevallás elkészítésénél, avagy politikai pártok közötti választásoknál a gazdasági programjaikat vizsgálva). Nagyon szimpatikus válasznak tekinthetjük Adam Smith (1723-1790) 1776-ban leírt megfogalmazását, amely szerint a közgazdaságtan „a társadalomtudományok királynője – a legrégibb művészet, a legújabb tudomány”.

Persze más tudományágak képviselői másként vélekednek erről, de abban azért mindenki megegyezik, hogy a közgazdaságtan segítségével egy olyan gondolkodásmód elsajátítására nyílik lehetőségünk, amely a társadalmi kapcsolatok elemzését és megértését szolgálja.

Közgazdaságtani kérdésekkel már a görög gondolkodók foglalkoztak. Állítólag Xenophon (i.e. 427-i.e. 355) is használta az ökonómia kifejezést, mégis Arisztotelész (i.e.384-i.e.322) nyomán vált ismertté. Eredeti jelentése: háztartástan, gazdaságtan az oikosz, ökosz = ház, gazdaság, és a nomosz = szabály, törvény szóösszetétel alapján. A középkorban a francia és az angol nyelvterületen – Montchrétien (1575-1621) illetve James Stewart könyvei nyomán – a politikai gazdaságtan (Économie politique, Political Economy) szóhasználat terjedt el, amely eredetileg nem a politikára, hanem a társadalomra utalt, hiszen a „politikosz” szó valójában társadalmat, társadalmit jelent. Habár vannak ettől eltérő vélekedések is, amely szerint azért nevezték politikai gazdaságtannak ezt a tudományt, mert a valós világ és a közgazdaságtan közötti kapcsolatot a politika teremtette meg. Ennek bizonyítékaként szokták azt felemlegetni, hogy a XX. századig a közgazdaságtan legkiválóbb művelői szinte kivétel nélkül kormányzatokat szolgáltak valamilyen szinten. Tegyük hozzá, azóta is gyakran előfordul(t), hogy e tudomány jelentős személyiségei a kormányok alkalmazásában álltak, vagy adtak tanácsokat a politika számára. Az 1800-as évek végétől a német nyelvterületen a nemzetgazdaságtan kifejezést (National-ökonomie, Volkswirtschaftslehre) használták, míg az angolszász egyetemeken Alfred Marshall (1842-1924) munkássága nyomán a közgazdaságtan (Economics) szóhasználat terjedt el. (A középkorban három tudomány volt meghatározó: „ … a spiri-

4.

1. Alapfogalmak

tuális tökélyre törekvő teológia, az igazságot szem előtt tartó jog és a test egészségére irányuló orvostudomány. Marshall a sort egy negyedik komoly tudománynyal gazdagította: a mindenki anyagi jólétére törekvő közgazdaságtannal”.1) Magyarországon mind a nemzetgazdaságtan, mind a közgazdaságtan kifejezés alakult ki, de a marxi hagyományok alapján inkább a politikai gazdaságtan szóöszszetételt használták. Ma már mindenhol általános gyakorlat a közgazdaságtan kifejezés alkalmazása.

A közgazdaságtan társadalomtudomány, azaz ugyanúgy a társadalmi élet megnyilvánulásainak tudományos vizsgálatával foglalkozik, és a társadalmi jelenségek egy-egy területét vizsgálja, mint pl.: a történettudomány, a nyelvtudomány vagy a szociológia stb.

A közgazdaság-tudományokon belül megkülönböztetünk elméleti és alkalmazott tudományokat. Az elméleti tudomány azon alapelvek és törvényszerűségek öszszességét jelenti, amelyek segítségével megmagyarázhatók a gazdasági események (ide tartozik a politikai gazdaságtan avagy a közgazdaságtan, és a közgazdaságtan elmélettörténete). Az alkalmazott tudományok a közgazdasági elemzések felhasználását jelenti különböző területeken, eltérő szempontok alapján (ilyen például a vállalati gazdaságtan, a nemzetgazdasági tervezés, az ágazati gazdaságtanok stb.).

Közgazdaságtannak mára két fő ágazata különült el egymástól. A mikroökonómia az egyes gazdasági egységek (háztartás, vállalat) gazdálkodásának valamint a részpiacoknak, ágazatoknak, termékeknek viselkedését, döntéseit, szabályait, modelljeit kutatja. A gazdaságot elkülönült egységek kapcsolataiként fogja fel. Foglalkozik a termékek, szolgáltatások áralakulásával, fogyasztói optimalizációs döntési kérdésekkel, a vállalkozások kívánatos (üzem) méreteivel, a termelés kialakításával a kedvező költség és profit szempontjából stb. Tulajdonképpen a gazdaságot „alulnézetből” vizsgálja.

A makroökonómia a gazdaság egészének (ami nem az egyes egységek mechanikus összessége) működését elemzi. Összevont (aggregált) mutatókkal írja le a gazdaságok állapotát, a kibocsátást, a foglalkoztatottság és munkanélküliség kérdéseit, az árak és infláció alakulását, a gazdasági növekedést és hullámzásokat, az eladósodást, a piacbefolyásolást és szabályozást. Azt is mondhatnánk, a gazdaságot „felülnézetből” elemzi. Ugyanakkor a mikro- és makroökonómia szorosan kötődik egymáshoz, mivel a makroökonómiai modellek hátterében ott vannak a mikroökonómia szereplőinek döntései, és a makroökonómiai helyzetek erőteljesen visszahatnak azokra, így ezek erőteljesen hatnak egymásra (interaktívnak is nevezhetnénk kapcsolatukat).

Természetesen számos tudomány foglalkozik gazdasági jelenségek vizsgálatával, amelyeknek külön ágai is kifejlődtek ezen a területen. Így a történelemtudományoknál a gazdaságtörténet, a jog esetében a gazdasági jog, a szociológiánál a gazdaságszociológia, és a sort még lehetne folytatni. De más tudományágakkal 1

Buchholz, T. G.: Új ötletek halott közgazdászoktól (Európa Könyvkiadó, Bp., 1998., 188. old.)

1. Alapfogalmak

5.

való kapcsolat során is megfigyelhető ez, ilyen módon alakult ki – és ma már önálló tudományággá vált – a gazdaságstatisztika, a gazdasági matematika stb.

Napjainkban nem nélkülözhető más tudományokkal való erőteljes kapcsolat, és több esetben is megfigyelhető a különböző tudományok együttes alkalmazása.

Példaként említhető a közgazdaságtan és a jog összekapcsolása az ún. institucionalista (intézményi) közgazdasági irányzatban. Az ilyen megoldások mellett sem nélkülözhető a társadalmi-gazdasági kérdések vizsgálatánál az interdiszciplináris (több tudományágra kiterjedő) megközelítés.

A közgazdaságtannál az általa vizsgált tényekhez való viszonya alapján beszélhetünk pozitív, normatív és alternatív közgazdaságtanról.

A pozitív (leíró jellegű) közgazdaságtan arra vállalkozik, hogy a tényeket, eseményeket, összefüggéseket leírja. Csak a tényekhez ragaszkodik, nem alkalmaz előzetes feltevéseket, egyszerűsítéseket, nem alkot modelleket, nem von le (mert szerinte nem vonhatók le) következtetések egy ország/gazdaság fejlődése alapján egy másikra vonatkozólag. Azzal foglalkozik, ami „van” és ami „lesz” (ami a világban ténylegesen történik). Úgy értékelik, hogy a valóság túl bonyolult ahhoz, hogy szabályszerűségeket lehetne benne találni. Azt vizsgálja, hogy például mitől függ a termékek kereslete, mekkora a gazdaságban a munkanélküliség értéke, hogyan alakul az inflációs ütem stb. Ezeket mindenféle értékítélet nélkül mutatja be.

A normatív közgazdaságtan nemcsak megállapítja a tényeket, fejleményeket, változásokat, hanem értékeli is azokat, azaz felvállalja az értékek, erkölcsi megfontolások képviseletét. Azzal foglalkozik, ami „van” és azzal, hogy mi „legyen” (aminek történnie kellene). Azt akarják megmutatni, hogyan kellene működnie a gazdaságnak ahhoz, hogy a lehető legjobb eredményt érje el. Megpróbálja meghatározni, hogy például mekkora az elviselhető munkanélküliségi ráta, mi az az inflációs ütem, amely a gazdaságot nem hozza lehetetlen állapotba, helyes-e ha egy termék kereslete nő, amennyiben az ára csökken stb. Mindkét irányzat önállóan elsősorban a XIX. században (az előbbi a német történeti iskola hívei, a másik a szabad piaci verseny elveit vallók körében) uralkodott, de mint szemléletmód most is megtalálhatók. Ma már általános gyakorlat, hogy először a pozitív közgazdaságtant alkalmazzák, utána a normatívat, amikor a közgazdaságtant felhasználják.

Az alternatív közgazdaságtan nemcsak céljait (ökologizáció és humanizáció), hanem módszertanát tekintve is eltér az előbbiektől. A pozitív és normatív közgazdaságtan szintézisét valósítja meg. A „lesz” ennél az irányzatnál nem kerül ellentétbe a „legyen”-nel. Az általa alkalmazott módszer az ún. akciókutatás, amelynek lényege, hogy a meglévő helyzet feltárása és kritikája után, egy elkészített terv alapján „akciót”, változtatást hajt végre. Majd kiértékeli, hogy menynyiben sikerült a társadalmi célokhoz közelíteni, illetve milyen további lépésekre, „akciókra” van szükség még. Kísérleteket tesz, amelyek a siker mellett magukban hordozza a tévedés lehetőségét is.

6.

1. Alapfogalmak

1.2. A közgazdaságtan fogalma

A közgazdaságtant sokszor a választás, a döntés tudományával azonosítják, mivel például „választanunk kell a tisztább levegő vagy a gyorsabb kocsi, a tágasabb otthon vagy a nagyobb park, a több munkával szerzett nagyobb jövedelem vagy a több szabadidő szórakozásra való felhasználása között. A közgazdászok nem azt mondják, hogy a fentiek közül bármelyik is rossz lenne. Csupán arra hívják fel a figyelmet, hogy nem lehet szükségszerűen minden a miénk – egyszerre.”2 Ma már szinte mindenkinél elfogadottá vált Paul A. Samuelson (1915-2009) meghatározása a közgazdaságtan fogalmát illetően, így semmi okunk sincs arra, hogy mi ne ezt tegyük. Tehát: „ a közgazdaságtan annak tanulmányozásával foglalkozik, hogy az emberek és a társadalom miként választják meg a szűkösen rendelkezésre álló, alternatív módon felhasználható erőforrások alkalmazását annak érdekében, hogy különböző árukat termeljenek, és hogy elosszák őket a társadalom különböző tagjai és csoportjai között a folyó, vagy a jövőbeni fogyasztás céljaira.”3 Próbáljuk meg a közgazdaságtannak ezt a fogalmát értelmezni, majd ennek megfelelően haladjunk tanulmányaink során!

A folyamat az emberi szükségletek oldaláról indul ki. A sokfajta szükséglet kielégítése érdekében különböző javakat kell előállítani. Ennek érdekében erőforrásokat kell „mozgásba” hoznunk. Ám az erőforrások nem állnak korlátlanul rendelkezésre, miközben többféle módon is felhasználhatók. Tehát választhatunk, hogy melyik erőforrást kívánjuk termelésbe állítani és az adott erőforrásnak milyen alkalmazási lehetőségét akarjuk megvalósítani. Az így megtermelt javakat valamilyen szempont és mód szerint szét kell osztani a társadalom tagjai és csoportjai között, hiszen a javak sem korlátlan mennyiségben készülnek el. Ez egy újabb választási helyzet. Az elosztás során nemcsak a jelenbeli fogyasztásra kell tekintettel lenni, hanem a jövőbeli fogyasztást is figyelembe kell venni. Azaz itt egy újabb választási lehetőséggel állunk szemben.

A fentiekből következik a közgazdaságtan három alapkérdése: mit – hogyan – kinek. Vagyis milyen javakat és milyen mennyiségben, illetve mikor kell termelni a szükségletek kielégítése érdekében? Ezeket a javakat milyen eljárásokkal, mely erőforrásokkal, illetve erőforrás-kombinációkkal, milyen technológiával állítsák elő, és hogyan osszák el a társadalom tagjai, csoportjai között?

1.3. A szükséglet

Tehát a gazdaság hajtóereje a szükséglet. Az emberi szükséglet alatt értjük az ember biológiai és társadalmi létéből fakadó igényeket. Valójában egy hiányérzet megszüntetéséről vagy mérsékléséről van szó abban az értelemben, hogy valamivel nem rendelkezünk, és igényként ennek kielégítése jelentkezik. Ilyen lehet egyrészt az éhség, a szomjúság, a tudatlanság stb., vagy másrészt egy túl2 3

Buchholz, T. G.: Új ötletek halott közgazdászoktól (Európa Könyvkiadó, Bp., 1998., 11. old.)

Samuelson, P. A. – Nordhaus, W. D.: Közgazdaságtan I. (KJK, Bp., 1987., 30-31. old.)

1. Alapfogalmak

7.

zottan meglévő dolog csökkentésére való törekvés, azaz a zajtól, hőségtől stb. való szenvedés és ezek megszüntetésének igénye. A szükséglet, a vágy és az igény a közgazdászok többségénél azonos értelemben használt fogalom, de vannak, akik igencsak óvnak ettől az azonosítástól. Galbraith (1908-2006) szerint „az embereknek nem muszáj Kakaós Zabpelyhet ennie. Minden szükséglet belülről fakad. Nincs olyan természetes kényszer, hogy Kakaós Zabpelyhet vegyünk.

Csupán kívánjuk a zabpelyhet, márpedig a vágy alacsonyabb rendű, mint a szükséglet. … a vállalatok találják ki és nevelik bele a fogyasztóba az igényeket, amelyek nem létfontosságú szükségletek.”4 (Mi még egyelőre ne menjük jobban bele ebbe a gondolatba, használjuk szinonimaként a szükségletet és az igényt!)

A szükségleteket nagyon sokféle szempont alapján csoportosíthatjuk. Beszélhetünk elemi, alapvető, létfontosságú, elsődleges és másodlagos, harmadlagos stb. szükségletről. Az előbbibe a létezéshez minimálisan szükséges dolgok tartoznak (például étkezések, lakás stb.), míg az utóbbiak körébe részben az ezeken túlmutató szükségletek (például olvasás, zenehallgatás stb.), részben pedig az előbbiek minőségi tekintete (például kellemes körülmények között elfogyasztott étkezések, szép illetve jó helyen lévő lakás stb.).

Csoportosíthatjuk a szükségleteket az élettevékenységek fajtái alapján is, és így vannak élettani, egészségügyi-szociális, etikai-együttélési, eszmei-ideológiai, kulturális, esztétikai-művészeti, politikai-hatalomgyakorlási, önmegvalósítási stb. szükségletekről.

Megjelenési formájuk alapján anyagi és nem anyagi természetű szükségleteket különíthetünk el. (Vigyázzunk, itt „anyagi” alatt nem a közhasználatban elterjedt és a pénz kifizetéséhez kapcsolódó értelemben – például: anyagias, anyagiasság – beszélünk!) Anyagi szükségletről akkor beszélünk, ha annak kielégítéséhez valamilyen anyagi javakat és szolgáltatásokat kell felhasználnunk, és így ezek gazdasági cselekvést indukálnak (például a munkahelyre való eljutás általában közlekedési eszköz igénybevételével lehetséges, vagy az olvasáshoz könyv, újság nélkülözhetetlen). A nem anyagi szükségletek esetében ilyen „eszközök” igénybevételére nincs szükség (például egy kellemes beszélgetéshez).

A pszichológia egyik legismertebb, de időnként erőteljes kritika alá volt Maslowféle szükséglethierarchia elmélet alapgondolata az, hogy az emberi szükségletek kielégítése tevékenységre sarkall. Ezen szükségleteket pedig hierarchikus sorrendbe lehet állítani. Az emberek a szükséglet-hierarchiában mindig lentről felfelé haladnak. Miután a legkisebb szükséglet kielégítődött, a következő szinten levő szükséglet motivál cselekvésre. Ha egy szükségletet kielégítettünk, akkor az adott szükséglet magatartásra ható tényezői megszűnnek és a magasabb szükségleti szint hatása érvényesül.

Maslow (1908-1970) elmélete szerint a szükségletek két nagy csoportba sorolhatók. Vannak az ún. hiány alapú szükségletek, amelyek kielégítése feszültségcsökkentéssel jár. Ebbe tartoznak a fiziológiai, a biztonsági szükségletek, a szere4

Buchholz, T. G.: Új ötletek halott közgazdászoktól (Európa Könyvkiadó, Bp., 1998., 232. old.)

8.

1. Alapfogalmak

tet, valahová tartozás szükséglete, valamint az elismerés szükséglete. A másik csoportot az ún. növekedés alapú szükségletek képezik, amelyek ki nem elégítése növeli a belső feszültséget. Itt a cél a bennünk lévő lehetőségek kiaknázása. Ide tartoznak a kognitív, az esztétikai szükségletek, valamint a hierarchia csúcsán lévő önmegvalósítás szükséglete, ami a vitalitást, a kreativitást, az önfenntartást, a hitelességet, a játékosságot és a céltudatosságot öleli fel.

1. ábra:

A szükségletek csoportosíthatók a kiváltó ok alapján is. Így lehetnek egyéniek vagy társadalmiak (közösségiek). Egyéni alatt mindig csak az egyes emberekre és azok egyedi szükségleteire gondolunk. Társadalmi szükséglet alatt pedig az emberek egy csoportja által csak együttesen kielégíthető dolgokat értünk (például közbiztonság, honvédelem stb.). Tehát a társadalmi szükségletet mechanikusan nem azonosíthatjuk az egyéniek összegzésével, hanem azoktól – az esetek többségében – minőségileg különböző.

Kielégíthetőségük szerint megkülönböztethetünk teljes, effektív és látens szükségleteket. Teljes szükségletnek nevezzük egy meghatározott időpontban jelentkező és kielégítésre váró igények összességét. Az effektív a tényleges, kielégíthető és hatékony szükséglet fogalmát takarja, amelyek kielégítésére törekedni kell, illetve amelyek kielégítése az adott lehetőségek, a gazdaság adott fejlettségi szintje mellett megvalósítható. A látens (lappangó) szükséglet alatt az olyan rejtett igényeket értjük, amelyek a termelés adott fokán még nem kielégíthetőek

1. Alapfogalmak

9.

(példaként egy olyan számítógép említhető, amely gondolataink alapján végzi el a műveleteket), amelyek azonban a fejlettség adott szintjén már effektívvé válnak.

A szükségletek igen sokfélék és állandó változásban vannak. A szükségletek köre térben és időben nagyon különböző. Egy sor szükséglet korábban vagy máshol nem létezett, vannak, amelyek ma vagy adott helyen már nem jelentkeznek.

Vannak persze állandóan meglévő szükségletek, bár ezek is örökös módosulásban vannak. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a szükségletek köre egyre bővül.

1.4. Inputok

A szükségletek kielégítése érdekében termelési tényezők felhasználásával javakat állítanak elő és szolgáltatásokat nyújtanak. A termelési tényezőket még erőforrásoknak, illetve a termelés inputjainak is szokták nevezni. A termelési tényezőknek több csoportját szokták megkülönböztetni. Hosszú időn keresztül három alapvető erőforrásról beszéltek a közgazdászok: a természeti tényezőkről (sok esetben egyszerűen rövidítve: a földről), a munkáról és a tőkéről. Ez a megkülönböztetés jól nyomon követhető a közgazdaságtan elmélettörténetében is.

Azonban Joseph Schumpeter (1883-1950) munkássága óta negyedikként szerepel a vállalkozói hajlam is. Ma már számos közgazdász az erőforrások közé sorolja az információt, az időt, a tudást és a technológiát is.

Az egyes termelési tényezők a javak előállításához való hozzájárulásuk alapján (de nem feltétlenül annak arányában, mértékében) jövedelemre tartanak igényt. E jövedelmeknek más és más elnevezésük van, utalva az eltérő jellegekre.

Természeti tényezők mindazok a dolgok, amelyek önmagukban, természetes formájukban járulnak hozzá a javak előállításához. Jellemzően ilyen a föld, a föld mélyének kincse, vagy a napfény, az időjárás, az eső stb. Mindezek hozzájárulnak a javak előállításához döntően a mezőgazdasági termények tekintetében, de az állattartásban, és más ágazatokban is. A természeti tényezők az elsődleges erőforrások közé sorolhatók, mivel ezek nem gazdasági, hanem fizikai, biológiai tényezők által jöttek létre, de felhasználhatók a termelésben, és a felhasználásuk mértéke a gazdasági folyamatokban határozódik meg. Jövedelmük a (föld)járadék.

A munka az ember azon szellemi és fizikai képességeinek együttese, amelyekkel javakat lehet termelni. Az előbbibe tartozik a képzelőerő, a tudás, a fortély, míg az utóbbiba a fizikai erőkifejtéseket soroljuk. A munka – ugyanúgy, mint a természeti tényezők – az elsődleges erőforrások közé tartozik. Jövedelme a munkabér.

A tőke fogalma alatt pénztőkét illetve tőkejavakat is szoktak érteni. Pénztőke az a pénzben meglévő összeg, amely befektetésre vár, befektethető, illetve amely értékpapírban van meg. Itt tehát a megtakarított pénzekről van szó. Tőkejavakról beszélünk, ha ezek már tárgyiasult formában léteznek és termelés során ke-

10.

1. Alapfogalmak

rültek előállításra, és amelyek maguk is termelési folyamatban, folyamatokban használhatók fel. (A tőkejavak piacát más néven termelési berendezések piacának, vagy reáltőke piacnak is szokták nevezni.) Ilyen termelési tényezők az épületek, a különböző gépek, a járművek, az anyagok, a segédanyagok, az energia stb. Mivel a tőkejószágok olyan tényezők, amelyek gazdasági folyamatokban jöttek létre, ezért a származékos erőforrások csoportjába tartoznak. Jövedelmük a kamat, hiszen az e javakra fordított pénzösszeget a bankba is lehetne helyezni, és azért kamatra tarthatnának igényt.

A közgazdaságtan története során nagyon sokáig csak a fenti termelési tényezőket vették figyelembe. Csak a XX. század elejétől jelentek meg olyan vélekedések, amelyek szerint a vállalkozói hajlamot, készségeket, képességet is legalább olyan fontosnak tartják, mint a többi termelési erőforrást. Önmagában a természeti tényezők, a munka vagy a tőke nem elegendő ahhoz, hogy ezekből javak legyenek. Kell hozzá a találékonyság, a motiváció, a fegyelem, a kockáztatásra való hajlam és egy sor egyéb tényező is. A vállalkozás a vállalkozói készségek, képességek, tevékenységek összessége, amely az ötlettől a kidolgozáson át a megvalósításig, működtetésig terjed. E termelési tényezőt is – a tőkejavakkal azonosan – a származékos erőforrások közé sorolják. A vállalkozás ellenértéke, jövedelme a profit.

A termelési tényezők különböző módokon használhatók fel. A földbe vethetünk növényeket, használhatjuk legelőnek. Ugyanazon tőkejavakkal (például számítógéppel) egészen különböző „termeléseket” valósíthatunk meg, hiszen tanulmányt írhatunk segítségével, vagy éppen egy programot szerkeszthetünk. A munkánál és a vállalkozásnál még egyértelműbb az eltérő felhasználás. Azonban azt látnunk kell, hogy ez egy döntési lépés. Ha valamilyen felhasználási módot alkalmazunk, akkor minden más – nem választott – lehetőségről le kell mondanunk, vagyis a közgazdaságtan szerint ún. haszonáldozat keletkezik. Ennek a jelenségnek, amelyet angolul opportunity cost-nak neveznek, igen sokféle magyarra való fordítása létezik. Nevezik ezt alternatív költségnek, szószerinti megfelelőjeként lehetőség költségnek, feláldozott haszonnak, vagy az említett haszonáldozatnak. Tanulmányaink során bármelyikkel találkozhatunk, gyakrabban mégis az angol kifejezés használata terjedt el. Egy adott helyzetben többféle módon is cselekedhetünk, több alternatíva közül választhatunk. Mindegyik alternatívának van valamilyen értéke, amelyet legtöbbször pénzben fejezhetünk ki, de természetesen bármi másban (például időegységben) is mérhetünk. Az alternatívákat ezen értékek segítségével sorba állítjuk, és a legjobbat választjuk. A választással a többi alternatíváról lemondunk. Tehát opportunity cost alatt értjük annak a második legjobbnak értékelt jószágnak, jövedelemnek vagy más outputnak az értékét, amelyről lemondanak egy adott cél elérése érdekében. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a feláldozott haszon a nem választott alternatívák közül a legmagasabbnak minősítettnek az értéke.

1. Alapfogalmak

11.

1.5. A termelés

A termelés olyan gazdasági tevékenység, amelynek során az ember elsajátítja (kitermeli) a természet javait, majd alkalmassá teszi (átalakítja) azokat a szükségleteinek kielégítésére, és a termelt javakat eljuttatja a fogyasztóhoz (szállítja, eladja). A termelés fogalmába tehát az anyagi javak előállításán kívül beletartozik a csomagolás, raktározás, a javítás, karbantartás is, továbbá azok a természeti folyamatok, amelyek szükségesek egy-egy termék létrejöttéhez, és amelyek az ember ellenőrzésével zajlanak (például a növény növekedése, a gyümölcs érése, a beton megszilárdulása, a must erjedése). A termelés fogalma tehát magában foglalja a használati értéket előállító munkát, a termelő jellegű szolgáltatást és a természeti folyamatokat. A termelés végső célja a fogyasztás, azaz a szükséglet kielégítése.

Az erőforrások alternatív felhasználásához szorosan kapcsolódik azok termelésben való felhasználási aránya. Ez leggyakrabban az ún. tőke-munka arányban fogható meg, ami azt jelenti, hogy egységnyi tőkéhez (amely alatt például gépek, termelő eszközök, szerszámok stb. számát értjük) hány egységnyi munka (amely létszámot, ledolgozott időt stb. takar) szükséges. Lehet ez az arány változó, amikor nincs előre meghatározott szükségszerű arány a két termelési tényező között.

Ugyanakkor sok esetben beszélhetünk kötött tőke-munka arányról, amely esetben adott a két tényező közötti arány és gazdaságilag nincs értelme más arányt alkalmazni.

Amikor a tőke-munka viszonyában az egyik tényező dominál, akkor a termelés adott tényező szerinti „igényességéről” beszélünk, és így megkülönböztetünk tőkeigényes illetve munkaigényes termelést5. Tőkeigényes termelés esetén jelentősen meghaladja a felhasznált tőke aránya a munkáét, azaz gépesített, automatizált termelés történik. Munkaigényes termelésnél az alkalmazott munka lényegesen nagyobb arányú, mint a tőke, vagyis inkább a kézi munka dominál.

Ezeknél tehát arról van szó, hogy az egyik tényezőnek kiemelt szerepe van a másikkal szemben. A meghatározó szerepet játszó tényező kismértékű változása is jelentősen befolyásolja a termelést, míg a másiknál ehhez nagy mértékű változás kell. Másfelől a kiemelt szereppel bíró tényező egy egységének kiváltásához egy egységet meghaladó másik tényező kell.

Az ember az erőforrások felhasználásával tehát javakat állít elő, azaz termel.

Másképpen úgy is fogalmazhatunk, hogy inputok segítségével outputokat hoz létre.

1.6. Outputok

A javakat számos tényező szerint különböző csoportokba sorolják.

Eredetük szerint vannak a szabad és a gazdasági javak. A szabad javak a természetben készen találhatók; természetes (eredeti) állapotban fogyaszthatók; korlát5

A munkaigényes termelés fogalmát nem szabad összekeverni a munkaigényességi mutatóval, és hasonlóan a tőkeigényes termelést a tőkeigényességi mutatóval!

12.

1. Alapfogalmak

lan mennyiségben állnak rendelkezésre és ingyenesek. Ide tartozik a napfény, a levegő, a sivatagok homokja és a tengerek, óceánok vize. A gazdasági javakat a gazdaság termeli; a fogyasztás érdekében át kell alakítani; mennyiségük szűkös; és nem ingyenesek (vagyis fizetni kell értük).

Tárgyi formájuk szerint a javak lehetnek termékek és szolgáltatások. Terméknek (árunak) nevezzük mindazokat a hasznos dolgokat, amelyek elfogyasztásával, felhasználásával az emberi szükséglet kielégítése megvalósul, és amelyeknek fogyasztása térben és időben elválasztható az azokat előállító tevékenység(ek)től.

(A termék és az áru fogalma annyiban hasonlít egymásra, hogy mindkettőnél eladásra felkínált és hasznos tulajdonságokkal rendelkező dologról van szó. A kettő közötti különbség inkább a számvitel területén válik érdekesebbé. A termék az a dolog, amelyen valamilyen átalakítást, műveletet végzett az azt eladni kívánó vállalkozás. Áru pedig az a dolog, amelyet a vállalkozás megvett és változtatás nélkül kínál eladásra.) Míg a szolgáltatás mások számára végzett olyan munkatevékenységek, amelyek nem hoznak létre új terméket, hanem maga a tevékenység elégít ki szükségleteket. A szolgáltatás fogyasztása térben és időben nem választható el az azokat létrehozó tevékenység(ek)től. A szolgáltatások két típusba sorolhatók, vannak az anyagi és a nem anyagi szolgáltatások. (Vigyázat, az „anyagi” szó ebben a megkülönböztetésben nem a hétköznapi értelemben tévesen értelmezett pénzbeli ellenérték adásához – az anyagiassághoz – kapcsolódik! Tehát nagy hiba azt mondani, hogy azok az anyagi szolgáltatások, amelyekért pénzbeli ellenszolgáltatást kell nyújtani, míg a nem anyagiak egyenlők az ingyenesen rendelkezésre álló szolgáltatásokkal!) Anyagi szolgáltatások alatt értik azokat, amelyek valamilyen jószágra irányulnak. Tipikus példája a szállítás, de ide tartozik a javítás, a raktározás, a karbantartás, stb. Nem anyagi szolgáltatások azok, amelyek emberre, embercsoportra irányulnak. Ilyen az egészségügyi, a honvédelmi, az oktatási stb. tevékenység.

A javakat a felhasználás céljuk tekintetében is csoportosíthatjuk, és így megkülönböztethetünk fogyasztási illetve termelési javakat. Fogyasztási javak azok, amelyeket végső fogyasztásra szánnak, függetlenül attól, hogy magánszemély, egy csoport vagy a társadalom maga a fogyasztója, és nem kerülnek be a termelés körébe. Ide sorolhatók a lakóingatlanok, az emberi fogyasztásra szánt élelmiszerek, a könyvek, a lakberendezési tárgyak stb. A fogyasztási javakon belül megkülönböztetünk tartós és nem tartós javakat. Tartós fogyasztási javak azok, amelyeket fogyasztásra szánnak, de amelyek felhasználása nem egyszerre, illetve viszonylag hosszabb időn keresztül történik. Termelési javak alatt értjük azokat, amelyeket továbbfelhasználásra szánnak, és amelyekkel újabb jószágokat állíthatnak elő, illetve nyújthatnak velük szolgáltatásokat. Ide sorolhatók a termelő berendezések, a gépek, az üzemi járművek. A két csoport elkülönítése tekintetében nagyon óvatosan kell eljárni, hiszen ugyanaz a jószág az eltérő cél következtében egyikbe is, másikba is besorolható. Mindig tekintettel kell lenni a felhasználás céljára. Ugyanaz a mobil telefon magánhasználat esetén fogyasztási jószág, amennyiben pedig egy vállalkozást szolgál, akkor termelési jószág. De hasonló a helyzet például a szerszámok esetében is.

1. Alapfogalmak

13.

Az elsajátítás módja szerint (tiszta) köz- és (tiszta) magán javakat, valamint vegyes javakat különítünk el.

Közjavak alatt értjük azokat a jószágokat (és szolgáltatásokat), amelyek: • használatából senki sem zárható ki vagy egyébként a kizárás megoldhatatlan lenne, • megszerzéséért a fogyasztók nem rivalizálnak, • kollektív fogyasztás jellemzi, azaz egyidejűleg többen is fogyaszthatják ugyanannak a közjószágnak a szolgáltatását; • az egyes emberek fogyasztása nem csökkenti a mások rendelkezésére álló készletet; • igénybe vételéért a fogyasztók közvetlenül nem nyújtanak ellenszolgáltatást (előállítása és finanszírozása is kollektív), • a közjószág nem kerül a fogyasztó tulajdonába és birtokába; • az ellátás tekintetében nem bízhatók a piacra, ezért • előállítását az állam vállalja magára (akár közvetlenül állami vállalatok, intézmények, szervezetek útján, akár nem-állami vállalkozások segítségével, amelyeknek az állam a jószág, szolgáltatás nyújtásáért fizet).

Közjószág például az utcai közvilágítás, a honvédelem, a közrend, a folyók szabályozása stb.

Magán javak mindazok, amelyek: • osztható gazdasági javak, • az egyes fogyasztók által szuverénen fogyaszthatók, • elfogyasztásával a fennmaradó készletek csökkennek, • fogyasztásából a fogyasztók kizárhatók, • megszerzéséért a fogyasztók rivalizálnak egymással, • az eladó átadja a termék tulajdonjogát a vevőnek, • a vásárló fizikailag is birtokolja a terméket, • magánjavak a piac közvetítésével jutnak el a termelőtől a fogyasztókhoz.

Magánjószág például a saját gépjármű, a saját tulajdonú ingatlan és a személyes holmik stb.

A vegyes javak átmenetet képeznek a köz- és magánjavak között. Némely jellemzőjük alapján a közjavak, más jellemzők alapján a magánjavak tulajdonságait mutatják. Tulajdonképpen kvázi6 köz- és kvázi magánjavaknak is nevezik ezeket.

A kvázi közjavak mindkét típusára igaz, hogy igénybe vételéért a fogyasztók közvetlenül nem nyújtanak ellenszolgáltatást (nem fizetnek), az ezekkel való ellátás nem bízható a piacra, ezért előállítását az állam vállalja magára. Az egyiknél a jószág megszerzéséért a fogyasztók csak a befogadóképesség elérése után rivalizálnak, addig nem. Egy újabb fogyasztó belépése nem csökkenti a fogyasz6

A „kvázi” azt jelenti: „szinte” vagy „majdhogynem”, a legtöbb esetben az „olyan, mintha, de mégsem teljesen” értelemben használják.

14.

1. Alapfogalmak

tás lehetőségét. A fogyasztásból kizárni valakit csak akkor lehetne, ha a közös fogyasztást megszüntetnék. Ezek az ún. túlzsúfoltságra hajlamos javak. Tipikus példája az állami/önkormányzati gyermekjátszóterek, a parkok, az erdők, a barlangok. A kvázi közjavak másik típusánál, amit irányított elosztású javaknak neveznek, az állam olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyek magánjószágként is működhetnének, de akkor nem mindenki venné azokat igénybe. Itt tehát az állam ösztönözni szeretné az általa kívánatosnak tartott javak fogyasztását. A fogyasztók nem rivalizálnak, pedig minden fogyasztással csökken a rendelkezésre álló mennyiség. Ilyen jószág például a kötelező alapfokú oktatás, vagy az ugyancsak kötelező védőoltások.

A kvázi magánjavak, más néven díjköteles javak esetében a fogyasztók körében van rivalizálás, a fogyasztáskor – amelyért fizetni kell – csökken a mennyiség.

Nem zárhatók ki a fogyasztók. Előállítását a piacra is lehet bízni, de az állam figyelemmel fogja kísérni a működését. Ilyen jószág az ivóvíz, vagy a tömegközlekedés.

1.7. Szűkösség

A szűkösség a közgazdaságtan egyik központi kérdése. E probléma nemcsak a termelésnél, hanem – mint majd látni fogjuk – a fogyasztásnál is felvetődik. A szűkösség és a hiány nem azonos kategóriák. A szűkösség az erőforrások és a javak olyan mennyiségi és minőségi állapota, amikor azok a társadalom, a gazdaság igényeihez képest nem elegendőek, ugyanakkor még lehetőséget kínálnak annak eldöntésére, hogy mit és hogyan termeljenek, illetve fogyaszszanak.

Ha például a termelési tényezők korlátlanul állnának rendelkezésre, akkor egy termelési alternatíva választásával nem kellene lemondani a többi lehetőség magvalósításáról, hiszen bármelyiket is értékelnénk másodiknak, az opportunity cost mindig zérus lenne.

A szűkösségnek (esetenként azt is mondhatjuk, hogy az igényekhez képesti szűkösségnek, vagyis a relatív szűkösségnek) több következménye is van: • A termelési tényezők, a javak ezáltal nem ingyenesen állnak rendelkezésre, azok használatáért ellenszolgáltatást kell nyújtani, azaz fizetni kell.

• A felmerülő igények, szükségletek egy része kielégítetlen marad, hiszen nem képes mindenki az általa kívánt mennyiségben hozzájutni.

• Az adott dolgot igénybe venni kívánók között verseny alakul ki a tényező, a jószág megszerzése érdekében.

• Az igények, szükségletek kielégítése valamilyen elosztási módszer létét, alkalmazását igényli, amelyet a társadalomnak kell kialakítania.

A termelési erőforrások szinte kivétel nélkül korlátozottan, azaz szűkösen állnak rendelkezésre. Ez a természeti tényezők és a tőkejavak esetében egyszerűen belátható. Talán a munkánál sem kell hosszasan bizonygatni, hogy egy adott társadalom, ország munkaképes korú és munkát vállalni hajlandó lakosainak száma

1. Alapfogalmak

15.

meghatározott. Vállalkozni sem mindenki hajlandó, illetve az ötletek, a vállalkozói hajlam is korlátozottan áll rendelkezésre.

1.8. Az elosztás

A szűkösség egyik következményeként említettük, hogy a termelési erőforrásokat illetve a javakat valamilyen módon el kell osztani a fogyasztók között. Az elosztás folyamatában alakul ki az egyének, társadalmi csoportok részesedésének aránya és módja a rendelkezésre álló erőforrásokból és a megtermelt javakból.

Ugyanakkor azt is mondtuk, hogy a munkamegosztás társadalmi vetülete jelentősen kihat az elosztás megvalósulási módjára, mivel a gazdaság szereplőinek kapcsolatrendszerére is utal. Az elosztás módjának kétféle megközelítését tárgyaljuk a következőkben.

Az ún. integrációs formák alapján történő megközelítéssel Polányi Károly (1886-1964) foglalkozott. Szerinte az integrációs formáknak három alapesetét lehet megkülönböztetni: a reciprocitást, a redisztribúciót és az árucserét.

A reciprocitás (kölcsönösség, viszonosság) azt jelenti, hogy az egyes emberek, vagy azok csoportjai ellenszolgáltatás nélkül nyújtanak javakat, illetve végeznek szolgáltatásokat mások részére. Ennél az elosztásnál alapvető a szokás, a hagyomány, az elvárás és a kapcsolat. Bár a reciprocitás kölcsönösséget jelent, mégsem feltétel a viszonosság az ilyen típusnál. Gondoljuk csak az egyik legjellemzőbb esetre, a nászajándékra. Nem azért adjuk, mert feltétlen azt szeretnénk, ha mi is kapnánk majd az esküvőnkkor. Hasonló példa a kalákában végzett munka, amikor a kiterjedt család összefogásával végeznek el valamilyen tevékenységet, például házat építenek.

A redisztribúció (újraelosztás) nem más, mint a már elosztásra került, megszerzett javak újraelosztása. Egy adott csoporton belül a javak elosztása egy „kézbe” kerül, aki valamilyen szempontok szerint mérlegel és dönt. Az elosztás módját szokás, törvény vagy az elosztó akarata szabályozhatja. Ilyen tipikus „elosztó” szerepet töltenek be a „pénzügyminiszterek” mind a családokon belül, mind pedig a társadalom egészében. A család megszerzett teljes jövedelme felől általában a családfő dönt. Ha pedig a társadalom egészét tekintjük, akkor az előállított javak elosztásáról jelentős mértékben az állam határoz, például adókon, juttatásokon (transzfereken) stb. keresztül.

Az árucsere (adásvételi csere) esetében a résztvevők önkéntesen kerülnek kapcsolatba egymással, és a felek megegyezése következtében jön létre az elosztás.

Ilyenkor mindkét fél a nyújtott termékért vagy tevékenységért ellenszolgáltatást (általában pénzt) kér. Az e típusú elosztás intézményesült területe a piac. Ez a legáltalánosabb elosztási forma a gazdaságokban.

Az elosztás tipizálásának másik és talán elterjedtebbnek nevezhető megoldása, amikor ún. koordinációs mechanizmusokat különböztetnek meg. A koordinációs mechanizmus, vagy az allokációs mechanizmus, illetve a tevékenységcsereforma fogalmán ugyanazt értik: a gazdasági szereplők egymáshoz való viszonyát.

16.

1. Alapfogalmak

A típusok elkülönítése tekintetében két nagyon fontos ismérvet kell figyelembe venni: egyrészt a szereplők között kialakult viszony milyenségét, másrészt az együttműködés eszközrendszerét.

A koordinációs mechanizmusnak Kornai János (1928- ) négy tiszta altípusát említi: a bürokratikust, az agresszívet, az etikait és a piacit.

A bürokratikus koordináció esetében az egyének, szervezetek között hierarchián alapuló alá- és fölérendeltségi viszony van, ahol az alárendelteket adminisztratív és jogi eszközökkel, utasításokkal és szankciókkal, érdekeltségi tényezőkkel késztetik együttműködésre. E típusú koordinációban a létrejövő tranzakciók nem feltétlenül monetarizáltak (anyagi alapon nyugvóak). Amennyiben mégis pénzügyi kapcsolat van, akkor ez egyértelmű függőséget jelent a két fél között. E típus jellemző az egyének és a hivatalok kapcsolatára.

Az agresszív koordináció esetén is – az előzőhöz hasonlóan – az egyének, szervezetek között hierarchikusan szervezett alá- és fölérendeltségi viszony van, de itt az alárendelteket önkényesen, „erőszakkal” és nem intézményesült módon kényszerítik együttműködésre. A létrejövő tranzakciók nem monetarizáltak. Ez a típus a hatalom (nyers) erőszakos megnyilvánulásaira, az erkölcs és a jog semmibe vételére jellemző.

Az etikai koordinációnál a felek között horizontális, mellérendeltségi kapcsolat van, és az együttműködés hagyományokra, megszokásokra, a résztvevők által kölcsönösen elismert és kötelező érvényűnek tekintett vallási vagy erkölcsi normákra épül. A kialakuló tranzakciók általában nem monetarizáltak. Ez a típus az emberek társas kapcsolatára jellemző.

A piaci koordináció esetében a felek egyenrangúak és egyenjogúak, tehát mellérendeltségi kapcsolat található, ahol az együttműködést mindkét félnél valamilyen „nyereségszerzésre” való törekvés motiválja. Ezek a tranzakciók mindenképpen monetarizáltak. Tipikus esetük az eladó és vevő jellegű kapcsolatok.

1. táblázat: Koordinációs típusok jellemzői Megnevezés

Bürokratikus

Agresszív

Etikai

Piaci

Felek viszonya

vertikális

vertikális

horizontális

horizontális

hatalom, vagyon, hiúság ritkán monetarizált

hatalom, vagyon nem monetarizált

szeretet

vagyon, hatalom

esetleg monetarizált

monetarizált

lakáskiutalás

lakásfoglalás lakásátengedés

Motiváció Tranzakció Példa

lakásvétel

Forrás: Somogyi Ferenc: A vegyesgazdaság makroökonómiája és társadalmi következményei I. (Veszprémi Egyetem, 1994., 114. old.) alapján.

1. Alapfogalmak

17.

Természetesen az integrációs formák, illetve a koordinációs mechanizmusok a valóságban egymás mellett, részben egymással keveredve is léteznek, és szinte minden társadalmi formában megtalálhatók. Ennek ellenére kiválaszthatók az egyes társadalmakra jellemzőek, domináns szerepet betöltők. Így például az ősi társadalmakra a redisztribúció és reciprocitás, illetve az agresszív koordináció; a polgári társadalmakra árucsere illetve piaci és emellett a bürokratikus koordináció a jellemző.

1.9. A csere

A csere szükségességét kezdetben a munkamegosztás teremti meg, mivel senki sem képes minden olyan dolog megtermelésére, amelyre igénye van. Ugyanakkor lehetősége van arra, hogy adott jószágból a személyes szükségleteinél többet is előállítson, azaz a termékből feleslege jöjjön létre. Cseréről kell beszélnünk akkor is, ha nem a termelő és a fogyasztó áll közvetlen kapcsolatban egymással, hanem két termelő. Ez a helyzet áll fenn akkor, ha adott termelési folyamatban a tevékenységek és képességek cseréje történik meg (például know-how7 átadásánál), vagy az üzemben az ún. közbenső termékek cseréje zajlik (például gépalkatrészek, félgyártmányok esetében). De értelmezhető a csere baráti társaságban, családon belül is. Mindezek ellenére a továbbiakban csere alatt a személyek, szervezetek között kialakult olyan gazdasági kapcsolatokat értjük, amelynek során a megtermelt javakat tulajdonosaik, birtokosaik egymás rendelkezésére bocsátják. A csere általában közvetítő mozzanat a termelés, az elosztás és a fogyasztás között.

A csere történhet naturális formában, tehát jószágért jószágot adnak. Ezt a közvetlen termékcserét barternek hívják. A csere ilyen módon való megvalósítása nehézkes abban az esetben, ha sok áru van. Ekkor csak úgy jöhet létre, ha olyan szereplők cserélnek, akiknek közvetlenül van szükségük a másik fél termékére, vagy ha a kapott dolgot biztosan tovább tudják cserélni másra. (Ilyen cserék a pénz megjelenése után is voltak, mert például a pénz értéktelen volt, vagy nagy volt az infláció, vagy mást nem tudtak, nem kívántak elfogadni. Gondoljunk csak hazánk helyzetére közvetlenül a II. világháború után, vagy az elmúlt évek történéseire a volt Szovjetunió utód-országaival való nemzetközi kereskedelem területén.) A csere megvalósításának „egyszerűbb” esete, amikor létezik valamilyen általános közvetítő eszköz, a pénz, amelyre mindent el lehet cserélni, és amelyért minden kapható. (A pénz kialakulásával, szerepével egy későbbi fejezetben foglalkozunk majd!)

A csere alapvető motivációja valamilyen előnyszerzés. Ezért akkor mondunk egy cserét gazdasági értelemben hatékonynak, ha az általa nyert előnyök meghaladják a keletkezett hátrányokat, veszteségeket. Ez a meghatározás azt is feltételezi, lehet, hogy a csere csak az egyik fél számára lenne hatékony, a másik fél részére 7

Know how: gyakorlatban alkalmazható műszaki, szervezési, vezetési, gazdasági, tudományos ismeretek összessége, amelyek iparjogvédelemben nem részesülnek.

18.

1. Alapfogalmak

nem. Ebben az esetben természetesen a csere (csak ezt a feltételt vizsgálva) nem valósul meg.

A csere létrejöttének területe a piac, amelyet hamarosan részletes vizsgálat tárgyává teszünk. A csere segítségével megvalósulhat a fogyasztás.

1.10. „Fehér” és „fekete” gazdaság

Tehát a gazdaság a társadalmi jelenségek, viszonyok egyik területe, ahol az ember és környezete (az ember és a természet, illetve az emberek egymással) kerülnek kapcsolatba. A gazdaság a javak és szolgáltatások termelésével, elosztásával és fogyasztásával összefüggő jelenségek, folyamatok és az ezek között létrejövő kölcsönhatások összessége.

A fenti definíció csak a „normál” értelemben vett, nyílt gazdaságra vonatkozik.

Ugyanakkor az életben az ezen túli gazdaság különböző szegmentálásával8 találkozhatunk, amelyek korrekt és mindenki számára egyértelmű meghatározása nem létezik. Ugyanis az egyes kutatók, szervezetek részben különbözőképpen ítélik meg az ebbe a körbe sorolható jelenségeket, tevékenységeket, részben más a vizsgálatok, ajánlások célja, és részben eltérőek a megközelítések is. Így beszélnek: • fekete, illegális, árnyék, • rejtett, eltitkolt, szürke és • informális, földalatti, illetve • második gazdaságról is.

Ezek a fogalmak esetenként „egyenértékű” szinonimaként is megjelennek, abban az esetben, ha a „fehér” gazdaság mellett létező más gazdaság létét szeretnék hangsúlyozni.

Nem célunk, hogy teljes mértékben helyre tegyük ezeket a fogalmakat, csupán szeretnénk némileg a fontosságukra felhívni a figyelmet, és egy kis eligazítást nyújtani. A kérdéskörre a jövedelmeknél, illetve a nemzetgazdasági mutatószámok témakörénél még visszatérünk.

A fekete gazdaságnak (black economy), illegális gazdaságnak, árnyékgazdaságnak sincs egyértelmű pontos definíciója. Legegyszerűbben azt mondhatnánk, ide tartozik minden olyan tevékenység, amely elkerüli az adózást, a statisztikai számbevételt és láthatatlan (nem megfogható, nyilvánosságra nem kerülő) jövedelmet eredményez. A fekete gazdaságot a legtöbb szakértő három csoportra bontja: • az első csoportba azok a tevékenységek tartoznak, amelyek eleve tiltottak (például a kábítószer-, fegyver-, emberkereskedelem stb.); • a második csoportba azok a tevékenységek kerültek be, amelyek legálisak ugyan, de a jövedelemszerzés gazdasági bűncselekménnyel történik (ilyen a 8

Szegmentáció: típusokra, jól elkülöníthető részekre bontás.

1. Alapfogalmak

•

19.

fiktív számlák alapján történő ÁFA-visszaigénylés, „olajszőkítés”, zárjegy nélküli termékek forgalma stb.); a harmadik csoportba kerültek azok a legális cégek által végzett legális tevékenységek, amelyeknél az adórendszer megkerülése merül fel (például számla nélküli munkavégzés, fiktív számlák vásárlása, borravalós szakmák stb.).

Az utóbbi tevékenységnél, amikor az adómegkerülés is felmerül, összefonódik a legális és az illegális szféra, és ezt sokan rejtett gazdaságnak (hidden economy), eltitkolt gazdaságnak (concealed economy), esetenként – éppen a kicsit szűkebb kör miatt – szürke gazdaságnak neveznek.

Más szempontú megközelítések a nemzetgazdasági mutatókba való beleszámítás alapján tesznek különbséget. Eszerint az informális gazdaság által termelt jövedelem nem számít bele ezekbe a mutatószámokba, így nem is tesznek kísérletet ezek mérésére, miközben ebbe a körbe sorolják a háztartási és a „csináld magad” tevékenységeket, az egymással történő naturális cseréket stb. Ugyanakkor földalatti gazdaságnak (underground economy) minősítik mindazokat a tevékenységeket, amelyek bár beletartoznak a mérendő gazdaság definíciójába, de mérésük alól a gazdasági szereplők kibújnak. Ide tartoznak a be nem jelentett jövedelmek, az illegális javak és szolgáltatások termelése.

Szólni kell még az ún. második gazdaságról, bár ezt a kifejezést ma már nem használják, de gazdaságtörténeti szempontból fontos kategória. Tehát a második gazdaság az 1970-es, 1980-as években Magyarországon alkalmazott fogalom volt, amelybe lényegében minden olyan tevékenységet besoroltak, amelyek a szocialista szektoron kívüli, vagy éppen azon belüli magánkezdeményezésen alapult. „Hiszen a hálapénzek, borravalók, csúszópénzek zöme az ún. szocialista szektorhoz tartozó szolgáltató, kereskedelmi, egészségügyi szervezetek dolgozóinál jelent meg külön jövedelemként. Emellett ez a fogalom kiterjedt a 80-as évek elején kezdeményezett, és az állami vállalatokon belül működő vállalati gazdasági munkaközösségekre éppúgy, mint a mezőgazdaságban már a 60-as években létrejött háztáji gazdaságokra.”9

9

Ékes Ildikó: Rejtett gazdaság – láthatatlan jövedelmek. Tegnap és ma (Bp., 1993.; 15-16. old.)

20.

1. Alapfogalmak

2. A piac

21.

2. A piac Ma az árucserék, a fogyasztás megvalósításának területe a piac. A piacon kerülnek kapcsolatba a potenciális vevők és az eladók, itt bonyolódnak le az adásvételek, és itt alakulnak ki – a kereslet és a kínálat találkozása, egymásra hatása révén – az árak.

A piac számos funkciót tölt be: • rangsorolja a szükségleteket, • az árakon keresztül közvetíti a piaci szereplők felé az információkat, • lehetőséget teremt a fogyasztói igények kielégítésére, • elősegíti a szűkösen rendelkezésre álló erőforrások hatékony szétosztását, • elosztja az egyes termelési tényezők között a létrejött, realizált jövedelmeket, • méri az egyéni, vállalati, nemzetgazdasági teljesítményeket.

A piac két alapvető szereplője: a fogyasztó (aki vevőként jelenik meg, tehát a keresletet adja) és a termelő (aki mint eladó vesz részt a folyamatban, tehát a kínálatot jelenti).

2.1. A kereslet

A fogyasztó célja szükségleteinek minél teljesebb kielégítése. Ennek érdekében termékeket és szolgáltatásokat kíván megszerezni, ezáltal ezek iránt keresletet támaszt. A keresleten mindig fizetőképes keresletet értünk, azaz olyat, amely mögött pénz, anyagi fedezet áll, és amely szükséglet gazdasági értelemben realizálható. A kereslet valamely áru azon mennyiségeit jelenti, amelyeket egy adott piacon, adott időtartam alatt, különböző árakon a fogyasztók képesek és hajlandók megvásárolni. Így a kereslet mindig vásárlási szándékot és nem ténylegesen megvalósuló vagy megvalósult vételt takar.

2.1.1. Keresletet befolyásoló tényezők Milyen tényezők befolyásolják a keresletet? Rengeteg elemet tudunk megemlíteni. Nézzünk ezek közül néhányat: • Az ár talán a legfontosabbnak tekinthető tényező több vonatkozásban is.

Egyrészt az adott termék ára jelentősen befolyásolja a keresletet. Általános (de nem minden esetben igaz) érvényűnek mondhatjuk, hogy az ár növekedésével a kereslet csökken, illetve az ár esése a kereslet növekedését váltja ki.

De nemcsak az adott termék ára fontos, hanem más termékeké is befolyásoló szereppel bír. Gondoljunk az egymást helyettesítő javakra! Ha a keresett termék ára változatlan, míg egy másik – az adott szükséglet kielégítésére ugyanolyan módon alkalmas – termék ára módosul, akkor ez kihat a változatlan árú termék fogyasztására. (Ezek az ún. helyettesítő termékek.) De említhetnénk azt az esetet is, amikor a termékhez kapcsolódó, vagy azzal együtt fogyasztható, fogyasztandó javak (ún. kiegészítő termékek) ára változik, és ez módosítja az adott termék keresletét.

22.

•

•

•

•

•

•

•

•

2. A piac

Alapvetően befolyásolja a jószág iránt megnyilvánuló keresletet a fogyasztók jövedelme, illetve a jövedelmek változása, alakulása. Lehet egy termék ára kedvező, de ha nincs pénzünk, akkor nem tudjuk megvásárolni azt.

Nagyon fontos szerepet töltenek be a fogyasztói ízlések, preferenciák, szokások, hagyományok. Itt is számos dolgot említhetünk meg! A hagyományok szerepe nagyon jelentős, gondoljunk csak keleti országokban a rizs meghatározó voltára. Beszélhetünk vallási tényezőkről is, amelyek tiltják, vagy éppen ösztönözhetik egyes termékek fogyasztását. Az ízléseknél elég csak a fiatalok és idősebbek eltérő „világára” gondolni. Beszélhetnénk a divat hatásáról, az életmódról és egy sor más tényezőről is. A preferenciák igen szubjektív elemek, és több értelemben is meghatározóak. Részben a fogyasztó – különböző szempontok és korlátok alapján – dönt, hogy igényeit milyen sorrendben elégíti ki. Részben adott szükséglet kielégítésére egyaránt alkalmas termékek között is preferenciákat képez.

A keresletet jelentősen alakító tényező a piac mérete, és ehhez kapcsolódóan a háztartások száma. Egészen másként alakul egy termék kereslete egy kistelepülésen, mint egy nagyvárosban, annak következtében, hogy a potenciális vásárlói kör eltérő méretű. Hasonló képet mutat, ha egy jószág keresletének tekintetében a magyar és például az angol piacot vetnénk össze.

Meghatározó szerepe van a termékek minőségének, ehhez kapcsolódóan a márkáknak. Vannak, akiknél a minőség nem olyan fontos, mert inkább a változatosságot részesítik előnyben. Mások inkább kevesebbet vásárolnak, de a minőséget elsődlegesnek tekintik. (Persze az egy másik kérdés lehetne, mit értünk, illetve mit értenek a fogyasztók minőség alatt. Ez is elég szubjektív kategória.)

Fontos tényező a termék jellege. Nem mindegy, hogy napi szükségletet kielégítő jószágról van szó, vagy nem. Az áru tartós, vagy egyszeri fogyasztásra szánt. Gondoljunk például a kenyér, a tányér, a pezsgő vagy a lakás eltérő szerepére, és ebből következően a másként alakuló keresletére!

A termékhez és részben annak minőségéhez kapcsolódik az a szempont, hogy milyen életciklusban van az adott jószág. Ha az a kifutása vége felé jár, akkor a fogyasztók még alacsonyabb ár mellett is csökkenthetik vásárlási szándékaikat. Ellenkező esetben éppen növelni fogják, hogy a legújabb, legkorszerűbb terméket vegyék meg. Tipikus példa erre a számítógép, a termelő berendezések, gépsorok vásárlása, illetve a ruházati cikkek.

Jelentős tényező a vásárláshoz kapcsolódó körülmények, feltételek. Ide tartozik például az, hogy az áruért hogyan kell fizetni (hitelre, részletre vásárolható-e, kell-e előleget adni, előre vagy utólag kell fizetni), hogy árengedményt adnak-e, van-e garancia, szavatosság, hogyan történik a szállítás (és annak költségei kit terhelnek), azonnal megkapható-e az áru, vagy csak megrendelni lehet egy későbbi szállítással, milyenek a kiszolgálás, vásárlás körülményei stb.

Befolyással rendelkeznek a fogyasztók különböző várakozásai. Ha a fogyasztók áremelkedésre számítanak, akkor egy sor esetben – ha ennek van

2. A piac

•

•

•

23.

értelme – előrehozzák vásárlásaikat. Ugyanígy tesznek, ha az ellátásban mutatkozó problémákra, valutaleértékelésre, jövedelemcsökkenésre vagy éppen újabb, modernebb, korszerűbb termék megjelenésére számítanak. Ugyanakkor kínálati többletre, olcsó importra vagy jövedelemnövekedésre vonatkozó várakozások esetén inkább későbbre halasztják vételi szándékukat. Fontos szempont az üzleti várakozás, a gazdaság növekedésére, bővülésére, kedvező kilátásokra vonatkozó elképzelés.

A beruházási eszközök, termelő javak kereslete származékos kereslet, mivel a fogyasztási cikkek iránt megnyilvánuló kereslettől függenek. Ha egy fogyasztási jószág kereslete megnő, akkor érdemes lesz többet gyártani, amelyhez termelő gépekre, berendezésekre van szükség, vagyis áttételesen növelni fogja az ezek iránti igényeket.

A reklám már régóta önálló keresletet befolyásoló tényező. Napjainkban hatalmas mennyiségű és nemcsak a médiákban (hanem például az interneten keresztül is) megnyilvánuló reklámokkal kell együtt élnünk, amelyek a fogyasztók vásárlási szokásait, szándékait alapvetően befolyásolják.

Még számos egyéb tényezőt sorolhatnánk fel, az időjárástól kezdve az elérhetőségen át egészen a véletlen elemekig.

A kereslet fenti tényezőit csoportosíthatnánk annak alapján, hogy azok mérhetőek-e vagy nem számszerűsíthetők, a termelők és az eladók által befolyásolhatóak-e vagy adottságként jelentkeznek, az idő dimenziójában változnak-e vagy állandóak, illetve milyen erősséggel befolyásolnak.

2.1.2. Keresleti függvény, inverz keresleti függvény Próbáljuk az eddig megfogalmazottakat összefoglalni és valamilyen modell formájába önteni! A termékek kereslete tehát számos tényezőtől függ, amelyet a következőképpen írhatnánk fel: D = f (P; I; O)

ahol: D = az adott termék kereslete (Demand) P = az adott termék ára (Price) I = a fogyasztók jövedelme (Income) O = egyéb tényezők (Others) (Képletünk nagyon hasonlít az első fejezetben szemléltetésként bemutatott modellnél szereplőhöz.) Azt mondtuk, a legjelentősebb befolyással az ár bír, ezért egyszerűsítsük le modellünket: D = f (P) A fenti függvényt, vagyis azt, hogy egy termék kereslete az ár függvénye, nevezzük keresleti függvénynek. Ennek ábrázolásával juthatunk el a keresleti görbéhez.

Tegyük fel, hogy egy termék különböző árai mellett a vevők az alábbi mennyiséget szándékoznának megvásárolni!

24.

2. A piac

2. táblázat: Egy termék keresletére vonatkozó adatok Egységár (Ft/db)

90

85

80

75

70

65

60

Keresett mennyiség (db)

150

160

170

180

190

200

210

Rajzoljuk meg a keresleti függvényt, olyan módon, hogy a vízszintes tengelyen a mennyiséget, a függőlegesen az árat ábrázoljuk! (Megjegyezzük, hogy a közgazdaságtanban több esetben – így a kereslet és kínálat ábrázolásakor is – a matematikában megszokottól eltérően nem a független változó szerepel a vízszintes tengelyen és a függő változó a függőleges tengelyen, hanem fordítva.)

2. ábra: Egy termék keresleti függvénye

P

Láthatjuk, hogy a keresleti görbe negatív meredekségű, ereszkedő. A két tényező 100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0 150

160

170

180

190

200

210

Q

között negatív irányú kapcsolat (statisztikában azt mondjuk: negatív korreláció) van, amikor az ár emelkedik, akkor a kereslet csökken, illetve árzuhanás esetén a kereslet növekszik, természetesen minden más feltétel változatlansága esetén. Ez a csökkenő kereslet törvénye. (Tegyük feltétlenül hozzá, hogy keresleti görbénk példánkban egyenes, de ennek egyáltalán nem szükséges így lennie. Gyakoribb, hogy a görbe nem egyenes alakot vesz fel. Csupán a könnyebb szemléltetés, ábrázolás és számolás érdekében alkalmaztuk a lineáris függvényt!)

Mi az indoka annak, hogy ez a törvény érvényesül a gyakorlatban? Vegyük először azt az esetet, amikor az árak csökkennek. Ilyenkor egyrészt már azok a fogyasztók is megengedhetik maguknak a vásárlást, akik a magasabb ár mellett nem tehették, vagyis az alacsonyabb ár új vásárlókat vonz. Másrészt a kisebb ár az eddigi fogyasztókat is több termék megvásárlására ösztönzi. Amennyiben az ár emelkedik, akkor ellentétes folyamatok játszódnak le. Egyrészt a fogyasztók köre szűkülni fog, vagyis bizonyos rétegek kikerülnek a vásárlói körből. Másrészt a terméket továbbra is vásárlók korlátozni fogják fogyasztásukat, visszafogják keresletüket.

Természetesen a csökkenő kereslet törvénye általános, de nem minden esetre igaz összefüggést fejez ki. Lehetséges, hogy az ár csökkenésekor a kereslet is visszaesik, míg áremelkedés idején a kereslet növekvő tendenciát mutat. Ez a hatás két eltérő összefüggés alapján következhet be.

2. A piac

25.

Az egyik esetben e termékek keresleti görbéje pozitív meredekségű egy szakaszon. Olyan alapvető fontosságú javakról lehet szó, amelyek nem helyettesíthetők más termékekkel. E jószág árának növekedése esetén a fogyasztók kénytelenek lemondani más termékek fogyasztásáról és a magasabb szintű szükségleteket is ezekkel a termékekkel kénytelenek kielégíteni. Ilyen lehet egy alapélelmiszer (például a burgonya) kereslete a legszegényebb országokban. E javakat Giffenjavaknak 10 nevezik.

A másik esetben sokkal gyakoribb és szinte mindenhol megtalálható. E termékek keresleti görbéje végig pozitív meredekséget mutat. Olyan javakról van szó, amelyek presztízs-, vagy hivalkodóan luxus igényeket elégítenek ki. E termékek keresletét az az ár (az ún. elvárt hivalkodó ár) határozza meg, amelyről a fogyasztó azt hiszi, hogy mások azt gondolják, ő ennyit fizetett érte. Ha egy XY márkajelű termék piaci ára esni kezd, és ezáltal már többek számára hozzáférhető lesz, akkor hamarosan kevesebbet fognak vásárolni belőle. Ezeket a javakat Veblenjavaknak11 nevezik.

3. ábra: Speciális keresleti görbék P

P

Giffen-jószág

Q

Veblen-jószág

Q

Térjünk vissza a keresleti görbéhez! Mit fejeznek ki ennek egyes pontjai? Egyrészt csak egy meghatározott időpontban meglévő összefüggést mutatnak. Másrészt a keresleti görbe egy-egy pontja az egy adott ár mellett „megvásárolt mennyiséget” vagy „keresett mennyiséget” ábrázolja. Az ár változásának hatására – minden más feltétel változatlansága esetén, adott időpontot tekintve – a görbe mentén valamilyen irányban (lefelé vagy felfelé) mozdulunk el. Vagyis a keresett mennyiség változásának kifejezésére szolgál.

Ettől élesen meg kell különböztetni azt az esetet, amikor a keresleti görbe eltolódik. Ez a kereslet változását fejezi ki, amikor a kereslet az áron kívüli befolyásoló tényezők megváltozásának hatására eltolódik valamilyen irányban

10

Sir Robert Giffen (1837-1910) a 19. század közepén élt statisztikus volt, aki az 1845. évi ír éhínség idején azt tapasztalta, hogy a burgonyavészt követően a meredeken emelkedő burgonyaárak mellett a családoknak olyan sokat kellett e létszükségleti cikkre költeniük, hogy egyáltalán nem engedhették meg maguknak a hús fogyasztását. Ezért kényszerűen még jobban függővé váltak a burgonyától, mint korábban.

11 Thornstein Bunde Veblen (1857-1929) amerikai közgazdászról nevezték el, aki ezeket a jelenségeket részletes vizsgálat tárgyává tette.

26.

2. A piac

(jobbra fel vagy balra le). Például, ha megváltoznak a jövedelmi viszonyok, módosul más termékek ára, változás következik be az ízlésben és a divatban stb.

Eddig – mintegy hallgatólagosan – feltételeztük, hogy egy adott termékre adott időpontban egy keresleti görbe van. Ez akkor igaz, ha egy fogyasztót nézünk meg, vagy már valamilyen aggregálást hajtottunk végre, vagyis például minden fogyasztó keresleti görbéjét összesítettük. Ezt a piac egészére kiterjedő keresleti görbét, amelyet piaci keresletnek is nevezünk olyan módon képezhetjük, hogy egyszerűen az egyéni keresleteket összegezzük. A függvény alakja és folytonossága az egyéni keresleti görbéktől függ, mivel az egyéni keresleti függvények negatív meredekségűek, ezért ez a görbe is az lesz. Töréspontjai ott vannak, ahol a fogyasztók egy része az adott árnál magasabb ár mellett nem hajlandó vásárolni a termékből. A piaci keresleti görbe jobbra tolódik, ha nő a fogyasztók száma, vagy bármely okból jobbra tolódnak az egyéni keresleti függvények.

A keresleti görbét nemcsak egy adott termék tekintetében használhatjuk fel. Így például lehetőségünk van – és későbbi tanulmányaink során alkalmazzuk is – például a munkapiac, az ingatlanpiac, az értékpapírpiac, a makro-pénzpiac stb. ábrázolására, és jellemzőik, illetve más tényezőkkel való kapcsolatuk bemutatására.

A keresleti görbénk tekintetében azt is megtehetjük, hogy a keresleti függvénynél az ok és okozati tényezőket felcseréljük: P = f (D) A fenti függvényt, vagyis azt, hogy egy termék ára a kereslet függvénye, nevezzük inverz keresleti függvénynek. Azt fejezi ki, hogy az adott jószágmenynyiséget milyen áron lehet eladni. Ennek ábrázolásával juthatunk el az inverz keresleti görbéhez.

Ha az inverz keresleti görbe tulajdonságait vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy egyrészt csak egy meghatározott időpontban meglévő összefüggést ábrázol, másrészt általában balról jobbra lejt, vagyis ugyanúgy néz ki, mint a keresleti görbe.

2.1.3. A kereslet rugalmassági mutatói A keresleti görbe a mennyiség és az ár közötti matematikai összefüggést írja le.

A keresleti görbe egyes pontjai megmutatják, hogy különböző árak mellett a fogyasztók milyen mennyiségben keresik a terméket. De a görbe alakja abban is segítséget nyújt a számunkra, hogy meg tudjuk mondani, egy árváltozás hatására várhatóan mennyivel fog módosulni a kereslet. Azaz nemcsak az ár módosulására bekövetkező fogyasztói reagálás irányát, hanem mértékét is megismerhetjük.

Erre alkalmasak a rugalmassági vagy elaszticitási, illetve érzékenységi mutatók.

Bármilyen rugalmassági mutató két egymással oksági kapcsolatban vagy kölcsönhatásban álló változó relatív változásának egymáshoz való viszonyát, azaz

2. A piac

27.

azt mutatja meg, hogy az egyik vĂĄltozĂł egy %-nyi vĂĄltoztatĂĄsa ceteris paribus12 hĂĄny %-kal vĂĄltoztatja meg a mĂĄsik vĂĄltozĂł ĂŠrtĂŠkĂŠt.

MÊrhetnÊnk ezeket a våltozåsokat abszolút ÊrtÊkben is. Ebben az esetben azt kapnånk, hogy egy adott jószågnål bekÜvetkezett „A� Ft-os årcsÜkkentÊs „B� dbbal nÜvelte annak keresletÊt. TermÊszetesen ez is fontos tåjÊkoztatåst jelent a szåmunkra, de kÊt nagyon fontos problÊmåt mutatna. Gond lenne egyrÊszt az Üsszehasonlíthatósåg. Ugyanis lehet, hogy a kenyÊr åra Ês a tengeralattjåró åra is ugyanannyi forinttal csÜkkenne, de a bekÜvetkező hatåsok egÊszen eltÊrőek.

MåsrÊszt problÊma lehetne az induló år ÊrtÊke. Nem mindegy, hogy a kenyÊr mondjuk 200 Ft/kg-os åra csÜkken 10 Ft-tal, vagy mÊg a 80 Ft/kg-os kenyÊr åra mÊrsÊklődÜtt ugyanennyi ÊrtÊkkel. Tehåt sokkal tÜbb Ês jobban Êrtelmezhető informåciót kÜzÜl az szåmunkra, ha a relatív (%-os) mÊrtÊket alkalmazzuk. Ilyenkor azt vizsgåljuk pÊldåul, hogy az år „C� %-os csÜkkentÊse håny %-kal våltoztatta meg a termÊk keresletÊt. Mivel mind a szåmlålóban, mind a nevezőben szåzalÊkos adatok szerepelnek, ezÊrt a jószågok mÊrtÊkegysÊgeivel, a pÊnzegysÊgekkel, vagy az årfolyamok alakulåsåval nem kell foglalkoznunk, hiszen ezek nem befolyåsoljåk a rugalmassågi ÊrtÊkeket.

A kereslet-rugalmassågi mutatók kÜzßl az alåbbiakat alkalmazzåk a leggyakrabban, Ês ezekkel ismerkedßnk meg egy kicsit rÊszletesebben: • kereslet årrugalmassåga, • kereslet jÜvedelemrugalmassåga, • kereslet kereszt-årrugalmassåga.

A kereslet ĂĄrrugalmassĂĄga azt mutatja meg, hogy az ĂĄru ĂĄrĂĄnak egy szĂĄzalĂŠkos vĂĄltozĂĄsĂĄra az ĂĄru keresletĂŠnek hĂĄny szĂĄzalĂŠkos vĂĄltozĂĄsa jut: ĂĄ ĂŠ ĂĄ ĂĄ

ĂĄ ĂĄ ĂŠ ĂĄ ĂĄ

KiszĂĄmĂ­tĂĄsa:

ahol:

∆ ⠄ ∆

¡ ∆ â „ ∆

ÎľD(P) = kereslet ĂĄrrugalmassĂĄga D = keresleti mennyisĂŠg ∆D = keresleti mennyisĂŠg vĂĄltozĂĄsa P = ĂĄr nagysĂĄga ∆P = ĂĄr vĂĄltozĂĄsa

A våltozåsok esetÊben vajon a kezdő mennyisÊgből vonjuk le az újat, vagy fordítva? Teljesen mindegy, hiszen abszolút Êrtelemben ugyanazt az adatot kapjuk.

12

Ceteris paribus: minden mĂĄs feltĂŠtel vĂĄltozatlansĂĄga esetĂŠn.

28.

2. A piac

De legyßnk kÜvetkezetesek, Ês ahogy a szåmlåló (a mennyisÊg) esetÊben tesszßk, ugyanúgy jårjunk el a nevezővel (az årral) is.

TehĂĄt kĂŠt – azonos eredmĂŠnyt mutatĂł – megoldĂĄst alkalmazhatunk: vagy ∆D = D1 – D0 ĂŠs ∆P = P1 – P0 vagy ∆D = D0 – D1 ĂŠs ∆P = P0 – P1 KĂŠrdĂŠses lehet mĂŠg az, hogy melyik ĂĄrhoz viszonyĂ­tsuk a mutatĂłt? Itt mĂĄr mĂĄs a helyzet, ugyanis a mutatĂł ĂŠrtĂŠke eltĂŠrĹ‘ lesz annak fĂźggvĂŠnyĂŠben, hogy a kezdeti ĂĄrhoz (ĂŠs a hozzĂĄtartozĂł mennyisĂŠghez), vagy a megvĂĄltozott ĂĄrhoz (ĂŠs a hozzĂĄtartozĂł mennyisĂŠghez) hasonlĂ­tunk. Egy dolog nagyon valĂłszĂ­nĹą, a tendencia amit a mutatĂłk tĂźkrĂśzni fognak, ugyanaz lesz.

Tehåt itt is kÊt – de kßlÜnbÜző eredmÊnyt mutató – megoldåst alkalmazhatunk: vagy D = D0 Ês P = P0 vagy D = D1 Ês P = P1 A statisztikusok ilyenkor szívesen alkalmazzåk az åtlagmódszert, amikor a keresletek Ês az årak szåmtani åtlagåt kell venni, tehåt: P = (P1 + P0) / 2

ĂŠs

D = (D1 + D0) / 2

A „2�-vel való egyszerŹsítÊs utån a kÊplet ennek alapjån az alåbbi:

¡

Ahhoz, hogy a fenti szåmítåsokat elvÊgezzßk, arra volt szßksÊgßnk, hogy kÊt adatpårral rendelkezzßnk, azaz ismerjßk a kezdeti Ês az új adatokat. Mindezekben az esetekben valójåban ívrugalmassågi szåmítås tÜrtÊnik. Geometriailag a kÊt ponton åtmenő egyenes egyenletÊről van szó. NÊzzßk meg egy kicsit kÜzelebbről az åbrånkat!

4. ĂĄbra: Keresleti gĂśrbe ĂŠs ĂĄrbevĂŠtel kapcsolata P PA

•

•

PB

O

A

DA

B

DB

Q

2. A piac

29.

Az åbråból låthatjuk, hogy az „A� ponthoz PA år Ês DA mennyisÊg tartozik, míg a „B� esetÊben ez: PB Ês DB. Az åbra ennÊl tÜbbet is mutat szåmunkra. Ha az adott år melletti keresett mennyisÊget Üsszeszorozzuk az årral az ÜsszbevÊtelhez juthatunk, ami geometriailag nem mås mint az adott pontnål kialakuló nÊgyszÜg terßlete: „A� pont esetÊben ez a PAADAO terßlete, míg a „B� pontnål a PBBDBO terßlete.

A rugalmassåg megållapítåsa ÊrdekÊben kÊt dolgot tehetßnk. Vagy a kÊt ÜsszbevÊtelt (vagyis a nÊgyszÜgek terßletÊt) viszonyítjuk egymåshoz. Vagy a kÜzÜs terßleten (amit satírozåssal jelÜltßnk) kívßl megmaradt kÊt nÊgyszÜg terßletÊnek egymåshoz kÊpesti ÊrtÊkÊt vizsgåljuk. (Matematikailag mindkÊt megoldås helyes, Ês termÊszetesen azonos kÜvetkeztetÊsek levonåsåt teszi lehetővÊ, de kÜzgazdasågilag az előbbit mondhatjuk indokoltabbnak.) Amennyiben az år csÜkkenÊse a keresett mennyisÊg olyan nÜvekedÊsÊt våltja ki, hogy: • az ÜsszbevÊtel nő (vagyis az új nÊgyszÜg terßlete nagyobb, mint a rÊgiÊ, illetve az új helyzet fennmaradt nÊgyszÜgÊnek terßlete meghaladja a rÊgiÊt), akkor rugalmas keresletről van szó; • az ÜsszbevÊtel våltozatlan (a kÊt nÊgyszÜg terßlete, illetve a fennmaradt kÊt nÊgyszÜg terßlete azonos), akkor a kereslet årrugalmassåga egysÊgnyi; • az ÜsszbevÊtel csÜkken (az új nÊgyszÜg terßlete kisebb, mint a rÊgi, illetve az új helyzet szerinti nÊgyszÜg terßlete elmarad a rÊgiÊtől), akkor a kereslet rugalmatlan.

Hamarosan pontosítjuk a rugalmassågi mutatók ÊrtÊkeit Ês jellemzőiket. Előtte azonban mÊg azt az esetet is meg kell nÊznßnk, hogyan szåmíthatunk rugalmassågot egyetlen pont (adat) ismeretÊben. Amennyiben csak egy helyzetre ållnak rendelkezÊsre adatok, akkor a pontrugalmassåg megoldåsåt kell kÜvetni. Ehhez a keresleti fßggvÊnyt kell ismernßnk, Ês annak derivålåsa szßksÊges az ÊrtÊk kiszåmítåsåhoz.

Matematikailag hatårÊrtÊk szåmítåst kell alkalmaznunk, azt kell megnÊzni, hogy egy tetszőlegesen kis elmozdulås milyen hatåssal bír. KÊpletben ez a kÜvetkezőt jelenti:

:

Azaz a keresleti fßggvÊny adott pontban vett år szerinti első derivåltjåt kell osztani az adott pontban kialakuló kereslet Ês år arånyåval.

Geometriailag ezt egy adott ponton åtmenő egyenes segítsÊgÊvel szåmíthatnånk ki, ami nem mås, mintha a gÜrbÊhez az adott pontban húzott Êrintő meredeksÊgÊnek reciprokåt osztanånk az origóból az adott ponthoz húzott egyenes meredeksÊgÊvel.

Mind a mutató előjele, mind a mutató abszolút ÊrtÊke fontos informåciót nyújt a szåmunkra. Amennyiben a mutató pozitív előjelŹ, úgy az ok Ês az okozat, illetve az årvåltozåssal azonos irånyban våltozik az ÜsszbevÊtel. Ha az előjel negatív

30.

2. A piac

értéket vesz fel, akkor ellentétes változások figyelhetők meg az ok és az okozatnál, tehát az árváltozás irányával ellentétesen módosul az összbevétel.

A mutató abszolút értéke alapján a kereslet árrugalmasságának alábbi típusait képezhetjük: 1. Ha: !"# $ ! % Teljesen rugalmatlan keresletű termékről van szó. A kereslet nagysága teljesen független a termék árától. Bárhogyan is változik az ár, a fogyasztó nem módosítja vásárlási szándékát. Az összbevétel változatlan. A termék valószínűleg létfontosságú a fogyasztó számára, vagy az erre költött jövedelemrész elhanyagolható nagyságrendű. Ilyen termék a só, a gyufa, a fogvájó, a WCpapír.

2. Ha: % & !"# $ ! & 1 A jószág kereslete az ár szempontjából rugalmatlan. Ha az ár 1 %-kal változik, akkor a keresett mennyiség ennél (1 %-nál) kisebb mértékben fog módosulni. Ide tartozik például a kenyér, a tömegközlekedés.

3. Ha: !"# $ ! ( A termék egységnyi rugalmasságú. Az ár és a keresett mennyiség ugyanolyan mértékben változik. Az ár 1 %-os változásának hatására a fogyasztó 1 %-kal módosítja vásárlási szándékát. Ide tartoznak például a divatcikkek egy része.

4. Ha: !"# $ ! ) 1 Árrugalmas a termék kereslete. Az ár 1 %-os módosulásának hatására a fogyasztó több mint 1 %-kal változtatja a vásárolni szándékozott mennyiséget.

Itt olyan termékek találhatók, amelyek fogyasztása nélkülözhető, azaz például a luxus fogyasztási cikkek, a külföldi utazások, vagy azok a termékek, amelyeknél a sznob-, vagy presztízshatás érvényesül, tehát a Veblen-javak.

5. Ha: !"# $ ! ∞ A termék végtelen árrugalmasságú kereslettel bír. A meglévő áron a kereslet mennyisége végtelen. Itt az előző csoporthoz hasonlóan a luxus termékek egy része található. Ilyen vevői helyzettel találkoznak a tökéletesen versenyző piacon az egyes termelők.

Ha ábrázolni szeretnénk a keresleti görbe különböző rugalmasságokhoz tartozó eseteit, akkor ezt a teljesen rugalmatlan és a végtelenül rugalmas helyzeteknél érdemes megtenni. Egyéb esetekben beleütközünk a rugalmasság és a meredekség eltérő értelmezésére, amelyre a következő alfejezetben röviden kitérünk.

2. A piac

31.

5. åbra: A kereslet rugalmassågånak szÊlső esetei P

P

Teljesen rugalmatlan

Q

VĂŠgtelenĂźl rugalmas

Q

LĂĄthatjuk az ĂĄbrĂĄn, hogy az ĂĄr szempontjĂĄbĂłl teljesen rugalmatlan keresletĹą termĂŠknĂŠl minden ĂĄrhoz ugyanakkora keresleti mennyisĂŠg tartozik. VĂŠgtelenĂźl ĂĄrrugalmas keresletnĂŠl adott ĂĄr mellett a kereslet bĂĄrmekkora ĂŠrtĂŠket felvehet.

Az ĂĄrrugalmassĂĄg szĂĄmĂ­tĂĄsĂĄnak ĂŠs ĂŠrtĂŠkelĂŠsĂŠnek rĂŠszletes bemutatĂĄsa utĂĄn sokkal kĂśnnyebben ĂŠs gyorsabban haladhatunk a mĂĄsik kĂŠt rugalmassĂĄgi mutatĂł esetĂŠben.

A kereslet jĂśvedelemrugalmassĂĄga azt mutatja meg, hogy a fogyasztĂł jĂśvedelmĂŠnek egy szĂĄzalĂŠkos vĂĄltozĂĄsĂĄra az ĂĄru keresletĂŠnek hĂĄny szĂĄzalĂŠkos vĂĄltozĂĄsa jut: ĂĄ ĂŠ ĂĄ ĂĄ

+Ăś - . ĂĄ ĂŠ ĂĄ ĂĄ

A korĂĄbban leĂ­rtak alapjĂĄn a kĂŠplet az alĂĄbbi lesz:

ahol:

/ / ¡ / / ξD(I) = kereslet jÜvedelemrugalmassåga D = keresett mennyisÊg I = jÜvedelem nagysåga

HasonlĂł problĂŠmĂĄk merĂźlhetnek fel itt is, akĂĄrcsak az ĂĄrrugalmassĂĄg esetĂŠnĂŠl.

TermĂŠszetesen a megoldĂĄsok is ugyanazok, ezĂŠrt ezekre nem tĂŠrĂźnk ki mĂĄr.

Amennyiben csak egy esetre vannak adataink, akkor a pontrugalmassĂĄg megoldĂĄsĂĄt kell alkalmaznunk, amihez a keresleti fĂźggvĂŠny ismeretĂŠre ĂŠs annak derivĂĄlĂĄsĂĄra van szĂźksĂŠgĂźnk. A kĂŠplet az alĂĄbbi: 0

/ : / / /

Tehåt a keresleti fßggvÊny adott pontban vett jÜvedelem szerinti első derivåltjåt kell osztani az adott pontban kialakuló jÜvedelemegysÊgre jutó kereslet ÊrtÊkÊvel.

32.

2. A piac

A mutatĂł ĂŠrtĂŠkelĂŠsĂŠnĂŠl a nagysĂĄguk alapjĂĄn kĂźlĂśnĂ­thetjĂźk el a kereslet jĂśvedelemrugalmassĂĄgĂĄnak eseteit:

1. Ha: "# 1 & 0 A jÜvedelem nÜvelÊsÊnek hatåsåra a fogyasztó a termÊkből våsårolni szåndÊkozott mennyisÊget csÜkkenteni fogja. Ez az ún. inferior, vagy alacsonyabb rendŹ javak esetÊben åll fenn. Tipikus Ês gyakran emlegetett pÊlda a pårizsi, hiszen åltalånosnak tekinthető tapasztalat, hogy ha a fogyasztó jÜvedelme emelkedik, akkor rÊszben åttÊr mås javak (mondjuk a sonka) våsårlåsåra.

2. Ha: "# 1 % A jÜvedelem bårmilyen irånyú Ês mÊrtÊkŹ våltozåsa sem Êrinti a termÊkből keresett mennyisÊget. A termÊk kereslete fßggetlen a jÜvedelemtől. Itt olyan termÊkekről van szó, amelyek napi Ês nÊlkßlÜzhetetlen hasznålatúak, valamint az ÜsszjÜvedelemből az arånyuk nem jelentős. PÊldåul a só, a gyufa, fogvåjó, WC-papír.

3. Ha: % & "# 1 & 1 A jÜvedelem 1 %-os nÜvekedÊse kÜvetkeztÊben a fogyasztó kevesebb, mint 1 %-kal nÜveli a våsårolni szåndÊkozott mennyisÊget. Ezek az ún. normål jószågok, vagyis a termÊkek dÜntő tÜbbsÊge tartozik ide: ruhåzati cikkek, szórakozåssal kapcsolatos javak stb.

4. Ha: "# 1 ) 1 Az 1 %-os jÜvedelemnÜvekedÊs kÜvetkeztÊben a kereslet az adott termÊkből tÜbb, mint 1 %-kal emelkedik. Ezek az ún. szuperior, vagy magasabb rendŹ javak. Ide tartozik a luxus cikkek dÜntő rÊsze.

VÊgßl tÊrjßnk ki a keresletrugalmassågi mutatók harmadik fajtåjåra! EzeknÊl a mutatóknål arra vagyunk kívåncsiak, hogyan våltozik egy jószåg kereslete, ha egy måsik termÊk åra módosul. (EmlÊkezzßnk vissza a keresletet befolyåsoló tÊnyezőknÊl az år szerepÊre: azt mondtuk, nemcsak a keresett jószåg åra fontos szempont, hanem az „år� Ünmaga.) A kereslet kereszt-årrugalmassåga azt mutatja meg, hogy egy termÊk årånak egy szåzalÊkos våltozåsa egy måsik termÊk keresletÊt håny szåzalÊkkal våltoztatja: X .Ê Ê4 å Ê å å

5 .ĂŠ ĂĄ ĂĄ4 ĂĄ ĂŠ ĂĄ ĂĄ

E mutatószåm kÊplete pont olyan, mint a kereslet årrugalmassågånål megismert, csak a kereslet az X termÊkre utal, az år az Y termÊkre, ezeket a felső indexben szerepeltethetjßk. A kÊplet tehåt: 6 7

8 8 9 9 8 ¡ 8 9 9

2. A piac

33.

HasonlĂł problĂŠmĂĄk merĂźlhetnek fel itt is, akĂĄrcsak az ĂĄrrugalmassĂĄg esetĂŠnĂŠl.

TermĂŠszetesen a megoldĂĄsok is ugyanazok, ezĂŠrt ezekre nem tĂŠrĂźnk ki mĂĄr.

Amennyiben csak egy helyzetre ĂĄllnak rendelkezĂŠsre adataink, akkor most is a pontrugalmassĂĄgi megoldĂĄst kell vĂĄlasztanunk, amelynĂŠl a keresleti fĂźggvĂŠny ismeretĂŠben annak derivĂĄlĂĄsĂĄval juthatunk el az eredmĂŠnyhez.

6 7

8 8 8

8 9 : 9 9 9

Tehåt az „X� termÊk keresleti fßggvÊnyÊnek az „Y� termÊk åra szerinti parciålis derivåltjåt kell osztani az adott pontban az „X� termÊkből keresett mennyisÊgnek Ês az „Y� termÊk årånak arånyåval, vagy szorozni ezek reciprokåval.

A kereslet kereszt-årrugalmassågi mutatóinål nem az ÊrtÊk, hanem az előjel alapjån Êrdemes felållítani a kategóriåkat, amelyek a kÜvetkezők lehetnek:

1. Ha: "#: $5 & 0 Amikor az egyik jószåg åråt nÜvelik, akkor a fogyasztó a måsik termÊkből a keresett mennyisÊget csÜkkenti. Ebben az esetben a termÊkek kiegÊszítő, komplementer viszonyban ållnak egymåssal. PÊldåul, ha a gÊpjårmŹvek åråt – jelentősen – emelik, akkor az ßzemanyag kereslete is csÜkkenni fog. Hasonló a helyzet a tea Ês a citrompótló esetÊben is.

2. Ha: "#: $5 % Ha egy termÊk åråt våltoztatjåk, Ês egy måsik jószåg keresletÊnÊl ez semmilyen módosulåst nem okoz, akkor a termÊkek egymåstól fßggetlenek. Ez jellemző a termÊkek dÜntő tÜbbsÊgÊre, így pÊldåul a låmpa Ês a nyomtatópapír, vagy a fßggÜny Ês a viråg esetÊben.

3. Ha: "#: $5 ) 0 Amikor az egyik termÊk åråt nÜvelik, akkor a fogyasztó a måsik termÊkből våsårolt mennyisÊget nÜveli. Ebben az esetben a termÊkek helyettesítő viszonyban ållnak egymåssal. PÊldåul, ha egy ßdítőital åråt emelik, akkor valószínŹleg sokan a måsik (Ês våltozatlan årú) ßdítőt fogjåk våsårolni. Ugyanezt tapasztalhatjuk, ha kÊt margarin mårkåt vizsgålunk.

2.1.4. Keresletrugalmassågi mutatók gyakorlati kÊrdÊsei A rugalmassågi mutatók alkalmasak a piaci våltozåsokra tÜrtÊnő fogyasztói Ês termelői reagålåsok mÊrtÊkÊnek, valamint erőssÊgÊnek megismerÊsÊre. Ugyanakkor a rugalmassågtól fßgg a keresleti Ês kínålati gÜrbÊk meredeksÊge is. Azonban a rugalmassåg Ês a meredeksÊg nem szinonim fogalmak. (Ez mÊg az egyenesen lejtő keresleti gÜrbe esetÊben sincs így.) A keresleti gÜrbe meredeksÊge az år Ês a mennyisÊg abszolút våltozåsåtól, míg a rugalmassåg ezek szåzalÊkban kifejezett våltozåsåtól fßgg.

34.

2. A piac

BizonyĂ­tĂĄskĂŠnt nĂŠzzĂźnk egy nagyon egyszerĹą pĂŠldĂĄt, amelyet tĂĄblĂĄzatba foglalunk: 3. tĂĄblĂĄzat: RugalmassĂĄg ĂŠs meredeksĂŠg ĂśsszefĂźggĂŠse Ă r MennyisĂŠg RugalmassĂĄgi mutatĂł* RugalmassĂĄgi mutatĂł nagysĂĄga MeredeksĂŠg

6 0

− − - 0,2

4 10 -5 >1 - 0,2

2 20 -1 =1 - 0,2

0 30 - 0,2 <1 - 0,2

* KiszĂĄmĂ­tĂĄsĂĄhoz felhasznĂĄlt kĂŠplet=(D1 â&#x20AC;&#x201C; D0)*(P1 + P0)/(D1 + D0)*(P1 â&#x20AC;&#x201C; P0) TehĂĄt a rugalmassĂĄgi mutatĂł ĂŠrtĂŠkei igen vĂĄltozatosak, az egysĂŠgnyi rugalmassĂĄg mellett mind a rugalmatlan, mind a rugalmas ĂŠrtĂŠket felveszik. Ugyanakkor lineĂĄris egyenesĂźnk meredeksĂŠge mindig: â&#x20AC;&#x201C; 0,2. Ă ltalĂĄnossĂĄgban megĂĄllapĂ­thatĂł, hogy a meredeksĂŠg ĂŠs a rugalmassĂĄg hĂĄrom esetben egyezik meg egymĂĄssal: â&#x20AC;˘ teljesen rugalmatlan ( 0) esetben; â&#x20AC;˘ vĂŠgtelen rugalmassĂĄg ( â&#x2C6;&#x17E;) esetĂŠn; â&#x20AC;˘ ĂŠs ha a gĂśrbĂŠnket kĂŠtszeres logaritmusĂş skĂĄlĂĄn ĂĄbrĂĄzoljuk. Ă&#x2030;rdekes kĂŠrdĂŠst vet fel, ha egy koordinĂĄta rendszerben ĂĄbrĂĄzolt kĂŠt keresleti gĂśrbe alakjĂĄbĂłl, meredeksĂŠgĂŠbĹ&#x2018;l kĂ­vĂĄnunk a rugalmassĂĄgra kĂśvetkeztetĂŠseket levonni. Ha a kĂŠt keresleti gĂśrbĂŠnek van egy kĂśzĂśs pontja, akkor a kisebb meredeksĂŠgĹą a nagyobb rugalmassĂĄgot takarja. De ha a kĂŠt keresleti gĂśrbĂŠnek nincs kĂśzĂśs pontja, akkor az ĂĄbra, a meredeksĂŠg sem segĂ­t a rugalmassĂĄg becslĂŠsĂŠben.

Ennek alĂĄtĂĄmasztĂĄsĂĄra ismĂŠt nĂŠzzĂźnk egy leegyszerĹąsĂ­tett pĂŠldĂĄt, amelynek adatait az alĂĄbbi tĂĄblĂĄzat mutatja: 4. tĂĄblĂĄzat: RugalmassĂĄg ĂŠs meredeksĂŠg ĂśsszefĂźggĂŠse kĂŠt termĂŠknĂŠl

MegnevezĂŠs KiindulĂł ĂĄr Ă&#x161;j ĂĄr Ă rvĂĄltozĂĄs mĂŠrtĂŠke (%) KiindulĂł mennyisĂŠg Ă&#x161;j mennyisĂŠg MennyisĂŠg vĂĄltozĂĄsĂĄnak mĂŠrtĂŠke (%) Ă rrugalmassĂĄg ĂŠrtĂŠke MeredeksĂŠg

â&#x20AC;&#x17E;Aâ&#x20AC;? termĂŠk â&#x20AC;&#x17E;Bâ&#x20AC;? termĂŠk 1.000 1.000 800 800 - 20 - 20 50.000 10.000 100.000 20.000 + 100 + 100 -3 -3 - 0,004 - 0,02

TehĂĄt hiĂĄba azonos a kĂŠt termĂŠk ĂĄrrugalmassĂĄga, meredeksĂŠgĂźk eltĂŠr egymĂĄstĂłl, amit az alĂĄbbi ĂĄbra is hĂ­ven tĂźkrĂśz.

2. A piac

35.

P

6. ábra: Azonos árrugalmasságú termékek keresleti görbéje 1100 1000 900 800 700 600 500 -

"A" termék "B" termék

20

40 60 80 Q (ezer db)

100 120

Amikor egy-egy jószág keresleti görbéjét vizsgáljuk, és ezáltal a rugalmassági mutató értéke alapján valamilyen kategóriába besoroljuk, azzal is tisztában kell lennünk, hogy ez nem jelenthet merev kategorizálást. Vegyük példának okáért a párizsit, amelyről azt mondtuk, hogy inferior jószág, azaz a jövedelemnövekedéssel a fogyasztó csökkenti a vásárolni szándékozott mennyiséget. De ez egyrészt természetesen csak a fogyasztók többségére (de nem mindenkire) igaz. Biztosan vannak olyanok, akik szeretik ezt a felvágottat, és jövedelememelkedés esetén sem térnek át más termékre. Másrészt attól is függ a fogyasztó(k) döntése, hogy milyen jövedelemkategóriába tartoznak. Hiába történik mondjuk 50 %-os jövedelemnövekedés, ez egészen másként érinti – a párizsi vásárlása tekintetében – azt, aki minimálbért, átlagbért, vagy kiugróan magas bért kapott eddig. Azaz lehet, hogy ez a felvágott egy bizonyos jövedelemszintig normál, egy adott érték felett már inferior jószágként viselkedik. Harmadrészt olyan értelemben is eltérés lehet, hogy melyik országrész, vagy ország fogyasztóit elemezzük. Lehet, hogy némely területen ezt a terméket nagyon szeretik, máshol – különböző okokból kifolyólag – nem szívesen vásárolják.

Ezzel eljutottunk a rugalmasságot befolyásoló fontosabb tényezőkhöz, amelyek némelyikéről már említést is tettünk. Tehát a kereslet rugalmasságát az alábbi tényezők befolyásolják leginkább: • A jószág jelentősége, szerepe a fogyasztó kiadásaiban. A nagyon jelentős kiadási tényezőknek, a tartós fogyasztási cikkeknek (például személygépjármű) az árrugalmassága általában nagyobb, mint azoké a jószágoké, amelyekre fordított jövedelemhányad elenyésző (például gyufa, szalvéta, WC-papír).

• A termékek helyettesíthetősége, és az ehhez való hozzáférhetőség. Azon jószágok, amelyek egyszerűen és könnyen helyettesíthetőek (például az üdítőitalok, ásványvizek), rugalmasabb kereslettel rendelkeznek, mint amelyek egyáltalán nem, vagy csak nehezen helyettesíthetőek (például a só).

• A jószág szerepe a fogyasztásban. Az alapvető, létszükségleti cikkek (például napi élelmiszerek) kereslete inkább rugalmatlannak tekinthető, mivel fo-

36.

•

2. A piac

gyasztásukról nem lehet lemondani. A luxusjavak (például az ékszerek) kereslete általában rugalmas, hiszen áremelés esetén a fogyasztók csökkentik vásárlásaikat, vagy elhalasztják azokat, illetve a fogyasztók egy része „kiszorul a piacról”. Megjegyezzük, hogy az ún. szuperluxusjavak (például tengeri jachtok, magánrepülőgépek) kereslete viszont rugalmatlan. Itt a már említett Veblen-hatás is érvényesül.

Az időtényező szerepe. Az idő múlásával a termékek kereslete általában rugalmassá válik. Nézzük a benzinár emelésének esetét. Nagyon rövid időtávon a jószágok kereslete általában teljesen rugalmatlan. Ha valaki nyaral, akkor a benzin árának emelése miatt nem szakítja félbe üdülését, vagy nem adja el gépjárművét. Rövid távon azonban már a kereslet rugalmasabb lesz, hiszen ilyenkor helyettesítheti a terméket, például tömegközlekedési eszközök használatával. Hosszabb távon teljesen rugalmassá válhat a jószág kereslete, mivel ekkor a fogyasztó felkészült lépéseket tesz az áremelés hatásainak mérséklésére, például más, kisebb üzemanyag-fogyasztású gépjárműre való cseréléssel.

2.1.5. Fogyasztói többlet Tegyük fel, hogy a keresleti függvényünk lineáris, azaz alakja egyenes. Ebben az esetben mindkét tengellyel van metszéspontja (zérushelye).

Amikor az ár tengelyét metszi függvényünk, az jelenti, létezik egy olyan ár, amely mellett a fogyasztó „nulla” mennyiséget vásárol. Tehát van egy olyan ár, amelytől kezdve a fogyasztó kiszáll a piacról. Ezt az elméleti maximális árat rezervációs árnak nevezzük. (Kiszámítani úgy tudjuk, hogy keresleti függvényünkbe a Q=0 értéket helyettesítjük be.)

Ha a mennyiség tengelyét metszi a keresleti függvény, akkor egy olyan mennyiségről van szó, amelyet a fogyasztó ingyen megkapna. (Könnyen gondolhatjuk, hogy ez végtelen nagyságnál következi be. Ám ez biztos nem igaz! Gondoljunk csak például az ingyenes napilap esetére!) Ezt az értéket telítődési mennyiségnek nevezik. (Értékét megkapjuk, ha a keresleti függvénybe a P=0 árat helyettesítjük be.)

Tegyük fel azt, hogy az éppen aktuális ár P1. Ebben az esetben a fogyasztó által vásárolni szándékozott mennyiség D1. Készítsünk ábrát!

7. ábra: Keresleti függvény P Prez.

A P1

0

D1

Dtel.

D

2. A piac

37.

Az ábrán az „A” pont jelöli a keresleti függvény P1 árhoz és D1 mennyiséghez tartozó pontját. Feltüntettük „0”-val jelölve az origót is.

Ha végig gondoljuk a keresleti függvényről tanultakat, akkor tudjuk, hogy a fogyasztó a D1 mennyiség megvételénél hajlandó lenne kifizetni a Prez.0D1A által határolt trapéz területének megfelelő pénzösszeget. Valójában csak D1*P1 összeget, azaz a P10D1A által határolt téglalapnak megfelelő pénzt kell kifizetnie.

Vagyis a fogyasztó fizetési hajlandósága és a ténylegesen kifizetett összeg eltér egymástól. Mivel az előbbi nagyobb, mint az utóbbi, így a kettőjük közötti különbség a fogyasztó "nyeresége", amit fogyasztói többletnek (FT) neveznek.

(Nagysága a Prez.P1A által határolt háromszögnek megfelelő terület.)

A fogyasztói többlet azon pénzösszegek különbsége, amelyet a fogyasztó maximálisan hajlandó lenne fizetni illetve ténylegesen fizet egy termékért. Keletkezésének oka az egyéni értékelés (az egyéni hasznosság-érzet) és piaci ár (társadalmi hasznosság) eltérése. A keresleti függvény alatti terület és a tényleges kiadás különbségeként lehet kiszámítani. Lineáris keresleti függvény esetén a képlete: ;<

=>é?@ · ABC. >é?@ 2

2.1.6. Keresleti közgazdaságtan A makroökonómiával foglalkozó közgazdászok többsége az 1929-33-as világgazdasági válság után fellépő J. M. Keynes (1883-1946) nyomán a keresletet tartja meghatározónak a gazdaságok működése, ciklikussága, illetve a munkanélküliség tekintetében. Ha nincs elegendő kereslet, akkor a megtermelt javakat nem vásárolják meg. A felduzzadó készletek következtében a termelők visszafogják a javak előállítását, amelynek egyik következménye, hogy dolgozókat bocsátanak el. Így az aggregált kereslet újra csökkenni fog, vagyis eladatlan készletek halmozódnak fel a ráktárakban, amelyek újabb termelés-visszafogásra kényszerítik a termelőket. Azaz a kialakult válság egyre mélyebbé válik. Az egyes termékek piacain egyensúlytalanságok jönnek létre, miközben ugyanez tapasztalható a munkapiac tekintetében. Tehát az e nézeteket képviselők szerint az elégtelen kereslet okozza a gazdasági visszaeséseket, a munkanélküliséget.

Ezért szerintük a kereslet ösztönzésére van szükség. Ezt a feladatot az állam, a kormány valósíthatja meg, alapvetően a fiskális (költségvetési) politikán (keynesiánus felfogás), illetve monetáris (pénz-) politikán (monetarista megközelítés) keresztül. A keynesi gondolatok lényege, hogy a keresletet mesterségesen – közvetlen és közvetett eszközökkel – kell növelni. Közvetlen eszközök közé tartoznak: az állami közmunkák, az állami megrendelések és a munkanélküli segélyek rendszere. A közvetett eszközök között kell megemlíteni a forgalomban lévő pénzmennyiség ellenőrzését, a kamatláb csökkentését, a magas jövedelmek progresszív adóztatását és a legrosszabbul ellátott réteg társadalmi juttatásainak növelését.

38.

2. A piac

E gazdaságpolitika – az ár- és jövedelempolitika – alkalmazása a nagy gazdasági válság utáni időszaktól kezdve egészen az 1970-es évek közepéig a nyugati országokban igen sikeresnek bizonyult.

2.2. A kínálat

Miután megvizsgáltuk a keresletet, tegyük meg ugyanezt a másik oldallal, a kínálattal is. Ebben a fejezetben talán egyszerűbb dolgunk lesz, hiszen a keresletnél felépített vázlatnak megfelelően tudunk haladni, ugyanolyan jellegű hatásokról teszünk említést, így nem kell hosszasan magyarázni azokat. A termelők az általuk előállított termékeket a fogyasztók részére értékesíteni kívánják, ezért azokat megvételre felkínálják. A kínálat tehát nem más, mint amit egy adott jószágból az eladók adott áron, adott időszak alatt eladni képesek illetve szándékoznak.

2.2.1. Kínálatot befolyásoló tényezők Vajon a kínálatra milyen tényezők hatnak? Itt is számos elemet lehet felsorolni, amelyek között az alábbiakat említhetjük meg: • Szinte biztosak lehetünk abban, hogy az ár szerepe kiemelkedő a többi tényezőhöz képest. A kínálat esetében is igazak a keresletnél leírtak, nevezetesen az, hogy részben az adott termék, részben más termékek ára erőteljes hatással bír. Általában (de nem minden esetben igaz) megállapítást tehetünk azzal kapcsolatban, hogy az ár emelkedésével a kínálat is nő, illetve áresés esetén a kínálat csökkenni fog. Hozzátehetjük, hogy még változatlan ár mellett is előfordulhat a kínálat bármilyen irányú módosulása. Ha egy termék ára megnő, akkor abból a kínálat kisebb lesz, de a helyettesítő termék iránt megnő a kereslet, így annak kínálata is növekedni fog. Ellentétes folyamatok játszód(hat)nak le a kiegészítő javak esetében.

• Nemcsak az outputok ára, hanem a felhasznált termelési tényezők, az inputok ára is jelentősen hat a jószágok kínálatára. Amennyiben ezek ára nő, akkor a termelők költségei is emelkednek, így a nyereség is kevesebb lesz, amelynek hatására a termelők csökkentik kibocsátásukat.

• Szorosan ehhez kapcsolódnak más, a termelési költséget befolyásoló tényezők, mint például az adók, a járulékok, az illetmények, a szubveciók (támogatások) kérdése. Az ezekben bekövetkező kedvezőtlen változások a költségek növekedésén keresztül csökkentik a kínálatot.

• A kínálatot nagymértékben befolyásolja a termelők száma. Ha a termelők egy része felhagy az adott jószág előállításával, akkor csökken az eladni szándékozott mennyiség. Amikor viszont új termelők lépnek be, és kezdenek termelni, akkor az összkínálat emelkedni fog.

• Hasonlóan fontos és az előbbihez kapcsolódik a piac monopolizáltsága. Ha monopolhelyzetben vannak a termelők, akkor ez a kibocsátás minden szintjén növeli az árat. Különösen fontos ez a tényező a globalizálódó világunkban.

2. A piac •

•

•

•

39.

Meghatározó szerepe van a technikai fejlődésnek, méghozzá kétféle értelemben is. Egyrészt a technikai fejlesztések hatására az egy termékre jutó költségek csökken(het)nek, ennek következtében a jövedelmezőség növekedni fog, így a kibocsátást érdemes fokozni. Másrészt a technikai haladás miatt a termékszerkezet is módosul, korábbiak tűnnek el, és újabbak jelennek meg.

Befolyással rendelkeznek a termelők különböző várakozásai. Ha arra számítanak, hogy az ár növekedni fog, akkor előrehozhatják beruházásaikat, növelve ezáltal a termelést. Ugyanígy tesznek, ha kedvezőnek ítélik meg a piaci lehetőségek alakulását. Természetesen a várakozások – ugyanúgy, mint a keresletnél – vonatkozhatnak az árfolyamokra, az adókra, a szabályozók módosítására, az üzletmenet alakulására, a gazdaság növekedésére, bővülésére, stb.

Ehhez kapcsolódik, hogy ha a gazdaság egészében kedvező helyzet mutatkozik, vagyis a gazdaság a felemelkedés, a fellendülés a konjunktúra szakaszában van, akkor ez az árak, a jövedelmek, a profitok, a beruházások növekedését vonja maga után, amely a kínálatra is élénkítően hat.

Most is még számos egyéb tényezőt sorolhatnánk fel, az időjárástól kezdve a politikai tényezőkön át egészen a véletlen elemekig.

Az említett kínálati tényezőket – a kereslethez hasonlóan – csoportosíthatnánk a mérhetőség, a szereplők általi befolyásoltság, az állandóság és az erősség alapján is.

2.2.2. Kínálati függvény, inverz kínálati függvény Ahogy a keresletnél is tettük, modell formájában felírható, mitől függ egy termék kínálata: S = f (P; O)

ahol: S = az adott termék kínálata (Supply) O = egyéb tényezők (Others)

Ha ebből kiemeljük az ár szerepét, akkor láthatjuk, hogy egy termék kínálata az ár függvénye, amelyet kínálati függvénynek nevezünk: S = f (P) Ennek ábrázolásával juthatunk el a kínálati görbéhez.

Egy tetszőleges termék különböző egységár mellett kínálni szándékozott mennyiségeit mutatja az alábbi táblázat.

5. táblázat: Egy termék kínálatára vonatkozó adatok Egységár (Ft/db)

90

85

80

75

70

65

60

Kínált mennyiség (db)

225

210

195

180

165

150

135

40.

2. A piac

Rajzoljuk meg úgy a kínálati függvényt, hogy a vízszintes tengelyen a mennyiséget, a függőlegesen az árat ábrázoljuk!

P

8. ábra: Egy termék kínálati függvénye

100 90 80 70 60 50 40 30 20 10 0

135

150

165

180

195

210

225

Q

Amint várható volt, a kínálati görbe pozitív meredekségű, azaz növekvő. (Itt is hangsúlyozni szeretnénk, hogy az esetek döntő többségében függvényünk alakja görbe, csak a könnyebb szemléltetés érdekében alkalmazunk példánkban egyenest!) A két tényező között pozitív irányú kapcsolat (a statisztika nyelvére lefordítva: pozitív korreláció) van, azaz – ceteris paribus – amikor az ár nő, akkor a kínálat is emelkedik, illetve az árzuhanás a kínálat visszafogását jelenti, természetesen minden más feltétel változatlansága esetén. Ezt nevezhetnénk a növekvő kínálat érvényesülésének.

Mi adja ennek gyakorlati magyarázatát? Ha a termelők számára kedvezően alakulnak, azaz növekednek az árak, akkor egyrészt az adott terméket előállítók növelik termelésüket beruházások, újabb munkaerő foglalkoztatása által. Másrészt – a keresleti görbénél megismert összefüggés alapján – azt is mondhatnánk, hogy a magasabb ár más (eddig egyáltalán nem, vagy más ágazatban) termelőket is arra ösztönzi, hogy az adott termék előállítására álljanak rá, illetve át. Amennyiben az ár csökken, akkor ellentétes folyamatok játszódnak le. Egyrészt a termelők szűkítik vagy teljesen abbahagyják a jószág előállítását. Másrészt akik a terméket eddig nem gyártották, azok nem ebbe az iparágba fognak befektetni, belépni, illetve más ágazatból átlépni.

A növekvő kínálat az esetek döntő többségében, de nem mindig igaz összefüggést fejez ki. Lehetséges, hogy az ár növelésekor a kínálat visszaesik, vagyis a kínálati görbe visszahajló. Erre a legjobb példa az egyének munkakínálata. A vízszintes tengelyen a napi munkaidőt, a függőlegesen az órabért ábrázolva kiderül, hogy a munkavállalók egy bizonyos pontos túl a szabadidőt fontosabbnak ítélik meg, mint az elérhető összes jövedelmet. Kezdetben a szerzett jövedelem hasznát többre értékelik, mint a szabadidő elvesztéséből származó hátrányt. Több

2. A piac

41.

jövedelem megszerzéséért további szabadidőről mondanak le. De biztosan van egy olyan pont, ahol a szabadidő mégis fontosabbá válik, mint a jövedelem, mivel a munkavállaló úgy érzi, fel kell töltődnie, pihenésre van szüksége, élvezni akarja a megszerzett anyagiakat, a családdal, baráti társasággal akar lenni stb.

Tehát visszautasítja a még magasabb jövedelmet, és a szabadidőt választja. Ezt mutatja az alábbi ábra.

9. ábra: Visszahajló kínálati görbe P (órabér)

S (egyéni munkakínálat)

Q (munkaórák)

Akárcsak a keresleti görbe esetén, a kínálatinál is meg kell különböztetnünk a görbén való mozgást, a görbe eltolódásától. A kínálati görbe egy-egy pontja az egy adott időpontban egy adott ár mellett „eladni kívánt mennyiséget” vagy „kínált mennyiséget” ábrázolja. Az ár változásának hatására – minden más feltétel változatlansága esetén, adott időpontot tekintve – a görbe mentén valamilyen irányban (lefelé vagy felfelé) mozdulunk el.

Amikor a kínálati görbe eltolódik, akkor a kínálat az áron kívüli befolyásoló tényezők megváltozásának hatására mozdul el valamilyen irányba (jobbra le vagy balra fel). Például, ha a technikai fejlődésben előrelépés van, vagy változás következik be a termelési költség elemeiben stb.

Az egyedi kínálati görbék összegzésével juthatunk el a piaci kínálati görbéhez.

Természetesen e függvény alakja és folytonossága is az egyedi kínálati görbéktől függ. Mivel azok általában pozitív meredekségűek, ezért ez a görbe is az lesz.

Töréspontjai ott találhatók, ahol adott termelők csak az adott árnál magasabb ár mellett hajlandók a termék előállításával foglalkozni. A piaci kínálati görbe jobbra tolódik, ha a termelők száma emelkedik, vagy bármilyen okból jobbra tolódnak az egyedi kínálati függvények. (Mivel a görbe megszerkesztésének folyamata teljesen hasonló a piaci keresleti görbénél leírtakhoz, ezért erre már nem térünk ki!)

A kínálati függvény esetében is felcserélhetjük az ok és okozati tényezőket, és ezzel eljuthatunk az inverz kínálati függvényhez, amely azt mutatja meg, hogy egy adott mennyiséget milyen áron lennének hajlandók a termelők előállítani: P = f (S)

42.

2. A piac

E fĂźggvĂŠny ĂĄbrĂĄzolĂĄsĂĄval lehetne eljutni az inverz kĂ­nĂĄlati gĂśrbĂŠhez.

Az inverz kĂ­nĂĄlati gĂśrbe egyrĂŠszt csak egy meghatĂĄrozott idĹ&#x2018;pontban meglĂŠvĹ&#x2018; ĂśsszefĂźggĂŠst ĂĄbrĂĄzol, mĂĄsrĂŠszt ĂĄltalĂĄban balrĂłl jobbra emelkedik, tehĂĄt hasonlĂł kĂŠpet mutat, mint a kĂ­nĂĄlati gĂśrbe.

2.2.3. A kĂ­nĂĄlat rugalmassĂĄga A kĂ­nĂĄlat rugalmassĂĄga tekintetĂŠben is ugyanazokat tehetjĂźk meg, mint a kereslet esetĂŠben. Itt kitĂźntetett szerepe a kĂ­nĂĄlat ĂĄrrugalmassĂĄgĂĄnak van, ezĂŠrt errĹ&#x2018;l szĂłlunk rĂśviden. A kĂ­nĂĄlat ĂĄrrugalmassĂĄga azt mutatja meg, hogy a termĂŠk ĂĄrĂĄnak egy szĂĄzalĂŠkos vĂĄltozĂĄsa kĂśvetkeztĂŠben az ĂĄru kĂ­nĂĄlata hĂĄny szĂĄzalĂŠkkal mĂłdosul: Ă­4ĂĄ ĂĄ ĂŠ ĂĄ ĂĄ

ĂĄ ĂĄ ĂŠ ĂĄ ĂĄ

KiszĂĄmĂ­tĂĄsa:

ahol:

â&#x2C6;&#x2020;Gâ &#x201E;G â&#x2C6;&#x2020;G

¡ â&#x2C6;&#x2020; â &#x201E; â&#x2C6;&#x2020; G

ÎľS(P) = kĂ­nĂĄlat ĂĄrrugalmassĂĄga S = kĂ­nĂĄlati mennyisĂŠg â&#x2C6;&#x2020;S = kĂ­nĂĄlati mennyisĂŠg vĂĄltozĂĄsa P = ĂĄr nagysĂĄga â&#x2C6;&#x2020;P = ĂĄr vĂĄltozĂĄsa

A felmerĂźlĹ&#x2018; problĂŠmĂĄk ĂŠs megoldĂĄsaik is hasonlĂłak a kereslet ĂĄrrugalmassĂĄgĂĄnĂĄl bemutatottakhoz. Ă?gy a kĂ­nĂĄlat ĂĄrrugalmassĂĄgĂĄnak kĂŠplete az alĂĄbbi:

G G ¡ G G

Amennyiben csak egy esetre vannak adataink, akkor a pontrugalmassĂĄg megoldĂĄsĂĄt kell alkalmaznunk, amelyhez a kĂ­nĂĄlati fĂźggvĂŠnyt kell ismernĂźnk, ĂŠs annak derivĂĄlĂĄsĂĄval jutunk el a megoldĂĄshoz.

G G G G :

TehĂĄt a kĂ­nĂĄlati fĂźggvĂŠny adott pontban vett ĂĄr szerinti elsĹ&#x2018; derivĂĄltjĂĄt kell osztani az adott pontban kialakulĂł ĂĄregysĂŠgre jutĂł kĂ­nĂĄlat ĂŠrtĂŠkĂŠvel.

H

A mutatĂł ĂŠrtelmezĂŠse teljesen megegyezik a kereslet ĂĄrrugalmassĂĄgĂĄnĂĄl megismerttel. A kĂźlĂśnbsĂŠg mindĂśssze annyi, hogy most a mutatĂł pozitĂ­v ĂŠrtĂŠke tekinthetĹ&#x2018; a kĂ­nĂĄlatra jellemzĹ&#x2018; esetnek. TehĂĄt a mutatĂł ĂŠrtĂŠke alapjĂĄn az alĂĄbbi kategĂłriĂĄk felĂĄllĂ­tĂĄsĂĄnak van ĂŠrtelme:

2. A piac

43.

1. Ha: !"I $ ! % Teljesen rugalmatlan kínálatú jószágról van szó. A kínálat nagysága abszolút független a termék árától. Bárhogyan is változik az ár, a termelő nem módosítja az előállított mennyiséget. Később, majd látni fogjuk, ez a nagyon rövid időtáv esete.

2. Ha: % & !"I $ ! & 1 A termék kínálata az ár szempontjából rugalmatlan. Az eladni szándékozott mennyiség kisebb mértékben változik, mint az ár. Ilyenkor rövid időtávról beszélünk.

3. Ha: !"I $ ! ( Egységnyi árrugalmassága van a jószágnak a kínálat tekintetében. Azaz az ár és a kínált mennyiség pontosan ugyanolyan mértékben változik.

4. Ha: !"I $ ! ) 1 A kínálat szempontjából árrugalmas termékkel állunk szembe. Az eladásra szánt mennyiség gyorsabban változik mint az ár. Vagyis az ár 1 %-os növekedése esetén a kínálat több mint 1 %-kal nő. Ez a hosszú időtáv esete.

5. Ha: !"I $ ! ∞ A jószág kínálata az ár szempontjából végtelenül rugalmas. Az adott áron a kínálat mennyisége végtelen. A nagyon hosszú időtávra ez jellemző.

A kereslet árrugalmasságánál kitértünk arra is, hogyan változik a rugalmasság értéke alapján az összbevétel. A kínálat esetében ennek részletezésére nincs szükség. Ugyanis, ha az eladásra felkínált mennyiség ténylegesen értékesítésre kerül, akkor bármilyen árrugalmassági érték mellett az összbevétel növekedni fog.

Nézzük meg – a keresletnél megismerthez hasonlóan – hogyan alakulnak a kínálati függvények szélső estei rugalmasságuk alapján!

10. ábra: A kínálat rugalmasságának szélső esetei P

P

Teljesen rugalmatlan

Q

Végtelenül rugalmas

Q

A kereslet árrugalmasságánál kitértünk arra is, hogyan változik a rugalmasság értéke alapján az összbevétel. A kínálat esetében ennek részletezésére nincs szükség. Ugyanis, ha az eladásra felkínált mennyiség ténylegesen értékesítésre

44.

2. A piac

kerül, akkor bármilyen árrugalmassági érték mellett az összbevétel növekedni fog.

2.2.4. Kínálatrugalmassági mutatók gyakorlati kérdései A kínálatrugalmassági mutatók gyakorlati alkalmazása során is felvetődik a meredekség és a rugalmasság mechanikus azonosításának kérdése. Most is azt kell mondanunk, hogy ezek csak korlátozott esetben szinonimái egymásnak. Hasonló következtetést kell levonnunk két kínálati görbe alakjának megítélése és a rugalmasság értéke tekintetében is.

Ezért most a kínálat rugalmasságára ható fontosabb tényezők megismerésére térünk át. Akkor rugalmas egy jószág kínálata, ha a termelők gyorsan tudnak alkalmazkodni az árváltozásokhoz, azaz árnövekedéskor rövid időn belül bővíteni képesek a kínált mennyiséget, míg áresés idején képesek hamar kivonulni – akár csak átmenetileg is – a piacról. Így a legfontosabb rugalmassági elemek az alábbiak: • A raktározás lehetősége és költsége jelentős tényező. Mind a könnyen romlandó, mind a magas költség mellett raktározható termékeket (gyümölcsöket, tortákat, élő állatokat stb.) el kell adni akkor is, ha az árak kedvezőtlenül alakulnak.

• A termelési folyamat jellege fontos szereppel bír. Ha a termelő berendezéseket könnyen át lehet alakítani, illetve a dolgozókat egyszerűen át lehet csoportosítani egy másik jószág gyártására, akkor ennek az árucikknek a kínálata árrugalmas lesz, ellenkező esetben pedig rugalmatlan.

• A termékek jellege nagyon lényeges tényező. Egyrészt a terméktípusok (például a midi és mini hi-fi tornyok egymással) általában könnyen helyettesíthetők, de a termékfajták (hi-fi torony) már nehezebben. Tehát az előbbiek kínálata lesz a rugalmasabb. Másrészt abban a tekintetben is különbség van, hogy fő- vagy melléktermékről van-e szó (például az állattartásnál a hús és a bőr). A főtermékek kínálata sokkal rugalmasabb, mint a melléktermékeké.

• Igen jelentős szerepet játszik az időtényező is. Nagyon rövid időtávon a kínálat nem tud alkalmazkodni az árváltozásokhoz, azaz szinte teljes rugalmatlanságról van szó. Rövidebb időszak alatt már képes némi változásra, több termék előállítására. Hosszabb időszak alatt teremthetők meg azok a feltételek, amelyek által a termelés már technikai-technológia szempontból is alkalmazkodni tud az árváltozásokhoz. Azaz az idő előrehaladtával a kínálat egyre rugalmasabbá válik.

2.2.5. Termelői többlet Tegyük fel, hogy a kínálati függvényünk lineáris, azaz alakja egyenes. Ebben az esetben – ha nem halad át az origón, akkor – mindkét tengellyel van metszéspontja (zérushelye).

Amikor az ár tengelyét metszi függvényünk, az jelenti, létezik egy olyan minimális ár, amelynél a termelők gyártani kezdenek. Tehát van egy olyan ár, amelytől kezdve a termelő belép a piacra. Ez nevezhetjük elméleti minimális árnak (Pmin),

2. A piac

45.

vagy üzembezárási (üzemszüneti) árnak. (Kiszámítani úgy tudjuk, hogy kínálati függvényünkbe a Q=0 értéket helyettesítjük be.)

Ha a mennyiség tengelyét metszi a keresleti függvény, akkor ez a legtöbb esetben negatív értéket vesz fel. (Kivéve, ha az origón halad át a függvényünk.) Matematikai szempontból ez valóban metszéspont, közgazdasági szempontból viszont nem értelmezhető. Szerepe az lehet, hogy segítségével könnyen megszerkeszthető a függvény. (Értékét megkapjuk, ha a keresleti függvénybe a P=0 árat helyettesítjük be.)

Tegyük fel azt, hogy az éppen aktuális ár P1. Ebben az esetben a termelő által gyártani szándékozott mennyiség S1. Készítsünk ábrát!

11. ábra: Kínálati függvény P

P1

A

Pmin 0

S1

S

Az ábrán az „A” pont jelöli a kínálati függvény P1 árhoz és S1 mennyiséghez tartozó pontját. Feltüntettük „0”-val jelölve az origót is.

Ha végig gondoljuk a kínálati függvényről tanultakat, akkor tudjuk, hogy a termelő az S1 mennyiség gyártásánál hajlandó lenne megelégedni a Pmin.0S1A által határolt trapéz területének megfelelő pénzösszeggel, hiszen ez fedezné költségeit.

Azonban bevétele D1*P1 összeg, azaz a P10D1A által határolt téglalapnak megfelelő pénz. Vagyis a termelő elfogadható és tényleges bevétele eltér egymástól.

Mivel az előbbi kisebb, mint az utóbbi, így a kettőjük közötti különbség a termelő "nyeresége", amit termelői többletnek (TT) neveznek. (Nagysága a Pmin.P1A által határolt háromszögnek megfelelő terület.)

A termelői többlet azon pénzösszegek különbsége, amelyet a fogyasztó ténylegesen fizet illetve a termelő határköltsége egy terméknél. Keletkezésének oka a termelői „értékelés” (határköltség) és piaci ár (társadalmi hasznosság) eltérése.

A kínálati függvény és a tényleges ár által határolt területként lehet kiszámítani.

Lineáris – és nem az origón átmenő – kínálati függvény esetén a képlete: <<

=>é?@ · >é?@ JK?.

2

46.

2. A piac

2.2.6. Kínálati közgazdaságtan Az 1970-es évek második felétől felerősödött a kereslettel szemben a kínálat fontosságának hangsúlyozása. A közgazdaságtan elmélettörténetével foglalkozó részben már említettük, voltak akik a kínálat elsődlegességét hirdették. Gondoljunk csak J-B. Say (1767-1832) vagy L. Walras (1834-1910) munkásságára.

Mindketten – bár eltérő kiindulás és helyzet alapján, de – ugyanarra a következtetésre jutottak, nevezetesen: a kínálat mindig megteremti a maga keresletét, a piacok egésze egyensúlyban van, így nincs túltermelés, nincs válság, és mivel a munkapiac is egyensúlyba kerül, így tartósan nem lehet munkanélküliség sem.

Az 1970-es évektől kibontakozó irányzat képviselői a makroökonómiai tényezők helyett azon mikroökonómiai elemek felé fordultak, amelyek az aggregált kínálatot határozzák meg. Gondolatmenetükben arra helyezik a hangsúlyt, hogy a munkanélküliség és az infláció csökkentésének az útja a gazdaság versenyképességének javítása. A kormányoknak liberalizálni kell a piacokat, csökkenteni az adókat és a közösségi kiadásokat, és felszabadítani a munkaerőpiacot a kötöttségektől. Általában olyan pénzpolitikát tartanak szükségesnek, amely alacsonyan tartja az inflációt, és ösztönzi a foglalkoztatást, a termelést. (A kínálatoldali közgazdászok a monetáris politika fontosságát hangsúlyozzák, de ebből nem vonhatjuk le azt a következtetést, amely szerint ezen irányzat hívei monetaristák lennének.) A kínálattal kapcsolatos lépések arra irányulnak, hogy ösztönözve legyenek az emberek a minél több munka végzésére és a megtakarításokra, a cégek pedig arra, hogy beruházzanak, termeljenek és egyre több munkaerőt alkalmazzanak. Úgy vélik – és ezzel a kínálat fontosságát hangsúlyozó Say-jel és Walras-szal egyetértenek −, hogy az aggregált kereslet mindig elegendő lesz a kínálat „felszívására”.

E gazdaságpolitika nagy sikereket könyvelhetett el az 1980-as években. Az amerikai gazdaság Reagen elnök kormányzása alatt akkor emelkedett ki az 1980-82es mély visszaesésből, amikor a kínálati gazdaságpolitika alkalmazására került sor. Hasonló eredményeket mutathatott fel a Thatcher miniszterelnök vezette brit kormányzat is.

2.3. Kereslet és kínálat találkozása

Külön-külön már szóltunk a keresletről és a kínálatról, de valójában igazán érdekes és közgazdaságilag is hasznos információkat akkor nyerhetünk, ha a két elemet összekapcsoljuk. Önmagában sem a kereslet, sem a kínálat nem igazít el abban, hogy a termék piacán hol és hogyan alakul ki egyensúlyi helyzetű tényleges ár és mennyiség.

2.3.1. Egyensúly Nézzük meg tehát, mi történik abban az esetben, ha a keresletet és a kínálatot közös koordináta rendszerben ábrázoljuk! Ezt a módszert a közgazdaságtanban először Alfred Marshall alkalmazta, ezért a kapott alakzatot tiszteletére Marshall-keresztnek nevezik.

2. A piac

47.

12. ábra: Egy termék Marshall-keresztje PP

S E PE

D

QE

Q

Látható, hogy a kereslet és a kínálat görbéit ábrázolva van egy olyan helyzet (a két görbe metszéspontja), amikor a keresett és az értékesítésre felkínált mennyiség egy adott ár mellett megegyezik egymással. Ezt piaci (vagy kereslet-kínálati) egyensúlyi helyzetnek nevezzük. Ez egy olyan egyensúlyi helyzet, amikor a gazdaság egyetlen szereplőjének sem érdeke az ebből a helyzetből való elmozdulás, hiszen az adott áron vásárolni szándékozott mennyiség éppen megegyezik az ezen az áron eladásra felkínált mennyiséggel. Ebből következik, hogy az egyensúly (a legtöbb esetben) optimális helyzetként foghatók fel. Az egyensúlyi pont („E”) alapján tehát megadható mind az egyensúlyi ár („PE”), mind az egyensúlyi mennyiség („QE”). Mivel a keresett mennyiség („D”) azonos a kínálttal („S”), ezért most már nyugodtan használhatjuk a mennyiség jelölésére használt „Q” betűt. Vagyis az egyensúlyi pontra felírható, hogy: PD ≡ PS ≡ PE és D ≡ S ≡ QE Az egyensúlyi árat meg kell különböztetni a piaci ártól. Utóbbi mindig az adott pillanatban a szereplők érdeki alapján kialakuló ár, de nem az egyensúlyi.

Hiszen a vevőknek az az érdekük, hogy minél alacsonyabb áron vásároljanak, míg az eladók abban érdekeltek, hogy minél magasabb áron adják el termékeiket.

Ha a piaci ár meghaladja az egyensúlyi árat, akkor az adott áron vásárolni szándékozott mennyiség kisebb lesz, mint az értékesítésre felkínált: ha P > PE akkor D < S. Ebben az esetben a termékből többlet, felesleg van (Kornai János szavaival nyomásos piacról beszélünk). A termelők ilyenkor az árat először ideiglenesen, ha ez sem vezet eredményre, akkor tartósan csökkentik. Ennek az is következménye lesz, hogy a termelők egy része – akiknek költségei elérik, vagy meghaladják ezt az árat – felhagynak a termeléssel. Így mindazok leállnak a jószág előállításával, akik nem megfelelő jövedelmezőséggel termeltek. Ezért az összes termelés is kisebb lesz. Ez a gazdaság egésze szempontjából kedvező, mivel az egyensúlyi ár hatására a piac megtisztult azoktól, akik nem feltétlenül oda valók. Éppen ezért

48.

2. A piac

ezt az egyensúlyi árat piactisztító árnak is szokták nevezni. (Csak emlékeztetünk arra, hogy a közgazdaságtan történetével foglalkozó részben szóltunk az ún. új makroökonómiai irányzatról, amelynek hívei úgy vélik a kereslet-kínálat eltérésekor nem az árak, hanem a mennyiségek reagálnak gyorsabban. Ezért fő hipotézisük a piac meg nem tisztulásának paradigmája.) Vagyis az árcsökkenés, és a termelés visszaesése, ezáltal a kínálat csökkenése által a piac az egyensúlyi helyzetbe fog lassan térni.

Amennyiben a piaci ár az egyensúlyi ár alatt van, akkor az adott ár mellett kialakuló vásárlási szándékhoz tartozó mennyiség meghaladja az értékesíteni szándékoltat: ha P < PE akkor D > S. Ekkor a termékből hiány, túlkereslet keletkezik (Kornai János szerint ez a szívásos piac). Ebben az esetben a termelők először áremeléssel, majd többlettermeléssel válaszolnak az új helyzetre. Mindez arra fog vezetni, hogy a piac eljut az egyensúlyi helyzethez.

Tehát nem egyensúlyi helyzet esetén a piac a maga belső mechanizmusa, automatizmusa révén az egyensúly irányába mozdítja el ezt a helyzetet, tehát a piaci egyensúly stabilnak tekinthető.

13. ábra: Hiány és többlet a keresleti-kínálati görbéknél P S

többlet

PE hiány

QE

D

Q

Nézzük meg konkrét példánk alakulását az elmondottak függvényében, és foglaljuk táblázatba az eredményeket, valamint a piacra gyakorolt hatást!

2. A piac

49.

6. táblázat: Egy termék keresleti és kínálati adatai Piaci ár (Ft/db) 90 85 80 75 70 65 60

Keresett mennyiség (db) 150 160 170 180 190 200 210

Kínált meny- Többlet (+), Piac hely- Várható zete ármozgás nyiség (db) hiány (−) (db) 225 210 195 180 165 150 135

+ 75 + 50 + 25 0 − 25 − 50 − 75

nyomásos nyomásos nyomásos semleges szívásos szívásos szívásos

lefelé lefelé lefelé nincs felfelé felfelé felfelé

Láthatjuk, hogy példánkban a 75 Ft/db egységár mellett a keresett mennyiség (180 db) megegyezik a kínált mennyiséggel (180 db), tehát ez az egyensúlyi pontunk.

Eddig feltételeztük, hogy a két görbének van metszéspontja. De ez a valóságban nincs feltétlenül mindig így.

Elképzelhető, hogy a két függvénynek nincs közös pontja. Ez azt jelenti, hogy ezen a piacon nincs egyensúlyi helyzet. Nem találunk olyan árat, amely mellett a vevők és az eladók hajlandóak lennének egymással kereskedni.

Az is lehet, hogy a két függvény nemcsak egyszer, hanem többször is metszi egymást. Ekkor több egyensúlyi helyzet van, ráadásul ezek mindegyike stabil egyensúlyi pont. Ezt a helyzetet nem egyértelmű egyensúlyi helyzetnek szokták nevezni.

2.3.1. Fogyasztói és termelői többlet Nézzük meg lineáris keresleti és kínálati függvény esetén a fogyasztói és termelői többlet nagyságát!

Az ábrán „P”-vel az ár tengelyt, „Q”-val a mennyiséget mutató tengelyt jelöltük, míg „D”-vel a keresleti és „S”-sel a kínálati függvényt. Egyensúlyi helyzetet tételezünk fel, azaz a kereslet és kínálat találkozási pontját „E”-vel jelöljük. Az ehhez tartozó egyensúlyi árat (PE) és egyensúlyi mennyiséget (QE) is feltüntettük az ábrán.

Az egyes fogalmak ábrán való jelölése az alábbi: – a fogyasztó tényleges kiadása, ami egyenlő a termelő tényleges bevételével (PEEQE0 terület), – a fogyasztó fizetési hajlandósága (PrezEQE0), – a fogyasztói többlet (PrezPEE), – termelő elfogadható bevétele (PminEQE0), – termelői többlet (PEPminE).

50.

2. A piac

14. ábra: Fogyasztói és termelői többlet együttes ábrázolása P Prez.

D

S

Fogyasztói többlet

E PE Termelői többlet

Pmin.

0

QE

Q

Dtel.

2.3.2. Keresleti és kínálati görbe eltolódása A továbbiakban mindig feltételezzük, hogy a két görbének van közös pontja, azaz létezik egyensúlyi helyzet! Nézzük meg, mi történik az egyensúlyi helyzettel abban az esetben, ha a keresleti és/vagy a kínálati görbe elmozdul!

Tételezzük fel, hogy adott kínálati görbe mellett a kereslet a jövedelem kedvező változása következtében jobbra felfelé eltolódik. Ekkor egy új egyensúlyi helyzetnek kell létrejönnie, mivel az új keresleti görbének és a kínálati görbének máshol lesz a metszéspontja. A régi és az új egyensúlyi helyzetet összehasonlítva kiderül, hogy mind az árnál, mind a mennyiségnél növekedés következik be.

Amennyiben a keresleti görbe balra lefelé tolódik el – az áron kívüli tényezők kedvezőtlen hatása következtében –, akkor az új egyensúlyi pont kisebb ár és mennyiség mellett jön létre. Ezt az alábbi ábrák szemléltetik!

15. ábra: Keresleti görbék eltolódásának hatásai P

P

S

S PE P E’

P E’ PE

D

D’

D’

D QE QE ’

Q

QE ’

QE

Q

Jól jegyezzük meg, hogy a keresleti görbe eltolódásából nem következtethetünk az egyensúlyi helyzetre, ehhez a kínálati görbére is szükségünk van! Egyensúlyi

2. A piac

51.

pont csak akkor alakulhat ki, ha mind a keresleti, mind a kínálati függvényünket ismerjük!

Vizsgáljuk meg azt az esetet, amikor a kínálati görbe például az adórendszer kedvezőbb alakulás miatt jobbra lefelé tolódik el. Most is új egyensúlyi helyzet alakul ki. A létrejött egyensúlyi pontban az ár csökken a korábbihoz képest, miközben a mennyiség növekedett. Ellenkező irányú változásnál, amikor a kínálatra ható tényezők kedvezőtlenül alakulnak, és a görbe balra felfelé tolódik el, akkor az egyensúlyi ár magasabb lesz, mint korábban volt, és az egyensúlyi mennyiség lecsökken.

A mozgásokat híven tükrözik az alábbi ábrák!

16. ábra: Kínálati görbék eltolódásának hatásai P

P

S’ S S’

PE

S

P E’

P E’

PE D

D QE QE ’

Q

QE ’

QE

Q

A most bemutatott esetek természetesen csak adott feltételek mellett igazak, vagyis olyan esetekben, amikor általános alakú és rugalmasságú keresleti és kínálati görbékkel dolgozunk! Amennyiben például a kínálat adott ár mellett bármekkora lehet (vagyis végtelen árrugalmassággal rendelkezik), akkor a keresleti görbe eltolódása csak a mennyiséget változtatja meg, az ár ugyanannyi marad. Az is elképzelhető, hogy konstans a kínálat, tehát árrugalmassága egyenlő nullával, akkor a keresleti görbe változása csak az árat módosítja, a mennyiséget nem.

Ezen eseteket mutatják a következő ábrák!

52.

2. A piac

17. ábra: A keresleti görbék eltolódásának hatásai speciális kínálati görbék mellett P D

S

D’

P

D’

P E’ D

S

P E = P E’

PE

QE

QE ’

QE = QE’

Q

Q

Ha mind a keresleti, mind a kínálati görbe eltolódik, akkor szabályszerűségeket nem lehet megállapítani, hiszen a régi és az új egyensúlyi helyzet egymáshoz való viszonya bármilyen lehet, attól függően, hogy milyen irányúak és milyen erősségűek a hatások. Akár az az extrém eset is előfordulhat, hogy az egymásra hatásokon keresztül a rendszer visszatér az eredeti egyensúlyi helyzetbe. Azt mondtuk, hogy a kereslet növekedése (a görbe jobbra felfelé való eltolódása) általában azzal jár, hogy az új egyensúly magasabb ár (és persze nagyobb mennyiség mellett) jön létre. De előfordulhat az is, hogy a kereslet növekedése a kínálat fokozásán keresztül előidézi a tömegtermelés gazdaságossá válását, és így a költségek csökkenését. Vagyis a keresleti görbe eltolódásának hatásaként a kínálati görbe jobbra lefelé tolódik el, és ezáltal olyan egyensúlyi helyzet jön létre, amikor a mennyiség növekedése áreséssel jár. Ezt mutatja a következő ábra!

18. ábra: Csökkenő költség esete P

S S’

PE PE’ D’ D QE

QE’

Q

Mindez tehát azt jelenti, hogy pontos receptet adni nem lehet a görbék eltolódásának esetére, de bizonyos általánosságokat azért megfogalmazhatunk. Mindig a konkrét eset döntheti el az egyensúlyi pont alakulásának kérdését, azaz igazi válasz csak az adott helyzet ismeretében adható.

2. A piac

53.

2.3.3. Időtáv a közgazdaságtanban Még egy témakör tisztázására van szükség. Nevezetesen az egyensúlyi helyzeteket kell az idő függvényében megvizsgálnunk! Említettük már, hogy a kínálat alkalmazkodása a kereslethez viszonylag lassúbb folyamat, azaz a kínálat az idő előrehaladtával egyre rugalmasabbá válik. Tehát induljunk ki abból, hogy a keresletben kedvező változás következik be. Vajon hogyan tud ehhez az új helyzethez a kínálat alkalmazkodni? Ennek megválaszolásához be kell vezetnünk az idő közgazdasági értelemben vett fogalmát. (Ez az elkülönítés, megkülönböztetés is Alfred Marshall nevéhez fűződik.)

Nagyon rövid időtávon belül a termelők nem tudnak a kereslet változásához alkalmazkodni. Amit megtehetnek növekvő kereslet esetén, az vagy az ár növelése, vagy – ha rendelkeznek – raktárkészletekkel, azok felhasználása. A kínálati görbe teljesen rugalmatlan, azaz !"I $ ! %, alakja egy függőleges egyenes. Az így kialakuló egyensúly pillanatnyi egyensúly, és csak az ár nagyságában tér el a korábbitól.

Rövid időtávnál már valamilyen alkalmazkodás bekövetkezik, hiszen van egy olyan termelési tényező, amely változtatható, és biztosan van egy olyan termelési erőforrás, amely nem módosítható. A módosítható elem általában a munka, hiszen új dolgozók felvétele sokkal egyszerűbb és gyorsabb, mint a termelési berendezések bővítése. Hasonlóan viszonylag könnyen változtatható erőforrás a felhasznált anyag. A nem módosítható – ezért fix tényezőnek is nevezett – elem a legtöbb esetben a tőke, mivel a termelők ilyen időtáv alatt bővítéseket nem tudnak végrehajtani. A kínálati görbe ugyan még mindig rugalmatlan % & !"I $ ! & 1, de már elmozdul a függőleges egyenes képéből. Így az új egyensúlyi pontban, amit rövid távú egyensúlynak is neveznek, az ár emelkedését a mennyiség növekedése kíséri.

Hosszú időtáv esetében már minden erőforrás változtatására lehetőség mutatkozik. Ilyen időtávon minden termelési tényező változtatható, nincs közöttük fix elem. A kínálati görbe itt már rugalmas !"I $ ! ) 1, azaz a függvény alakja még elnyújtottabb lesz. Ennek következményeként bár van árnövekedés, de ez sokkal kisebb mértékű, mint amely a mennyiség tekintetében bekövetkezik. Ilyen időtáv alatt a termelőknek lehetőségük van például új üzemek építésére is, illetve új cégek belépésére. A létrejövő egyensúlyt hosszú távú („normálár melletti”) egyensúlyi pontnak nevezik.

Végül nagyon hosszú időtávnál már lehetséges a korábbihoz képest fejlettebb technológia alkalmazása. A kínálat árrugalmassága még nagyobb lesz, alakja közelít a vízszintes egyeneshez. Ugyanakkor a termék jellegében is változások állnak be, így a kínálati görbe eltolódását a keresleti görbe változása kíséri.

Az ár kis mértékű emelkedése mellett a mennyiség jelentősen nő. Így jön létre a nagyon hosszú távú egyensúlyi pont.

Az elmondottakat az alábbi ábrák mutatják be!

54.

2. A piac

19. ábra: Időtávok és egyensúlyok

S

Nagyon rövid időtáv

P

P

P E’

P E’ D’

PE

S

D’

PE

D

D

QE = QE’

QE QE ’

Q

D’

Q

Nagyon hosszú időtáv

Hosszú időtáv P

Rövid időtáv

P

D S

P E’ PE

P E” PE

S D

QE

QE’

Q

QE

D’ D” QE”

Q

A hosszú távú egyensúlyi ár kisebb, mint a rövid távú, amely viszont alatta marad a pillanatnyi árnak. A hosszú távú egyensúlyi ár és a kiinduló egyensúlyi ár viszonyát elemezve három esetet különböztethetünk meg: • ha az új egyensúlyi ár meghaladja a régit, akkor ezt Marshall nyomán „növekvő költségek” esetének nevezik, és ez a tapasztalatok szerint a leggyakoribb eset; • amennyiben az új egyensúlyi ár megegyezik a kiindulási helyzet árával, akkor ez a „konstans költségek” esete; • míg ha az új helyzetnek megfelelő egyensúlyi ár kisebb, mint az eredeti egyensúlyi ár, akkor a „csökkenő költségek” esetével állunk szemben.

(Tulajdonképpen ezt az utolsóként említett esetet mutattuk be korábban, amikor a keresleti-kínálati görbe együttes változásának hatását elemeztük!)

Arra pontos választ nem tudunk adni, hogy mit jelent a rövid, vagy a hosszú időtáv. Ezt alapvetően befolyásolja az iparág jellege. Egészen más például a rövid időtáv a ruházati iparban, és más a bányászatban. Az azonban valószínű, hogy a technikai fejlődés következtében a reagálási idő – és ezáltal a hosszú táv – is csökken.

Láttuk, hogy a felvázolt piaci mechanizmus mindig e pont felé tereli a gazdaságot, anélkül, hogy bárkinek bármilyen formában a rendszerbe kívülről kellene

2. A piac

55.

beavatkoznia. Ez a rendszer megoldja a közgazdaságtan három nagy alapkérdését, választ ad a mit-hogyan-kinek kérdésekre. A piacok az árakon keresztül orientálták a termelőket, hogy milyen termékek előállításával érdemes foglalkozniuk. És ugyancsak az ár segített abban, hogy a termelést milyen eszközök, és ehhez kapcsolódóan milyen módszerek (technikák és technológiák) felhasználásával valósítsák meg. Tehát megtörtént a termelési erőforrások elosztása is. Ugyanakkor a javak elosztásának kérdésére is választ adott, mert csak azok jelentek meg keresleti elemként, akik megfelelő fizetőeszköz-mennyiséggel rendelkeztek.

Persze az eddig elmondottak csak szabad versenyes tiszta piacgazdasági körülmények között működnek ilyen tökéletesen. De mit is jelent a szabad verseny? És milyen más piaci modellek vannak még? És vajon milyen más alternatívái vannak a tiszta piacgazdaságnak? Ezt tisztázzuk a következő részben!

2.4. Piaci modellek

Piacszerkezetek, piaci modellek vizsgálatával a piacelmélet foglalkozik. Piaci modellek fogalma alatt értjük a piaci szereplők egymáshoz való kapcsolódásának mikéntjét, a piacra jellemző legfontosabb tényezők jellegét. A piaci modelleket meghatározó legfontosabb tényezők az alábbiak: • a piaci szereplők száma, • a piaci szereplők gazdasági ereje, • a piaci szereplő hatása az árra, • a piacra lépés feltételei, • a piaci verseny lehetősége, • a piacon szereplő termékek jellege.

Mindezek alapján az alábbi piaci modellekről beszélhetünk: 1. tökéletes verseny, 2. monopólium, 3. duopólium, 4. oligopólium, 5. monopolisztikus verseny.

Tökéletes-, vagy tiszta-, vagy szabad verseny esetében nagyszámú vevő és eladó áll szemben egymással. A piac koncentrációs rátája13 nagyon kicsi. Egyedileg a keresletnek, illetve a kínálatnak csak elenyésző részét képezik, vagyis érdemileg nem befolyásolják a piacot. Éppen ezért az árra sem tudnak hatni, tehát az számukra „külső” adottság. Azt mondhatjuk, hogy a szereplők árelfogadók. Így az összbevétel alakulása csak a mennyiség változásától függ. Rövid távon az egyes vállalatok szerezhetnek előnyöket, de a többiek is képesek hasonló lépésekre, így hosszabb távon nincs gazdasági profitjuk. A piacra való be- és kilépés szabad, azaz bárki bármikor (saját akaratából) úgy dönthet, hogy vásárol vagy elad a piacon, termelni kezd vagy éppen felhagy a gyártással. Ennek sem jogi, sem pénzügyi, sem gazdasági akadályai nincsenek. A piac termékei teljesen ho13

A koncentrációs ráta megmutatja, hogy a piac összforgalmából, vagy össztermeléséből a vezető, legnagyobb cégek hány százalékban részesednek.

56.

2. A piac

mogének. Minden szereplő tökéletesen informált, amely azt jelenti, hogy az információk mindenki számára azonnal, teljeskörűen és ingyenesen rendelkezésre állnak. A piaci szereplők saját céljaik maximális szinten történő elérésében érdekeltek, amely a fogyasztók esetében a szükségletek, az eladóknál a profit tekintetében nyilvánul meg. Ilyen típusú piaci formával találkozhatunk a zöldségek és gyümölcsök, egyes gabonafélék, illetve néhány kiskereskedelmi ágazat körében.

Tiszta monopóliumnál egyetlen eladó van, akinek célja a maximális profit elérése. A koncentrációs ráta 100 %-os. Az ár szerepe a piaci szereplők számára eltérő. Amíg a monopólium részére az ár nem adottság, hanem azt ő határozza meg, és ezzel a kínálatot is szabályozza, vagyis a monopólium ármeghatározó pozícióban van, addig az ár a vevők számára „külső” adottság. A vevők szabad döntési lehetősége kimerül abban, hogy megveszik vagy sem az adott terméket. Az összbevétel alakulása mind a mennyiség változásától, mind az ár módosulásától függ.

Mivel nincs versenytársuk, így már rövid távon is realizál gazdasági profitot. A piacra való belépés akadályokba ütközik, amelyek lehetnek jogiak, természetiek és méretgazdaságosságból adódóak. Az utóbbi azt jelenti, hogy csak akkor van „értelme” a piacon tevékenykedni, ha a termelés vagy értékesítés összesen elér egy minimális – valójában igen nagy – mennyiséget, értéket. A termékeknek nincs közeli helyettesítője. Amennyiben egyetlen vevő van a piacon, azaz vásárlói monopólium van, akkor ezt monopszóniának nevezik. Ebben a helyzetben az előbb említettek nem az eladóra, hanem a vásárlóra vonatkoznak. Mindkét esetben a monopóliumok célja a maximális profit elérése. Monopolista piac például a tömegközlekedés, a vasút, a pénznyomtatás is. (Egyébként, ha a piacon egyetlen eladó áll szemben egyetlen vevővel, akkor bilaterális – kétoldalú – monopóliumról beszélnek.)

A monopólium – összehasonlítva a tökéletesen versenyző ágazat egészével – kevesebbet termel és drágábban értékesít, ezáltal a társadalom számára jóléti veszteséget (holtteher-veszteséget) okoz. Ha az ágazatban monopólium van, akkor kisebb lesz a fogyasztói többlet, mint tökéletes verseny esetén. E kisebb érték egy részét árdiszkriminációs eljárásokkal igyekszik a maga számára megszerezni.

Ennek érdekében a vevőknél eltérő árakat alkalmaz. Ahhoz, hogy ez megfelelően tudjon működni ismernie kell fogyasztók fizetési hajlandóságát, a keresleti függvény alakját, miközben meg kell akadályoznia termék újraértékesíthetőségét. A különböző árak alkalmazása érdekében a fogyasztói/vevői csoportokat kell képeznie, és azokat el kell különítenie egymástól.

Az árdiszkriminációnak három típusa ismert. Az elsőfokú (teljes) árdiszkrimináció esetén minden vevőnek a saját rezervációs árán kell értékesítenie. A másodfokú árdiszkrimináció lényege a mennyiség függvényében történő lépcsőzetes árképzés. Harmadfokú árdiszkriminációhoz a vevői csoportokat az eltérő árrugalmasságuk (árváltozásra való reagálásuk) alapján kell elkülönítenie. Az árrugalmatlan fogyasztók számára magas(abb) árat határoz meg, mint az árrugalmas vevőknél.

A monopóliumok pozitívumaiként megemlíthető a korszerűbb technika, technológia alkalmazása, és a gazdaságos üzemméret elérése, amelyek következtében

2. A piac

57.

átlagköltsége alacsonyabb lesz. Egy monopóliumnak nagyobb lehetősége van reklámozásra, K+F tevékenységre, így csökkenthető lesz a költség és az ár, valamint növekedhet a termelési mennyiség.

Duopólium esetében két monopolhelyzetű eladó áll szemben a vevőkkel. A koncentrációs ráta értéke 50 % körül van. A vásárlók számára az ár adottság, amelyet kénytelenek elfogadni. A monopóliumok részben ármeghatározók, részben árelfogadók. A piacra való bejutásnak itt is lehetnek akadályai. A két monopólium célja saját profitjuk lehető legmagasabb szinten történő realizálása. Duopólista piac például az üdítőitaloknál a két cola cég (bár ez persze nem tiszta duopól helyzet, mivel egyrészt azért vannak versenytársak, de a két „nagy” cég meghatározó szerepet tölt be, és a többi vállalat befolyása elenyésző, másrészt a két cég igyekszik a vásárlók számára jól elkülöníteni termékeiket egymástól).

Annak függvényében, hogy a felek a másik szereplő várható termelésére vagy az árára milyen módon reagálnak, különböző modellek állíthatók fel. Három alapmodellt szoktak megemlíteni. A.A. Cournot (1801-1877) francia matematikus, filozófus és közgazdász 1838-ban publikálta modelljét. H. Stackelberg (19051946) német közgazdász 1934-ben módosította Cournot elképzeléseit. A francia matematikus J.L.F. Bertrand (1822-1900) is 1838-ban tette közé elképzeléseit.

A három modell lényegét az alábbi táblázat tartalmazza.

7. táblázat: Duopólium modellek lényege Modellek Jellemzők

Cournot

Stackelberg

Vizsgált időszak

egy

Szereplők száma

2

Belépési korlát

igen

Termékek

homogének

D

Q ismerete Döntés időbelisége Figyelt tényező

Bertrand

igen egyidejű

eltérő

egyidejű

mennyiség

mennyiség

ár

eltérők vezető vállalaté több mint a követőé

egyformák

Vállalati erősségek egyformák Azonos (határ) költazonos mindség-feltételek esetén két vállalatnál a termelés nagysága

azonos mindkét vállalatnál

Oligopóliumnál néhány, de nem sok monopolhelyzetű eladó található a piacon.

Oligopolpiaci modell figyelhető meg a gépjárművek, vagy a szórakoztató elektronikai termékek esetében. A koncentrációs mutató értéke magas. A vevők árelfogadóak, míg az eladóknak az ár feletti ellenőrzése jelentős. A termékek lehet-

58.

2. A piac

nek homogének, de akár kevéssé differenciáltak14 is. A belépési korlátok a méretgazdaságosság következtében is adódhatnak. Az eladók a maximális profitjuk megszerzésében érdekeltek. A vállalkozások figyelik a többi szereplő döntéseit, és az ezekre megfelelő lépések megtételére is van lehetőségük. Oligopolpiac esetében a résztvevőknek megvan a lehetőségük az összejátszásra, különböző területeken (így az árak, a piacok, a termelési kvóták, a profitmegosztás tekintetében) versenyt korlátozó megállapodások megkötésére. Ezek a megállapodások lehetnek formálisak, rögzítettek, informálisak, hallgatólagosak.

A kartell valójában egy vállalatszövetség, amely a tevékenységet hangolja össze a profit maximalizálása érdekében. Ha mindenki tagja, akkor „kvázi monopóliumként” működve a monopolista profiton osztoznak. A vállalatoknak egyszerre áll érdekükben a belépés és a megállapodás megszegése is. Megállapodhatnak: beszerzési-értékesítési piacokban, termelési-értékesítési mennyiségben, beszerzési-eladási árban.

Monopolisztikus verseny körülményei között számos vállalkozás (eladó) van jelen a piacon. A koncentrációs ráta alacsony értéket mutat. A vállalkozások csekély befolyással rendelkeznek az árakra, mivel a termékek közeli helyettesítői egymásnak, ezért bármelyik termék árváltozása jelentősen módosítja a többi termék keresletét. (A termékek közötti keresztárrugalmasság nagy.) A tökéletes verseny mellett ez a másik olyan modell, amely versenypiac. A termékek differenciáltak. Nagyon kevés belépési korlát található a piacon. Az eladók természetesen itt is a legnagyobb profit elérésére törekednek. Monopolisztikus verseny mutatható ki az élelmiszerek, a ruházati cikkek területén.

Nem homogén, hanem differenciált termékek jellemzőek ennél a piaci formánál.

Nincs értelme egyezkedni, de a verseny nem tökéletes. Monopolistaként is viselkednek: egyedül változtatják meg az árat. Versenyzőként is viselkednek: mások által megváltoztatott árra reagálnak.

14

Differenciált egy termék, ha más termékkehez hasonló, azonos rendeltetésű, de nem azonos mással, azaz különböző típusú. A termékdifferenciálás azt is jelenti, hogy a fogyasztók képesek a termékeket egymástól megkülönböztetni, még abban az esetben is, ha azonos rendeltetéssel bírnak, és azonos anyagból, technológiával stb. készítették azokat. A megkülönböztetés alapja lehet a teljesítményi jellemző, a csomagolás, a tárolás, a hozzáférhetőség, a márkanév, a reklám stb.

2. A piac

59.

8. táblázat: Piacszerkezet összehasonlítása

2.5. Piaci kudarcok

Amennyiben a tökéletes verseny feltételei nem teljesülnek, vagyis a „láthatatlan kéz” nem tudja összehangolni a piaci szereplők egyéni döntéseit, akkor a gazdaságilag hatékony egyensúlyi állapot sem valósul meg. Akkor is piaci kudarcról beszélnek, ha a piaci egyensúly nem optimális megoldást ad, vagy ha az egyéni és a társadalmi megítélés eltérő, illetve az erőforrások elosztása és felhasználása nem hatékony.A piaci elégtelenségek okait általában három csoportba sorolják.

Létrejö(het)nek részben valamilyen piaci hatalom következményeként, vagy a különböző tevékenységek külső gazdasági hatásából (externáliák létéből), illetve a közjavak létezéséből.

Piaci hatalomról akkor beszélünk, amikor a tökéletes verseny hiánya következtében a piaci erők nem képesek megfelelő hatást gyakorolni a szereplőkre.

Ilyen piaci hatalom lehet a monopólium(ok) léte. Láttuk, hogy a monopóliumok ármeghatározó szereppel rendelkeznek, tehát nem a hagyományos értelemben vett kereslet és kínálat hatására alakul ki az egyensúlyi ár, hanem azt a monopólium alakítja ki. A monopólium kevesebbet és drágábban termel/értékesít, mint tökéletes verseny feltételei között teszik ezt. (Ennek bizonyítása és az okok feltárása a mikroökonómia feladata, most elégedjük meg ennek tényként való elfogadásával!) Így társadalmi szempontból nem valósul meg nála az optimális tényezőfelhasználás és kibocsátás sem. Emellett a monopóliumot semmi sem kényszeríti arra, hogy a legkisebb költséggel termeljen. Ezért hatékonyságbeli veszteség is bekövetkezik nála. Azt is láttuk, hogy a monopóliumok között fennáll a lehetőség az összejátszásra, versenyt korlátozó megállapodások megkötésé-

60.

2. A piac

re. Ezek megakadályozása, illetve bizonyos versenyhelyzet kialakítása, valamint társadalmilag elfogadhatóbb tendenciák elérése érdekében az állam (a kormányzat) számos eszközt használ fel.

A megoldás lényege a helyzet kezelése, vagyis a monopolhelyzetek felszámolása, illetve megakadályozása, valamint a monopolhelyzettel való visszaélés meggátlása. Ez részben törvényi oldalról (trösztellenes törvények, monopolellenes törvények, versenyszabályozás), részben szervezeti oldalról (intézmények – Gazdasági Versenyhivatal), részben egyéb eszközökkel (árszabályozás, állami tulajdon, verseny felett őrködő független szerv) valósul meg.

Törvényi oldalról legfontosabb az ún. trösztellenes törvények, vagy versenyszabályozások, vagy tisztességtelen versenyről szóló törvények, illetve mindezek végrehajtása felett őrködő intézmények létesítése és működtetése. A trösztellenes törvények kétféleképpen igyekeznek meggátolni a piaci hatalommal való visszaélést: egyrészt megtiltanak bizonyos fajta üzleti magatartást, és másrészt igyekeznek meggátolni az olyan piacszerkezet kialakulását, amely feltehetőleg versenyellenes visszaélésekhez vezet. Utóbbi esetekben szívesen alkalmazzák a nagy cégek részekre bontását, vagy a tervezett fúziók megakadályozását. (Az Amerikai Egyesült Államokban már a Sherman-féle törvény – 1890-ben – törvénytelennek minősítette a „kereskedelem monopolizálását”, és megtiltott „ a kereskedelem korlátozására irányuló mindenféle egyesülést és összeesküvést”.

Magyarországon az 1984. évi IV. törvény a tisztességtelen gazdasági tevékenységgel foglalkozott. A jelenleg érvényes szabályozás alapja „A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1990. évi LXXXVI. törvény” (a versenytörvény). A Gazdasági Versenyhivatalt még a nyolcvanas évek végén hozták létre, amely az ilyen jellegű ügyekkel foglalkozik.) Azon közszolgáltatásoknál, ahol az alternatív kínálat értelmetlen (például villamosenergia-, víz- és gázszolgáltatás stb.), ott a szolgáltató mindig természetes monopolhelyzetet élvez. Ezeken a területeken nem a monopolhelyzetek felszámolása a feladat, hanem olyan körülmények kialakítása, amelyeknél a tisztességes üzletvitel és a hatékony gazdálkodás ellenőrizhető. A megvalósításhoz az eszközök széles tárháza áll rendelkezésre a központi árszabályozástól kezdve az állami tulajdon megtartásán át a verseny felett őrködő, független szerv létrehozásáig.

A külső gazdasági hatás – idegen és elterjedt szóhasználattal –, az externália azt jelenti, hogy egy gazdasági szereplő egy másik helyzetét piaci ellentételezés nélkül befolyásolja. Vagyis egy piaci szereplő tevékenységéből származó nem szándékolt hasznok és költségek jelentkeznek egy olyan másik szereplőnél, aki ezt nem vállalta, illetve nem fizet érte. A megfogalmazásból kiderül, hogy beszélhetünk pozitív és negatív externáliáról. Pozitív externália esetében valakinek úgy okoznak előnyöket, hasznokat, hogy azért nem fizetett. Negatív externáliánál pedig valaki olyan módon szenved el hátrányokat, kárt, illetve merülnek fel nála költségek, hogy azokért az okozó nem fizet, nem térít.

Nézzünk egy példát, amivel jobban megvilágíthatjuk a kérdést. Adott egy főiskola. E főiskola létezése mások számára okoz hasznokat, mert például:

2. A piac

61.

•

a környező élelmiszer és egyéb boltok forgalma megnő, • olyan szolgáltató intézmények telepítése, létesítése válik lehetővé, amelyekre a főiskola nélkül nem lenne szükség, vagy nem lenne kifizetődő, • a hallgatók fellendítik az ingatlanok bérbeadását, • növekszik a város ismertsége, • kedvezőbb munkaerő lehetőségekhez juthatnak a környéken működő vállalkozások, cégek, stb., miközben mindezek hasznából a főiskola (közvetlenül) nem részesül, nem kap jutalékot, térítést.

Ugyanakkor ez a főiskola hátrányokat is okoz, mert például: • a környező területeken nem lehet a hallgatók gépjárműveitől parkolni, • a sok gépjármű következtében megnő a környezetszennyezés mértéke, • esetleg zavarják a környéken lakók nyugalmát, • a főiskola körül megnő a szemét (cigaretta csikkek) mennyisége, • élesebbé válhat a városban a korosztályok ellentéte, stb., miközben ezekért nem ad ellentételezést a főiskola.

A példából is kiderül, hogy az ellentétes hatások egyidejűleg, egyszerre jelentkeznek, és nem állíthatjuk, hogy egy adott tevékenység csak negatív, vagy csak pozitív hatást okoz. Externália esetében a tevékenységek egyéni és társadalmi megítélése, értékelése eltér. Ennek következtében a piaci mechanizmus által kialakított egyensúlyi mennyiség és ár nem lesz optimális. Így az erőforrások hatékony elosztása nincs biztosítva.

A problémát az internalizálás (vagyis a külső hatás belsővé tétele) oldja meg. Ez történhet a piac segítségével önkéntesen, vagy állami beavatkozással kikényszerítve. Önkéntes megoldás, ha: – az extern hatás okozója és károsultja egyesíti – csökkenti – a termelést közös profitjuk növelésére; – az extern hatás okozója és haszonélvezője egyesíti – növeli – a termelést közös profitjuk növelésére; – a társadalom minden költsége megjelenik a külső hatást előidézőnél piaci költségként; – a társadalmi haszon élvezője megfizeti a haszon okozójának a piaci ellenértéket; – a társadalmi többletköltség okozója megfizeti a károsultnak a kár piaci ellenértéket.

Az extern hatás piacivá válása kieszközölhető szabályozással is. A megoldás állami eszközei például az adóelengedések, a transzferek, a juttatások, a szubvenciók, ösztönző hitel- és kamatkedvezmények nyújtása illetve az adók, a bírságok, a kártérítések kiszabása, a termelés leállítása vagy feltételekhez kötése, a tevékenység végzésének tiltása különböző feladatok előírása.

62.

2. A piac

A piaci mechanizmus csak magánjavak esetében hatékony. Ugyanakkor vannak olyan jószágok – az előző fejezetben már említett közjavak –, amelyek fogyasztása a társadalom számára nélkülözhetetlen. De ezeket a magánszektor nem tudja, nem kívánja, illetve számára nem jövedelmező előállítani. Miért? Mert a fogyasztásukból senki sem zárható ki, ezért megjelenik az ún. potyautas magatartás, vagyis ha az egyén nem érdekelt téríteni valamilyen szolgáltatás igénybevételéért, akkor nem is kíván fizetni érte. De éppen ennek következtében a költségek megtérülése nem biztosított, vagyis nem lesz olyan társaság, aki vállalkozna a szolgáltatás nyújtására, vagy a termék előállítására. Így az államnak ismét be kell avatkoznia, hogy ezeket a feltétlenül szükséges dolgokat valaki a kellő mennyiségben előállítsa. A közjavakat megtermelheti az állam, a helyi önkormányzat saját maga vagy intézményei, vállalkozásai által, illetve megtermeltetheti „külső” cégekkel is. Az előállításhoz szükséges fedezetet költségvetési eszközökkel, adóbevételek segítségével valósítja meg.

Az említett piaci kudarcok következményeként – az erőforrások nem hatékony elosztása és felhasználása miatt – társadalmi-gazdasági veszteségek jelentkeznek.

Az ilyen piaci elégtelenségek kiküszöbölése, csökkentése érdekében az állam aktív szerepet vállal. Vagyis a modern gazdaságokban a piaci mechanizmus alapvető szabályozó szerepe mellett megjelenik és fontossá válik az állam.

3. A pénz

63.

3. A pénz Említettük a cserével foglalkozó részben, hogy a megtermelt javakat el kell cserélni a termelők között, hiszen a munkamegosztás következtében az emberek különböző javakkal rendelkeznek, ugyanakkor szükségleteik ezeknél sokkal szélesebbek.

3.1. Pénz és pénzhelyettesítők

A csere egyik megvalósítási módja a közvetlen termékcsere, a barter. (Ennek nehézségeit röviden már felsoroltuk!) A másik lebonyolítási mód, amikor valamilyen dolog „kiválik” a többi áru közül, vagy amelyet kijelölnek arra a szerepre, hogy mindenki számára elfogadható eszköz legyen, méghozzá olyan, amely bármikor bármire elcserélhető. Az a tény, hogy ez a „valami” bármikor elcserélhető azt is jelenti, képes a vagyontartás funkcióját is betölteni, hiszen nem kell a megszerzése után azonnal másra elcserélni, ez megtehető később is. Az, hogy bármire elcserélhető, azzal egyenlő: mérni és összehasonlítani lehet a segítségével a különböző árukat. Alkalmazásával a cserék könnyebben és gyorsabban, ezáltal kisebb költséggel bonyolódhatnak le. Ha mindezeket az adott dolog képes megvalósítani, akkor pénznek nevezzük. Tehát a pénz olyan eszköz, amely bármikor felhasználható tranzakciók lebonyolítására.

A pénz funkciói az alábbiakban foglalhatók össze: • Az ármérce, azaz elszámolási egység funkció azt jelenti, hogy az egyes termékek árát pénzben fejezik ki. Ezzel valójában az áruk cserearányai is meghatározásra kerülnek. Ahhoz, hogy ezt a funkciót a pénz betölthesse, egyáltalán nem szükséges fizikailag jelen lennie, sőt az sem kell, hogy ténylegesen létező dolog legyen.

• A forgalmi eszköz, vagy csereeszköz funkció nem más, mint az, hogy a pénz az áruk cseréjét közvetíti, lebonyolítja. Ebben az esetben a pénz- és árumozgás egyszerre, egy időben, de ellentétes irányban bonyolódik le. A szállító, eladó átadja az árut, míg a vevő átveszi azt, és kifizeti az ellenértéket.

• A fizetési eszköz funkció annyiban más az előzőhöz képest, amennyiben itt az áru- és pénzmozgások időben elválnak (például hitelezés, vagy előrefizetés esetében), illetve a pénz az áru mozgásától független mozgást végez (ilyen eset a kölcsön visszafizetése, vagy a részletek törlesztése). Itt tehát megtörténik az áru adás-vétele, amelyet megelőz, vagy követ a pénzzel történő kiegyenlítés.

• A felhalmozási eszköz, vagy értékőrző funkció azt jelenti, hogy a pénz vagyonelemként későbbi vásárlásokra őrizhető meg, azaz alkalmas a vagyontartásra. Ezt a funkciót a pénz nem minden esetben tudja megfelelően betölteni, például jelentős mértékű infláció esetében már nem.

• A mai modern pénzek között akadnak olyanok, amelyek képesek betölteni a világpénz funkciót. Ezt valójában csak néhány konvertibilis15 valuta16 töltheti, 15 16

Konvertibilis = minden más pénzre szabadon, kötöttségek nélkül átváltható.

Valuta = egy ország törvényes fizetőeszköze.

64.

•

•

3. A pénz

töltötte be. Ebben az esetben a pénz az országok közötti fizetések lebonyolítására, elszámolására alkalmas, vagyis nemzetközi fizetőeszközként szerepel.

Vannak olyan pénzek, amelyek a kulcsvaluta funkcióját is betöltik. Ebben az esetben olyan valutáról van szó, amely alapul szolgál bármely más valuta paritásának17 kifejezésére. Ezt a szerepet is csak néhány konvertibilis valuta tölti, töltötte be.

Végül léteznek olyan törvényes fizetőeszközök, amelyek a tartalékvaluta funkcióját be tudják tölteni. Itt olyan valutáról van szó, amelyben a jegybankok a tartalékaik tekintélyes részét tartják, tartották. Természetesen ezt is csak néhány konvertibilis valuta tölti, töltötte be.

Látható, hogy a pénzekhez általában csak az első négy alapfunkció kapcsolódik.

A végén említett három szerepkört csak néhány valuta tudja betölteni, és ezek a funkciók nem is tapadnak szorosan a pénz „kritériumaihoz”.

Vajon milyen tulajdonságok tették, teszik alkalmassá a pénzt forgalmi eszközként való alkalmazására? Ezeket a következőkben foglalhatjuk össze18: 1. Legyen keresett, azaz mindenki által elfogadott, mert vagy a pénz maga értékes az elfogadónak, vagy bízik benne mint csereeszközben.

2. Legyen értékálló, vagyis stabil értékkel rendelkező, amely a pénz iránti bizalmat teremti illetve tartja meg.

3. Legyen homogén, azaz egyik egysége ugyanolyan minőségű, mint a másik.

4. Legyen tartós, vagyis se nem törékeny, se nem romlékony.

5. Legyen fizikailag is osztható, azaz kisebb egységekre könnyen bontható.

6. Legyen egyszerűen szállítható.

7. Legyen könnyen felismerhető, mással össze nem keverhető.

Ezek a tulajdonságok a csereeszköz-funkció betöltéséhez szükségesek. A pénz többi funkcióihoz bár az említettek legtöbbje nélkülözhetetlen, de nem mindig és nem mindegyik. Így például az elszámolási egység funkciónál nem feltétel az oszthatóság, vagy a szállíthatóság. Értékőrző funkciót akkor is betölthet, ha nem homogén vagy nem szállítható. A fizetési eszköz funkciónál nem szükségszerű az oszthatóság és a homogenitás.

Eddig számos dolog, áru töltötte be a pénz szerepét. Ilyenek voltak a só, a kagyló, a marha, az olívaolaj, a sör, a bor, a réz, a vas, a karika, a gyémánt, a „dohányfejadag” a hadifoglyoknál, de ezeket kiszorították a nemesfémek, az arany, ezüst. A pénz tehát kezdetben árupénz volt, vagyis olyan dolog, amely áruként is keresett volt, és bizonyos önértékkel, belső értékkel is rendelkezett, vagyis önmagáért is használták, belső hasznossága is volt.

Az arany- és az ezüstpénzek olyan módon töltötték be szerepüket, hogy a lebonyolított ügyletek során mérték súlyukat és megbecsülték nemesfémtartalmukat 17 18

Valutaparitás = különböző országok valutáinak árfolyama, aránya.

Lásd: Király Júlia: A bank gazdasági környezete III. A pénz és a bankok (Nemzetközi Bankárképző Központ, 1999., 12-13. old.)

3. A pénz

65.

(finomságukat). Később ezt felváltották az érmék. Az ó- és középkorban az államok, a városok, az uralkodók, a fejedelmek és a főurak egyaránt gyakorolhatták az érmeverés jogát. Az érméket bélyegzővel látták el, ezzel igazolva az adott pénz súlyát és finomságát. „A ma használatos valuták neveinek etimológiája például egyértelműen súlymértékre utal, és jelzi az érmésítés lényegét: az angol font eredetileg egy fontnyi adott finomságú ezüstöt tartalmazott, a márka is súlymérték volt valaha, míg a peso ma is súlyt jelent spanyolul.”19 Az uralkodók pénzrontással, azaz a pénzverés során kevesebb nemesfémtartalom felhasználásával jutottak jövedelemhez. Ezeket a kisebb értékű pénzeket is teljes értékűként fogadtatták el. Innen már csak egy kis lépés kellett ahhoz, hogy megjelenjenek a pénzhelyettesítők, amelyek elfogadását törvény, vagy társadalmi közmegegyezés erősítheti. Erre már csak azért is szükség volt, mert a pénzérmék anyagát bányászták, vagy kimosták, így a gazdaságban lévő pénzmennyiség a pénztermeléstől függött. A kialakult pénzhelyettesítők (így például a váltó, a klasszikus bankjegy, az államjegy és a bankszámlapénz) a bankoktól függetlenül is pénzként funkcionáltak.

A váltóról már szóltunk, ezért térjünk át a klasszikus bankjegyre, amely a bankok aranyra váltható, látra szóló fizetési ígérete. Az aranyra való válthatóság a bank arra vállalt kötelezettsége, hogy a váltó bemutatójának a váltón szereplő összegért cserébe aranyat ad. Az, hogy ez a váltó „látra szól” azt jelenti, hogy az átváltást bármikor megteszi (tehát nincs semmilyen időbeli korlát a beváltás tekintetében). A klasszikus bankjegy a bank nevére szóló, hitelviszonyt megtestesítő, banki saját váltó, és funkciója akkor szűnik meg, amikor ez a váltó a bankhoz visszakerül. Amikor valaki egy (magán)váltó birtokába jutott, és pénzhez szeretett volna jutni, többféle lehetőség előtt állt, amelyekről már tettünk említést. Az egyik ilyen alternatíva volt, hogy a bankban törvényes fizetőeszközre cserélte (leszámítoltatta). De megtehette azt is, hogy olyan váltóra cserélte, amelyet könynyen tudott fizetésekre használni. Ekkor fordult az elő, hogy a bank saját váltóját adta a (magán)váltóért „cserébe”. (Természetesen a saját hasznát is figyelembe véve.) A bankok saját váltója, vagyis a klasszikus bankjegy azért előnyös, mert egyrészt mindenki számára ismert a kiállítója, ezért könnyen lehetett továbbforgatni. Másrészt ehhez szorosan kapcsolódva, kényelmesebben lehetett vele fizetni. És harmadrészt, mivel látra szóló fizetési ígéretet testesített meg, ezért bármikor átváltható volt aranyérmére. A klasszikus bankjegyeknek mindig meg volt a fedezete, hiszen vagy (magán)váltóért adták cserébe, vagy aranyérme ellenében.

Hiszen az is előfordulhatott, hogy valaki meglévő aranyérméi helyett – például kényelmi, biztonsági stb. okok miatt – kívánt klasszikus bankjeggyel fizetni.

Egy másik tipikus pénzhelyettesítő az államjegy volt, amely az állam által kibocsátott, az uralkodó jelével ellátott fémpénz volt, és amelynek aranyra történő bármikori átválthatóságát az állam hosszú időn keresztül garantálta. Ennek kibo19

Király Júlia: A bank gazdasági környezete III. A pénz és a bankok (Nemzetközi Bankárképző Központ, 1999., 16. old.)

66.

3. A pénz

csátási jogát az állam meghatározott bankra, kivételes esetekben bankokra ruházta. Ezek lettek a bankjegykibocsátó bankok. E pénzhelyettesítő fedezetéül csak az állam bevételei szolgáltak, vagyis ez teljes mértékben ún. bizalmi pénz volt.

E kétféle pénzhelyettesítő fokozatosan összeolvadt, és az állam megszerezte, vagy megtartotta magának ezek kibocsátási jogát. Nagyon sokáig megmaradt e pénzhelyettesítő mögött az aranyfedezet léte, amelyet szigorú törvények szabályoztak. A klasszikus bankjegyből és az államjegyből kialakultak és az árupénzek szerepét átvették a papírpénzek. A papírpénzek a pénz forgalmi eszköz funkciójából nőttek ki, és belső érték nélküli, tehát önmagában értéktelen jószágok. A pénzt ezzel már nem önmagáért igényelték, hanem azokért a dolgokért, amelyeket vásárolni lehetett rajta. Csak társadalmi közmegegyezésen múlik az elfogadása. A papírpénz általában hiteligényhez kapcsolódott, de ha az állami költségvetés kiadási többlete miatt nyomtatták ki, akkor már nem.

A klasszikus bankjegy és a papírpénz összehasonlítása alapján az alábbi különbségeket állapíthatjuk meg: • az előbbi kibocsátói a bankok, az utóbbié az államkincstár, • az előbbi fizetési ígéretet tartalmaz (banki saját váltó), az utóbbi semmilyen fizetési ígéretről nem szól, • míg az előbbi értéket képvisel (hiszen lejáratkor fizetni fognak), az utóbbi állami kényszerárfolyammal ellátott, önmagában értéktelen pénzjel, • amíg az előbbi mindenkor átváltható aranyra, addig az utóbbinál ez nem áll fenn.

Ma már a bankszámlapénz korában élünk. Ez a pénzhelyettesítő a bankokban elhelyezett betét alapján kiállított csekkel közelíthető meg a legjobban. Tulajdonképpen a bankoknál lévő folyószámla-követelések összességével egyenlő – ezért sokszor használják a folyószámlabetét elnevezést – és megtestesíthet hitelviszonyt is. Kialakulása hosszú időre tekint vissza. A bankok (kezdetben: a pénzváltók, illetve az aranyművesek) letétben való megőrzésre átvették az aranyat, amelynek átvételéről elismervényt adtak. Ez is a bank látra szóló fizetési ígérete, bár nem hitelműveletből származik. Később már nemcsak őrizték a pénzt, hanem megbízás alapján kifizetéseket végeztek, fogadták a befizetéseket, azaz kezelték az ügyfelek pénzét, amelyekről nyilvántartásokat vezettek. Így jöttek létre a folyószámlák. A lebonyolított fizetésekhez nem volt szükséges az arany részvétele, mivel csak jóváírások és terhelések elszámolása történt meg. A bankokba betett összegeket kihelyezték részben pénzérmében, bár alapvetően folyószámlán történő jóváírással. Ezt nevezik folyószámlahitelnek, amellyel bankszámlapénzt teremtenek. A bankszámlapénzzel történő fizetéseknek az sem lehetett akadálya, hogy az üzletfeleknek különböző bankokban voltak a folyószámláik, mert a bankok kölcsönösen vezették egymással szembeni tartozásaikat, követeléseiket, és az év végén az egyenleget aranyban egyenlítették ki.

Ma rendkívül gyors fejlődésen mennek keresztül a rendelkezésre álló pénzfajták.

A plasztik- és hitelkártyák, a csekkek korát éljük. A mai pénz lényegéhez tartozik, hogy – szemben az aranypénzzel – belső értéke nincs, ugyanakkor képvisele-

3. A pénz

67.

ti értékkel − amely az aranypénznél is van – rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy a pénz realizált áruértéket képvisel. Ugyanakkor az infláció következményeként a pénz az idő múlásával rendszeresen kevesebb áruértéket képvisel, mint korábban.

Legfontosabb jellemzője, hogy hitelpénz, vagyis hitelteremtéssel, hitelnyújtással jön létre, és a hitel visszafizetésével szűnik meg. Formailag a bankrendszer tartozása (passzívája) a bankrendszeren kívüli gazdasági szféra felé, amely a bankrendszer hitelnyújtási tevékenységének eredménye. (Pontosításként tegyük hozzá, hogy egyrészt a bankjegy a bankban nem pénz. Másrészt a bankrendszer tagjainak egymás iránti tartozásai (passzívái) nem tekinthetők pénznek. És harmadrészt nem minden bankpasszíva pénz, csak ami a bankrendszeren kívülre szól.) A modern pénz valóságos pénzként funkcionál: forgalomba hozása az állami pénzkibocsátás monopolizmusához kötött; kiáramlását az állam a jegybankon keresztül szabályozza; és a forgalomba kerülő pénzt az állam törvényes forgalmi és fizetési eszközként ismerteti el.

Mindezeken túl ma már vannak ún. mesterséges pénzek is, amelyeket csak országok közötti elszámolásra használnak, csak számlapénz formájában léteznek, kibocsátásukról és forgalmazásukról a kibocsátó országcsoport együttesen dönt.

Ilyen az SDR (Special Drawing Rights = Különleges lehívási jogok), amelyet a Nemzetközi Valutaalap (IMF) teremtett és 1969. júliusában vezetett be. Vagy szintén mesterséges pénz az ECU (European Currency Unit), amelyet az Európai Unió tagállamai hoztak létre és 1979. március 13.-án vezették be. Ezt váltotta fel 1999. január 1-jétől az EURO, amely azonban 2002-től már valóságos pénzként funkcionál mindazon Európai Uniós országban, amelyek csatlakoztak ehhez a rendszerhez.

3.2. Pénz- és bankrendszerek

A pénzrendszerek két típusát kell megkülönböztetnünk: az aranypénzrendszert és a modern pénzrendszert. Aranypénzrendszer esetében a pénzrendszer aranyon alapul, amely azt jelenti, hogy vagy az áruért magát az aranypénzt adják cserébe, vagy a forgalomba pénzhelyettesítők kerülnek, de ezek bármikor átválthatók fix árfolyamon aranyra. A modern pénzrendszert hitelpénzrendszernek is szokták nevezni, hiszen itt a pénzek hitelművelettel jönnek létre, az arany egyáltalán nem játszik szerepet a pénz tekintetében sem átválthatóság, sem fedezet szempontjából.

Természetesen a pénzrendszereket csak önmagukban nem érdemes vizsgálni, mellette meg kell nézni, hogy milyen bankrendszer körülményei között funkcionálnak. Ehhez tisztáznunk kellene a már többször használt, de valójában pontosan meg nem világított bank fogalmát. Tehát a bank olyan üzleti vállalkozás, amely elsősorban betétügylettel, hitelügylettel és pénzforgalmi szolgáltatásokkal foglalkozik. A betéti üzletág azt jelenti, hogy nála letétbe helyezhetők az átmenetileg vagy tartósan feleslegessé vált pénzeszközök. A hitelezés esetében a bank áruvásárlás céljára megelőlegezi a vételár egy részét, zálog vagy adóslevél ellenében. Ez a feladat már valóságos pénzkereskedelmi tevékenység, hiszen a bank ma pénzt „ad” a vállalkozónak, igénylőnek egy később visszafizetett pénz

68.

3. A pénz

ellenében. A pénzforgalmi szolgáltatás a bankszámla (folyószámla) vezetésével kapcsolatos műveleteket foglalja magában. (Ma már természetesen a bankok az itt említett alaptevékenységek mellett számos más szolgáltatást is végeznek, a vagyonkezeléstől kezdve, a befektetetésekkel kapcsolatos tevékenységeken át a biztosításig, és más speciális szolgáltatásokig. Ezekkel majd részletesen a pénzügyi ismeretekkel foglalkozó tárgyakban fogunk megismerkedni.) A bank nyeresége döntően két forrásból származik: egyrészt a kifizetett és felszámított kamatok különbözetéből (a kamatjövedelemből), másrészt a különböző szolgáltatások elvégzéséért beszedett jutalékokból.

A bankok egymáshoz való kapcsolódása, irányításuk megvalósítása, a bankok egymás mellett és felett való elhelyezkedése alapján beszélünk bankrendszerekről, amelyek egy- és kétszintűek, sőt napjainkban már három szintűek is lehetnek.

Egyszintű bankrendszer esetében egymástól független (kereskedelmi, magán) bankok működnek a gazdaságban, és – ha létezik már – a központi bank, akkor az közvetlen kapcsolatban áll a gazdálkodó alanyokkal, lebonyolítja fizetéseiket, vezeti számláikat és hitelt folyósít a számukra. A központi bank ennek a tevékenységének olyan módon is eleget tehet, hogy szakosított bankokat hoz létre. Ilyen szakosodási lehetőség lehet például a finanszírozási forma szerinti megkülönböztetés, amikor külön bank van az üzleti szervezetek forgóeszközökkel20, vagy beruházási eszközökkel kapcsolatos ügyleteire, illetve a lakosság bankügyleteire. De lehet szakosodni ágazati szempontok (így például ipar, mezőgazdaság, stb.) szerint, esetleg ún. társadalmi szektorok (vállalatok, szövetkezetek, lakosság) szerint. Egyszintű bankrendszernél a központi bank alapvető feladatai: • bankjegyek és érmék kibocsátása, • szakosított pénzintézetek részére hitelek nyújtása, • az ország pénze értékállandóságának őrzése, • arany- és külföldi pénzkészletek és tartalékok gyűjtése, ezekkel való gazdálkodás, • külföldi fizetésekkel és nemzetközi pénzügyi kötelezettségekkel kapcsolatos teendők ellátása.

Kétszintű bankrendszernél az alsó szintet képező kereskedelmi bankok állnak kapcsolatban a gazdasági alanyokkal. Ezek fölött, a felső szinten található a jegybank (más néven központi bank, vagy bankok bankja), amelynek kifejezetten üzleti banki funkciói nincsenek és nem profitérdekelt. A jegybank alapvető feladatai közé tartozik (az egyszintűnél már említetteken túl): • a kereskedelmi bankok tevékenységének irányítása, felügyelete, • a pénzforgalom szabályozása, • a bankok bankjaként elvégzi a bankok közötti pénzátutalásokat, hitelez nekik, 20

Forgóeszköz = olyan eszköz, amely egy termelési periódusban teljesen elhasználódik, eredeti alakját elveszti, és értéke teljes egészében átmegy az új termék értékébe (ilyen például az alapanyag).

3. A pénz •

69.

a kormány bankjaként a kormányzat pénzeszközeinek többségét jegybanki folyószámlán tartja, és a kormányzat pénzigényét biztosítja (pl. állami adósságlevelek kibocsátásával).

Ma már – 1999 óta – beszélünk háromszintű bankrendszerről is. A monetáris integráció következtében egyetlen jegybank lesz az Európai Unióban, mivel a közös pénzpiacot csak egyetlen helyről lehet irányítani. Ezáltal létrejött a központi bankok bankja (a bankok bankjának bankja, vagy a jegybankok bankja). Az EU valamennyi tagországának jegybankja tagja a központi bankok európai rendszerének (ECSB). Azonban az 1999. január 1-jétől működő, frankfurti székhelyű Európai Központi Banknak (ECB) közülük csak azok válnak teljes jogú tagjává, amelyek országosan csatlakoznak az EURO-hoz, a közös valutához. Az EURO-s tagországok jegybankjai az ECB regionális „fiókjainak” szerepét fogják betölteni. Az Európai Központi Bank működésének két fő célja van: egyrészt az árstabilitás megőrzése (az infláció ellenőrzés alatt tartása), különösen az euróövezetben, és másrészt a pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzése, annak biztosításával, hogy a pénzügyi piacok és intézmények felügyelete megfelelő legyen.

Az ECB: • kormányzótanácsa: felel a monetáris politika kidolgozásáért, • igazgatósága: felel a monetáris politika végrehajtásáért, • főtanácsa: koordinálja a monetáris unión kívüli és azon belüli tagországok jegybankjainak tevékenységét.

Az Európai Központi Bank feladata többek között: • az euróövezet főbb kamatlábainak rögzítése és a pénzkínálat ellenőrzése; • az euróövezet devizatartalékainak kezelése, az átváltási árfolyamok egyensúlyban tartása érdekében adott esetben devizavétel vagy –eladás; • annak biztosítása, hogy a tagállami hatóságok megfelelően felügyeljék a pénzügyi piacokat és intézményeket, illetve hogy a fizetési rendszerek zökkenőmentesen működjenek; • euróbenkjegyek kibocsátásának engedélyezése az euróövezet országainak központi bankjai számára; • az ártendenciák nyomon követése, és annak értékelése, hogy ezek milyen mértékben jelentenek kockázatot az árstabilitás szempontjából.

Ezek után nézzük meg, hogy eddig adott pénzrendszerek mellett milyen bankrendszerekkel találkozhattunk, és ezekre milyen tényezők voltak a jellemzők!

Kezdetben volt az aranypénzrendszer és egyszintű bankrendszer. A pénzrendszer aranyon alapult, míg a bankrendszer egyszintű volt. Ez azt is jelentette, hogy a pénzhelyettesítőket az egymástól független bankok teremtették hitelműveletekkel, és azok a hitelek visszafizetésével szűntek meg. A forgalomban lévő pénzmennyiség az aranyérmék és a pénzhelyettesítők összességével egyezett meg.

Hitelnyújtás kétféle módon jöhet létre: pénzújraelosztással, vagy pénzteremtéssel. Az előbbi esetben a bankba betett aranypénz helyett más gazdálkodó részére bankjegyet adnak, vagy a folyószámláján írják jóvá az összeget. Ilyen esetekben

70.

3. A pénz

arany helyett pénzhelyettesítő kerül be a gazdaság vérkeringésébe, vagyis a forgalomban lévő pénzmennyiség nem változik. Pénzteremtésnél a bank bankjegyben vagy folyószámlán (jóváírással) nyújt hitelt, amely mögött nem áll „semmi”.

Tehát ilyenkor fedezet nélküli pénzhelyettesítő kerül forgalomba, vagyis a pénzmennyiség megnő. Bármelyik fajta hitelnyújtási típusnak két fontos korlátja van: egyrészt a megfelelő számú és megbízható hiteligénylő jelenléte, másrészt elegendő aranytartalék (likvidítás), vagyis a banknak annyi aranymennyiséget kell tartalékolnia, amely elegendő a bankkal szemben megnyilvánuló követelésekhez.

(Természetesen nem a teljes követelésállománnyal kell ennek megegyeznie, hanem annak egy olyan ésszerűen elvárt szintjével, amely elegendő lehet a betétesek átlagos igényeinek kielégítéséhez.)

Kialakult az aranypénzrendszer és kétszintű bankrendszer. Itt a pénzrendszer továbbra is aranyon alapul, de a bankjegyek – amelyeket csak a jegybank bocsátott ki – törvényesen helyettesítették az aranyat, és a bankjegyek a központi banknál bármikor átválthatók voltak aranyra. A forgalomban lévő pénzmennyiséget a jegybank által kibocsátott bankjegyek és a kereskedelmi bankok folyószámlahiteleinek összessége jelentette. A hitelnyújtás továbbra is pénzújraelosztással és pénzteremtéssel volt lehetséges. A korlátok sem változtak a korábbihoz képest, csak az aranytartalék szerepét a bankjegytartalék vette át. A kereskedelmi bankok bankjegyhez jutásának három módja létezett: a jegybanktól kért hitelekkel, a váltók viszontleszámítoltatásával21, és a jegybanknak eladott értékpapírok, aranyak, külföldi bankjegyek által.

Mivel az 1930-as évek közepétől (az 1929-33-as világgazdasági válság után) a jegybankok a belföldiek részére megszüntették a bankjegyek aranyra való átválthatóságát, így az aranypénzrendszereket felváltotta a modern pénzrendszer és kétszintű bankrendszer. Hitelek részben a pénz újraelosztásával, részben pedig annak teremtésével lehetséges. A pénzteremtésnek két útja kínálkozik. Egyrészt a központi bank által, aki jegybankpénzt22 teremt, amely lehet bankjegy és bankszámlapénz is. Másrészt a kereskedelmi bankok útján, amelyek kereskedelmi bankpénzt teremtenek, ez pedig csak bankszámlapénz lehet. A kereskedelmi bankok pénzkibocsátása a hiteligényektől és saját hitelnyújtó képességük (likvidításuk) mértékétől függ, amit a jegybankpénzben meglévő tartalékaik határoznak meg. A forgalomban lévő (szűk értelemben vett) pénzmennyiséget a jegybank által kibocsátott bankjegyek és a kereskedelmi bankok folyószámlahiteleinek összessége jelenti. (Ennek pontosítására hamarosan visszatérünk!) A kereskedelmi bankok bankjegyhez alapvetően három módon juthatnak: a jegybanktól kért hitelek által, a váltók viszontleszámítoltatásával, valamint a jegybanknak eladott értékpapírok, aranyak, külföldi bankjegyek segítségével.

21

Viszontleszámítolás = amikor a leszámítoltatott váltót a kereskedelmi bank a jegybanknál újraleszámítoltatja, annak érdekében, hogy ezáltal pénzhez juthasson.

22 Jegybankpénz = jegybankra szóló követelés, a kereskedelmi bankoknak a jegybanknál tartott pénze.

3. A pénz

71.

Ma már bizonyos régióban a modern pénzrendszer háromszintű bankrendszer mellett működik. (Lásd az EU esetét, amelyről röviden már szóltunk.)

Magyarországon a II. világháború befejezésétől – még az 1968-as reform (új gazdasági mechanizmus) után is – egészen 1987-ig egyszintű bankrendszer működött, ahol a Magyar Nemzeti Bank látta el a jegybanki és hitelnyújtási funkciókat a devizagazdálkodás monopóliuma mellett, és a hitelnyújtás jövedelmezőségében nem volt érdekeltté téve. 1987. január 1-től vált bankrendszerünk kétszintűvé, amikorra részben a meglévő szakosodott pénzintézetek átalakítása, részben az MNB leányvállalatainak megalakítása, részben kisbankok és külföldi részvétellel működő bankok létesítése által megjelennek a kereskedelmi bankok. Az MNB 1987-től már nem lát el hitelezési feladatokat.

3.3. Pénzmennyiség és kínálatának szabályozása

A pénzmennyiséget tehát a központi bank szabályozza. A fontosabb pénzügyi aggregátumokat M0, M1, M2 … M5 néven illetik, és számítják ki. Az egyes országokban eltérő, és döntően a jegybank álláspontjától függ, hogy mit tekintenek szűkebb vagy tágabb értelemben vett pénzmennyiségnek. Bár nincs teljes egyetértés ezek tartalma mögött, mégis megpróbáljuk lényegüket összefoglalni.

M0 pénzmennyiség alatt az érméket és bankjegyeket értik, amelyek együttesen alkotják a készpénz fogalmát.

MB pénzmennyiség, amit monetáris bázisnak, vagy „nagy erejeű pénznek”, illetve jegybankpénznek neveznek, egyenlő a készpénzzel és a jegybank számlapénzzel.

M1 pénzmennyiség alatt a forgalomban lévő készpénz és a látra szóló folyószámlabetét együttes összegét értik. Ezt a pénzmennyiséget szűken értelmezett vagy tranzakciós pénzmennyiségnek is nevezik, és ez a leglikvidebb, vagyis a leggyorsabban, legegyszerűbben készpénzzé tehető. (A makroökonómiában a pénzkínálat fogalma alatt ezt a pénzmennyiséget értik.)

Az M2 pénzmennyiség nem más, mint az M1 pénzmennyiség és a kvázi (korlátozottan forgalomképes) pénz együttesen. Kvázi pénzek alatt értik a nem látra szóló, azaz határidős pénzre szóló követeléseket, betéteket, így a takarékbetéteket, az értékleveleket, a kincstárjegyeket stb. Ezt mondják tágabb értelemben vett pénzmennyiségnek. Ez kevésbé likvid, mint az M1. És ez igaz az egyre tágabban értelmezett pénzmennyiségekre is, hiszen ahogy bővül a fogalom, úgy kerülnek bele egyre kevésbé likvid pénzeszközök.

M3 pénzmennyiség definíciójában az M2 pénzmennyiségen túl az egyéb hoszszabb lekötésű betétek (így a kötvények, a letéti jegyek) szerepelnek. Ezeket az M2 pénzmennyiséghez hozzáadódó betéteket pénzhez közeli, de a pénztömegbe nem tartozó tételeknek nevezik. Az M3 pénzmennyiség a tág értelemben vett pénzmennyiség.

72.

3. A pénz

Az M4 pénzmennyiséget egyébként a Magyar Nemzeti Bank is számon tartja, de nem foglalkozunk sem ezzel, sem az M5, M6 stb. pénzmennyiség összetevőivel, csak rámutatunk arra, hogy léteznek ilyenek.

20. ábra: Pénzmennyiségek és összetevőik érme bankjegy jegybankM0 számlapénz (készpénz) MB (monetáris bázis) („nagy erejű pénz”)

látra szóló folyószámlapénz

M1 (tranzakciós pénzmennyiség) kvázi pénz (szűken értelmezett pénzmennyiség) egyéb hosszabb M2 (tágabb értelemben vett pénzmennyiség) lekötésű betétek M3 (tág értelemben vett pénzmennyiség) Bármelyik pénzmennyiség definícióját is fogadjuk el, a pénz kínálatát a bankrendszer egésze adja meg. Ennek nagyságát azonban a jegybank szabályozza. Ez a befolyásolás történhet közvetlen (direkt) és közvetett (indirekt) módon. Számos eszköz áll a jegybank rendelkezésére, hogy a pénz mennyiségét hozzáigazítsa a gazdaság igényéhez, illetve a pénzkínálattal a gazdaság működését befolyásolja.

Vegyük sorra ezeket a lehetőségeket!

A pénzkínálat közvetlen jegybanki szabályozásának három fontos eszköze van: a hitelplafonok alkalmazása, a kamatok szabályozása és a refinanszírozási hitel nyújtása.

A hitelplafonok (hitelkontingensek) eszközével való élés azt jelenti, hogy az egyes bankok hitelkihelyezéseire lebontott felső határokat (limiteket) adnak meg.

Ezzel tehát pontosan behatárolható, hogy az egyes pénzintézetek bizonyos területeken mekkora hitelt helyezhetnek ki, és ezáltal befolyásolható, hogy a gazdaságba több vagy kevesebb pénzmennyiség kerüljön. A hitelplafonok emelésével növelhető, míg mérséklésével csökkenthető a forgalomban lévő pénzmennyiség.

A másik eszközt a kamatszabályozás jelenti. Itt például arról lehet szó, hogy a jegybank kamatkorlátokat (kamatplafonokat) állít fel a bankok részére. Ennek függvényében tudnak különböző mennyiségben hiteleket kínálni a pénzintézetek.

Magasabb kamatok működtetésével – mivel nem lesz olyan erős érdekeltség a hitel felvétele – a pénzmennyiség is szűkíthető. Ugyanakkor a kamatok leszállításával ellentétes hatás érhető el.

A refinaszírozási hitel, mint közvetlen eszköz, azt tartalmazza, hogy a bankok az alaptőkéjük arányában kaphatnak hitellehetőségeket. Így a refinanszírozási hitel bővítése által a kihelyezéseket elősegítik, növelve a pénzmennyiséget, míg a hi-

3. A pénz

73.

telkeret szűkítésével gátolják, nehezítik a hitelnyújtásokat, csökkentve ezáltal a pénz mennyiségét.

Természetesen a közvetlen eszközök ugyan pontosabban, jobban mérhetőek és modellezhetőek, de mégis mindig durvább beavatkozást jelentenek, amelyek a bankok önállóságát erőteljesebb mértékben érintik.

Ezért fontosabb a közvetett jegybanki szabályozó eszközök alkalmazása. Itt négy nagyon lényeges eszközről van szó, amelyek működését jól kell érzékelni, megismerni. Ezek: a refinanszírozási kamatláb, a kötelező tartalékráta, az ún. nyílt piaci műveletek és itt kell megemlítenünk az egyéb eszközöket is.

A refinanszírozási kamatláb mértékét a jegybank határozza meg. Ez a kamatláb a kereskedelmi bankok által leszámítolt váltók központi bank felé történő újraleszámítoltatására vonatkozik. Ha mértéke nő, kevésbé éri meg viszontleszámítoltatni a váltót, kevesebb „pénz” kerül a kereskedelmi bankokba, ennek következtében a bankok kevesebb hitelt tudnak nyújtani, csökken a forgalomban lévő pénz mennyisége. Amennyiben mértéke csökken, megéri viszontleszámítoltatni a váltót, azaz több „pénz” kerül a kereskedelmi bankokba, és így a bankok több hitelt tudnak nyújtani, amelynek következménye, hogy nő a forgalomban lévő pénz mennyisége. Tehát a pénzkínálat ellentétes irányban változik a refinanszírozási kamatlábbal. Egyébként ennek az eszköznek az alkalmazása következtében fontos – közvetett – hatás jelentkezik az által, hogy a refinanszírozási kamatláb mértéke befolyásolja a leszámítolási kamatlábakat is.

A kötelező tartalékráta esetében a jegybank határozza meg a tartalékolási arány mértékét, azaz a kereskedelmi bankoknak a velük szembeni folyószámlakövetelések összegének ezen hányadát kötelesek jegybankpénz formájában tartalékolni a központi banknál vezetett számlájukon.

Az egyes kereskedelmi bankoknál ez képletben az alábbi módon jelenik meg: kereskedelmi bank kötelező tartalékának mennyisége Tartalékráta =  kereskedelmi banknál elhelyezett összes betét A kereskedelmi bankban elhelyezett betétből („B”) a bankok a kötelező tartalékrátának („t”) arányában tartalékot („T”) képeznek, míg a fennmaradó részt („1– t”) hitelként kihelyez(het)ik. A következő lépésben a betétként náluk lévő szabad tartalékból („R”) elkülönítik a tartalékolni szándékozott részt, a többit hitelként nyújthatják. És a folyamat így megy tovább! A pénzteremtés tehát egy mértani sorral írható le: 1 + (1 − t ) + (1 − t ) 2 + ... + (1 − t ) n + ... =

1 1 = 1 − (1 − t ) t

Ha a tartalékráta mértéke nő, akkor ceteris paribus csökken a kereskedelmi bankok pénzteremtési lehetősége, vagyis mérséklődik a forgalomban lévő pénz mennyisége. Amennyiben mértéke csökken, akkor ceteris paribus nő a kereskedelmi bankok pénzteremtési lehetősége, és így emelkedik a forgalomban lévő

74.

3. A pénz

pénz mennyisége is. Azaz a pénzkínálat ellentétes irányban változik a kötelező tartalékráta mértékének alakulásával.

A kereskedelmi bankok hiteleiket készpénzben vagy folyószámlán történő jóváírással nyújthatják. Az első esetben a kihelyezhető hitel maximális összege a szabad tartalékának nagyságával egyezik meg. Amennyiben a hitelt a kereskedelmi bank folyószámla-jóváírással „adja”, akkor a maximális hitel a szabad tartalék mennyiségének és a kötelező tartalékrátának hányadosával állapítható meg.

Azaz a maximálisan kihelyezhető összege egyenlő: • R-rel (a szabad tartalékkal), ha azt teljes mértékben készpénzben nyújtják, • R/t-vel, ha azt csak folyószámlán történő jóváírással „adják”.

A kötelező tartalékráta („t”) reciproka a pénzkínálat-multiplikátor („1/t”), amely kifejezi, hogy egységnyi jegybanki pénz hányszorosának megfelelő kereskedelmi banki pénz kerülhet forgalomba.

A multiplikátor a modern makroökonómia egyik nagyon fontos fogalma, amely alatt egy adott tényezőnek egy másik tényezőre gyakorolt „megnagyobbító”, sokszorosító hatását értjük. A multiplikátor tehát egy olyan együttható, amely megmutatja, hogy egy tényező egységnyi kezdeti változásából mekkora módosulás (megsokszorozó végeredmény) következik be az okozati elemnél. Általános formulában a pénzkínálati multiplikátor az alábbiak szerint fejezhető ki: M = (1 + r + r2 + r3 + … + rn + …) * MB ahol: M = forgalomba kerülő pénzmennyiség MB = rendelkezésre álló jegybankpénz mennyisége r = szabad tartalékráta = kihelyezhető hitel aránya = 1 – t t = kötelező tartalékráta n = „események” száma A végtelen mértani sor összegző képlete alapján: 1 1 M =  * MB =  * MB 1–r t A forgalomban lévő jegybankpénz mennyisége a kereskedelmi bankok pénzteremtő hitelei révén multiplikálódnak (megsokszorozódnak), és a maximálisan kibocsátható pénzmennyiséget a kötelező tartalékráta reciproka határozza meg.

Nézzük meg egy példán keresztül a folyamat érvényesülését! Tegyük fel, hogy a kötelező tartalékráta („t”) 20 %, és valaki – számunkra most érdektelen (de nem törvénytelen!) módon 2000 egységnyi készpénzhez jutott. Ez az „A” vállalkozó az összeget elhelyezi az I. számú bankban. A bank ennek 20 %-át tartalékolja, a többit kihelyezi: hitelt nyújt „B” részére 1600 egységben. „B” személy ezt az összeget – például anyagvásárlás miatt – kifizeti „C”-nek, aki a pénzt a II. bankba utalja át. Ez a bank is 20 %-ot (azaz 320 egységet) tartalé-

3. A pénz

75.

kol, a többit hitelként kiadja „D” vállalkozónak. … És így folytatódik tovább a folyamat! Foglaljuk össze az eredményeket!

Teljes összeg 2.000 1.600 1.280 1.024 ……

10.000

Tartalékba helyezett összeg 400 320 256 205 ……

2.000

Hitelezett összeg 1.600 1.280 1.024 819 ……

8.000

Tehát a 2000 egységnyi pénz forgalomba kerülése következtében összesen ugyanekkora összeg került tartalékba, és 8000 egységet hiteleztek ki, vagyis 10000 egységnyi lett a teljes pénzmennyiség változása. Azaz a kiinduló pénz 5szöröse lett a tényleges pénzváltozás.

A képletbe helyettesítve: M = (1/0,2) * 2.000 = 10.000 Pénzkínálat-multiplikátor:

1/t = 1/0,2 = 5

A nyílt piaci műveletek fogalma a különböző értékpapírok, az arany vagy a deviza23 adásvételét jelenti a jegybank és a kereskedelmi bankok között. Amikor a jegybank ezeket eladja, annak következtében, hogy a kereskedelmi bankok megveszik ezeket, csökken a pénzteremtési lehetőségük, hiszen a központi bank mintegy pénzt von el tőlük. Így csökken a forgalomban lévő pénz mennyisége.

Ha a jegybank visszavásárolja tőlük az értékpapírokat, aranyat vagy a devizát, akkor a kereskedelmi bankok pénzhez jutnak, így megnő a pénzteremtési lehetőségük és így nő a forgalomban lévő pénz mennyisége is. Az állampapírok adásvétele közvetetten befolyásolja a kamatlábat is. Amennyiben az állam értékpapírokat vásárol fel, akkor ez a pénzpiaci kamatláb csökkenésének irányába hat. Ha értékpapírokat ad el, akkor ezáltal a kamatláb növelését is előidézi, mivel az eladással a kereskedelmi bankok pénzkihelyezési lehetőségét szűkíti, miközben a hitelek iránti igények nem változnak. Tehát a hitelek „ára” (kínálatuk csökkenése által) megnő.

Az egyéb közvetett jegybanki eszközök igen sokfélék lehetnek. Ide tartozik például a devizagazdálkodási szabályok alkalmazása, vagy a tőke- és folyó devizaműveletek szabályozása, sőt az „erkölcsi ráhatások” bevetése is. Utóbbi esetben a jegybank informális utakon próbálja a kereskedelmi bankok tevékenységét, és ezáltal a forgalomban lévő pénz mennyiségét befolyásolni.

Eddig pénzkínálatról beszéltünk, de természetesen létezik pénzkereslet is. A pénzkereslet a gazdaság szereplőinek a pénztartásra vonatkozó törekvése. A gazdasági szereplők több szempont miatt keresik a pénzt: részben mert érte a szükségleteik kielégítése érdekében javakat és szolgáltatásokat kívánnak vásárolni, részben pedig mert megtakarításaik, vagyonuk egy hányadát is ebben a for23

Deviza = egy külföldi fizetőeszközre szóló követelés.

76.

3. A pénz

mában kívánják tartani. Nem beszélve arról, hogy ezeket a megtakarításokat, illetve ezt a vagyont is a legjobban jövedelmező formában szeretnék kezelni, tehát időnként – spekulációs céllal – változtatnak ezek tartási „formáján” (azaz másba fektetik). Hozzá tehetjük, hogy a pénzkeresletet – leegyszerűsítve – alapvetően két tényező befolyásolja: a jövedelem és az elérhető kamatláb nagysága. Az előbbi egyenes, az utóbbi fordított arányban. Ugyanis, ha nő a gazdasági szereplők (itt: a lakosság) jövedelme, akkor emelkedik az a pénzmennyiség, amelyet ilyen formában adás-vételi célokra tartani szándékoznak. A kamatláb hatása ellentétes, hiszen a magas (vagy növekvő) kamatláb arra ösztönzi a szereplőket, hogy pénztartásaikat csökkentsék annak érdekében, hogy kamatjövedelemhez jussanak. Amennyiben alacsonyak (illetve csökkennek) a kamatlábak, akkor a vagyontartás nem pénzbeli formája (például értékpapírok, ékszerek, ingatlanok, művészeti alkotások stb.) felé fog eltolódni a vagyontartók érdeklődése.

A pénzkereslet alakulását a pénzkeresleti görbe (MD) fejezi ki, amelyet a kamatláb függvényében ábrázolva azt tapasztaljuk, hogy az „normálisan” viselkedő – rugalmas – keresleti görbeként írható le. A pénzkínálatot bemutató pénzkínálati görbe (MS) viszont teljesen rugalmatlan (azaz függőleges egyenes), hiszen a pénzkínálatot a jegybank befolyásolja, és alakulása nem függ a kamatlábtól. A pénzkereslet és a pénzkínálat változásainak hatásait az alábbi ábrák szemléltetik!

21. ábra: Pénzpiaci görbék eltolódásának hatásai kamatláb

kamatláb

MS

MS’ MS

MD’ M

D

pénzmennyiség

MD

pénzmennyiség

A pénzpiaci Marshall-kereszt felhasználásával az ábrákból levonhatjuk az alábbi következtetéseket: 1. A pénzkereslet változásával ceteris paribus a kamatláb is azonos irányban módosul, azaz ha nő a pénzkereslet (mert a gazdaság teljesítménye is emelkedett), akkor a görbe jobbra felfelé történő eltolódásával a kamatláb is növekedni fog. Ellentétes mozgásnál pedig az új egyensúlyi pontban kisebb lesz a kamatláb.

2. A pénzkínálat módosításával ceteris paribus a kamatláb fordított irányban fog változni, azaz ha csökken a pénzkínálat (mert a jegybank ilyen irányú monetáris politikát kíván folytatni), akkor a függőleges egyenes balra történő eltolódásával a kamatláb növekedni fog. Ellentétes változásnál az új egyensúlyi pontnál a korábbihoz képest alacsonyabb lesz a kamatláb.

3. A pénz

77.

3.4. Monetáris politika

A monetáris (pénzügyi) politika a pénz mennyiségének, valamint a pénz belső és külső árának szabályozását jelenti. A pénz belső árát a kamatláb, a külső árát az árfolyam24 segítségével módosítják. E politika „végső célja az árszínvonal stabilitásának megőrzése, s ennek érdekében törekszik a fizetési mérleg25 zavarainak kiküszöbölésére és a gazdaság ciklikus ingadozásainak mérséklésére. Részlegesen önálló ágai a kamatpolitika és az árfolyampolitika”. A monetáris politikának két alaptípusa van: a korlátozó és az ösztönző jellegű. A korlátozó, vagy restrikciós szabályozás célja a pénz mennyiségének visszafogása, csökkentése, vagy a pénzpiaci kamatláb növelése. Ide tartozik az árfolyampolitikából – a hatásmechanizmusát később tisztázandó – valutafelértékelés is. Ezen eszközökhöz akkor nyúl a jegybank, ha az infláció mértékét szeretné csökkenteni, illetve a „túlfűtött” összkeresletet kívánja mérsékelni. Az ösztönző, vagy expanziós szabályozás a pénz mennyiségének növelését, vagy a pénzpiacon meglévő kamatláb csökkentését tűzi ki céljául. Az árfolyampolitika eszköztárából itt a valutaleértékelés kerül előtérbe. Ezeket az eszközöket akkor alkalmazza a jegybank, ha a gazdaság szempontjából az összkeresletet elégtelennek ítéli meg és növelni kívánja azt.

A monetáris politika lényeges hatást gyakorol mind a tényleges, mind a potenciális (lehetséges, elérhető) gazdasági teljesítményre. E politika főbb közvetlen és közvetett eszközeiről részletesebben szóltunk már.

Mind az angol-, mind az amerikai kormányzat az 1979-82-es időszakban is a monetáris politika erőteljes alkalmazása mellett döntött – alapvetően a pénzkínálat szabályozásán keresztül –, amelynek hatására a kamatlábak és a munkanélküliség emelkedése mellett jelentősen csökkent az infláció.

24

Árfolyam = a külföldi fizetőeszközök (valuta, deviza) és az értékpapírok ára.

Fizetési mérleg = adott ország meghatározott időszakára vonatkozóan egybeveti a külföldre teljesített és az onnan kapott tényleges deviza- és valuta-, valamint az aranyfizetéseket.

25

78.

3. A pĂŠnz

4. Gazdasági szereplők

79.

4. Gazdasági szereplők Korábban már említettük, hogy a gazdaságnak négy alapszereplője van. Ezek: a háztartások, a vállalatok (pontosabban az üzleti szervezetek), az állam és a külföld. Zárt gazdaságot feltételezve csak az első három szereplőt kell figyelembe venni, hiszen ebben az esetben a nemzetgazdaságnak nincs kapcsolata a külfölddel. Nyitott gazdaság esetében a nemzetközi környezettől már nem tekintünk el, ezért a külföld új, önálló szereplővé válik. Vegyük sorra a gazdaság szereplőit!

4.1. Háztartások

4.1.1. Háztartások fogalma és „gazdálkodásuk” Első kérdésként felmerülhet, miért nem családokról beszélünk. Úgy tűnik, a család fogalma jogilag megfelelőképpen körülhatárolható. Azonban közgazdaságilag a helyzet nem ez. Nagyon nehéz közgazdasági értelemben pontosan behatárolni a család kategóriáját. Vajon családról beszélhetünk-e, ha a szülők nem váltak el, de külön élnek? A család fogalmát behatárolja-e, ha a szülők nem kötöttek házasságot, de együtt élnek, sőt közös gyermekeik is vannak? Kinek a családjába tartozik az a gyermek, aki az új házasságban élő anyával él együtt, de az előző házasságbeli és vér szerinti apa nevét viseli? Ha a család fogalma alatt a szülőket és gyermekeiket értjük, akkor hogyan húzzuk meg a kategória határát, ha a nagyszülőket is figyelembe vesszük, hiszen az ő gyermekeik a szülők? És a kérdéseket még biztosan tudnánk folytatni. Ezért (is) helyesebb, ha a család fogalma helyett a háztartás kategóriájával dolgozunk. (Megjegyezzük, hogy a statisztikai megfigyelések is alapvetően a háztartásokra, és nem a családra vonatkoznak.

Természetesen vannak olyan kérdéskörök, amelyek a közgazdaságtanban is inkább a család, és nem a háztartás oldaláról közelíthetők meg. Ilyen például a jövedelem-adózás.) De akkor mit kell értenünk a háztartás fogalma alatt? A háztartás a közgazdaságtanban a legkisebb jövedelmi és fogyasztási egység. Elfogadva a nemzetközi ajánlásokat, „a háztartás természetes személyek kis csoportja, akik közös fedél alatt élnek, és akik jövedelmüket, vagyonukat részben vagy egészben közösen kezelik, továbbá bizonyos javakat és szolgáltatásokat – főleg élelmiszert és lakást – együtt fogyasztanak, illetve vesznek igénybe”.26 Ez a definíció alkalmasabb számunkra, hiszen megoldja illetve kezelhetőbbé teszi a felvetett problémáink jó részét.

Tehát a háztartás tagjai jövedelemmel rendelkeznek. Ezek a jövedelmek többfélék lehetnek. (Minden jövedelem kategória flow típusú változó, hiszen egy adott időszak folyamán megszerzett pénzösszegről van szó!)

Az egyik az ún. munkajövedelem, amely alatt minden olyan jövedelmet értünk, amire valaki mint munkavállaló tesz szert. Ennek is többféle formája lehet: alapbér (ez lehet időbér és teljesítménybér), jutalom, prémium, bérpótlékok stb. Mindezek pénzbeliek illetve természetbeniek lehetnek. (Az utóbbi leginkább 26

Simanovszky Zoltán – Czagány László: Bevezetés a közgazdaságtanba (Tri-Mester, Tatabánya, 1999., 72. old.)

80.

4. Gazdasági szereplők

az adott vállalatnál termelt termékekből való részesedést jelenti, és főleg az agrárágazatnál jellemző.) A munkajövedelmet az erőkifejtés, illetve a szabadidőről való lemondás jutalmának is szokták tekinteni. A mikroökonómiában elfogadott az a meghatározás, hogy a munkabér a munkát kínáló szemszögéből nem más, mint a szabadidő alternatív költsége. A munkajövedelmek adják a háztartások jövedelmének legnagyobb hányadát (átlagosan háromnegyedét). Egyes országokban rögzítik a bérek egy elvárható legalsó szintjét, és a munkáltatóknak kötelezővé teszik, hogy ennél alacsonyabb bruttó bérért nem foglalkoztathatnak munkavállalót. Ezt fejezi ki az ún. minimálbér. (Magyarországon 1988. január 1-től bevezetett minimálbér mértéke bruttó 3.000 Ft, amely fokozatos korrekciók után 2000. január 1-től 25.500 Ft-ra emelkedett. A kormány javaslata szerint ezt 2001. január 1-től 40.000 Ft-ra kellene módosítani!)

Egy másik fontos jövedelemtípus az ún. tőkejövedelem, amely a korábbi megtakarításokból, vagyonból származó jövedelmet jelenti. Jellemző formái: kamat, vállalkozói nyereség, osztalék és járadék. E formákból egyedül a járadék fogalma igényel magyarázatot. Tipikus esetéről, a földjáradékról beszélünk akkor, amikor a föld tulajdonosa a bérbe adott terület után jövedelmet kap. (Visszaemlékezve a közgazdaságtan történetében szereplő kérdésekre, láttuk, hogy ez a jövedelemtípus igen fontos szerepet játszott mindig. Sajnos egy ilyen bevezető könyvben nincs arra lehetőség, hogy részletesebb vizsgálat tárgyává tegyük ezt a nagyon érdekes és fontos témát.) Ez a jövedelem gyakorlatilag egy korábbi időpontban meglévő jövedelem halasztott formájának tekinthető.

(Vannak olyan esetek, amikor a munka- és tőkejövedelmek nem választhatók ilyen egyértelműen szét. Ez fordul elő például egyéni vállalkozó esetében is, aki egyszerre tulajdonos és munkavállaló is. Ilyen esetekben a tőke- és munkajövedelmeket együttesen vegyes jövedelmeknek nevezzük.)

A jövedelmek harmadik nagy csoportját a társadalmi juttatások, társadalmi transzferek jelentik, amelyek a társadalombiztosításból származó jövedelemként jelennek meg. Tipikus formái: táppénz, nyugdíj, családi pótlék, munkanélküli járadék, ösztöndíj stb. E jövedelmek forrását a munkavállalók és munkaadók társadalmi megtakarításai adják. Ezen jövedelmek célja az ideiglenesen vagy véglegesen, különböző okokból kiesett jövedelmek teljes, vagy részleges pótlása. Nagyon fontos tisztázni, hogy ezek a juttatások, transzferek is lehetnek pénzbeniek illetve természetbeniek. E két forma eltérő módon fejti ki hatását, illetve egészen másként és másokhoz jut(hat) el. Nézzünk néhány egyszerű példát! Amennyiben a társadalom pénzben kívánja támogatni bizonyos célok elérését – például azt szeretné, hogy a kisgyermekek több tejet igyanak, ezért havonta a gyermekes családoknak valamekkora összeget átutal – akkor nem lehet biztos abban, hogy valóban a kívánt célra fordítják az összeget, és/vagy ha arra is fordítják, valóban az fogyasztja el, akinek szánták. Amennyiben például ugyanezt a célt úgy kívánja elérni, hogy ingyenes „tejjegyet” ad a kisgyermekes családoknak, akik csak tejre fordíthatják azt, akkor is hasonló problémák merülhetnek fel.

Mert lehet, hogy a kiváltott tejet nem az fogyasztja el, akinek kellene, vagy az is lehet, hogy a tejet másnak eladva a pénzen egészen mást vásárolnak. Említhet-

4. Gazdasági szereplők

81.

nénk példaként a kedvezményes vagy ingyenes színház- illetve múzeumi belépőjegyet. Ezeket csak azok vennék igénybe, akik egyébként is eljárnak ilyen helyekre, tehát nem jutna el a társadalom többségéhez. Vagy érdekes és ma már klasszikusnak számító példaként idézhetnénk az 1960-as évekből azt, amikor a kormány a gyermekbútorokat alacsony áron kínálta. Ám kiderült, hogy a vásárlók nagyobb része ezekkel a bútorokkal a balatoni „nyaralóját” rendezte be a család és vendégeik számára.

Természetesen vannak a háztartásoknak olyan jövedelmei is, amelyek egyik fenti kategóriába sem sorolhatók be, ezek az ún. egyéb jövedelmek. Ide tartoznak például a különböző szerencsejátékok, vetélkedők nyereményéből származó öszszegek.

Természetesen joggal merülhet fel olyan kérdés, vajon hova kell sorolni az örökségeket, az ajándékba kapott összegeket, ingatlanokat és ingóságokat, a felvett hiteleket. Valójában ezek a háztartásoknak nem jövedelmei, viszont bevételei.

Próbáljuk egy kicsit megvilágítani ezt a problémát! A háztartásoknál nem minden bevétel számít jövedelemnek. Persze a köznapi értelemben nem látunk a két fogalom között különbséget, a közgazdaságtanban azonban nem ugyanazt jelentik. Amikor örökölünk, akkor másnak a megtakarítását kapjuk meg, tehát másnak a jövedelméhez jutunk. Ugyanez a helyzet ajándékozás, illetve hitel esetében is. És hasonló megállapítást kell tennünk akkor is, amikor az adott háztartás a meglévő vagyontárgyainak eladásából, azaz megtakarításának feléléséből jut bevételhez, mert ekkor sem beszélhetünk jövedelemről. Ebben az esetben a vagyonának összetétele változik csak meg.

A fent megismert jövedelemkategóriák összevonásával újabb jövedelemfogalmakhoz juthatunk el, amelynek elsősorban a gazdasági teljesítmények mérésénél lesz fontos szerepe. A termelésből való részesedésként kapott jövedelmeket – tehát a munka- és a tőkejövedelmeket – elsődleges jövedelmeknek nevezik. Míg a társadalmi transzfereket és az egyéb jövedelmeket a másodlagos jövedelmek közé sorolják. Az elsődleges és a másodlagos jövedelemelosztás után, figyelembe véve a háztartások által fizetett személyi jövedelemadót, a munkavállalók és a munkáltatók által befizetett társadalombiztosítási járulékot, kapjuk meg a háztartások rendelkezésre álló jövedelmét, amelyet a háztartások elkölthetnek különböző célokra.

Már a gazdaság fogalmánál említettük, hogy létezik az ún. fekete vagy láthatatlan gazdaság is. Az itt szerzett jövedelmeket láthatatlan jövedelmeknek nevezzük, ide tartoznak mindazok az egyébként adóköteles jövedelmek, amelyeket az adózás alól törvényellenesen kivonnak. Ilyen például a borravaló, a csúszópénz, a hálapénz, a számla- (nyugta-) adása nélkül kapott összegek, a kontár (fusi) tevékenység bevétele, a fekete munkavállalással szerzett jövedelem.

Bármely jövedelem-típus tekintetében megkülönböztethetünk bruttó és nettó jövedelmeket, amelyek alatt az adókat és járulékokat tartalmazó, illetve az azok nélküli összegeket értjük. Ugyanakkor minden jövedelemtípusnál beszélhetünk annak nominál- és reálértékéről. Nominál jövedelem, más szóval pénz-

82.

4. Gazdasági szereplők

beli jövedelem az az összeg, amelyet a gazdasági szereplő (háztartás vagy annak egy tagja) kézhez kap. A reáljövedelem azzal az áru- és szolgáltatásmennyiséggel egyenlő, amelyet adott árszínvonal mellett a pénzbeli jövedelemért megvásárolni lehet. Vagyis a nominál jövedelemből a reáljövedelemhez a fogyasztói árindex segítségével juthatunk el az alábbi módon: nominál jövedelem indexe reáljövedelem indexe =  x 100 fogyasztói árindex A fenti képletből két dolog magyarázatra szorul! Az egyik maga az index szó. Az index nem más, mint viszonyszám, két vagy több mennyiség, jelenség egymáshoz viszonyított mutatója. A másik a fogyasztói árindex fogalma. A fogyasztói árindex (CPI = Consumer Price Index) a megélhetési költségeknél alkalmazott index, amely azoknak az áruknak és szolgáltatásoknak az átlagos árváltozását méri, amelyet a lakosság (háztartások) saját felhasználási célból megvásárolnak. Ezt az átlagos árváltozást az ún. fogyasztói kosár segítségével mérik. E „kosárba” a háztartások által vásárolt legfontosabb termékek és szolgáltatások kerülnek be. Ezek száma a magyar statisztikában 1800 körül van, amely 160 nagyobb árucsoportot ölel át. A súlyozott számtani átlag számításánál a „súlyokat” a közel 10.000 magyar háztartás tényleges kiadásai alapján mérik. A fogyasztói árindex nem más, mint a fogyasztói kosárra fordított költségek két időszakban mért aránya: folyó évi fogyasztói kosár értéke CPI =  * 100 bázis évi fogyasztói kosár értéke A mutatónál a folyó év a vizsgálat évét, míg a bázis év bármely megelőző évet jelent!

(Megjegyezzük – és erre később még visszatérünk –, hogy a CPI adatait használják fel az inflációs ráta kiszámításánál is.)

A háztartások a rendelkezésükre álló (elkölthető) jövedelmüket különböző célokra – szükségleteik kielégítése érdekében – használják fel. Vásárolnak élelmiszereket, ruházati termékeket, közlekednek a városban, elmennek szórakozni, kifizetik a lakás fenntartásával kapcsolatos számlákat, elmennek nyaralni stb. Az itt megemlítettek a napi (folyó) szükségletek kielégítését szolgálják, amelyet fogyasztásnak nevezünk. (A fogyasztás is flow típusú változó, hiszen egy adott időszak alatt a szükségletek kielégítésére felhasznált összegről van szó!)

Léteznek olyan javak, amelyeknél nehéznek tűnik eldönteni azt, hogy vajon a vásárlását, vagy az általuk nyújtott szolgáltatás igénybevételét kell-e fogyasztásnak tekintenünk. A kérdést úgy is megfogalmazhatjuk, hogy ezen javak vásárlása csak fogyasztás-e, vagy megtakarításnak is tekinthető-e, mivel nem egy időszak alatt „fogyasztjuk el” ezeket? Ilyen például a számítógép, vagy a hi-fi berendezés. A kérdésre a választ az adja meg, hogy nem mérhető e javak folyó fogyasz-

4. Gazdasági szereplők

83.

tása, ezért magát a vásárlást tekintjük fogyasztásnak. Kicsit erőltetett a háztartások esetében azt mondani, hogy ezeknek csak az a része a fogyasztás, amely adott időszak alatt ténylegesen megtörténik, a többi pedig megtakarításnak tekinthető. Nincs ezekre igazi adat, és csak elméletileg lenne elfogadható, a gyakorlatban nem tudunk ezzel mit kezdeni. (Majd látni fogjuk, az üzleti szervezetek esetében ez alkalmazható lesz, mert ott egyértelműek az erre vonatkozó adatok, számítások!) Ezeket a javakat egyébként tartós fogyasztási cikkeknek nevezzük. Tehát azokat, amelyek viszonylag nagy értéket képviselnek, és amelyeket nem fizikailag, hanem az általuk nyújtott szolgáltatások igénybevételén keresztül fogyasztanak el. (Jegyezzük meg a lakás vásárlása nem tartozik ebbe a csoportba!)

A fogyasztás nem azonos a kiadással. Lehet, hogy valamit most megveszünk (kiadjuk rá a pénzt), de nem fogyasztjuk azonnal el. (Például ilyenek a „nagy bevásárlás” alkalmával megvett élelmiszerek.) Ugyanakkor vannak olyan dolgok, amelyeket most elfogyasztunk, de az ellenértékét csak később egyenlítjük ki.

(Ilyenek általában a lakásfenntartási – közüzemi – díjak.)

Mindazt, amit a rendelkezésre álló jövedelemből a háztartás nem fogyaszt el, megtakarít. (A definícióból következik, hogy a megtakarítás is flow típusú változó, hiszen egy adott időszakot vizsgálunk, illetve két flow jellegű változó különbségét tekintjük!) Tehát úgy is mondhatjuk, a megtakarítás az el nem fogyasztott jövedelem. Vagyis egy adott időszak tekintetében igaz a következő: Rendelkezésre álló jövedelem = fogyasztás + megtakarítás A megtakarítás segítségével tudjuk meghatározni, hogy mennyit fogyasztunk el a jövedelem megszerzésének időszakában, és mennyit halasztunk az azt követő időszakra. Így a megtakarításról azt is mondhatjuk, hogy az a fogyasztás időbeli elosztásának, allokálásának eszköze. A megtakarításra adott meghatározás, illetve a fenti képlet azt sugallhatja, hogy mindig van megtakarítás, illetve a megtakarítás csak pozitív nagyságú lehet. Egyik sem igaz. Ugyanis nincs feltétlenül minden jövedelemszintnél megtakarítás, lehet, hogy az adott háztartás minden jövedelmét elfogyasztja. Más oldalról az is elképzelhető, hogy a háztartás többet fogyaszt el, mint az adott időszakban szerzett és elkölthető jövedelme. Gondoljunk például csak arra a manapság nem ritka esetre, amikor valaki bármilyen okból elveszti munkahelyét, és ezáltal nem jut jövedelemhez. (Most tekintsünk el a munkanélkülieknek járó támogatásoktól, hiszen azok egyébként is átmenetiek!)

Ebben az esetben is léteznie kell a háztartásnak, egy adott – minimális – fogyasztási szintet fenn kell tartania. Ilyenkor a megtakarítása negatív lesz. (Hiszen a fogyasztás > jövedelem.) Ezt a paradoxonnak tűnő helyzetet úgy magyarázhatjuk meg, hogy ilyenkor a háztartás vagy a korábbi megtakarításait éli fel, vagy pedig hitel segítségével tud a dolgon úrrá lenni. A hitel ilyen értelemben tehát a fogyasztás előbbre hozásának eszköze, egy negatív pénzügyi megtakarítás. Az adósság valójában felhalmozott hitel, míg a hitel az adósság növekményével egyenlő. (Fentiekből egyértelműen következik, hogy amíg a hitel flow változó, addig az adósság stock változó!)

84.

4. Gazdasági szereplők

Megtakarításunkat pénzügyi eszközökben (banki betétben, értékpapírokban), illetve fizikai vagyontárgyakban, reál eszközökben (lakás, régiségek, festmények) tarthatjuk. Mindkét típus esetében „hosszabb távú” szükségletkielégítésről van szó. Ezek vásárlását felhalmozásnak nevezzük.

A megtakarítás ismeretében könnyen meghatározhatjuk a vagyon fogalmát.

Amíg a megtakarítás egy adott időszak jövedelméből az el nem fogyasztott részt jelenti (és emiatt flow típusú), addig a vagyon a felhalmozott megtakarítás és a felhalmozott hitel különbözetével egyenlő (tehát stock típusú mutató). Azt is mondhatjuk: a vagyon a felhalmozott megtakarítással egyenlő, illetve a megtakarítás a vagyon növekményét jelenti.

(A magyar háztartások a megszerzett jövedelmük kb. 85-90 %-át fogyasztják el, és kb. 10-15 %-át takarítják meg.)

4.1.2. Jövedelem- és vagyonegyenlőtlenségek, létminimum Vajon hogyan alakul a különböző jövedelmi kategóriájú családoknál a fogyasztás és a megtakarítás? Természetesnek tűnik, hogy a magasabb jövedelmi kategóriába tartozó háztartások többet takarítanak meg, mint az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők. Ez a megtakarítás abszolút nagyságára, illetve a jövedelemhez viszonyított arányára is igaz. Nézzük meg ennek alakulását egy ábra segítségével! A két tengelyen a jövedelemszinteket illetve az összes elköltött jövedelmet, illetve annak szerkezetét ábrázoljuk. Egy, az origóból kiinduló 45°-os egyenes mutatja azt, hogy a megszerzett és az elköltött jövedelem nagysága azonos.

22. ábra: Fogyasztási kiadások különböző jövedelemszinteken Kiadások

Megtakarítás

Egyéb kiadások Lakással kapcs. kiadások Ruházati kiadások Élelmiszerre költött rész

Jövedelem

Látható, hogy a fogyasztáson belül a legnagyobb arányt az élelmiszerek jelentik27, és csak egy jelentős jövedelemszint felett haladja meg ennek nagyságát a megtakarítás. A jövedelem emelkedésével az alapvető javakra fordított összeg lassabban nő, így aránya fokozatosan csökken. Az is kiderül, hogy csak egy bi-

27

Ernst Engel, XIX. század közepén élt porosz statisztikus úgy vélte, minél alacsonyabb egy család jövedelme, annál nagyobb az élelmiszerekre fordított kiadások hányada. Ezt a megállapítást Engel-törvényként is szokták említeni.

4. Gazdasági szereplők

85.

zonyos jövedelemszint felett takaríthatnak meg a háztartások, addig az elköltött jövedelem meghaladja a megszerzettet.

A háztartások gazdasági helyzetét nagyon jól jellemzi a jövedelem és a vagyon.

Az is nagyon érdekes képet mutat, ha megnézzük ezek szóródását, illetve a mutatkozó egyenlőtlenségek fokát. Ennek kimutatására általában a háztartásokat a jövedelem vagy a vagyon nagysága arányában csoportokba sorolják, és részben megnézik az egyes csoportokba kerültek arányát az összeshez viszonyítva, részben azt vizsgálják, hogyan viszonyul egymáshoz a legfelső illetve a legalsó csoport. De gyakran alkalmazzák az ún. Lorenz-görbe segítségével történő ábrázolást, amely igen plasztikus képet mutat. Itt a két tengelyt a jövedelem (vagyon), illetve a népesség százalékos megoszlása jelenti. A 45°-os (vastagon jelölt) egyenes azt a helyzetet ábrázolja, amikor abszolút egyenlőség lenne, vagyis amikor a népesség bármilyen %-ához azzal arányos (ugyanolyan mértékű) jövedelem (vagyon) tartozna. E helyzet ellentéte az abszolút egyenlőtlenséget kifejező derékszögű (az ábrán szaggatottan jelzett) görbe, amely azt mutatná, hogy a népesség 99,99 %-a nem rendelkezik semmilyen jövedelemmel, de a fennmaradt 0,01 % kezében van az összes jövedelem. (Természetesen ezek az „abszolút” esetek csak elméleti lehetőségek!) A tényleges helyzetet a folyamatos vonal adja. Minél közelebb van ez a 45°-os egyeneshez, annál egyenlőbb az adott társadalomban a jövedelem vagy vagyon megoszlása, és minél távolabb van, annál nagyobbak a különbségek.

23. ábra: Jövedelemelosztási Lorenz-görbe 100 75

Jövedelem %-a

Eltérés az abszolút egyenlőségtől

Abszolút egyenlőség görbéje

Tényleges megoszlás

50

Abszolút egyenlőtlenség görbéje

25

25

50

75

100

Népesség %-a

Amennyiben tényleges adatokkal dolgozunk, azt tapasztalhatjuk, hogy: • Az ún. fejlett, magas egy főre jutó kibocsátással rendelkező országok jövedelmi görbéi inkább a 45°-os egyeneshez közelebb helyezkednek el, míg a kevésbé fejlett országokra a nagyobb egyenlőtlenség a jellemző.

• A jövedelmi görbékhez képest a vagyoni görbék sokkal nagyobb aránytalanságokat mutatnak.

86.

4. Gazdasági szereplők

• A rendszerváltás előtt a szocialista országokban a egyenlőséghez viszonylag közel helyezkedtek el a görbék, a piacgazdaságra való áttérés folyamatában viszont egy jelentős távolodás (az egyenlőtlenség irányába) figyelhető meg.

Természetesen ilyen Lorenz-görbéket nemcsak országokra, hanem különböző foglalkozási ágakra, iskolai végzettség szerinti megoszlásra is lehet szerkeszteni. Általában arra a következtetésre juthatnánk, hogy a képzettségi szint növelésével az egyenlőtlenségi helyzettől távolodnának ezek a görbék, hiszen magasabb képzettség esetén nagyobb jövedelem és ezáltal nagyobb vagyon megszerzésére van lehetőség. (Tehát ezért is megéri felsőoktatási intézményben tanulni!)

Nagyon fontos információt mutatnak az ún. létminimum számítások. A kiszámított összegek azt hivatottak bemutatni, hogy a minimális, de még a létezéshez talán elfogadott szinten értékelt emberi szükségletek biztosításához mekkora jövedelemre van szükség. Mivel ezen szinteket erőteljesen befolyásolja részben a család (háztartás) nagysága, részben ezen belül a keresők és eltartottak aránya, ezért egy adott időszakra nem egyetlen – és minden háztartásra érvényes – adatot számítanak, hanem a különböző családnagyságok és a keresők számának függvényében többet. (Így például egyedülállókra, házaspárokra különböző gyermekszám mellett, aktív dolgozókra, nyugdíjasokra stb.) Ezeket jó néhány országban rendszeresen közzéteszik, segítve, irányt mutatva a jövedelem- és szociálpolitika számára, hiszen jól felhasználhatók például a minimálbérrel kapcsolatos elképzeléseknél, az elszegényedés vizsgálatánál, a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek kimutatásánál stb. Nemzetközi ajánlások nincsenek, így az egyes országokra van bízva, hogy milyen módszerrel, milyen és honnan szerzett adatokkal, milyen csoportokra, mely időszakokra stb. számítják ki, és publikálják.

Ebben a tekintetben a magyar gyakorlatról az alábbiak mondhatók el. 1939-ig rendszeresen számítottak ilyen értékeket és közzé is tették azokat. Az 1950-es évek hazai adatai nem hozzáférhetőek. A számítások a 80-as évektől indultak újra. Részben a KSH – Központi Statisztikai Hivatal –, részben az ÚJCSAKÖ – Újpesti Családsegítő Központ – és részben a szakszervezetek által. Azonban a számítások a 90-es évek közepétől megszakadtak és rendszertelenné váltak. Az ÚJCSAKÖ kényszerből megszűnt számításait egy ideig a Létminimum Alapítvány folytatta. A KSH létminimumot és társadalmi minimumot is számít. Az utóbbi érték az, ami feltétlenül szükséges a létfenntartáshoz, míg a létminimum még ennél is kevesebb! A minimumösszeg három részből tevődik össze: a táplálkozástudományi normák (mennyi és milyen tápanyagra van az embereknek szüksége) és a hazai fogyasztási szokások alapján kialakított konkrét élelmiszerkosár értékéből, a lakás fenntartásához szükséges különböző költségekből, és az egyéb szükségleteket együttesen tartalmazó összegből. Az ÚJCSAKÖ 500 tétel alapján – amelyek átfogják az élelmiszerfogyasztást, a lakásfenntartást, a ruházkodást, a művelődést és szórakozást, az élvezeti cikkeket, az egészségügyi és tisztálkodási javakat, illetve a háztartással összefüggő egyéb dolgokat – konkrétan meghatározzák azokat a javakat, amelyeknek a minimumban is szerepelnie kell, és rendszeresen követik az ármozgásokat is. A kétféle – KSH illetve az ÚJCSAKÖ – számítási módszer eltérő eredményeket mutat, az utóbbi számítások szerint ma-

4. Gazdasági szereplők

87.

gasabbak a minimális jövedelemszintek, amelyek az élet fenntartásához nélkülözhetetlenek. Komoly problémája mindkét számításnak, hogy nem tartalmazzák a lakáshoz jutással kapcsolatos költségeket.)

4.1.3. Jövedelempolitika A kormányok kezében nagyon fontos eszközt jelent a jövedelempolitika. E politika alkalmazásának több célja is van: • a munkanélküliség kérdéseinek megfelelő kezelése, • az infláció ellenőrzése, • a meglévő egyenlőtlenségek szűkítése a társadalmi igazságosság érdekében.

A politika hatékony működtetésének több eszköze is rendelkezésre áll. Ilyen például a bér- és árellenőrzés megvalósítása. Ez működhet úgy is, hogy külön szervezeteken keresztül valósítják meg, amelyeknek nagy beleszólásuk van e kérdésekben. Lehet az is, hogy ez az ellenőrzési szerepkör csak meghatározott területekre terjed ki. Azokra, amelyek a társadalom, a gazdaság számára meghatározóak, vagy amelyek fölött tényleges ellenőrzést megvalósítani lehetséges (például állami tulajdonban lévő cégek esetében, vagy stratégiailag fontos területeken).

Az is fontos eszköz, ha működik a bértárgyalások rendszere, az ún. Érdekegyeztető Tanácsok keretében, amelyeknek három szereplője van: a munkaadók képviselői, a munkavállalók különböző érdekvédelmi szervezetei és a kormány. A jövedelempolitika területére tartoznak az ún. szociális védőhálók kiépítésének kérdései is. Itt az ideiglenesen, vagy tartósan munkaképtelenné váló személyek, rétegek (nyugdíjasok, betegek, munkanélküliek, kisgyermekes családok stb.) anyagi gondoskodásának problémáiról van szó. Sok közgazdász véli úgy, hogy nagyobb piaci befolyást kellene hagyni ezen a területen is, így szerintük majd a piac kifejti kedvező hatását, és nem szükséges állami beavatkozások erőltetése.

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy igazán hatékony és tartós jövedelempolitikát eddig még nem sikerült a valóságban működtetni. Nem jött létre olyan rendszer, amely megvalósította volna a teljes foglalkoztatást az árstabilitás mellett, illetve amely megfelelően gondoskodott volna a rászorulókról.

4.2. Vállalatok

4.2.1. Üzleti szervezetek, vállalatok, non-profit és civil szervezetek Bár a köznapi értelmezésben nincs nagy különbség az üzleti szervezetek és a vállalatok fogalma között, közgazdaságilag ezek nem tekinthetők azonosnak. A vállalatok az üzleti szervezetek részének tekinthetők, tehát az utóbbi tágabb fogalom. Az elméleti közgazdaságtanban – talán a profitérdekeltségüknek köszönhetően – a vállalatok fogalmának használata terjedt el. Üzleti szervezetek mindazok a gazdasági egységek, amelyek árukat állítanak elő, illetve szolgáltatásokat nyújtanak, hogy azokat a különböző piacokon felkínálják. Céljuk szerint lehetnek profitorientáltak (akik a profit megszerzésében érdekeltek, for-profit szervezetek) és ún. non-profit szervezetek (olyanok, amelyek – bár elérhetnek profitot –, de nem céljuk a nyereség megszerzése).

88.

4. Gazdasági szereplők

Működési piacuk szerint igen sokfélék, ízelítőül néhány: • vállalatok (amelyek az árupiacokon tevékenykednek), • bankok-pénzintézetek (a pénztőke-, a pénz- és a valutapiacokon jelennek meg), • munkaközvetítő irodák, „fejvadász” cégek (a munkapiacon találhatók), • ingatlanirodák (a földpiacon működnek).

Vannak olyan szervezetek, amelyek nem köthetők „piacokhoz”, ilyenek például: • érdekképviseleti szervezetek (gazdasági kamarák, munkaadói szövetségek stb.), • kutatóintézetek, • közösségi fogyasztást ellátó intézmények (iskolák, kórházak stb.).

A vállalat az üzleti vállalkozások közül az árupiacon tevékenykedő azon egységek, amelyek termelési erőforrásokat (inputokat) alakítanak át jószágokká és/vagy szolgáltatásokká (kibocsátásokká, vagyis outputokká), amelyek alapvetően profit szerzésére törekednek, és amelyek tevékenységük során vállalják a piaci bizonytalanságokból eredő kockázatokat. A vállalat fogalom szinonimájaként használhatjuk a vállalkozás, a gazdasági egység, gazdálkodó egység, esetleg a cég kifejezést. (Bár az utóbbi valójában kicsit tágabb fogalom, mivel mindazon szervezet beletartozik, amelyet a Cégbíróság bejegyez.) Amikor azt mondjuk, hogy inputok átalakításával outputokat hoznak létre, akkor a vállalat termelési folyamatát naturális formájában, technikai megvalósításában szemléljük, és reálfolyamatról beszélünk. Ugyanakkor ezek pénz-alakot is öltenek, hiszen az inputok megvásárlása pénzbe kerül, az outputok értékesítése pénzbevétellel jár, a kettő különbözete pedig a vállalat pénzbeli eredményét adja, vagyis pénzfolyamat is zajlik a vállalat életében.

Szervezeti formájuk szerint a gazdálkodó egységek: egyéni vállalkozások és társulások (ezen belül a magyar szabályozás szerint jogi személyiséggel rendelkezők – ilyen a korlátolt felelősségű társaság, a szövetkezet, a közös vállalat, a részvénytársaság – és jogi személyiséggel nem rendelkező – ide tartozik a közkereseti társaság, a betéti társaság) lehetnek.

A vállalatokat igen különböző szempontok szerint csoportosíthatjuk, így például: • méretük alapján (kis-, közepes és nagyvállalat), • tevékenységük szerint (szektoroknál: ipari, mezőgazdasági vagy szolgáltató, illetve ágazatnál: gépipari, vegyipari, állattenyésztő, növénytermesztő stb.), • termékek kereslete alapján (fogyasztási vagy beruházási cikkeket előállító), • tulajdonos szerint (bel- és külföldi, illetve állami, önkormányzati, magán, vegyes stb.), • regionális elhelyezkedés alapján (különböző megyékben, nagyobb régiókban tevékenykedők).

A vállalat meghatározásánál azt állítottuk, hogy alapvető célja a profitszerzés.

Fogadjuk el ezt a leegyszerűsített általános célt, bár tegyük hozzá, hogy a valóságban a kép sokkal árnyaltabb. A profitorientáltság az ún. neoklasszikus elméle-

4. Gazdasági szereplők

89.

tekben vált elfogadottá. Ezt később, az 1940-es évektől kezdve a menedzserelméletek, majd a viselkedési vagy magatartási elméletek, és az utánuk megjelenő különböző elméleti „iskolák” módosították, finomították. Megjelentek például olyan vállalati motivációk, mint a szabadidő fontossága, az árbevétel maximalizálása, a profit elfogadható szintje, a növekedés és a biztonság, a fennmaradás.

Gyakran találkozhatunk olyan megközelítésekkel, hogy a vállalatok célja a költségek minimalizálása, illetve az adóminimalizálás. (Ez utóbbi nyilván akkor figyelhető meg, ha az általános megítélés szerint magasak, illetve az elfogadható szintet meghaladják az adókulcsok. A mai magyar gyakorlat is sok esetben inkább ehhez a célhoz áll közelebb, mint a profitmaximalizáláshoz.) Tulajdonképpen az az igazi megközelítés, ha belátjuk, hogy a vállalatoknak nemcsak egy alapvető céljuk, hanem meghatározott célrendszerük van, amely egyrészt stratégiai (hosszú távú) és taktikai (rövid távú) célokat, másrészt alapvető, kiegészítő és funkcionális célokat tartalmaz, és mindezek az idő, a feltételek, a körülmények stb. függvényében változnak. Mindezek tudatában azonban fogadjuk el azt a leegyszerűsítést, hogy a vállalatok alapvető célja a profit maximalizálása.

Az ún. non-profit szervezetek ugyan elérhetnek nyereséget, de nem a profitszerzés motiválja őket, és a képződő profit nem kerülhet felosztásra más intézmények, személyek között. Non-profit intézményeket nemcsak az állam, hanem az önkormányzatok, üzleti szervezetek, gazdálkodó egységek, emberek csoportjai, magánszemélyek is létrehozhatnak, működtethetnek, fenntarthatnak. A nonprofit szervezetek céljai igen változatos képet mutatnak, bármilyen cél megjelenhet létesítésük kapcsán. „A virágzó rét sivatag ahhoz a sokszínűséghez képest, mely a civil szerveződések feladatait jellemzi, állítják egybehangzóan a szakemberek. A templomtorony keresztjének aranyozásától a beteg gyermekek külföldi műtétének szponzorálásáig, a közbiztonság védelmétől az oktatásig szinte minden elképzelhető dologra szervezkedtek már a budapestiek, bár az egyik legkülönösebb az az egyesület volt, mely egy eltűnt papagáj felkutatását tűzte ki céljául.”28 Non-profit szervezetek létrejöhetnek például közhasznú alapítványok, közalapítványok, egyesületek formájában. (A KSH 1999-re vonatkozó adata szerint Magyarországon a regisztrált non-profit szervezetek száma kb. 48.000 volt, míg csak Budapesten – igaz 1997-ben – több mint 13.000.)

4.2.2. Vállalatok gazdálkodása és eredményessége A vállalatok működésük során tehát inputokat outputokká alakítanak át, azaz az erőforrásokat megvásárolják az elkészült javakat pedig értékesítik. Vagyis tevékenységüknél kiadások, költségek, ráfordítások merülnek fel, és bevételekre tesznek szert. A bevétel a vállalkozás által értékesített termékek vagy szolgáltatások eladásából befolyt pénzösszeggel azonos. (Az angol megfelelő, Total Revenue alapján TR-rel szokták jelölni.) Az összes bevételt megkapjuk, ha egy termék (szolgáltatás) árát megszorozzuk az abból értékesített mennyiséggel.

28

F. Zs.: Papagájtól az aranykeresztig. Negyedmilliárd az oktatásért dolgozó civileknek (Népszabadság, 2000. 03. 30., 34. old.)

90.

4. Gazdasági szereplők

Több termék (szolgáltatás) esetében az így kapott adatokat még összesítenünk kell, azaz: n

TR = ∑ Pi ⋅ Qi i =1

ahol: Pi = az i-edik termék (szolgáltatás) ára Qi = az i-edik termék (szolgáltatás) értékesített mennyisége n = termékek (szolgáltatások) száma Amíg a köznapi gondolkodásban igazi különbséget nem fedezünk fel a kiadás, költség és ráfordítás között, addig a közgazdaságtanban (és még inkább a számvitelben) igen nagy eltérés mutatkozik ezen fogalmak között. Amikor a háztartás fogyasztási cikket vásárol (akár élelmiszert, akár mondjuk egy hi-fi berendezést), azt mondjuk „kiadott X forintot”, vagy „elköltött X forintot”, illetve „beszerzésre fordított X forintot”. Mindhárom megfogalmazás számunkra ugyanazt jelenti (pénzünk X forinttal csökkent), és nem találunk közöttük különbséget. A vállalati gyakorlatban azonban nem használhatjuk ezeket szinonimaként.

A kiadás (expenditure) a termeléshez, a szolgáltatás nyújtásához szükséges eszközök beszerzésére vagy egyéb célokra fordított pénzeket jelenti. Tulajdonképpen a pénzeszközök csökkenésével egyenlő, azaz a ténylegesen elköltött (bruttó) összeget jelenti. Tegyük fel, hogy egy vállalat vezetése megvásárolja a napi szendvics-szükséglet fedezésére elegendő kenyérmennyiséget 5.000 Ft-ért, illetve egy hűtőpultot szerez be 600.000 Ft ellenében. Mindkettő kiadásként jelentkezik a vállalkozásnál, és a tényleges pénzállomány ezen összegekkel valóban lecsökkent. Felmerülhet az a kérdés, hogy amikor a cég bevételeit szembe állítja az azok érdekében felmerült pénzeszköz-csökkenéssel, jogos lehet-e, hogy a fenti két tételt teljes egészében figyelembe vegye? Ugyanez a kérdés merülhet fel akkor is, amikor azt szeretné megállapítani, mennyibe kerül neki egy szendvics előállítása!

Tegyük még sarkítottabbá a helyzetet! Legyen egy olyan vállalkozás, amely évről-évre 1.000.000 Ft bevételre tesz szert, évente kettő és mindig ugyanolyan terméket állít elő, és a termelés érdekében minden évben 800.000 Ft-nyi pénzállomány-csökkenés merül fel, kivéve az első évet, amikor még a termelő berendezéseket is meg kell megvásárolni, amelyek 7.000.000 Ft-ba kerülnek. A köznapi gondolkodás szerint az első évben 6.800.000 Ft-nyi veszteséget (1.000.000 – 7.800.000) „szenved” el a cég, utána viszont évente 200.000 Ft nyereséggel (1.000.000 – 800.000) gazdálkodik. A termék pedig – bár mindig pontosan ugyanolyan – az első évben 3.900.000 Ft-ba (7.800.000 : 2), a többi évben 400.000 Ft-ba (800.000 : 2) kellene kerülnie ahhoz, hogy a bevételek éppen fedezzék a kiadásokat. Érezzük, hogy itt valami nincs rendben! Gondoljunk arra, hogy a termelő berendezés megvásárlása nemcsak az első év termelését, hanem a többiét is szolgálja! Így jogos lenne, ha az erre fordított pénzkiadást az összes időszak tekintetében figyelembe vennénk. Ehhez persze tudnunk kellene, vajon hány éven át működik a gép. Tegyük fel, hogy 20 éven keresztül, vagyis évente a kiadott összeg 5 %-át (100 % : 20 év) kellene csak elszámolnunk! (A többi kiadás tekintetében ez a kérdés nem merül fel!)

4. Gazdasági szereplők

91.

Most már visszatérhetünk a költség és a ráfordítás fogalmának megkülönböztetéséhez! A költség (cost) az a pénzösszeg, amibe a javak vagy szolgáltatások megszerzése illetve előállítása került. A költséget nagyon sokféle szempont szerint lehet csoportosítani, és ezek alapján válik majd igazán érhetővé ez a fogalom. A ráfordítás (expense) fogalmát több értelemben is használják. Részben a költség szinonimájaként is értelmezik, részben – a számviteli tanulmányokban majd megismerésre kerülő módon – elkülönítik a költség fogalmától, és részben természetes mértékegységben (például munkaidőben, gépórában) mért, a javak és szolgáltatások előállításához szükséges munka(erő)-, eszköz-, gépfelhasználásnak tekintik.

Ami számunkra igazán érdekes, az a költség fogalma. Említettük, hogy nagyon sokféle csoportosítása létezik és használatos. A költségek egyik fontos csoportosítása szerint megkülönböztetünk explicit és implicit költségeket! Explicit (kifejezett) költségek mindazok, amelyek egy adott időszak (általában egy gazdasági év) folyamán, az adott időszak termelésével vagy szolgáltatás előállításával kapcsolatban számlákon, pénzügyi átutalásokban, kifizetésekben kifejezett formában jelennek meg. Tehát az explicit költségek a legtöbb esetben pénzmozgással járnak, de bizonylattal mindig igazolhatók és így számvitelileg elszámolhatók. Implicit (rejtett) költségeknek tekintjük azokat, amelyek azáltal merülnek fel, hogy a vállalkozás az adott termelési ráfordítások következtében erőforrásait elvonta más felhasználási lehetőségektől, bár tényleges pénzkifizetésekben ez nem jelenik meg. Az implicit költségek tartalmazzák az alternatív költséget (más szóval: normálprofitot), amelyek számviteli szempontból nem elszámolhatók, és az explicit költségek körébe nem tartozó, de számvitelileg elszámolható költségeket. Így tehát az implicit költségeket két csoportba soroljuk: elszámolhatók és nem elszámolhatók közé.

Az elszámolható implicit költségek közül a legfontosabb az amortizáció, más szóval értékcsökkenés. Az amortizáció fogalma a beruházásokhoz kapcsolódik, így tehát először tisztázni kell a beruházás kategóriáját. Azt a több termelési folyamatban elhasználódó, értéküket az előállított termékekbe fokozatosan átadó eszközök, berendezések beszerzésének folyamatát beruházásnak nevezzük.

Amennyiben csak a ténylegesen elhasználódott eszközök ugyanolyan színvonalon történő újra-beszerzéséről van szó, azt pótló beruházásnak hívjuk. Ha a vásárlás meghaladja ezt a szintet, akkor bővítő beruházásról beszélünk. A bővítő beruházásokat nettó beruházásként is szokták említeni, szemben a bruttó beruházás fogalmával, amely a pótlási és bővítési célú beruházásokat együttesen tartalmazza. Az amortizáció a beszerzett gépek, berendezések adott időszakra elszámolható költsége. Az értékcsökkenés, vagy amortizálódás az említett eszközök29 használatba vétele óta bekövetkezett elhasználódásának és korszerűtlenné válásának, gazdasági avulásának pénzben kifejezett értéke. Emlékezzünk „sarkított” példánkra! A termelő berendezés 7.000.000 Ft-ba került, és 20 év alatt megy tönkre (használódik el). Ezért évente a gép 5 %-át, azaz 350.000 Ft-ot lehet el29

Valójában az ún. immateriális javakról és a tárgyi eszközökről van szó. Ezek pontos fogalmának megismerésére a számvitel tantárgy keretében kerül majd sor.

92.

4. Gazdasági szereplők

számolnunk. Ezt az összeget nevezzük amortizációnak. Természetesen az amortizációs költségeket nem számolhatja el a vállalkozás kénye-kedve szerint. Erre vonatkozóan jogszabályok (például a Számviteli Törvény) tartalmaznak útmutatást. Az elszámolás %-os mértékét amortizációs kulcsnak szokták nevezni. Lehet évente mindig azonos mértékű leírást alkalmazni, de lehet, hogy gyorsított ütemű a leírás, amelynél például az első időszakban nagyobb, később kisebb amortizációs kulcsokat határoznak meg. Arra is van példa, hogy bizonyos értelemben szabad kezet adnak a leírás kialakításához a vállalkozóknak. Bevett gyakorlat, hogy egy nem túl magas értékhatárig egyösszegű értékcsökkenési leírás alkalmazható, azaz azonnal leírható a megvásárolt eszköz. Megadható a leírás nemcsak %-os formában, hanem évben is, vagyis mondhatják azt, hogy az adott berendezést X év alatt kell leírni. Ebben az esetben – fix leírási kulcsokat alkalmazva – évente az 1/X-ed részét (vagyis 100/X %-át) kell amortizációként figyelembe venni. (Teljesen mindegy, hogy azt mondjuk, egy számítógépnek évente 33,3 %-át kell értékcsökkenésként figyelembe venni, vagy hogy a számítógépet 3 év alatt kell 0-ra leírni.) Elképzelhető, hogy az adott berendezést már teljes mértékben leírták (nullára leírt eszközről van szó), de még tovább működtetik. Ez természetes, hiszen az amortizációs idő nem azonos a berendezés tényleges elhasználódási idejével. Az előbbi esetben kevesebb annál, de lehet több is. Itt nemcsak arra kell gondolni, hogy a leírási időnél hamarabb tönkre megy a gép, hanem arra is, hogy a meglévő gépeknél sokkal korszerűbbek, sokkal hatékonyabbak jelennek meg, ezáltal a korábbiakat „erkölcsileg” avulttá téve. (Gondoljunk csak a számítógépekre, vagy a szórakoztató elektronikai berendezésekre!)

Tehát a fizikai elavulás mellett létezik erkölcsi is. (Egyébként az amortizációval kapcsolatos problémakör a háztartásoknál is jelentkezik. Emlékezzünk csak a tartós fogyasztási javak kérdésére! Ha párhuzamot szeretnénk állítani, akkor azt mondhatnánk, hogy ami az üzleti szervezeteknél a beruházás, az a háztartásoknál a felhalmozás, amit amortizációnak nevezünk, azt ott fogyasztásnak hívnánk, és ami a beruházás és az amortizáció különbözete, az ott a megtakarítás. Említettük, hogy ez elméletileg ugyan elfogadható, de a gyakorlatban nem alkalmazható, ezért nem is foglalkoztunk ezzel!)

A nem elszámolható implicit költséget másképpen normálprofitnak is nevezik, amely a felhasznált termelési tényezők átlagos (elvárt, normális) hozadéka. Ez a normálprofit tehát azon lehetőségek elszalasztott hozama, amelyről a vállalkozó kénytelen lemondani annak érdekében, hogy pénzét és idejét az adott vállalkozásba fektesse. Ez egy profitszinttel azonos, amelyet a vállalatnak mindenképpen el kell érnie ahhoz, hogy megérje tovább működtetni. A normálprofit nem más, mint az alternatív költség, az a haszonáldozat, amely tartalmazza a befektetett erőforrások alternatív felhasználása révén elérhető jövedelmeket, így: • a vállalkozó azon munkabérének összegét, amelyet ha munkát vállalna megkapna, • a befektetett tőke után megszerezhető azon kamat összegét, amelyet ha bankba kockázatmentesen befektetne megkapna,

4. Gazdasági szereplők

93.

• a befektetett tőke után elérhető azon profit összegét, amelyet ha más ágazatba „invesztálna” megkapna, • a befektetett tőke után megszerezhető azon többletprofit (kockázati prémium) összegét, amelyet ha más kockázatos területre fektetne be megkapna.

Az explicit és az elszámolható implicit költségeket együttesen számviteli költségnek nevezzük. E kategória tehát az adott időszakban (általában egy évben) felmerülő, számvitelileg nyilvántartható és elszámolható pénzösszeget tartalmazza, függetlenül attól, hogy azok valódi pénzmozgással járnak-e vagy sem.

A gazdasági költség mindezen túl tartalmazza a normálprofitot, azaz az explicit és az összes (elszámolható és el nem számolható) implicit költségek összegével egyenlő.

A társadalmi költséget pedig a külső gazdasági hatások (externáliák) figyelembe vételével számíthatjuk ki. Itt tehát figyelembe vételre kerülnek azon pénzösszegek is, amelyet – például környezetszennyezés miatt – kompenzálásként kellene kifizetne azoknak, akiket ilyen módon veszteség, kár ért.

Mivel a profit leegyszerűsítve a bevételek és a költségek különbözetét jelenti, ezért röviden áttekintjük a profit fogalmának kérdéskörét. A profit lehet nyereség (ha a különbség pozitív), vagy veszteség (ha a különbözet negatív). Valójában a profitok esetében is sokféle értelmezéssel találkozhatunk, annak függvényében, hogy milyen szempontok szerint, milyen oldalról közelítjük meg a kérdést. Az előbbi költségelhatárolás alapján megkülönböztethetünk normál-, számviteli-, gazdasági- és bruttó profitot. A normálprofit fogalmát már tisztáztuk! A számviteli profit az elért összes bevétel és a számviteli költségek különbözete. Ennek megfelelően a gazdasági profitot akkor kapjuk meg, ha az összes bevételből levonjuk a gazdasági költségeket. Az összefüggések alapján úgy is fogalmazhatunk, hogy a gazdasági profit nem más, mint ha az összes bevételből a számviteli költségeket és a normál profitot levonnánk. A bruttó profitot úgy számíthatjuk ki, ha a teljes bevételt az explicit költségekkel csökkentjük. (Az egyéb profit-, vagy eredménykategóriákkal majd a számviteli ismereteink során fogunk részletesen megismerkedni!)

Nézzük meg az eddig elmondottakat összefüggésükben, melyet a következő oldalon lévő ábra szemléltet!

94.

4. Gazdasági szereplők

24. ábra: Költségek és profitok Összes bevétel Explicit költségek

Bruttó profit Elszámolható implicit

Számviteli költségek

Számviteli profit El nem számolható implicit = Normál profit Implicit költségek

Gazdasági költségek

Gazdasági profit

Egy vállalkozás eredményének megismerésére az eredmény-kimutatás szolgál, amely szembeállítja egymással a különböző bevételeket és az ezekkel szemben elszámolható költségeket, és megállapítja az adott időszak alatt létrejött, a vállalkozásnál maradó adózott, azaz mérleg szerinti eredményt. Mivel az eredménykimutatás mindig adott időszakra vonatkozik, azaz folyamatot mutat be, ezért ez csak flow jellegű mutató lehet.

Az eddig elmondottak jobb megértése érdekében oldjunk meg egy leegyszerűsített adatokkal dolgozó példát! Egy vállalat adott időszakra vonatkozó árbevétele 750.000 Ft. A bizonylattal igazolható költségek 450.000 Ft-ot tesznek ki. Az elszámolt értékcsökkenés 125.000 Ft. A tulajdonos, ha munkát vállalna 90.000 Ft jövedelemre tenne szert, és a cégbe fektetett 100.000 Ft-ja után 18 % kamatot kaphatna a banktól. Hogyan alakulnak a vállalkozásnál a különböző költségek és profitok? Összes árbevétel: 750.000 Ft Explicit költség: 450.000 Ft Bruttó profit (750.000 – 450.000): 300.000 Ft Elszámolható implicit költség: 125.000 Ft Számviteli költség (450.000 + 125.000): 575.000 Ft Számviteli profit (750.000 – 575.000): 175.000 Ft El nem számolható implicit költség (normálprofit): 108.000 Ft (tulajdonos elérhető munkajövedelme: 90.000) (tulajdonos elérhető tőkejövedelme: 100.000 * 0,18) Implicit költség (125.000 + 108.000): 233.000 Ft Gazdasági költség (450.000 + 233.000): 683.000 Ft Gazdasági profit (750.000 – 683.000): 67.000 Ft

4. Gazdasági szereplők

95.

Az eddig megismerteken túl a számviteli költségeknek még számos más csoportosítása használatos. Ezek közül röviden még két csoportjukkal ismerkedjünk meg! Az ún. költségnemek szerint több alcsoport is képezhető, amelyek a következők: az anyagköltség, a bérköltség és a járulékok, az amortizáció, valamint az egyéb költség.

Egy másik szempont – nevezetesen a termelés mennyisége és a költségek kapcsolata – szerint rövid távon a költségek két nagy csoportba sorolhatók: állandó és fix költségek közé. Az állandó (fix) költségek (az angol Fix Cost után FC-vel jelölve) közé tartoznak azok, amelyeket a vállalkozásnak akkor is fizetnie kellene, akkor is felmerülne, ha nem termelne. Ilyenek: az ingatlanok után fizetett bérleti díjak, az ingatlanok fenntartási (például őrzési, fűtési stb.) díjai, a termeléstől függetlenül felmerülő bérköltség (például: a portások, az adminisztrátorok egy részének kifizetett bér), a banknak különböző jogcímeken fizetett kamatok, a biztosítási díjak, az amortizáció stb. Ezek a költségek a termelés volumenétől nem függnek. Ezzel szemben a változó költségek (angolul Variable Cost, így VC-vel rövidítve) a termelés mennyiségével változnak. Ide tartozik az (alap-, segéd- és üzem-) anyagköltség, a kibocsátáshoz közvetlenül kapcsolódó bérköltség, a szállítási és raktározási költségek, a termeléshez szükséges energiaköltségek stb. Az állandó és változó költségek együttesen alkotják a teljes költséget (az angol Total Cost alapján TC-vel jelölve): TC = FC + VC A bevételnél leírtaknak megfelelően a teljes költség nem más, mint egy termék (szolgáltatás) előállítási költségének és értékesített mennyiségének a szorzata.

Több termék (szolgáltatás) esetén a kapott eredmények összesítése szükséges, azaz: n

TC = ∑ ACi ⋅ Qi i =1

ahol: ACi = az i-edik termék önköltsége (átlagos egységköltsége, Average Cost) = TCi/Qi n = termékek száma Ha az egy terméknél (szolgáltatásnál) elért eredményt a mikroökonómiában alkalmazott Π-vel, a teljes (a vállalkozás egészére vonatkozó) eredményt pedig TΠ-vel jelöljük, akkor igazak az alábbiak: Π = P – AC TΠ = TR – TC vagyis egységnyi termék profitja az egységár és a termék átlagköltségének a különbözete, illetve a teljes profitot úgy kapjuk meg, ha az összes árbevételt csökkentjük a teljes költséggel.

Amennyiben feltételezzük, hogy a változó költségek a termelt mennyiséggel lineáris (azaz egyenes) arányban változnak (ami kicsit leegyszerűsítésként is fel-

96.

4. Gazdasági szereplők

fogható), és ábrázoljuk a fent megismert költségeket valamint az árbevételt a kibocsátás (mennyiség) függvényében, akkor megállapíthatjuk, hogy: • a fix költség függvény grafikonja a mennyiség tengelyével párhuzamos egyenes lesz és a költség-tengely egy pontjából indul ki, • a változó költség függvény grafikonja a mennyiség növekedésével együtt nő, kiinduló pontja az origó, • a teljes költség függvény grafikonja a fix költség és a költség-tengely metszéspontjából indul ki, és meredeksége megegyezik a változó költség függvénynek a meredekségével, • az árbevétel függvény grafikonja a mennyiség emelkedésével együtt nő, és az origóból indul ki, • ahol az árbevétel függvény grafikonja metszi a teljes költség függvény grafikonját, és ebben a pontban lesz a fedezeti pont, amelynél a bevételek éppen fedezik az összes költséget, • a fedezeti pont előtt a vállalkozás veszteségesen működik, • a fedezeti pont után a cég már nyereséget ér el, • a veszteség, illetve a nyereség mértéke leolvasható abból az ábrából, amelyet az árbevétel függvény és a teljes költség függvény különbsége ad meg.

A fedezeti pont azt az értéket jelenti, amely megmutatja, hogy vagy mekkora árbevételt kell elérni, vagy hány egységet kell értékesíteni ahhoz, hogy a vállalkozás árbevétele fedezze a költségeket. A fedezeti pont adatait képletek segítségével számíthatjuk ki. állandó költség Fedezeti árbevétel =  1 – egységnyi árbevételre jutó változó költség

azaz:

TR F =

FC VC 1− TR

ahol: TRF = fedezeti árbevétel, amely esetében TR = TC egyenlőség teljesül. állandó költség Fedezeti mennyiség =  eladási egységár – egységnyi termékre jutó változó költség

azaz:

QF =

FC VC P− Q

ahol: QF = fedezeti mennyiség, amely esetében TR = TC egyenlőség teljesül.

4. Gazdasági szereplők

97.

Az itt megállapítottakat jól szemlélteti az alábbi ábra!

25. ábra: Árbevételi- és költség-görbék (lineáris VC-t feltételezve) C, P Árbevétel

Fedezeti pont

•

Veszteség

Fedezeti mennyiség

Nyereség

Teljes költség Változó költség Fix költség Q

Ahogy a háztartásoknak is van vagyonuk, úgy a vállalatok is rendelkeznek vagyonnal, amely az egy adott időpontban a vállalat birtokában lévő reál és pénzügyi vagyontárgyak állományával egyenlő. A nettó vagyonhoz, vagyis a saját tőke értékéhez úgy juthatunk el, ha a meglévő vagyont a tartozásokkal csökkenjük A vagyonmérleg a főkönyvi számlák alapján készül, és egy olyan kétoldalú kimutatás, amelyben az egyik oldalon feltüntetik a vagyon konkrét megjelenési formáit, az eszközöket (aktívákat), a másik oldalon pedig a vagyon eredetét, a forrásokat (passzívákat). A vagyonmérleg két oldalának meg kell egyeznie. Mivel a vagyonmérleg egy adott időpontra vonatkozik, ezért stock változóval állunk szemben. A korábban megismert eredménykimutatás és a vagyon között szoros kapcsolat van, hiszen az előbbi kifejezi, hogy egy adott időszak során mennyivel gyarapodott (nyereség esetén), vagy csökkent (veszteségnél) a vállalkozás saját vagyona. A kérdéskörrel részletesen a számvitel tantárgy keretében fogunk megismerkedni! Egy dolgot még jegyezzünk meg: a mérlegben szereplő pénzeszközök (készpénz és bankbetét) és az eredménykimutatásban szereplő eredmény között nincs feltétlenül kapcsolat. Lehet, hogy a mérleg azt mutatja, a vállalkozásban – az adott (a mérlegkészítés) időpontjában – a számláján jelentős pénzmennyiség volt, mégis a cég veszteségesen gazdálkodott. Ugyanígy elképzelhető, hogy a vállalat komoly nyereséget ért el, de egy adott időpontban a bankszámlája és a házi pénztára is üres volt.

4.3. Állam

4.3.1. Az állam fogalma, szereplői A gazdasági élet eddig megismert szereplői – a háztartások és az üzleti szervezetek – a magán szektor részei voltak. Az állam természetesen nem része annak, de a gazdaságnak nagyon fontos speciális szereplője, amelynek döntései alapvetően befolyásolják a többi szereplő döntéseit, cselekedeteit, reakcióit. A közgazdasági

98.

4. Gazdasági szereplők

vizsgálódások során az állam fogalmát gyakran azonosítjuk a kormány fogalmával, mint aki az állam gazdaságpolitikájának alakításáért felelős.

Ha nagyon leegyszerűsítjük az állam gazdasági szerepvállalását, akkor két szélső nézet alakítható ki, amely végigkíséri a történelmet, és amely jól megfigyelhető a közgazdaságtan elmélettörténetét tárgyaló részben. Az egyik nézet szerint az államnak nem vagy csak minimálisan szabad a gazdasági életbe beavatkoznia, hiszen a lépései nem hatékonyak, sok problémát, kárt, zavart okoznak, sértik az emberi szabadságot stb. Ezt a gondolatkört képviseli például Adam Smith, vagy Milton Friedman munkássága is. A másik álláspont szerint az állam beavatkozása elkerülhetetlen és nélkülözhetetlen a gazdasági élet szereplői számára. Ha ezt nem tenné, akkor a gazdaság hatékonysága csökkenne, stabilitással kapcsolatos problémák alakulnának ki, jellemző lenne a jövedelemelosztás igazságtalansága stb. Az állami szerepvállalás fontosságát mutatja például a nagy gazdasági világválság is. E nézetet legélesebben John Maynard Keynes tevékenysége során figyelhetjük meg. E fejezetnek nem feladata a kérdést eldönteni, de az a tapasztalatok birtokában mégis megállapítható, hogy a mai modern gazdaságok nem nélkülözhetik az állami beavatkozások valamilyen szintjét.

Az állam funkcióit általában három nagy csoportba szokták sorolni: • közhatalmi funkciók, amelyekbe tartozik például a honvédelem, a közrend védelme, az igazságszolgáltatás, a pártok és egyházak támogatása, • igazgatási funkciók, amelynek részei a központi kormányzat intézményei, a helyi igazgatási szervek, • gazdasági funkciók, amelyekhez sorolják például az oktatást, az egészségügyet, a szociális támogatási rendszert, a nyugdíjrendszert, az üzleti szervezeteknek nyújtott transzfereket, a kormányzati vásárlásokat.

E funkciókból következik, hogy milyen kormányzati szereplők működnek a társadalomban, gazdaságban. A kérdéskört megközelíthetjük a jog oldaláról is, amely szerint az állami szerveknek hat fő típusa létezik ma Magyarországon.

Vannak államhatalmi-népképviseleti szervek, amelyek közé tartozik az Országgyűlés, a helyi önkormányzatok képviselőtestületei illetve a kisebbségi önkormányzatok testületei. A következő csoportot az állam (köz)igazgatási szervei jelentik. Ide sorolják a kormányt (és annak elnökét), a minisztériumokat (és azok vezetőit, a minisztereket), a helyi önkormányzatok (fő)polgármestereit, (fő)jegyzőit, a (fő)polgármesteri hivatalokat és a közigazgatási hivatalokat. Az igazságszolgáltatási szereplők közé sorolják a bíróságokat és a Legfelsőbb Bíróságot. Az ügyészi szervekhez tartoznak az ügyészségek és a Legfőbb Ügyészség.

Az utolsó csoportot az egyéb állami szervek jelentik, vagyis az Alkotmánybíróság illetve az Állami Számvevőszék.

A kormányzati szereplőket a közgazdaság szemszögéből is vizsgálhatjuk. Ebből a szempontból a szervek élén a kormány áll. Ennek alárendelve működnek a funkcionális és ágazati minisztériumok, és szervezetek, szervek. A funkcionális minisztériumok, szervezetek mindazok, amelyek egy vagy néhány szempont – például oktatás, pénzügy, családügy, sport stb. – érdekében tevékenykednek, és

4. Gazdasági szereplők

99.

gyakorolnak hatást az üzleti szervek tevékenységére, függetlenül azok ágazati, helyi hovatartozásától, nagyságától, formájától stb., annak érdekében, hogy a kormányzati elképzelések, döntések végrehajtásra, érvényesítésre kerüljenek. Ide tartozott 2000-ben hazánkban például az Oktatási Minisztérium, Pénzügyminisztérium, Magyar Nemzeti Bank, Szociális és Családügyi Minisztérium, Ifjúságiés Sportminisztérium. Az ágazati minisztériumok, szervek egyes gazdasági ágazatok irányítása érdekében fejtik ki hatásukat. Ezek a szervezetek Magyarországon az államosításokkal és a tervgazdálkodás kialakulásával összefüggésben jöttek létre, és az elmúlt évtizedek során a legtöbb változást – összevonásokat, szétválásokat – produkálták. Ma a Gazdasági Minisztérium, illetve a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, valamint a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium tartozik ide. Korábban – az önkormányzati rendszer létrejöttéig – erőteljesen létezett a területi irányítás is. Egyrészt léteztek a megyei illetve helyi tanácsi alapítású, tulajdonú vállalatok, ahol a közvetlen irányítás teljes mértékben megvalósult. Másrészt a tanácsok felelősek voltak az adott terület gazdasági fejlődéséért, ezért a területükön működő gazdálkodókat különböző módokon (engedélyezési eljárásokkal, tiltásokkal, kedvezmények nyújtásával, bírságokkal, elvárások útján) befolyásolták. Ma már a területi irányítás ilyen szerepköre lényegében megszűnt. Hasonlót mondhatunk el a pártszervezeten (MSZMP-n) illetve a társadalmi szervezeteken (például Kisiparosok Országos Szövetsége, különböző szakszervezetek stb.) keresztül megvalósult hatásokról.

Az utóbbiak tekintetében elmondhatjuk, hogy persze léteznek ilyen szervezetek (például kamarák, különböző érdekképviseleti szervek stb.), de ezek a vállalkozások érdekében, és nem befolyásolásukra fejtik ki tevékenységüket. Nem beszélve arról, hogy ezek már pártsemlegesek, és nem a kormány alá rendeltek.

Külön csoportot képezhetnek az egyéb nem a kormány alá tartozó állami szervezetek, szervek, intézmények, mint például a bíróságok, ügyészségek, Állami Számvevőszék stb.

Az állam gazdasági szerepvállalása igen sokrétű, éppen ezért a különböző tankönyvek eltérő csoportosításokat alkalmaznak, kevesebb-több csoportot képeznek. Fogadjuk el azt a megközelítést, amely három nagyobb részre bontja a kormány gazdasági funkcióit: A gazdaság működéséhez szükséges keretfeltételek biztosításába tartozik az intézményi és jogi feltételek megteremtése, a piaci elégtelenségek kezelése. Az intézményrendszer magába foglalja a különböző szervezetek, szervek létesítését, átalakítását, összevonását, megszüntetését, vagyis a kialakítását. A mindenkori kormánynak joga és feladata, hogy ezt megteremtse és működtesse. (Magyar viszonyok között nagyon plasztikusan mutatja az ezzel kapcsolatos lépéseket például a minisztériumok rendszere, amelyet számtalanszor alakítottak át, vontak össze, hoztak létre újakat, vagy éppen szüntettek meg.) A jogi feltételek kialakítása azt jelenti, hogy a közérdeknek alávetett szabályozás legyen a gazdaságban.

Az állam feladata, hogy a jogi kereteket megteremtse, szükség esetén módosítsa, és persze minél hatékonyabban be is tartassa a gazdasági élet szereplőivel. (A rendszerváltás óta felerősödött hazánkban is a túlszabályozás visszaszorítása,

100.

4. Gazdasági szereplők

megszüntetése érdekében a jogszabályok felülvizsgálata és számuk jelentős csökkentése, az ún. dereguláció kérdése. Ezt a folyamatot csak felerősítette az Európai Unióhoz való közeledés miatt a jogharmonizációs törekvések előtérbe kerülése.) A gazdasági keretfeltételek közé tartozónak tekintjük a piaci elégtelenségek kezelését is. Ennek része a közjavak termelésének ösztönzése illetve nyújtása, a monopolista törekvések korlátozása, visszaszorítása és az externáliák kezelése. Ezek mindegyikéről korábban már részletesebben szóltunk!

Nagyon fontos gazdaságszervező feladat a jövedelemeloszlás egyenlőtlenségeinek mérséklése, annak érdekében, hogy az a társadalom számára elfogadható tűrési határok között maradjon. Ez gyakorlatilag a meglévő jövedelmek újraelosztását (redisztribúcióját) jelenti. Alapvetően két eszközzel valósítható meg: az adórendszer segítségével, és a transzferekkel. A transzferekről (támogatásokról, juttatásokról) a háztartások jövedelmi helyzeténél írtunk már. Az adórendszer tekintetében alapvető követelménynek tekintik a haszonelvnek és a fizetőképesség elvének megvalósítását. Az első elv alatt azt értik, hogy a lakossági adóztatásnak tükröznie kell, ki részesül az adó révén finanszírozott dolog hasznából. A fizetőképesség elve pedig azt a követelmény tükrözi, hogy az adórendszer az adóalanyok adófizető képességén alapuljon, vagyis akinek több vagyona vagy jövedelme van, annak több adót is kell fizetnie. E két elvnek egyszerre történő megfelelés nem könnyű feladat.

A legnehezebben megvalósítható funkció a gazdasági stabilitás biztosítása. Ez öt feladat egyidejű teljesítését jelenti: az egyenletes gazdasági növekedés megvalósítását, a teljes foglalkoztatás biztosítását, az árstabilitás elérését, a belső és a külső pénzügyi egyensúly megteremtését. Szokták ezt a „feladat-komplexumot”, növekedés – munkanélküliség – infláció –– belső (költségvetési) egyensúly – eladósodás, a gazdaság „bűvös ötszög”-ének is nevezni. A fogalmak egyértelműen jelzik, hogy milyen közgazdasági alapfeladatok ellátásáról van szó. A gazdaságot egy olyan „pályára” kell állítani, vagy ott tartani, amely megfelelő mértékű és egyenletes fejlődés lehetőségét tartalmazza. Közben törekedni kell arra, hogy a munkanélküliek száma (aránya) alacsony legyen, ugyanakkor az áraknál ne legyen tapasztalható indokolatlan és magas emelkedés, vagyis az infláció mértéke kezelhető és elfogadható legyen. De mindez ne vezessen arra, hogy az állam akár befelé (belső), akár kifelé (külföld, külső) eladósodjon.

4.3.2. Államháztartás, állami költségvetés Az állam gazdasági funkciói ellátásának finanszírozása az államháztartás, illetve az állami költségvetés keretében valósul meg. Az államháztartás nem más, mint a kormányzati funkciók ellátására szolgáló pénzügyi rendszer. Ez a rendszer négy alrendszerből tevődik össze: a központi költségvetésből, a társadalombiztosítási rendszerből (az egészségügyi- és nyugdíjbiztosításból), a helyi önkormányzatok költségvetéséből és az elkülönített állami (ún. decentralizált) pénzalapokból (a Munkaerőpiaci Alapból és a Központi Nukleáris Pénzügyi Alapból). Ezek közül a továbbiakban csak az állami költségvetéssel foglalkozunk, amelynek fogalmát több oldalról is megközelíthetjük. Tartalmilag: az állam központi

4. Gazdasági szereplők

101.

pénzalapja, amiből a kormány gazdálkodik, illetve a kormányzat pénzügyi terve, amely előirányzatokat tartalmaz. Formailag: az állami bevételek és kiadások mérlegszerű szembeállítását jelenti egy adott időszakra (általában egy gazdasági évre, de egyre több törekvés figyelhető meg annak érdekében, hogy ez az időtartam hosszabb legyen). Politikailag: a kormány programját mutatja. Míg jogilag: a költségvetési törvény által összeállított és elfogadott mérleget jelenti.

A központi költségvetés mérlege bevételeket és kiadásokat tartalmaz. A bevételek négy tételből tevődnek össze. A legjelentősebb tételt az adók teszik ki. Az adó a közfunkció ellátásához szükséges olyan pénzügyi forrás, amelyet a kormányzat – általában törvényekben meghatározott módon – kényszer útján szed be polgáraitól és a vállalatoktól, és közvetlen formában érte semmilyen ellenszolgáltatást nem nyújt. Az adókat is különböző módokon lehet csoportosítani, de a legjellemzőbb különbséget a közvetlen és közvetett adók esetében fedezhetjük fel. A közvetlen (vagy egyenes, illetve direkt) adó a termelési tényezőkre kivetett, és az – adókivetéskor pontosan ismert – adóalany által viselt adó. Tipikusan ilyen adó a jövedelemadó, a vagyonadó, vagy a profitadó. A közvetett (indirekt) adónál a tényleges adóviselő személye nem ismert. Ezt az adót az árukra és szolgáltatásokra vetik ki (ezért termelési adóknak is szokták nevezni), és azok vásárlói fizetik. Tipikus közvetett adó az általános forgalmi adó, a luxusadó, és ide sorolják az ún. nem adójellegű bevételeket (például illetéket, vámot) is. A költségvetési bevételek között a második legnagyobb tétel a társadalombiztosítási járulék. Ennek befizetése biztosítási jövedelemre – nyugdíjra, táppénzre, munkanélküli segélyre – jogosít, azaz nem ellenszolgáltatás nélküli befizetésről van szó.

(A magyar költségvetés bevételeinek több mint ¾-ét az adók és a társadalombiztosítási járulékok teszik ki.) Az államháztartás e részének vannak ún. tőkebevételei, amelyekhez az állam nem a közhatalmi, hanem a tulajdonosi funkciója következtében jut hozzá. Ezen piaci úton beszerzett bevételekhez tartoznak például az állami vállalatok osztalékai, a különböző állami tulajdonok hasznosítási bevételei. Bevételi forrást jelentenek a magánszférától, a nemzetközi szervezetektől származó adományok és juttatások, amelyeket egyéb bevételi forrásnak is nevezhetnénk.

A központi költségvetés kiadási oldalát vizsgálva, szintén négy fontos csoportot találunk. Az elsőt a költségvetési szervek kiadásai jelentik. Ide tartozik a közösségi fogyasztás, illetve a háztartásoknak nyújtott ingyenes szolgáltatás, és ezen szolgáltatások „nyújtatásáért” felelős apparátusok (minisztériumok, egyéb kormányzati szervek) működési költségei. A közösségi fogyasztásról korábban már szóltunk, csak emlékeztetőül ide tartozik a honvédelem, a közrend védelme, vagy a környezetvédelem. A háztartásoknak nyújtott ingyenes szolgáltatások közé sorolják az oktatást, az egészségügyi szolgáltatások ingyenesen nyújtott részét. Jelentős kiadási tétel a társadalombiztosítás által folyósított ellátások. Ennek része a nyugdíj, a táppénz, a gyermekgondozási díj (gyed) és –segély (gyes), a munkanélküli segélyek illetve a különféle más segélyek. Az állami költségvetés kiadási oldalának nagyon jelentős részét az állami támogatások, állami finanszírozások teszik ki. A támogatások tekintélyes része az államháztartás két másik alrendsze-

102.

4. Gazdasági szereplők

rére (a helyi önkormányzatokra és az elkülönített állami pénzügyi alapokra) terjed ki. Itt szerepelnek például bizonyos fogyasztási cikkek ártámogatásai, magánerős lakásépítési támogatások, exporttámogatások, infrastrukturális beruházások. A támogatások részben jövedelemelosztási, részben stabilizációs illetve gazdaságélénkítő célokat szolgálnak. Természetesen vannak egyéb kiadások is, mint például a korábbi állami adósságok törlesztései, a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokból származó tételek, az általános tartalékok. (Egyébként a költségvetési kiadásokat –makroökonómiai tanulmányok során – sokszor leegyszerűsítve két nagy csoportba szokták sorolni: az áru- és szolgáltatás vásárlások, vagy más néven kormányzati vásárlások illetve a transzferkifizetések közé. Ezeket együttesen kormányzati kiadásoknak is nevezik.)

(Csak megemlítjük, hogy az állami költségvetés szerkezeti szempontból fejezetekre, azok költségvetési címekre és alcímekre tagozódnak. Például a XVIII. fejezet 2. címe a Tudomány és műszaki egyetemek, művészeti felsőoktatás kérdéseit öleli át. A címeken belül elkülönítenek működési, felhalmozási és egyéb speciális célú előirányzatokat, valamint a létszámkeretet.)

A költségvetési mérleg egyenlege háromféle lehet. Mutathat szufficitet (többletet), amikor a bevételek meghaladják a kiadásokat. Tartalmazhat deficitet (hiányt), amely esetben a bevételek kisebbek a kiadásoknál. (Ez jellemzi hosszúhosszú ideje a magyar költségvetést is!) És előfordulhat az a nagyon ritka eset is, amikor a költségvetési mérleg kiegyensúlyozott, vagyis amikor a bevételek megegyeznek a kiadásokkal.

A költségvetési hiány tartós állapota megnöveli az államadósságot, de nem egyedüli okozója annak. Ugyanis az államadósság a felhalmozott költségvetési hiányon túl tartalmazza az állami garancia- és kezességvállalás mellett keletkező hiteltartozásokat és a valutaleértékelésből származó veszteségeket is. Amennyiben a költségvetési mérleg egyenlege hiányt mutat, az több forrásból is finanszírozható. Alapvetően vagy a bevételi oldalt kell növelni, vagy a kiadási oldalt kell csökkenteni. Az előbbinek legkézenfekvőbb módja az adók emelése. Ez azt jelenti, hogy a kormányzat úgy véli, az adókulcsok emelése, újabb adók bevezetése, a meglévő adófajták kiterjesztése esetén a költségvetésbe több adó fog befolyni, ezáltal a kiadások fedezete megteremtődik. (Nagyon gyakran és szívesen hangoztatják azt a nézetet, hogy ha a kormány hasznos, gazdaságélénkítő célok érdekében költekezik „túl”, akkor a termelés, a kínálat növekedni fog, amely maga után vonja a kereslet bővülését is – emlékezzünk a kínálati közgazdaságtan megközelítésére! –, vagyis az árbevétel, ennek következtében a nyereség is növekedni fog, amely által több adó befizetése fog megtörténni. Tehát a költségvetési hiány az adókon keresztül meg tudja teremteni a „fedezetét”.) Az adók növelése helyett sokkal nehezebben járható út az, ha a kiadási oldalt próbálják meg csökkenteni az ún. kormányzati vásárlások visszafogása segítségével. Ebben az esetben egy mérsékeltebb kiadási oldal következtében a bevételek változatlansága mellett is egyensúlyba kerülhet a költségvetési mérleg. (Ez lenne az „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” elvének betartása. Számos törekvés történt már ennek érdekében. Az eddigi összes államháztartási reform is – többek között –

4. Gazdasági szereplők

103.

ezt a célt szolgálta. Sajnos kevés sikerrel. A magyar költségvetés összeállítása során nem a tervezett bevételekből kiindulva próbálják meg a kiadásokat azokhoz igazítani, hanem a kiadásokhoz kísérlik meg a fedezetet megteremteni a bevételek oldaláról. Tudjuk, mindenki pontosan meg tudja indokolni, hogy miért van szükség annyi kiadásra az adott cél érdekében, és senki sem szeret ebből engedni.) Harmadik nagyon fontos eszköz, amely a bevételi oldal növelésével akarja egyensúlyba hozni a költségvetési mérleget, az a hitelek felvétele. Ez történhet a „belső” hitelezők – így a belföldi pénzmegtakarítók (háztartások és üzleti szervezetek) által, illetve a jegybank segítségével. A „külső” hitelezők közé tartoznak a külföldi kormányok, a nemzetközi és a magán bankok. A belső és külső hitelezők által nyújtott hitelek visszafizetésének forrása tekintetében különbség adódhat. Ugyanis a belföldi pénzmegtakarítók által (például kötvénykibocsátások által) kapott hiteleket az állam egy olyan későbbi időpontban fizetheti vissza, amikor a magas infláció következtében az már reálértéken lényegesen kevesebbet ér.

(Gondoljunk csak az 1950-es években a lakosság által „önként” egy havi fizetésként lejegyzett ún. békekölcsönre, amelyet még a 70-es években is fizettek viszsza, és általában a névértéken.) Amennyiben a kormányzat a jegybanktól vesz fel hitelt, akkor ez árufedezet nélküli pénzkibocsátást, vagyis egyértelmű inflációt jelent. Tehát a belföldi szereplőtől felvett államadósságot „el lehet inflálni”, azaz inflált pénzből lehet visszafizetni, amit inflációs adónak is szoktak nevezni. Ez az „út” a külföldi hitelezőktől felvett hitelek esetében nem járható. Ebben az esetben a hitel visszafizetése – az esetek nagy részében – kötelező, és a forrása csak a gazdaság által megtermelt értékek lehetnek.

Az elmondottak alapján felvethető az a kérdés, vajon a költségvetés deficitet mutató egyenlege káros-e a gazdaság egésze tekintetében? Részletesebb választ makroökonómiai tanulmányaink során tudunk adni. Most annyit röviden, hogy egyrészt ha ez a deficit nem tartós, akkor ez csak annyit jelent, hogy egy adott évben a bevételeknél többet költött az állam. Másrészt ha tartós is, akkor ez az államadósságot növelheti. Önmagában még ez sem biztos, hogy gondot okoz. A kérdés részben a deficit mértéke, részben pedig az, vajon mire használta fel az állam a többletet. Lehet, hogy ezzel olyan cél elérését segítette, amely a gazdaság szempontjából előnyös. Vagyis egy adott feladat teljesítése érdekében forrásokat sikerült bevonnia az államnak. (Sokszor elhangzik: a kormányzati tennivalók megvalósítását hitelezők segítségével lehetett teljesíteni.) Persze az is lehetséges, hogy egyszerűen nem tudott ellenállni a különböző – esetenként kevéssé jogos – igényeknek. Persze még az is fontos, milyen mértékben képes az állam a felvett hiteleket visszafizetni.

(Hazánkban a költségvetési törvényjavaslatot a Kormány készíti el és terjeszti az Országgyűlés elé, aki minden fejezet kiadási és bevételi főösszegét elfogadja és megszavazza, illetve törvénnyel állapítja meg a szufficit, ill. a deficit összegét és az utóbbi fedezésének módját. Ennek határideje a költségvetés hatályát megelőző év december 31-e. Bármely ok miatt hatályba nem léptetett éves költségvetési törvény hiányában parlamenti felhatalmazást kap a Kormány egy átmeneti időre (például 3 hónapra) szóló az államháztartás vitelére. Ebben az esetben az átme-

104.

4. Gazdasági szereplők

neti gazdálkodásról törvényt kell alkotni, és ezen időszak alatt a Kormány a költségvetés bevételeit folytatólagosan beszedheti, kiadásait teljesítheti. A tényleges gyakorlatban a legutolsó ilyen eset az 1948-ban fordult elő, amikor a naptári évre történő átállás miatt az 1948-as év augusztusától decemberéig terjedő időszakra volt erre szükség. Ugyanakkor a Kormány pótköltségvetési törvényjavaslatot köteles az Országgyűlés elé terjeszteni, ha év közben a körülmények olyan módon változnak meg, hogy ezek a központi költségvetés tervezett egyenlegét tartósan és jelentősen veszélyeztetnék, vagy ha a költségvetésben előirányzott általános tartalékot felhasználták, és a költségvetési törvényben megállapított források nem elégségesek a kiadási előirányzatok fedezésére. Jelenleg Magyarországon még egy éves költségvetési előirányzatok készülnek hazánkban.)

4.3.3. Költségvetési politika A költségvetési politika az összkereslet és az összkínálat szabályozására terjed ki. Két alapvető eszköze: a kormányzati kiadások (áruvásárlások és transzferek) és az adórendszer.

A kormányzat keresletélénkítő (expanziós) költségvetési politikát folytat, ha növeli kormányzati kiadásait illetve az adókat csökkenti. Az előbbi esetben önmaga támaszt keresletet a megtermelt javak és szolgáltatások iránt, míg az utóbbinál a háztartások és az üzleti szervezetek (tehát együttesen a magánszféra) részére hagy nagyobb jövedelmet, annak érdekében, hogy azok jelenjenek meg nagyobb kereslettel. Ezzel szemben a kormányzat a keresletre korlátozó (restrikciós) költségvetési politikát működtet, ha a kormányzati kiadásait visszafogja és/vagy az adókat növeli. Itt az első esetben önmaga jelentkezik kisebb kereslettel, a másodiknál a magánszféra keresleti lehetőségét csökkenti a jövedelmek mérséklése által.

Mindkét eszköz – a jövedelem színvonalának alakulásától független keresleti tényezők – segítségével képes befolyásolni az összkeresletet, és így a gazdaságban megtalálható hullámzásokat mérsékelni, valamint a foglalkoztatottság színvonalára hatni. Azaz amikor a gazdaság egy visszaesési időszakban van és a magánszféra kereslete nem lenne elegendő e tendencia megállítására, akkor a kormányzat részben önmaga, részben a magánszféra jövedelmi szintjére való hatással képes keresletet támasztani. A több termelésre való ösztönzés következtében az emelkedő munkanélküliségi szintet képes megállítani, vagy csökkenteni. Ellentétes – túlfűtött – gazdasági helyzetben pedig képes a gazdaságot a megfelelő pályára állítani.

Természetesen e két kiemelt eszköz a valóságban lényegesen differenciáltabb módon jelentkezik. Az adóknál részben a mértékekről, részben újak bevezetéséről illetve meglévők eltörléséről, részben a meglévők kiterjesztéséről vagy szűkítéséről van szó. És itt az adók fogalmába a társadalombiztosítási járulékokat is bele kell érteni. A kormányzati kiadások körébe tartoznak például a munkanélküliségi segélyek rendszere, a jóléti kiadások, programok és transzferek kérdése, a kormányzati vásárlások, programok és beruházások, a közmunkák, az állami foglalkoztatási programok. Az eszközök egy része automatikus stabilizáló tulajdon-

4. Gazdasági szereplők

105.

ságokkal rendelkezik. Vagyis „önmaguktól”, beavatkozás nélkül, egy korábban meghozott döntés nyomán hatnak. Ha növekszik a jövedelem, akkor a meglévő adórendszer változtatása nélkül is növekedni fognak az adóbevételek. Ha dolgozókat bocsátanak el, akkor részükre a munkanélküli segély folyósításra fog kerülni. Ugyanakkor az eszközök másik része (az ún. diszkrecionális eszközök) kormányzati döntéshozatalt igényel. Ilyenek például az adókulcsok változtatása, a különböző kormányzati programok beindítása vagy megszüntetése. Itt tehát a kormányok aktív beavatkozása szükséges.

A költségvetési stabilizációs politika szükségességének első megfogalmazója és a megvalósítására tett lépések első kidolgozója John Maynard Keynes volt. A keynesi költségvetési politika vált a kormányok legfontosabb szabályozó eszközévé főként a nagy gazdasági világválság után. Ma a különböző országok a megtermelt jövedelmek nagy részére e politika eszközeivel gyakorolnak hatást.

4.4. Külföld

4.4.1. Külföld, külkereskedelem, külgazdasági kapcsolatok Nagyon fontos szereplője a gazdaságoknak a külföld, amelynek minden egyes résztvevője persze háztartásokból, üzleti szervezetekből és az államból áll. Most azonban mi egységes és önálló egésznek fogjuk fel.

A külföld akkor válik külön gazdasági szereplővé, ha a vizsgált gazdaság nyitott.

Akkor nyitott egy gazdaság, ha külkereskedelmi kapcsolatokat ápol, megtermelt javainak egy részét külföldön értékesíti, illetve onnan árukat és szolgáltatásokat vásárol, amelyet exportnak illetve importnak nevezünk. Minden esetben a vizsgált ország szemszögéből közelítjük meg a kérdést. Tehát export az, amikor termékeket, szolgáltatásokat más országban értékesítenek. Ezért cserébe vagy közvetlenül pénzt kapnak (méghozzá nem az exportáló ország pénznemében, vagyis valutához, devizához jutnak), vagy más áruval „fizetnek” (barter ügylet). Az exportot, mivel a javakat külföldre értékesítő ország (külföldi) fizetőeszközhöz jut, pozitív előjelűnek szokták értelmezni. Amikor külföldről javak és szolgáltatások érkeznek az adott országba, akkor importról beszélünk. Ennek kiegyenlítése érdekében vagy az ország saját pénzével, vagy más országéval (világpénz funkció keretében) fizetnek, illetve árut szállítanak „ki”.

Az importot, mivel annak ellentételezésére az adott ország pénze kiáramlik az országból, negatív előjelűként értelmezik. (Bár teljesen egyértelműnek tűnik, mégis sokan elfelejtkeznek arról a tényről, ha csak két országot vizsgálunk, akkor ami az egyik ország szempontjából export, az a másik szemszögéből import, és fordítva!) Szokás még ún. nettó exportról beszélni, amely nem más, mint az export és az import különbözete. Ennek előjele attól függően változik, hogy a kivitt illetve a behozott áruk és szolgáltatások értéke közül melyik a nagyobb.

Egy ország (gazdaság) nyitottságát azzal mérik, vajon milyen arányt képvisel az export a megtermelt javakból és/vagy milyen mértékű az import részesedése a hazai fogyasztásból. (Ezen mutatószámok étéke az USA esetében 10 % körüli, az európai országok többségében 25-50 %-os, míg a dél-kelet ázsiai államok közül több esetében ennél is magasabb.)

106.

4. Gazdasági szereplők

A nyitott országokkal szemben beszélhetünk zárt vagy autark gazdaságokról, amelyek szinte teljes mértékben el kívánnak zárkózni más országokkal való (gazdasági) kapcsolat kialakításától, és csak a saját erejükre, lehetőségeikre akarnak támaszkodni. (Ilyen autark törekvések még ma is megfigyelhetők, bár elenyésző mértékben. Tulajdonképpen beszélhetünk egy-egy országcsoport esetében is autarchiás törekvésekről, amikor úgy vélik ők együtt és csak együtt kívánnak a világgazdaságban működni. Példaként a volt szocialista országok tömörülése, a KGST említhető meg.)

Vajon mi értelme van annak, hogy az egyes országok egymás felé forduljanak, és gazdasági kapcsolatokat építsenek ki, ápoljanak? A választ már korábban megadtuk, csak akkor nem több ország viszonylatában, hanem egy nemzet tekintetében vizsgálódtunk. Ez pedig a (nemzetközi) munkamegosztás és specializáció. Ennek szükségességét, érvényesülését korábban már megnéztük – ismert büfés példánk segítségével –, amikor megállapítottuk, hogy a komparatív előnyök tana30 pontos választ ad ezekre a problémákra. Amikor a kérdéskört boncolgattuk, akkor több egyszerűsítéssel is éltünk: csak két terméket és csak két országot vizsgáltunk.

Amikor több jószágot kapcsolunk be, de megmaradunk két ország viszonylatában, akkor az árucikkek a komparatív előnyök alapján sorba rendezhetők. Az, hogy végülis hova esik majd ezek között a választóvonal (tehát mely termékekig érdemes az egyik országnak termelnie, és melyektől fogva a másiknak), azt a termékek teljes keresleti-kínálati helyzete fogja eldönteni. De ez eddigi megállapításaink értékéből semmit sem von le. Ugyanez a helyzet abban az esetben, ha több országot kapcsolunk be. Itt is kiderül, hogy mely országoknak mely javakra kell specializálódnia annak érdekében, hogy az mindegyikük részére előnyös legyen. Tehát korábbi – a komparatív előnyök tanára vonatkozó – következtetéseink helytállóak maradnak. Egyébként a nemzetközi munkamegosztás azért is fontos – erre is utaltunk korábban –, mert a nemzetgazdaságok termelési lehetőségének határát így jobbra felfelé tolja, azaz kibővíti. A növekvő együttes termelés hatására az egyes országok fogyasztási lehetőségei is emelkednek.

A nemzetközi munkamegosztás szükségszerűen a cseréhez, ezzel a külkereskedelemhez vezet el. A külkereskedelem tehát az áruk és szolgáltatások nemzetközi lebonyolítását, forgalmát jelenti. Azonban ez csak egyik, bár kétségtelenül nagyon fontos eleme a külgazdasági kapcsolatoknak, amely magába foglalja ezen túlmenően a külföldről felvett illetve a külföldnek nyújtott hiteleket, a külföldre történő befektetéseket illetve a külföldi tőke beáramlását, a felvett illetve nyújtott hitelek után fizetett illetve kapott kamatokat, a befektetett illetve beáramlott tőkék hozadékát (az osztalékot), a valutaárfolyamokhoz kapcsolódó spekulációs pénzügyi tranzakciókat. Azaz a külgazdasági kapcsolat a nemzetközi áru- és szolgáltatás-, valamint a pénz- és tőkeáramlást foglalja magába.

30

Valójában David Ricardo erre vonatkozó megállapításait nemzetközi összefüggésekben tette meg.

4. Gazdasági szereplők

107.

4.4.2. Külgazdasági kapcsolatok mérése A nemzetgazdaságok nemzetközi pénzügyi kapcsolatait a nemzetközi fizetési mérleg mutatja, amely adott időszakra (általában egy évre, negyedévre vagy hónapra) vonatkozóan tartalmazza az adott ország és a külföld között létrejött külkereskedelmi ügyletek, egyéb pénz- és tőkemozgások pénzbeli értékét, azaz minden olyan eseményt rögzít, amely az országhatáron be- vagy kilépő pénzmozgással jár. Mivel mérlegről van szó, ezért mindig egyensúlyt mutat.

A nemzetközi fizetési mérleg több részmérlegből tevődik össze. Felépítése az alábbi: 1. Áruexport 2. Áruimport 3. Áruforgalmi mérleg (1 – 2) 4. Szolgáltatás export 5. Szolgáltatás import 6. Külkereskedelmi mérleg (3 + 4 – 5) 7. Transzferek (elsődleges jövedelmek) egyenlege 8. Viszonzatlan (egyéb) folyó átutalások egyenlege 9. Folyó fizetési mérleg (6 + 7 + 8) 10. Tőkemérleg egyenlege 11. Pénzügyi mérleg egyenlege 12. Tévedések és kihagyások egyenlege 13. Teljes fizetési mérleg (9 + 10 + 11 + 12) 14. Nemzetközi tartalékok változása (− 13) Az áruk exportja-importja esetében a vámstatisztika adataiból indulnak ki, azaz azt vizsgálják, hogy az áru átlépte-e a határt vagy sem. Az áruforgalmi egyenleg tekintetében mindegy, hogy maga az áru eljutott-e a rendeltetési helyére, illetve hogy kifizették-e az ellenértékét. Minden esetben csak az adott ország határáig történő szállítási költséggel növelt értékben veszik figyelembe az egyes tételeket.

A szolgáltatások közé sorolják a különböző nemzetközi szállítmányozási és pénzügyi ügyleteket (így a biztosításokat, a fuvarozást, a banki szolgáltatásokat, a hírközlési és tanácsadási/szakértői szolgáltatásokat stb.), valamint az idegenforgalom (turizmus) egyenlegét. A külkereskedelmi mérleget általában a Vámhatóságok állítják össze.

Az elsődleges jövedelmek közé tartoznak a munkabérek, a profitok (osztalékok) és a kamatok nemzetközi mozgásának egyenlege. Az adott ország számára bevételt képeznek a külföldön dolgozó állampolgárai által hazautalt munkabérek, míg kiadást mutatnak az adott országban dolgozó külföldi állampolgárok fizetései.

Bevétel a külföldön tevékenykedő hazai vállalatok profitja (osztaléka), illetve a külföldről kapott kamatok (például a lakossági devizaszámlák kamatai). Kiadás pedig a külföldi tőke hozadéka és a külföldi adósság után fizetett kamat.

108.

4. Gazdasági szereplők

Az egyéb folyó átutalások között számolják el a külföldről kapott illetve a külföldre fizetett viszonzatlan átutalásokat, így a nemzetközi segélyeket, a magánszemélyektől kapott illetve azoknak adott pénzajándékokat.

Végül a teljes fizetési mérleg részét képezik azok a tételek, amelyek a folyó fizetési mérleg finanszírozásának módját mutatják, amelyek lehetnek a Tőkemérleghez, illetve a Pénzügyi mérleghez tartozók. A Tőkemérleghez sorolják az államháztartás és egyéb szektorok viszonzatlan tőkeátutalásait (így a tőkejavak vagy beruházási célú pénzeszközök egyoldalú nemzetközi áramlását, a nemzetközi adósságelengedést), valamint a nem termelt, nem pénzügyi eszközök forgalmát (vagyis a szabadalmi jogok, szerzői/kiadói jogok, áruvédjegyek, franchise jogok és természeti erőforrások külföldieknek történő eladását, illetve külföldön történő vételét). A Pénzügyi mérleg három befektetési részt tartalmaz: a közvetlen tőkebefektetéseket (amely a 10 % feletti tulajdonrész megszerzését, eladását mutatja), a portfólióbefektetéseket (ennek része az irányító pakettet el nem érő részvénycsomagok, a külföldi kötvények, az egyéb értékpapírok vétele és eladása), az egyéb befektetéseket (ami az adott-kapott kereskedelmi hiteleket, a bankhiteleket, a be- és kiáramló pénzösszegeket, a külföldi cégek profitjának visszaforgatását tartalmazza).

A kerekítésekből és a statisztikai rendszer tökéletlenségei következtében van szükség a Tévedések és kihagyások egyenlege nevét viselő sor szerepeltetésére.

A Teljes fizetési mérleg egyenlege ellentétes előjelű összegével egyenlő a Nemzetközi tartalékok változása. Amennyiben az előbbi pozitív egyenleget mutat, akkor a nemzetközi tartalékok csökkennek. Ha a Teljes fizetési mérleg negatív egyenleget ér el, akkor a tartalékok növekednek.

A fizetési mérleget az MNB havonta állítja össze.

Az sem jó, ha az adott ország folyó fizetési mérlege tartósan aktív, hiszen ekkor állandóan hitelez más országok számára. Az sem kedvező, ha ez a mérleg hoszszabb időn keresztül passzív egyenlegű, ugyanis ekkor az ország eladósodása indulhat el. Egy nemzetgazdaság eladósodását különböző adósságállományi adatokkal és mutatószámokkal lehet jellemezni. A bruttó adósságállomány egy országnak a külfölddel szemben fennálló összes hiteltartozását jelenti. A nettó adósságállomány abban különbözik a bruttótól, hogy csökkentve van a követelések értékével. Az adósságszolgálat nem más, mint a bruttó adósságállomány adott időszakra esedékes törlesztőrészletének és kamatának összege. Végül az adósságszolgálati ráta az ország áru- és szolgáltatásexportjából szerzett jövedelmeinek és az adósságszolgálatának aránya, vagyis azt fejezi ki, hogy a javak exportja mennyire képes fedezni az esedékes adósságtörlesztéseket. Szokták a bruttó illetve a nettó adósságállományt a nemzetgazdaság egy év alatt megtermelt jövedelméhez is viszonyítani.

A folyó fizetési mérleg hiányából következő eladósodás csökkenti a fogyasztásra és beruházásra rendelkezésre álló jövedelmet, és így az összkeresletet. Ezzel a termelés visszafogását idézi elő, ami a foglalkoztatottsági szint csökkentéséhez,

4. Gazdasági szereplők

109.

vagyis a munkanélküliség növekedéséhez vezet. Tehát kihatása végiggyűrűzik a gazdaságon.

Egyébként a fizetési mérleg alakulásából következtetni lehet az adott ország valutaárfolyamának várható alakulására is. Mindazok a tételek, amelyek valuta „beérkezésével” járnak (például áruexport, bejövő turizmus, külföldiek vállalatalapítása stb.) valutakínálatot jelentenek. Az ellentétes „előjelű” tételek pedig valutaigényeket támasztanak, azaz valutakeresletként jelennek meg. A valuták iránt mutatkozó kereslet és kínálat pedig valamilyen formában a valutaárfolyamokban is tükröződni fog.

Az egyes országok külkereskedelmi tevékenységének eredményessége a folyó fizetési mérlegben megjelenik. De ezt az eredményességet mérni is lehet, erre használt legfontosabb mutató az ún. cserearány-mutató (Terms of Trade). E mutató számlálójában és nevezőjében is árindex szerepel, amelyeket úgy lehet kiszámítani, hogy a vizsgált időszak árszínvonalát a bázisként használt időszak árszínvonalához viszonyítjuk. (Gyakorlatilag ugyanazokat a mennyiségéket másmás áron értékeljük.) A mutatót tehát az alábbi módon számíthatjuk ki: exportárindex Cserearány- mutató =  importárindex A mutató alapján megállapítható, hogyan változott az egységnyi import megvásárlásához szükséges export árszínvonala. Ha a kapott érték nagyobb, mint 1, akkor a cserearány javult, vagyis ugyanannyi értékű importhoz kevesebb exportra volt szükség. Ezt még úgy is mondhatjuk, hogy ugyanannyi exportért cserébe több import kapható. Amennyiben a mutató értéke 1-nél kisebb volt, akkor a cserearány romlott, így ahhoz, hogy változatlan mennyiségű import érkezzen az országba, többet kellett exportálni, illetve változatlan exportérték esetében kevesebb importra volt lehetőség. Tehát a cserearány romlása esetén az importárak nagyobb mértékben növekedtek, mint az exportárak, így vagy az export növelésére van szükség (ez tudjuk, hogy az ország fogyasztási, beruházási lehetőségeit csökkenti), vagy az export (és az import) szerkezetének módosításán kell munkálkodni (és erre ösztönözni a termelőket, kereskedőket), vagy külföldi hiteleket kell felvenni (ami majd az eladósodást fokozhatja), vagy az import egy részéről le kell mondani (esetleg megkeresve annak hazai pótlási lehetőségeit). Mindezek a lépési lehetőségek átvezetnek a külgazdasági politika kérdéseihez.

4.4.3. Külgazdasági politika A külgazdasági politika a külkereskedelemmel kapcsolatos cél-, eszköz- és intézményrendszer együttesét jelenti. E politikának két szélső típusa különböztethető meg: a protekcionista illetve a szabadkereskedelmi (liberalizált) politika.

Protekcionista külgazdasági politika alkalmazása esetében az állam aktív szerepet tölt be: a külkereskedelmi forgalmat közvetlenül szabályozza (részben az import korlátozása, részben az export ösztönzése segítségével) annak érdekében, hogy a hazai termelést és piacot védje. E politika legszélsőségesebb formája – a

110.

4. Gazdasági szereplők

már említett – autarkia, a teljes elzárkózás. Liberális (szabadkereskedelmi) külgazdasági politikánál az állam célja a meglévő mesterséges akadályok31 megszüntetése a korlátozásoktól mentes nemzetközi áramlás feltételeinek megteremtése érdekében. Bár ilyen esetekben is fontos az állam szerepe, de aktivitása a keretek kialakítására terjed ki. Természetesen a gyakorlatban e politikák tiszta formájával nem találkozhatunk, inkább azt mondhatjuk, hogy egyrészt melyik irányzat hatása az erősebb, amely ráadásul még az időben módosulhat is, másrészt az egyes irányzatok a különböző országokkal, országcsoportokkal szemben eltérően jelentkezhetnek. Az, hogy végül milyen lépéseket tesz egy ország e politika tekintetében sok tényezőtől függ, így például az ország nemzetközi versenyképességétől, a fejlettségétől, a gazdaság állapotától, a hazai és a világgazdasági konjunkturális helyzettől, a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás lehetőségétől, a politikai helyzettől.

A külgazdasági politikának számos eszköze van, amelyek közül a továbbiakban az alábbiakkal kívánunk foglalkozni: • kereskedelmi szerződések, • vámrendszer, • kvóták rendszere, • szubvenciók rendszere, • árfolyamrendszerek és árfolyampolitika.

A kereskedelmi szerződésekben a kormányok meghatározzák és rögzítik a kereskedelemben alkalmazott főbb elveket, szabályokat. Ezek az elvek alapvetően háromfélék lehetnek. Alapulhatnak a viszonosság elvén, amely azt jelenti, hogy az egyik ország pontosan ugyanolyan elbánásban részesíti a másik ország polgárait, kereskedőit, mint amilyet a másik ország nyújt az első ország polgárai, kereskedői részére. Tehát megadja mindazokat a kedvezményeket, támogatásokat a másiknak, amelyet ő kap tőle. (Azt is mondhatnánk: „amilyen az adj Isten, olyan a fogadj Isten”.) Ez az elv akár nagyon sokat is nyújthat, akár szinte semmit sem!

A kereskedelmi szerződésekben alkalmazhatják az ún. legnagyobb kedvezmény elvét. Ekkor mindkét ország kötelezettséget vállal arra, hogy mindazokat a kedvezményeket, támogatásokat megadja a másik fél részére, amelyet bármely harmadik fél részére bármikor megad. Tehát mindazt nyújtja a másik fél számára, amelyet másoknak is. Sőt kötelezi magát arra, hogy a kedvezmények körét mindenkor bővíti, amint újabbakat megad harmadik félnek. Ezen elv meghatározása kicsit félrevezető, mert nem ez az elv adja a legtöbb kedvezményt, hanem az ún. nemzeti elbánás elve. Ilyen elv érvényesülése esetén a másik fél polgárait, kereskedőit ugyanolyan bánásmódban részesíti, mint a sajátjait. Vagyis nem tesz különbséget a saját és a másik fél állampolgárai között. (Természetesen ez csak a kereskedelemmel kapcsolatos területekre terjed ki, és nem érint olyan kérdéseket, mint a választójog!) Eddig úgy tekintettük a kérdéskört, mintha kereskedelmi 31

A nemzetközi kereskedelemnek nemcsak mesterséges, hanem természetes akadályai is vannak. Ilyen például a szállítási költség, az eltérő szabványok, a különböző ízlésvilág, a termelési tényezők mobilitásának hiánya, a természeti és kulturális tényezők, adottságok különbözősége stb.

4. Gazdasági szereplők

111.

szerződéseket csak két fél köthetne. Ez nyilván nem igaz. A több ország által aláírt szerződések már átvezetnek az övezetek kérdéskörébe, amellyel jelentőségénél fogva a következő önálló alfejezet foglalkozik.

A külgazdasági politika legismertebb eszköze a vám. A vám nem más, mint egy olyan különleges adó, amelyet az adott ország határán áthaladó árukra és szolgáltatásokra kivetnek. Az importált termékek után fizetett vám megnöveli a jószág árát, ezáltal akár előnyösebb helyzetbe is hozhatja a hazai termelők áruit, vagy ha nincs hazai előállítás, akkor a jószágból eladható mennyiséget csökkenti. (Emlékezzünk csak vissza a korábban – a piac kérdéskörénél – tanultakra! Adott az importált jószág keresleti és kínálati görbéje, és ezek által egy egyensúlyi helyzet.

Amennyiben vámot vetnek ki a termékre, akkor az a felhasznált inputtényezők árnövekedését jelenti, vagyis a kínálati görbe balra felfelé fog eltolódni. Az új egyensúlyi helyzetnél – ceteris paribus – az ár magasabb, míg a mennyiség kisebb lesz a korábbi egyensúlyi állapothoz képest. Tehát az importált jószágból eladható mennyiség csökken. Ugyanakkor, ha van hazai termelés, vagyis létezik helyettesítő termék, akkor a hazai előállítású jószág piaci egyensúlyi helyzetében is változás fog bekövetkezni. A helyettesítő hatás következtében a jószág keresleti görbéje – ceteris paribus – jobbra felfelé fog eltolódni. Az új egyensúlyi helyzet a korábbihoz képest magasabb ár és nagyobb mennyiség mellett alakul ki. Így a hazai termékből eladható mennyiség és az ár növekedése a hazai termelés fokozásához vezet.) A vám tehát a külföldi termelőt sújtja, hiszen csökkenti annak forgalmát. Pozitív hatást gyakorol a hazai gyártóra (ha van), mivel termelését ösztönzi, forgalmát emeli, és megvédi a külföldi versenytárstól. Ugyanakkor kedvezőtlen a hazai fogyasztók szempontjából, mert magasabb szinten alakul ki az új egyensúlyi ár. Vámok beszedésével a kormányzat (az állami költségvetés) bevételeit növeli. Vámot természetesen exportált termékekre is ki lehet vetni.

(Magyarországon ezt az eszközt nem alkalmazzák!) Ebben az esetben az állam célja, hogy a jószág árnövekedése által indirekt módon megnehezítse annak külföldre történő értékesítését, illetve megkönnyítse az importált jószágoknak az országba történő beáramlását. (Az előző cél teljesen érthető, hiszen az állam azt szeretné, ha a termék az adott országban maradna, például stratégiailag fontos jószágok esetében. Az import megkönnyítése nem nevezhető igazán célnak, inkább csak járulékos hatásnak, hiszen ezáltal a hazai versenyképesség romlik, mégis alkalmazásának sokféle, például gazdaságpolitikai, politikai okai lehetnek, vagy nemzetközi megállapodások ösztönözhetnek erre.)

A vámok és a kvóták alkalmazása sok hasonlóságot, de persze lényeges különbségeket is mutat. A kvóták, vagy mennyiségi korlátozások előírják, hogy egy adott jószágból milyen mennyiség hozható be az országba, illetve vihető ki az országból. Az importkvóta a hazai piacon eladható jószág mennyiségét korlátozza. Ezáltal a hazai termelőt kedvező helyzetbe hozza, vagy ha ilyen nincs, akkor egyértelműen csökkenti az eladható mennyiséget. (Nézzük meg ebben az esetben hogyan alakul a termék Marshall-keresztje! Adott az importált jószág keresleti és kínálati görbéje, ezáltal az egyensúlyi pontja. Az importkvóta alkalmazása azt jelenti, hogy a kínálati görbe egy adott – az egyensúlyinál kisebb – mennyiségnél

112.

4. Gazdasági szereplők

függőlegessé válik. Az így létrejövő új egyensúlyi pont a korábbinál kisebb menynyiség, de magasabb ár mellett alakul ki. Ha van hazai termelő, akkor annak helyzetében hasonló hatás következik be, mint a vám esetében.) Az importkvóta tehát a külföldi termelőre nézve kedvezőtlen, mivel annak forgalmára csökkentőleg hat. Kedvező viszont a hazai gyártóra (ha van) való befolyása, hiszen termelésének fokozására ösztönöz, forgalmát növeli, és a külföldi versenytárstól megvédi. De a hazai fogyasztók szempontjából negatív hatású, mert az új egyensúlyi ár a korábbinál magasabb szinten alakul ki. Ugyanakkor importkvóta alkalmazása esetén a kormányzat (az állami költségvetés) semmilyen bevételhez nem jut.

Mennyiségi korlátozást az exportra is lehet bevezetni, hasonló módon és céllal, mint az exportvámok esetében.

A külgazdasági politika fontos eszköze a szubvenciók rendszere, amely gyakorlatilag egy vissza nem térítendő állami támogatás. Alkalmazható termelésre, fogyasztásra és exportra. Termelési szubvenció alkalmazása esetén a termelők az előállított jószág mennyisége után térítésben részesülnek. Ezáltal a termék költsége kisebb lesz, vagyis alacsonyabb ár mellett tudják azokat értékesíteni. Exportszubvenció esetében a helyzet ugyanez, a különbség mindössze annyi, hogy itt a külföldre értékesített mennyiség után lesznek jogosultak a támogatás megkapásában. Mindkét szubvenció hatásmechanizmusa hasonló. (Gondoljuk csak ismét végig a korábban tanultaknak megfelelően! A felhasznált inputtényezők árcsökkenése miatt a hazai termelők kínálati görbéje jobbra lefelé fog eltolódni, ezért az adott jószág iránti külföldi kereslet változatlansága mellett az új egyensúlyi pont igaz alacsonyabb ár, de nagyobb mennyiség mellett fog kialakulni. Ha az árcsökkenés miatti bevételkiesést a mennyiség növekedése miatti bevételnövekedés kompenzálja, akkor az exportáló jól járt. Persze az is elképzelhető, hogy nem képes kompenzálni, mégis a szubvenció hatását pozitívnak kell értelmeznünk, mivel lehet, hogy így a hazai termelésű jószág versenyképes tudott maradni: el lehetett adni külföldön, be lehetett törni az exportpiacra, vagy éppen nem szorult ki arról.) Végül a fogyasztást is támogathatja az állam. Erre akkor kerülhet sor, ha az országban termelt jószág ára a külföldi termelőkénél magasabb, például a felhasznált anyagok illetve alkatrészek magas világpiaci ára következtében. A szubvenció következtében a hazai előállítók ára már versenyképessé válhat.

Nagyon jelentős eszköz az állam külgazdasági politikájában a valutárfolyamok rendszere és az árfolyampolitika. A valutáknak paritásuk és árfolyamuk van.

A valutaparitás két valuta elméleti egyenértékűségét, illetve ennek arányát fejezi ki. A valutaparitás alapulhat azok: • aranytartalmán (ha az egyik valuta aranytartalma ¼ uncia arany, a másiké 1/20 uncia arany, akkor a két valuta értékének aránya 5:1); • vásárlóerőparitásán (ha az egyik országban egy adott fogyasztói kosarat 30 egység valutáért, a másik országban 60 egységért lehet megvenni, akkor a valuták értékaránya 2:1);

4. Gazdasági szereplők

113.

• valutakosáron32 (ha a valutakosár segítségégével kiszámított egyik valuta egy kulcsvalutához mért értéke 0,9 és a másiké 0,09 lenne, akkor a valuták értékaránya 10:1).

A valutárfolyam egy adott ország valutájának ára egy másik valutában kifejezve.

A valutaárfolyamoknak két nagy csoportja van, annak függvényében, hogy a kormányzat milyen szerepet vállal az árfolyam kialakításában. Így beszélünk: lebegő árfolyamról illetve fix árfolyamról. Lebegő árfolyamrendszernél az árfolyam a valuta kereslete és kínálata alapján alakul ki, tehát a piaci mechanizmus működésére van bízva. Ebben az esetben hivatalos (központi bank által meghirdetett) árfolyam – ha létezik is – csak a kívánatosnak tartott, tájékoztató jellegű adat, de a szereplőkre van bízva a tényleges árfolyam mértéke. Ez azt is jelenti, hogy az árfolyam komoly ingadozásokat mutathat, ami – többek között – a valutaspekuláció erősödéséhez, a gazdasági döntések bizonytalanságának növekedéséhez vezet. A fix (rögzített) árfolyamrendszer esetében a kormányok hivatalos árfolyama nem változik, az hosszabb időre mindig stabil. A központi bank által megadott árolyamon lehet eladni és venni valutát. A piaci mechanizmus szerepe így valójában kizárt. Bár a rendszer kiszámítható, nincsenek ingadozások, de elszakad a tényleges folyamatoktól. (Megjegyezzük, hogy a csak kormányzati döntésen alapuló, tisztán fix árfolyamrendszer a gyakorlatban sohasem létezett, bár ilyen törekvés és ehhez közeli megvalósítás 1972-ig működött.) A mai árfolyamrendszerek – éppen a felmerülő problémáik mérséklése érdekében – a két alaptípus között helyezkednek el, és irányított lebegtetéses árfolyamrendszernek nevezik. Ez azt jelenti, hogy a lebegtetést a kormány valamilyen módon befolyásolni, iránytani kívánja. Ennek is több fajtája található meg. Az első az ún. „piszkos” lebegtetés, amikor a kormányzat annak érdekében értékeli le a valutát, hogy azzal hazai vállalatait exportelőnyhöz juttassa. A másik a kúszó árfolyamrendszer, amelynél az ország valutáját egy másik ország valutájához, vagy egy valutakosárhoz kötik, de a központi bank egy adott időszakon belül sok apró lépésben értékeli fel vagy le. (Például a Magyar Nemzeti Bank is hasonló árfolyampolitikát folytatott 1995 és 2001 között. 1995. március 12. és június 30. között havonta 1,9 %-kal értékelte le a Ft-ot, majd 1995. július 1. és december 31. között 1,3 %-kal, 1996. január 1. és 1997. március 31. között havi 1,2 %-kal, és így tovább csökkentve a leértékelés mértékét 1999.január 1.-től havi 0,6 %kal. A csúszóleértékelés gyakorlatát 2001. október 1-én szüntették meg.) A harmadik típusú irányított lebegtetés az ún. együttes lebegtetés, amikor a csoportban résztvevő tagállamok közösen lebegtetik valutáikat, igyekezve fenntartani az árfolyamokat. (Ezt a módszert alkalmazzák az EU tagállamai is.)

Egyébként akár a rögzített, akár a lebegtetett árfolyamok esetében a valóságban egy adott, rögzített sávban engedik az árfolyamot a piaci hatásoknak megfelelően mozogni, és a jegybank csak akkor avatkozik be, ha e sáv széléhez közelít az árfolyam. Ekkor valutaeladással, vagy –vásárlással tartják az árfolyamot a sávban.

Ezt a jegybanki beavatkozást intervenciónak nevezik.

32

Valutakosár: a különféle valuták és a hozzájuk rendelt súlyok összessége. Tipikus példa erre az EURO.

114.

4. Gazdasági szereplők

Nézzük meg az árfolyam-változtatások hatását, jelentőségét! Mi történik abban az esetben, ha az adott ország pénzét leértékelik33? Tegyük fel, hogy eddig 1 USD-ért 250 HUF-ot kellett fizetni. Ha megtörténik a leértékelés, akkor ezután mondjuk 300 HUF/USD lesz az árfolyam. Ez azt jelenti, hogy akik eddig külföldön értékesítették jószágukat 2 USD-ért, azok most jól járnak, hiszen – ceteris paribus – nem 500 HUF-ot, hanem 600 HUF-ot kapnak majd érte. Viszont akik külföldről behoztak egy terméket, azoknak most ugyanazért többet kell kifizetniük. Tehát az exportálók jól, az importálók rosszul jártak a változtatással. Vagyis a leértékelés az áru- és szolgáltatás-exportot ösztönzi, míg ezek importját visszafogja. A külföldről érkező turistákra is kedvezően hat a módosítás, mivel ugyanannyi külföldi pénzeszközükért több HUF-ot kapnak. Ugyanakkor a kimenő turizmus helyzetét rontja, mert például ugyanazért a szállásért több hazai pénzt kell adni, mint korábban. Azaz a leértékelés a bejövő turizmust ösztönzi, a kimenőt nem. Még egy területet érdemes kiemelni, ez a tőkebefektetés. A hatás hasonló, mint az idegenforgalom esetében: elősegíti a tőke bejövetelét az országba (a tőkeimportot), és nehezíti a tőkeexportot. Az eddig elmondottak alapján a leértékelés a folyó fizetési mérleget is befolyásolja, méghozzá javítja annak helyzetét.

Amennyiben az ország fizetőeszközét a jegybank felértékeli, akkor éppen ellentétes tendenciák fognak lezajlani. Ennek végiggondolását a tisztelt olvasóra bízzuk! Természetesen a valutákat nemcsak a jegybank értékelheti le illetve fel, hanem az leértékelődhet illetve felértékelődhet. Ez akkor következik be, ha az előbbi esetben nő illetve az utóbbiban csökken a többi valuta ára az adott ország saját valutájához képest. Foglaljuk össze az árfolyampolitikával kapcsolatos ismereteinket!

9. Táblázat: A hazai pénz le- és felértékelésének hatása Külkereskedelem Exportot öszLeértönöz, importékelés tot gátol Importot öszFelértönöz, exportékelés tot gátol

Hatás

Idegenforgalom

Tőkemozgás

Bejövő turizmust ösztönzi, kimenőt nehezíti Kimenő turizmust ösztönzi, bejövőt nehezíti

Tőkeimportot ösztönzi, tőkeexportot gátolja Tőkeexportot ösztönzi, tőkeimportot gátolja

Folyó fizetési mérleg Egyenlegét javítja Egyenlegét rontja

4.4.4. Nemzetközi egyezmények, övezetek és integrációk A kétoldalú kereskedelmi szerződésekkel már foglalkoztunk. Léteznek nemzetközi, kereskedelemmel kapcsolatos egyezmények is, amelyekhez az egyes orszá33

Amikor valutaleértékelésről beszélünk, az mindig azt jelenti, hogy a vizsgált ország a saját valutáját értékeli le. Bár persze tudjuk, hogy a valuta egy külföldi és nem a vizsgált ország törvényes fizetőeszköze, mégis a szakirodalomban valutaleértékelés alatt a saját pénz leértékelését értik.

4. Gazdasági szereplők

115.

gok önkéntes alapon kérhetik felvételüket és csatlakozhatnak. Ilyen például a GATT (General Agreement on Tariffs and Trade, Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény), amelynek utódszervezete a WTO (World Trade Organisation, Kereskedelmi Világszervezet), az IMF (International Monetary Fund, Nemzetközi Valutaalap), az IBRD (International Bank for Reconstruction and Devalopment, Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, röviden: Világbank). A sort még hosszasan lehetne folytatni. Mivel ezekkel a nemzetközi egyezmények alapján létrejött szervezetekkel más tantárgyakban részletesen megismerkedünk, ezért tárgyalásuktól most eltekintünk!

Röviden foglalkozni kívánunk a nemzetközi gazdasági integráció lényegi kérdéseivel! Ezekben az integrációkban a nemzetközi gazdasági együttműködés szinte minden fontosabb területe intézményesült formában megtalálható. A benne résztvevő tagállamok szerződés formájában fogalmazzák meg az együttműködés célját, formáját, módját, a létrehozandó szervezetek, szervek, testületek feladatés jogkörét. Ez az integráció különböző formákban valósulhat meg: • Szabadkereskedelmi övezet (vámközösség) esetében a tagországok egymás között eltörlik a vámokat, de a többi országgal szemben fellépésük nem egységes, hanem minden ország a saját vámrendszerét alkalmazza a „kívülállókkal” szemben.

• Vámuniónál a tagok között a javak áramlása vámmentes, és a többi országgal szemben közös vámtarifát alkalmaznak. Tehát nincsenek belső vámok, és kifelé a fellépésük egységes.

• Gazdasági közösség (közös piac) annyival több a vámuniónál, hogy ebben az esetben érvényesül a „négy szabadság elve”: az áru- és szolgáltatás szabad áramlása mellett szabad a tőke és a munka mozgása is a tagországokon belül.

• Gazdasági unió esetében a tagállamok közös, egyesített gazdaságpolitika folytatását valósítják meg.

• Monetáris unió viszonyai között a tagországok egységes valutával rendelkeznek, tehát megszűnnek a nemzeti valuták. A tagországok pénz- és tőkemozgását egy közös jegybank irányítja, azaz megvalósul a háromszintű bankrendszer.

• Politikai uniónál a tagállamok közös, egyesített gazdaságpolitikájához közös kül- és honvédelmi politika kapcsolódik, így a tagországok szövetségi országokká válnak.

A gazdasági integrációkra számos konkrét példa található a világgazdaságban.

Most csak az európai kezdeményezésekkel, illetve megvalósulásokkal foglalkozunk nagyon röviden. Van köztük olyan, amely csak az ötlet szintjéig, illetve a közös munkaerőpiacról való megállapodásig jutott el. Ez a NORDEK, amelyet Dánia kezdeményezésére 1954-ben négy északi állam – Dánia, Finnország, Norvégia és Svédország – kívánta létrehozni, de csak gazdasági együttműködési terv maradt. Igaz, ennek ellenére e négy ország között számos területen szoros együttműködés jött létre. Van olyan együttműködés, amely viszonylag korán megjelent, aztán beolvadt egy nagyobb „tömbbe”. Ez például a Benelux-unió, amely – mint neve is mutatja – Belgium, Hollandia és Luxemburg 1944-ben kö-

116.

4. Gazdasági szereplők

tött egyezsége alapján 1948-ban jött létre. Megvalósították a vámuniót, egységesítették a külkereskedelmi politikát, szabad munkaerő- és szolgáltatás-áramlást vezettek be, előírták egyes pénzügyi, szociálpolitikai intézkedések összehangolását, szabályozták a mezőgazdasági piacot, sőt az EGK-val kapcsolatban közös fellépéseket valósítottak meg. Tehát megfigyelhető volt a gazdasági, sőt a politikai unió egyes elemeinek megjelenése náluk. Vannak olyan együttműködések, amelyek huzamosabb ideig működtek, aztán különböző okoknál fogva felbomlottak. Ilyen a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa), amely a volt szocialista országok gazdasági „tömörülése” volt. A megalakulásról szóló határozatot 1949-ben Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia és a Szovjetunió írta alá. Bár számos közös lépést tettek meg, de a 90-es évek rendszerváltozásai, a volt szocialista országok felbomlása, szétesése értelmetlenné tette a szervezet létét. Léteznek olyan integrációk, amelyek ma is működnek, és alapvető célok a kezdetektől fogva változatlanok. Ide sorolható az EFTA (European Free Trade Association), az Európai Szabadkereskedelmi Társulás. Ezt a szervezetet 1960-ban Anglia, Svédország, Norvégia, Dánia, Ausztria, Svájc és Portugália hozta létre, az EGK működésének ellensúlyozására, és alapvetően vámuniós lépéseket tettek meg. Néhány ország a 70-es években kilépett a szervezetből, és az EGK-ba (Európai Gazdasági Közösség-be) lépett át, amely ma már az EU (Európai Unió) rövidítést alkalmazza.

4.4.5. Az Európai Unió34 Az Európai Unió története Amikor az EU történetét tekintjük át, érdemes korszakokat képezni, és azokon belül a fontosabb dátumokat kiemelni.

1945-1959: Béke Európában – az együttműködés kezdetei Az Európai Unió történelmi gyökerei a második világháborúig nyúlnak vissza.

Az európaiak eltökélt szándéka, hogy hasonló öldöklés és pusztítás a jövőben ne fordulhasson elő. Európa azonban nem sokkal a háborút követően kettészakad, és megkezdődik a negyven évig tartó hidegháború. A nyugat-európai nemzetek 1949-ben létrehozzák az Európa Tanácsot, ami az első lépést jelenti az együttműködés irányában, hat ország azonban ennél többet szeretne.

1950. május 9.: Robert Schuman francia külügyminiszter az együttműködés elmélyítésére irányuló tervet terjeszt elő. Ennek nyomán ünnepeljük minden május 9-én az Európa-napot. A Schuman-terv lényege a hadiipari felszerelések előállításához nélkülözhetetlen szén- és acéltermelés feletti közös ellenőrzés kialakítása volt. Schuman terve mögött az az elgondolás húzódott meg, hogy a szén- és acéltermelés feletti kizárólagos ellenőrzés hiányában senki sem lesz képes háborút indítani.

34

Ez a rész az Európai Unió hivatalos honlapján (http://europa.eu/index_hu.htm) található anyagok segítségével került összeállításra.

4. Gazdasági szereplők

117.

1951. április 18.: A Schuman-terv alapján hat ország szerződést ír alá arról, hogy nehéziparukat – azaz a szén- és acélipart – közös irányítás alá helyezik. Ily módon egyikük sem képes fegyvereket gyártani, amelyeket – mint a múltban – a másik ellen fordíthatna. Ez a hat ország: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország.

1957. március 25.: A hat ország a szén- és acélközösséget létrehozó szerződés sikerén felbuzdulva együttműködését egyéb gazdasági ágazatokra is kiterjeszti.

Aláírják a Római Szerződést, és ezzel létrehozzák az Európai Gazdasági Közösséget (EGK), más néven a Közös Piacot. Az elgondolás lényege, hogy a személyek, az áruk és a szolgáltatások szabadon mozoghassanak a határokon keresztül.

1960-1969: A hatvanas évek – a gazdasági fellendülés időszaka 1961 augusztusában a keletnémet kommunista hatóságok falat építenek Berlinben, hogy megakadályozzák a keletnémet lakosságot abban, hogy a szabadabb élet reményében nyugatra szökjön. Némelyeknek mégis sikerül; másokat az őrök menekülés közben agyonlőnek.

1962. július 30.: Az EU bevezeti a közös mezőgazdasági politikát, amely az EUtagországok közös ellenőrzése alá helyezi az élelmiszer-termelést. Így a gazdák azonos árat kapnak terményükért. Az EU szükségleteinek elegendő élelmiszert termel, a gazdák is jól keresnek. Ennek nemkívánatos mellékhatása a túltermelés és az ebből származó terménytöbblet felhalmozódása. Az 1990-es évek óta kiemelt cél a többlet csökkentése és az élelmiszer minőségének javítása.

1963. július 20.: Az EU aláírja első jelentős nemzetközi szerződését tizennyolc korábbi gyarmati afrikai ország támogatására. 2005-ben immáron 78 afrikai, karibi és csendes-óceáni (AKCS) országgal tart fenn különleges partnerségi viszonyt. Az EU nyújtja a világon a legtöbb fejlesztési támogatást a rászoruló országoknak. A támogatás feltétele, hogy a kedvezményezettek tiszteletben tartsák az emberi jogokat.

1968. július 1.: A hatok felszámolják az egymás országaiból behozott áru után fizetendő vámot, s ezzel elsőként lehetővé teszik a határokon átnyúló szabad kereskedelmet. Ezzel párhuzamosan azonos vámtételeket alkalmaznak a harmadik országokból behozott árukra is. Megszületik a világ legnagyobb kereskedelmi csoportja. Rohamosan bővül a kereskedelem mind a hatok, mind pedig az EU és a világ többi része között.

1970-1979: Bővülő közösség – a csatlakozók első köre 1972. április 24.: Az EU már 1970-ben tervezte a közös valuta bevezetését. Az EU-tagok a monetáris stabilitás megőrzése érdekében úgy döntenek, hogy egymás valutái viszonylatában az árfolyam-ingadozást szűk korlátok közé szorítják.

Ez az 1972-ben megállapított árfolyam-mechanizmus jelenti az első lépést az euro bevezetése felé, ami harminc évvel később valósul meg.

1973. január 1.: A hatok Dánia, Írország és az Egyesült Királyság hivatalos belépésével kilencekké bővülnek.

118.

4. Gazdasági szereplők

1974. december 10.: Az EU vezetői a szolidaritás kifejezésére létrehozzák az Európai Regionális Fejlesztési Alapot. Az alap célja az utak és távközlési hálózatok javítására, beruházások ösztönzésére és munkahelyteremtésre fordítandó források átcsoportosítása a gazdagabb térségekből a szegényebb térségekbe. Később az ilyenfajta tevékenységből származik az EU teljes kiadásainak egyharmada.

1979. június 7–10.: Az EU-állampolgárok első alkalommal választják közvetlenül az európai parlamenti képviselőket, ezt megelőzően ugyanis a képviselőket a nemzeti parlamentek delegálták. A Parlamentben a képviselők nem nemzeti küldöttségekbe tömörülnek, hanem páneurópai politikai csoportok (szocialista, konzervatív, liberális, zöldek stb.) szerint foglalnak helyet. A Parlament befolyása folyamatosan növekszik.

1980-1989: Európa átalakulóban – a berlini fal leomlása 1981. január 1.: Görögország csatlakozásával az EU-tagok száma tízre nő. Görögország azóta jogosult a tagságra, mióta 1974-ben megbuktatták a katonai rezsimet, és helyreállították a demokráciát.

1984. február 28.: A számítógép és az automatizálás megváltoztatja az életmódunkat és a munkamódszereinket. Az EU, hogy az innováció területén továbbra is megőrizhesse helyét az élbolyban, 1984-ben elfogadja az Esprit programot, az elsőt azon számos kutatási és fejlesztési program sorában, amelyekre azóta támogatást nyújtott.

1986. január 1.: Spanyolország és Portugália belépésével az EU tagjainak száma tizenkettőre emelkedik.

1987. június 15.: Az EU elindítja az Erasmus-programot azoknak az egyetemi hallgatóknak a támogatására, akik legfeljebb egy évig egy másik európai országban kívánnak tanulmányokat folytatni. Azóta több mint 2 millió fiatal élt az Erasmus és az ahhoz hasonló programok nyújtotta lehetőségekkel.

1990-1999: Határok nélküli Európa 1992. február 7.: Maastrichtban aláírják az Európai Unióról szóló szerződést. A Szerződés kiemelkedő mérföldkövet jelent az EU történetében, hiszen amellett, hogy egyértelmű szabályokat tartalmaz a leendő egységes valutára vonatkozóan, lefekteti a közös kül- és biztonságpolitika alapelveit, és szabályozza a bel- és igazságügy területén a szorosabb együttműködés kereteit. A Szerződés értelmében az „Európai Közösség" elnevezés helyébe hivatalosan „Európai Unió" lép.

1993. január 1.: Létrejön az egységes piac, és megvalósul a négy alapszabadság, az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőke szabad áramlása. 1986 óta több mint 200, az adópolitikára, az üzleti szabályozásokra, a szakképesítésekre és az átjárható határok előtti egyéb akadályokra kiterjedő jogszabályról született megállapodás. Néhány szolgáltatás tekintetében késlekedést mutat a szabad mozgás megvalósulása.

1995. január 1.: Ausztria, Finnország és Svédország is csatlakozik az EU-hoz. A 15 tagország területe immáron Nyugat-Európa csaknem egész területét magában

4. Gazdasági szereplők

119.

foglalja. 1990 októberében Németország újraegyesülésével a volt KeletNémetország az EU részévé vált.

1995. március 26.: Hét országban hatályba lép a Schengeni Megállapodás: Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában, Luxemburgban, Németországban, Portugáliában és Spanyolországban. Ezen országok között bármilyen állampolgárságú utazó útlevél-ellenőrzés nélkül lépheti át a határt. Azóta már más országok is csatlakoztak a schengeni útlevélmentes övezethez.

1997. június 17.: Az Amszterdami Szerződés aláírása. Az Amszterdami Szerződés a Maastrichti Szerződés eredményeire építve terveket fogalmaz meg az EUintézmények reformjára, arra, hogy Európa miként tudna az eddiginél erőteljesebben hangot adni véleményének a világban, valamint arra, hogy a korábbiakhoz képest több forrást fordítsanak foglalkoztatásra és állampolgári jogokra.

1997. december 13.: Az EU vezetői megállapodnak arról, hogy csatlakozási tárgyalásokat indítanak tíz közép- és kelet-európai országgal: Bulgáriával, Csehországgal, Észtországgal, Lengyelországgal, Lettországgal, Litvániával, Magyarországgal, Romániával, Szlovákiával és Szlovéniával. A csoporthoz hozzáveszik a két földközi-tengeri szigetet, Ciprust és Máltát is. A Szerződés 2000-ben Nizzában elfogadott módosításai, nevezetesen az EU-n belüli szavazási szabályok átalakítása zöld utat enged a bővítésnek.

1999. január 1.: Tizenegy országban (majd 2001-ben Görögországban is) bevezetik az eurót, egyelőre csak számlapénzként, kereskedelmi és pénzügyi ügyletek lebonyolításánál. Az euro-készpénz csak később kerül forgalomba. Az eurozónába tartozó országok: Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország. Dánia, Svédország és az Egyesült Királyság egyelőre úgy dönt, hogy nem vesz részt a valutaunióban.

2000-től napjainkig: A további bővülés évtizede 2002. január 1.: Forgalomba kerülnek az euro-bankjegyek és -érmék. Igazi szervezési bravúrt jelent az új készpénz gyártása és terjesztése tizenkét országban.

Több mint 80 milliárd euro-érmét vernek. A bankjegyek minden országban azonosak, míg az érméken az értéket jelölő oldal egységes, a hátoldalon pedig valamilyen nemzeti jelkép látható. Minden érme szabad forgalomban van: így mi sem természetesebb, mint hogy finn vagy más országban vert euro-érmével váltunk jegyet a madridi metróra.

2003. március 31.: Az EU kül- és biztonságpolitikája keretében békefenntartási feladatokat vállal a Balkánon, először Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaságban, majd Bosznia és Herczegovinában. Mindkét esetben EU-vezetésű csapatok lépnek a NATO egységeinek helyébe. Ami a belügyeket illeti, az EU úgy dönt, hogy 2010-re kialakítja a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget, és az ezzel járó előnyöket biztosítja valamennyi állampolgára számára.

120.

4. Gazdasági szereplők

2004. május 1.: Nyolc közép- és kelet-európai ország – Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia – csatlakozik az EU-hoz, s ezzel véget ér Európának a nagyhatalmak jaltai, hatvan évvel korábbi megállapodása nyomán előállt megosztottsága. Ciprus és Málta is EU-taggá válik, Bulgária és Románia belépése pedig 2007-ben várható. További tagjelöltek még Horvátország és Törökország.

2004. október 29.: A 25 EU-tagország aláírja az európai alkotmány létrehozásáról szóló szerződést. Az Alkotmányszerződés célja a huszonöt, később még több tagországot számláló EU-n belül a demokratikus döntéshozatal és irányítás egyszerűsítése, illetve korszerűsítése. Emellett egy új tisztség, az európai külügyminiszteri poszt létrehozását is tartalmazza. Az Alkotmányszerződés hatálybalépéséhez azt mind a huszonöt országnak meg kell erősítenie.

2005. februárban hatályba lép a globális felmelegedés korlátozását és az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését célzó nemzetközi egyezmény, a Kiotói Jegyzőkönyv. Az EU mindvégig következetes és vezető szerepet vállal az éghajlatváltozás hatásainak csökkentésére irányuló törekvésekben. Az Egyesült Államok nem írja alá a Jegyzőkönyvet.

2007. január 1.: Két további kelet-európai ország – Bulgária és Románia – csatlakozik az Unióhoz. Ezzel a tagállamok száma 27-re nő. Tagjelölt ország Horvátország, Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság és Törökország.

2007. december 13.: Az EU 27 tagállama aláírja az eddigi szerződéseket módosító Lisszaboni Szerződést. A Szerződés célja, hogy demokratikusabbá, hatékonyabbá és átláthatóbbá tegye az EU-t, ezáltal biztosítva, hogy az Unió képes legyen megbirkózni az olyan globális kihívásokkal, mint az éghajlatváltozás, a biztonság és a fenntartható fejlődés. A Szerződés akkor léphet hatályba, ha azt mind a 27 tagállam ratifikálta.

Az EU intézményei és egyéb szervei Az Európai Unió alapja nem egy, az Egyesült Államokéhoz hasonló szövetség, nem is az ENSZ-hez hasonló kormányok közötti együttműködés. Az Európai Unió gyakorlatilag egyedülálló a maga nemében. Az Európai Uniót alkotó országok („a tagállamok”) független szuverén nemzetek maradnak, de szuverenitásuk egyesítésével növelik erejüket, és olyan befolyásra tesznek szert a világban, amellyel önállóan talán soha nem rendelkeznének.

A szuverenitás egyesítése a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tagállamok bizonyos döntési hatásköröket átruháznak az általuk létrehozott intézményekre annak érdekében, hogy a közös érdekeket érintő kérdésekben demokratikus módon, európai szinten születhessenek meg a döntések.

Az Európai Tanácsot 1974-ben hozták létre az állam-, illetve kormányfők közötti megbeszélések nem hivatalos fórumaként. Rövid időn belül olyan testületté vált, amely valamennyi uniós tevékenységi területen célkitűzéseket határoz meg az Unió számára és iránymutatást ad e célok eléréséhez. Hivatalos státusszal az 1992. évi Maastrichti Szerződés óta rendelkezik, amelynek értelmében feladata,

4. Gazdasági szereplők

121.

hogy lendületet adjon az Unió fejlődésének és általános politikai iránymutatást nyújtson. A Lisszaboni Szerződés 2009. december 1-jei hatálybalépése óta az Unió hét intézményének egyike. Az Európai Tanács elnöke Herman Van Rompuy. Hivatali ideje 2009. december 1-jétől 2012. május 31-ig tart.

Az Európai Tanács adja az Uniónak a fejlődéséhez szükséges ösztönzést, és meghatározza annak általános politikai irányait és prioritásait. Az Európai Tanács nem lát el jogalkotási feladatokat.

Az Európai Tanács a tagállamok állam-, illetve kormányfőiből, valamint saját elnökéből és a Bizottság elnökéből áll. Munkájában részt vesz az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője. Amikor a napirend úgy kívánja, tagjai úgy határozhatnak, hogy munkájukat tagonként egy miniszter, illetve a Bizottság elnökének esetében egy biztos segítse.

Az Európai Tanács, elnökének összehívására, félévente kétszer ülésezik.

Ha a helyzet úgy kívánja, az elnök az Európai Tanácsot rendkívüli ülésre hívja össze.

Az Európai Tanács általában konszenzussal dönt. Bizonyos esetekben egyhangúlag vagy minősített többséggel hoz határozatot, a Szerződésben foglaltaktól függően.

Az Európai Tanács minősített többséggel választja meg elnökét. Megbízatása két és fél évre szól, és egy alkalommal meghosszabbítható.

Az Európai Tanács üléseire általában Brüsszelben, a Justus Lipsius épületben kerül sor. Munkáját a Tanács Főtitkársága segíti.

Az Európai Unió döntéshozatali folyamatában általában, és különösen az együttöntési eljárásban három fő intézmény vesz részt: •

az Európai Unió polgárai által közvetlenül megválasztott és őket képviselő Európai Parlament;

•

az egyes tagállamok képviseletében az Európai Unió Tanácsa;

•

az Unió egészének érdekeit képviselő Európai Bizottság.

Ez az „intézményi háromszög” alkotja meg az EU-szerte alkalmazandó politikákat és jogszabályokat. Elvileg az Európai Bizottság tesz javaslatot új jogszabályokra, de azokat a Parlament és a Tanács fogadja el. Ezeket ezután a Bizottság és a tagállamok hajtják végre, és a Bizottság szerez nekik érvényt.

Két másik intézmény is nagyon fontos szerepet játszik: a Bíróság az uniós jogszabályok betartását felügyeli, a Számvevőszék pedig az Unió tevékenységeinek finanszírozását ellenőrzi.

Az említett intézmények hatásköreit és feladatait az EU valamennyi tevékenységének alapját képező szerződésekben állapították meg. Ugyancsak a szerződések tartalmazzák az uniós intézmények által követendő eljárásokat. A szerződéseket az EU valamennyi tagállamának állam- és/vagy kormányfője fogadja el, és parlamentjük ratifikálja.

122.

4. Gazdasági szereplők

Az Európai Parlament három fő feladatot lát el. Ezek a következők: •

a Tanáccsal együtt megvitatja és elfogadja az európai jogszabályokat;

•

a demokratikus működés biztosítása érdekében ellenőrzi a többi uniós intézményt, különösen a Bizottságot;

•

a Tanáccsal együtt megvitatja és elfogadja az uniós költségvetést.

Az Európai Parlament számos területen – ilyen például a fogyasztó- és környezetvédelem – a tagállami kormányokat képviselő Tanáccsal együttműködve dönt az uniós jogszabályok tartalmáról, és fogadja el azokat hivatalosan. A folyamat neve rendes jogalkotási eljárás (régebbi nevén együttdöntési eljárás).

A Lisszaboni Szerződés kibővítette azoknak a szakpolitikáknak a körét, amelyekre a rendes jogalkotási eljárás vonatkozik, és így a Parlament nagyobb hatáskört kapott a jogszabályalkotás terén, többek között a mezőgazdaság, az energiapolitika, a bevándorlás és az uniós alapok területén.

Ezen túlmenően más fontos döntéseknél is szükség van a Parlament hozzájárulására. Példaként említhető az újabb országok felvétele az Európai Unióba.

A Parlament többféleképpen is befolyást gyakorol a többi európai intézményre: •

Az új Bizottság kinevezésekor a 27 uniós tagállam által jelölt 27 biztos csak a Parlament hozzájárulása esetén léphet hivatalba. Ha az Európai Parlament képviselői nem fogadják el valamelyik biztosjelöltet, a testületet egészének kinevezését elutasíthatják.

•

A Parlament emellett lemondásra szólíthatja fel a Bizottságot annak hivatali ideje alatt. Ezt bizalmatlansági indítványnak nevezik.

•

A Parlament a Bizottság felett a bizottsági jelentések megvizsgálása és a biztosok meghallgatása útján gyakorol ellenőrzést. A parlamenti bizottságok ebben fontos szereppel bírnak.

•

A képviselők megvizsgálják a polgárok petícióit, és vizsgálóbizottságokat hozhatnak létre.

•

Amikor a tagállami vezetők az Európai Tanács csúcstalálkozói keretében üléseznek, a Parlament véleményt nyilvánít a napirendi témákról.

A Parlament az Európai Unió Tanácsával együtt fogadja el az Unió éves költségvetését. A Parlament egyik bizottsága felügyeli a költségvetési kiadásokat, és évente értékeli, hogy a Bizottság hogyan gazdálkodott az előző évi költségvetéssel.

Az egyes országok nagyjából a népességük arányában részesülnek a képviselői mandátumokból. A Lisszaboni Szerződés a képviselők számát országonként 6– 96 főben határozta meg.

A képviselők politikai hovatartozás, nem pedig állampolgárság szerint alkotnak csoportokat.

4. Gazdasági szereplők

123.

Az Európai Parlament munkája három helyszínen zajlik: Brüsszelben (Belgium), Luxembourgban és Strasbourgban (Franciaország). Luxemburg ad otthont az adminisztrációs irodáknak (más néven a „Főtitkárságnak”). A Parlament egésze Strasbourgban és Brüsszelben ülésezik (plenáris ülések). Bizottsági ülésekre szintén Brüsszelben kerül sor.

Az Európai Unió Tanácsa – többnyire az Európai Parlamenttel együttműködve – fogadja el azokat a jogi aktusokat, amelyek közvetlenül érintik a polgárok életét, és jelentős nemzetközi hatással járnak.

A Tanács olyan uniós intézmény, amelyben a tagállamok kormányainak képviselői, vagyis a tagállamok egy adott területen illetékes miniszterei üléseznek. A Tanács üléseinek összetétele és gyakorisága a tárgyalt témák függvényében változik: a külügyminiszterek például rendesen havonta egyszer üléseznek a Külügyek Tanácsának keretében, hasonlóképp a gazdasági és pénzügyminiszterek is havonta egyszer üléseznek a gazdasági és pénzügyekkel foglalkozó Ecofin Tanács keretében.

A Tanács feladatai: •

Jogalkotási aktusokat (rendeleteket, irányelveket stb.) fogad el, többnyire az Európai Parlamenttel való együttdöntési eljárás keretében.

•

Hozzájárul a tagállamok szakpolitikáinak összehangolásához, például a gazdaság területén.

•

Az Európai Tanács által meghatározott stratégiai irányvonalak mentén kidolgozza a közös kül- és biztonságpolitikát.

•

Nemzetközi megállapodásokat köt az Unió nevében.

•

Az Európai Parlamenttel együtt elfogadja az Unió költségvetését.

A Tanács az Európai Parlamenttel együtt az Unió jogalkotó szerve. A Tanács az esetek többségében csak az Európai Bizottság által hozzá benyújtott javaslatok alapján fogadhat el jogi aktusokat, ugyanakkor felkérheti a Bizottságot a szükségesnek ítélt javaslatok beterjesztésére. A Lisszaboni Szerződés hatálybalépése óta arra is lehetőség van, hogy a polgári kezdeményezés jogán egymillió polgár aláírásával felkérje a Bizottságot, hogy javaslatot terjesszen be.

A Tanács nyilvánosan ülésezik, amikor a jogalkotási aktusokra irányuló javaslatokról tanácskozik és szavaz, valamint amikor általános vitát tart. Ezzel szemben a nem jogalkotási területeken, például a külügyek terén folytatott megbeszélések nem nyilvánosak. A tanácsi üléseket azonban minden esetben sajtókonferencia és a meghozott határozatokat ismertető sajtóközlemény követi.

124.

4. Gazdasági szereplők

2007. január 1-től kezdődően a minősített többség eléréséhez a következő két feltétel teljesülése szükséges: •

a tagállamok többségének jóváhagyása (bizonyos esetekben kétharmados többség),

•

a javaslatot támogató, legalább 255 szavazat, amely az összes szavazat 73,9 %-a (a korábbi rendszerrel megegyező arány).

10. táblázat: A szavazatok számának tagállamok szerinti megoszlása Országok Németország, Franciaország, Olaszország, Egyesült Királyság Spanyolország, Lengyelország Románia Hollandia Belgium, Cseh Köztársaság, Görögország, Magyarország, Portugália Ausztria, Bulgária, Svédország Dánia, Írország, Litvánia, Szlovákia, Finnország Ciprus, Észtország, Lettország, Luxemburg, Szlovénia Málta ÖSSZESEN

Szavazatok 29 27 14 13 12 10 7 4 3 345

A Tanács elnökségét az Unió 27 tagállama felváltva, egyenként hat hónapos időszakon keresztül látja el. E féléves időszak során az elnökség vezeti a különböző szintű üléseket, iránymutatásokat javasol, és kidolgozza a tanácsi határozathozatalhoz szükséges kompromisszumokat.

A Tanács munkájának folytonosságát elősegítendő, a három egymást követő féléves elnökség szorosan együttműködik. Az elnökségi trió kidolgozza a Tanács tevékenységeinek a következő 18 hónapra szóló közös programját.

Egyetlen tanácsi formáció van, amelynek elnökletét nem a féléves elnökség látja el: a Külügyek Tanácsának elnöke a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése óta az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője. Ezt a tisztséget 2009. december 1-je óta Catherine Ashton tölti be. A külügyekkel foglalkozó mintegy húsz munkacsoportnak szintén állandó elnöke van, akiket a főképviselő nevez ki.

Az Európai Bizottság az EU végrehajtó szerve és munkája során az EU egészének érdekeit képviseli (az egyes országok egyéni érdekeivel szemben).

A „Bizottság” megnevezés egyszerre utal a biztosok testületére és magára az intézményre, melynek székhelye Brüsszelben, Belgium fővárosában van, de irodáinak egy része Luxembourgban található. A Bizottságnak ezenkívül minden uniós tagországban van irodája. Ezek az úgynevezett „képviseletek”.

4. Gazdasági szereplők

125.

A Bizottság fő szerepkörei a következők: •

célokat és cselekvési prioritásokat határoz meg;

•

jogszabályokat javasol a Parlamentnek és a Tanácsnak;

•

irányítja és végrehajtja az EU szakpolitikáit és költségvetését;

•

érvényt szerez az uniós jognak (az Európai Bírósággal közösen);

•

képviseli az EU-t Európán kívül ( tárgyalásokat folytat kereskedelmi megállapodások megkötése érdekében az EU és más országok között stb.).

A biztosok hetente egyszer, rendszerint szerdán üléseznek Brüsszelben.

Amikor a Parlament plenáris ülést tart Strasbourgban, a biztosok általában ott találkoznak. Az ülések napirendjét a Bizottság munkaprogramja határozza meg.

Az egyes napirendi pontokat az adott szakpolitikai területért felelős biztos ismerteti, majd a testület közösen határoz a kérdésről. Az ülések és a viták nem nyilvánosak, de az ülések napirendje és jegyzőkönyve mindenki számára hozzáférhető.

Az EU ötévente új testületet jelöl ki. A testület 27 biztosból áll, minden tagállam egy-egy személyt jelölhet. Az Európai Tanács elnökjelöltet javasol a Bizottság élére, kinevezéséhez azonban az európai parlamenti képviselők többségének jóváhagyására is szükség van. A jelenlegi Bizottság 2014-ég februárjáig van hivatalban, elnöke José Manuel Barroso Portugáliából.

A Bizottságban 23 000 tisztviselő és más alkalmazott dolgozik az úgynevezett főigazgatóságokon és szolgálatokon, melyek mindegyike meghatározott szakpolitikai területért felel. A főigazgatóságok élén a főigazgatók állnak, akik közvetlenül a Bizottság elnöke felé tartoznak elszámolással. A főigazgatóságok dolgozzák ki a jogszabályokat, ám javaslataik csak akkor válnak hivatalossá, ha a biztosok testülete heti ülésén elfogadja őket. A Bizottság egy sor végrehajtó ügynökség munkáját is irányítja.

Az EU számos más, konkrét feladatokat végző intézményt és szervet működtet: •

az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság a civil társadalmat, a munkáltatókat és az alkalmazottakat képviseli;

•

a Régiók Bizottsága a regionális és helyi hatóságokat képviseli;

•

az Európai Beruházási Bank az EU beruházási projektjeit finanszírozza, és az Európai Beruházási Alapon keresztül segítséget nyújt a kisvállalkozásoknak;

•

az Európai Központi Bank az európai monetáris politikáért felelős;

•

az európai ombudsman megvizsgálja az uniós intézmények és szervek hivatali visszásságaival kapcsolatos panaszokat;

•

az európai adatvédelmi biztos az emberek személyes adatainak tiszteletben tartását felügyeli;

•

az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala információkat tesz közzé az EU-ról;

126.

4. Gazdasági szereplők

•

az Európai Személyzeti Felvételi Hivatal toborozza az Unió intézményeinek és egyéb testületeknek a munkatársait;

•

Az Európai Közigazgatási Iskola feladata, hogy különböző szakterületeken biztosítsa az EU-intézmények munkatársainak továbbképzését.

Emellett szakosodott ügynökségeket hoztak létre, hogy bizonyos technikai, tudományos vagy irányítási feladatokkal foglalkozzanak.

A Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően az Európai Tanács Catherine Ashtont nevezte ki az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjévé. Ő a Külügyek Tanácsának elnöke és a közös kül- és biztonságpolitika fő felelőse.

Az Európai Bizottság alelnökeként biztosítja az Európai Unió külső fellépéseinek összhangját és koordinálását.

A főképviselőt munkájában az Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) segíti.

Az Európai Unió jelképei Az európai zászló: A kört alkotó tizenkét csillag az európai népek közötti egységet, szolidaritást és összhangot jelképezi.

Az európai himnusz: Az Unió jelképéül szolgáló dallam Ludwig van Beethoven 1823-ban komponált kilencedik szimfóniájából származik.

Európa-nap: Az Európai Unió eszméje mögötti gondolatokat először 1950. május 9-én fogalmazta meg Robert Schuman, az akkori francia külügyminiszter. Május 9-e ezért fontos ünnepnap az Unió számára.

Az EU jelmondata: „Egyesülve a sokféleségben.” A jelmondat egyrészt a béke és a jólét megteremtése érdekében létrehozott Európai Unióra, másrészt a kontinenst gazdagító kulturális, nyelvi és hagyománybeli sokszínűségére utal.

5. A gazdaság egésze

127.

5. A gazdaság egésze 5.1. Nemzetgazdasági teljesítmény mérése

5.1.1. Hagyományos mutatók Egy nemzetgazdaság teljesítménye a gazdaság szereplői közötti kölcsönhatások eredőjeként alakul ki. Amikor az üzleti vállalkozások termelnek, részben jövedelmeket fizetnek ki más gazdasági szereplőknek (munkabért és járadékot a háztartásoknak, kamatot és járadékot az üzleti vállalkozásoknak, profitot és osztalékot az államnak vagy a külföldnek), illetve részben maguk is jövedelemre (profitra, osztalékra) tesznek szert. E jövedelmeket a szereplők vagy megtakarítják, vagy – ez a jóval nagyobb rész – elköltik (kiadják), vagyis keresleti elemként megjelennek a jószágok piacán a kínálattal (azaz a termeléssel) szemben. Tehát a nemzetgazdasági teljesítményeket a statisztika három oldalról közelíti meg: a termelés (output), a jövedelem és a kiadások tekintetében. Mindhárom módszer azonos eredményhez kell, hogy vezessen! A termelés oldaláról úgy számíthatók ki a mutatók, hogy a gazdaság különböző ágazataiban termelt termékek és szolgáltatások piaci áron mért értékeit összesítik. A jövedelem esetében a számbavétel az egyes termelési tényezők tulajdonosai jövedelmének (bér, járadék, profit, kamat) összesítésével történik. A kiadások oldaláról történő megközelítésnél a gazdaság szereplőinek a termékek és szolgáltatások vásárlására fordított kiadásait összesítik.

A statisztikai számbavétel két nagy rendszere alakult ki. Az egyik a volt szocialista országok által követett gyakorlat, az MPS (Material Product System), amely csak az anyagi termelést és anyagi szolgáltatást vette figyelembe. A másik módszer, amelyet korábban a „tőkés” országok alkalmaztak, de a rendszerváltást követően szinte mindenhol elfogadott gyakorlattá vált, az SNA (System of National Account).

Nagyon röviden az MPS módszerével ismerkedünk meg, csak azzal a céllal, hogyha ilyen típusú adatokkal, adatsorokkal dolgozunk, akkor tisztában legyünk azok tartalmával, lényegével.

A volt szocialista országok elszámolási rendszere, amely a gazdaság egészét átfogó mérlegrendszer, a marxi termelőmunka koncepciója alapján kizárólag az anyagi tevékenységek körét ölelte fel. Nemcsak a termelés, hanem a szolgáltatások tekintetében is csak az anyagi jellegűeket fogta át. Anyagi szolgáltatások közé tartozott a szállítás, a csomagolás, a raktározás, a javítás és a karbantartás, vagyis mindazok, amelyek az anyagi javak előállításával, megóvásával, fogyasztóhoz való eljuttatásával közvetlen kapcsolatban álltak. Nem anyagi szolgáltatások közé tartozott például az oktatás, az egészségügyi ellátás, a közigazgatás.

Mielőtt az egyes mutatókra kitérnénk, tisztázni kell egy olyan problémát, amely mind az MPS, mind az SNA rendszerben jelentkezik. Amennyiben a termelés oldaláról indulunk ki, úgy a mutatók számításánál az egyes vállalatok kibocsátásait összegezzük. De mi történik abban az esetben, ha egymásra épülő, egymás végtermékeit felhasználó vállalatokról van szó? Amennyiben minden szervezet adatait összeadjuk, akkor nem egy valós teljesítményhez jutunk, mivel bizonyos

128.

5. A gazdaság egésze

értékeket többször veszünk figyelembe. Ez a térbeli (vertikális) halmozódás problémája. Gondoljuk végig: ha „A” vállalat termelt valamit, ami számára végtermék, akkor ezt a mutatóknál szerepeltetni kellene. De az „A” áruját a „B” vállalat anyagként felhasználja, és egy másik terméket állít elő, ami viszont számára végtermék. Ezt is figyelembe kellene vennünk, csakhogy ezzel az „A” cég termelését már kétszer vettük számba (egyszer a saját kibocsátásánál, egyszer a „B” vállalat értékénél). És persze könnyen elképzelhető, hogy a „B” cég termékét a „C” szervezet feldolgozza, így most már az „A” termelését háromszor, a „B” termelését (az „A” cég termelési értéke nélkül) kétszer vettük figyelembe. És így tovább! A gazdasági életben nagyon sok hasonló példa van, gondoljunk a vetőmagból a kenyér előállításának, a lenből a ruha készítésének, vagy a bauxitból a repülőgép gyártásának folyamatára! Ezt, a halmozódásból származó problémát vagy elfogadjuk, vagy megpróbáljuk kiküszöbölni. Elfogadhatjuk, hogy a mutatónk halmozott, de akkor tudnunk kell, hogy az általa mutatott teljesítmények nem valóságosak. Az ilyen jellegű halmozódást úgy lehet kiszűrni, hogy a kibocsátás értékéből kivonjuk a termelőfogyasztást (azaz a folyó termelő felhasználást). Tehát ekkor csak a hozzáadott értéket vesszük figyelembe. Önmagában nem is a halmozódás ténye az, ami a nagy gondot okozza, hanem az, hogy nem tudjuk, hogyan változott egyik időszakról a másikra a halmozódás mértéke. Nézzünk egy konkrét példát! Tegyük fel, hogy két időszakban a gazdaságban a kibocsátás nem változik, mindössze annyi történik, hogy a meglévő szervezeteket összevonják egy nagy egységbe. Az egyszerűség kedvéért csak egy termelési lánccal számoljunk, és tudjuk azt, hogy az egyes szervezetek teljes mértékben felhasználják a megelőző termelő egység kibocsátását. Minden cég (kivéve a „lánc” elején találhatót) felhasznál anyagot, alkatrészt, részegységet, más cég szolgáltatását (azaz közbenső terméket) és emellett hozzáteszi saját termelési értékét (hozzáadott értékét). Kiinduló adatainkat foglaljuk táblázatba!

11. táblázat: Összkibocsátás és halmozódás Közbenső Hozzáadott Teljes termelési termék érték érték „A” 60 60 − „B” 60 80 140 „C” 140 120 260 „D” 260 180 440 Összesen 460 440 900 Vállalat

Láthatjuk, hogy a nemzetgazdaság összkibocsátása 900 egység lenne a kiinduló évben! (A halmozódás az alábbi módon jön létre: négyszer az „A”, háromszor a „B”, kétszer a „C” hozzáadott értéke = 4 x 60 + 3 x 80 +2 x 120 = 720. Ha ehhez hozzávesszük a „D” hozzáadott értékét, akkor kapjuk meg a 900 egység teljes termelési értékét.)

5. A gazdaság egésze

129.

Amennyiben egy szervezetbe vonják össze a termelést, akkor a teljes termelési érték 440 egység lenne (hiszen nincs közbenső termék, csak a hozzáadott értékek).

Tehát, ha biztosítva lenne az, hogy a halmozódás mértéke nem változik, akkor a halmozott típusú mutatók is alkalmasak lehetnének például idősorok, trendek összeállítására. Mivel ez a feltétel nem megvalósítható, így a halmozott mutatók nem megfelelők a gazdasági teljesítmények mérésére.

Van a halmozódásnak egy másik formája is! A termelés során ugyanis felhasználnak olyan javakat is, amelyeket nem az adott évben hoztak létre, hanem korábban. A jószág árában megjelenik a termelő egység állótőkéjének értéke is amortizáció formájában, amelyet már számba vettek e tőkejavak kibocsátásakor.

Ez az időbeni halmozódás problematikája, amelyet tehát úgy lehet kiszűrni, hogy a mutató értékét az amortizációval csökkentjük.

Mindezek alapján a gazdasági teljesítménymutatókat a halmozódás alapján három csoportba sorolhatjuk: • Bruttó mutatók azok, amelyek teljesen (mind térben, mind időben) halmozottak, azaz ezek esetében minden teljesítményt teljes értéken vesznek számba.

• Félnettó a mutató, ha a bruttó mutatóból a térbeli halmozódás kiszűrésre kerül. Azaz a bruttó mutató értékéből a folyó termelő felhasználást kell levonni.

• A nettó mutatók már időbeli halmozódást sem tartalmaznak, tehát ezek halmozódás-mentes adatokat jelentenek. Kiszámításához a félnettó mutató értékét az amortizációval csökkentjük.

Az MPS-rendszerben használt legfontosabb kategóriák felsorolásszerű tartalma, meghatározása az alábbi volt: • Társadalmi termék: az egy év alatt előállított anyagi javak és anyagi szolgáltatások összessége. Ez a mutató halmozódást, azaz többszörös számbavételt tartalmazott.

• Társadalmi végtermék: Az adott évben továbbfeldolgozásra nem kerülő – vagyis végső felhasználásra szánt – termékek összege. Anyagmentes termelési értéknek is nevezték, mivel a társadalmi termék értékéből a folyó anyagfelhasználást kell levonni.

• Nemzeti jövedelem: az egy év alatt létrehozott új értékek összessége. Olyan módon számítható ki, hogy a társadalmi végtermék értékét az amortizációval kell csökkenteni.

Ezen mutatók használata az 50-es évektől terjedt el. Magyarországon 1968-tól kezdődtek kísérletek, amelyek az MPS mellett az SNA rendszer egyes mutatóinak kiszámítására vonatkozott. A 70-es évektől kezdve az ENSZ statisztikai szervezetének ajánlására indultak próbálkozások a kétféle gazdasági elszámolási rendszer összehasonlítására és esetleges közelítésére. Nézzük meg, hogyan lehetett bizonyos SNA mutatókat az MPS-ből kiszámítani!

130.

5. A gazdaság egésze

26. ábra: Az MPS- és az SNA-mutatók kapcsolata Nem anyagi szféra bruttó teljesítménye

Társadalmi termék Folyó anyagfelhaszn.

Amortizáció

Folyó anyagfelhaszn.

Új érték

Társadalmi végtermék Nemzeti jövedelem

+

Amortizáció

Bruttó nemzeti termelés (GNP)

Új érték

Nem anyagi szféra folyó anyag felhasználással csökkentett bruttó teljesítménye Nettó teljesítmény

=

Bruttó hozzáadott érték Nettó nemzeti termelés (NNP)

A közelítések ellenére a kétféle rendszer számos eltérése megmaradt, nemcsak a kiszámítások módszerében, hanem szerkezeti tekintetben is.

Még egy fontos dolgot kell tisztáznunk, mielőtt rátérünk a konkrét mutatókra! Ez pedig a nominál és reál értéken történő számbavétel kérdése. (Emlékezzünk, ez a probléma már korábban előjött!) Nominál mutatók esetében a számbavétel folyó áron történik. Ez magában hordozza azt a gondot, hogy a teljesítmény értékét nemcsak az előállított mennyiségek, hanem azok árai is befolyásolják.

Azaz elképzelhető lenne, hogy – ceteris paribus – egyik évről a másikra csak az árak változnak. Ezáltal a nemzetgazdasági mutató is más értéket venne fel, miközben tényleges teljesítményváltozás nem következett be. Az ilyen jellegű problémák kiküszöbölése érdekében alkalmazzák az ún. reál mutatókat, amelyek tehát változatlan árakkal számítják a termelés értékét. Az ilyen módon öszszeállított mutatók most már a tényleges teljesítményt mérik, és az idősoros öszszehasonlításokat is egyszerűbbé, valósabbá teszik. Persze a gyakorlatban ennek kiszámítása nem könnyű feladat. Ezért alkalmaznak egy egyszerűbb megoldást: a nominál mutatót egy deflátorral korrigálják.

Nominál nemzetgazdasági mutató Reál nemzetgazdasági mutató =  Nemzetgazdasági deflátor A deflátor a termelés és a felhasználás minden tételére kiterjedő, azok árváltozását figyelembevevő árindex. Minden jószág árváltozását olyan súllyal veszik számba, amekkora azoknak a teljes nemzetgazdasági mutatóban betöltött szerepe.

Nagyon sok esetben a deflátort az inflációs rátával helyettesítik.

Az SNA (System of National Accounts), a Nemzeti Számlarendszer a javak összesítésekor minden létrehozott terméket, szolgáltatást és szervezett tevékenységet számításba vesz, tehát összegzi az anyagi és a nem anyagi eredményeket is.

5. A gazdaság egésze

131.

Az SNA rendszert az ENSZ dolgozta ki, és 1953-ban vezette be. 1993-ban jelentősebb változtatásokkal korszerűsítették35, és ma ez az egyetlen nemzetközileg is használt rendszer.

Hazánkban már 1968-ban − az MPS rendszer mutatói mellett − kezdtek számítani SNA-mutatókat, majd 1990 után az egységes rendszer létrejöttével a makroteljesítménybe beszámítható javak köre is azonos lett.

Az SNA rendszerben is sokáig problémát jelentett a saját fogyasztás és a nem társadalmilag szervezett tevékenységek számbavétele. (pl. a családban készített ebéd vagy a takarítás). Az 1993-ban megreformált SNA alapelvek rögzítik, hogy az ilyen tevékenységeket is fel kell becsülni, miután a pontatlan adatok is jobbak, mintha nem lennének. Ennek megfelelően a saját fogyasztásra szánt termékek értékét a piaci ár alapján becsülik fel, míg a társadalmilag szervezett formában végzett, de nem értékesített tevékenységeket (pl. állami szervek, önkormányzatok tevékenységét, ingyenes oktatást, stb.) költségeik alapján összesítik.

Az alapok tisztázása után nézzük az egyes mutatókat, egyelőre csak felsorolásszerűen: GO = Gross Output GDP = Gross Domestic Product NDP = Net Domestic Product GNI = Gross National Income NNI = Net National Income GNDI = Gross National Disposable Income NNDI = Net National Disposable Income

= Bruttó kibocsátás = Bruttó hazai termék = Nettó hazai termék = Bruttó nemzeti jövedelem = Nettó nemzeti jövedelem = Bruttó rendelkezésre álló nemzeti jövedelem = Nettó rendelkezésre álló nemzeti jövedelem

A mutatók neveit átfutva három dolog tűnhet fel: • Az első betű G vagy N (azaz Gross vagy Net), tehát bruttó/félnettó vagy nettó típusú mutatóra utal. Pontosabban azt mondhatjuk, ha az első betű G, akkor a mutató biztos nem nettó, vagyis tartalmaz halmozódást. Ha az első betű N, akkor a mutató biztos nettó, vagyis semmilyen halmozódást nem tartalmaz.

• A második betű D vagy N (azaz Domestic vagy National), vagyis hazai vagy nemzeti típusú mutatóról beszélhetünk.

• Az utolsó betű – a GO-t kivéve – P vagy I (azaz Product vagy Income), tehát termék vagy jövedelem típusú a mutató.

Ha ezeket a rövidítéseket sikerült tisztázni, sokkal egyszerűbbé válik majd a mutatók értelmezése, illetve számításuk.

A mutatók közül a kiindulást jelentő GO az egyetlen – valóban – bruttó mutató.

A többi mutató félnettó vagy nettó. A „félnettó” elnevezés az eredeti SNA-ban szerepel, az új (módosított) SNA ezt nevezi bruttó mutatónak. Általában a gazda35

Kisebb módosítások, javítások azóta is folyamatosan történnek.

132.

5. A gazdaság egésze

ság egyensúlyi helyzetének vizsgálatánál használják. Ezek esetében a félnettó mutatókból a megfelelő nettó „párjukhoz” úgy juthatunk el, ha azokból az értékcsökkenést levonjuk. Mivel a nemzetgazdaság adott évi teljesítményéről van szó, ezért bármely „mutatópárt” számítjuk, azoknál az amortizáció értéke ugyanannyi.

(Megjegyezzük, persze a gyakorlatban a gazdaság egészére vonatkozó értékcsökkenés mérése nem egyszerű feladat. Ezért az erre alkalmazott érték csak valamiféle közelítés eredménye.) A nettó mutató elnevezése megmaradt az új SNAban is. Ezeket a mutatókat a gazdaság növekedési problémáinak elemzésénél használják.

A második betűjel – D vagy N – közötti különbség tisztázása sem túl bonyolult.

Arról van szó, hogy a mutatók hazai vagy nemzeti típusúak lehetnek. Hazai mutatók esetében a termelés, illetve a jövedelmek az ország területéhez, az országhatáron belüli tevékenységekhez kapcsolódnak, függetlenül a gazdasági szereplők „állampolgárságától”. Vagyis függetlenül attól, hogy bel- vagy külföldi személyekről, illetve tulajdonú üzleti szervezetről van-e szó, a lényeg, hogy az országhatáron belül keletkezzen a jövedelem, illetve történjen meg a termelés.

Nemzeti mutatóknál a termelés, illetve a jövedelmek az ország állampolgáraihoz, az ország üzleti szervezeteihez kapcsolódnak, függetlenül „azok” működési helyétől. Tehát függetlenül attól, hogy az ország állampolgárai, cégei hol szerzik meg jövedelmüket, illetve hol állítják elő a termelést, figyelembe kell azt venni a mutató számításánál. Nézzünk erre is egy példát! Tegyük fel, hogy az „A” ország területén összesen 1.200 egységnyi jövedelem keletkezett egy adott évben, de ebből a „B” ország állampolgárait 50 egység illeti meg, ugyanakkor az „A” ország állampolgárai „C” országban 35 egység jövedelemhez jutottak. Ekkor az „A” ország hazai mutatójának értéke 1.200 egység, míg a nemzeti mutatója 1.185 egység (hiszen az 1.200 egységet csökkenti kell 50 egységgel és növelni 35 egységgel.)

Ezek után térjünk vissza az egyes mutatókhoz. A kiindulást a GO, bruttó kibocsátás jelenti. Ez a mutató az ország összes gazdasági egységének kibocsátását összegzi, vagyis a megtermelt összes termék és szolgáltatás értékét kell összesíteni, függetlenül attól, hogy hol értékesítették azokat, illetve hogy egyáltalán értékesítésre kerültek-e. Itt tehát minden gazdálkodó szervezet eladásait és készletváltozásait kell összesíteni. Ez a mutató minden gazdasági egység által más, a termelő és szolgáltató gazdasági egységen kívüli egységek számára előállított, valamint a saját végső fogyasztásra kerülő termékek és szolgáltatások összességét értékeli. (Vagyis az országban létrehozott minden termék és szolgáltatás értékét tartalmazza.) A kibocsátást a nemzeti számlák alapáron értékelik. Halmozott mutatóról van szó, sőt tegyük hozzá, a vizsgált mutatók közül ez az egyetlen, amely teljes mértékű halmozódást tartalmaz, tehát valóban bruttó típusról kell beszélnünk. Ez a mutató az eredeti SNA-nak alapmutatója volt, az új SNA-nak már nem. Ma már ritkán használják a gazdasági elemzéseknél.

A GDP, bruttó hazai termék az egy év alatt az országban előállított és végső felhasználásra került javak és szolgáltatások értékét takarja. Mivel ez a mutató nem tartalmazza a közbenső termékek értékét, csak a hozzáadott értékek össze-

5. A gazdaság egésze

133.

gét, ezért hozzáadott értéknek is nevezik. A bruttó kibocsátás értékéből a folyó termelő felhasználást levonva kapjuk meg a GDP-t. Azt is mondhatjuk, hogy ez a termelőfogyasztás nélküli bruttó kibocsátást tartalmazza. A mutatót a jövedelmek oldaláról is megközelíthetjük, mivel a hozzáadott érték mindig valakinek a jövedelmét is képezi. Ez lehet a munkaerő költsége (munkabér), a tőke hozama (profit, osztalék), vagy a termeléshez kapcsolódó adók, esetleg a kölcsöntőke hozadéka (kamat), illetve más termelési tényezők hozama (járadékok). Ezek pedig az elsődleges jövedelmek, tehát a nemzetgazdaságban keletkezett jövedelmek öszszege a bruttó hazai termék értékét adják ki. Azonban a GDP-nek vagy egy harmadik megközelítése is, ez a végső felhasználás. Ugyanis a gazdasági egészére igaz az, hogy a létrehozott hozzáadott érték megegyezik a végső felhasználásra kerülő termékek értékével. Végső felhasználás történik akkor, ha a jószág végleg kikerült a termelési folyamatból. Ilyen végső felhasználás az, amikor a háztartások elfogyasztják a megtermelt javakat és előállított szolgáltatásokat. Hasonló a helyzet a közösségi fogyasztással is. Végső felhasználás a beruházás, illetve a készletváltozás, amelyeket együttesen felhalmozásnak neveznek. Természetesen abban az esetben, ha a jószág kikerül az országból (külföldön értékesítik), akkor is megvalósul a végső felhasználás. Itt azonban arra kell figyelemmel lenni, hogy az országba érkeznek is javak, tehát valójában a nettó exporttal kell számolnunk, amelynek előjele bármilyen lehet.

Foglaljuk össze a bruttó hazai termék három megközelítését!

GDP mint végső kibocsátás + Összes kibocsátás − Folyó termelő felhasználás = Összes hozzáadott érték GDP mint megtermelt jövedelem + Munkajövedelem + Tőkehozadék + Vegyes jövedelem + Állami járadékjövedelem = Összes jövedelem GDP mint végső felhasználás + Háztartások fogyasztása + Közösségi fogyasztás + Beruházás ± Készletváltozás ± Nettó export = Összes végső felhasználás Mindhárom megközelítés ugyanazt az eredményt adja.

A GDP-nek végső felhasználás szerinti megközelítésénél további összevonásokat is tehetünk. Így a háztartások és a közösség fogyasztását végső fogyasztásnak

134.

5. A gazdaság egésze

nevezik, míg a beruházást és a készletváltozást felhalmozásnak. Ennek alapján tehát: GDP = Végső fogyasztás + Felhalmozás ± Nettó export Az NDP, vagyis a nettó hazai termék az egy év alatt az országban termelt javak és szolgáltatások amortizációval csökkentett értékét tartalmazza. Jövedelem oldalról az új elsődleges jövedelmekkel egyenlő. Azt is mondhatjuk, hogy értékcsökkenés nélküli hozzáadott értékről van szó.

A következő lépésben a hazai mutatókról a nemzeti mutatókra térhetünk át.

Amennyiben a GDP-t növeljük a gazdasági szereplőknek külföldről származó jövedelmével, és csökkentjük a külföldieknek az adott országban megszerzett jövedelmével, akkor a GNI-hez, vagyis a bruttó nemzeti jövedelemhez jutunk.

Ezt a mutatót is akár a termelés, akár a jövedelmek oldaláról megközelíthetjük. A GDP és a GNI közötti különbséget a külgazdasági kapcsolatokban realizálódott jövedelmek (származzon az akár tulajdonból, akár munkából, akár vállalkozásból) egyenlege jelenti.

Az NNI, a nettó nemzeti jövedelem mutató a GNI „párja”, abból tehát egyszerűen az amortizáció levonásával számíthatjuk ki. Ez a mutató is termelési, és egyben jövedelmi mutató.

A GNI (és az NNI) a jövedelmek oldaláról vizsgálva tartalmazza a béreket, kamatokat, járadékokat és profitokat, mégpedig azoknak csak a saját állampolgárok által bárhol megszerzett (realizált) tételeit.

Ha a fenti nemzeti jövedelemmutatókat a nemzetközi transzferek egyenlegével korrigáljuk, akkor a GNDI-hoz, vagyis a bruttó rendelkezésre álló nemzeti jövedelemhez, illetve ennek értékcsökkenéssel módosított megfelelőjéhez az NNDI-hez, a nettó rendelkezésre álló nemzeti jövedelemhez jutunk. A transzferek közé tartoznak az országba be-, illetve onnan kiáramló (munkanélküli és egyéb) segélyek, tagdíjak, ajándékok, (nyugdíjasoknak, rokkantaknak nyújtott) társadalombiztosítási kifizetések, (vakoknak, veteránoknak, eltartott gyermekek szüleinek adott) támogatások, és egyéb szociális természetű juttatások.

Foglaljuk össze egyrészt a nemzetgazdasági teljesítmény mutatók számítási menetét!

Bruttó kibocsátás (GO) − folyó termelő felhasználás Bruttó hazai termék (GDP) − amortizáció = Nettó hazai termék (NDP) + belföldiek külföldről származó jövedelme − külföldieknek az adott országban szerzett jövedelme Bruttó nemzeti jövedelem (GNI)− amortizáció = Nettó nemzeti jövedelem (NNI) − az adott országból kiáramló transzferek

+ az adott országba beáramló transzferek Bruttó rendelkezésre álló nemzeti jövedelem (GNDI) – amortizáció = Nettó rendelkezésre álló nemzeti jövedelem (NNDI)

5. A gazdaság egésze

135.

Az SNA mutatók közötti kapcsolatokat az alábbi ábra illusztrálja.

27. ábra: SNA mutatók kapcsolata

GNDI

GNI Belföldiek külföldön realizált elsődleges jövedelme (+)

GDP

Belföldön megtermelt összes elsődleges jövedelem

Belföldiek otthon realizált

(Végső fogyasztásra szánt hazai termékek és szolgáltatások)

Külföldiek belföldön realizált

elsődleges jövedelme

Beáramló nemzetközi transzferek (+)

Belföldiek otthon felhasználható jövedelme

Kiáramló nemzetközi transzferek (− −)

elsődleges jövedelme (− −)

Az egyes mutatók jellemzőiről az alábbi táblázat ad összefoglaló képet!

12. Táblázat: SNA mutatók jellemzői Mutatók

Halmozódás

GO GDP NDP GNI NNI GNDI NNDI

térbeli és időbeli időbeli − időbeli − időbeli −

Ter- JöveNemHazai melési delmi zeti bruttó X X félnettó X X X nettó X X X félnettó X X nettó X X félnettó X X nettó X X Típus

A rendelkezésre álló jövedelmet vagy fogyasztásra lehet költeni, vagy megtakaríthatják. Ezért a gazdaság egésze tekintetében – a négy gazdasági szereplőt figyelembe véve – megállapítható, hogy csak annyival lehet egy gazdasági szereplőnek többet elfogyasztani (személyes és közösségi fogyasztásra, illetve beruhá-

136.

5. A gazdaság egésze

zásra fordítani), amennyit egy másik gazdasági szereplő megtakarít. Tehát megállapíthatjuk a makroökonómia néhány fontos egyezőségét:36 Összes felhalmozás = Összes megtakarítás Zárt gazdaságban: Pénzügyi megtakarítások összesített egyenlege = 0 Nyitott gazdaságban: Hazai pénzügyi megtakarítások egyenlege = folyó fizetési mérleg egyenlege Az utóbbi állítás azzal egyenértékű, hogy ha valamelyik gazdasági szereplő szeretne a rendelkezésre álló jövedelménél többet költeni fogyasztásra vagy beruházásra, akkor a pénzügyi megtakarítása negatív lesz. Ennek fedezete vagy valamelyik másik hazai szereplő pozitív pénzügyi megtakarítása, vagy a külföld finanszírozza, amely a fizetési mérleg negatív egyenlegében fog megmutatkozni.

5.1.2. Új típusú mutatók A megismert ún. hagyományos nemzetgazdasági mutatók alapjait 1932-ben Simon Kuznets amerikai közgazdász dolgozta ki, és aztán továbbfejlesztések után váltak általánosan elfogadottá.

E mutatók alkalmazásának célja részben az egyes nemzetgazdaságokban végbemenő gazdasági folyamatok összegzése elemzések, összehasonlítások számára, részben pedig az, hogy segítse elő a követendő gazdaságpolitika kidolgozását a makroszinten jelentkező problémák megoldására. Emellett fontos, hogy általuk bemutatható legyen az életszínvonal, a jómód alakulása.

Azonban az idők folyamán a hagyományos nemzetgazdasági mutatókat egyre több támadás érte, amelyeket az alábbi csoportokba lehet sorolni: • A hagyományos mutatók nem tesznek különbséget a jó, a kívánatos, a hasznos, a produktív és a fenntartható illetve a rossz, a nem kívánatos, a nem hasznos, a destruktív és a fenntarthatatlan dolgok, tevékenységek között.

Minden piaci eseményt az emberek javára szolgáló nyereségként, és a hagyományos mutatókat növelő dologként kezelnek, miközben a társadalmi jólét csökken. „A válóperes ügyvédek évente néhány milliárd dollárral, de valószínűleg jóval többel járulnak hozzá a növekedéshez. … a bűnözés több mint évi 65 milliárd dolláros bevételt jelent a virágzó bűnmegelőzési és biztonsági iparnak. … a fogyókúrás iparág 32 milliárd dollárral járul hozzá a GDP-hez … Haszonként veszi számításba azt az élelmiszer-mennyiséget, amit az em-

Emlékezzünk: felhalmozás = beruházás ± készletváltozás. Illetve megtakarítás = reáleszközök felhalmozása + pénzügyi megtakarítás.

36

5. A gazdaság egésze

137.

berek nem ettek volna meg, s azokat a milliárdokat is, amit a felszedett kilók leadására költenek.”37 • Ugyanakkor az eddig megismert nemzetgazdasági mutatókból kimaradnak a társadalmi jólétet emelő tételek. Gondoljunk például a szabadidőre, a háztartásokban közösen előállított szolgáltatásokra, vagy a fekete gazdaságból származó jövedelmekre (amelyek egy része illegális tevékenységből származik, de másik részük legális, csak az adózást elkerülendő jönnek létre), illetve olyan – kétségtelenül nehezen számszerűsíthető – dolgokra, mint a létbiztonság, a közbiztonság, a munkanélküliségi ráta. „… a tizenévesek átlagosan napi három órát töltenek tévézéssel, és körülbelül öt percet apjukkal való beszélgetéssel. Ugyanakkor a szülőkkel való beszélgetés semmit nem ad a GDP-hez, viszont az MTV elősegíti, hogy lelkes GDP-növelő fogyasztókká váljanak. … A GDP figyelmen kívül hagyja a társas kapcsolatok világát, például a közösségek szerepét a gyerekek nevelésében vagy az öregek gondozásában, holott ezeken a területeken végzik a nemzet legfontosabb tevékenységeit.”38 • A hagyományos mutatók nem képesek megfelelően kezelni a tevékenységek esetleges negatív külső gazdasági hatásait (negatív externáliákat). A legfontosabb ilyen tétel a környezetszennyezés. Itt részben arról van szó, hogy a környezeti károk gazdasági költségeit le kellene vonni a gazdasági eredményekből, részben pedig arról, hogy a környezetszennyezés miatti „többszörös” számbavételt meg kellene szüntetni. „Miközben ugyanis beszámítjuk a „jó dolgokat” (például a kellemes légkondicionálást), a GNP-t oly módon is korrigálnunk kell, hogy levonjuk a „rossz dolgokat” (például azt a lég- és vízszennyezést, vagyontárgyakat érő károkat, valamint egészségkárosodásokat, amelyek a légkondicionáláshoz nélkülözhetetlen villamosenergia39 fejlesztéshez szükséges szénelégetés miatt állnak elő).” Illetve: „A környezetszennyezéssel még jobban járunk, mert kétszer jelenik meg nyereségként: egyszer amikor a vegyipar mintegy melléktermékként előállítja, másodszor amikor az ország milliárdokat költ elhárítására. Sőt a további költségek, pl. levegőszennyezés miatti megbetegedések orvosi költségei is tovább növelik a GDP-t.”40 • A hagyományos mutatók a tőkejavak amortizációjával számolnak, de nem veszik figyelembe a természeti javak „értékcsökkenését”. Így például az erózió okozta talajvesztést, a savas esők miatti erdőpusztulást, illetve az ózonburok elvékonyodását. „Mivel a gazdasági tevékenységek számbavételi rendsze-

37

Idézi Cobb, C. – Halstead, T. – Rowe, J.: Ha a GDP felmegy, miért megy Amerika lefelé?

(1997.) cikke alapján Zágoni Miklós: A növekedés ára (Magyar Hírlap, 1997. október 18., 6. old.) című írásában.

38 Uo. 39 Paul A. Samuelson – William D. Nordhaus: Közgazdaságtan I. (KJK, 1987., Budapest, 185. old.)

40 Lásd a 37. lábjegyzetet!

138.

5. A gazdaság egésze

réből ezek az adatok hiányoznak, semmi sem figyelmeztet arra, mikor lépjük át adott területen az eltartóképesség határát.”41 • Az eddig bemutatott mutatók teljesen figyelmen kívül hagyják a jövedelemegyenlőtlenségeket, a jövedelemeloszlás kérdéseit. Már száz éve ismert az tény, hogy a különböző országokban és korokban a jövedelmek eloszlása igen nagy aránytalanságot mutat. A társadalom tagjainak 20 %-a birtokolja a vagyon 80 %-át, illetve mindössze 5 %-a a javak 50 %-át. A vagyoni-, jövedelmi csúcson lévők hatalmas jövedelmei a mutatókban úgy jelennek meg, mintha ezek mindenki számára pénzbeli gyarapodást jelentenének. Sőt, mára még erőteljesebb aránytalanságok alakultak ki: az ENSZ 1999-ben nyilvánosságra hozott jelentéséből kiderült, hogy „… az emberiség leggazdagabb és legszegényebb egyötödének jövedelmi aránya 1960-ban 30:1 volt, míg 1997-re jelentősen, 74:1-re nőtt … a világ három leggazdagabb embere nagyobb vagyonnal rendelkezik, mint a 600 millió lakost számláló legszegényebb országcsoport teljes bruttó nemzeti jövedelme”.42 • A politikusok, gazdaságpolitikusok és a gazdasági szakemberek többségénél, ezáltal a közgondolkodásban is a hagyományos mutatók szerepét, jelentőségét fetisizálják, túlbecsülik, és általánosan elfogadottá ezek minden áron való növekedése, növelése vált. „A cél és az eszköz felcseréléséről van szó: a gazdasági növekedés során megteremtett gazdagság eszköze lehet a jobb életnek, de hiba magát a növekedést célként tekinteni.”43 Nem véletlen tehát, hogy már az 1970-es évektől kísérletet tettek a gazdasági növekedést kifejező mutatók megújítására, módosítására az említett hiányosságok, problémák megszűntetése érdekében. Az új típusú mutatók közös jellemzője még, hogy adatok hiánya esetében nem az adott tényezőtől tekintenek el, hanem becsléssel próbálják meg azokat pótolni.44 Nézzünk néhányat az új típusú mutatók közül!

A NEW (Net Economic Welfare), nettó gazdasági jólét mutatóját P. A. Samuelson és W. D. Nordhaus publikálta. Javaslatuk szerint a GNP-hez bizonyos tételeket – így a szabadidőnek, a háziasszonyok szolgáltatásainak, a „csináld magad” tevékenységeknek az értékeit – hozzá kell adni, más dolgokat – így a környezetszennyezésnek, a modern urbanizáció más hátrányainak ki nem fizetett költségeit – le kell vonni. Az így számított mutató 1930-1980 közötti egy főre jutó értékei az USA-ban bár növekedést jeleznek, de ennek mértéke egyre inkább

41

Kerekesné Dr Kobjakov Zsuzsa: Fenntartható fejlődés, és mérési problémái (Gépgyártástechnológia, 1999. november, 136. old.)

42 (t.i.): Globalizálódás emberi arculattal (Magyar Nemzet, 1999. 07. 20., 8. old.)

43 Kerekesné Dr Kobjakov Zsuzsa: Fenntartható fejlődés, és mérési problémái (Gépgyártástechnológia, 1999. november, 140. old.)

44 A továbbiakban nem a mutatók számítási metodikáinak pontos ismertetése, és azok számonkérése a cél, hanem egyrészt annak a ténynek a fontosságára való figyelemfelhívás, hogy voltak és vannak próbálkozások az ún. hagyományos mutatók helyettesítésére, másrészt, hogy milyen módokon, tényezők segítségével szeretnék a problémákat kiküszöbölni, enyhíteni.

5. A gazdaság egésze

139.

elmarad a GNP egy főre jutó értékének alakulásától. A két görbe közötti rés egyre nagyobb lesz, a közöttük lévő „olló” egyre jobban szétnyílik.

Az ENSZ egyik munkacsoportja dolgozta ki a HDI-t (Human Development Index), az emberi fejlődés indexét. A GNP egy főre jutó értéke mellett figyelembe vették a születéskor várható életkort, az analfabetizmus mértékét és az iskolában töltött évek átlagos számát. A vizsgálatok alapján úgy találták, hogy a magas nemzeti össztermékkel rendelkező országok viszonylag alacsony HDI mutatóval rendelkeznek, és fordítva. A mutató emelkedhet, ha nő az írni-olvasni tudók száma, ha magasabb lesz a várható élettartam, ha növekedik a vásárlóerő, amit például a környezeti erőforrások kimerítésével, vagy az életfeltételek hosszú távú rombolásával finanszíroztak. Vagyis a mutató a természeti pusztulást nem veszi figyelembe.

Az említett hiányosságot küszöbölte ki H. Daly és J. Cobb 1989-ben publikált ISEW (Index of Sustainable Economic Welfare), a fenntartható gazdasági jólét indexének mutatója. Talán ez a legátfogóbb életszínvonal mutató, hiszen számol az átlagos fogyasztással, az elosztási egyenlőtlenségekkel és a természetben okozott károk költségeivel. A módszer kidolgozói az Amerikai Egyesült Államok tekintetében 1950-1988 között kiszámították az egy főre jutó értékeket, és azt tapasztalták, hogy még jelentősebb különbségek mutatkoznak e mutató és az egy főre jutó GNP alakulása között, mint az érzékelhető volt a GNP és a NEW mutatók esetében. Sőt az új típusú mutató nemcsak lassabban nőtt, mint a GNP, hanem a 80-as évektől számottevő csökkenést jelzett. Egyébként e mutató kiszámítása eddig csak az USA-ra, az Egyesült Királyságra, Hollandiára és Németországra történt meg, mivel olyan országos, megbízható statisztikai rendszerre van szükség, amellyel az országok többsége – így Magyarország – sem rendelkezik.

C. Cobb – T. Halstead – J. Rowe 1997-ben dolgozták ki a GPI (Genuin Progress Indicator), a valódi fejlődés mutatóját, amelyben a ténylegesen mérhető tényezők mellett a mutatóba beépítették a társadalmi és természeti környezet költségeinek becsült értékeit is. Így az eredményekhez hozzáadták a háztartások és az önkéntes gazdaságok tevékenységének becsült értékét, ugyanakkor levonták a bűnözés elleni védelem szükséges költségeit, a fizikai környezetünk romlásával szembeni védekezés kényszerű költségeit, az erőforrások kimerítésével és a természeti környezet pusztulásával kapcsolatos költségeket, valamint a szabadidő veszteségeit. A GPI a gazdasági életnek húsznál is több olyan vetületét tartalmazza, amelyeket a GDP nem vesz figyelembe. Számításaik szerint míg az egy amerikai állampolgárra jutó GDP az 1950-es évek óta az 1990-es évek közepéig megduplázódott, addig a GPI az ötvenes évektől 1970-ig emelkedő, azóta fokozatosan csökkenő tendenciát vázol fel.

Természetesen a fent említett mutatók is több problémával küzdenek, amelyek az alábbiakban foglalhatók össze: • Számos tényező, hatás pénzben való kifejezése komoly nehézségekbe ütközik részben módszertani, részben etikai dilemmák miatt.

140.

5. A gazdaság egésze

• Sok olyan információt használnak fel, amelyek csak kevés országban szerezhetők be.

• A mutatók számítása – éppen a sok és nehezen számszerűsíthető tényező következtében – nem egyszerű feladat.

Az ökológiai és a humán világproblémák kezelése tekintetében két fő irányzat alakult ki a közgazdászok körében. Az alternatív közgazdászok úgy vélik, egy véges rendszerben – azaz a bioszférában – egy permanensen növekvő alrendszer – vagyis a gazdaság – tartósan nem maradhat fenn, ezért a gazdasági növekedés korlátok közé szorítását, vagy jellegének megváltoztatását, esetleg a fogyasztói szokások átalakítását, illetve a fogyasztás mérséklését javasolják. (Emlékezzünk az elmélettörténi részben az alternatív közgazdaságtani irányzat egyik követelésére, amely a hagyományos mutatók helyettesítését fogalmazta meg!) Azonban a közgazdászok túlnyomó többsége szerint a szegénység és az ökológiai problémák leküzdésének egyetlen megoldása a további gazdasági növekedés.

5.1.3. Globalizáció A globalizáció még inkább kiélezi az említett problémákat és még fontosabbá teszi például a nemzetgazdasági mutatók átalakításával, korrigálásával kapcsolatos kísérletek szükségességét. De mit is jelent a globalizáció? Vannak, akik azt mondják, hogy a globalizáció a nagy nemzetközi monopóliumok piaci versenye, vagyis a monopolista verseny világméretű kiterjesztése. De sokan vélik úgy, hogy az országok kormányai, szakszervezetei és a beszállítók milliói versenyeznek a globális szinten monopolhelyzetbe jutott vállalatbirodalmak kegyeiért. És ezt – szerintük – piaci versenynek nevezni enyhe túlzás. A globalizáció a társadalmi újratermelés minden területére – így a gazdaságra, a kultúrára, a politikára, a tudományra, az oktatásra, a fogyasztási szokásokra – kiterjed. Megköveteli az egyenlő versenyfeltételeket, a bel- és külföldi tulajdonban lévő vállalkozások minden tekintetben azonos kezelését, az egyes országok jogrendjének harmonizálását. Talán azt is mondhatjuk, hogy a globalizáció nem más, mint az országhatárokon átnyúló tőke-, jószág- és munkaerőáramlás. A globalizációs folyamat legfőbb mozgatói a nemzetközi termelő vállalatok, és mellettük az országhatárokon túlnyúló tevékenységet folytató, a tőkék mozgatására szakosodó befektetési társaságok, kockázati tőke-társaságok, tőzsdék, minősítő- és tanácsadó szervezetek.

Azonban éppen az új típusú nemzetgazdasági teljesítményt mérő mutatószámok kidolgozása kapcsán is egyre többen úgy látják, a „… haladás, a jövő nem a technikai civilizáció további globalizálódása. Nem lehet az egész emberiség néhány multinacionális nagyvállalat alkalmazottja, nem lehet az egész bolygó egy antievulóciós, biológia-, természet- és környezetellenes piaci tevékenység puszta telephelye”.45 Nem véletlen a globalizációval szembeni fellépések elterjedése, gondoljunk csak például a WTO 1999. évi decemberi miniszteri tanácskozása közben lezajlott utcai demonstrációkra.

45

Lásd a 37. lábjegyzetet!

5. A gazdaság egésze

141.

A globalizációval szembeni ellenérzések közül hármat emelnénk ki: • A globalizáció hatására az egyes társadalmakon belüli egyenlőtlenségek rohamos növekednek. Még kedvezőbb helyzetbe kerülnek azok a csoportok, társaságok, munkavállalók, amelyek/akik országhatárokon átlépve is dolgozhatnak, és fokozódik azok hátránya, akiknek kényszerből meg kell maradniuk „nemzeti kereteik” között.

• A globalizáció következtében komoly konfliktusok jönnek létre az egyes nemzetek társadalmi normái és azon nemzetközi szervezetek elvárásai között, amelyeknek a tagjai. Példaként említhetnénk egyes országokban az IMF és a társadalom kapcsolatát, vagy egy fejlett országból a munkakihelyezést egy fejlődő országba, ott is gyermekmunkások alkalmazásával.

• A globalizáció hatására egyes országokban nehezebbé válik saját, magas színvonalú társadalombiztosítási rendszerük fenntartása. Ennek is betudható a nyugat-európai jóléti rendszerek felbomlása.

A globalizáció „hívei” úgy vélik, ezeknek az érveknek, bármilyen, a globalizáció negatív hatásait bemutató adatoknak semmi közük nincs a kérdéshez, hiszen a bennünket körbevevő világ „szörnyűségei” nem függnek össze a globalizációval.

Egy amerikai tanácsadó cég 2000-ben az interneten is publikált tanulmánya46 34 ország 1978-1997 közötti adatait elemezve megállapította, hogy az elmúlt 20 évben a globalizáció leggyorsabb ütemét megvalósító országok 30-50 %-kal magasabb növekedési ütemet produkáltak, mint más országok. Előbbi országokban a politikai szabadságjogok is kiterjedtebbek voltak, és ők élvezhették a megnövekedett jóléti kiadások áldásait is. A tanulmány arra is kitért, hogy a szegénységben élők száma 1980 és 1990 között drasztikusan csökkent. (Egyébként Magyarország is szerepelt a vizsgált 34 ország között, és bár nem került az első tíz leginkább globalizált ország közé, de előkelő helyezést ért el, sőt abba a csoportba sorolták, amelyekben a leggyorsabban globalizálódó országok – így Argentina, Chile, Kína, Fülöp-szigetek – voltak.) De idézhetnénk abból a – Világbank két kutatója által készített – jelentésből, amelynek legfőbb megállapítása szerint a növekedés jó a szegényeknek.

A fenti két tanulmányt számos támadás érte, és születtek más tanulmányok, amelyek éppen azokkal ellentétes megállapításokat, következtetéseket vontak le. Akkor tehát mit kezdjünk a globalizációval? Az biztos, hogy a kapitalizmus és a piacgazdaság terjedését sem megállítani, sem visszafordítani nem lehet. Az is egyértelmű, hogy „egy nemzetközi méretekkel mérve apró piaccal, gyenge akkumulációs képességgel bíró ország számára, mint Magyarország, a globalizációnak nincs alternatívája.”47 Az alaphelyzet az, hogy „nem akar senki szembefordulni a globalizációval .. ámde … az adott kereteken belül is vannak alternatív

46

A. T. Kearney: Globalization Ledger, 2000. április (Erre a tanulmányra hivatkozik Antal L. – Csillag I. – Mihályi P.: Magyarázzuk a globalizációt … /Népszabadság, 2000. augusztus 12., 20-21. old./ című cikkében.)

47 Antal L. – Csillag I. – Mihályi P.: Magyarázzuk a globalizációt … (Népszabadság, 2000. augusztus 12., 20. old.)

142.

5. A gazdaság egésze

fejlődési utak”.48 Akkor együtt kell vele élni, és törekedni kell az előnyeinek maximális kihasználására, illetve hátrányainak minimális szinten tartására. Csakhogy erre vonatkozólag eddig még sehol sem sikerült megtalálni az ideális megoldást! Még az útkeresés időszakát éljük!

5.2. Gazdasági növekedés, trend, egyensúly és ciklus

5.2.1. A gazdasági növekedés mérése, trendek megállapítása A gazdaság vizsgálata tekintetében megkülönböztethetünk rövid és hosszú távot.

Természetesen nem pontos időtartamokról van szó. A rövid távot a beruházások életciklusához, beéréséhez kapcsolják, vagyis azt az időtávot értik alatta, amelynek során a beruházás még nem kezd el termelni, vagyis amikor a termelési tényezők közül a tőkeállományt adottnak tekintjük. Hosszú táv esetében a beruházások hatására már a termelés beindul, tehát itt a tőkeállomány nem rögzített.

Gazdasági növekedés alatt a gazdaság hosszú távú fejlődését értik, amelyet általában a reál nemzetgazdasági mutatók alakulásával szokták jellemezni. Kiszámíthatjuk a két időszak közötti változás mértékét, illetve a változás ütemét és annak éves átlagos mértékét, valamint a gazdasági növekedés színvonalát is.

A növekedés mértéke megmutatja, hogy egyik időszakról a másikra mennyivel változott a gazdaság teljesítménye. (A továbbiakban, mivel a leggyakrabban a GDP alakulását vizsgálják, ezért mi is – főleg az egyszerűsítések érdekében – ezt fogjuk használni. De tudjuk, hogy bármely más nemzetgazdasági mutató esetében hasonló gyakorlatot kell követnünk.) Kiszámítása érdekében az adott ország pénznemében mért gazdasági teljesítmények különbözetét kell vennünk: GDP változásának mértéke = GDP1 – GDP0 ahol: GDP1 = tárgyidőszaki gazdasági teljesítmény GDP0 = bázisidőszaki gazdasági teljesítmény Amennyiben a tárgyidőszaki érték a magasabb, akkor a kapott eredmény egyértelműen mutatja a növekedést. Ha a bázisidőszak adata a nagyobb, akkor negatív értéket kapunk, amelynek abszolút értéke azt fejezi ki, hogy mennyivel csökkent a vizsgált időszak alatt a gazdasági teljesítmény.

Természetesen mérhető a változás üteme, amelyet már %-ban kapunk meg, és amelynek kiszámításához az alábbi képletet kell felhasználnunk: GDP1 – GDP0 GDP változásának üteme %-ban =  * 100 GDP0

48

Ferge Zs.: Az a fránya globalizáció … (Népszabadság, 2000. augusztus 18., 10. old.)

5. A gazdaság egésze

143.

Azonban kiszámítható az is, hogy mennyi volt a változás éves átlagos üteme, amely megmutatja, hogy az elemzett időszakban a változás évente átlagosan milyen mértékű volt. Ehhez az alábbi képletet kell alkalmaznunk:

GDP éves átlagos változása %-ban =

n

GDP1 ⋅ 100 − 100 GDP0

ahol: n = tárgy- és bázisidőszak között eltelt évek száma Ha a tárgyidőszak adata a nagyobb, akkor eredményünk kifejezi, hogy évente átlagosan hány %-kal nőtt a gazdaságban a teljesítmény. Amennyiben a bázis időszak adata a magasabb, akkor kapott eredményünk abszolút értéke mutatja a csökkenés éves átlagos mértékét.

Nézzünk egy példát! Egy gazdaságban a folyó árakon mért GDP 1999-ben 4.650 milliárd pénzegység volt, míg 1992-ben „csak” 4.325 milliárd.

4.650 – 4.325

GDP változása %-ban =  * 100 = 7,5 % 4.325 GDP éves átlagos változása %-ban =

7

4650/4325 * 100 – 100 = 1,04

Tehát 1999-re az adott ország gazdasági teljesítménye 7,5 %-kal nőtt, amely éves szinten 1,04 %-os növekedési ütemnek felel meg.

A gazdasági fejlettségi szintek összehasonlításakor a gazdasági növekedés színvonala is fontos szerepet játszik. Ez figyelembe veszi a népesség számát. Gyakorlatilag tehát az egy főre jutó gazdasági teljesítményről van szó. Ennek kiszámítását szolgálja az alábbi képlet: GDP GDP színvonala =  N ahol: N = az adott ország népességének száma

Maradjunk az előbbi példánknál! A vizsgált országban 1992-ben 8.425 ezer fő, 1999-ben 8.567 ezer fő élt. Így a GDP színvonala a következőképpen nézett ki: 1992-ben:

4.325.000 / 8.425 = 513 ezer pénzegység/fő

1999-ben:

4.650.000 / 8.567 = 543 ezer pénzegység/fő

144.

5. A gazdaság egésze

Amikor egy ország gazdasági növekedését kívánjuk elemezni, azt vizsgáljuk, hogy: • egyrészt az adott feltételek, piaci viszonyok mellett milyen a rendelkezésre álló legfontosabb termelési tényezők (a munka és a tőke) kihasználtsága, • másrészt e tényezők különböző kombinációi milyen potenciális (lehetséges, elérhető) összkibocsátást tennének lehetővé, és • harmadrészt milyen elemek akadályozzák meg ennek elérését.

A termelési tényezők elemzésénél nemcsak azok mennyiségére, hanem minőségi oldalára (azaz termelékenységére, kihasználtságára) is kíváncsiak vagyunk. A munkaerő tekintetében mennyiségi kérdés a népesség növekedési üteme (mekkora lehet a potenciális munkaerő kínálat) és annak korösszetétele (mennyi lehet a tényleges munkavállaló). A minőségi oldal alatt a munkaerő termelékenységét befolyásoló tényezőket értik, ezek közül is a legfontosabb az iskolázottsági szint.

A tőke tekintetében mennyiségi vizsgálatnál a beruházásokból indulnak ki, hiszen ez dönti el, hogy a gazdaság mennyi jószágot lenne képes előállítani. A beruházások alakulása pedig a megtakarítási aránytól (rátától) függ. A tőke minőségi oldalát a meglévő gépek, berendezések korszerűsége határozza meg.

A mennyiségi illetve minőségi megközelítés arra is alkalmas, hogy a megvalósult gazdasági növekedés típusát jellemezzük. Amikor a termelési tényezők menynyiségi oldala játszik alapvető szerepet a növekedésben, akkor extenzív gazdasági növekedésről beszélünk. Ez volt a jellemző az iparosodás kezdeti szakaszán. (Magyarország esetében ez volt a növekedés döntő forrása az 1960-as évek közepéig, végéig.) Amennyiben a termelési tényezők mennyiségi növelése akadályba ütközik, akkor kerülnek jobban előtérbe azok minőségi kérdései, és ha ezek játszanak a gazdasági növekedésben döntő szerepet, akkor intenzív fejlődési út következik be.

A gazdasági növekedésnek azonban nemcsak forrásai vannak, hanem léteznek korlátai is. Ezek a korlátok részben belső, részben külső tényezőkből fakadnak.

Ilyen korlátozó tényezők az alábbiak: • A termelési tényezők minőségi oldala nincs összhangban azokkal a „követelményekkel”, amelyek a fejlődéshez szükségesek. Így például nem megfelelő a munkaerő szakmai, képzettségi összetétele, nem elég „mobil” a munkaerő, azaz nehezen vállal állást nem a lakóhelyén, vagy a beruházások nem igazodnak az „elvárásokhoz”.

• Az ország földrajzi helyzete sok esetben szab gátat a növekedésnek. Például nincsenek olcsó szállítást biztosító hajózható vízi útjai.

• Napjainkban egyre fontosabb szerepet játszik a környezeti korlát, amikor például a fejlődéssel együtt járó hulladékképződés, különböző szennyezések a költségek oldaláról jelentenek fokozódó terheket, és vonnak el erőforrásokat, finanszírozási lehetőséget más területektől.

5. A gazdaság egésze

145.

• A megtermelt és a felhasználható nemzeti jövedelem közötti különbség egyik döntő eleme a külföldi adósság törlesztésére fordított rész. Ez a jövedelmi korlát is igen erőteljesen befolyásolja egy ország növekedési lehetőségét.

• Nem szabad arról a tényről megfeledkezni, hogy a növekedésnek ára is van, azaz a beruházások érdekében – amelyek a későbbi növekedés forrását jelentik – le kell mondani a fogyasztás egy részéről.

• A növekedés korlátai között szerepel a gazdaság szabályozási, működési rendszere, ezek megvalósítási mikéntje, vagyis a gazdaság koordinációs rendszerének működése.

• Nagyon jelentős elem a gazdasági növekedés és az egyensúly közötti összhang megtalálása is.

Az utóbbi elemmel kapcsolatban merül fel az a kérdés: létezik-e a gazdaságban egyensúly, vagy csak egyensúlytalanságok rendszere van? Ezzel kapcsolatban két közgazdasági irányzat alakult ki. Az equilibristák úgy vélik, hogy tendencia van az egyensúly irányába, és a gazdaságban létrejön az egyensúlyi helyzet nemcsak egy-egy, hanem az összes piac tekintetében. Így például a neoklasszikus elmélet hívei szerint a gazdaság egyensúlyi helyzete azáltal biztosított, hogyha bármilyen tényező eltéríti ettől az állapottól, akkor a rendszer saját maga, belső működése révén azonnal visszatér az egyensúlyi állapotba. A disequilibristák vagy anti-equilibristák a gazdaság természetes állapotának tekintik az egyensúlytalanságot, mégpedig azon okból kifolyólag, hogy a gazdasági rendszer exogén tényezői mindig eltávolítják a gazdaságot az egyensúlytól. Keynes és követői szerint a gazdaság egyensúlya ugyan létrejöhet, de ez csak a véletlennek tudható be, mert a különböző hatótényezők állandóan eltérítik ettől, és csak a rendszeren kívüli külső tényezők hatására (például az állam fokozott szerepvállalása következtében) érheti el az egyensúlyt, amely állapot azonban nem lehet tartós. (A témával, az ún. egyensúlyi elméletekkel majd a makroökonómia keretében foglalkozunk részletesebben!)

5.2.2. Gazdasági ciklusok Természetes kíváncsiság az, amikor az ember szeretné saját addig elért „fejlődését” áttekinteni, és ebből esetleg következtetéseket levonni a további időszakokra, vagy elhelyezni saját magát másokhoz viszonyítva. Ugyanilyen természetes dolog az, amikor egy adott ország tekintetében a meglévő gazdasági teljesítményeket vizsgáljuk, ábrázoljuk azt egy koordináta rendszerben, vagy a különböző nemzetek teljesítményét hasonlítjuk össze, és próbálunk meg közöttük valamilyen sorrendet felállítani.

Kezdjük az utóbbival, mert ezzel most nem kívánunk részletesen foglalkozni Biztosítanunk kell, hogy az elemzésnél használt nemzetgazdasági mutatószámok ugyanolyan tartalommal rendelkezzenek illetve, hogy közös – és ezáltal összehasonlítható – mértékegységgel rendelkezzenek. Általában az egy főre jutó és dollárban kifejezett GDP-t használják erre. Természetesen itt egy fontos problémába

146.

5. A gazdaság egésze

ütközünk, nevezetesen abba, hogy a közös pénzegységben való kifejezés azt jelenti, hogy valamiféle valutaárfolyamot kell alkalmaznunk. Ennek tényleges valóságtartalma nem biztosított. De ezen valójában változtatni nem lehet, el kell fogadni az ilyen nemzetközi összehasonlítások korlátait.

Térjünk át arra, amikor egy gazdaság egy adott időszakig terjedő teljesítményét elemezzük! Itt is egy sor nehézségbe ütközhetünk. Egyrészt át kell hidalni azt a problémát, hogy a mérés módszertanában lehettek jelentős változások. Másrészt előfordulhatott, hogy az ország területe, és ennek következtében teljesítménye is jelentősen változott. (Ezt még az egy főre jutó mutatószámokkal sem lehet igazán kiküszöbölni, mivel lehet, hogy gazdaságilag fejlett területekkel változott az ország területe.) Harmadrészt a gyakorlatban sokszor elfordult, hogy egy ország pénzneme változott az idők folyamán, tehát az átváltáshoz valamilyen „konstruált” árfolyamot kell alkalmazni. Amennyiben mindezek ismeretében egy nemzetgazdaság teljesítményére idősort (különböző időpontokra vonatkozó adatok öszszességét) állítunk össze, és azt egy koordináta rendszerben ábrázoljuk, és az egyes évekre vonatkozó pontokat összekötjük, akkor elég nagy hullámzásokat, ingadozásokat mutató függvényhez jutunk. Megpróbálhatjuk ezen kilengéseket úgy megszüntetni, hogy függvényünkhöz különböző módszerekkel trendet49 illesztünk. (Ilyen lehetőségeket statisztikai tanulmányok során lehet megismerni.)

28. ábra: Tényleges gazdasági növekedés és a trend

GDP

Tényleges növekedés Trend

Év

De fontos információkhoz juthatunk, ha az egyes akár lefelé, akár felfelé kiugró értékekre magyarázatot próbálunk keresni. (Például válság időszakáról, vagy egy háborúra való felkészülésről, illetve kedvező külgazdasági helyzetről van szó.)

Tovább is léphetünk ezen az úton, és akkor megkísérelhetünk valamifajta szabályosságot felfedezni az ingadozásokban.

49

Trend: a statisztikai sorok alapirányzata, az idősorban tartósan érvényesülő alapvető változási tendencia.

5. A gazdaság egésze

147.

29. ábra: Gazdasági ciklus GDP

C • A •

D •

B •

t0

t1

t2

t3

t4

t5

t6

Év

Ezeket a szabályosnak tartott ingadozásokat üzleti ciklusoknak nevezik. A ciklusoknak különböző szakaszai illetve pontjai különíthetők el: • Konjunktúra szakasza (t2 – t4): a gazdaság expanziós szakasza, amikor az összkibocsátás nő. − Megélénkülés szakasza (t2 – t3): az output ugyan növekszik, de még nem éri el a trendnek megfelelő szintet. − Fellendülés szakasza (t3 – t4): az output tovább nő, méghozzá a trendet meghaladó részen.

• Dekonjunktúra szakasza (t0 – t2): a gazdaság visszaesést mutató szakasza, amikor az összkibocsátás csökken. − Hanyatlás szakasza (t0 – t1): az output ugyan csökken, de még a trend feletti részen van. − Recesszió szakasza (t1 – t2): az output további visszaesést tükröz, és a trend alatti részen helyezkedik el.

• Mélypontok (B és D): a ciklus alsó fordulópontjai, amelyek egyben a növekedés, konjunktúra kiindulópontjai.

• Csúcspontok (A és C): a ciklus felső fordulópontjai, amelyek ugyanakkor a visszaesés, dekonjunktúra kiindulópontjai.

• Ciklus szakasza (A – C illetve B – D): két felső- vagy alsó fordulópont közötti szakasz.

A tartós recessziót válságnak nevezik.

A dekonjunktúra kezdeti szakaszában a raktárkészletek felszámolása történik meg, amelyet a beruházások csökkenése követ. Elsőként a bővítő beruházások maradnak el, majd a pótló jellegű beruházások egy része is elhalasztásra kerül.

Ezek hatására a munkakereslet is csökkenni fog. Nemcsak az új munkaerő felvétele szűnik meg, hanem a meglévő munkaerő állomány egy része is elbocsátásra kerül. A profitok csökkenése következik be, ami a tőzsdén a részvényárak zuhanásába csap át. A beruházások visszaesése miatt a hitelek iránti kereslet is csökken, amit a kamatlábak lefelé történő elmozdulása követ. Mivel azonban az alapvető fogyasztási cikkek termelése nem áll le, ezért azokban az ágazatokban pótló beruházásokra szükség van. Az ezek előállításához szükséges gépek, berendezé-

148.

5. A gazdaság egésze

sek szállítói megrendeléshez, ezáltal jövedelemhez jutnak, amelyet elköltenek. A gazdaság lassan elindul a kilábalás útján.

Konjunktúrák esetében éppen ellenkező folyamatok zajlanak le! A növekvő keresletre először az árak emelésével reagálnak a termelők, majd arra ösztönzi őket, hogy növeljék termelésüket. A több termelés miatt a profitok szintje is javul. De a több termelés érdekében új beruházásokat50 eszközölnek és a pótló51 jellegű beruházások megvalósítását is időben előrébb hozzák. A beruházások növekedése a hitelek iránti keresletet is emeli, vagyis a kamatlábak emelkedése elindul. A termeléshez munkaerőre van szükség, vagyis a foglalkoztatottsági szint emelkedni, a munkanélküliségi ráta csökkenni fog. A munkaerő nemcsak termelő, hanem fogyasztó is egy személyben, tehát új munkaerő felvételével, mivel munkája ellenértékeként elkölthető jövedelemhez jut, a javak iránti kereslet is növekedni fog. A cégek prosperálása miatt a tőzsde is kedvező változásokat mutat. A gazdasági fellendülés azért ér véget, mert a termeléshez szükséges erőforrások mennyisége csökken, vagyis kapacitáskorlátba ütköznek. A kevesebb input megnöveli azok árát, amely a kibocsátott javak árában is megjelenik. Az emelkedő árak miatt a kereslet csökkenni kezd. Ennek hatására a termelés is visszaesik, így a gazdaság a dekonjunktúra szakaszába lép át.

A ciklusok különböző típusai különböztethetők meg. A klasszikus konjunktúra ciklus a legismertebb, amely a gazdaságban megfigyelhető hullámmozgás. A XIX. század első évtizedeitől az 1929-1933-as világgazdasági válságig 8-11 évente követték egymást a válságok. A ciklusok egyre nagyobb kilengést mutattak, és végül 30-40 %-os termelés-visszaesést, munkanélküliséget eredményeztek.

30. ábra: Klasszikus konjunktúra ciklus

∆Q

1929/33-as válság

8-10

8-10

8-10

8-10

8-10

Év

A gazdasági növekedés és a hullámmozgások egyik kiváló empirikus kutatója, az amerikai Simon Kuznets (aki a nemzetgazdasági mutatók alapjainak kidolgozója 50

Bővítő jellegű beruházás (nettó beruházás): a kapacitásnövelő hatású beruházás. Forrása a vállalati nyereség.

51 Pótló jellegű beruházás: az elhasznált tőkejavak pótlására szolgáló beruházás. Forrása az amortizáció.

5. A gazdaság egésze

149.

is) a hajógyártás, az építőipar és a szállítás területét vizsgálva egy kilengésében szintén növekvő 18-25 éves ciklust tapasztalt, amelyet róla Kuznets-ciklusnak neveztek el. A ciklus hosszára szerinte négy trendjellegű mozgás hat leginkább.

Egyrészt az egymástól eltérő ágazatok súlyában az egyes szektorok specifikus ciklusai miatti arányeltolódások. Másrészt a termelői és intézményi feltételek megváltozása, amely tartós trendeket okoz a valamennyi ágazaton belül létező specifikus ciklusok tartamában Harmadrészt az egyes stratégiailag fontos szektorok azonosságainak és jellemzőinek módosulása. Negyedrészt az általános növekedési ütem változása.

Hosszú távú, Angliára, Franciaországra, az Egyesült Államokra és Németországra kiterjedő empirikus vizsgálaton alapul Ny. D. Kondratyev52 nagyciklus elmélete, amelynek hossza 40-60 év, és amelyet emlékére Kondratyev-ciklusnak hívnak. A rendelkezésre álló statisztikai adatok alapján két és fél hosszú, egyenként 47-60 évig tartó ciklust állapított meg. Vizsgálatánál az 1780-as évek angliai ipari forradalmát vette alapul. Az első hullám fellendülése 1789-től 1814-ig tartott, a visszaesés 1814-től 1849-ig. A második hullám 1844-1851-től 1870-1875ig felfelé, majd 1980-1896-ig lefelé mozgott. A harmadik hullám fellendülő szakasza 1914-1920-ig tartott, amelyet visszaesés váltott fel. „Hogy mennyire igaza volt a prognózisában Kondratyevnek, ezt a harmincas évek világgazdasági válsága mutatja. … Beigazolódott az a jövendölése is, hogy a harmadik hullámban bekövetkező visszaesés sem jelenti majd a kapitalizmus végét. A harmadik hullámot (1890-1940) követte a negyedik (1940-1980). Ma szembe kell néznünk az ötödik Kondratyev-ciklusnak a kihívásaival, amelynek középpontjában az információs és kommunikációs technika áll. A hetvenes években beigazolódott Kondratyevnek az a prognózisa is, hogy egy tervutasításos gazdaság képtelen megbirkózni egy új technológiai-gazdasági paradigmára való átállás feladatával … ez volt a kiindulópontja az 1989-1991-es közép- és kelet-európai eseményeknek …”53 A következő ábra feltünteti Kondratyev nagyciklusainak fordulópontjait, kiegészítve az azóta bekövetkezett fejleményekkel.54 Vannak, akik a Kondratyev által megállapított ciklushossznál is nagyobbal – 90100 évvel – számolnak, igaz nem a gazdaság egészét, hanem az „emberi tőkét” vizsgálva.55 Ugyanakkor Bródy András matematikai formába is öntötte általános cikluselméletét, amelyben a ciklusok hosszának kiszámítására tett kísérletet.56

52

Nyikolaj D. Kondratyev (1892-1938) orosz-szovjet közgazdász.

Nagy közgazdászok az ókortól napjainkig (Kossuth Kiadó, 1997., 164-165. old.)

54 Somogyi Ferenc: A vegyesgazdaság makroökonómiája és társadalmi következményei II. (Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 1995., 143. old.) alapján.

55 Lásd Somogyi Ferenc tanulmányait M. Dietmar – Somogyi F. – Somogyi K.: Az emberi tőke válsága (Veszprémi Egyetemi Kiadó, 1999.) című könyvben.

56 Lásd: Bródy András: Lassuló idő (KJK, Bp., 1983.)

53

150.

5. A gazdaság egésze

Termelés, árak, külkereskedelmi forgalom

31. ábra: Kondratyev-ciklus

9 8 7 6 5 4 3 2 1 0 1750

1817

1790

1875

1851

1920

1896

1972

1936

1994

év 1800

1850

1900

1950

2000

2050

A konjunktúrát magyarázó elméletek két szélső típusa az, amely elsődlegesen a gazdaságon kívüli, külső okokban (exogén tényezőkben), illetve alapvetően a gazdaságon belüli, belső okokban (endogén tényezőkben) keresi a magyarázatot.

Külső ok lehet a háború vagy éppen a leszerelés, a politika esetleg az olajár emelkedése, az aranynak vagy a pénznek az adott országba történő beáramlása, az innováció vagy egy új termék megjelenése, de lehet az állam keresletélénkítő beavatkozása, ezen belül is a gazdaságot érintő monetáris sokkok hatása, avagy a népesség növekedése. Az ún. „belső elméletek” – bár például a profitkilátásokból, az áralakulásból indulnak ki, de – az ingadozások döntő okát általában a tőkejavak állományának ciklikus ingadozásában, vagyis a beruházások ciklikusságában látják. A konjunktúraciklus-elméletek számos változata alakult ki, amelyekkel a makroökönómiai kurzus tekintetében részletesen kívánunk foglalkozni!

Két kérdés merülhet fel. Egyrészt van-e lehetőség a ciklusok előrejelzésére, másrészt elkerülhetők-e a konjunktúraciklusok? Ma már több tucat makroökonómiai modell létezik és foglalkozik a gazdaság működésének vizsgálatával, ezen keresztül az előrejelzésekkel. A kiindulópontot mindig az elméleti modellek kidolgozása jelenti, amelyet aztán a szükséges változókra vonatkozó adatokkal „feltöltenek”. Még inkább így van ez a számítógépes lehetőségek kibővülése következtében. A napi sajtóban is sok intézet, intézmény előrejelzéseivel lehet találkozni, habár ezek egyrészt viszonylag egyszerűbb elemzési eszközöket használnak fel, másrészt általában rövidebb távra szólnak. Ezek az előrejelzések elég jól vetítik előre a gazdaság főbb folyamatait, de nem alkalmasak hosszabb távra, azaz ciklusok előrejelzésére. Tehát ugyan vannak próbálkozások, de azok korántsem elegendőek. A ciklusok elkerülhetősége tekintetében kijelenthetjük, hogy ma még ez nem valósult meg, de a kilengések a monetáris és a fiskális politika következtében lényegesen csökkentek. Más oldalról viszont éppen a világgazdasági hatások fokozódása, a globalizáció következtében jobban kiterjedhet más országokra.

Tehát a ciklusok mélysége csökkent, de szélessége nőtt.

5. A gazdaság egésze

151.

5.3. Munkanélküliség

Az üzleti ciklusban kifejezésre jutó reál GDP ingadozása együtt jár a foglalkoztatottság, illetve a munkanélküliség mértékének az ingadozásával.

5.3.1. A munkanélküliség fogalma és mérése A munkanélküliség kérdéseit megközelíthetjük elméleti kategóriák felállításával, vagy a munkapiac ábrázolásával. Nézzük először az elméleti kategóriákat!

Egy ország lakossága – témánk szempontjából – két nagy csoportba sorolható: a munkaerőforrást jelentőkre és az azokon kívüliekre. A munkaerőforrásba mindazok beletartoznak, akik a foglalkoztatás oldaláról szóba jöhetnek. Azt is szokták mondani, ez nem más, mint a gazdaságilag aktív népesség. A munkaerőforráson kívüliek közé a lakosság fennmaradt részét soroljuk. Ők jelentik az eltartottak tömegét, akik koruknál, betegségüknél stb. fogva nem tudnak munkába lépni.

A munkaerőforrásba tartozók is két csoportba sorolhatók. Vannak, akik szeretnének a munkapiacon elhelyezkedni. Ők adják a tényleges munkaerőállományt, vagyis a munkakínálatot. Rajtuk kívül a munkaerőforrásba tartoznak még részben az inaktívak (ide tartoznak például a nyugdíjasok, a munkaképes korúak közül azok, akik nappali tagozatos felsőoktatási hallgatók), és részben a munkába lépni nem kívánó eltartottak (például a háztartásbeliek, egyéb jövedelmi forrással rendelkezők, adott bérfeltételek mellett dolgozni nem kívánók). Így a munkaerőállományon kívüliek közé soroljuk a munkaerőforrás csoportból az inaktívakat és a munkába lépni nem kívánókat, valamint a munkaerőforráson kívüliek közül az eltartottakat.

A munkaerőállomány is tovább bontható két részre: a foglalkoztatottakra és a munkanélküliekre. Foglalkoztatott az, aki munkát keres és talál is, aki állásban van. Munkanélküli pedig – ebből a szempontból – az, aki dolgozni szeretne, de nem talál állást magának. Foglaljuk ezt egy ábrában össze!

32. ábra: Munkapiaci kategóriák Népesség Munkaképes (15-74 éves) Aktív népesség Foglalkoztatott

Inaktív népesség

Munkanélküli

Nem munkaképes

152.

5. A gazdaság egésze

A magyar statisztikai megfigyelés, elemzés szerint foglalkoztatott az a 15-74 év közötti személy, aki az adott héten legalább 1 órányi jövedelmet biztosító munkát végzett, illetve rendelkezett olyan munkahellyel, ahonnan átmenetileg (betegség, szabadság) hiányzott.

Ugyanakkor munkanélküli az, aki: • az adott héten nem dolgozott és • nincs olyan munkája, amelyből átmenetileg hiányzott, • négy hét folyamán aktívan keresett munkát, • két héten belül munkába tudott volna állni, ha talált volna megfelelő állást.

A munkapiacot három fontos aránnyal szokták jellemezni. Az első a foglalkoztatottakra vonatkozik. foglalkoztatottak száma Foglalkoztatottak aránya %-ban =  * 100 munkaképes korúak száma Ehhez nagyon hasonló módon kell kiszámítani az aktivitás mértékét. gazdaságilag aktívak száma Aktivitási ráta %-ban = −−−−−−− * 100 munkaképes korúak száma Bár önmagában a munkanélküliek száma is fontos információt jelent, mégis inkább arra vagyunk kíváncsiak, mekkora arányt képviselnek a munkaerőállományon belül. Ennek kifejezésére szolgál a munkanélküliségi arány, vagy ráta: munkanélküliek száma Munkanélküliségi ráta %-ban =  * 100 gazdaságilag aktívak száma Több és használhatóbb információhoz juthatunk, ha a rátát különböző szempontok szerint számítjuk, például földrajzi egységek (megyei, regionális adatok) esetleg ágazatok, vagy életkor, nem, faji megkülönböztetés, nemzetiségi illetve iskolázottsági összetétel vagy egyéb szempontok (első munkába állók, munkapiacra újonnan belépők stb.) alapján.

A munkanélküliséget megközelíthetjük a munkapiac oldaláról is. (Az egyszerűség érdekében tökéletes verseny feltételeivel számolunk.) Bár számos tényező befolyásolja a munkakeresletet illetve a munkakínálatot, mégis ragadjunk ki ezek közül egy olyan közös tényezőt, amely mindkettőt befolyásolja és alapvető szempont. Ez a reálbér nagysága. (Önmagában a nominálbér kevés információt

5. A gazdaság egésze

153.

jelent, a munkavállalók is inkább arra kíváncsiak, mit vásárolhatnak a megkapott bérükért.) Amennyiben a makroökonómiában használatos jelöléseket alkalmazzuk, akkor W-vel (Wages) a bért, és P-vel (Price) az árszínvonalat, így W/P-vel a reálbért rövidítjük. Tehát a munkapiac ábrázolásánál a két tengely a reálbér és a létszám lesz. Az utóbbit annyiban pontosítsuk, hogy a létszám maximumát az aktív lakosság jelenti majd. (A foglalkoztatottak számának jelölésére az N betüt – Number of labourers – használják.) A függőleges tengelyen a reálbér, a vízszintes tengelyen a létszám adatait ábrázoljuk. A munkakeresletet az üzleti szervezetek adják. Amennyiben a reálbérek színvonala nő, akkor a munkaerő iránti kereslet csökken, ellenkező esetben fordítva. A munkakeresleti függvény tehát egy negatív meredekségű görbével ábrázolható. A munkakínálati oldalt a háztartások jelentik. Itt pozitív irányú összefüggés érvényesül, azaz a reálbér növekedésével nő a munkakínálat. Van egy olyan minimális reálbérszint, amely alatt egyáltalán nem kínálnak munkát a háztartások. Ez lehet akár egy társadalmilag elfogadott és megkövetelt minimálbér, akár csak egy elméleti határ. E ponttól kezdve a munkakínálati görbe pozitív meredekségű, de csak az aktív népesség számáig (NA) vesz fel ilyen alakot, onnan a görbe függőlegessé válik. Nézzük meg munkapiaci Marshall-ábránkat!

33. ábra: A munkapiac Marshall-keresztje W/P

ND

NS

WE/P

NE

NA

N

43. Ábra: Az ábrából láthatjuk, hogy a munkapiacnak is van egyensúlyi pontja, egy olyan reálbérszint, ahol a munkakereslet megegyezik a munkakínálattal. (Egyensúlyi reálbér: WE/P és egyensúlyi foglalkoztatási szint: NE.) A kérdés, hogy ennél az egyensúlyi foglalkoztatási szintnél van-e munkanélküliség? A válasz: igen.

Hiszen itt még vannak olyanok, akik nem jelentenek munkakínálatot. (Ha nem lennének ilyen személyek, akkor az egyensúlyi szint ott alakulna ki, ahol az aktív népesség van.) Az egyensúlyi pontnál lévő foglalkoztatottak száma és az aktív népesség száma közötti különbséget az önkéntes munkanélküliek jelentik. Az egyensúlyi pontnál – pontosan azért, mert itt csak önkéntes munkanélküli van (aki tehát adott reálbér mellett nem kíván elhelyezkedni) – megvalósul a szűkebb értelemben vett (vagy gazdasági értelmezés szerinti) teljes foglalkozta-

154.

5. A gazdaság egésze

tás. Ez azonban nem azonos a tágabb értelemben vett (vagy társadalmi értelmezés szerinti) teljes foglalkoztatással, amely akkor jönne létre, ha az aktív népesség minden tagját foglalkoztatnák.

Mi történik abban az esetben, ha az egyensúlyi reálbér alá süllyed a tényleges reálbér (W1/P)? A munkakínálat nagysága (NS1) kisebb lesz a munkakeresletnél (ND1). Azaz munkaerőhiány vagy úgy is fogalmazhatunk munkaerő iránti túlkereslet fog kialakulni, amelynek mértéke ND1 és NS1 különbsége. Egyértelmű, hogy alacsonyabb reálbérszint mellett kevesebben szeretnének elhelyezkedi, hiszen ilyenkor többen érzik úgy, hogy nem kívánnak a munkapiacra belépni.

Ugyanakkor egy ilyen reálbér-nagyság a munkaadók számára kedvező, mivel alacsonyabb költséget, ezáltal –ceteris paribus – nagyobb profitot jelentene számukra. Az aktív népesség közül mindazokat, akik adott reálbér mellett nem kívánnak munkát vállalni, önkéntes munkanélkülinek nevezzük. Ennek nagysága tehát az aktív népesség (NA) és az adott reálbér mellett munkát kínálók (NS1) különbsége. Egyensúlyi szint alatti reálbér esetén – rugalmas béreket, megtisztuló piacokat feltételezve57 – a reálbérek lassan emelkedni kezdenek, amelynek hatására megnő a munkát kínálók száma, így a kínálat és a kereslet közötti „rés” szűkülni fog. Ez a folyamat mindaddig tart, amíg az egyensúlyi szintet nem éri el a reálbér. Ekkor létrejön a szűkebb értelemben vett teljes foglalkoztatás.

De mi lesz akkor, ha a reálbér emelkedése továbbtart, és az egyensúlyi reálbérnél magasabb reálbér (W2/P) alakul ki? Ekkor a munkakínálat (NS2) fogja a munkakeresletet (ND2) meghaladni. Ilyenkor túlkínálat alakul ki a munkapiacon, amelynek nagysága NS2 és ND2 lesz. Egy, az egyensúlyi szintet meghaladó reálbér esetén a munkaadók természetesen csökkenteni fogják a munkaerő iránti igényeiket, mivel az költségeik növelése által profitjukat csökkentené. A munkavállalók oldaláról pedig egyértelmű, hogy ilyen magas reálbérszintnél egyre kevesebben lesznek, akik távol akarnak maradni a munkapiactól. Azért maradhatnak önkéntes munkanélküliek ekkor is (nagyságukat NA és NS2 különbsége adja). Itt azonban már lesznek olyanok is, akik szeretnének munkát vállalni, de nem kívánják őket foglalkoztatni. Ők a kényszerű munkanélküliek, akiknek száma az adott reálbér mellett munkát kínálók (NS2) és ténylegese foglalkoztatottak (ND2) különbségével egyenlő. Ilyen – az egyensúlyit meghaladó – reálbérszint mellett a munkanélküliek „tömege” a tényleges reálbért „lejjebb fogja tolni”, amelynek hatására a munkakínálat is csökkenni fog, vagyis a kereslet és kínálat közötti eltérés kisebb lesz. A folyamat addig tart, amíg az egyensúlyi helyzet be nem következik.

Nézzük meg ezeket egy ábrán!

57

Nagyon sokan azt vallják, hogy a munkapiacra az említett feltételezések nem jellemzőek.

Ezekben az esetekben más működési mechanizmusok léteznek, amelyekbe most nem kívánunk belemenni.

5. A gazdaság egésze

155.

34. ábra: Túlkereslet és túlkínálat a munkapiacon W/P

ND

NS Túlkínálat

W2/P

WE/P W1/P Túlkereslet ND2 NS1

NE

ND

NS2 NA

N

5.3.2. Okok és hatások A munkanélküliség másfajta tipizálása rávilágít az okokra is. A szakirodalom sokféle munkanélküliségi típust különböztet meg. Tekintsük át ezeket röviden! Érintettek szándéka szerint: Kényszerű: adott reálbér mellett munkát vállalna, de nem talál.

Munkaerőpiaci túlkínálatból fakadó munkanélküliség. Önkéntes: adott reálbér és egyéb feltételek mellett nem hajlandó munkát vállalni.

Kiváltó ok alapján: Technológiai (technikai): a technikai haladás, fejlődés munkaerő kiszorító hatása miatt kialakuló munkanélküliség. Oka: a termelékenység növekedése miatt kevesebb munkaerőre van szükség.

Strukturális (szerkezeti): a munka keresletének és kínálatának eltérő szerkezete (életkor, nem, végzettség, lakóhely, stb.) miatti munkanélküliség. Oka: a kereslet és a kínálat szakmai, földrajzi (területi, regionális) és egyéb szerkezete nem fedi egymást. A munkakereslet szerkezete gyorsabban változik, mint a munkakínálat szerkezete, amely csak késve tudja követni a változásokat. Jellemző formái: szakmai, illetve regionális munkanélküliség.

Konjunkturális (kereslethiányos, ciklikus): értékesítési nehézségek, gazdasági visszaesés miatt létrejövő, illetve a gazdasági ciklusokhoz (fellendülés, visszaesés) igazodó munkanélküliség. Oka: a javak iránti kereslet kisebb, mint amennyi a rendelkezésre álló munkaerővel megtermelhető lenne. Nincs igény annyi munkaerőre, mint amennyi a gazdaságban rendelkezésre áll. Vannak olyan szakmák, termelési ágak (például: építőipar, turizmus, mezőgazdaság), ahol a munkaerő iránti igény egy adott év különböző időszakaiban teljesen eltérő. (Nevezik ez utóbbit, vagyis az idénymunka miatti munkanélküliséget „hallgatólagos egyezségen alapuló” munkanélküliségnek is.)

156.

5. A gazdaság egésze

Szakszervezetek bérharca (indexálásból eredő): a szakszervezetek által „kikényszerített” (a nominálbéreket a megváltozott árszínvonalhoz igazító) bérnövekedés munkanélküliséget okozhat. Oka: ha a bérnövekedés meghaladja a termelékenység növekedését, az elbocsátásokhoz vezethet Demográfiai folyamatok: a népszaporulat és a nemzetközi munkaerőáramlás miatt létrejövő munkanélküliség. Oka: több munkaerő állhat rendelkezésre, mint amennyi a gazdaság számára szükséges.

Súrlódásos (kereséses, frikcionális, frikciós): munkahelyi „feszültségek” következtében, a munkakereslet és -kínálat találkozásának nehézségeiből kialakuló (munkahely- vagy lakóhely-változtatáshoz kapcsolódó) munkanélküliség. Oka: az információáramlás nem tökéletes. (Időbe telik, míg a munkát keresők és a munkát kínálók egymásra találnak.) Az információáramlás miatt akkor is vannak munkanélküli munkások és betöltetlen állások, ha a kereslet és a kínálat helyben és képzettségben is megegyezik.

Jellemző formája a megváltozott munkakörülmények miatti, illetve a munkakör kiszervezéséből származó munkanélküliség: Várakozási: az adott (magas) reálbér mellett a munkaerő kínálata meghaladja a keresletet, így várni kell a felszabaduló munkahelyre. (Az ok a bérrugalmatlanság, melynek több tény lehet az alapja. Egyrészt a minimálbér állami szabályozása az egyensúlyi felett tarthatja a béreket. Másrészt a szakszervezetek nem engedik a béreket egyensúlyi szintre csökkenni. Harmadrészt a vállalatok önként is fizethetnek (magas) hatékony bért. Ennek magyarázata a fejlődő országokban a jobban fizetett munkaerő jobb állóképessége lehet, a fejlett országokban a fluktuáció csökkentése, a jó minőségű munkaerő megszerzése és megtartása, vagy a bér és az erőfeszítés között feltételezett összefüggés lehet az indoka.)

X X

X X X X X X X

X X

X X X X X X X

Átmeneti

Tartós

Önkéntes

X

Kényszerű

Munkakeresleti

Kényszerű Önkéntes Technológiai Strukturális Konjunkturális Szakszervezetek bérharca Demográfiai folyamatok Súrlódásos Várakozási

Munkakínálati

Alaptípus

35. ábra: Munkanélküliségi típusok jellemzői

X X X X

X

X X X X X X

5. A gazdaság egésze

157.

Megjelenés alapján: Nyílt (megjelenő, látható): a gazdaságban kimutatható munkanélküliség.

Rejtett (nem látható, „kapun belüli”): túlfoglalkoztatás alakul ki. Oka: a szocializmusban minden embernek munkát kívántak biztosítani, függetlenül attól, hogy volt-e rá tényleges igény, vagy sem.

Kimutathatóság szerint: Regisztrált: az Országos Munkaügyi Központnál bejelentett (Foglalkoztatási Hivatal által nyilvántartott) munkanélküli. (Két részre bontható: aktívan állást kereső és passzív munkanélküli.)

Statisztikai: a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) reprezentatív, megkérdezésen alapuló munkaerő-felmérés alapján. (A felmérés az International Labour Office (ILO) ajánlásai alapján a 15-74 éves népesség gazdasági aktivitását vizsgálja.)

Tényleges: az adott időszakban létező összes munkanélküli (valójában pontosan sohasem állapítható meg).

Munkakeresés alapján: Aktívan állást kereső: a regisztrált munkanélküliek közül az állást kereső munkanélküliek.

Passzív: a regisztrált munkanélküliek közül azok, akik szeretnének munkát, de kedvezőtlennek ítélve elhelyezkedési esélyüket, meg sem kísérlik az álláskeresést.

Időtartama szerint: Tartós: hosszabb távon létező (statisztikai szempontból: egy éven túli) munkanélküliség. Átmeneti: rövidebb időn keresztül tartó (statisztikai szempontból: egy éven belüli) munkanélküliség.

Statisztikai vizsgálódás alapján: Különböző csoportok kialakítása az elemzés szempontjának megfelelően: nem, életkor, végzettség, területi elhelyezkedés, szakma, stb. szerint, vagy például munkába állás előtt (friss diplomások, munkapiacra először belépők), korábban munkahellyel rendelkezők, időtartam, stb. alapján. Éppen a nagy gazdasági világválság időszakában fellépő Keynes volt az, aki erőteljes állami beavatkozást sürgetett a munkanélküliség mértékének csökkentése érdekében is. Hiszen a munkanélküliség hosszabb távon mind a gazdaság, mind a társadalom számára káros. A gazdaság ilyenkor nem használja ki teljes mértékben a rendelkezésre álló kapacitásait, vagyis a potenciális kibocsátás szintje alatt termel. Ugyanakkor a munkanélküliek nem vagy csak nagyon csökkent mértékben jelennek meg a fogyasztásnál keresleti tényezőként, ami a termelésre is viszszahat. Akiknek nincs állásuk, azok olyan mértékben elszegényedhetnek, amely a szociális feszültségeket és az elégedetlenséget erőteljesen növeli, egyes rétegek végleges lecsúszásához vezet, fokozza a bűnözést stb. A kormányzatoknak tehát

158.

5. A gazdaság egésze

nemcsak lehetőségük, hanem kötelességük is a munkanélküliség csökkentése illetve az ilyen helyzetbe kerültekről való gondoskodás. Erre számtalan eszköz áll rendelkezésre: az átképzésektől kezdve a közmunkákon át a munkanélküli járadék, segély folyósításáig. Azonban a gyakorlatban azt tapasztalták, hogy minden intézkedés, lépés ellenére bár csökkent a munkanélküliség, de mindig megmaradt egy szintje. Ezt nevezik a munkanélküliség természetes rátájának.

Ez az átlagos szint, amely körül a munkanélküliség évről évre ingadozik. Valójában a hosszú távon érvényesülő munkanélküliségi rátáról van szó. (Ez például az U.S.A. gazdasága esetében 6 % körül van.) Alapvetően az önkéntes munkanélküliek következtében jön létre. Ma a közgazdaságtanban a munkanélküliség természetes rátája mellett elért termelést nevezik potenciális kibocsátásnak.

5.4. Infláció

A munkanélküliség mértéke csökkenthető ugyan, de ez – mint látni fogjuk – általában együttjár az infláció ütemének növekedésével.

5.4.1. Az infláció fogalma és mérése Infláció alatt az árszínvonal tartós növekedését értik. Az árszínvonal az árak általános képét jelenti, és nem az egyes jószágok árát, tehát a nemzetgazdaság termékárainak súlyozott átlagáról van szó. (Ez nem azonos az árarányok fogalmával, amely az egyes javak árának egymáshoz való viszonyát fejezi ki.) Fontos, hogy az árszínvonal növekedése tartós legyen, azaz az eseti, egyszeri nagyobb áremelkedést nem tekintik inflációnak. Az árszínvonal változása csak pénz létezése mellett lehetséges. Az infláció egyben a pénz értékvesztését, vagyis a pénz értékének csökkenését is jelenti. (Ez az inflációnak a tükörképe.)

Az árszínvonal csökkenését deflációnak nevezik.

Az árszínvonal mérésére rendszerint a – korábban már megismert – fogyasztói árindexet (CPI-t) használják. De használják még a termelői-, az ipari-, vagy a mezőgazdasági árindexet is.

Az infláció mértékétől függően különböző inflációtípusokról beszélhetünk. Mérsékelt vagy kúszó infláció esetén annak mértéke nem haladja meg a 10 %-ot, vagyis egyszámjegyű. (Ha ennek mértéke tartósan 2 % alatt van, akkor azt már árstabilitásnak is tekinthetjük.) Ügető vagy vágtató inflációnál a tartós árszínvonal-emelkedés mértéke kétszámjegyű Amennyiben ennél is gyorsabbá válik, akkor rohanó vagy hiperinfláció esetével állunk szemben. (Ez jellemezte az I. világháború utáni Németországot, vagy a II. világháború után Magyarországot – amely az eddigi legmagasabb inflációs mértéket mutatta fel –, vagy a 90-es években néhány dél-amerikai országot, illetve a volt Jugoszláviát. Magyarország tekintetében csak adalékul: 1946 nyarán az árak óránként (!) 10-12 %-kal emelkedtek. Németországi infláció esetében: „1922. januártól 1923. novemberig az árindex 1-ről 10 000 000 000-ra nőtt. Ha valakinek 1922 elején 300 millió dollár értékű kötvénye volt, ez két évvel később már egyetlen rágógumit sem ért.”58) 58

P. A Samuelson – W. D. Nordhaus: Közgazdaságtan I. (KJK, Bp., 1987., 335. old.)

5. A gazdaság egésze

159.

5.4.2. Okok és hatások Az infláció okait annak függvényében sorolják csoportba, hogy mi jelenti az infláció kiváltó okát. Költséginflációnál az infláció elindítója a költségek emelkedése, vagyis az aggregált kínálati görbe balra felfelé tolódása. (Utóbbi miatt szokták kínálati inflációnak is nevezni.) Költséginflációt okozhat a bér, profit és egyéb jövedelmek mesterséges növelése, közvetett adónál (például ÁFA) az adókulcs emelése, input termékek áremelkedése, valuta leértékelése, a fizetési mérleg növekvő hiánya. Ha a költségek növekednek, akkor a kínálati függvény eltolódása következik be. Legismertebb költséginflációs típus a bérinfláció. Ebben az esetben arról van szó, hogy a munkavállalók a szakszervezeteken, érdekegyeztető szervezeteken keresztül nyomást gyakorolnak a munkaadókra a bérek emelése érdekében. Ennek elérésekor azonban a költségek is emelkednek, amelyet az üzletei szervezetek megpróbálnak a fogyasztóknál az árak emelésén keresztül érvényesíteni, továbbhárítani. Az áremelés azonban árszint növekedésben jelentkezhet, amelynek hatására a szakszervezetek ismét béremelési követelésekkel állnak elő. Elindul tehát egy bér-ár spirál, amelyből nagyon nehéz kilépni. Természetesen meg is fordulhat az ok és okozat, vagyis beszélhetünk ár-bér spirálról is.

Ilyenkor az általános árszínvonal emelkedése vált ki bérnövelési „nyomást”, amely a költségek növekedésében jelentkezik. A folyamat ugyanaz lesz! Másik tipikus költséginfláció az ún. importált infláció. Ekkor az adott országban a fontosabb külkereskedelmi partnereknél végbemenő inflációt, vagy a jelentős súlyt képviselő jószágoknál a világpiaci árak növekedését az árfolyamok változtatásával nem sikerül közömbösíteni, és így megindul egy belső infláció. (Például a magyar inflációra nagy hatással volt/van a nyersanyagok, energiahordozók – így a kőolaj – világpiaci árának alakulása.)

Keresleti infláció esetén a gazdaságban a teljes vagy ahhoz közeli kapacitáskihasználtság szintje mellett az összkereslet – külső okok hatására – megnő, amelyhez a kínálat nem tud azonnal, rugalmasan igazodni. (Gondoljunk vissza, mi történik akkor, amikor a Marshall-keresztnél a keresleti görbe jobbra felfele eltolódik! Csak most nem egy jószág ára fog emelkedni, hanem az árszínvonal.)

Ilyen külső tényező lehet: • a kormány túlköltekezése, amikor kiadásai meghaladják bevételeit, és ez a költségvetési deficitben is jelentkezik, • az erőltetett iparosítás (amely a volt szocialista országok 50-es évekbeli gyakorlatára volt jellemző), hiszen ilyenkor az erőforrásokat inkább a tőkejavak és nem a fogyasztási cikkek előállítására használják fel, • a lakossági bizalom csökkenése vagy alacsony szintje, amikor lakosság a megtakarítások helyett, sőt a korábbi megtakarítások felhasználásával többletkeresletként jelenik meg, • expanziós pénzpolitika alkalmazása, • fizetési mérleg tartós többlete, • a forgalomban lévő pénzmennyiség növelése (amelyet pénzinflációnak is neveznek).

160.

5. A gazdaság egésze

Amikor mind a keresleti-, mind a kínálati függvény közel azonos időben és ütemben tolódik el – előbbi jobbra, utóbbi balra – felfelé, és ezek hatására az árszínvonal egyenletes ütemben nő, akkor tehetetlenségi inflációról beszélnek.

Bármelyik típusú inflációt fokozza a lakosság inflációs várakozása, amely az infláció mértékére vonatkozó meggyőződésben, véleményben, értékítéletben jut kifejezésre. Az inflációs várakozások azért növel(het)ik az inflációt, mert beépülnek a mindennapi gazdasági gyakorlatba. Így például a szerződéses kapcsolatokba, a jövedelmek fogyasztás és megtakarítás közötti „megosztásába” stb. E várakozásoknak a szakirodalom két fő típusát különbözteti meg: az adaptív illetve a racionális várakozásokat. Adaptív várakozások esetében a lakosság az infláció jövőbeni alakulását egyedül az elmúlt időszakokban érvényes inflációs ráta mértékeire alapozza, tehát a múltbeli tények alapján alakítják ki elképzeléseiket.

Racionális várakozásoknál az emberek minden hozzáférhető információ megszerzésével, rendezésével és felhasználásával alakítják ki a jövőre vonatkozó előrejelzéseiket. Itt tehát a jelenben meglévő mindenfajta és kiterjedt információs halmazt használják fel. Levonhatjuk azt a következtetést, hogy az infláció egy önmagát erősítő folyamat.

Az infláció hatása számos területen jelentkezik. Egyrészt bekövetkezik egy reáljövedelem- illetve reálvagyon-újraelosztás, hiszen az infláció nem mindenkit érint egyformán. Legkedvezőtlenebbül a fix, rögzített jövedelemmel rendelkezők (nyugdíjasok, állami alkalmazottak stb.), a kevéssé tőkeerős háztartások illetve a nagy hiteleket nyújtók járnak. Másrészt inflációs időkben nehezebbé válik az üzleti szervezetek részére mindenfajta kalkuláció elkészítése, és emellett a kockázat mértéke is jelentősen megnő. Az infláció ugyanis megzavarja a piac működését, a piaci információs jelzőrendszer működése nem lesz megfelelő. Ez a termelők mellett a fogyasztókat is érinti. Így harmadrészt a fogyasztói döntések is bizonytalanná válnak.

Az infláció kedvezőtlen hatásainak ellensúlyozására illetve az infláció elleni védekezésre gyakran alkalmazzák az ún. indexálás módszerét, amikor bizonyos gazdasági tényezőket (például béreket, kamatokat, nyugdíjakat) az árindex alakulásához kapcsolják. Ilyen módon próbálják megőrizni a reálértéket. Sokszor használják az ár- és bérstop eszközét. Ekkor az árakat vagy a béreket különböző – főleg központi módokon, a kormányzat segítségével, de akár önkéntes alapon is – „befagyasztják”, rögzítik illetve maximálják. Sokan a piacok előtt lévő korlátokat kívánnák lebontani, és a versenyjelleget erősíteni annak érdekében, hogy ezáltal megszűnjön a piacok inflációs hajlama. A fenti eszközök alkalmazása során kiderült, hogy csak rövid távon tudtak kedvező hatásokat okozni, de már középtávon is hatástalannak bizonyultak, nem beszélve arról, hogy a gazdaságok általában „nagy árat” fizettek (például a termelékenység, az életszínvonal tekintetében) bevezetésükért.

Az infláció és a munkanélküliség kapcsolatának elemzésében sokat segített A. W. Phillips, aki empirikus tényadatokat elemzett a munkanélküliség , valamint az árak és a bérek emelkedése tekintetében az 1960-as évek elején. Ezt fejlesztette tovább P. A. Samuelson és W. D. Nordhaus, akik grafikonjukban a vízszintes

5. A gazdaság egésze

161.

tengelyen a munkanélküliségi munkanélkül ráta, a függőleges leges tengelyen pedig az inflációs ráta értékeit ábrázolva készítették el az ún. módosított Phillips-görbét görbét.

36. ábra: Módosított Phillips-görbe Phi Inflációs ráta

MunkanélküliséMunkanélkülis gi ráta

U* Az ábra alapján levonhatjuk az alábbi következtetéseket! Egyrészt a munkanélküliségi liségi ráta és az inflációs ráta között negatív irányú összefüggés van. van Amenynyiben a kormánynak sikerül például az árszínvonalat csökkenteni, ennek az „ára” a foglalkoztatottsági szint romlása lesz. Tehát az egyik tényezőnél tényez kedvező változást csak úgy lehet elérni, ha a másik tényező tényez kedvezőtlen tlen irányú módosulámódosul sa következik be. Azt szokták mondani, a Philips-görbe Philips görbe a munkanélküliség és az infláció közötti választási kényszert tükrözi. tükrö Másrészt – az ábrából kiderül az is, hogy – amennyiben nincs infláció, akkor is létezik munkanélküliség, mégpedig az ún. természetes munkanélküliség (hiszen ennél a pontnál – U* − metszi a vízszintes tengelyt a függvény).

A Phillips-görbee jól szemlélteti, hogy nehéz – vagy néha szinte lehetetlen – a gazdaság különböző fontos területein egyszerre kedvező változásokat eszközölni.

5.5. .5. Célok és eszközök

Foglaljuk össze a gazdaságpolitika stabilitására vonatkozó céljait!

37. ábra: A gazdaságpolitika aságpolitika öt legfontosabb célja Elfogadható gazdasági növekedés

Alacsony infláció

Elfogadható külső eladósodottság

Alacsony munkanélküliség

Elfogadható belső eladósodottság

162.

5. A gazdaság egésze

A gazdaságpolitikában elért eredmények az egyes nemzetgazdaságok sikere vagy kudarca szempontjából döntő jelentőségűek. Az olyan országok, amelyek gyorsabb ütemű növekedést mutatnak fel, miközben például az egyensúly tekintetében nem tapasztalhatók problémák, a többi ország számára követendő példaként jelennek meg. Sokszor ír a szakirodalom ezek tekintetében „csodáról” (például finn csoda, japán csoda), és próbálja megmagyarázni a mögöttes okokat, a hatótényezőket. Ezek az országok más nemzetek állampolgárai számára is irigylésre méltóakká válhatnak, hiszen az ott elért eredmények a lakosság életszínvonalában is jelentkeznek. A gazdaságpolitikai célok tekintetében a minél kedvezőbb eredmények elérése az állampolgárok elvárásai szintjén is megjelennek. Sőt egyes nagy befolyással rendelkező nemzetközi szervezeteknél, intézményeknél is. De mindig megtalálhatók a politika színterén is részben a naponta, részben a választások időszakában a pártok programjaiban. Látnunk kell, hogy a céloknál egyszerre kedvező eredményeket biztosan nem lehet elérni: sok esetben egyiknél javulást csak a másik romlása árán lehet elérni.

Az elérést segítő legfőbb eszközökről (például: költségvetési politika, fiskális politika stb.) is egy-egy témakör végénél beszéltünk. Ezen eszközök közül egyiknek sem lehet kitüntetett szerepet adni, hatékony eredményeket csak együttes alkalmazásuk révén lehet elérni. Ez azonban nem zárja ki egyes eszközök adott időszakon belüli túlsúlyát. Tudnunk kell, hogy az egyes eszközök egy vagy több gazdaságpolitikai célra is hatnak. Éppen ezért figyelni kell az eszközök megfelelő összehangolására, egyeztetésére, annak érdekében, hogy ne keresztezzék egymást, és a hatások ne semlegesítsék egymást. A megvalósítás a gazdaságpolitika – tegyük hozzá: nem könnyű – feladata, amelynek kidolgozásáért és működtetésért az állam felel.

Bevezetőnkben azt mondtuk, a közgazdaságtan a választások tudománya. Láthattuk, valóban így van!

Felhasznált irodalomjegyzék

163.

FELHASZNÁLT IRODALOMJEGYZÉK 1. Alapművek, alapirányzatok (Szerk.: BEKKER ZSUZSA, AULA Kiadó, 2000.)

2. ANTAL LÁSZLÓ – CSILLAG ISTVÁN – MIHÁLYI PÉTER: Magyarázzuk a globalizációt … (Népszabadság, 2000. augusztus 12., 20-21. old.)

3. BRÓDY ANDRÁS: Lassuló idő (KJK, Budapest, 1983.)

4. BUCHHOLZ, T. G.: Új ötletek halott közgazdászoktól (Európa Könyvkiadó, Bp., 1998.)

5. DIETMAR, MEYER – SOMOGYI FERENC – SOMOGYI KATALIN: Az emberi tőke válsága (Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 1999.)

6. ÉKES ILDIKÓ: Rejtett gazdaság – láthatatlan jövedelmek. Tegnap és ma (Bp., 1993.)

7. FERGE ZSuzsa: Az a fránya globalizáció … (Népszabadság, 2000. augusztus 18., 10. old.)

8. FERGE ZSUZSA: Papagájtól az aranykeresztig. Negyedmilliárd az oktatásért dolgozó civileknek (Népszabadság, 2000. 03. 30., 34. old.)

9. HÜTTL ANTÓNIA – KÁRMÁN ANDRÁS – KELEMEN KATALIN – KIRÁLY JÚLIA: A bank gazdasági környezete IV. Gazdasági célok, mérés, megvalósítás (Nemzetközi Bankárképző Központ, 1999.)

10. KEREKESNÉ DR KOBJAKOV ZSUZSA: Fenntartható fejlődés, és mérési problémái (Gépgyártástechnológia, 1999. november, 136. old.)

11. KEREPESI KATALIN – ROMVÁRI EDIT: Közgazdaságtan mérnököknek (Műegyetemi Kiadó, 1999.)

12. KIRÁLY JÚLIA: A bank gazdasági környezete II. A gazdasági élet szereplői (Nemzetközi Bankárképző Központ, 1999.)

13. KIRÁLY JÚLIA: A bank gazdasági környezete III. A pénz és a bankok (Nemzetközi Bankárképző Központ, 1999.)

14. Közgazdasági ABC (Szerkesztette: MURAKÖZY TAMÁS – ZÁNKAI GÉZA, Mezőgazdasági Könyvkiadó és KJK, Bp., 1973.)

15. LÓRÁNT KÁROLY: A globalizáció jövője (Cégvezetés, 2000. március) 16. MANKIW, N. GREGORY: Makroökonómia (Osiris Kiadó, Bp., 1999.)

17. MARTIN, HANS-PETER – SCHUMANN, HARALD: A globalizáció csapdája (Perfekt Kiadó, Budapest, 1998.)

18. Mikroökonómia (Szerk.: KOPÁNYI MIHÁLY) (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1997.)

19. Nagy közgazdászok az ókortól napjainkig (Kossuth Kiadó, 1997.)

164.

Felhasznált irodalomjegyzék

20. OSZADCSAJA, I. M.: Keynestől a neoklasszikus szintézisig (Kossuth Kiadó, 1976.)

21. PETRÓ KATALIN: A bank gazdasági környezete I. Alapfogalmak (Nemzetközi Bankárképző Központ, 1999.)

22. Pénzügytan (Szerkesztette: BAKA ISTVÁNNÉ − BÁNFI TAMÁS – SULYOK-PAP MÁRTA; SALDO Rt., Bp., 1993.)

23. Politikai gazdaságtan I-IV. (Szerkesztette: FEKETE FERENC; KJK, Bp., 1984.)

24. SAMUELSON, P. A. – NORDHAUS, W. D.: Közgazdaságtan I-III. (KJK, Bp., 1987.)

25. SIMANOVSZKY ZOLTÁN – CZAGÁNY LÁSZLÓ: Bevezetés a közgazdaságtanba (Tri-Mester, Tatabánya, 1999.)

26. SOLT KATALIN – SZABÓ BAKOS ESZTER: Mikroökonómia (Tri-Mester, Tatabánya, 1999.)

27. SOLT KATALIN: Makroökonómia (Tri-Mester, Tatabánya, 1998.)

28. SOMOGYI FERENC: A vegyesgazdaság makroökonómiája és társadalmi következményei I. (Veszprémi Egyetem, Veszprém, 1994.)

29. SOMOGYI FERENC: A vegyesgazdaság makroökonómiája és társadalmi következményei II. (Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 1995.)

30. SOMOGYI FERENC: A vegyesgazdaság makroökonómiája és társadalmi következményei III. (Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 1996.)

31. SZÉNÁSI LÁSZLÓNÉ: Piacgazdasági fogalomtár (Szalay Kft, 1999.)

32. (t.i.): Globalizálódás emberi arculattal (Magyar Nemzet, 1999. július 20., 8. old.)

33. TOMORI ERIKA: Értékpapírjog (ELTE JTI, Bp., 1998.)

34. ZÁGONI MIKLÓS: A növekedés ára (Magyar Hírlap, 1997. október 18., 6. old.)

Tartalomjegyzék

165.

TARTALOMJEGYZÉK

ELŐSZÓ .............................................................................................. 2 1. ALAPFOGALMAK ............................................................................ 3 2. A PIAC .......................................................................................... 21 3. A PÉNZ.......................................................................................... 63 4. GAZDASÁGI SZEREPLŐK ............................................................... 79 5. A GAZDASÁG EGÉSZE.................................................................. 127 IRODALOMJEGYZÉK ........................................................................ 163 TARTALOMJEGYZÉK ....................................................................... 167